1989. 08.03. c-fajlok/c2028-1.htm C.2028/1-26
kivonatolt
változata a 70 oldalas magnólejegyzésnek (ami kidobva), a Csernus-kiállítás után,
cikknek szánva, de végül ahhoz nem elég jó.
DIALÓGUS a művészeti téma, a művészet üzenete, és a minőség kapcsolatáról.
Szűts Miklós és VD., VD műtermében, 1989. augusztus 3.
V.D.
Egy mondatot találtam a Napló-dossziémban. Telefonba olvastam be neked: "A kép minősége a tudomány felől megközelíthetetlen", ez legyen az utolsó mondata, bármit írunk, gondolom. És a "kép minőségét sohasem lehet tudományos, történeti módszerrel megközelíteni, megragadni." Ez valami, mit tudom én, júniusi vagy májusi mondat. Na? Én már csak erre emlékszem.
Sz. M.
Tehát olyat kellene csinálni, vagy írni, ami elég meglepő, hogy kedve legyen valakinek vagy mellette, vagy ellene szólni. Tudniillik úgy gondolom, hogy mindaz evidencia, amit mi mondunk, tehát ez önmagában kevés.
V. D.
Hát akkor viszont csapni kell, hogyha ebből konfliktust akarsz-, tehát vitát, nem?
Sz. M.
Igen. Azt kellene elmondani, hogy itt nagyon szorgalmas, rendes, okos képmagyarázók és képértelmezők az életüket teszik föl egy tevékenységre, (ami tökéletesen rendben van), de egy félreértés áldozatai. A saját életüket, az életművüket legitimizálják, ezért olyan jelentőséget is tulajdonítanak a saját munkájuknak, ami nincsen neki.
V. D.
Mostanában jutott eszembe, hogyha kitalálnánk azt, hogy hány gyufaszálat tud valaki egy sorban elhelyezni a homokban, akkor ebből előbb-utóbb egy iparág, egy szakma, egy Guinness Rekordok Könyve, nemzetközi klub jöhetne létre, meg lehetne jelentetni a lapjukat, később a pártjukat, az érdekvédelmet, az iparral való kontaktust, hogy olyan gyufát... Nem hülyéskedem!
Sz. M.
Nem is baj, mert ez közösséget teremt.
V. D.
Még akár ez is..., de teljesen fölösleges, illetve haszontalan dolgok... bár igazad van, mert ennek is megvan a funkciója, erre sosem gondoltam, de itt valami álságos dolog történik. Furcsa, mikor ilyen magas tudományos szinten, a legkomolyabb emberek, a Tudományos Akadémia szintjén képviselnek valami nemzetközi csacsiságot.
Sz. M.
Ugyanakkor azért úgy gondolom, hogy ennek a tevékenységnek van jelentősége, (mert az, hogy ők egymásnak írják a kilencven százalékát annak, amit írnak, az is rendben van). De valószínűleg a művészet így legalizálódik a társadalomban. Vagy így is legalizálódik.
V. D.
Márminthogy becsapják az embereket, úgy érted? Szóval összezavarják a befogadókat, becsapják a potenciális befogadókat. Rossz vágányra terelik.
Sz. M.
Igen. Elhitetik velük, hogyha nagyon alaposan odafigyelnek, és megtanulják, hogy a fejétől a farkáig hány méter és a farkától a fejéig ez hány méter, akkor meg fogják érteni a műveket.
V. D.
És ekkor ez ugyanaz, mint a bibliai könyvek dilemmája, hogy mindent elmond a Bibliáról. És aki elolvassa azt hiszi, hogy ha az Asszúrbanipáltól a bibliai növényekig mindent tud, akkor egy lépéssel közelebb van a Bibliához.
Sz. M.
Sőt! Azt hiszi, hogy tudja! Tudja a Bibliát!
V. D.
Igen. Akkor mi lehet a... nem is a csapás iránya, mert akkor a csapás iránya az megvan, hanem hogy az apropó az mi?
Sz. M.
Kell? Hát csesztessük a Csernust. Miért ne?
V. D.
De nem kell konkrét utalás, és nem is érdekes, legfeljebb az, hogy mi akkor a Csernus-jelenség? Hogy a témája érdekes?
Sz. M.
Hogy a témája érdekes, és ilyen...
V. D.
Pikáns?
Sz. M.
Pikáns, miután bibliai témákat használ, teljesen korszerűtlennek tűnő feldolgozásban. Szóval ez a trükkje a Csernusnak, hogy egy ilyen ál-Caravaggiós manírral fest meg ál-bibliai témákat. És itt egy mítosz teremtődik...
V. D.
Hogy ettől egész Budapest megőrül, de úgy őrül meg, hogy senki nem mer állást foglalni, merthogy nem tudják, hogy a király föl van-e öltözve.
Sz. M.
Én az utolsó napokban láttam, és előtte nagyon sok embertől megkérdeztem, hogy milyen, és mindenki azt mondta, hogy "Pfú! Fantasztikus!" Hogy, "Hú!", "Hát szóval..." "Nézd meg öreg, mert azért az nem semmi."
V. D.
Várjál, mi is volt ott? A három lektor... Ja igen. A Juhász Ferenc Kossuth-díjas költő, az komoly passzus volt a cikkben, aki érezhetően már...
Sz. M.
Már érzi...
V. D.
Igen... Na. Semmit nem kell többet mondani.
Sz. M.
A lektorok, akik már hajjaj! Mégúgy. Menjünk szépen menetelesen. Kérem szépen, van ez a Csernus-jelenség. Úgy hozta a sors, hogy csak a kiállítás utolsó napjain sikerült látnunk a kiállítást, viszont a híre már hozzánk is ...... súlyosan eljutott. A következőkben, mikor kérdeztük az igen hozzáértő és igen lelkes entellektüeleket...
V. D.
Profi barátainkat...
Sz. M.
...akkor mindegyik azt mondta, hogy ccc, brr, ojjé, hejha! Még mondjunk konkrétumot, túl a Csernuson?
V. D.
Tudniillik ő itt belecsúszik az aktuálisba, az is baj, de vegyük azt, ami a magyar entellektüelnek téma, és ami ismerős, és ezért fájdalmas. A Derkovits teljes félreértelmezése. A Derkovits kiállításon nem voltál ott? Ugyanis a Derkovitsról azt hiszik, hogy komcsi, proletár festő, aki a nyomort festi. És tudod van nekem ez a mondatom, ez a tüllszoknyás, boldog, boldog kislányálom, amit ő megfestett a Vasút mentén című képében. Vagy a...
Sz. M.
Híd télen, ahol az őr szuronnyal áll.
V. D.
Jó. Szóval Derkovits példa. Ki kell bányászni, hogy ez nem egy félreértés kapcsán fölmerülő tévedés, hanem ez alattomosan, az egész művészeti véleményezést, értékrendet penetrálja... Valami eszembe jutott... A Végh János, aki a sógorom, vagy mi, Van Eyck-ről tartott egy előadást, a TIT-ben, és egyszer elmentem meghallgatni tizenöt, húsz éve, és mondjuk akkor álltam föl az előadás közepén lélekben, amikor azt kezdte magyarázni, hogy ez az első szemüveg ábrázolás az európai kultúrában... Na, és amikor én ezt halványan szóvá tettem, akkor körülbelül azt mondta, mint te, hogy egyébként ez kultúrtörténet, ez egy érték, és adjuk át azt, mi átadható. Tehát csak jóhiszeműek.
Sz. M.
Ez jogos. Persze...
V. D.
Csak én azt mondtam a művészettörténetre már ezelőtt húsz évvel, erre a fogalomra, hogy ez olyan, mint hogyha a fröccsből valaki a...
Sz. M.
Szőlőre akar következtetni.
V. D.
Nem. A vízről beszél, a szódáról beszél és nem a borról, ami benne van.
Sz. M.
Igen. Lehetne ennél pontosabb hasonlatot.
V. D.
Az ételkémia szintjén ragadja meg a tokaji bukéját. Ha művészettörténeti oktatást hallunk, akkor miről van szó? Hát akkor is a kultúrtörténettel van összekeverve. és ebből következik az, hogy a nyugat-német múzeumok igazgatói posztja, az természetesen pártfunkció. Tehát oda a megfelelő pártállású ember kerülhet, és ezek nem értenek hozzá, ezek politikusok, akik halálosan figyelik a másik múzeumot, hogy valahogy el ne maradjanak. Politikai úgy a jelenlétük, és ebből az következik, hogy azt a dobozolt szart, amit az egyik művész kitalált, hogy ő címezi és datálja, és múzeumi tárgy, ezt eszeveszetten gyűjtik, mert mit tudja ő?! Hiszen a másik veszi - hátha ő ért hozzá - És azt mondom, hogy ennek is van valahol létjogosultsága, mert kultúrtörténeti jelenség. De nem lehet a felelősség alól azzal kibújni, hogy most nem tudunk értékítéletet adni, hiszen annyi más hibás értékítélet történt az elmúlt ötven, vagy száz évben. Ezek a tizenöt méteres vásznak a múzeum raktárait most az öt év alatt betöltötték a Pompidou Centerben és most gondolkoznak, hogy mi +a büdös túró, hogy talán Isten ne adja, szelektálni kellene. Kiderül, hogy nem értenek hozzá. Ezek a művészetet a kultúrtörténettel összekeverő szempontok, a művészetet tönkre tenni nem tudják hál' Istennek, de súlyosan sértik az érdekeit, és evvel a befogadó közönség érdekeit is.
Sz. M.
Illetve a művészet érdekeit nem szükségszerűen, mert borzasztó fontosnak tupírozzák föl...
V. D.
Ja, hogy még ilyen kancsal módon segítik is.
Sz. M.
A befogadót zavarják...
V. D.
A befogadást zavarják, és a befogadásnak méghozzá azt a minőségét zavarják, ami a művészet attribútuma, és a legfontosabb funkciója, ahol összecserélhetetlen, ahol a létedre válaszol. Azt te mondtad egyszer, hogy segít élni, és segít meghalni. Nincs módodban bizonyos információkat megkapni, ha nincs speciális készséged, vagy tehetséged, vagy műveltséged. Tehát a főinformációkat mintegy lefojtják, elvágják. Ez a hibás megközelítés. Le a kép jellemzéstől egészen a múzeum gyűjtési gyakorlatáig. Tehát ahogy a kultúra, ahogy a politika, ahogy az állam, ahogy az apparátus a művészetet kezeli, aminek kezeli, és aminek találja. És ennek már financiális következményei vannak, és oktatási következményei. És innét, konkrétumok kellenek... Várjál, kik vannak itt mondjuk a nagy... mondjuk a Kornissba is belekötnénk, evvel kétségkívül nagyon sokan fognak vitatkozni, és lehet, hogy ebben igazuk van, hogy ott valami komoly érték megjelenik, én nem látom. Én is mondom, hogy 1948-ban a Max Ernst-es korszaka! Ott ugye Max Ernstes volt, ott nagyon, nagyon szép kis dolgok voltak, olyan Max Ernstes és Bálint Endrés kutyafülék...
Sz. M.
Na de a Kornissal számomra az a helyzet, hogy annyi rossz képe van, hogy azt a pár jót elfedi. A Korniss azért jó példa, mert a Korniss pontos lenyomata ezeknek. Tehát mintha kvázi diktálták volna neki, hogy mit kell festeni, és nekünk, hogy mit kell belelátnunk.
V. D.
Neki.... Hogy például ez a Felhőrágó, vagy mi a csoda...
Sz. M.
Hogy most itt a magyar népi motívumokból, most ezekből a pitykékből fogunk képet csinálni, itten most visszamegyünk a tiszta forráshoz. Ez egy nagyszerű gondolat, Korniss Dezső azon nyomban vette az ecsetét és visszament a tiszta forráshoz és lemásolt három darab lajbi-pitykét. És ezt belerakta egy furcsa, huszadik századi ízű háttérbe.
V. D.
És ide tartozik a Makovecz is.
Sz. M.
Antropomorf házakkal, aminek füle, szeme, szája van.
V. D.
A legújabb humanista mézeskalács házai. Tudniillik a Makovecz rózsadombi mézeskalács villái. Mert a Makovecz nemzetment, s mellette itt csinál a benzinkút mögött a Rózsadombon ilyen villákat, nem egyet, biztosan, kettőről tudok. Tehát több van.
Sz. M.
Na most a Makovecz istállója ezeket már szériában gyártja.
V. D.
Ez speciel maga a mester volt, megkérdeztem a pallért. Minden házba beépített nyersfákat. Két egyforma fadarab nincs benne. Na, itt kezdődik. Hogy milyen kinövései vannak, amikor az ideológia és a művészet kapcsolatát rövidre zárják. Amikor azt mondják, hogy egy, kettő, három, négy lépésben: a politikát, a szociológiát, a nemzet megmentésének a vágyát formákba öntöttük.
Sz. M.
Közvetlenül!!! Most erre vigyázz, nehogy a saját csapdánkba essünk bele, és ezt el kell mondani, hogy egyébként, hogy ő mit választ, és milyen elmélete van rá, az tök mindegy. Attól ez se jó, se rossz...
V. D.
Mert,... akkor erre is példákat, hogy kiknek van rossz elmélete... A Vajda!
Sz. M.
Szóval egyébként ezt akartam mondani a Kornissnál, hogy ez jó példa, hogy a Korniss és a Vajda együtt indultak el a tiszta forráshoz.
V. D.
A Vajdának tök hülye az ideológiája, amikor azt hiszi, hogy a szerb templom formakincsét menti meg, amikor rajzolja a szerb templomot...
Sz. M.
Illetve a szerb templom formakincsét ötvözni fogja az ősi magyar népi formakultúrával.
V. D.
Igen... És olyan primitíven ötvözi, hogy egymásra rajzolja, mert nem tudja, hogy mi a túrót csináljon a szerb templommal és az almahámozó késsel. A világ legostobább, legprimitívebb programja. Elég bizarr, elég eredeti, valljuk be.
Sz. M.
És ezek torokszorító remekművek, mint tudjuk.
V. D.
Persze, naná. Ugyanis nem a szerb templomról van szó, nem az almavágó késről van szó, nem a magyar kultúráról, semmiről nincs szó. Nem is tudjuk, hogy miről van szó. Megdöglünk: a halálról van szó valószínűleg. És hozzá lehet tenni egyébként, a Makovecz ideológiája jó. Szeretjük a jó házait. Most a sárospataki őrületére gondolok. Tudod a kultúrház.
Sz. M.
Hogyne.
V. D.
És igaza van, hogy a művelődési ház legyen az új templom. Bár Isten tudja, hogy mégiscsak nem kis gótikus kápolnát szeretek-e erre a célra...
Sz. M.
De azért az valami birodalmi-német azzal a két oszloppal.
V. D.
Nem a szimmetria jellemző rá, hanem egy olyan díszlet ez... nem értek a
színházhoz, nem is tudom, hogy kinek kellene ott lejönni a lépcsőn, hogy azonos
legyen önmagával.
Morandit szeretném belevenni, csak nem ismerik eléggé, mi?
Sz. M.
Nem baj. De az nem rossz program, ott nincs program.
V. D.
Vagy ha van, akkor hál' Istennek nem publikálja, mert semmi szükség nem lenne rá. El lehet mondani a fasizmus ügyét, hogy ő antifasiszta ellenállásból...
Sz. M.
Festette a bögréket. A főiskolán is így tanították. Ez abszolút egy művészettörténet-oktatási közhely...
V. D.
Tehát mindenki összekeveri a programot, vagy a vélt programot a bögrével. A témával.
Sz. M.
És ez sok jót okoz és sok bajt. A jót is kell mondani. Mert a szakma fontosságát állandóan tupírozza és hangsúlyozza.
V. D.
Igen, mert azt hiszik, hogy ezáltal, így változik meg a világ. Hogy kimondjuk azt, hogy nem tetszik a Kádár, vagy a Rákosi, kitesszük az utcakövet... Volt a hetvenes évek minimalartja. Kitette az utcakövet posztamensre és azt írta rá, hogy "a Szabadság emlékmű talapzata".
A konceptart ebből a kérdésből indult, és fújt ki pár év alatt. No most a magas művészet pozíciójából lefelé nézve a világra, mi van ezekkel az áramlatokkal, hogy kik rontanak el csacsi művészeket? (Bár akiket el lehet rontani, rontsák is el!), de hogy mi történik itt, hogy húszéves srácok megőrülnek, és amit két évig csinálnak, szétspriccel az egész világon, mint a rózsaszín bugyi-színnek a divatja. Mi van emögött? Megpróbálják az elméletet, programot közvetlenül művekre fordítani. Ez. Ez van mögötte. Filozófia, és egyébként rendszerint álfilozófia... A művek témája nem azonos a mondanivalójával.
Sz. M.
És ráadásul az üzenet százszázalékosan nem fejthető ki. Egy tudományágat alapítottak arra, hogy a művek tartalmát kifejtse, amely tudományág állandóan orra esik, mert nem fejthető ki. És ezért valami más irányba, könnyebb ellenállás felé halad, ami kifejthető. És ez a művek témája.
V. D.
Igen. A téma, ami lehet az üzenet, vagy a mondanivaló irányába ható. Lehet semleges, (ha ez létezik...) és hatnak ellene. A téma semmilyen leírható biztos szellemi kapcsolatban nincs a mű lényegével.
Sz. M.
Esetleg el lehet mondani, hogy az hogy a Michelangelo szakrális témákat választott, az visszahat a művekre. Tehát ugye ez a legfontosabb, hogy amennyiben már a téma szakrális, akkor az segíthet.
V. D.
Várjál, őt emberileg segíti, ha hisz a témájában. Ezt akarod mondani? Tehát ez akár egy segítség lehet a művésznek, de ez a magánügye. A Le Corbusier nem volt hívő, mégis egy ügyes kápolnát csinált Ronchamp-ban. Tehát még ez sem kapcsolat. Te azt mondod, hogy őt segíti, hogy ő elhiszi, hogy ő most az Istent szolgálja.
Sz. M.
Na, igen. Na most valószínűleg azok az iparosok, akik a kölni dómot építették...
V. D.
Ötszáz évig.
Sz. M.
Ötszáz évig... Azok is hittek.
V. D.
Biztos hittek.
Sz. M.
Na de valószínűleg volt köztük három hitetlen, aki egyébként ugyanolyan, ugyanolyan nagyszerű és lélekben gazdag ember volt, és ugyanolyan nagyszerű kis cirádákat faragott.
V. D.
Ez egy kényes terület, és erről is lehet beszélni, valószínűleg így van. Tudniillik nyilvánvaló, ha a hit egy ilyen Jolly-Joker lenne, hogy attól jobbak lennének az emberek, és ez így szétválasztható lenne, akkor nem hit lenne, hanem valami egészen más.
Sz. M.
Nem, itt egy kicsit mellé mentünk.
V. D.
Belekeveredtünk.
Sz. M.
Mert tudniillik, ez a szakralitás, ez egy nagyon nehéz dolog, mert Pilinszky azt mondja, hogy nincs.
V. D.
És ezt tudjuk, hogy igaz. Hogy nincs szakrális művészet, mert tautológia. Ugyanis minden művészet szakrális, mondja Pilinszky.
Sz. M.
Tehát akkor mi az, hogy szakrális témaválasztás? Ez teljesen magánügy, egy
műtermen belüli magánügy.
Hit ugyanis van, hit nélkül nem lehet képet csinálni.
V. D.
Tehát a hit, amiben ő hisz, akkor az a segédeszköze. Amikor Munkácsy megfestette azt a Virágcsendéletet, akkor ő abban természetesen nagyon hitt. Abban az ügyben.
Sz. M.
A vállalkozásban...
V. D.
A vállalkozásban, még akkor is, hogyha kérték tőle, határidőre, és
készpénzért. Láttam a múltkor, a Bevétel-Kiadás könyvét, kézzel írott, 1886.
július. Franciául írta.
Nem tudom mi: virágok... húszezer frank, és így sorban. Csak a pénzt írta, hogy
mennyi a bevétel.
Sz. M.
Ugyanakkor, nem tudom, hogy ide tartozik-e, de olyan fura, és pikáns, hogy ezek a nagy történelmi tablókép festők, ezek a magyarok, ezek mennyivel jobbak, amikor a vázlataikat festik. Székely Bertalan.
V. D.
Hogy ezek olyan jó festők, akik rosszak általában.
Ő ezt magának betáplálja: hogy ugyebár nekem van egy magyar történelmi tudatom,
én most a magyar népnek leteszek valamit. Én megmondom, hogy milyen hősiesek
voltak az egri nők! Az anyját!
Sz. M.
Furcsa pikantéria, hogy a kis vázlatoknál még festői problémákról van szó, és a nagy képeken már a téma tönkreteszi a képet. Tehát ott a tehetségnek egyik faktora hiányzik.
V. D.
Az valamilyen fajta etikai tartás hiánya. Csak ezt elég kínos kimondani. Szóval a festészet... a festészetben való hit vész el. És ezért akar ő beszélni török és magyar harcosokról, mert azt hiszi, hogy egy piros és egy zöld nem beszél annyira a fontos dolgokról, a világ lényegéről, az Istenről, az életről és a halálról, mint a magyar és a török harcos, amint egymás szúrják.
Sz. M.
Na most, szépen, németesen rendezzük a dolog vázlatát. Volt olyan, hogy rossz program és jó mű.
V. D.
Volt olyan, hogy rossz program és a jó mű, igen, a Vajda, volt olyan eset. Igen. Esetleg a Morandi...
Sz. M.
Mondjuk azt, hogy jó program van... Fantasztikus szellemi teljesítmény: a Makovecz program.
V. D.
Sőt azt mondom, hogy szimpatikus. Illetve nem. Nem tudom.
Sz. M.
Lehet mondani, hogy grandiózus, nagyszabású a pasi, csak aztán ahogy a hitét közvetlenül próbálja "agyagba önteni"... Hagyjuk már ezt a jó program-rossz programozást, mert az mindegy. Ugyanis a program mindegy. Hiszen erről beszélünk. Vigyázni kell! nem lehet azt mondani, hogy rossz program, azt el lehet mondani, hogy milyen típusú programok vannak, de feltétlen eléje kellene mondani, hogy mindegy a program.
V. D.
Mert magánügy. És mert a jó program semmi módon nem involvál egy magasabb rendű minőséget...
Sz. M.
Egyáltalán van jó program? A mű lényegéhez képest: jó program nincs.
V. D.
Tudniillik a program, várjál, a program nem szavak, lehet egy érzés is, ami ugyanolyan imagináriusan megfoghatatlan, mint a festmény maga.
Sz. M.
Milyen a mi programunk? Mi azt mondjuk, hogy nincs programunk.
V. D.
Igen. De azt mondom, harminc éve szeretném azt a pirosat és azt a narancssárgát, amit nem tudom hol láthattam gyerekkoromban, azt úgy összefesteném egymás mellé, hogy abból egy jó kép legyen.
Sz. M.
De ............ a Csernus programjából lehetne jó képet festeni. Mi a Csernus programja? Antik téma, modern ecsettel.
V. D.
Talán... nem tudom. Mindent meg lehet festeni valószínűleg. Illetve nincs kapcsolat. Ez a lényege. Nincs átjárás. Na most, várjál!
Sz. M.
De mi is beleesünk, máris beleestünk ugyanebbe a hibába, hogy elkezdtük értékelni a programokat. Elkezdtük minősíteni a programokat. Érted? Pontosan abba a csapdába estünk bele, ami ellen ágálunk, hogy a programok minősítésével megpróbáltuk minősíteni a művet, az eredményt. Illetve kapcsolatot kerestünk közte. A kettő között lényegi kapcsolat nincs.
V. D.
Igen. Hát ez így borzasztó egyszerű. Idehívom a Cézannet, a Van Goghot, a Chardint és a Kondor Bélát, hogy fessék le ugyanazt a virágot. És a dolog tiszta, hogy Van Gogh-nál ugye megőrülsz, a Munkácsynál, a Chardinnél boldog leszel...
Sz. M.
Kondornál szorongani fogsz... és így tovább.
V. D.
Fest valamit. Fest egy témát. Választ, vagy kap egy témát, és erre ráül, és hogy meddig kíséri a téma, az ő távoli és magányos útján...
Sz. M.
Ez az ő magánügye.
V. D.
Magánügye. Teljesen esetleges. Van, aki rögtön elrepül, fölrepül a témáról, van, aki azt hiszi, hogy összekarolva hal meg a témával. És ez a mű szempontjából még mindig teljesen közömbös.
Sz. M.
Ez jó.
V. D.
Akkor el lehetne mondani, el lehetne kezdeni a cikket úgy, ahogy kezdtük. Hogy rossz téma, jó téma, egy vonal és akkor elmondod, hogy beleestünk a saját csapdánkba, Tévedés, amit eddig írtunk, kérjük még egyszer elolvasni, és kihúzni. Radírozza ki, ami a vonal fölött van. mert teljesen tévedés.
Sz. M.
Hiszen pontosan ezt akarjuk mondani... És széttárjuk a karunkat.
Lehorgasztjuk a fejünket...
Várjál, járjuk azért még egyszer körül. A zene? Hogy program-zene... Hogy
időnként megpróbálkoznak. A zenészeknek van a legjobb dolguk. Mert a téma az,
...
V. D.
A legabsztraktabb...
Sz. M.
A téma általában... vagy a program az, hogy szonátát kell írni. Megrendelik Bartóktól a IV. zongoraversenyét. Ennyit kap témának. No most az a néhány példa a zeneirodalomból, mint a Pastorale szimfónia, vagy a nem tudom melyik, ahol rigófüttyös madárcsicsergés van... Valljuk meg, hogy ki is lóg azért ebből az egészből. Szóval tudniillik szájszagú.
V. D.
Igen?
Sz. M.
Hát persze. Ne csicseregjenek a madarak. A fuvolák csicseregjenek.
A Bartók megint nagyszerű példa. Mindent lehet. Visszament ő a tiszta forráshoz.
Úgy, ahogy van, belerakott magyar népdalokat. És ennek ellenére nagyon
jó.
V. D.
No, most rögtön hozzátehetjük: megpróbálták ezt mások is.
Sz. M.
Korniss Dezső és Vajda Lajos.
V. D.
Kodály...
Sz. M.
Hát erre egyébként egy iskola épült.
V. D.
Egy magyar iskola épült. A zenétől kezdve a képzőművészetig...
Sz. M.
A tiszta forrás... Tiszta Forrás Túra.
V. D.
Egyébként ki lehet röhögtetni, mert a Bartók elbírja, hogy kiröhögjék. És ki lehet mondani a Bartóknál is, hogy naiv a program. A nagy Bartóknál is éppen olyan gyerekes a program, mint amikor a Józsi bácsi előveszi a hegedűjét és azt mondja...
Sz. M.
Illetve a Bartók megtalálta a pentatóniát, ugye? Egy nagyszerű értéket fogott meg. És volt az ő zsenialitása. Tehát egy nagyszerű darab vászon került a kezébe, vagy egy gyönyörű tubus festék.
V. D.
Nincs gyönyörű tubus. Nincs jó vászon. Egy eszközt talált. Egy dobbantót... ezt a hasonlatot nem használom soha, de hosszú ideje a fejemben van.
Sz. M.
De várjál, egy dallam és egy dallamtípus, amit ő megtalált az olyan, mint hogyha te találtál volna a Chardinnél két színt egymás mellett. Érted? Hogy ez több a témánál.
V. D.
Mert ez valahol a lényege már a zenének? És milyen lenne, ha Bartóknál nem jutott volna az eszébe a magyar népdal, - mint forrás?
Sz. M.
Akkor valami mást keresett volna.
V. D.
Valószínűleg ugyanilyen jót... Hogy talált egy eszközt, ami más kezében teljesen használhatatlan.
Sz. M.
Tudjuk...
V. D.
És az ő kezében is, valljuk meg, hogy egy alternatíva, egy alternatív eszköz. Ne becsüljük túl a szerepét. Ne becsüljük túl a Madonna szerepét Botticellinél.
Sz. M.
Mint témának...
V. D.
Szóval Botticelli és a Szép nő. Egyébként baromira szerette ezeket a gyönyörű nőket...
Sz. M.
Ne becsüljük túl a gyönyörű élő fát, mint fantasztikus, fülemnek gyönyörűen csengő nevű tárgyat. Ne cseréljük össze azzal, hogy milyen lesz egy...
V. D.
Hogy a képen mi lesz.
Sz. M.
Nem, most az épületről akarok beszélni, hogy attól, hogy egy tiszta, élő, gyönyörű fa az...
V. D.
Az jó...
Sz. M.
Attól meghatódom, mert az az erdőben egy magból nőtt ki, meg száz éve nő már, és ennek van egy fantasztikus "irodalmi utalása annak, hogy az a fa...
V. D.
Nem; ez utal Istenre.
Sz. M.
A genezisre. A maga létében tökéletes. Hiánytalan.
V. D.
Valami megrendíthetetlenül megvan. Azonos önmagával.
Sz. M.
És attól, hogy ezt behúzzuk egy ház közepébe, legallyazva, ettől a ház nem fog rendelkezni ugyanezzel a tökéletességgel.
V. D.
Igen, bár utal rá, mint Pistike... na, most itt be kellene fejezni a hasonlatot...
Sz. M.
A vérzivatarra...
V. D.
Utal rá, mint...
Sz. M.
Az ágyrugó nyikorgása a szerelemre.
V. D.
Jó. Igen.
Sz. M.
Szóval zene is volt. Na most a fotót... Múltkor beszéltünk a fotóról, ami azért érdekes terület.
V. D.
Arról nem is volt azonos a véleményünk.
Sz. M.
Igen.
V. D.
Na, azt megjegyezték! Tegnap te azt mondtad, hogy a fotót a téma determinálja. És én azt mondom, hogy általában a fotó egy hibrid műfaj, mert van, amikor a téma tök érdektelen, mert lefotózol egy tölgyfát, egy puszta közepén és nem a pusztáról és nem a tölgyfáról van szó.
Sz. M.
Igen, de itt én azt mondtam, hogy végül is mint műfaj, a fotónak egy perifériális területe a lefotózott tölgyfa.
V. D.
De... Én azt mondom, hogyha jó minőségű a fotó, akkor rögtön a halálról beszél, vagy az élet legfontosabb kérdéséről.
Sz. M.
Csak az kelt zavart, a fotónál, hogy a fotó ki-bejár. Grand Art határán.
V. D.
Igen, ez iszonyúan fontos!
Sz. M.
Mert a sajtófotónak, ami egy nagyszerű, fontos dolog, annak semmi köze ahhoz, amiről mi, egyébként beszélünk.
V. D.
Kivéve, nézd, ott van a Kádár Jánosnak a portréja a falon, ami a halálról beszél.
Sz. M.
Van ennél egy sokkal jobb, amikor jön lefelé a lépcsőn a kongresszus után, és ő viszi a felesége retiküljét. Azt nem láttad?
V. D.
Nem.
Sz. M.
Az megrendítő... Ketten totyognak lefelé, a kirúgott Kádár János, meg az asszony. És ő, vak vezet világtalant, támogatják egymást, és ő viszi a retikült.
V. D.
Jaj, de jó! Bár... ahogy elmondod, így is jó. És az gyanús.
Sz. M.
Nagyszerű fotó.
V. D.
Te elmondod, és engem már ráz a hideg, tehát leírható... Biztos, hogy a magas művészet nyelvén beszél?
Sz. M.
Ettől még beszélhet, hiszen a téma is része az üzenetnek.
V. D.
Egyébként ez meg az a fotó, amikor Gorbacsov elmondta azt a történelmi
beszédét, ami nem tudom, hogy mi volt, valószínűleg a Kádár 20 évvel előtti
reformelképzeléseit jelentette be. Tehát ő igazolta húsz évre visszamenőleg -
írja a cikk - és ugyanakkor tudja, hogy ez az ő világának a végét is jelenti.
Ez az, hogy mindenki kiment a teremből, az összes párttag, Kádár egyedül
ottmaradt és nézi a Gorbacsov székét... Szóval elmeséli az ő sztoriját a
riporter. Azért ezt el kell mesélni! A fotót elmesélik; sajnos ettől a fotó jobb
lesz. Vagy a Capa. A milicista halála. Az teljesen rossz fotó. Életlen. Egy-két
tizedmásodperccel korábban exponálva. Ha ez motoros gép, akkor...
Sz. M.
Akkor az innen számított harmadik kocka a legjobb.
V. D.
El van mosódva, nincsenek háttér információk, amik a frontra utalnának, ami borzasztóan segíthetné. Egy színpadi jelenet. Ez egy baromi rossz fotó...
Sz. M.
Lenne...
V. D.
Kezdjük akkor elölről, hogy ez jó fotó, vagy nem jó fotó? Ez egy nagyon rossz fotó, egyáltalán nem informatív. Csak tudjuk, hogy meghalt. Ez egy szimbóluma egy információnak. Ami egyébként szimpátiát, együttérzést indukál.
Sz. M.
És egyébként egy szimbóluma egy szakmának. A fotószakmának.
V. D.
Azért is beszélnek róla annyit.
Sz. M.
Mert ott repültek a golyók. És ő oda mert menni.
V. D.
Sőt, a Capa nyilatkozta nem egyszer, hogy neki négy Voigtländert lőttek ki a kezéből, amíg ezt lefotózta. Tudniillik alulról nézi a kétaknás gépet... a feje fölé tartja. És őt nem lövik le, csak a gépet. Állítólag négy gépet kilőttek a kezéből... hallottam, hogy erre büszke volt. Lövik a gépeket és a milicistákat.
Sz. M.
Ugyanis a fotó mítoszához ez is hozzátartozik. Sőt - túl a hülyéskedésen - ez
attól is a világ egyik leghíresebb fotója, hogy Capa tragikus vietnami halála,
ezt még drámaiabbá teszi. Visszamenőleg!!!
Tudod, hogy később azzal bosszantotta a fotósokat, hogy öreg dobozgépekkel
állt be a diplomáciai fogadásokra...
V. D.
Ez a fejemben is volt, amikor a Nagy Imre ravatalát fotóztam.
Sz. M.
A Ljubityelj-jel? És nem tudsz mutatni belőle?
V. D.
Nem mutattam neked? Nem lettek igazán jó fotók, mert rosszul hívtam. Bár az atmoszférából valamit visszaad.
Sz. M.
Ne állítsuk le a magnót?
V. D.
Ne. Hátha megdicsérsz, akkor az csak legyen rajta. Semmi, ez reggel öt óra... A rendőrség bombariadó-csoportja van kint. Ezek a nyomozók... Na, itt kuksizzák a bombát. Valamelyik koporsó alatt.
Sz. M.
Nincs több?
V. D.
Nincs. Van, de tök unalmas. Szóval nem is nagyítottam ki őket. Nem érdekes. Nem dokumentum értékű fotók. El fogom tépni.
Sz. M.
Az épület bevonása nagyon szép volt.
V. D.
Igen...
Sz. M.
Amit a Bachmann csinált nagyon jó, amit a Rajk csinált...
V. D.
Ja, a Rajk csinálta ezeket az átlós izéket...
Sz. M.
A szónokok csónakját, meg ezt az égő zongorát itt baloldalt. Ez a nyíl, ami
belemegy a Műcsarnokba, hát az már biztos a Rajk.
Tudod, hogy a papát el akarja vitetni a Kádár mellől?
V. D.
Hova rakják pontosan?
Sz. M.
Hazahozzák a Petőfi csontjait, talán a Rajk helyére rakják Petőfit...
V. D.
Megint lesz egy temetés...
Sz. M.
És a Mindszenty! Bátyám azt mondja, na azért, hogy... fekete drapériagyártás,
az most nagy üzlet lenne... Be kell majd vonni az esztergomi bazilikát.
Na térjünk tán vissza...! Mi van a zenével? Pontosan meg kellene fogalmazni
ezt a "tiszta forrás" ügyet; és ide beszúrni, hogy azóta is (Bartók óta)
kéthetes Tiszta Forrás túrák indulnak.
V. D.
Na várjál, ez bizonyos szférában biztos jó.
Sz. M.
Persze, hogy az iskolákban gyönyörű népdalokat tanítanak...
V. D.
A szovjet pionirdalok. Amit mi tanultunk ezerkilencszázötvenkettőben. A népdalok miért jobbak? Azért mert véletlenül jobbak.
Sz. M.
Jobbak.
V. D.
Azért jobbak, mert jobbak. Nem azért, mert szovjet, nem azért, mert ősforrás, hanem mert ez speciel egy jobb eresztése a kultúrának. Ha Bartók írta volna a szovjet úttörődalokat, akkor azok jók lennének. Valószínűleg. Nem?
Sz. M.
Mint a mókus fenn a fán, ha ezt Bartók Béla írta volna, akkor az nagyon jó lenne...
V. D.
Akkor az egy jó mókus lenne. Várjál... és az, hogy mi a pentatóniához fordulunk, vagy ez ősi magyar dalhoz az oktatásban az is esetleges, mert...
Sz. M.
Jó, hát fordulunk a Bachhoz is azért. De semmivel sem járnánk rosszabbul, hogyha gregorián zenére épülne a magyar zeneoktatás.
V. D.
Vagy mintha andalúz népdalra. Ha az az andalúz népdal egyébként jó. Miért is kell nekünk a magyar?
Sz. M.
Többet megtudhatunk a magyarságról, de az életről, vagy a halálról nem tudunk meg többet.
V. D.
Tehát akkor a magyarságról sem.
Sz. M.
De. Csak az egy másodlagos szempont.
V. D.
Akkor ez történelemtanítás.
Sz. M.
Bocsánat, többet tudok a halálról, vagy az életről azáltal, hogy tudom, hogy ki volt a dédapám?
V. D.
A fontos kérdésekről nem tudok többet. Itt ez a titok. Hát a hívő, együgyű parasztasszony a halálról többet tud, mint a György Peti. Ez nem informáltság kérdése. Hogy az élet alapkérdéseivel mit kezd...
Sz. M.
Márpedig a művészet az élet alapkérdéseiről szól.
V. D.
Ebbe a hibába egy interjúban én is majdnem belecsúsztam: hogy csak erre való a művészet. Azt mondom, a művészet olyan mint a házasság, hogy levágod a hétfejű vidrának öt fejét...
Sz. M.
Hidra, nem vidra...
V. D.
Vagy mi a túró... sárkány, és másik tíz nő a helyére. Hogy elmarad a
házasságból a komplett szexualitás, valami miatt, betegség... elmarad a
gyerekáldás, satöbbi, satöbbi, és másik öt új funkció nő helyébe, mert a
házasság alapvető emberi igény és ezért ötven arca, és ötszáz arca, és mindig új
arcai nőnek. És a művéset is ilyen, tehát tiltakozom, nem az alapkérdésekkel
foglalkozik csak. És akkor ki kellene fejteni alapfunkcióit a művészetnek még,
és ezt nem ártana egyszer tisztázni. Az élet, halál, szerelem, barátság,
Isten... alapkérdésekkel foglalkozik... Mindig szakrális.
Tehát ezek fölött, alatt és ezektől függetlenül utal az ember és az Isten
konfliktusára és kapcsolatára minden mű, és lehet, hogy még azon kívül is...
ezen kívül is vannak alapfunkciói. A díszítés is funkciója.
Sz. M.
Tükröz engem. Reprezentál engem.
V. D.
Hátha vannak még alapfunkciói a művészetnek. Talán tisztázzuk: mi nem a művészet. A művészet lényege a téma, az üzenet, a mondanivaló... Hát ez a legalapvetőbb. Ez a főmondanivalója az egész cikknek.
Sz. M.
Akkor használjuk az üzenet szót. Az nagyon jó. A Message.
V. D.
Igen... Az üzenet a fontos. Az üzenetvivő nem tudja pontosan, hogy mi van a levélben. Na most ez kurva fontos.
Sz. M.
Hát ugyanis az üzenet akkor perfektuálódik, amikor odaér.
V. D.
Annak időpontja van. Ez a Macraux-i gondolat. Hogy az akkor, ott aktuális. Az akkor, ott, annak szól.
Sz. M.
Nem ezt mondom. Tekintettel arra, hogy millió átvevő van, én sokfelé küldöm a levelet, és nem tudhatom. Nem tud-ha-tom, hogy neki ott mitől fut a hideg a hátán.
V. D.
Lényegében és visszavonhatatlanul nem tudod pontosan, hogy neki pont mit mondasz.
Sz. M.
és kérdés, hogy abban a pillanatban kapja-e meg a levelet, amikor éppen veszekszik a feleségével, vagy amikor a reggeli kávéját issza álmosan,
V. D.
Vagy amikor az anyja haldoklik.
Sz. M.
Tökéletesen mást jelent. Mindegyik igaz... És erről énnekem fogalmam nem lehet.
V. D.
És nem lehet egy statisztikai középarányost fölállítani, hogy megállapítsuk, hogy mi az optimális befogadás. Tehát nem lehet a történelmit, és az időt és a teret megállítani, és kreálni egy optimális befogadót, egy átlagos intellektussal, egy átlagos nemmel, életkorral.
Sz. M.
Tehát az én egymás mellé festett két szürke foltom ezer ember számára ezer bizalmas üzenet. Egyébként nem lehet felállítani egy mércét, ami a művek minőségét meghatározza.
V. D.
Vigyázz, mert... ugyanakkor azt állítjuk, hogy plusz-mínusz húsz százalék tévedéssel a szakemberek egyöntetűen megmondják valamiről a minőséget. Ezt mindig mondják, az ellenkezőjét az egész társadalom, de mi tudjuk, hogy a mű minősége a szakemberek által egészen nyugodtan, biztonságosan meghatározható.
Sz. M.
Összehívunk egy négy közepes szakemberből álló zsűrit és kiválogatja a műveket, kérdezd meg utána tőlük, hogy minek alapján válogatta.
V. D.
És akkor mi történik?
Sz. M.
Nem tudja megmondani.
V. D.
Ja, igen. Ezt megcsinálta a Fiatal Művészek Stúdiója, hogy kihívott a Németh Lajossal egy zsűrit és utána kihívott egy balost, az Újvári Bélával, aki az én tanárom volt; szélsőbalos, és ugyanazokat választották ki. De hogy pontosan minek alapján...
Sz. M.
Lényegében én sem tudom megmondani, ugyanis, hogy minek alapján választottam ki.
V. D.
Ez megint egy másik gondolat és fontos, hogy a minőség nem leírható.
Sz. M.
Ez a lényege az egésznek, amiről beszélünk.
V. D.
Ja, igen. Hogy mitől jó a kép, ezt soha a kurva életbe senki nem fogja tudni megmondani... Miért? Mert nem a szavak és a gondolatok tartománya, hanem a tudatalatti, amihez már kezdek nem érteni sajnos, hogy az érzés szintjén adja a legfontosabbat, nem tudom hogy adja, gyomorból adja... A művészet: egy villám pillanatnyi fényénél meglátod az Isten köpenye szegélyét. Tehát utal az Istenre, nem írja le az Istent, nem látod meg az egész Istent.
Sz. M.
Nem lehet leírni. Tehát mi a dolgotok nektek fiúk? Csináljátok továbbra ugyanazt, amit csináltok. Csak tudjatok róla, hogy nem a lényegről beszéltek.
V. D.
Jó. És miről beszéltek? Sok minden egyéb fontos dologról. És a művészeknek meg azt kell mondani, hogy követhettek programot. Követhetitek a nagy, szent zászlót. Csak tudjátok, hogy ettől a kép bizony nem lesz jobb.
Sz. M.
Hogy mehettek a zászló után, mint ahogy ment a Derkovits a proletársors után, Morandi a bögrék után, Bartók a tiszta forrás után.
V. D.
Farkas István a szorongásai után.
Sz. M.
Ottlik Géza a kadétiskola problémái után...
V. D.
Ki a francot érdekel, hogy 1922-ben mi volt a kőszegi kadétiskolának az oktatási szisztémája?
Sz. M.
Kit érdekel Vityebszk falu állatállománya? Vagy hogy az a kékruhás lény hogyan tölti a tejet.
V. D.
Ja, a Vermeer. A világtörténelemnek azt a mágikus pillanatát fogta el. Érted, az egyszeri, és megismételhetetlen pillanatot elleste a világtörténelemnek, amikor egy nő kiönt egy lavór...
Sz. M.
Egy kancsóba, egy csuporba tejet.
V. D.
Sikerült elcsípni azt a mágikus pillanatot, mint a Capa később. Hogy csurog a tej.
Sz. M.
Cseberből vederbe csurog a tej.
V. D.
A másnapi reggeli lapok tele is voltak, hogy megvan!
Sz. M.
Sikerült áttöltenie...
V. D.
Nem, hogy valaki megfogta azt a világtörténelmi pillanatot.