dátum: 68.07.        fájl: c-fajlok/c00181-1.htm             C.00181

Látok reményt arra, hogy legalább a megfogalmazhatóság szintjén rendezzem az én főtémámat. Így egyszer tán át is léphetek rajta (még ha tudom is, hogy valamit lépek át.)

Abból, hogy már skarlátos- 9 éves koromban megfogalmaztam; - tudom, hogy alkati, hozott dolog ez nálam: egy-élet kell majd nekem ahhoz, hogy megértsem: én- kormányozom magamat; én vagyok.

A világtól való totális elkülönültség: - a lét értelmetlenségének érzete rendszeresen - bár kiszámíthatatlanul visszatér.

(Ezt tartom a sorsnak-)

A holdon árnyékban tökéletes a sötétség. Rohanok évről évre és utam elkerülhetetlenül ilyen árnyékokon is áthalad. Ilyenkor senki nem tud segíteni, minden jó szándék és szó lepereg.
Egy valami: szikla-, ami nem szokott helyéből kifordulni, ha belekapaszkodom: ha festek, olyat, amit elfogadok magamtól. Ezért olyan fuldoklás-fontos számomra. Ez elhiteti, hogy helyem van itt, és hogy helyemen állok. Ha ez nincs rendben, mindenféle önfeledt boldog pillanatból bármikor pörögve, bukdácsolva zuhanok lefelé.
és ezt nem is tudom, nem is szoktam elfelejteni.

Talán az élet nagyon sok jelenségére ezért is nem figyelek - nem hiszek a dolgok, a világ fontosságában. Tudom, hogy a létnek önmagában nincs értelme. Amit pedig eszemmel tudok és vallok: az út - utunk Istenhez - még nem átérzett valóság, semhogy dolgaimat rendezni tudná.

Persze ezen valamilyen formában minden ember átesik.