dátum: 93.01.15.       fájl: c-fajlok-2/c03820-1.htm                      C. 08320-8326

 


Kováts Albert:

Élet és Irodalom

Szorongás és reménység

Váli Dezső képeiről

 

Kamarakiállítás megnyitásával egybekötött könyvpremier volt nemrég a Margit utcában, a Balassi Kiadó könyvesboltjában. Túl a művésznek szóló érdeklődésen, talán azért is volt oly népszerű az esemény, mert velem együtt mások is művelődésünknek állami és párttulajdonból magán- és köztulajdonba vételét, e folyamat egyik örvendetes mozzanatát is ünnepelhették ez alkalommal. A néhány hónapja működő kiadó érdeklődése főként régi magyar irodalomra és a szélesen értelmezett vizuális kultúrával kapcsolatos kiadványokra összpontosul. Az üzlet egyik helyiségében a Cambridge University Press kicsiny boltja működik, s a miniatűr kultúrcentrum középső tere pedig amellett, hogy a környező országok magyar nyelvű kiadványait és a művészeti könyveket kínálja, irodalmi szalonként is szolgál. A frissen megjelent könyvet - Váli Dezső C. Naplóját - Esterházy Péter mutatta be.

A festő 12 kisebb olajfestményét állította ki, melyek mindegyike a látszat és a képcímek szerint is műterem-ábrázolás. Váli öt éve ragaszkodik akár egyhangúnak is tekinthető tárgyválasztásához. Gondolhatná valaki, hogy begubózás ez, elzárkózás a világtól, elefántcsonttoronyba-vonulás; olyan festészet, melynek önmaga a tárgya, vagy legalábbis keletkezésének szűk és puritán környezete, asztal, szék, festőállvány, műteremablak. Tévedne ez a valaki. Elsősorban azért, mert a képek voltaképpeni ''tárgya'', egyszersmind igazándi festői tartalma nem a szék és ablak, hanem akárcsak korábban is, a zsidó temetős képeknél, az a különös élő közeg, finoman rezgő felület, ami paradox mód a felszín alá is hatol, mélyül és sekélyedik, s halk molekula-áramlással kering a belőle kiütköző tárgyak mint szigetek s a kép kerete közt. Úgy gondolom, hogy Váli kezdettől ennek az alig megfogalmazható festői lényegnek a megragadására törekedett. Művészi érlelődése e festői felfogás gazdagodásának és formát-öltésének a folyamata lehetett, amely az óhajtott célt temetős képeivel közelítette meg leginkább. Valószínűleg a festő azért is kényszerült elhagyni absztrakt korszakát, hogy a képmezőben felbukkanó tárgyias jelzésekben mintegy viszonyítási pontokra találhassanak gazdagon traktált és fejlesztett felületei. Ez az immateriális és mégis tapintható, s főleg látható anyagtalan anyag - úgy tetszik - az itt-ott megjelenő néhány azonosítható dolog kontrasztjaként találja meg igazán az önazonosságát. Mintha az ábrázolás tárgyiassága még jobban kidomborítaná a kép átszellemítettségét. Vagy másképpen: mintha a tárgyak tükrében tudna megmutatkozni a materializált eszme valódi természete. Semmi és valami, anyag és anyagtalan, szilárd, de átjárható, tárgya a festménynek, de tárgyak hiánya; önmagában értelmetlen, mégis a kép értelme.

A szék és a műteremablak nem ötletszegénység és életidegenség jele, hanem, ahogy mondani szokás, ürügy a képcsinálásra; olyan térforma, alakzat, amely alkalmas arra, hogy a festészet matériáját előhívja, amely képet indukál, és kiindulópont a végtelenhez. E szempontból bármi lehetne, mint ahogy volt már sírkő és egyéb, de festőileg pártatlanabb, mert szűkebb a jelentésköre. A festő állványa és asztala úgy viselkedik, mint egy Morandi-váza, ahol már nem is azonosítjuk, mi volt a csendélet modellje.

Váli a farostlemez fonákjára dolgozik, ez a finoman recés anyag is segíti bársonyosan derengő, mélységet sejtető felületei megdolgozásában. Úgy látszik, leleménye kimeríthetetlen ebben; ez a tér, ez az áramlás minden képen ugyanaz és mégis számos változatban más és más. Nem csak szín dolgában - ez, festőről lévén szó, nem volna meglepő -, de konzisztencia, sűrűség, átjárhatóság és így persze jelentés tekintetében is. Fontos karaktervonzása e festészetnek, hogy zömében a sötét tónusok felé hajlik; annál becsülnivalóbb, hogy eme önként szűkre szabott tartományon belül milyen széles a skála. A tónusok, valőrök dús változatai közt nem lehet nem fölismerni a szellemi sűrítmény, az átszellemített tárgy kétségbevonhatatlan ismérveit. Hitet és nagyfokú szellemi összpontosítást jelez ez az eredmény a munka és újra a munka mellett.

Gyakran hivatkozik Váli Bálint Endrére. Kétségkívül van képeiben Bálinttól öröklött tárgyatlan fájdalom, gyász és drámai csend. De Bálint sejtelmessége kristályosan áttetsző; Válinál pedig a bálinti rendre fátyolrétegek borulnak, egy Bálint-előtti festészet ködei és párái, melyek felizzítják a formák körvonalait, olykor magukat a formákat is. Hagyomány és újítás kettőssége mutatkozik meg itt: Váli túllép tisztelt elődjén, szabadabb nála, nem kötik merev szokásai és szkémái, másfelől azonban festői eszközeit egy korábbi hagyományból, a Gresham-kör eszköztárából is meríti. Ezzel azt is mondtuk, hogy Váli hagyománykövető művész; a szentendrei eredetű konstruktivitás szelleme és egy oldottabb festőiség hagyománya mélyen a magyar festészet tradíciójába ágyazza festészetét.

Váli hagyománykövető művész, de nem konzervatív. És nem azért, mert volt absztrakt korszaka is. Hanem mert stílusa, irányzatának formai jegyei (legyenek bárhová besorolhatók, vagy akár besorolhatatlanok) személyes vívódásait, életérzését oly sűrítetten és olyan fokon tárgyiasítják, hogy általánossá nőnek; mindannyiunk aktuális szorongásai és reményei, rémülete és megnyugvása tükröződik bennük. Mindez pedig egy bizonyos testközeli, fájdalmas, de férfias tartású közép-kelet európai komorság jegyében.

 a kiállítás