dátum: 93.03.       fájl: c-fajlok-2/c04177-1.htm                      C. 04177-4181

Új Művészet 1994/2

A mozdulatlanság csöndjei

Kortárs gyűjtemény a kecskeméti Cifra Palotában
Mester Ildikó

Nemes kezdeményezés megvalósulását dokumentálta az a szép kiállítás, amelynek június-júliusban a Budapesti Történeti Múzeum adott otthont. Megmaradhatott volna ez is elvetélt ötletnek, mint sok más elképzelés, de két művészegyéniség áldozatos munkája következtében örvendetes valósággá vált. Az alapítványt eredendően Váli Dezső belső igénye hozta létre. 1992 márciusában felkínálta néhány művét a Kecskeméti Képtárnak, majd megkérdezte: mi lenne, ha néhány hasonló kvalitású festő is ajándékozna képeket. Kedvezően fogadták a felajánlást, mivel a múzeumnak van egy kortárs anyaga, és pár éven belül be akarják építeni a padlásteret, ahol létrehoznák a megye első állandó kortárs gyűjteményét.

Szüts Miklós baráti segítségével kialakult egy öttagú csapat: Vojnich Erzsébet, Schmal Károly, Kovács László és ők ketten. Ezután következett a szervezés, zsűrizés, és még három művész (Kovács Péter, Molnár Péter, Tölg-Molnár Zoltán) meghívása. Olyan festőket kértek fel, akiknek képeikben reprezentálódó gondolkodásmódja közel áll hozzájuk. Csupa ''különutas, magányos bölényt'' választottak. Mindannyiuk örök dilemmája alkotásaik sorsa: mi lesz velük, miután megfestették őket, gyűjteményekben vagy magánlakásokban van-e helyük? Miután itt alapfeltételként mondták ki, hogy a műveknek állandó kiállításon kell szerepelniük, a felkérés mindenki számára vonzó és megtisztelő volt. S csábító a város hangulata, szellemisége, a múzeum anyaga és az ottani művésztelep is. Az alapítvány 1992 novemberében került bejegyzésre Kortárs Gyűjtemény a kecskeméti Cifra Palotában néven. Ezt követően Váli Dezső lefényképezte az induló műtárgyanyagot, Szüts Miklós pedig elkészítette a katalógust, amit a Fővárosi Önkormányzat szponzorált. 1993 márciusában Kecskeméten bemutatták a városnak felajánlott képeket, majd létrejött a pesti kiállítás is.

Váli Dezső a következőképp összegzi a vállalkozás eredményét: ''Ennek a társulásnak van egy markáns, jól körülrajzolható arculata, melyet a szemléleti és anyagkezelési hasonlóság jellemez. A lírai absztrakt környékén mozgunk, bár most már nem nagyon absztraktok ezek a képek. Belőlünk soha nem lesz csoport, de a magyar kultúra számára mégis kijegecesedik egy olyan irányvonal, amely valószínűleg így könnyebben emészthető és befogadható, mintha külön-külön jelentkeznénk. Talán egy kicsit élesebben kirajzol valamit, ami eddig is megvolt.''

Milyen összekötő kapocs, hasonlóság van a kiállítók között? Mindnyájan érett művészek, átlagéletkoruk 48 év. Az elmúlt évtizedek egyéni és csoportos tárlatain bizonyságot nyert eredetiségük, tehetségük. Bizonyos alapvető szemléleti, gondolkodásbeli rokonság van közöttük. Művészi alkotómunkájukra a befelé forduló magatartás, meditálás, a látszat mögötti lényeg keresése jellemző. Képeiken ott van a megéltség, megszenvedettség nyoma, előbukkannak a mélység bugyrai, és ettől hiteles, amit csinálnak. Önfegyelmet követelő munkával, konoksággal, igényességgel építik saját pályájukat, konstruálnak meg minden egyes alkotást. Nem tartoznak a túlságosan termékeny alkotók közé. Kerülik a bőbeszédűséget, harsányságot és a meghökkentésre, sokkolásra való törekvést. Halkság, visszafogottság jellemzi őket.

Mindnyájan megpróbálnak a lehető legkevesebb eszközzel élni úgy, hogy azért saját világuk ne szenvedjen csorbát. ''Egy bögrén keresztül is meg lehet festeni a világmindenséget, lásd Morandi'' - vallja Vojnich Erzsébet. Képeik nem túlzsúfoltak, nem motívumoktól burjánzók, nem is mozgalmasak. A dinamizmus csak Kovács Péternél figyelhető meg, ő fest egyedül figurákat is. A többiek alkotásain eleven életnek semmi nyoma, a mozdulatlanság, a csönd, az emberek nélküliség jellemző rájuk.

A hasonlóság mellett természetesen vannak formai, kifejezésbeli különbségek, a jó válogatás következtében azonban a kiállított anyag egységes hatású. A homogenitást fokozza a színvilág hasonlósága. Nagyon sok színt használnak, de a színskálának csak egy szűk sávjában mozognak, ezért nem tűnnek színesnek, tarkának e képek. Monokróm jellegűek, amelyekre az árnyalatok végtelen gazdagsága és a vékony festékfelrakás jellemző.

Tartalmi és formai vonatkozásban Váli Dezső, Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet munkái a leginkább összetartozók. Tereket és csendéleteket megörökítve, mindhárman a látványból bontják ki azt a tartalmat, amit ki akarnak fejezni. Váli Dezső hat éve kizárólag a műtermét festi. Négy kisebb képből álló sorozata mellett szerepelt az egyméteres nagyságú műtermes képek egyik legérettebb darabja, az 1990-ben készült Műterem a Margit körúton. Jól érvényesül benne az a törekvés, hogy minél kevesebb eszközt használva, minél üresebb és csendesebb képet fessen úgy, hogy az mégis telített hatású legyen. Ez a börtöncella-műterem puritán hangulatával fontos életrajzi adalék: alkotójának aszkétikus vágyképét, életideálját tükrözi. Felülnézetből ábrázolt kopár terem tárul elénk, a sarokban árválkodó ággyal. Sokféle kékből és szürkéből kikevert szín uralja a képmező központi, lazúrozott részét, ahova úgy jut el a szem, hogy közben barna rétegeken hatol át, és aztán visszafelé is megfürdik a barnában. A rafinált eszköztelen képen egyetlen festői trükk van. Az egyenletesen, foltszerűen felrakott, szinte fémesen csillogó színek egymástól világosan elhatároltak, zárt kontúrúak. De az egyik formánál, a műterem szemközti falánál, a jobbról világosból elindított szín bal szélén sötétbe érkezik, aminek következtében különleges módon térhatásúvá válik az egész kompozíció.

1988-ból való Szüts Miklós két hatalmas vászna: a gyász mélyfekete színeivel megfestett, ünnepélyességet sugárzó Zsoltár, és a fekete mellett a szürke sokféle árnyalatát felvonultató Szél, melyen a formák sötét kontúrjai szinte lebegni látszanak. A korábbi pasztell kollázsokon is megjelenő jellegzetes motívumokból, a szögletes patkóformából, ívelt vonalú háromszögből és téglalapból építkezik mindkettő.

A grafika szak elvégzése után festőként tevékenykedő művész 12 év nonfigurativitás után, 1991-ben kezdett el csendéleteket festeni. Sokáig készült e váltásra, amelyben Morandi varázslatos erejű, ihlető képei mellett Vojnich Erzsébet és Váli Dezső piktúrája is szerepet játszott. Most két sötét tónusú, természetközelibb csendélete mellett kiállította legelső fehér képét, az Üveges csendéletet. A fehéres-színesszürke háttér festői eszközei elválnak a témától: a fekete színnel, reszketeg, hullámzó ecsetvonallal megrajzolt, furcsa alakú, esendő asztalkától és a rajta lévő palacktól - nagyfokú sűríteni tudásról tanúskodva.

A rendkívül koncepciózus Vojnich Erzsébet hatalmas üres tereket ábrázoló, visszafogott színvilágú képeinek igen erős kisugárzása van. Kompozíciói nagyvonalúak, monumentálisak, s ez nemcsak az imponálóan nagy méretek következménye. A most bemutatott festmények líraibbak a korábban készültekhez képest. A szorongásos, félelmekkel teli képi atmoszféra (mint amilyen a csupasz villanykörtét és a lepellel leborított műtőasztalt ábrázoló munkájáé volt) kisimult. Felváltotta a világot különösnek, sejtelmesnek, de rendben lévőnek találó, és azt kifejező festészet. Nagyobbak, világosabbak, fénnyel telítettebbek ezen a terek, nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak az arányrendszerek. Nem szűnt meg teljességgel a nyomasztóság érzete, mert ezekből a zárt terekből nem lehet kijutni. Ez nem otthon, és nem otthonos világ (a Délelőtt tere akár börtöncella, vallatóterem is lehetne), de semmi diszharmónia, segélykiáltás sincs benne.

Váróterem (1991) című képe majdnem harmonikus csendélet. A várakozás hangulata feszültség nélküli, a foltok nyugodtak, a felületkezelés kiegyensúlyozott, és a színek is harmóniát árasztanak. Klasszikus alapszabály, hogy a térben két különböző helyen lévő formát nem illik egy élben találkoztatni. Ha valaki kellőképpen merész és tehetséges, áthághatja ezt. Vojnich igen színvonalasan alkalmazza ezt az egyszerű trükköt: a fal melletti pad ott ér véget, ahol az előtte álló asztal. Ez önmagában is különössé teszi a képet, a két tárgy békés szimbiózisa uralja a képernyőt, speciális vojnichos perspektivikus rendbe ágyazva.

Talányosan megfestett Fehér szoba című képének rózsaszínei és zöldesszürkéi gyöngyházszínűként ragyognak, mintegy sejtelmes ködön át láttatva egy szobát, a másik helyiségbe vezető átjáróval, s a kép szívében, majdnem az aranymetszés pontjában lévő két kis világítóablakkal. Az ablakok téglalapja arányban áll az átjáró és a képegész téglalapjával, s harmonizál a szoba ''ékességének'', az ipari kemencének a formájával. Apró, szálkás vonásokból egységes hatásúvá összeálló ecsetkezelés teszi vibrálóan izgalmassá a felületet.

Az árnyékolás és fények bravúros megoldásáról tanúskodik az 1992-es Világos szoba. A négyzetrácsos nagy ablakokon át az üres terem padlójára és falára vetülő fény világos foltjainak váltakozása a teret tagoló oszlopok árnyékával s a kevésbé megvilágított helyek sötét mezőivel - különös képi élményt nyújt. Emlékeink fátyolán halványan átdereng valami, s az alig-rózsaszín, piszkos-fehér, szürke vásznat egyszerre csak benépesíti képzeletünk játéka. Lelki terek ezek, s mindenkinek mást jelentenek, belső alkatától, megélt élményeitől függően.

Érzékeny, következetes alkotó Molnár Péter is. Leheletfinom, részletgazdag, kisméretű munkái hónapokig, sőt évekig készülnek, amíg betűről-betűre, jelről-jelre, pontról-pontra haladva a sok ezer elem megtölti a képmezőt. Lassan és következetesen, amilyen lassan és következetesen a természet dolgozik, a sziklából köveket, majd kavicsokat csiszolva. A képeknek újra és újra visszatérő (olvasható, nem olvasható vagy részben olvasható) szövege van, ami ritmust teremt. Az elemek folyamatossága helyenként megszakad. A kihagyásokból girbe-gurba erecskék, csatornák jönnek létre, melyek formaalkotó módon barázdálják a papírt. Ezek a részfelületek gyakran vízszintes és függőleges tagolóvonalak mentén helyezkednek el, harmonikus egységet alkotva, szoros összefüggésben a képszerkezet egészével, annak belső rendjével. A megsárgult, ódon színt idéző akvarellalapozás után tollal íródik-rajzolódik tele a göcsörtös felület, kopott-foszlott szélűnek meghagyott rajzpapír. S mintha a sorok és jelek között is ott bujkálna a múlt A második hosszú délután vagy az Ötödik levél Wang Weinek lapjain.

A Lao Ce álma (1967) temperával készült kicsinyke kép. Már címében is alkotójának a keleti filozófia és kultúra iránti vonzalmáról árulkodik. Mértani középpontjában egy házmotívum található. A négyzettel egybeolvadó háromszög nagyon tiszta forma. Éles kontúrjait jól ellensúlyozzák a papíron szétterülő, a képet szinte keretbe foglaló amorf alakú, sejtelmes temperafoltok. A ház is rejtelmes. Életek zajlanak benne, a generációk együttélése pedig titkokat hordoz. S a művész számára igen fontos ez a titokzatosság mint az életnek, a világnak a megfelelője.

Molnár Péter művein az a végtelen türelem, odaadás, alázat érződik, amivel évtizedek óta készíti erősen gondolati indíttatású, egységes világlátásról tanúskodó képeit, amelyek ennél az egyébként gondos válogatásnál valójában nagyobb formai változatosságot és színvilágbeli gazdagságot mutatnak.

Majdhogynem színesnek tűnik ebben a közegben Kovács Péter visszafogott, a grafika és a festőiség mezsgyéjén imbolygó közlésformája, pedig képei önmagukban monokróm hangzásúak. Tartózkodó egyszínűség jellemzi őket, de fakóvá tett színek mellett narancssárgák jelennek meg, majd hirtelen felbukkan például egy bíborszínű vonal.

Cím nélkül elnevezést viselő műve a zaklatott, zavaros lelkiállapotból indított képkezdemények egyik múlt évi darabja, amely a létezés és nem létezés határáról, a lehetetlen helyzettel való találkozás tehetetlenséget kiváltó érzéséről, az elmúlás tudomásulvételéről szól. A festői elemek túlsúlyát mutató, plextollal készült kép szinte olajpasztell hatást kelt, s ceruza- és krétanyomatokat őriz.

Az időtlenség homályába vesző, vonalgubancokban vergődő, rejtőzködő, arc és karakter nélküli figurákat rögzítő rajzai közül is bemutatásra került néhány. A Gödörpróba szintén a határhelyzetet járja körül, a véges földi voltot latolgatja. Az esettség olyan pillanatát ábrázolja, amely még tartalmaz némi esélyt az életre, a felemelkedésre.

Kovács László a profán világot szeretné bemutatni, a lehető legkegyetlenebbül láttatva, elementáris kifejezésmódot választva. Szerinte a líraiság akkor értékes igazán, ha egyben iszonyú is, ha érzékelhető, hogy mögötte hol nyílnak a sebek. Kút című műve a mélységbe letekintő ember önvizsgálatairól szól, amint a csillogó vízfelületen visszatükröződve önmagát látja, és szembenézésre kényszerül. A művész stukkóképekkel jelentkezett a tárlaton. A nemesvakolatra több rétegben felhordott pigmentes festéket visszakaparja, karcolja, s a végén, ha a kompozíció megkívánja, kötőanyaggal bekeni és apró kavicsokat, homokszemeket szitál rá. A különböző formákra gyakran más-más finomságú és szemcsenagyságú szórt anyag kerül. Ez plasztikussá teszi a művet, és változatos felszíni megoldásokat eredményez.

Schmal Károlyt a tér problémája izgatja: a papíron kibontakozó térnek és a síkként viselkedő papírnak, vagyis a látszattérnek és a valóságos térnek az ellentmondása. Az foglalkoztatja: melyik a valóság, vagy melyik a valóságosabb. E helyzetet modellező képei közül állított ki ötöt, melyek mindegyike a 0,1x50x700 mm (1993) címet viseli, a papír méretei között megadva a vastagságot, ezzel is érzékeltetve a három dimenziót. Gyűrögetéssel, kisimítással, hajtogatással alakítja-formálja a papírt, majd körbevágja, eltépi, kilyukasztja, hogy úgy viselkedjen, mintha tömeg lenne. A felületi beavatkozások nyomán képződött elváltozások néhol árnyékot vetnek, máshol átlátni a szakítás-repesztés résein. A gyűrődéseken végigfutó festék több helyütt ágas-bogas rajzolatokat képez vagy megtorpan a papír barázdáin. Ez még inkább izgalmassá teszi az amúgy is igen gazdag felületet.

Tögl-Molnár Zoltán kiállított művei motívum nélküliek, majdhogynem üresek. Az apró történéseket hordozó felület teszi érdekessé őket: lecsurgó festék (Az idő kezében), az idő lenyomatait hordozó, őskövületekre emlékeztető domborzati képződmények, roncsolásnyomok, amorf alakú képszélek (Elhagyott percek, Ecce), a visszakapart, karcolásokkal felszántott sötét fedőréteg és az alóla előtűnő világos alapozás kontraszthatása (Tegnap láttam).

Hosszú időt eltöltve a kiállító teremben úgy tűnik, mintha nem is ebben a világban járnánk. Valahogy kívül reked a káosz, s a másik pólus - a rendezettség, a belső béke, a világban megtalált hely biztonsága - erősödik fel.

Talán szerencsésebb lett volna művészenként szervezni a kiállítást, együtthagyni képeiket, mint a kecskeméti bemutatón. Ez segítette volna az anyag áttekinthetőségét, s körvonalazottabb kép rajzolódott volna ki egy-egy alkotó munkájáról. Hiszen a művek egymást is magyarázzák, szükségük van egymás közelségére.

A tárlatot már lebontották, és a műtárgyanyag a kecskeméti kiállítótér megnyitásáig letétbe került. Ha 1996. március 1-jéig nem vasul meg a tetőtér-beépítés, az alapítvány megszűnik, és a tulajdonában lévő műalkotásokat a művészek visszakapják. A képtár eddigi történetén végigpillantva bizakodók lehetnénk. Hiszen 1911-ben Nemes Marcell műgyűjtő a városnak ajándékozta értékes gyűjteményét. 1976-ban került a múzeumba Tóth Menyhért életműve, öt évvel később pedig a Farkas István - Glücks Ferenc hagyaték. A mostani szűkös anyagi viszonyok közepette azonban nem lehet tudni, hogy Bács-Kiskun megye valóban áldoz-e pénzt az elkövetkezendő években a gyűjtemény végleges elhelyezésének megoldására. De évtizedek múltán jó lenne ugyanúgy gyönyörködni e nyolc művész alkotásaiban, mint ahogy most állunk megrendülten Nagy István, Farkas István, Tóth Menyhért és mások képei előtt.