dátum: 90.04.12.       fájl: c-fajlok-2/c02037-1.htm                      C. 02037-2038

Pannonhalmi Galéria,
kiállításom megnyitószövege

Bánhegyi Miksa

(Megküldték, nem voltam ott)

Nem értem Váli Dezső ''Koldus keresztút'' - ját.
Nincsenek rajta a megszokott szereplők, a fantáziaruhák, a Jeruzsálemet hazudó díszletek. Nincsen kereszt.
Talán Jézus sincs a keresztúton?
S akkor eszembe jut a brazil érsek, Helder Camara egyik éjféli könyörgése: ''Ez a püffedt, piszkos, izzadtság-lepte arc, rajta verés vagy esések nyomai: egy alkoholista arca? egy koldusé? - vagy ott állunk a Kálvária hegyén, és az Isten Fiának szentséges arcába nézünk?''
Itt van Jézus. Itt van a kereszthordozó, az elesett, a megsiratott, a megcsúfolt, a kivégzett, az eltemetett. A keresztút Jézusa itt van. Előttünk és közöttünk. Más és más arcot hordoz az egyes állomásokon, de hiszen mindegyikünk szenvedését magára vállalta: az utcaseprőét, a szénhordóét, az enyémet, a tiédet. És a mi bűneink terhe alatt roskad össze. Bár a fotókon még mindenhol talpon van az összeroskadó, még vállán a zsák, a kosár, a gerenda. Nemcsak ott és akkor roskadt össze. Most esik el, ebben a pillanatban.
Csapongok a képek között, nem bírom sorban végigjárni őket.
S akkor megdöbbent a megaláztatás földig hajoló cipőpucoló kisgyereke, mert lelkembe égeti a kérdezés jelét: nem aláztam meg valamikor egyet közületek?
Megdöbbent a sírbatétel dideregtető magánya: nem hagytam egyedül valamelyiteket a legnehezebb órájában?
De meg is vigasztalódom. Megvigasztal cirenei Simon gerendája, hiszen sokszor nyomta az én vállamat is másnak a terhe.
Megvigasztal Veronika ''biztos, zsoltársúlyos'' nevetése, hiszen rád tudtam mosolyogni néha, amikor könnyek ültek a szemed sarkában.
És ijedten hőkölök vissza az első stáció ''elítélői'' elől: az enyhén jobbra dőlő alakok táncos párhuzamosai, a kompozíciót tartó ernyők lándzsái, a nő karján keresztet rajzoló átló, mind az önmagát megvalósítani akaró ember tragikus magabiztosságával kiáltja felém: ma is halálra ítélik!...
Járom a keresztutat, bolyongok a stációk között: a kockakő mozaikján, a villamossínek ívén, a pallók vonalán. Előre megrajzolt utak ezek: fényből és árnyékból formálódó titokzatos életutak, de tudom: a fény Krisztus, az árnyék a bűn.

Kifejező fotókat választott ki a művész, valódi ''fénnyel írt'' képek ezek, fényes fényképek. És hittel komponáltak. Csak egyetlen-egyet nézzünk meg közülük közelebbről: a második állomást, amelyiken Jézus fölveszi keresztjét.

A kockakövek végtelenbe futó ritmusát töri meg a meghajolt, az árnyékában már megtört ember. Szemét hullt a végtelenbe vivő útra, talán a legocsmányabb szemét. Az Emberfia, aki meghajolva is hatalmassá és szilárddá nő a kép egészében, felsöpri az útról a szenny ocsmányságát.  amikor ezt teszi, ott van a kereszten.
Seprőjének a nyele és a seprőnyél árnyéka a kereszt egyik felét adja. De ez az ember ebből is csak az egyik darabot fogja a vállára venni, ha továbbindul. Az árnyékot (azt is a fény hozta létre!) s a kereszt láthatatlan részét nem ez a konkrét utcaseprő hordja, hanem Az, aki a keresztjét hordozta értünk. Minden keresztet, a seprőnyelet, a szerszámot, a tollat, a betegágy kapaszkodóját, a lépcső korlátját - mindezt a kereszt részeként kell kezembe vennem, hogy Krisztus hordozza helyettem is, érettem is a keresztjét.

Nem értem Váli Dezső keresztútját.

De lehet érteni Krisztus keresztjét?

Sem érteni, sem magyarázni nem lehet. Én sem akartam magyarázni. Ezzel a néhány botladozó gondolattal csak el akartalak indítani. Mert a keresztutat járni kell. Induljunk el rajta együtt!
Riadtan, döbbenten, meg-megbotolva, újra meg újra földre zuhanva, de ismét és ismét talpra állva, gyere, menjünk.
De előbb köszönjük meg a művésznek, Váli Dezsőnek, hogy életünk keresztútjának egy szakaszán segít bennünket ''koldus keresztút''-jával