dátum: 91.01.       fájl: c-fajlok-2/c02082-7-1.htm                      C. 02082-7 - 2082-12

HITEL,  1991. 2. szám

ff. illusztrációk a cikkhez, rajzaim:

B/68/42     B/76/10    B/89/35/06
B/67/01     B/68/26    B/86/18/04
B/84/30     B/83/13    B/84/14
B/90/22     B/70/17

Hidvégi Máté

Váli Dezső

Hasítsátok a fát,
én ott vagyok,
Emeljétek a követ,
ott találtok engem.
(apokrif Jézus-mondás)

Vizek vizekhez, föld a földhöz, fa vonalához sírkő, lassan, kimondhatatlan szomorúsággal fordulnak, eszürkészöld esték, délutánok, rajz a rajzhoz, szakadó hóban, csöndben, utakban, hallgatva korokon át. Évszakok, havak és esték e ritmusáról, temetőkről és üres szobákról, időtlen terekről festi képeit Váli Dezső. Létezésünkről a huszadik század elmúlásának idején. Mint domb mögött eltűnő vándor, mert úgy vagyunk már.

Ősz volt. Illett az idő az Ernst múzeum szecessziójához. A lépcsőház kövéhez, ólomüvegéhez, s folytatódott feljebb, Váli Dezső műtermes képei közt is. Lélekként járt ez a hangulat a Váli-festmények között. A napokban újra éreztem mindezt, mikor egy villamosablakból megláttam Dezsőt. A Mártírok útján sietett hazafelé. Mint egy szántóvető, vagy szerzetes. Egyszerű ruhában, szakállasan. Negyvennyolc évesen. Reggel volt még, de sötét.

''Az élet értelme, hogy Isten felé zuhanunk'' - mondta nekem műtermében, mikor a festésről beszélgettünk. ''Amikor festek, bennem nem a témáról való érzések dúlnak, hanem az okkerre és az égetett siennára vonatkozó kínok.''

Korai rajzait nézem. Pár, szomorú ceruzavonalat, egy haldokló vadgesztenye-ágról, egy tájról, egy kopjafás temetőről, egy utcáról. A lélek ceruzavonalai, folytatásai Vajda, Ámos, Barcsay sárguló rajzainak. Plasztikus, nehéz anyag alig bírná el a fájdalmat, amit e grafitvonalak hordanak. A lélek lassú rezdülését, hangolódását, a melankólia e nyugodt ritmusát. Levelek I című, 1967-ben készített rajzán haldokló ág, pohárban, a semmi előtt. Szinte egy mozdulat ez a rajz, mint ahogy vannak versek is, egy lélegzetnyiek. A ceruzautak, miken az ember szeme óhatatlanul jár-kel, önmagukba záródnak. Elmondják a szemlélődőnek, mily magányos ő. A semmin fekszik a lehullott levél, s az ág a semmibe hajol.

Álomszerű az 1968-as Temetőkápolna-sorozat is. A Kós Károly és Toroczkai-Wigand Ede szecessziójára emlékeztető ''szelíd'' változat felett valami megfoghatatlan szomorúság lebeg a háttér függőleges vonalai (fák? bokrok?) finom kerete által. Éppen ezek a vonalak hordozzák a tragikumot a ''vad'' változaton. Már nem keretei, de főszereplői a rajznak. Mint lángok, olyanok, mint a sírokból fölszálló párák. A Zugliget, mely az 1970-ben készített Utca-sorozat egyetlen fennmaradt lapja, Váli szürrealista rajzművészetének dokumentuma. Ha akarjuk, érzékelhetjük az utcát, a fákat, a háttérben húzódó erdőt, de a rajz nem erről szól. Hanem egy lélek által vezérelt ceruza bolyongásáról. Egyik legszebb lírai rajza az 1976-os Pomáz táján. Pár, finoman hullámzó csík mindössze. Mint egy Juhász Gyula-vers - lebegő. Fák, dombok, temetők - a Váli rajzok szomorúsága és lassan kanyargó útjai, ez az egész, időtlen grafika a magyar rajzművészet nagy értékei egyike.

''Napjaimat feladatként élem meg'' - mondta egyszer - ''és iszonyú kínlódás a festés.'' ''Belső szabályokat alkottam, melyek segítenek önmagamat túlélni.'' 5 óra 34 perckor kel. Egy órát imádkozik. Héttől fél nyolcig úszik a ''Szent Lukács Gyógyfürdőben'' (ő mondja így). Bevásárol, reggelizik. Kilenctől egyig fest. Kettőtől négyig alszik. Ezután már nem fest. Gyerekeivel van általában. Tíz körül lefekszik, olvas még, háromnegyed 11-kor elalszik. Imakönyve első oldalára ezt írta: ''Bátran vallom, hogy a mai nap egy jó nap.'' Édesapja a háborúban halt meg. Édesanyjuk egyedül nevelte fel őt és húgát, kiből apáca lett. Felesége, Jávor Kata, néprajzkutató. Két gyerekük van. Időnként egy kutyájuk is. Volt egyszer egy kiskacsájuk. Azt Dezső mindenhová magával vitte az ingében. Barátja alig. Művészettörténetileg is jelentős tény barátsága Szüts Miklóssal, a magyar lírai absztrakt festészet egyik legjelentősebb mesterével. Múltját, emlékeit folyamatosan pusztítja. Megsemmisítette az őt ábrázoló fotókat, levelezése nagy részét, évtizedeken át vezetett naplóját. ''Nem az életemet és az egyéniségemet kell az utókorra hagyni, hanem csak a legjobb műveimet.'' Festményeit, rajzait nem engedi külföldre vinni. Egy amszterdami aukcióra került képét visszavásároltatta. ''A Nemzet iránti kötelességem a képeket együtt tartani'' - mondja. Pedig műveinek a világ legjobb gyűjteményeiben lenne a helyük. Marc Rothko és Robert Motherwell képei között. Rajzai és festményei nagy része a hazai múzeumok tulajdonában van.

Váli Dezső festészete három nagy korszakra bontható: absztrakt (1969-1983), régi zsidó temető (1984-1987), műterem (1987-)
A nonfiguratív korszak, melynek során több remekmű is születik, elsősorban a fölkészülésé. Élőkhöz és holtakhoz igazodás, távolodás, közeledés jelzik a festői utat. Feltűnő Bálint Endre és Paul Klee hatása a kompozíciókban és a színekben. Sokan gondolják ekkor, hogy a szentendrei festészet misztikus- szürrealista vonala Váliban folytatódik. Kifejeződik ez abban is, hogy ő búcsúztatja a halott Bálint Endrét. E periódust méltón reprezentálta az 1981-es, Műcsarnok-beli nagy kiállítása. Ha a Váli-életmű végetért volna itt, ő akkor is a huszadik századi magyar festészet nagy alakjai közé tartozna. Ám eljött a ''régi zsidó temető'' korszak, mely a magyar piktúra külön fejezete. A művészi alkotómunka nem kibernetika, ok és okozat a művészetben nem evidens viszony. Mégis, a műelemző megpróbálkozik mindig: tudni, amit nem lehet - hogyan és miért jött létre a mű. A mű, mely itt közel száz olajkép és kétszáz grafika (nagyrészük megsemmisítve), s mindez három év alatt. S milyen olajképek, s milyen grafikák! A sorozat megszületésében művészettörténeti érdeme van S. Nagy Katalin szociológusnak, aki egy kutatómunka során - Váli Dezsővel bejárta a magyarországi és bukovinai zsidó temetőket. Dezső végigfotózta az utat, több ezer dokumentum-felvételt készítve. Ez az egyik ok. A másik egy hirtelen megvilágosodás, egy villanásszerű élmény. Dezső mesélte: 1984. májusában, egy templomi prédikáció alatt, egy mondat hatására rádöbbent az élet értelmére. (Arra, amit írásom elején idéztem, hogy Isten felé zuhanunk.) Ezek miatt - s ki tudja még, mi miatt - születtek meg a régi zsidó temetők papír- és táblaképei. Elhagyott temetők, valahol Zemplémben, vagy Bukovinában, utakkal, fával, hóval, csönddel, kövekkel. Hallgatásuk, mint az ezer- meg ezeréves jeleké. Nincs idejük és nincs terük, maguk vannak csak, ahogy a kő van, ahogy a ferde horizont van, ahogy a meghajló fatörzs van. Annyi szomorúság van a színeikben, amennyi az emberben csak lehet. Az ember nézi, s eltölti egy olyan nyugalom, mely túl van életen és halálon, nézi őket, és rádöbben: mennyi mindennel tartozik ennek a földnek. 1986-ban egyik este megszólalt nálunk a telefon. Váli Dezső hívott. ''Elajándékozom a képeimet. Ha kell, te is vigyél belőlük.'' Pár hónap alatt egész addigi életművét elajándékozta, szétosztotta. ''Halálarcúvá fordultak ezek a képek itt a műteremben'' - mondta, s egyszer csak ott volt, üres műteremben, maga. Festeni próbált. Házakat. Nem ment. Lemázolta felhasogatta a képeket. (Gyönyörűek voltak pedig, narancs, okker, téglavörös házak fákkal.) S ekkor fotózni kezdte az üres műtermét. Ebből való első nagyítását őrzöm. Szemben a hatalmas ablak, fénye a csupasz padlóra vetül, oldalt, az üres fal előtt festőállvány, szemben, a másik falnál ágy, előtte cipő, elöl pedig egy szék. Valahogy így indult el a műteremsorozat, melynek utolsó álomszerű darabjait láthattuk az Ernst múzeumban. Az időtlenség csak, ami van ezeken a képeken is. Az öröklét, s benne az elmúló évszázadok.

Motívumok vannak Váli Dezső művészetében, amik szimbólumok. Ezek a szimbólumok az ő témái: a zsidó temetők, a műterem. S színe vannak, melyek éppúgy szimbólumok, mint a motívumok: ''az okkerre vonatkozó kínok''.

Kétezer éve élt emberekre gondolok. Szent Pálra például. Szavai belezúgnak napjaimba. Kétezer évesek pedig. Mi az, amitől időtlen a tudás bennük? Mert ez teszi a Váli-műveket is azzá. Platónnak lenne igaza? ''Minden megvolt, mielőtt meglett volna?'' Lehet, hogy így van. Lehet, hogy minden csak emlékezet.

rajz: Régi zsidó temető - B/84/30