dátum: 89.09.08.       fájl: c-fajlok-2/c02020-1.htm                      C. 02020-2021

Váli Dezső kiállítása   

Kecskemét Cifrapalota, megnyitóbeszéd

Hölgyeim és Uraim!

Ha már abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy egy kiállítás-megnyitó ürügyén egy festőt hallhatnak beszélni a festészetről: szeretném kihasználni az alkalmat és mesélni egyet-mást a képek születéséről. Erről a furcsa folyamatról, melyet - joggal persze - oly sok legenda, rózsaszínű köd és tévedés kísér.

Előrebocsátom, hogy azt, hogy JÓ KÉP hogyan születik, bajosan tudnám elmesélni, ugyanis az a csoda. Magyarán szólva fogalmam sincs, hogy akkor, ott mi történik.

Viszont szívesen panaszkodnék - panaszkodnánk e képek festőjével együtt azt hiszem - Önöknek: egy kis szánalomra, simogatásra vágyván: képzeljék el, életünk nagy részét félkész, tehát szükségszerűen ROSSZ képek előtt ácsorogva töltjük.

Hiszen a készülő kép semmi: kusza vonalak, semmitmondó foltok, semmirenemjó színek. Nem hiszek a fejben-már-kész remekművekben. Vermeer híres bécsi képén a kék tollbokrétás lány portréja is akkor és ott születik. (Egyébként ki tudja, hogy Vermeer hány képet dobott ki? Elég szűkszámú kis életmű maradt utána.)
Lehet, hogy vannak nálunk optimistább festők, akik tán jobban hisznek abban, hangsúlyozom HISZNEK!, hogy az előttük álló vászonra jó képet fognak festeni. De - ismétlem: a kép akkor és ott születik.

Már a kép elkezdésével is mennyi baj van. Kitalálni a kép témáját. (Talán ezzel van Delft mesternek valóban kevesebb gondja volt.) Tudjuk, beszélünk róla eleget: a kép témája másodlagos, nem fontos a kész kép üzenete szempontjából.
Mégis, ez a tudat nemigen könnyíti meg egy új kép elkezdésének nyűgét. Gondolják el: egy egyszerű levelet milyen nehéz elkezdeni. Nem beszélve aztán egy kiállítás-megnyitó beszédről!...

Arról beszélek Önöknek: mennyi ostoba kínlódással jár ez a szakma, hogy mennyi - látszólag fölösleges - vargabetűvel jutunk el, (ha egyáltalán eljutunk) egy-egy jó képig...
Miközben azt akarom elmondani: Váli Dezső jó festő, Váli Dezsőt nagyon szeretem.
Mégis úgy gondolom, erről beszélek, amikor ezt mesélem: Váli Dezső naphosszat - mit naphosszat: élethosszat álldogál félkész képei előtt és vár. Cserélgeti egymás mellett a többnyire rémes, vagy legfeljebb majdnemjó színeket és vár. Mint Pilinszky mondta: a magaslesen, hogy jöjjön a vad.
És néha JÖN. Egyetlen vonal, egy másik szürke folt: és a semmiből - mint egy ördögi trükkfilmben - előbújik... Mi is?
Ahogy Váli szokta mondani: Isten palástjának szegélye.
Megtörténik a csoda és egyszerre mindennek értelme lesz.
Értelme lesz az ácsorgásnak, értelme sok-sok összetört képnek, szemétbedobott kadmium-narancsnak.

Füst Milán Nagy Balogh János halálára írt nekrológjában a következő párbeszédet idézi:
Füst: Jól van?
N.: Ó, nagyon. Dolgozom.
F.: S anyagiak? Nincs baj?
N.: Hogy gondolja? Rokkantsegélyt kapok!
F.: S ez elég?
N.: Hogy elég-e? Én uram évekig éltem harminc-negyven koronából. S elég volt.
F.: Azt elhiszem. De nem hiszem, hogy közben valami nagyon boldog lett volna.
N.: No, no. De igen.
F.: És nem is kívánkozott soha valami jobb élet után?
N.: De igen. Mindenki - tehát én is. De hát. - Ön nagyon jól tudja, hogy vagy dolgozni, vagy kívánkozni. S nékem erre nincs is időm. ha el akarom végezni a dolgomat itt - akkor vigyázni kell a kívánságokra...

Kérem fogadják Váli Dezső képeit érdemei szerint.
A kiállítást megnyitom.

Szüts Miklós