dátum: 91.05.04.       fájl: c-fajlok-2/c02122-1.htm                      C. 02122

Népszabadság

Kárpótlási jegy a képzőművészetben?

A ''HATVANAS ÉVEK'' A NEMZETI GALÉRIÁBAN

Mielőtt a címben feltett kérdés parlamenti interpretációvá dagadna, lássuk a tényállást. A Magyar Nemzeti Galéria földszinti teremsorában egy fontos kiállítás és mellékleteként egy háromszázharminc oldalas katalógus készül egy peresíthető helyzetet alátámasztani. A rendezőszerkesztők nem titkolják viszonyukat a múlthoz, amely számukra kérdés formájában tételeződik: ''azt kell-e rekonstruálnunk, ami a '60-as években a legnagyobb súllyal jelent meg a közönség előtt, vagy azt kell kiemelnünk, amit utólag - lehántva a jelenségekről a történelmi kontextus ''esetlegességeit'' - ma tartunk fontosnak?'' A döntés az alternatíva második felére esett. Minden látvány és minden mondat ebből a választásból következett.

Kereset az elmaradt haszonért?                     
A rendezők és a szerkesztők abból a hipotézisből indultak ki, hogy a képzőművészet egyetemes mozgása a maga autonóm módján leír egy ideális vonalat. Fejlődik valahonnan valahová. Eljut A pontból B pontba. Saját genetikai kódja befolyásolhatatlan sorsszerűséggel hajtja végzetes célja felé. Ez az ideális vonal sajnos nem nagyon hasonlít a valóságos emlékanyag számszerűsített trendjéhez. Ha az ideálkép nem lenne ennyire szigorú, akkor többféle módon lehetne összepárosítani a ''van''-t a ''legyen''-nel. A terjedelmes katalógusból ketten is súgnának ehhez a toleráns trükkhöz. Egyrészt a bevezetőt író Vajda Mihály, aki külön fejezetben méltatja azt az igazságot, mely ''pedig többé nem egy!'' és Frank János, akinek credója nyíltan hirdeti: ''művészettörténésznek ne legyen meggyőződése, hanem nézze a neki nem megfelelő irányzatból is a legjobbakat''. Nem így a döntéshozók! Ők tudják, hogy ha egyszer az egyetemes képzőművészet legitim vonala szerint (lásd negyvenes-ötvenes évek euroamerikai művészetét) a dolgok a szürnaturalizmusból haladnak a lírai absztrakció és informel felé, továbbá a pop arttól a tiszta konstruktív formák irányába, akkor csak nem fognak inkább hinni a szemüknek, amely megtöri a vonal lendületét holmi kvalitásproblémákkal?

Kellene, hogy legyen egy Mark Tobey-szerű monokróm felület kezelő mester? Ilyen nincs igazán? Hunyorítva Frey Krisztián betöltheti azért azt az űrt, amit a még fel nem fedezett elemek a Megyelejev-táblázatban pusztán spekulatív alapon szoktak betölteni. Kellene egy Germain Bazaine-féle autentikus foltfestő? Hogy ilyen sincs igazán? Annyi baj legyen, a pályakezdő Bak Imrének, midőn hónapokat időzött külföldön és kreatívan végigutánozta a sóvárgott nagyokat, a ''tache''-hoz, a folthoz is eljutott, zsengéje éppen beleillik a kontextusba. Csak a napilapi terjedelemhatár miatt nem részletezendő, hogy - bocsánat, ha ló nincs, a szamár is jó alapon - mit és kit helyettesít Hortobágyi Endre és Illés Árpád, Türk Péter és Gedő Ilka, Tót Endre és Kováts Albert, Molnár Sándor és Vajda Júlia. (És fenntartom: Lossonczy Tamás.)

Kereset a sérelmek miatt?
A kereset világosan kimutatja, hogy a kár ''az eszme frontján'' valóban tetemes. Ha a külső erők (amelyek a produkció védnökei szerint kizárólag a pártállami hatalom szerkezetében meg a művészetirányítás elnyomóapparátusában - és soha nem a nép-nemzeti konzervativizmusban, netán más ízlésvonulat preferenciájában - keresendők) támogatták volna az egyetemes stílusok szabad áramlását, akkor mi is letehettük volna a magunk Skira-albumát, Knaur-lexikonát, Rizolli-katalógusát, azaz olyanok lehettünk volna, mint ''ők''. A rendezőbiztosok követelik tehát, hogy a képzőművészetben állítsák vissza a negyvenhetes állapotokat, de az egyetlen és isteni igazság nevében csak és kizárólag azt, ami a betiltott és szétszórt, megalázott és agyonvert Európai Iskola extrapolálásából, meghosszabbításából következik. Ez a pártos szemlélet csak és ennyit képes felvállalni. A negyvenes plebejus-baloldali képzőművészet tönkretételéért, a negyvenhetes paraszti-népi vonulat eltüntetéséért más párt nyílván máskor fogja benyújtani a maga keresetét. A hatpárti konstelláció illő sorrendjében.
A katalógus tanúsága szerint az interjú-dokumentum gyűjteményből egyebek mellett az alábbi peresíthető károk érték az érdekelteket. Frank János csak fősamesz lehetett a biennálék magyar pavilonjának rendezésénél, és egyszer sem küldték ki Velencébe. Anna Margit vastag tomuszt szeretett volna kiadatni a Corvinával, de a szerkesztő ezt a kívánságát nem tudta teljesíteni. Lakner László szatirikus festményét, a Hitler beszélt, a főzsüror Ridovics László - félve a ''fasiszta nép'' dehonesztált minősítéstől - leakasztotta a stúdió-kiállításról. Keserű Ilona római tartózkodása során lakhatott ugyan a Magyar Akadémián, de ezért jelentős összeget kellett fizetnie. Schrammel Imre kerámiareliefjét, mint ''pesszimista munkát'', jogtalanul eltávolították a Budapesti Történeti Múzeumból, és a harmadik részlettel mind a mai napig adósak. Deim Pál egy illegálisnak tartott kiállításon való részvétele miatt sokáig nem szerepelhetett, és nem kapott Derkovits-ösztöndíjat sem. Fajó János valósággal beleroppant, amikor leváltották a stúdió progresszív vezetőségét. Bak Imre sosem fogja megbocsátani. D. Fehér Zsuzsának és Ormos Tibornak, hogy művészetpolitikai okokra hivatkozva bezáratták a Ferihegyi repülőtéren rendezett kollektív kiállítást. És Vigh Tamás sem fogja elfelejteni Czifra Péternek, hogy megalázta saját műtermében, meg Varga Imrének, hogy nem állt ki bátran terve mellett. Súlyos sérelmek ezek. Empátiahiányokról, hatalmi túlkapásokról, alkalmi gonoszságokról szólnak. És nem von le súlyosságukból semmit, hogy ha a ma induló művészgeneráció elé fogják odatartani a mikrofont, az minden bizonnyal nyafogásnak tartaná mindezt, mert ő még ''apuka'' igazságtalanságára sem hivatkozhat. Egyszerűen néma csöndben veszi tudomásul, hogy a piac vastörvényei szerint kell lavíroznia - az egzisztenciális megsemmisülés, a külföldre tántorgás és a begiccselés Bermuda-háromszögét elkerülendő.
Azért van katarzis, van vádirat is, de nem pontosan ott, ahol a tételes panaszok találhatók. Kokas Ignác - a kötet legjobb interjúja! - szerette ''azt a rendszert''. Az övé volt, népi kollégista volt, és sose lett volna festőművész, ha egy politikai kampány, egy demagógiával megszórt tehetségkutatási láz nem ''emeli ki''. Kapott a hatvanas évek elején egy hatalmas sgraffittómegbízást Oroszlányban. Ha megcsinálja, horribilis összeg ütötte volna markát, a mellékdíjakról nem is beszélve. De nem csinálta meg. Nem ideológiai okokból, és nem a progresszív művészéletforma csábítása miatt. Nem ellenállásból és nem sértődésből. Egyszerűen az ízlése miatt. Az a válságélmény ugyanis, ami egy esztétikailag elfogadhatatlan - bár keggyel osztott - megbízás teljesítésének vágya és végső visszautasítása között feszül, mélyebbről és beljebbről jön, mint amit a külső hatalom valaha is elérhet a leakasztott képekkel és a betiltogatott kiállításokkal. Az efféle nevesíthetetlen sérelmek összegyűjtésével, a belső meghasonlások listájával, a Kokas-típusú művészeknél az ideiglenes munkaképtelenség okainak feltárásával, másoknál viszont a művészi elvacakolás rajzával ez a tárlat is, ez a katalógus is adós maradt. Úgy látszik, könnyebb hétszer elsorolni az Aczél elvtárs vagy Aradi Nóra konkrét beavatkozásaiból származó vélt és valódi károkat, mint egyszer szembenézni a lényeggel: egy fejlődésképtelen hatalmi konstrukció kiürült reprezentációs igényével és ''negyven év'' - nél lényegesen messzebbre nyúló magyar konzervatív művészetszemlélet, a rendi, a tekintélyelvű, az antidemokratikus hagyományok nem feltétlenül rendszerspecifikus mindent meghatározó jelenlétével.
A megszűnt NDK egyik legelbájolóbb ideológiai mutatványa volt a sok évszázados német történelem és kultúra utólagos beosztása a jaltai egyezmény szellemében. Így Goethe és Lucas Cranach nagy NDK művészeknek minősültek, mert emlékanyaguk zömmel in situ volt található, ellenben Hölderlinben és Dürerben volt valami megbízhatatlanul polgári: Tübingen és Nürnberg, a szülővárosok, mégiscsak a későbbi NSZK területén találhatók.

És a többiek keresetlevele?
Ez egy politikai logika karikatúrája. De nem kevésbé tartható karikatúrának, hogy a Nemzeti Galériában és katalógusában majdnem mindenki hiányzik, aki véletlenül nem vett részt az Iparterv hajdani tárlatán, vagy kimaradt a Zuglói Körből, vagy nem szilveszterezett együtt a Műegyetem R. kiállításának szervezőivel, vagy már öregebb volt annál, semhogy az 1966-os stúdión pukkassza a hivatal kiszálló képviselőit. Annak ellenére hiányoznak, hogy jelenlétük feltűnő volt, visszavonhatatlan és nélkülözhetetlen abban a képzőművészeti közvéleményben, amely azért nemcsak acsargó pártboncokból és magánlakásokba szorult elnyomott újítókból állt. Hogy a mikrovilágot rézlemezre karcoló Gross Arnold és az archaizáló Rékassy Csaba, a Szántó Kovácsot mintázó Somogyi József és a földmarkolót festő Fóth Ernő, a fanyar formákat alakító Berki Viola és a túl korán elment nagy ígéret, Gruber Béla mind voltak és mind ott voltak a hatvanas évek nyilvánosságában, ez - azt hiszem - nemcsak nekem nem kétséges, hanem e művészettörténeti vállalkozás spiritus rectorának, Beke Lászlónak sem. Hiszen végül is mindketten olvastuk Német Lajos alapvető munkáját az 1968-ban megjelent Modern magyar művészetről, és kettőnk közül én csak távoli tisztelőnek, ő viszont tanítványnak számít.
A kimaradtak listája viszont oly markáns és reprezentatív, hogy semmiképpen sem lehet a véletlen számlájára írni. Beke nyilván úgy gondolkodott, hogy valahol, valakik, valamikor majd megrendeznek egy olyan hatvanas évek retrospektív tárlatot, amelynek főhelyén például a korszak végén keletkezett Szervátiusz Tibor féle Dózsa-szobor állhatna, körülötte az MDF-hez közelálló olyan jelentős mester, mint a Megégetett embereket festő Orosz János, esetleg a Nyári reggelt festő Szinte Gábor, a szomszédos teremben a vásárhelyiek, élükön a megindító realizmust teremtő Szalay Ferenccel és a nyers hagyományokat folytató Német Józseffel, még hátrébb pedig a peremműfajokban (grafikában, éremben) tevékenykedő és lesajnált kismesterek, akik ha mást nem, de azt azért híven illusztrálnák, amiről a bevezetőben Vajda Mihály még megejtő eleganciával szólt: ''egy ország élni akart.'' Mert kárpótlási igényük - ezt Beke is sejtheti - nemcsak ''ezeknek'', de ''azoknak'', sőt ''amazoknak'' is lehet. Tehát valahol, valakik, valamikor majd megrendeznek egy másik vagy egy harmadik kiállítást, amely éppúgy a kizárólagosság elve szerint egy másik vagy harmadik párt kulturális előtörténetét keresi össze a heterogén emlékanyagból. Aztán majd a megrendezett és a megrendezendő tárlatok versenyéből - jelige: ezentúl  minden másképpen volt. - a nézőnek módja lesz eldönteni, hogy melyik tetszik neki jobban, és kire adja szavazatát. Brrr!
Félreértés ne essék, ezen a látható kiállításon nemcsak jó festmények és szobrok, de remekművek is vannak. Nemcsak azoké, akik az elemi illem okán - más koncepció ide, Euro-Amerika oda - legalább jelzésszerűen megmutathatták magukat (Kondor Béla és Barcsay Jenő, Kokas Ignác, és Vigh Tamás, Tóth Menyhért és Deim Pál). Remekműgyanús alkotásokat ugyanis hátrahagytak a megalázottak és megszomorítottak, az ellenkultúra minősített mesterei, a külföldre csodálkozó akkori fiatalok is. Jovánovics György homunculushűvösségét, Keserű Ilona monumentális forróságát, Hencze Tamás látomásos szcientizmusát és Lakner László keserű világmagyarázatát nem nélkülözhetné semmilyen ''beállítottságú'' művészettörténet-írás. Éppen ezért kerültek itt és most veszélyeztetett helyzetbe. Egy féligazság mulatságához tartják mindannyian a gyertyát.

Ki fizeti a költségeket?
Nem taktikus a kárpótlási igényt és a kirekesztési politikát egyetlen kulturális vállalkozáson belül összehozni. Nem taktikus, mert a liberális művészet előtörténetét antiliberális szelekciós elv aligha hitelesítheti. És azért sem, mert köztudomású, hogy az intézményesült liberális gondolat ma Magyarországon kárpótlásellenes.
A költségeket tehát mi, a művészeti közvélemény fizetjük. Azzal fizetjük, hogy az esztétikai, kvalitásszempontok háttérbe szorulnak a szoc. hazások utódaiként fellépő kap. hazások érdekérvényesítése mellett.
És akkor minden kezdődhet előröl.

P. Szűcs Julianna