dátum: 89.11.27       fájl: c-fajlok-2/c02032-1.htm                      C. 02032-2035

Hidvégi / Kanada

Szervusz, Máté.

Két lapod jött egyszerre. Jó.

Valahogy úgy sorolod a szavakat, hogy 10 percre nagy embernek érzem magam. Ez jó. Fél éve 3 képet tudtam elkezdeni összesen, ja meg a keresztút. És nem merek képet elkezdeni, nem tudok. A mai reggelig bezárólag. És látok bajokat, próbákat (4 kórházat látogattam 2 hétig, meg láttam a recski megsemmisítő táborról készült dokumentumfilmet és velük szenvedtem - és szégyenkezem, és megalázó - mert mindenem megvan, ami csak embernek lehet, és ők ott és én itt - és az elviselhetetlenség határánál, szenvedek. Régóta úgy definiálom: a festés: napi inzulinom. Jó, hogy beléd nyomnak egy injekciós tűt? Nem, de kell.
Mintha egy műszerkapcsolót elállítottak volna bennem, gyerekkoromban. Miért nem tudok békében élni a pár hete befejezett keresztút tudatában. Tök nevetséges.

Ma azért valami elindult. Most, hogy megvan az egész munkásságomról a színes fotósorozat (450 db, már kis albumokká formáltam, gyönyörű) - a fekete-fehér fotókat eltéptem. Ugyanis - így látszott - olyan kevéssé informatív nálam, nem érdemes (pl. MTA Műv. tört. kut. intézet) odaajándékozni. Legtöbb kép semmit nem mond szín nélkül.

Na, viszont tele lett a padlóm elszakított papírokkal. Tegnap este 10 perc alatt csináltam egy tekercs fotót róla. Kisfiam hordozta a reflektort előttem, félig-meddig komponálatlan új szemétfotók. Aztán a negatívot a nagyítógépbe téve - megtakarítva a legkeservesebb munkafázist - kivetítve, rögtön a lealapozott lemezekre átrajzoltam az egész sorozatot. És ma délelőtt 4-et ''le'' is festettem belőlük. Vagyis őket. Nyilván szörnyűek (azonnal a fal felé fordítottam őket száradni és nem nézem meg. De ebből már könnyebben tudok képet festeni - folytatni már egy rossz képet - könnyebb. 35x35 cm-esek.) Az 1982-es gondolkodásomhoz szeretnék visszanyúlni, kis lírai nonfiguratívok voltak.

Úgyhogy most remény és remény között hányódom.
Hű de szomjas vagyok. Valami teagépet kéne kitalálni.
Ja, alma. Csak a Kata a jégszekrényben őrzi. Fájdítja a fogamat.

A Rothko. Nem Dallas, Huston-Chapell. Nem jó, sajnos. Kösz, meg ne vedd. Rothkot utolérte a legnagyobb csapás, ami elképzelhető, csakugyan rettenetes. Kiürült, sőt dekoratív lett kb. utolsó 10 évében. Nyílván lényegében ez az ügy párhuzamos, vagy összefügg öngyilkosságával.
Talán a gőgje vitte erre? El lehet ez fegyelemmel kerülni? Mit véthetett. Volt valami második nősülés ügy-
A mérhetetlen önbizalmát értem. Valamit tudott egyedül ezen a földön. Sőt, azt is tudta, hogy csak ő tudja. -

Új hely. Most itt ülök a hittanterem előterében, körülöttem a váltás ricsaja. Egyszerűbb itt folytatni, mint 7-re újra visszajönni Mikicáért. (Budai Ferencesek. Egy magasított karmesterszéket találtam, az az asztalom.)
Akkor most ez egy hosszú levél lesz.

Na, a képkezdésem problémája. Legészszerűbb arról írni, ami ENGEM foglalkoztat most intenzíven.
Ezen tűnődöm hetek óta. Ismerem a Szőnyi képkezdési módszerét, próbálkozom végiggondolni, mások hogyan csinálták. Nagy Balogh, Egry ismerős. Rothko - látom. Rembrandt. Nagy István. Derko. Vajda. Most egy néni elhaladt mellettem, és azt mondja: ''Dicsértessék a Jézus Krisztus''. Szabályosan válaszoltam (papnak nézett?). Szóval. Persze minden új kép új szülés. És az is való, hogy a szenvedés elkerülhetetlen. De nem mindegyik. És mindenkinek van valami szisztémája. Én ezekkel a műtermes képekkel csapdába kerültem. Egyszerűsödnek a foltok, itt már nem észszerű az előző képből indulni, ahogy én mindig tettem. És még egy. Ezek geometrikus vonalhálóból indulnak. A zsidó temető legalább organikus vonalrendszerből (is) indult. És valahogy könnyebben eljutottam az én olykor szeretett rózsa - és mindenféle színű színharmóniáimhoz. Bár tavaly tavasszal sikerült rózsaszínű bútorokat festenem... érted a problémát? Valahogy túl szűkre zártam. Túl szűk kört húztam magam köré. (Érdekel ez téged? De hát mit csináljak -.) Fejemben jár Czimra Gyula életműve. Őneki elég volt a műterem-téma halálig. Amikor sikerült neki, akkor döbbenetes. Ez is irányít. De nem tudom, követni tudom-e. Na, becsukták az ajtót, kezdődött a hittanóra. Mellettem lábujjhegyen még egy szülő elsuhan (a lábujjhegy is rám vonatkozik). Szóval ezen töröm a fejem. Egy szisztéma, képkezdéshez. Ez nem megy a műterem-témámmal tovább, vagyis nem merem. Ez ama reggeli ötlet - majd meglátjuk. Azért (is) nyúltam vissza a nonfiguratívhoz, mert szerettem volna logikátlanul színes színeket egymás mellé tenni, amit a műteremnél nem tehetek. (Most egy csuhás srác bedugta a fejét.)
Egy hete eszembe jutott Barcsay, akinél természetesnek veszem, hogy a figuratív és nonfig. között sétálgat hol erre, hol arra. Talán nekem is megbocsátják. Azt se bánnám, ha ismételném magam (ha a kép jó). Csak menne a munka. És közben még figyelni kell a jobbkézszabályra, hogy Mikica fölvegye a sapkáját, hogy a tej ne fusson ki, hogy fogat is mossak és hogy érdeklődjem az operációja felől.

Más.

Egy induló karizmatikus periodika számára a lelki vezetőm megkért (utasítás), írjam meg az imaéletem rendjét. Négyszer írtam át. Valaki megkérdezte, nem volt kényelmetlen feladat? Azt hiszem, pontosan válaszoltam: nem olyan fontosak nekem az emberek, hogy titkolózzak, rejtsem magamat. A cikk - mint mondják - helyenként ki-ha-én-nem hangvételű, önhitt. Nem lehet ezen segíteni. Ha ezt öncenzúráznám, valamit biztosan elveszítene.

Egy idézet emlékezetből belőle. (Amikor az alkalmi, utcán mondott kötetlen imáról van szó:) Amikor a lányokról tavasszal lekerül a nagykabát: ''De gyönyörű melle van, dicsőség neked, Uram''. Azt remélem, sok srác megkönnyebbülten fog hátradőlni a székben, olvasva.
Na, már fél hét. Még egy fél óra van! Ha kifogyok a mondanivalóból, táskámban Marosán legújabb memoárkötete. Valahogy ez érdekel.

Most belenézek a leveleidbe.: Tehát. Ja, igen, van itt még mit válaszolni. Hogy a keresztutat hogyan csináljam tovább. A gondolatsorod - elvben - jó. De. Kollázst - talán. Két éve a teljes készletemet kidobtam, hogy én többet nem. Problematikus műfaj. Az újságból kivágott színes papír alighanem fényét veszti, ha világosban tárolják. Azt a ragasztás- később, évek alatt a légnedvességre hogyan reagál az egész szerkezet. Nem hólyagosodik-e föl esetleg a papír? Illetve. Egyet lehetne: olyan kivitelben- minőségben csinálni (olyan papírokat keresni), ahol ez a tönkremenés nem meghatározó. Mondjuk: anyagában színes papír, kartonféle, eleve koszos, vagy olyan, hogy a fakulást belekalkulálom.
(nyilvánvaló, hogy ezt a levelet magamnak írom)

Szütsöt fölhívtam és elmeséltem a keresztutat - telefonba rögtön azt mondta, fotózzam meg én. Mondom, nem tudok figurát fotózni. Sohasem. Mondja, dehogy, közgyűrű, a műtermemben! A gondolat zseniális, és meg is tudnám csinálni. (Tudod mi a közgyűrű?, hogy 10-15 cm-es - absztrakttá vált - látványtöredékeket fotóz az ember.) De nem akarok egy esztétizáló keresztutat csinálni. Mint ez a te Newmann-od. Ahol a témát már nem tudod követni.
Megfesteni még inkább lehetne. De az a baj, hogy 5 nekibuzdulással ezt 1971-ben a ''Nagy keresztúttal'' ezt megcsináltam. Nem hiszem, hogy szabadulni tudnék azoktól a gondolati eredményektől.
Ez a mostani, fotós - a Koldus-keresztút - egyenlőre kielégít. Valaki kitalálta, hogy kontinuis az előző-, újságpapír alapú változattal. Igaz, az aktualizálás akkor jutott eszembe.
Talán tényleg kellene egy saját fotós változat. Természetfotók, utcák, tájképek, detailok, műteremfotók, esetleg egy-két portré. De ez több hónapos munka, strukturáltság nélkül, sajthegy, kevés reménnyel. És túl sok veszéllyel, hogy megintcsak az intellektualizálás. Az esztétizálás más.
A Motherwell repró. A kép jó, de nem igazán. Az ügyetlen és álügyetlen, álspontán folthatások. Marha nehéz heroikus foltokat föltenni, hogy azért a szem el tudjon rajta legelészni (ne maradjon plakát). Így hát cizellálja a kontúrokat, ami persze a látszólagos vehemens - egy lendülettel festettség ellen való. (kilóg a lóláb)
Én is hányszor beleestem ebbe a gondba!
Fázik itt a térdem. Igaz, az már majdnem mindenütt fázik. A futástól már eltanácsoltak. Vettem egy rossz magyar szobabiciklit. Csak mostanában nincs hozzá kondícióm.

Kápolnát csinálni. Tényleg jó lehet. A Matisse-kápolna nagyon atmoszférikus bizonyos nézetekből, iszonyú dilettáns dolgok vannak benne. Merthogy az építész is ő volt, úgy tudom. Mindenesetre a kijárat a fal szélén egy WC ajtó, belevág a nagy csempefal - pannóba. A marha. A Rothko kápolnája nagyon atmoszférikus megintcsak, ott egy jó építész lehetett..., elment addig, ameddig egy nem-hívő ember el tud menni. Bár ez inkább Rothkora áll. És a képei ott már üresek. Bár nem jó reprókat láttam róla.
A Ronchamp-kápolna dilettáns-zseniális, az a méter vastag fal két vékony betonrabic lemez, a födémet a közte elrejtett vasbeton pillérek tartják, röhögnöm kell. Ahol a lőrés, színes ablakok vannak. Tudod miért lett a másik fele íves? Mert a kőfal, ottani háborús - vagy régi templom maradékból. És öt méter magas falat már ésszerű volt ívesre venni az inercia miatt (hogy el ne dőljön). Na, ott a legszebb a kistorony alatti oldalkápolna. Vagyis hogy az tökéletes. Nyersbeton íves üres fal, amire indirekt fény vetül a torony fölső sliccéből. Üres kőtömb (beton) a menza. Vaskos.
Tudod, hogy diplomamunkámnak zsinagóga tervezését kértem? Én is tudom, hogy a templomtervezés (egy tér) az egyik legjobb építész feladat. A tanszéken nagyon megijedtek, ugyanis hivatkoztam félévi kihirdetésükre, hogy választhatunk (hozhatunk) feladatot.
(ez 1967 volt.)
Végül Kelet-Ázsiai Múzeumot csináltam. Ott éltem meg, úgy emlékszem, ezt a csodát életemben először, hogy egy épület az egyetlen gondolat. Vagyis egyetlen pillanat alatt találtam ki (Veszprémből hazafelé a vonaton) és Pestig körülbelül az egészet már le is rajzoltam az ölemben- egy golyóstollal. Nem is volt rossz. Emlékezetből le tudnám rajzolni, most 20 év után. (Megsemmisítettem annak idején a diplomámat). Ennyit a kápolnatervezésről. Ma már azt hiszem, nem szívesen fognék neki az építészeti rész tervezéséhez. Bár ki tudja.
megkérdezte Kata: mit ír Máté?
mondom: ajnároz.
mikor jön?
mondom: soká.
(most kihallom a Mikicát üvöltözni: hagy én, hagy én!! A táblánál lehet valami kiváltságos dolgot csinálni, gondolom.)

Az jó lenne, ha megtudnád, hogy lett öngyilkos a Rothko? (Hátha ott az irodafolyosón tudja valaki szembejövő). Szóval lefordítottam egy cikket kb. 78-ban az Art in America- ból, ami valami ellencikk volt Rothko ügyben, ott említi szörnyű (kollektív?) öngyilkosságát. Akkor írtam is a szerkesztőségnek (nyilván szörnyű angolsággal, hogy küldenék meg a vonatkozó cikket, de nem válaszoltak. Pedig én: tértivevénnyel.

Jó lenne leveleiden dátum!
Na, itt már ugrálnak a gyerekek, kezdenek körbeállni. Alighanem vége.
Ha nem folytatnám: szia, ölellek benneteket, jót beszélgettünk.

89. 11. 27. Harmincadikán nyílik a Műcsarnok téli tárlat, mindenki zsűri nélkül 1 művet. Én 14-et, mert sorozat, - a fotós keresztút. Montázsnak neveztem el a műfajt. Na, itt ugrál Mikica. Szia.