dátum: 90.04.29.       fájl: c-fajlok-2/c02043-1.htm                      C. 02043

Népszabadság 1990.4.29.
 

Hallgatni? Beszélni? Megbeszélni!

A két választási forduló között hosszú levelet kaptunk. V. D. Gy-től, aki egy dologban erős bizonytalankodását hangoztatta: szeretné-e igazában, hogy írása megjelenjen. Tele volt érzelemmel - mentes volt a dühös indulatoktól (a gondolatjel helyére és-t és de-t írhattunk volna, ám egy, az átlagosnál izgatottabb közhangulatban, egy, az érzékenységet akarva-akaratlanul is fájóan sérthető tárgynál mindkét kötőszónak túlságosan nagy súlya lehetne - ezért maradunk a gondolatjelnél).
Az írást megmutattuk V. I.-nek avégett, hogy - amennyiben fontosnak, hasznosnak véli - szólaljon meg ő is (és akkor mindkét véleményt egyszerre jelentetjük meg). A válaszát megmutattuk az első írás szerzőjének. Ő az előzményekhez hozzáfűzte? ''Apám azt mondja, ilyen témáról csakis könyvhoszzúságban szabad írni, különben félreértések, félremagyarázások, sértődések és szomorúságok fakadnak a mégoly jó szándékú fölvetésből is... Hajlok afelé, hogy apámnak igaza van... Mégis vállalom a közzétételt. Mert tudom: beszélni kell, a hallgatás: - hosszabb távon - bizonyosan nem segít.''
Ha két írásunk szerzője valamikor, valahol összetalálkozik egymással, hisszük - mert gondolataikat, érzelmeiket ismerjük immár - hogy a másikat meglátva nem fordítják el a fejüket egymástól.

[félkövérrel saját kiemelések 1990. VD.] 

A kisebbség és a zsarnokság

1.
Van egy - talán egyetlen - dolog Magyarországon, amiről máig nem lehet nyilvánosan beszélni. Nagyon is érthető, bár nem feltétlen elfogadandó okokból.
A zsidóüldözések és pusztítások a világtörténelem, az ember történetének legsötétebb, legvisszataszítóbb cselekményei közé tartoznak. Pontosan visszaemlékszem, mit éreztem és gondoltam akkor, amikor négy vagy öt évvel ezelőtt Szilágyi Ella néni, az '56-os forradalom mártírjának (és hősének!) Szilágyi Józsefnek az özvegye magnóra mondta nekem élete történetét, népes családja, hozzátartozóinak haláltáborokban való elpusztítását.
És ez a trauma, ez a borzalmas emlék kitörölhetetlen a ma élők zsigereiből. Szinte törvényszerűen, reflexszerűen ösztönöz ez jellegzetes viselkedésekre, magatartásokra - különösen kiélezettebb, feszültebb helyzetekben.
Nos ez az, amiről máig nem szabad beszélni.

2.
Ha engem bántanak, természetszerűleg keresem az enyéimet, a közösségemet, sorstársaimat, hogy védjenek meg.
Ha engem cserbenhagynak, örökre elvész a bizalmam cserbenhagyóim iránt, és igazán csak az enyéimben, sorstársaimban fogok hinni majd.
Ha engem megaláztak és meggyaláztak, mindent el fogok követni azért, hogy mások fölé emelkedjek, és mások fölött uralkodjak, hogy még egyszer ne alázhasson meg, ne gyalázhasson meg senki.
Az életem kívánja így! A túlélés egyetlen lehetősége! Ezért fontos tudnom, hogy zsidó vagyok. Ezért fontos tudnunk, számon tartanunk, hogy zsidók vagyunk.
Csak más ki ne mondhassa ezt!

3.
Mert, ha az enyéimet haláltáborokban, krematóriumokban vagy a Duna partján tarkólövésekkel semmisítették volna meg, pusztán mert zsidók lettek volna, engem is félelemmel töltene el, ha másoktól azt hallanám: te zsidó!
Rögtön antiszemitizmust kiáltanék, és építenék a jóérzésű - úgy vélem - többség lelkiismeretére, lelkiismeret furdalására, ki szintén fél kiejteni ezt a szót, mert szintén retteg attól, hogy a történelem megismétlődik.
Mivel a túlélés érdekében ilyen-olyan hatalom megszerzésére kényszerülök, egyben mindjárt ki is használnám ezt a helyzetet.
Nem engedném például, hogy bárki bármilyen következtetést próbáljon levonni avagy magyarázatot keresni, miért volt a hazai - és nem hazai - kommunizmus vezéralakjai között annyi zsidó. Jóval több, mint amennyi lélekszámunk arányával magyarázható lenne. Antiszemitizmust jelentenék be, mert egyedül csak így akadályozhatom meg annak kiderülését, általános felismerését, hogy túlélésünk érdekében mi valóban összefogunk, valóban uralomra törünk.
És mivel ''a tudás - hatalom'', tudásra törekszem. A nyilvánosság is hatalom. Nyilvánosságra, pontosabban a nyilvánosság eszközeinek megszerzésére törekszem tehát. Ugyanakkor nem engedem nyilvánosságra kerülni, hogy a legnagyobb médiánál, a televíziónál, valamint a rádiónál, a sajtó berkeiben sorstársaimmal mekkora súlyt, milyen arányt képviselünk. Vagy a gazdaságban, a bankszakmában, a pénzügyi világban. Vagy a kultúrában, az egészségügyben.
Én nem akarom a te véred, még ha olykor akadt is közöttünk, aki a te, a ti véreteket akarta - mondanám. Pontosabban: gondolnám. De nem mondanám.

4.
Attól azonban, hogy valamiről nem beszélünk, még létezik. Ma még csak viszonylag kevesen értik, mit jelent az, hogy a tájékoztatásban tovább tart az Aczél-kurzus. Kevesen fogják fel a jelentését (és jelentőségét), miért követelte a Néppárt elnöke: a pártok számoljanak el pénzeik forrásával, nehogy beavatkozzanak hazánk belügyeibe. Talán az nem is baj, hogy kevesen értik. Mondottam, én is félek a zsidózástól, pontosabban attól, ami ebből fakadhat. Viszont azt is vészesen aggasztónak tartom, hogy maguk a zsidók (vagyis akik annak érzik és vallják magukat) egyszerűen úgy tesznek, mintha semmi el nem hangzott volna. A riporter nem kérdez vissza, az SZDSZ képviselői - akik a különféle állami üzelmeket nagyon helyesen szóvá teszik, megpiszkálják - e megjegyzésekre fülük botját se mozdítják. A nyilvánosság hasznos valami, ha nekik szolgál (lásd a Nyilvánosság Klub öthasábos tiltakozását a Magyar Nemzetben a március 15-i előadás elmaradása miatt), de felettébb zavaró, ha netán ellenük dolgozik. Az a jobbik eset, ha ezt tudatosan teszik. A tudat ellen lehetséges tudatot - érveket, logikát - bevetni. Az óriási veszélyt - ami miatt úgy vélem, feltétlen beszélnem kell - abban látom, hogy környezetemben egyre-másra tapasztalom: a közösséghez való erős kötődés, a túlélésre való beállítódottság zsidó (mert magukat annak valló) barátaimból, munkatársaimból egyszerűen kiöli a más vélemények és elképzelések iránti fogékonyságot, s helyét a kritikátlan elfogultság foglalja el.
Ennek egyik meglepő jele volt számomra, hogy mennyire puszta szócsővé degradálódtak, amikor az SZDSZ egyik-másik ügyével, tettével, programjával kapcsolatban elegyedtünk beszédbe. Szinte ugyanazokat a szavakat, szófordulatokat használták, amelyeket az SZDSZ szóvivői (Pető Iván, Tölgyessy Péter, Haraszti Miklós és a többiek). Ennél is megdöbbentőbb volt számomra, az általam nagyra becsült, igen felkészült, kritikus gondolkodású zsidó (mert magát annak valló) munkatársam lelkendezése ama bizonyos tv-vita eredménye fölött. Meggyőződéssel állította, hogy Nemeskürty István SZDSZ-nek szóló meghívása, illetőleg a március 15-i élő adás elmaradásával kapcsolatos nyilvános tv-vita milyen óriási sikert hozott az SZDSZ-nek és óriási égést a többi pártnak. A hosszú adásból egyszerűen nem volt szeme és füle semmire, ami pártját kedvezőtlen színben tüntette volna fel. Nem találta lényegesnek, hogy az SZDSZ egyik képviselőjének korábbi állítása, mely szerint a pártok egyike sem támogatta - nyilván az MDF kivételével - a tv kuratóriumot javaslata megtételében, hazugnak bizonyult: kilenc párt fémjelezte azt nevével, aláírásával. Nem találta bántónak azt sem, amint a bejátszott képsorokon Tamás Gáspár Miklós vonult harsány híveivel, majd valakit vagy valamit mély megvetéssel  sújtva a térség (Bem szobra) elhagyására szólít fel. Demszky Gábor jegyzőkönyvből idézett mondatai szintén nem sértették a fülét: inkább csak jópofaságnak tartotta a kijelentést, miszerint a tömeg majd oda megy, ahova mi (értsd: az SZDSZ-vezetők) akarjuk...

5.
Miért olyan veszélyes ez az elfogultság, ez a mások véleményével, érzéseivel szembeni érzéketlenség?
Mert ahogy a zsidók, úgy a nem zsidók érzékenységének is van tűréshatára. Kinek alacsonyabb, kinek magasabb.
Mert ha zsidó, ha nem zsidó, fél attól, hogy újra fellángol az antiszemitizmus.
Ezért kellene éppen a zsidóknak is megértésre törekedniük, és saját uralomra, kizárólagosságra való törekvéseiknek határt szabniuk.
Ezért kellene éppen a zsidóknak vigyázniuk arra, hogy történetesen az egész magyar nemzet jövőjét meghatározó szabad választásról szóló 24 órás (!) tévéműsort ne feltétlenül zsidók vezessék, vezényeljék az egész ország nyilvánossága előtt. Ha szakértőket hívnak, ezek között se legyen túlsúlyban a zsidó identitásúak aránya. Így elkerülhető lenne/lett akaratlan, mégis jól érzékelhető elfogultság, amely ellen - úgy hallom - máris tiltakozik az MDF. Elkerülhető lenne, hogy Vajda Mihály filozófus a Dunán inneni részek szellemi, civilizációs elmaradottságával magyarázza az SZDSZ ottani szerényebb szereplését, vérig sértve ezzel az ott lakókat. Elkerülhető lenne, hogy nem zsidó írókat bántsanak meg, csipán azzal az apró figyelmetlenséggel, hogy magyar írókat reprezentálandó Konrád György, Nádas Péter és Mészöly  Miklós - a megkérdezett hármas. Konrád György az MDF várható győzelmének árnyékában véletlenül miről beszél? Arról, amiről Pető Iván többször is a nap folyamán: hogy a győztes pártok ne egymás lejáratásával foglalkozzanak majd, hanem a programjaik versenyezzenek - ahogyan ezt addig az SZDSZ is tette. Csakugyan lehetséges, hogy Pető Iván saját, lepedőnyi újságoldalakat kitevő nyilatkozatairól megfeledkezett?

6.
Félek, hogy az eddig elmondottakkal szemben egyre dagad a meg nem értés, az indulat.
Tény, hogy sarkosan és - minden konkrétum ellenére - általánosítva fogalmaztam.
Most kijelentem, mert erről is bőven van tudomásom, vannak olyan zsidók (barátaim, akik annak vallják magukat), akik nem tartják számon a másikról, hogy az-e vagy nem. Egyszerűen magyarnak érzik magukat, s az ő reflexiójuk a zsidózásra, az antiszemitizmusra bár szintén a félelem, de ezt nem az összefogással, az uralom megszerzésével akarják feloldani, hanem - az országból való elmeneküléssel. (Nem kell mondanom, milyen borzalmasan szomorú dolog ezt tőlük hallani.)
Az uralom és a hatalom kifejezést sem árnyaltam kellőképpen. Nem akarom és nem akartam azt sugallni, hogy az ezekre való törekvés azonos az ország vezetésére való törekvéssel - noha az SZDSZ szerepével és szereplésével most ennek is megnőtt a jelentősége...
Zsidó - nem zsidó. Honnan lehet tudni, hogy valaki az, vagy nem az? Mivel számomra a zsidókérdés a legkevésbé, a leghalványabban sem faji kérdés, zsidónak mindenekelőtt azt tekintem, aki ezt állítja magáról. Aki adott esetben félreérthetetlenül e szerint beszél és cselekszik - legyen akár Tamás Gáspár Miklós, akár néhány hatodikos gyerek egy belvárosi iskolában, akik viccesen mondogatják, hogy mi nem szeretjük a gojokat.
Ennél kényesebb és talán elfogadhatatlan dolog, hogy zsidónak tekintem azt is, akiről ''megbízható forrásból'' ezt hallom. Egy példa: csaknem nyíltan folyik a tv-ben (mármint az MTV-ben) a zsidózás - magyarkodás. Folyományaképpen csoportok alakultak ki - nos, ez segít a ''tájékozódásban''.
Az idézőjelek a bizonytalanságnak szólnak. Nyugodtan rám lehet sütni miattuk a ''megalapozatlanság'', a ''felületesség'', sőt az ''uszítás'' bélyegét. De ha tévednék is, megérne egy hosszabb elmélkedést, vajon mitől alakult ki bennem ez a kép. (És milyen képek alakultak ki másokban?!) Mennyiben ludasak ebben maguk a zsidók? Például az SZDSZ vezetőinek és támogatóinak stílusa, mentalitása?

7.
Mit takar vajon az, hogy zsidó mentalitásúak itt vagy ott nem a súlyuknak megfelelően vannak jelen? Hogy véleményük akaratuk aránytalanul nagy teret kap?
Részemről semmiképpen sem jelenti azt, hogy szakmai kérdésekben, vonatkozásokban bármikor is szerepet kaphatna bármiféle számszerű (lélekszámot tükröző) arány. Ahol az egyik ember jobb, felkészültebb, tehetségesebb, mint a másik, tükröződjék ez az előrejutásban is, függetlenül attól, hogy ki micsoda. Ha száz zsidó jobb, felkészültebb száz másnál, akkor lehessen is mind ''nyerő''.
De figyelem! Ez nem ugyanaz a szituáció, mint amiről az SZDSZ egyik képviselője beszélt, amikor is rákérdeztek: miért van az, hogy tagjaik nyilatkozatával van tele a sajtó? És ő azt felelte: mert nekik vannak ilyen felkészült szakembereik. Talán nem szükséges bővebben kifejtenem, hogy a dolog Magyarországon (is) általában fordítva működik: szakemberré, másoknál okosabbá legtöbbször azáltal válik valaki, hogy nyilvánosságot kap, a tömegkommunikáció ''okossá deklarálja''!
Politikai, vagyis mások, a többség életét befolyásoló dolgoknál viszont kívánatosnak tartom a számszerű arányok figyelembevételét is. A közelmúlt történelme egyértelműen bebizonyította, milyen veszélyes és kártékony dolog, ha az amúgy szép és igaz eszméket tűzzel-vassal, erőszakkal, fondorlattal (harsánysággal, manipulációval) próbálja a kisebbség a többségre kényszeríteni.
Írásom első része annak megértéséről szólt, miért kész a zsidóság (illetőleg annak egy része) ebbe az újabb zsákutcába belemenni. Reflexek, ösztönök dolgoznak. Úgy éreztem, muszáj erre figyelmeztetnem, mielőtt nagyobb baj lenne! Muszáj szólnom: az antiszemitizmus - egy valamire való reakció. Létezik, létezhet a kisebbségnek is zsarnoksága, még ha rejtettebb, láthatatlanabb módon is. Ám a zsarnokság ekkor is rossz vért - háborúságot - szül.

V. Domokos György

Az antiszemitizmusról - ma

Igen fontos gondolatsor. V. Domonkos György cikke: tisztességből íródott, fájdalommal töltött gondolatai arról a témáról szólnak, melyről ''nem lehet beszélni'': az antiszemitizmusról. A cikk apropója nyilvánvaló: az SZDSZ-ben és a tömegkommunikációban sok a zsidó, túl sok a zsidó, s a zsidók csak egymás személyén keresztül képesek életösztönüket bebiztosítani. S bár a szerző nem így értheti, egy mondata elárulja igazi mondanivalóját: ''Ha engem megaláztak és meggyaláztak, mindent el fogok követni azért, hogy mások fölé emelkedjek, és mások felett uralkodjak...''
Arról nem kívánok beszélni, hogy ez az általánosítás mennyire helytelen, mennyire hiányolja a legalapvetőbb logikai és tárgyi alapot. Most és itt talán más szempontból lenne érdekes erről a témáról őszintén beszélnünk. Igen, tudom, ma már ''lehet''! Ám hogy ''illik''-e, abban tanácstalan vagyok; ahogy nagyon kulturált, mélyen keresztény barátom, dr. Radovics György még az 1950-es években, amikor ez a téma felvetődött, mondta egykor: ''Tisztességes ember számára az antiszemitizmusról azért nem illik beszélni, mert más származása, vallása, s hite egy hithű katolikusnak nem szabad, hogy téma legyen.''
Talán ott kezdem, hogy tisztázom: e sorok írója zsidó. Bár katolikusnak születtem, s kereszteltek - mint hithű katolikus, aki egészen jól ministrált, s a misét latinul ma is el tudná mondani - legnagyobb megdöbbenésemre és értetlenül vettem tudomásul egyik napról a másikra, hogy hirtelenjében zsidó lettem. Számomra nemcsak az a zsidó, aki magáról azt vallja, hanem az is, akiről más vallja a zsidóságát! Hogy Pető Iván vagy Szabad György zsidók-e, azt nemcsak ők maguk határozzák meg ebben az országban, hanem mindazok, akik róluk azt mondják, hogy azok.
De mondtam, zsidó vagyok. Ráadásul szellemi foglalkozású, olyan amerikai egyetemi tanár, kinek számára az, hogy zsidó, Amerikában éppoly kuriózum csupán, mintha baptista lenne. És - bár az antiszemitizmus bizony az Egyesül Államokban is tapasztalt jelenség, akárcsak mindenütt a világon - mivelhogy Amerikában élek, az, hogy magyarnak vallom kultúrám, a nyelvemben, kiejtésben megmaradtam magyarnak, az, hogy zsidó vagyok, sokkal kevésbé határozta meg létem, mint az, hogy magyar. S így a magyar antiszemitizmust még 30 év távolából is két oldalról tudom kezelni: mint zsidó itt, s mint magyar ott.
Domokos írása azért is okoz oly sok problémát, mert gondolatfölvetése és - felvezetése sok mindent összekever. Fölveti és összemossa a kommunizmus és a zsidóság kapcsolatának összekuszált problémáját, összeköti ''a tudás - hatalom'' képletével a zsidóság tudásszomját. S újra fölveti azt az elcsépelt tévhitet, hogy a tömegkommunikációs médiákban, a gazdaságban, a bankszakmában, a pénz és egészségügyben s a kultúrában túlságosan nagy ''arányt'' képviselnek a zsidók. Domokos persze ''tudja'', hogy e szakmákban a ''zsidók'' dominánsak. Uram Isten, ha így volna, akkor talán negyedmillió zsidó lenne ebben az országban - márpedig az egész magyar zsidó közösség nincs több százezernél, beleértve azt a sok szerencsétlen, elesett öregembert és öregasszonyt, akiknek ma már csak emlékeik vannak. De Domokos ''tudja'', hogy dominánsak, s hogy a nyilvánosság megszerzésére törekszenek - mind.
Hogy ki a zsidó? Szerinte nem az, aki annak vallja magát, hanem az, akit valaki már, ''kívülről'' határoz meg. Istenem, ezen az úton már csak egy kis lépés tovább, s máris megcsinálhatjuk a numerus clausust megint. Mert mi ''tudjuk róluk''! És mint a harmincas években, onnan már csak megint egy kis lépés a második zsidótörvényhez, s onnan a borzalmakhoz.

No, de beszéljünk egy kicsit most már igazán az antiszemitizmusról! Mert ebből is többfajta van, éppúgy, mint a zsidóból. Van, aki csupán annyiban antiszemita, hogy ''jobban gyűlöli a zsidókat, mint amennyire muszáj''. S az ő számukra egy picit ''muszáj'', egy picit illik. Van az ilyen antiszemiták között szép számban zsidó is különben, ki lenézi hitsorsosát ezért vagy azért. S van olyan antiszemita is, akinek a ''legjobb barátai között is van egy (sabesz-) zsidó''; bár lányát nem kívánná hozzáadni, de a gázkamrába se nagyon küldené a szerencsétlent. S van még olyan antiszemita is, aki auschwitzi kirándulást ajánlana a húsvéti ünnepekre - még ma is - oly sok zsidónak.
A magyar antiszemitizmus mindennek a keveréke, s csupán a keverék aránya a mérvadó itt. Ez a keverék mindenki számára más. Attól függően, hogy ki miért antiszemita. Azért, mert Jászi Oszkár és Koestler Arthur zsidók voltak? Mert Teller Ede az? Mert a Lenin-fiúk között és a kommunisták között oly sok zsidó volt? Mert Radnóti, kinek ajkáról a szép magyar szót tanultam szeretni, zsidó volt? Mert Weiss Manfréd vagy nagyapám, Weiss Simon - csak névrokonság, vigyázat, nem kérem vissza Csepelt! - zsidók voltak? Mert Konrád György, vagy Vajda Mihály zsidó? Az antiszemita számára a ''kultúrszennyek'' zsidósága csak okozat, nem ok. Ahhoz, hogy valaki antiszemita legyen, látszólag elégségesek az érvek, s egynéhány tetszetős tény - de ezek sokak szerint nem is okvetlenül - feltétlenül szükségesek. Elég az, hogy ha már önmagában eldöntötte, hogy ő antiszemita.
Választási harc folyt most ez országban, rengeteg hülyeséget és ostobaságot hallgattam végig, sokaktól. Innen is, onnan is. A sajtó tárgyilagosságát megkérdőjelezhetném sok szempontból. Innen is, onnan is. Mindenki azt szűrte ki magának, amit éppen akart! Istenem, ilyen az ember, akár zsidó, akár nem zsidó. De egyet én magam nem hallottam felelős magyar ember ajkáról: hogy az SZDSZ nem volna magyar.

Új idők új napjait, a szabad demokrácia első óráit éli most még a nemzet. Két éve - egy dolgozatban, melyet egy amerikai külpolitikai vezető számára írtam - kifejtettem, hogy sem Antall József, sem Csoóri Sándor vagy Jeszenszky Géza, avagy az a közeli körükhöz tartozó vezetőség nem volt antiszemita, és nem is képes annak lenni. Aki ezeket az embereket ezzel gyanúsítja, egyszerűen felelőtlen. S nem lehet antiszemita az MDF, mint párt. Ha tagjai keresztény tisztességből a hitvallásukból merítenek erkölcsöt, nem lehetnek azok. Emberiességükből még inkább el kell vetniük az antiszemitizmus átkát. Számukra a kérdés csak úgy tevődik fel: ebben az országban nagyon sok a megbántott, a sértett, a megalázott ember, kik ma bűnbakot keresnek, akik számára a legkönnyebb, a leggyalázatosabb lenne megtalálni a zsidókat - avagy a biciklistákat. Hogy miért a biciklistákat? - Hát miért a zsidókat? Vajon Sztálin vagy Brezsnyev, avagy Kádár János zsidó volt? Vajon Harasztit vagy Demszkyt azért verték, mert zsidó?
És itt van az MDF-nek történelmi szerepe abban, hogy most, a választási küzdelem lezárta után elhatárolja magát attól az antiszemitizmustól, amely oly nyilvánvaló volt a falra firkált ötágú és hatágú csillagok egyenlőségjellel összekötött borzadályaitól. El kell határolnia magát, mint azt annyi tisztességes magyar ember Király Bélától, Vásárhelyi Miklóson át Tőkés Lászlóig a legnehezebb órákban is megtette. El kell határolnia magát attól az antiszemitizmustól, mely a bűnbakot a zsidóban keresi, a zsidóban, aki ''mások fölé kíván emelkedni, s mások felett kíván uralkodni''. El kell határolnia magát ettől, mert az emberi tisztesség is ezt kívánja tőle.

Völgyes Iván