dátum: 86.01. fájl: c-fajlok-2/c01618-1-1.htm C. 01618-1620
Cikk a
TAIDE (finn művészeti folyóirat) számára. Megjelent: TAIDE 1986/1.
Színes repró: A/84/47, A/84/45,
ff repró: A/85/10, A/84/17
+ 4 zsidótemető fotóm
György Péter
Váli
Dezső 1969-től kezdve absztrakt képeket festett, nagyméretű, az egyetemes
festészeten belül talán leginkább Klee-vel rokonítható, s a magyar 
festészet
hagyományai közül a szentendrei iskolára utaló, különösen Vajda Lajos
tiszteletét sugárzó munkákat.
A festészettel párhuzamosan, 1975-től kezdve, Váli minden külső megbízás nélkül saját maga számára végigfotózott 53 magyarországi zsidótemetőt, 9-et Bukovinában, illetve egyet Bukarestben. A saját, keresztény kultúrájában így jutottak egyre nagyobb szerephez a zsidó vallás e tárgyi emlékei.
E kövek egy szempontból eleve, feltétlen jól illeszkedtek Váli világába: a minimális figurativitás, az absztrakció intenzív jelenléte, a tiszta szerkezetek, a fakturális gazdagság miatt, mely Váli festészetének is sajátja, s melyet mindig kihangsúlyozott a fényképeken.
Mindezek után Váli 1981 januárjában festette az első, zsidó temetőt ábrázoló
olajképet, s ezeket, valamint az azóta készített műveit állította ki az idén
Budapesten.
E
munkák tágabb értelemben vett sorozatot alkotnak, s ezt nem pusztán a téma
azonossága teremti meg. Hiszen e képeken újra és újra azonos térelrendezések,
sajátos, hasonló struktúrák tűnnek fel - más és más koloritban. Nincsen szó
hagyományos tájképekről, sokkal inkább egy stilizált, 
érzelmileg determinált,
átszellemített világ ábrázolásáról. Hiszen Váli már a fotók hatalmas, több ezer
képből álló sorozatát is mindig a különös artisztikum igényével fogalmazta meg,
e fényképek ugyan dokumentumértékűek - de jóval többek is annál. A fotókon ember
soha nem látható, a holtak közé is csak a fotográfus juthatott be. S most
ugyanez az ember képei nézőjét is hozzásegíti az általa megismert világ
megértéséhez, a halál kapujának felnyitásához.
E képek feltétlen és a szó eredeti jelentésében festőiek, de ugyanakkor erős
elvontság, tömörség is jellemzi azokat.
S nincsen szó a fotón megértett és
feltárt kérdés festményen való illusztrálásáról, hiszen Váli festményei, még ha
tárgyuk azonos is, már másik világba vezetnek át.
Ám a helyzet: épp a témaválasztás sajátosságánál fogva mégsem
ilyen egyszerű. Hiszen az esztétikai kérdésen keresztül történelmi,
morális kérdések tolakodnak elő - melyeket a képzőművészet provokál, saját
eszközeivel.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Váli által megismert, fényképezett és festett
temetők ma már használaton kívüliek, nem véletlen, hogy e sorozat minden képe: a
régi zsidó temető címet viseli. Úgy tűnhet, épp úgy s olyannyira elhagyatottak,
mint az évszázadok múltán a régészek által feltárt hajdani népek temetkezési
helyei. Valóban, e temetőkbe ma már nem temetkeznek, de ne felejtsük el, hogy a
''kultúra'' legutolsó rétege e század 40-es éveiből való.
Mert a magyarországi vidéki zsidók nem önként hagyták el azt a földet, melyben odáig, esetenként több évszázada, ősiek nyugodtak - ellenben erőszakkal vitték el őket onnan. A második világháború végére körülbelül 700 000 magyar zsidót vittek el megsemmisítő táborokba, s közülük a háború után, szinte senki nem tért vissza. Azoknak a városoknak és falvaknak a nagy részében, melyeket Váli felkeresett, s ahol fényképeit készítette, 1945 óta egyáltalán nem élnek zsidók, ennek megfelelően a zsinagógák nagy része romba dőlt, máshol átalakították azokat kultúrházzá, magtárrá, zeneteremmé. S a temetők ugyanott, mint megannyi zár, titkos kert.
A szelíd természetességgel egymásra épülő rétegeket, a temető végtelen nyugalmát
tehát erőszakosan szakította meg a történelem, s a ma érzékelhető 
''régmúlt''
jelleg, a hajdani idők vonzása, ennek a nagyon is újkori brutális
tömeggyilkosságnak az eredménye. Így tehát: a lírai szépség és a fájdalom mögött
dráma húzódik meg, s ezt mindenképp érzékelnünk kell, amikor e képekkel
találkozunk. E festészet megértésfeltétele tehát a történelemben nyugszik. A
tények ismerete nélkül - végtelen jelentésgazdagságuk csorbul, sérül.
Mert a távlatot sugárzó, archaikumot idéző, Az örök visszatérés
a természetbe való visszajutás, az egyetemességének és
megfellebbezhetetlenségének élménye alól minduntalan
újra s újra feltör a természetellenes gyilkosság iszonyata.
Váli a festészet területére hozza, s az esztétikai megformáltság révén uralja
tárgyát - a látszatot és a drámát egyaránt. Költői munkái felidézi a
felejthetetlent, tiszta szerkezetei révén emlékeztet: ebből eredehet talán a képek kettős
struktúráját is.
A mindig négyzetes, hol 60x60, hol 120x120-as méretű képek egyik szintje valóban
a vizuális önelvűség nevében teljessé tett megformáltság, a zárt és megfejtendő
műalkotás. A sorozat Évszázadok- [A/85/02] alcímű darabján pl. világosan érzékelhető
természet és az ember által emelt monumentum egyneművé válásának
folyamata egybeolvadása. A kép alapélménye - úgy hiszem - a
zaklatottság. A ferdén megdőlő, egymásnak omló kövekre rímel a fák és ágak
szerkezete, üteme. Ezek épp úgy holtak, mint a kövek. Váli egyébként egy másik
művén felvillantja az életet a halál helyszínén: a tavaszi virágokkal elborított
fát. A kép színvilága visszafogott, pasztellszerű, ám az erős fekete kontúrok, a
nagy, szinte monokróm felületek nem engedik uralkodni a líraiságot. A képmező
alsó részét szinte teljesen kitöltik a kövek, míg a középső sík részt a vad,
energikus vonásokkal megfestett, indulatos hatást keltő, figyelmeztető erejű
fekete kő uralja. A háttér színe szinte teljesen megegyezik a kövekével,
mindkettő piszkos, agyonhasznált szürke, sárga, mindből 
hiányzik az élet, a
lüktető természet zöldje. A kővilág ez (Tadeus Borowskiszavával élve),
melyben az élettelen örök elnyelte az élő, halálraítéltet.
A hasonló, azonos méretű Régmúlt [A/85/03] alcímű variáción a színvilág és a szerkezet összefüggése már mást mutat. Hiszen az Évszázadok tábláján a kettő egymásra rímelt. épp visszafogottságuk, áttekinthetőségük révén.
Itt, e képen viszont az aranyló, bizánci aranyalapot idéző, s konkrétan
nyilvánvalóan a ''temetői avar'' ismert toposzára motívumra
rájátszó, hatalmas felületen tűnnek fel a kövek, fák, ágak. Az
képkivágás elrendezés viszont itt még zaklatottabb,
hagyományellenesebb, mint az imént.
(S itt visszautalhatunk a fényképek és a festmények egyik közös pontjára. Hiszen
mintha a festmények is örökölték volna a fotók különös térszerkezetét, melyet a
teleobjektív az egymás mögöttit inkább egymás fölé kiterítő jellegzetessége
hozott létre.
Váli tehát a képszerkezet révén megbontja a temető rendjét, beleavatkozik az
egymásra következő nemzedékek rendjébe - és vállalhatja ezt a felelősséget. A
képet elvágja, átmetszi a ferdén dőlő fa, s ezt követi ritmusával a fekete kő,
valamit a baloldali, immár térben ábrázolt sírkő is. Jobboldalon ismét csak a
fát látjuk, keresztben pedig világos ágak metszik el a képet. Észrevehetjük a
Váli által máskor is alkalmazott sík-tér kombinációt. Hol kiterített
sík, hol perspektívában lévő képeket látunk, az egyes szegmensek pedig
minduntalan váltják egymást.
Ám e réteg mellett, mintegy afölött, minden egyes képen feltűnik, visszatér a jel, a bélyeg, hol a Dávid-csillag, hol az ünnepi gyertyatartó motívum. Ezek gyakran sem színerősségükben, sem méretükben, sem megfestésük módjában nem ''illenek'' a kép egészéhez. Mintha csak utólag kerültek volna fel azokra, figyelmeztetőként, széjjelzúzva a képek nyugalmát, megkérdőjelezve zártságukat, kinyitván azokat: épp a jelenkori történelem e tragédiája felé. Végre is, figyelmeztet Váli, az elmúlás természetessége, az érzéki, szenzuális élményből lepárolt és újraépített szimbolikus elrendezettség- csak látszat. A festészet e történelemmel szemben: nem tehet mást, minthogy ilyen, plakátszerűen brutális eszközökkel él - ilyen finoman strukturált tradicionálisan megmunkált képeken is.
Mindez persze összefügg a sorozat jelleggel is. Hiszen a képek igen nagy része
azonos szerkezetre épített színtanulmányként is hat. A Vázlat a gyászhoz
alcímű munka egyike az ennek a megoldás szerint felépített képeknek. Itt
visszatérő elem a megtörő hegyoldal-horizont, a jobboldali grafikusan megrajzolt
kő, a hátsó síkon lévő sírok csoportja, s az előtérben lévő monumentum más és
más színekben feltűnő hatalmas tömbje. Itt már a színvilág is utal arra,
hogy a természetes elmúlás feletti elmélázás, romantikus nosztalgia csak hiú
ábránd. A szürreális kolorit pontosan mutatja ezt: a képmező rózsaszín
a rajzolt kő: bíborvörös, a háttér sötétkék, más sírok lilák. A látvány
víziószerűvé válik. A magától értetődő így lesz természetellenes. A belátható
beláthatatlan, a rendben lévő kérdéses. Váli bizonyos mértékig visszautal a
magyar avantgarde egyik mesterére, a ''konstruktív szürrealista'' festészet
alapítójára, Vajda Lajosra. Ahogy Vajdánál a kereszt, a Krisztus figura, vagy
egy-egy parasztház, oromfal váltják egymást - más és más elrendezésekben, de
mindig ugyancsak egy séma szerint megrajzolva - úgy él Váli a színvilág
változtatásával, variálásával.
A felfedett kérdés tehát nem oldható meg egy képben. Épp úgy sorozatot alkotnak
e képek, amint sorozatosak voltak - az e képek által is újra felidézett -
gyilkosságok. Így lehet a személytelen személyessé, a kereszténység
egyetemessége - festészeti minőséggé. xxx xxx xxx.
Végül be kell látnunk, hogy mindez mily figyelemreméltó egy olyan korszakban,
mikor a posztavantgarde nevében, nemegyszer épp az újhullám
nevében, a festőiség önelvűségének újrafelfedezését átélvén a téma, a szellemi
tartalom, a közvetíthető tradíció iránti érdeklődés szinte megszűnt. Váli nem
pusztán azt érezte meg, amit az újra festeni kezdett neoprimitív fiatalság,
hanem azt is, hogy miként lehetséges a festészetet visszavezetni a reális
életélményekre, s miként lehetséges olyan formát és témát találni, melyben a
világban való részvétel - világosan érzékelhető lesz.
A saját történelmünk kérdése - így a festészet által egyetemes kérdéssé válik.
Hiszen az élet nevében alkotó festészetnek nem sok adekvátabb kérdése lehet,
mintsem az, hogy miként juthat át élő és holt, művész és befogadó,
a halál határfalán. Mikor Váli a halál kapuját nyugodt fegyelemmel
nyitogatja - a művész mindenkori dolgát végzi.
