dátum: 62.02.       fájl: c0022-1.html       C. 0022               

Úgy vagyok vele, hogy félelmetesen érzem az idő hatalmas lényét. tudod, barátom, amikor az ember éjjel áll egy hegyoldalon, gyenge világos pontocskákat lát - kis falvak - szél sziszeg a fák között, és - barátom - óriás emberekként zúgnak, hajladoznak a fák. hideg van, s lábad előtt kavicsok. akkor érzed az idő végtelenségét. a fák sziluettje félelmetes a majdnem fekete ég alatt. ha rágondol az ember, végtelen nyugalom és szomorúság fogja el. ismered, elvágyom valahova.

                                megint a regények hatása! nem

                                fut mellettem egy jobb élet,

                                amiért csak ki kéne nyújtanom

                                a kezem! 62.3.19.

pedig tudom semmit nem szabad kívánni, mást várni, hiszen nem: fölvesznek a főiskolára, jó képet csinálok, megszúrom az ujjam, vagy leejtem másodszor is a ceruzám, hanem lassan élek az időben, s egyszer csipetnyivel rosszabb, vagy jobb, mint máskor, bár a lényegen, a kényemen semmi nem változtat. nincs körülöttem semmi állandó, néha fölmerül a ködből, hogy hegyoldalban állok, most gondolkozom, most rajtolni fogok szkiffel, most új állásba helyeznek, és Zebegényben járok, ahol sok éve nem voltam, most lefestem a szobám, és már soha nem lesz olyan, mint azelőtt volt. változtatom a tárgyakat, nem kötöm őket magamhoz, kis vacakok, nem tudom az állandót megmarkolni bennük. igen. a világ őrjöng, rettenetes tolongás, a zöld lámpa alatt átrohanni a villamoshoz, most megint nem ütött el autó, és most fekszem az ágyon és nem történik semmi, s azt hiszem, csönd van. a dolgok történnek vagy nem történnek körülöttem, én csendesen állok köztük, mint egy mozgólépcsőn, ahol magam nem mozdulok. időnként magamra pillantok, igen rendben van, a gép működik, én állandó és egy maradok a forgatagban, alig férhet hozzám jó és kellemetlen, ismerem őket, nem változtatnak az állandón, de van állandó? nyugodni, s csendesen, befelé mosolyogni a világon: hiszen tudom, mi vagy. tudom, hogy titokzatos és kiismerhetetlen vagy, mint Klee elhagyott kertje. mint a sötét víz, ha belenézek és az élettelen tekintetű szellemhalak lassú lebegésűek, és tudom, hogy egyszerű vagy, a levél és a lepke is csak úgy születik, szenved és csöndesen semmivé válik, mint én vagy az én gondolataim.

minden emléket, minden Klee képet megöltem magam körül, mert féltem a hatalmuktól, s most mankójuk hiányzik? Rohanás elfáradás, egy munka - és egy életütem kihagyása, egy alvás, rohanás munkába és most itt a tél vége. igen, azt hiszem, soha nem volt szükségem ennyire szélzúgásra a magas fák alatt nekem, aki a trolibuszon naponta fejemmel mérem a hosszúságomat.

nagyon fáradt, egy kicsit elfáradt, és azt hiszem melankolikus vagyok most. az éjjel furcsa érzésekkel tölti az embert, kár, hogy kihasználatlanul, munkahelyemen töltöm azt a pár órát, amikor tudom, hogy tiszta a fejem. egész pontos-élesen el tudom határolni ezt az állapotot.

nem kell olyan nagyon vigyázni magunkra, jó körülményeinkre, jövőnkre, ugyan minek az, barátom. csak egy pont, Istennel való viszonyunkkal nem kell hangulatoskodni, az kantáron legyen fogva, s aztán? jobb nekem, ha jegyszedő leszek Ausztráliában, vagy festő leszek itt, és 50 éves koromra csinálok pár jó képet? Sugár Gy. mondja: tudomásul kell venni, hogy a kép egy szobaberendezési tárgy, valamivel hosszabb élettartammal, mint egy ágy. Nagyobb a költség egy ilyennek élettartamát nyújtani, mint egy új képet festetni. - korán reggel vacogva kibújni a sátorból, és körülnézni a virágos réten - a szomszéd völgyben halkan bőg egy tehén. éjjel pokrócba csavarodva hallgatni a fenyőfákat. most odavágyom.

vagy az egész nem lenne, ha ma nem fekszem - szokatlan módon - pár órát az ágyon, hanem szaladok a képzőművész körbe - vagy ha jól sikerül a délután megkezdett olajkép: talán ezért nem engedek üres percet magamnak? Amikor 9 éves koromban skarlátos voltam, azt mondtam magamnak a kórházban: 30 nap kellett ahhoz, amíg megértettem, hogy kórházban vagyok, én, én itt vagyok, s életem végén fogok rájönni, hogy a lelkem ezt a testet irányította, hogy én élek.