dátum: 87.2.    fájl: c1736-1.htm     C.1736-1738

Nagy Benedek, móri szobrász interjúja velem a móri zártláncú TV számára.

Úgy tudom, a megnyitó napján ment adásba.

   
(éppen a Stúdió '85 Tv interjúmról beszélek, amikor észrevétlen már bekapcsolta a kamerát-)

V. D.:
...egy művészetpolitikai ötlet volt engem a pénzről beszéltetni. Akkor épp az elmúlt hetekben volt egy Stúdió-műsor egy panaszos művésszel, hogy ő nem tud megélni, és anyagilag bajban van, no azt mondja: beszéljünk Váli Dezsővel csak az anyagi helyzetéről. És én csak a pénztől beszéltem. aztán leforgatták nekem, hogy hagyjam jóvá, és én jóvá hagytam, mert az embereket ez biztosan érdekli. Amit én mondok a művészetről, az lehet hülyeség, lehet specifikus, az lehet szakszerű, ilyen, olyan - de hogy miből él meg a festő, aki olyan furcsa társadalmi helyzetben van; senki nem kérdezi, hogy hány képet fest, senki nem várja, hogy mikor lesz kész a képpel, senki nem tudja, hogy jövőre fog-e dolgozni, vagy nem, semmit nem tud, és senki nem számoltatja el. Ha alkot, akkor esetleg elfogadják, amit csinál. És az ember egyébként miből vesz cipőt és a gyerekének iskolaköpenyt szeptember elsején?! Én a Déry Tibortól megtanultam, hogy a pénztől nem szégyen beszélni. Elmondtam, hogy tavaly 156 ezer forintot kerestem a Művészeti Alapon keresztül, ez a következő tételekből állt össze: évente körülbelül három képet megvesz tőlem a Művelődési Minisztérium, 35-40 ezer forint egy kép. Ezeket kiállításokra viszik, múzeumoknak. Ez ugyebár 120 ezer  forint, és egyébként az elmúlt években mindig kaptam egy-két díjat, és annak kapcsán a képet is esetleg megvették - vagy nem, hát tavaly nem tudom - 150 ezret kerestem, az emberek figyelnek, tudják mennyit keresnek és beszorozzák 12-vel, - ez a pasas jól él, vagy nem jól él. Elmondtam, hogy nekem tök mindegy, hogy hogy élek. Rég gazdag lehetnék, ha abba belementem volna, hogy a képeimet külföldre megvegyék. Mert most éppen olyan a lapjárás és olyan az érdeklődés, hogy a magyar művészeknek a 80 %-a abból él, hogy az olasz, francia, német, holland - egy barátom meg egy norvég galériával van kapcsolatban. Ha kint elad, egy részét megkapja valutában, abból a pénzből tud utazni, a többi részét megkapja forintban. Én azt mondtam, hogy az én dolgaim maradjanak itt a magyar kultúra számára, az én dolgaim ne kerüljenek ki külföldre. Így evvel az egésztől elvágtam magam. Keresnek külföldről és keresnek budapestiek is, galériák, és kiderül, hogy nem tudok velük mit csinálni, nem tudnak velem mit csinálni, mert az a kikötésem, hogy ha egy mód van rá, a képek ne kerüljenek külföldre. Így ettől teljesen elvágtam magam, és mivel nekem ágy fölé akasztható képem alig van - kiállítási méretet szoktam festeni - nekem nincs magánvevőm, én nemigen tudok eladni magányszemélynek, nem is nagyon keresnek meg, én abból élek, hogy az állam vásárol tőlem.

N. B.:
Az, hogy a képek itthon maradnak, ebben mi motivál elsősorban? Ha valakinek csomó képe van az éppen mozgatórugóként működik, hogy a világ... a világba...

V. D.:
Én azt mondom, hogy én nem vagyok akkora művész, hogy a magvaimat az egész világra szétszórjam - akkora művész vagyok, illetve lehet, hogy vagyok, hogy ennek a Magyarországnak szüksége lesz 50 év múlva, vagy már 20 év múlva ezekre a képekre, hogy tudniillik egy kiállításra visszakereshető legyen. Na most a múzeum, az más kérdés - én attól nem leszek boldog, hogy én kapok x ezer dollárt és egy müncheni fogorvos várószobájában lóg egy Váli kép.
Az én fogalmaim szerint az a kép a magyar kultúra számára... mintha földaraboltam volna. Ott 10 ember megjegyzi, hogy ez egy magyar festő, jéé. - Természetesen külföldi múzeumnak adok, van erről éppen szó - de hát ez egy más kérdés. A dolgaim ott Magyarországot reprezentálják, egyébként technikailag: a kép visszakérhető egy kiállításra.

N. B.:
Igen. Amiről itt most beszéltünk ez kicsit spekulatív, hogy miért beszélünk, ez nagyon összefügg avval, amit én mondtam a móri, az idei első móri kiállításról. Hát végeredményben a magyar művészeti életről, a magyar alkotásokról beszélgetve, hogy bizony fontosak a kiállítások és bizony fontos lenne a művészeti oktatás. Mondtad, hogy belsőépítész az eredeti szakmád, és volt nekem egy érvem, ami talán vulgárisan hangzott egy kiállítás megnyitásán, hogy a művészeti oktatás hiányának tudható be például az is - most ez nem belsőépítészet, hanem külső építészet -, hogy a nép óriási pénzeket ad ki ormótlan, aránytalan építményekért, aminek egy ötödéből megépíthetné a saját kis házát, vagy felújíthatná. Ilyen nyelvre próbáltam én ezt lefordítani - hogy miért fontos egy kiállítás, és miért kell erre hangsúlyt és ha úgy tetszik pénzt fektetni, áldozni...

V. D.:
Egyébként pénzt is, de nem feltétlen pénz kérdés. A kultúra a Szent Fölösleges tartománya. Az ember-voltunk ott kezdődik, ahol a pénz fölé kerül. Mert élni, enni, utódot nemzeni: kell, ez van. És ezen fölül mit csinálunk, ami nem kötelező. Hogy foglalkozunk önmagunkkal, foglalkozunk másokkal, foglalkozunk a széppel, foglalkozunk a múltunkkal, a kultúránkkal - ez már a személyiség döntése. És itt valóban elcsúszhat egy ország kultúrája, egy falunak, egy városnak a kultúrája, a múltja, és itt vissza lehet szedni az értékeket, meg lehet őrizni - és hát úgy szokták mondani, hogy gazdagabb az az élet, ahol a múlt mögötte áll. Ez vonatkozik táblaképektől kezdve egy régi bögrére. Én innét nézve, Magyarország közepéről nézve nem tudom, hogy mi bennem a magyar. De tudom, hogyha jönnek külföldiek, van ilyen megjegyzés, hogy érezhető, hogy magyar. Én ezt innét nem hallom, mert a magamét csinálom, és nem magyart akarok csinálni, és nem népit akarok csinálni, hanem azt csinálom, amit a tanultságom, a kultúráltságom, az ország körülöttem lévő vizuális és tudati látványa... és én abból valamit csinálok. És állítólag ez magyar. Én nem hiszem... szóval, ha egy Illyés Gyula verset lefordítanak argentinra, én nem hiszem, hogy azt jelenti számára, mert nem tudja, hogy mi az a Mohács, nem tudja, hogy mi az a Velencei tó, a pákozdi csata, és ez benne van a versben. Nem tudja, hogy mi az hogy halász. Ő egész másképpen halászik. Számunkra ezek a dolgok a sokszorosát jelentik. Én ezért szeretném, ha képeimet magyar emberek olvasnák.

N. B.: értem...

Innét egy darabig - egymás között - a plakát nyomdai előállításáról beszélgettünk, nem kamerának szánva már, de bekapcsolva hagyta, illetve egy pontnál újra fölerősíthette a hangot, mert újra hallható a - nem neki szánt - beszélgetésünk.

N. B.: igen, a nonfiguratív...

V. D.:
Az angol pipa, vagy a tormával fűszerezett virslit se szereti mindenki. Attól az még lehet jó dolog, és nem kell megbüntetni azt, aki azt szereti, vagy aki azt gyártja. Nem kell beszüntetni a gyártást. Szóval attól még emberek vagyunk, hogy én nem használom azt... én magam is úgy vagyok, hogy a zenei kultúrám majdnem a nulla, én nem járok hangversenyre. Én nem fogyasztom a zenét. Tudom, hogy az egy állati értékes dolog, és az emberi kultúrának egy nagyon fontos területe, én egyszerűen nem tudom használni, nem vagyok rá képes. Nekem ez nem adatott meg. Na de attól tisztelem azt, és ... mindenki röhögött rajtam, én a Nemzeti Színház javára adtam kétezer forintot, mert úgy gondoltam, az az én dolgom is. Nem vagyok éppen gazdag ember, de akkor éppen volt... szóval, hogy egy falú magáénak érzi, hogy itt valami van... (ti. a saját helybeli TV stúdió és adás) ...hát ez jó. És azt hiszem, hogy itt csak így lehet, szóval a világot nem a szürkezakós állami férfiak váltják meg, vagy hogy... hivatalból nem úgy lesz béke és szeretet a világban, hogy kitaláljuk, hanem úgy, hogy  a családok és a falvak és a szomszédok jóba lesznek, mert ez a szeretet alapja és a béke alapja... szóval a kisközösségekben hiszek nagyon. Hogy úgy kell nevelni a gyereket, a gyereknek olyan megértőnek kell lenni a saját szüleivel, a tanárral, nem lehülyézni a tanárt - ezekkel kezdődik. Tisztességgel használni egymást és szolgálni.

N. B.:
Ez meggyőződésem, szóval lehet, hogy én nem nagyon vonom ki magam ebből, szóval lehet, hogy azért egy kicsit szolidabban fogok részt venni benne, mert ez időrabló. De viszont részt kell...

V. D.:
És én nem nézek televíziót, de valahogy belekeveredtem... a Stúdió tegnap esti műsor, ahol egy amerikai matematikus azt mondja: én avval foglalkoztam, ami a világon három embert érdekel körülbelül, egy specifikus matematikai probléma; és nem is érti senki más. Nem láttad a Stúdióban?!...

N. B.:
Én a végét láttam.

V. D.:
"...És hogy az emberek jobban megértsék, rátettem computerre, rajzot, ábrafélét csináltam. Kiderült, hogy ez a filmgyártásban több embert érdekelt, és ebből lettek ezek az illuzionisztikus terek és mozgókép ábrázolások, amiket a számítógép hoz létre. A Csillagok háborúja - ami úgy tudom a világ legnagyobb filmsikere volt eddig, az ebből jött létre. Hogy a tereket, a díszleteket, és ezeket a rohanó szörny-gépeket számítógép csinálta..." azt mondja, ez az én matematikai területem, ezt használják ki. Ami három embert érdekelt a világon, abból véletlenül millióknak és milliárdoknak - nem nagyon súlyos szintű szórakozás - de hát mégis egy információ, egy óriási...

N. B.:
Igen, szóval hogy a felhasználásnál aztán ki tudja ez mire jó...

V. D.:
Most én ezt szoktam használni a nonfiguratív festészetre vonatkozóan is, hogy valljuk meg, hogy ezer emberből egy vagy kettőt érdekel igazán, de azok révén ez bekerül ám a csatornába. Azt, hogy ma meg lehet csinálni egy reklámgrafikát úgy, egy utcai figyelemfelhívó plakátot, abban benne van, hogy az ország tudatába beleégett a kubizmus, a vonalakkal, derékszögekkel való érzelemátadásnak a módja. A századforduló korában egy Kassák-féle grafika egyszerűen nem működött volna, azt mondják, hogy hülyeség, nem volt benne a kultúrában, alkalmatlan. Aztán a képzőművészet behozta a területre, az egész reklámgrafika körülbelül képzőművészeti effektusokra épül, kivéve a... (?)  De ha más nem, a vizuális környezetünknek a... A müncheni olimpián, ott volt egy formatervező, a 72-es olimpiánál. Öt színt választottak szimbólumnak, a plakát, a ruhák, a nem tudom... olyan fantasztikus öt szín volt együtt, amit soha előtte a világon nem lehetett látni- és képzőművész tervezte, teljesen nyilvánvalóan. Szóval ilyen színeket például gyerekek...
    (ajtó nyílik, Miklós jön a műterméből át)
...gyere be, éppen prédikálok... ilyen színeket még a századfordulón nem lehetet használni, mert natúraszínek voltak. Ipari színek. (áttérünk Miklóssal újra a plakátra, hogy látja ő)