dátum: 79.01.    fájl: c0806-1.htm      C. 0806 B-E

Kedves Márta! Nem azért válaszolok így sokára, hogy a fenekemet riszáljam (növeljem levelem értékét), se nem azért, mintha kifogytam volna a hencegnivalóból.
Hanem, hogy ehhez tényleg néhány nyugalmas óra szükségeltetik, s ehhez a külső körülmények mellett a belsők is hiányoztak.
Kissé csodálkozva nézem hirtelen meggyorsult történéseimet.

Most három óra, hajnalban. Tulajdonképpen már legalább fél órája fönn vagyok, csak nem vettem észre. Most aztán lekászálódtam a galériáról, fölvettem egy pullóvert és bekapcsoltam az asztal alatti lábfűtést. (A műtermet 18 fokosra fűtöm, úgy van beállítva, állómunkához jó, ha melegebb van, hamar kifáradok és ideges is leszek tőle. Évekig fűtöttem olajjal, ami havonta érzékelhetően (készpénz fizetéssel) túl drága volt, mi meg szegény, így aztán 13-14 fokhoz voltam szokva, de volt tél, amikor 8 fokig lementem. Aztán egy volt professzorom ittjártakor beszélt a fejemmel, hogy majd 10 év múlva a vesém meg minden. Beláttam, azóta fűtök, épp egy éve meg egy Németországban eladott képemből meg tudtam csináltatni az egész lakásban a gázfűtést.
Akkor éreztem magam először gazdag embernek.
Lehet, hogy a pulóvert egy l-lel írják.
Hát igen. Bevallom, feleségem emlegetésében egy kis előrelátás, számítás volt. Ugyanis. Nekem kedvem van levelezni. Mondjuk Maga viszont nem válaszol. Akkor nekem csak egy kétsoros lapot kellett volna írnom, hogy rákényszerítsem. Valahogy ilyenformán: "Ön nem válaszol, kedves hölgy?! Netalántán csak nem férjvadász?"
Most elővettem a levelét: Gondolom nem az udvariasság beszél Magából,

(első levelemkor tudatosodott, mennyire kedvelem ezt a magázódó formulát. feleségemtől most ezt kértem karácsonyra. Ő még most szokja. nekem van benne valahai gyakorlatom, vagy 10 éve egyszer húgommal, három évig.)

mikor írja, most próbál "megtanulni járni", s ezt a képzőművészettel vagy legalábbis az esztétikával kapcsolatban írja. Nem egyszer fordulnak hozzám - nemcsak tanítványok - evvel a kérdéssel, hogy hát hogyan is kell ezt tanulni, elkezdeni. Mint ahogy én is muzsikus barátomhoz. Ő persze azt mondja: hallgatni kell, sokat. Én nem tudok mit mondani, persze annyit igen, hogy sok képet kell sokáig nézni. Elég nehéz ügy. Kétségtelen, hogy szakműveltség nélkül a mai képzőművészet nem megy, a befogadásáról beszélek. Én a lyukkártya szalaghoz szoktam hasonlítani, ami vitathatatlanul értelmes információt hordoz, csak nem mindenki számára. És azt sem lehet mondani, hogy hagyjuk el azt a közlési formát, mert hiszen oly kevesen értik. És azt sem lehet mondani, hogy az a közlési forma a mai életből elhagyható lenne, hogy az alkalmasint valami különcködés, úri huncutság.
Egy fontos dolgot tudok mondani erről, én is kitaláltam, és mint véletlen olvastam, József Attila is. Ő valahogy így írja: Aki nem érti Bartókot, nem érti Bachot sem.
Saját szakmámból biztosan tudom, hogy Rembrandt és Klee vagy a közismertebb Picasso vonatkozásában pontosan ez a helyzet. Aki Picassóban krix-kraxot lát, viszont Rembrandtot dicséri, azt tudom mit dicsér: hogy milyen élethű az az öregember, és milyen szép az a sisak rajta, ahogy csillog, meg hogy pont ilyen volt a nagyapám is, meg egyéb kedves emlékek, meg minden.
Irodalom: ti. lenne a kép, ha ennyiről szólna. Akkor kár a festékért, most úgyis fölment az ára (a jobb vörösek 30-ról fölmentek 90-re. Akkora tubus, mint a legkisebb fogkrém.)
Kicsit kisarkítva a dolgot, de azt szoktam mondani: tessék azt a Rembrandt képet fejjel lefelé nézni. Szoktam is így képet elemeztetni. Ugyanis az úgy is jó. És úgy is közöl.
Mindebből az következik, hogy azt hiszem, NEM kell XX. századi képeket nézni, mármint aki nem akar. Műelemzéshez és tanuláshoz is hiánytalanul megfelelő bármelyik évszázad vagy évezred. És az ott megismertek, megértettek zökkenőmentesen hasznosíthatóak Picasso megértésében. Kezd ez a lábfűtés túl meleg lenni. Egy vonalsugárzót beletettem egy fém tepsibe, le a földre. Rátettem két tetőcserepet = cserépkályha.
Persze, hogy Rembrandtot hogy kell nézni, ezt már csak pár év alatt lehet elmondani. Ez elég nehéz ügy. Még a legegyszerűbb képzőművész körben egy évet fej- és aktstúdiumot rajzolni, ugyanis aktív formájában igen hamar meg szokott világosodni a dolog. hogy egy vonal, egy ceruzavonal milyen csodálatos lehet, mi mindent tud, és tudhat-. Na de kitől lehet ezt a fajta önképzést megkövetelni? Különösen társadalmi szinten? - Így hát marad az a híres szakadék az alkotó és műélvező között. Meg is fog maradni.
Olvasom tovább a levelét. Azt írja, nagyon szép sport a női tőrvívás. Én azt nem ismerem - csak a férfit - de elhiszem, biztosan igaza van. Nagyon fontos a sport, egyébként iskoláskortól kezdődően, és talán különösen akkor. Gyereknevelés vonatkozásában (ez nem volt magyaros formula) sokkal fontosabbnak tartom, mint az iménti ügyet, a képzőművészeti okítást. Szinte semmi nem tud olyan  magától értődő természetességgel rendszerességhez, objektív normarendszerhez (önismerethez, alkalmasint szerénységhez) szoktatni és főleg! fegyelmezettséghez, mint a sport. Én aztán a (férfi) tőrvívást kamaszkorom hajnalán otthagytam az evezésért, abban versenyeztem. Szakmára fölkészülés (főiskolai esti előkészítő) miatt kellett otthagynom, még sok évig nagyon fájt, sokat álmodtam vele.
El tudja képzelni micsoda nyugalom (itt most mindenféle romantikus jelzők jutnak eszembe, hja az ifjúság-) Szóval a Szentendrei sziget alsó spiccéig szoktunk volt járni szokványos, év és versenyközi edzések alkalmával, szezonban hatszor, amúgy négyszer hetente. Na már most egy év után dublóról (kétpárevezős) átkerültem skiffbe. (egyszemélyes evezős, gurulóülés, 8 méter hosszú, vagy 15 kg nehéz, merülés talán 15-20 cm lehet, sebessége - ha jól emlékszem - alig marad el a nyolcevezős versenyhajótól.)
Na igen, a spicctől hazafelé (a Hajógyári sziget öble felé. Már sötét van. Lefelé az ember a víz közepén megy. Egyedül. Alkonyatkor - nem tudom miért - mindig megnyugszik a víz, szinte semmi hullám. Ott fönn igen széles a Duna. Kis fények a Római-parton, és minden csöndes a víz közepén. Az ember jól körülnéz, nem jön uszály, becélozza az Összekötő Vasúti híd harmadik pillérét, s aztán nekiindul. Még csak hátra se kell nézni jó ideig. Eddig fárasztó volt - fölfelé - de most a víz is segít,- repül a hajó. (nem tudom miért, minden evezős, mindig hajónak mondja és mondta a csónakot.)
Hogy irányt ne tévesszek, a hajóm orrát a szigetspicc sötét dombjához igazítom. (vagyis nem az orrát, a farát, hiszen hátrafelé ül az ember.)
Persze azért is szerettem azt a dolgot, mert életem első területe volt, ahol egyenrangúnak éreztem- érezhettem magam a velem egykorúakkal-
Most 4 óra, éppen. talán már tudnék aludni, meg kéne próbálni.
Na igen, az autózás dolog. Az egyesség az oktatóval, miszerint Maga nem fog bőgni, angyali, nagyon tetszett. Még el is meséltem. Én még december közepe táján kezdtem - igen sürgős volt nekem a dolog, így hát megkértem őket, egy Ady-t is mellékelve-
Ha jól emlékszem egyébként, sietésemnek akkor még semmi reális alapja nem volt, egyszerűen: ha valamivel foglalkozom, akkor nagyon foglalkozom vele, minden figyelmemet leköti.
Ja meg persze mindig is türelmetlen voltam. Valamikor november táján fogalmaztam ezt magamnak így meg: "Mindig és következetesen törekszem arra, hogy elérjem az előző hatos villamost. nem megy. tovább próbálkozom."
Szóval most ez az autózás. ettől ez a sok izgalom. meg nem alvás. tegnapelőtt délelőtt kaptam meg a jogsit, tegnap délben átvettem a kocsit (egy szerelőnél állt két hete a Svábhegy oldalában), és azóta... azóta már behajtottam hátulról egyirányú utcába, nekifaroltam egy sárvédőnek, Y-ban kanyarodtam főútvonalon, mert eltévesztettem a fordulási ívet, kétszer lefulladtam zöldet kapva, kétszer megkerültem az egész Országház környékét, mert nem találtam haza, égve felejtettem a fényt az otthagyott kocsinál, kétszer nem kapcsoltam be éjjel világítást és... szóval állandóan.
Mindez másfél nap alatt. Állati jó játék. Fehér VW. Pont, mint a dodzsem autó. Egyszer vagy 20 frankot eldorbézoltam Bázelben. Este, egyedül.
Oktatóm azt mondta, közepes vagyok. Nagyon gyengén ment, úgy éreztem, bár a vége felé javult. Mikor letelt a 30 óra még egy hét volt a vizsgáig, úgyhogy gondolkodás nélkül továbbjártam. Akkor már félig megvolt a kocsi, nem akartam rizikót. 38 órát vettem végül. Vizsgán irgalmatlan ügyetlenül vezettem (múlt kedden), igen csekély mentség a glatt jég, s rajta 5 cm friss hó. Az elérhető legkevesebb pontnál 3-mal szedtem össze többet, - én nem engedtem volna át magam. A végén fél kerékkel fölálltam a járdára, majdnem bele az előző - szintén vizsgázó - kocsiba. Utána egy órával még nagyon ideges voltam.
Hála Istennek szeretem, ha történik valami. Évekig nem történt semmi. A legutóbbi ilyenféle ügyem talán a kutyavásárlás ügyem volt. Három évig volt velem egy bernáthegyi (szakmai értekezletekre is együtt jártunk, nyáron, amikor egy hónapot szabadiskolában tanítok Zebegényben, velem korrigált délelőttönként. 53 kiló volt.)
Szóval az autó. Döbbenetesen más gondolkodásmód. Tegnap észrevettem, hogy a műbőr tornacipőm - az egyetlen, és amiben mindig járok - azért ázik be állandóan, merthogy az oldalán (is) van egy lyuk. Rászánom, elmegyek ide a Mártírok út sarkára, kell egy új. Persze ekkora lábra nincs, de próbálja a Boráros téren. Na mondom, akkor nézzük meg ott, az alsó rakparton 7-10 perc talán. Onnét fölszaladok anyámhoz a Körtérre, ha már úgyis arrafelé járok, onnét telefonálok egy kollégámnak a Nagykörútra, hogy errefelé járok, most hazavinném tőle három nála lerakott festményemet. Hogy jó, mikor jövök, lent vár. Mondom neki olyan 10 perc. Döbbenetes. Csak ki ne fogyjak hirtelen az ügyintézni valóból, mert akkor hova rohangáljak?
Itt a géppapír, ahogy megy ide-oda egy ökölnyi ametisztdarabot súrol. Ismeri úgy, lila? Tavaly márciusban egy egész napom ráment egy utazás alkalmával, míg fölfedeztem egy ásványboltot. Gyerekkorom óta (akkor geológus akartam lenni évekig) ezt az ásványt szeretem a legjobban. Ismeri a Nemzeti Múzeum nagy ametisztjét, mindjárt az első terem közepén? asztallap nagyságú. Iskolával biztos elvitték Magát is. Pár évenként megnézem. Még beszéltem egy múzeumőrrel gyerekkoromban - 56 előtt - aki elmesélte, hogy ő ásta el a követ a János-hegy oldalában ostrom idejére, ő is húzta ki egy kis kézikocsin. Jó, hogy ez nem ment tönkre 56-ban, amikor leégett az ásványtár. Abban az volt a tragédia, hogy nem is annyira a kövek mentek tönkre, mint az adataik, s így a meglévők, megmaradtak is használhatatlanokká váltak. Micsoda hülye múzeumi szempont. Mikor a kő így is gyönyörű, nem? Adták volna nekem, hű-
Akkor nagyon gyűjtöttem-
Na, szóval az autó. 10 évig nem tudtam a szakmámból megélni (igaz nem is erőltettem a dolgot, legfeljebb tudomásul vettem, ha az állam valamit vásárolt tőlem). Mindenféle szellemi segédmunkából éltem. Írtam újságba, sorozatot, illusztráltam is egy zuglapot, Ipari Vásáron méteres betűket ragasztottam éjjelente nyitás előtt 4 méteres létra tetején (a szakma nagy része Ipari Vásározásból él az első években), aztán jött egy elitebb munkakör, rendszeres szoció-fotó riport megbízás. ennek kedvéért villámgyorsan érdemes volt megtanulni fényképezni. Azóta persze már ezt is nagyban csinálom. Mércéje: szociális megfontolásból már két gépemet el is ajándékoztam. Maradt elég.
Ja, pénzügyek. Aztán most ősz óta dől hozzám a pénz. Netán öregszem. Októberben erre a tanfolyamra beiratkozáshoz még a 2000 forinthoz úgy kértem kölcsön, hogy be tudjam fizetni. Szó se volt saját kocsiról, semmi realitása nem volt.
Ez a levél enyhén érzelmes. Most 5 óra van. Az lenne a legtisztességesebb, ha Maga is ilyentájt olvasná. Csakugyan.
Éjszaka minden más. Éjszakai levél.
Kíváncsi vagyok meddig tart még ezen álmatlanság. Pedig már megvan az autó. még nagy az izgalom. délelőtt föl kéne menni síelni. csak hát akkor közben nem lehet vezetni.
Kezd fázni a derekam. Múlt héten egy festő barátomnak vagy egy órát fotóztam mély hóban, nagyon megfáztam. Kiállításplakátjának azt találta ki, hogy (Vác közelében egy kis tanyán van a műterme) kivitte a festőállványát egy domboldal elé a szántóra, rá egy másfél méteres képet, s az egészet együtt, a tájjal fotóztam neki, színesben.

mit fogok ezentúl írni. Azt hiszem most megírtam az egész életemet.
essünk át egy kellemetlenségen. a dezső szót nem
szeretem. fura, hogy most magamat kell itt becéznem.
hát viszlát, Márta:
Deske

79.1.24.