dátum: 70.05.09. fájl: c0264-1.htm
C. 0264
[Móricz Zsigmond körtér]
- kérem, ha volna itthon valami kenyér, élelmiszer -
- állatnak? száraz kenyérre van szüksége?
- állatnak?! hát amennyiben én állat vagyok - mosolyog - igen, a kenyér is jó
szelíd és őszinte tekintete volt - tán bajbajutott öreg tanító. - a kenyér is
jó, a piacon két forintot adnak kilójáért, azon meg én meleg ételt kapok, csak
pénteken, meg szombaton nem veszik be, de van nekem Pesten egy ismerősöm, piros
svájci sapkával, az akkor is megveszi, aztán csak néznek a piacon: papa, hát
túladott mégis rajta? - ...néha kolbászt is kapok, egyszer meg tortát! sokszor
szalonnát, azt otthon kisütöm, van töpörtyűm, meg veszek vöröshagymát, s a
zsírban megdinsztelem, megsózom, az a baj, hogy régen csipetnyit is lehetett,
most fél kilójával adják csak a sót - persze aztán évig elég - dinsztelt hagyma
nagyon jó, és eláll a legforróbb nyárban is - csak olyankor két nap után újra
melegítem, akkor elpusztulnak azok a kis bacilusok benne ...olvastam az Élet és
Tudományban - meg szoktam venni - meg néha újságokat is, hogy kísérleteztek
ezekkel a bacilusokkal: megnyomorgatják őket, aztán mindenféle vegyi hatásoknak
kiteszik; kipróbálják, mit hogyan bírnak ki. abból kiderül, hogy tudnak az erős
egészséges ember vérében megélni... na, hogy is, ...: hogyan immunizálódnak
ezt föl is olvastam az élettársamnak, mindig kérte olvassak neki, aztán meg
hamar megunta, kiment a WC-re, láttam nem érdekli. mikor bejött, kérdezte, na
hol is tartunk, én csak legyintettem: nem is tudom, pedig okos nevelése volt,
apácáknál tanult, nyelvet is tudott... ilyen pici keze volt, ni - egyszer együtt
dolgoztunk, kíváncsiságból megpróbálta a betonkeverő kanalat, amivel én
dolgoztam, hát megemelni sem bírta. pedig akkor már nekem is lágyéksérvem volt,
kétoldali, ha munka közben nagyon fájt, kézzel nyomtam vissza a helyére... 10 év
után aztán megcsinálták nekem a MÁV kórházban...
13 évet éltünk együtt, úgy mint házasok, épp papírunk nem volt... a pénzt is
elosztottuk, néha dolgozott, volt nála elsején 7-800 forint is, akkor eltűnt 4-5
napra, aztán üres zsebbe részegen jött haza. magyaráztam is, vigyázzon a
pénzére, mert ha nagyon berúg: "na, fizess egy sört" - és a markecolók nagyon
ügyesek. ha beszéltem a fejével, annyit mondott:
aki engem nem szeret
egyen békát egeret
míg a szeme kimered!
jó asszony volt, a főbérletet is ő ügyeskedte ki. láttam sokan állnak sorba, hát
oda se mentem. ő valahogy elintézte. sokáig laktunk albérletben, évekig
szükséglakásban, ágybérletben Kőbányán, meg itt Budán is, szemben a rendőrséggel
éppen - aztán lett főbérletünk. jó is lenne ez, csak hát olyan ágyrajárókat
fogadott... én éppen vidékre mentem munkát keresni, olvastam az újságban,
mindenki Pestre jön, vidéken nincs munkaerő - hát én meg itt nem kaptam munkát,
gondoltam ott majd akad... szóval indulásom előtt elmagyaráztam neki: ha
idefogadsz lakókat, csakis adminisztrátort! nem tudta mi az: azok hivatalba járó
emberek, azok olvasnak, gondolkodnak, szeretik a csöndet. ha nem tudnátok
összeférni, nem csapnak lármát, elmennek előbb-utóbb. ha részegen beesel az
ajtón, ágyba tesznek, még be is takarnak - az emberek nem egyformák, mert
mindnek két karja meg két lába van, inkább olyanok mint az állatok: egyik
tenyeredből eszik, válladra száll, az oroszlánketrecbe meg csak nyújtsd be a
karodat... de nem hallgatott rám. nem ismerte az embereket, nem volt se
Dachauban, se sitten; nem csoda...
fölfogadta ezeket az ágyrajárókat...
pedig a lakbért is megküldtem neki, meg küldtem zsebpénzt is, a lakást meg
kettőnk nevére írattam, ki ne rakhassák... mindig adtam neki pénzt az első
sörre, a többit már fizették neki... sokat ivott... én szerettem volna gyűjteni,
magyaráztam is: nézd, kellene új bugyi meg kombiné, a Telekin egész jókat is
lehet kapni - nem járhatsz így. meg mosakodni is kell, így vakaródzol, hát nem
engednek be a kocsmába, azt mondják: tetves... azt pedig csak a katonáknak
szabad, ugye... azok, ha forró üstöt láttak az udvarban, dobták is bele a
ruhájukat, háborúban nehéz rendet tartani; láttam.
én nem voltam katona, de sokat láttam. nem volt se munkám, se lakásom, hát
féltem, baj lesz, ha utolér a front, az első vonalban nem sokat kukoricáznak...
egyszer egy öregasszony kiment az udvar végébe fát aprítani. mozgott a front,
egy orosznak annyi ideje volt, beugrott a spájzba. jöttek a németek? ruszki van?
"menjetek a fenébe, már hogy volna", de megtaláltak a spájzban. az asszony nem
is tudott róla, mégis agyonlőtték.
hát féltem. könnyen megkérdezik: melyik az ágyad? hogy kerülsz ide? mit csinálsz
itt - menekültem, gyalog mentem, meg sokat német autókkal is, mutattam a lábam,
bicegtem: "Krank" "no komme". Szombathelyre igyekeztem, ott éltek nevelőszüleim.
a pápai útelágazásig jutottam el. olyan őrbódéféle állt ott, gondolom csak a
háborús időben, katonák kérték a papírokat. nekem volt egy, hogy menekülő
vagyok, de nem volt benne fényképem. kérdezte is a tiszt, aztán honnét tudja
enyém-e? mondtam ezt nekem Egerben olyan ember adta, aki már tesztet is
akasztott. ha háborúban van összeköttetés egyáltalán, a katonáknak bizonyosan
van: kérdezze meg telefonon a dolgot, Egerből, meg nézze a személyleírást is, a
vakbelem, meg a hajam - de neki kevés volt, neki a személyi lapom kellett volna
- akkor még az volt, igaz akkor kezdték csak kiállítani, volt plakáton -
mindenki köteles... hát az nekem nem volt - bekísértetett Győrbe. az őrnagy elé
vezettek, finom úriember volt, őszes már, volt kis tekintélye - pocakja - is,
úgy is látszott, kienged. este volt már, késő, hát azt mondta, nézze most menjen
le a pincébe, ott vannak tiszta helységek; kap ágyat, reggel aztán megbeszéljük
a dolgát. hát ez hiba volt, hogy nem tiltakoztam, most már tudom. lent szökött
katonákra, meg munkaszolgálatosakra vigyáztak. reggel csakugyan fölvezettek, de
épp kezdték volna, beszalad egy másik őrnagy, az is olyanforma, mint az enyém,
idősebb; belekarol a másikba és kezdi mesélni: te az éjjel Klára olyan jól
táncolt, engem erre kiküldtek - ott ragadtam. egyik nap fölvezettek az udvarba,
az egyik sarokban halom zsák állt homokkal töltve, a katonák előtte a fegyvert
csattogtatták - töltötték; tudja, hogyha elsül, a homokba menjen. kettesével
állítottak minket, kísértek Komáromba. az úton gránáttölcsérek, késő éjjel volt,
az egyik öreg pajeszes zsidó beleesett az egyikbe, szólt, húzzuk ki. nohiszen,
ha tudta volna, nem kéri... a csillag - erődhöz vezettek minket, magas falak
kőből, fúgázva - az egyik katona megnyomja a csengőt, egy őrmester elé
állítanak: "emberek, akinek szólítom a nevét, kiáll, és válaszol a kérdéseimre".
"megértettük?" kezdi. "maga hogy kerül ide" "szóval elvesztetted a századodat?!
na állj ide balra, gazember" - nem hitte el neki, egyiknek sem hitte el. aztán
cellákba vezettek minket, külön a nőket. csak a séta volt közös. kaftános zsidó
rabbik, pajeszosan, katonák, volt egy hercegnő is három méter hosszú uszállyal
is, azt mondták róla 99 majorja van, és csak azért nem száz, mert akkor neki a
törvény szerint egy hadsereget is el kellene tartania. mondtam, ismerem én az
ilyet, aki sittre kerül, az mind legalább őrnagynak mondja magát... de azt
mondták, ez tényleg olyan gazdag. volt egy cigány is, aki eladta a cipőjét,
pedig kemény hideg volt - fázott is, a tiszt lábát át akarta karolni,
könyörgött, ne kelljen sétálni. a katona aztán elrúgta magától. voltak ügyesebb
cigányok is, kaptak új vödröket, mert vállalták a WC-k tisztítását, abban aztán
a konyháról ellopták a moslékot, fölvitték, és megették. pedig nem volt rossz
koszt, hogyishijják... egyszer olyan grenadírmarsot kaptunk, mint a házi koszt.
meg lebbencslevest krumplival és cakkos szélű négyszögletes tésztával - igaz,
mindből nagyon keveset adtak. tán olyannak elég lett volna, aki asztalnál ül,
aztán tízóraira meg uzsonnára tojást eszik... - és én még mindig azt hittem,
majd jól fenékbe rúgnak és elzavarnak, s a lelkemre kötik, ezentúl ne a főúton,
hanem a régi utakon járjak, mint Füreden is az a csendőr... persze ilyen
helyen, városnál, a Balatonnál, úri közönség volt, azok 50 fillér alatt soha nem
adtak - ott ültek a pázsiton fák árnyékában, nyugágyban - barátságosak voltak,
sok élelmet is kaptam. a csendőr meg nem hitte le, hogy nem loptam, nagyon
kellemetlen volt, végig kellett vele járnom a helyeket, ahol kaptam valamit,
kikérdezte őket, én meg szégyenkeztem. ezeket a csendőröket mindig úgy
állították párba, ha az egyik úrpárti volt, a másik legyen munkáspárti. aztán
már csak egymás bosszantására is macerálták az embert...
de voltak jó csendőrök is.
egyszer egy falu szélén bemegyek egy udvarba, gondoltam itt már nem látnak meg,
aztán úgyis kimegyek a faluból, hát a tornácon egy csendőr áll, mosolygósan,
kisgyerekkel a karján, egy fiatalasszonnyal beszélget. Visszafordulni már nem
lehetett, feltűnő lett volna: nincsen munkám, ha valami ennivalót kaphatnék... a
nő - olyan telt, formás volt - fordult, hozott is egy bögre tejet, meg kenyeret.
de nagy szelettel ám, negyed kilónál is több volt - a fél kilót nem érte el...
szép, fehér kenyér volt, nem rozsból készült, nem tudom, de jó lisztből
süthették, megköszönöm, mennék már, lesem engednek-e. meg is szólal a férfi,
várjon, indulok én is. derékszíj nem volt rajta. "ott lakom szemben,
megkérdezzük asz asszonyt, tud magának adni valamit", s megy csak előre, egy
szép sárga ház felé. nézem, tábla nincs rajta, hogy őrs lenne, a kertben tényleg
egy asszony mos, a teknőben olyan recés bádoglap, tudja, régen még nem volt
mosógép, hát ahhoz dörzsölték a ruhát. szól a csendőr, hát kapok is egy tele
lábast, négy, nem öt hurka volt benne, kínálnak erősen, bort is hoznak.
szabadkozom, a sok úton, meg az éhezéstől összeszűkül az ember gyomra, ijedt is
voltam - nem bírok többet. Azt becsomagolták nekem.
Volt még egy ilyen csendőr. Nagy ember volt, sok csillaggal, heten körmöltek a
szobájában a pultja előtt. Elévezetnek, nézi a papíromat, megnéz jól. "tud maga
fát vágni?" "már hogyne". menjen ki, oda az udvar végébe, segítsen annak a
csendőrnek. megyek, de az szól, ő mindjárt kész, hagyjam, s küld vissza a
verandára. ott meg a sokcsillagos kérdi, miért nem segítek hát? mondom. azt
hittem, csak tréfálkoznak rajtam. de nem volt semmi baj. megnéz újra, bemegy a
házba, visszajön egy pár bakanccsal. leteszi elém. csak nézem. az enyém
szakadt-rongy volt. "Jó ez magának" nem mertem szólni, "na próbálja föl,
gyerünk." épp jó volt, persze, hogy jó volt. "de kérem szépen, nincsen nekem
ennyi pénzem." "no csak használja!" aztán levette a sapkáját, benne a
laktanyában csak olyan leventesapkát hordtak, és körbejár az íróasztalok között.
csak hull belé a pénz! volt, aki egy pengőt is adott, nagy pénz volt ám az
"tartsa a markát", de nem mertem, "no, ha mondom" - így eresztett el.
gazdasági munkás voltam akkoriban, állatokkal dolgoztam, tudok kaszálni is, télen
meg fát vágtam. egy-két hétig dolgoztam, aztán mentem tovább. bekéredzkedtem a
faluba, legtöbbször engedtek az istállóban aludni, azt meg megszoktam
gyerekkoromból, szerettem az állatokat, ott kérődztek...
vándoroltam. így kerültem, véletlenül - Pestre. nem tudtam én, hol van az.
egyszer csak látok nagy, szép házakat, meg hidakat, szépek az utcák is, tiszták.
Este volt már, lefeküdtem egy padra. gondoltam, holnap kimegyek én ebből a
városból, hol adnak ilyen helyen szállást nekem, itt munka se igen lehet.
a Vámház téren töltöttem az éjszakát. reggel odajön hozzám egy úr, bokáig érő
szürke köpenyben, hogy ráérek-e. mondom bizalmatlanul: igen, miért? -
segítenék-e egy zsák krumplit elvinni? igen. na jöjjön. megyek utána, egy igen
hatalmas épület felé tart, nem tudtam mi az. tán színház vagy mi, előtte
aranysráfos tányérsapkában portás. no, gondolom, itt engem nem engednek be, itt
biztosan fizetni kell, megállok. A köpenyes szól, jöjjek csak, tényleg a portás
beenged. bent meg rengeteg ember, a földön dinnye meg krumpli kupacok, mellettük
alkudnak, kofák. egyik magához is int, de a köpenyes odaszól, hogy "ő nekem
dolgozik". zöldségboltja volt a Pipa utcában, oda kellett vinni a zsákot, tán 25
kiló sem volt. kaptam érte 30.000?, nem emlékszem - koronát. egy kiló kenyeret
lehetett venni érte. rögtön bementem, volt az utcában egy kocsma, leülök - akkor
még elől is székek voltak - hallom a szomszéd asztalnál ketten beszélgetnek,
hogy nem ám 5-kor kell ide jönni - fél háromkor reggel, akkor sok a munka. így
aztán megértettem, hogy itt lehet pénzt keresni, még többet, mint kaszálással.
azelőtt nem tudtam mi az az alkalmi munka. az első napokban aztán rájöttem a
dologra. akkor még itt a rakparton osztották el Nagybudapest élelmét, azért is
állnak ott sorban azok a raktárak, most bontják. ma már ezt a csepeli csarnokban
csinálják - éjjel padon aludtam. egyszer fölráztak: keljen föl! miért? csak
keljen föl! detektívek voltak, kampós bottal, kikérdeztek, aztán odaküldtek a
sarokra, ahol már sokan álltak nők és férfiak is. akkor én még azt se tudtam mi
az a "kurva" - azt hittem, az csak szidás. Kérdezem miért kell itt állni.
"razzia" - "mi az?" "majd meglátod". bevittek minket, becsuktak. a koszt nagyon
kevés volt, olyan zsizsikes borsó... harmadnap megszólít egy fiú, hogy
cseréljünk. nekem tiszta ruhám volt, ha foltozott is, de rendesen nézett ki. azt
mondja, ő a konyhán szokott segíteni, szerez érte reggelente élelmet.
Kicseréltük a ruháinkat, hozott is reggel marmaládos kenyeret, másnap azonban
nem jött. kérdezem az őrt. "azt reggel kiengedtük". följelenteni meg nem mertem,
mert volt egy tiltó cédula a cserére vonatkozóan a cellában kitűzve. Hát, jól
átvert, az biztos...
Egyszer meg a Baross téren ülök, megszólít egy úr, nem lennék e modell. egy nagy
kalapácsot kellett tartanom, már nem emlékszem fából volt-e - úgy a fejem mögé
emelve... azóta gyakran látok ilyen ábrázolást plakátokon, meg jelvényen is, nem
tudom, tán rólam csinálhatták...
hát így, időnként kaptam munkát, csináltam ezt-azt. szakmámban nem tudtam
elhelyezkedni, mert nem volt segédlevelem. elszöktem ugyanis a mesteremtől.
"lelencgyerek" voltam, anyámat nem vette el apám, így anyám nevét viselem.
lelencházban végeztem el a hat elemit, aztán egy faluba kerültem tanoncnak.
leszerződtem 4 évre. a ténsasszony - úgy kellett szólítani, jó is volt hozzám, a
promecli cukrot mindig megfelezte. annyit kaptam, mint a fia. az különben arra
való, hogy a gilisztákat kihajtsa. Hanem a fia mindig löködött. egyszer aztán
épp egy picit - visszalöktem. Ordítani kezdett, mire jól megvertek. Hanem
volt egy rafinált cselédjük, aki úgy szerződött, hogy vasárnap délután kimenője
van. Én meg akkor mentem volna focimeccsre, meg fiúkkal játszani. az 5-6 holdas
gazdák fiai még szóba álltak velem, a többiek nem, mert lelencházi voltam.
Szóval elkéretőzöm, mire azt mondja a ténsasszony; akkor ki vigyáz a gyerekre?
megszöktem játszani. hétfőn a mester jól megvert. ez így ment, vagy húszszor.
egyszer elgyalogoltam Szombathelyre; elmondtam mindent a menhely igazgatójának.
Kedvesen fogadott, beszélt is a mesteremmel, ígéretet is kaptam, de nem volt
végül is foganatja. Legközelebb megint elvertek, akkor aztán végleg otthagytam a
mestert. fél évem hiányzott még, így nem lettem kefekötő segéd máig sem.
csomagom nem volt, kószáltam. egyszer rám szól egy nagybajuszú, fehér- rojtos
gatyás gazda. derékig csupaszon éppen szereket rakott: Hová, Ferkó? engem meg
épp Ferencnek hívnak... mondom, tehenet őriznék... behívott: szereted-e a tejet?
elém tett egy bádogbögrével, karéj kenyeret is mellé. Kérsz-e még? a kínálással
én úgy voltam, hogyha éhen maradtam és megkérdezték: elég volt-e, én csak azt
mondtam: igen. ha úgy kérdezték: kérsz-e még, akkor mertem kérni... tudta ezt a
nevelőanyám is...
jóllakattak, és elmagyarázták az utat, az egyik koma épp tehénőrző fiút
keresett. Itt az volt a szokás, ha a tehén belement a vetésbe, elhajtották.
aztán, míg a kár összege elő nem került, nem adták ki. az előttem szolgáló
kisfiút egy gazda rajtakapta, a tehén épp a kukoricáját tiporta. a gyereket erre
üldözőbe vette, igen nagy darab ember volt - és és mérgében lelökte a homokbánya
peremén. hat méteres volt, a fiúnak eltört a lába. így kerültem a helyébe. A
gazda megkérdezte, mit kérek: "úgy tudom az a szokás, hogy ruhát, meg kosztot" -
"jól van". Az istállóban háltam, ott éltem ötnegyed évig. Egyszer hívnak a
gyerekek, hogy készen van már minden, de angyal hiányzik, jönnék-e betlehemezni:
persze, hogy mentem, a mennyből az angyalt tudtam. a többiek meg mondták a
mondókákat, szerepelt abban szalonna meg kolbász is... beengedtek mindenüvé,
néha még pénzt is kaptunk, de inkább etettek. Volt ott a falu közepén egy
nyolcablakos sárga ház, az az Eöry Miklós doktoré volt, úgy írják e-ö-vel. Jogi
doktor volt, nagy ember, sörte volt a kalapja mellett, mint a vadászoknak,
minden parasztot tegezett, egyszer egy legény nem köszönt neki, annak egy
hatalmas pofont adott, hogy lerepült a szalagos kalapja a sárba. Mert akkor az
úgy volt, hogy aki a rangot nem becsülte, azt úgy vették, a hatalomnak, az
államnak, a rendnek is ellentmond.
Hát bekopogtunk ehhez az Eöry Miklós doktorhoz. Beengedett ő is, éppen bál volt
nála, asszonyok szép ruhában, zene. végignézett rajtunk, tőlem megkérdezte: te
városi gyerek vagy ugye? "igenis" elszegődnél-e hozzám parádés kocsisnak? "A
gazdám nem tudom elenged-e." "Nohát, te attól ne félj, holnap reggel
gyere ide, lóval bántál-e már? ...no, nem baj, István majd megmutatja, hogyan
kell befogni." Elmondom ezt otthon, a gazda semmit nem válaszol. Így hát reggel
csakugyan átmentem. Csodálkozik a doktor: hát csomagod, ruhád? - ami rajtam van
- hogyan egyeztetek? - ruha és koszt - erre nem szól semmit. Megkezdtem a
munkát, hamar belejöttem, nem nehéz az. egy reggel szól István, hogy ha itattam,
menjek be a jegyzőhöz, az úr üzeni. megyek, bekopogok, ott az úr is, leültetnek
a székre. pár perc múlva jön előző gazdám, hogy őt ide rendelték. a jegyző
számon kérte az elmaradt ruháztatásomat: nem szégyelled, egy tanulatlan
kisgyereket becsapni?!
A dolog mégis elaludt, hiszen szökött tanonc voltam, és egyáltalán, hogy
befogadtak már az valamiféle bűnpártolás volt, nem volt nekem semmi jogom...
Volt egy hatszemélyes hintóm, meg egy gyönyörű lovam, amit kocsi húzásra alig
lehetett betörni, mert hátasló volt azelőtt. Röpült is... az urat kellett minden
másnap a városba vinni, a közbülső napokon meg visszahozni. ott valami nagy
állása volt neki, azt mondta, ő még az állomásfőnöknél is nagyobb... Özvegyember
volt, édesanyjával élt, aki igen nehezen járt, úgy kellett fölrakni a kocsira,
ha néha éjszaka szóltak: fogjak be - és kimentünk kocsikázni. olyankor hajtani
kellett, erdőben, szántók között, - holdfényben, úri mulatság volt. Élt ott két
lányka is, akiket ő nevelt föl, tanítatta is őket, költeményeket szavaltak és
tudtak zongorázni is. Élt a faluban egy zsidó kereskedő is, annak kétlovas
hintója volt, a gyeplő elefántcsont karikán átfűzve keresztbe, a kocsisán
hófehér kesztyű. merev, kinyújtott kézzel kellett neki a gyeplőszárat tartani.
Hát ha ez a hintó mögém ért, odaszólt az úr: te, itt a Samu! én már tudtam ezt,
csettintettem, a lovunk úgy megugrott, hogy nem lehetett lábát a földön látni.
soha nem tudtak megelőzni... hát ilyen ember volt a gazdám. ha szemközt jött
hintójával a városi helyőrség parancsnoka, derék szép szál ember - csak így
köszönt neki: szervusz, Miklós, és a karjával intett... volt is ott valami dolga
a laktanyában, néha kellett oda vinnem... később én is megismertem, milyen a
laktanya belülről. de az már a cseheknél volt... megtanultam a akkor a csillagok
jelentését a parolin... persze kell is, hogy vezessék az embert... mert ott van
például egy támadás a sík terepen... nem lehet ám csak úgy nekifutni! a
parancsnok három szárnyra osztja a századot, amíg a középső szárny rohamoz,
kézigránátot hajigálva - ahogy kell, addig a bal és a jobbszárny fedezi. fekve
maradnak és géppuskáznak. aztán, ha a középszárny "feküdj" - akkor a balszárny
indul előre, hát így. közben az ember feje fölött meg a tűzőrség lövi a
szemköztiket -
ja, hanem a komáromi Csillagnál hagytam abba...
ott már németek, SS-ek, meg német tábori csendőrök is voltak. egy reggel vagonba
raktak minket, az volt ráírva 40 ember, 6 ló. Hát mi 60-an voltunk benne. Mikor
kinyitják az ajtót és elindultunk a katonák szoros sorfala között, látom kiírva:
Dachau, Todeslager - haláltábor, innét osztották szét az embereket a többi
táborba is. egy nagy barakkba tereltek minket, három emelet magasan voltak az
ágyak, bennük csak szalma. később már az sem, csak három szál deszka, néhol
kettő, mert a tífuszosok ellopkodták, ingük alatt elvitték a kályháig, és
beledobták. nagyon fáztak, az ablakokat meg nem szabadott betenni. egyszer én is
megkaptam a hastífuszt, majdnem bajba is keveredtem miatta. ugyanis
elhatároztam, hogy nem eszem 4 vagy 5 napig. úgyis minden kijön, ha Gandhi
kibírta vagy negyven napig, csak megy ennyi nekem is... nem is ettem,
visszaadtam a csajkát, hanem valaki rögtön elkérte, éhes volt. a szobavezető
ugyan felajánlotta, hogy elteszi az adagomat, amíg meg tudom enni, de mondtam
nem kell az, nem kell majd annyi nekem - így odaadtam. hanem ezt az egyik spicli
bemondta. egy német tiszt rögtön számon is kérte: mi az, szervezkedünk? rögtön
gyanítani kezdték az emberről, hogy ő tulajdonképpen politikai fogoly. az olyan,
mint falun a csendőrök gyakran megvertek egy-egy olvasni sem tudó cselédet,
akit rajtakaptak, hogy megbízásból - mit tudta ő mi az - olyan marxista
füzeteket továbbit - legközelebb aztán nem is adtam oda senkinek a kosztom.
mondtam, engem nem érdekel, mi történik vele, nincsen közöm hozzá.
... - fél évig voltam a táborban. magyaráztam a többieknek, hogy agyonlőni
otthon is tudtak volna, azért nem hozhattak ide... aztán bejöttek az angol
csapatok. akkor már szabadon mozoghattunk a táboron belül. jöttek orvos tisztek,
az út mentén vagy 20 méterenként kecskelábú asztalt állítottak föl nekik, náluk
lehetett jelentkezni transzportra. én is sorba álltam, körülöttem jobbára
zsidók, akkor nekem még fekete volt a szőröm, szakállam volt, meg is kérdezték,
nem vagyok-e zsidó. mondtam - nem, de nekem aztán mindegy, milyen hitű az ember,
egyformán becsülöm... aztán biztattak: indul egy szlovák transzport én tudom a
nyelvet, van is közöm hozzájuk valami, jelentkezzem csak - így kerültem
Pozsonyba...
évek múlva, már a hatvanas években megüti a vállamat a Baross utcában egy férfi:
Hát te?! szépen öltözött ember volt, nem tudtam ki az. erre ő is
elbizonytalanodott, most már magázott: hogy nem mondta nevemet - hát igen együtt
voltunk a 25-ös barakkban... mondja, hogy akik kint voltak, kaptak is erről
valami írást, én erről semmit nem tudtam.
pedig jó lett volna, különösen ott a határnál... egyszer meg akartam rokonaimat
látogatni Pozsonyban. nekem azt mondták, oda már nem kell útlevél, elég a vasúti
jegy. hát
leszállok a vonatról, indulok az országúton a határ felé. rám szól egy katona,
mondom. nem érti, bevisz. telefonálgatnak jobbra, balra, ott alszom, aztán
fölhoztak a Markóba. vizsgálati fogság. volt ügyvédem is, mondom is a bírónak,
hogy úton mentem, nem bujkáltam, érti is - magasabb fórum elé teszik az ügyemet,
de azok sem tudtak mit kezdeni velem, visszaadták az első bíróságnak. végül azt
mondja a bíró, ő érti a dolgot, de erre rendelet van, és három hónapra ítélt.
már akkor másfél letelt vizsgálati fogságban. éppen akkor volt egy amnesztia,
máig sem értem, rám miért nem vonatkozott...
és közben? hát dolgoztam itt-ott, egy-két hetet, hónapot. voltam parkőr a
Gellért-hegyen, tudok németül, meg csehül, hát engem raktak legfölülre, hátha
megkérdeznek a turisták. lejjebb inkább az invalidusokat rakták, ne kelljen
hegyet mászniuk... aztán utcaseprő is voltam, Kőbányán volt a körzetem, a
felügyelő, de az ellenőr is mondta, hogy az én munkámnak aztán van látszatja. a
szomszéd utcában a cigány csak arra ügyelt, mit talál, amit a MÉH-be vihet, meg
ivott, dohányzott, nem törődött a munkával... voltam a múltkor is két hónapig
éjjeliőr, ott lehet kicsit bóbiskolni is, ha az ember körüljárt... portás is
voltam, akkor vettem azt a karórát, amit máig sem adtam el, ugyanis a teherautók
szállítólevelére nekem kellett az időt ráírni, az óra meg kint volt a cúgban,
arrébb. télen sokat hánytam havat is, most éjjel 90 forintot adnak. sokáig sehol
sem maradtam, nem voltam senki ismerőse, hát hamar kimartak, kiutáltak maguk
közül az emberek. igaz persze, néha berúgtam, nem bírom az italt, nem úgy, mint
párom, s akkor nem mentem be. már benne vagyok a korban, persze így semmi
nyugdíj nem jár nekem. ma bizony, ha munkáért állok és látok a sorban fiatalt
is, tudom, nemigen kerülök sorra...
így aztán élelmiszert szoktam kérni, munka ez is, érzem, hogy csinálok
valamit... a száraz kenyeret jól megveszik tőlem. ha szemétben meglátom, onnét
nem veszem ki, az nem az enyém. csak amit nekem adnak. úgy, mint a háború alatt
sem aludtam elhagyott házban, mindig bekéredzkedtem valahová... a múltkor egy
szép fekete pulóvert is kaptam, épp jó lett volna nekem, és milyen szép volt,
elképzelheti, ha 75 forintot adtak érte a bizományiban. valami sportoló
lehetett, aki adta, tán amerikai csomagból volt...
persze van, aki nem ad semmit, van aki megszid, és meg is aláz, és igaza is van.
eltűröm, velem a régi rendszer sem tudott mit kezdeni, ebből is kimaradtam.
megaláznak? azt mondja a Biblia, hogy akit megaláznak, fölmagasztaltatik, meg
azt is, hogy első helyre kerül az, aki az utolsó helyen ül...
sokszor szégyellek is kérni...
hanem... mennyi... három és fél órája beszélgetünk itt... félbe is hagyom, ma
már nem megyek tovább, pedig ez jó környék, - ha lesz egyszer pénzem, veszek is
még két zsákot - most sietek haza, még megelőzőm az ágyrajáróimat. Azok is
folyton gyötörnek, hogy papa, maga már impotens, a múltkor meg nőt vittem föl,
nem akarták engedni, merthogy nem vagyunk megesküdve. tudja, az élettársam három
éve meghalt... hatvanhárom éves vagyok... a múltkor egy szobrászt interjúvoltak
a TV-ben, valami nagy ember lehetett, kérdezték a terveiről, mire azt
válaszolta, hogy "én már hatvan éves vagyok"...a riporter tudta hogy kell
felelni: "művésznél nem kor az"... hát így. ...jól elbeszélgettünk, de elnézését
kérem, bizonyára sokáig föltartottam, bár szokták nekem mondani, hogyha már
elég...
1991.10.
C.2209
[ 21 évvel később, Margit körút]
Ma újra becsöngetett a koldusom.
Takács Ferenc, 1908 június 11. Pozsony
83 éves, most is száraz kenyeret kért
Erzsike megvan
Dachauból az angolok szabadították
A Komáromi Csillagbörtön vagy mi
anyja nevét viseli
/az 500 forintot összekevert az 50-el, sőt az 5-tel is./