dátum: 90.11.5.      fájl: c2125-1.htm      C. 2125-2129

Telefonbeszélgetés töredék Bognár Robival, később Szütssel, ugyanarról. Arról kérdeztem, mert nem látom világosan, miért kancsalok ezek a képzőművészeti jótékonysági akciók. Most a szegény erdélyi menekültek javára akarnak a Galériában egy jótékonysági aukciót szervezni, én elleneztem, mint máskor is. De inkább csak gyomorból.

Robi:
Hát érted, akkor lenne két szemmel nézve a dolog, ha téged megkérnek, hogy segítsd- ezt mondtam tegnap, de kénytelen vagyok megismételni - segítsd az erdélyi menekülteket, és te - hogyha állampolgárként szólítanak meg, akkor - az anyagi lehetőségeid szerint adsz, egyébként pedig a művészi tárggyal adod a segítséget, tehát minden átmenekült tanárnak adsz egy kis képet vagy egy fotót, hogy a szellem luxusa ne szenvedjen akkora nagy hiányt. Most terjesszük ki a dolgot. Az, ugye, eszébe se jut, hogy azt mondja mondjuk egy fordítónak, hogy fordítsd le ezt és ezt, és ő majd rendelkezik vele. Ezt az íróval se lehet megtenni. Azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy abba a műbe vagy fordításba ennyi meg ennyi munkaóra van belefektetve...

Deske:
és ez mert baj?(nevetünk)

Robi:
No és az, ami mondjuk a Kass oldaláról nézve...

Deske:
ITT, azt  mondod, már éles különbségek vannak művészek között... Meg akarsz osztani minket... ugye ?

Robi:
Hát, meg vagytok ti osztva, és ez az egy kalap alá vétel, hogy az hozzon benneteket közös akolba, hogy névleg mind művészek vagytok, hogy jó magyar emberek legyetek...

Deske:
Na, itt megfogható talán... mert itt a dolgok természetéből adódóan nincsen zsűri, és az egyik alapvető kifogásom mindig is az volt, hogy olyan vegyes színvonalú, dilettáns közegbe kerülnek a dolgok, ahol nem én sérelmeződöm, nem ez a lényege, hanem a jó művek is elvesztik értéküket az áradatban.

Robi:
Ez például itt megfogható. Hogy nem mint állampolgárt szólítanak meg, hanem mint művészt. Ez helyes, vagy nem helyes? Miért szólítanak meg mint művészt, és nem mint állampolgárt? Most kérdezem tőled.

Deske:
Igen, itt valóban van egy kérdés.

Robi:
Én megpróbáltam, erre én egy választ tudok adni. Hogy a művésznek hivatásánál fogva nagyobb érzékenysége és empátiája kell legyen, mint a közönséges halandónak. Ez a giccs- válasz. Más választ nem tudok adni...

Deske:
Talán itt meg lehetne fogni a dolgot, hogy a vasesztergályosok mért nem ajánlanak föl tízezer anyacsavart?!

Robi:
Egyébként állampolgári jogon is meg szoktunk lenni szólítva, ebben Ági a Nagy, ezért is nem tudtam neked kabát­bélést vinni, mert rendez az SzDSz, meg a Szeta szegényakciókat, hogy az emberek vigyenek oda ruhát, meg használható dolgokat. Érted? Ilyen van. Megszólíthatják az esztergályosokat is, hogy vigyenek csavart, ha az a csavar rögtön piaci érték is. Gesztusértékből nem kell csavar...
-Igen...

- Az egy teljesen normális dolog. Nyilvánvaló, hogy nem mint állampolgárhoz szólnak, hiszen akkor a segélyezés működő eszközét kérnék, vagyis pénzt, ruhát, effélét, ha­nem mint művészhez...

- Sőt, a művészi tevékenységet szólítják meg

Robi:
No most, hogy miért így, erre van ez a válasz, hogy a művész legyen a nemzet lelkiismerete... no most minden elágazás elvisz a francba. Mikor most egy komplett levelet próbáltam írni neked, akkor azzal kezdtem, hogy - olvasom itt a fogalmazványt - hogy: tájékozatlan lévén a szociológiában, nem veszem magamnak a bátorságot, hogy akár csak kísérletet is tegyek rá, hogy végiggondoljam, hogy mi a helyes szerepe az adakozó jótékonykodásnak a szolidaritás, mint egyik legfőbb társadalmi kategórián belül. (tehát idáig is elmegy a dolog, ha az ember elkezdi az elágazásait... ronda, hosszú mondat volt egyébként) Tehát most kiknek is fog segíteni? Kiknek vagy hivatva segíteni? Erdélyi magyar menekülteknek, ugye?!

Deske:
Most az hiszem, a szegényeknek, ez a Szeta. De ez teljesen mindegy...

Robi:
Jó, a szegényeknek. De most melyik szegényeknek? a három millió közül - tegyük föl- a legszegényebb egymillió van megcélozva, és azon belül (legyünk nagyon jóindulatúak) az a pár tízezer, akiket a Szeta egyáltalán be tud fogni.) Érted a dolgot? Így ez eleve elvezet a francba... Ezt eleve nem érdemes végig...

Deske:
Nem, nem. Itt nyílván sok véletlenszerű van. Talán lassan megvannak már az érintők, ami bezárja a területet, Én odáig szeretnék eljutni, hogy egy franciás, pikáns hasonlattal lesöpörhető legyen az egész az asztalról. ITT már költészetet várok, vagy remélek, a hasonlat, azt hiszem már a költészet világa az én fogalmaim szerint, amikor egyetlen képben, vagy fricskában az egész nyilvánvalóvá válik.

Robi:
Nem vagyok elégedett - így elmondva - magammal. Miközben teljesen világosan látom, hogy ez egy hazugság minden elemében... borzasztóan jól passzol a hazug művészekkel.

Deske:
De az is komplikálja a helyzetet, hogy egy hazug művész jó képet ad-e be, vagy rosszat?! Nekem akkor int be a szeizmográf, amikor igazán jó műről van szó. Valószínűleg nem tartozik ide, de én mégis erre vagyok érzékeny, de ha egy csibész bead egy jó képet, akkor döntően más a helyzet. Tehát nem az a kérdés, hogy hazug-e a művész, vagy termékeny, vagy kurva, tudod?, hanem hogy jó-e az a kép a nem-tudom-milyen mérce szerint?! Azt hiszem, az ő mércéje szerint. Én egyszer csináltam öt minőségi kategóriát, hogy múzeumi tárgy, nem emlékszem igazán, - hogy lakásba való, még lakásba se való, és még kettő. Érted? Mi van, ha egy csibész bead egy kiváló művet?

Robi:
Miért adna- be? Ez megint elvezet...

Deske:
pedig állítom, hogy minden megfogható egy végső mondatban. Ahogy az arisztokratáknál, ahogy a nagymamája tanítja az Esterházyt- hogy: csak mindent könnyedén, kisfiam! Ilyen világosan szeretném. Mert már csak az érdekesség kedvéért szeretnék minden ellenérvet elvágni. Különösen: nekem ez egy kemény ügy, az a Szeretet szó, mert akkor az egész egy más rácsba kerül, és még ott is el kell valószínűleg buknia

Robi:
várj, most csöng a másik telefon, tartsd!
......

Deske:
Itt vagy? Hát, azt hiszem ezt meg is rágtuk...

Robi:
A szeretetnek, a. jótékonykodásnak alapköve, hogy önkéntes legyen, hogy belülről jöjjön. Itt pedig egy egészen ellenkező... amiről beszéltünk

Deske:
Ez nem olyan biztos, mert én például meglehetősen immúnis vagyok arra, hogy hogyan vélekedik rólam valamelyik hivatalnok. Én viszonylag szabadon, sőt mondhatom, szabadon dönthetek ebben. Rám például nem érvényes a szellemi kényszer. Csak a lelkiismeretemre apellálnak, és ott már kérdéses, hogy mennyire jogosan. Hát, jó, Robi, kemény munkát végeztél, köszönöm!

Robi:
Még annyit, hogy a Gide könyvében, amit fordítottam, van egy megfogalmazás, hogy iszonyatosan dühös volt a Herediára? .........., aki ráadásul még nagyon jó költő is volt, aki azt kérdezte tőle, mert tudta, hogy készül egy könyve, hogy: na és megvan-e már a képlete?! Ettől dührohamot kapott. Hogy micsoda disznóság ez, és a művészet megcsúfolása és egyáltalán, hogy össze lehessen foglalni egy képletbe. Mert a párhuzam vagy a metafora az egy képletnek fogható föl. És a csavar az a dologban, hogy igenis, megvolt a képlete ... (nevet)

Deske:
Igen. Éjszaka utaztam hazafele vonaton, diplomaévemben, és ott 20 perc alatt kitaláltam a diplomamunkámat. A Kelet-ázsiai Múzeum tervét, a Városligetbe telepítendő, a föld alá. És mire Kelenföldre ért a vonat, körülbelül meg is rajzoltam fecniken a lányegét. Talán az építészvoltomból adódik, hogy én tudom, hogy létezik ez a képlet, tehát hogy egyetlen gondolat: egy épület. Az öt-hatezer adatával. Egy képnél nem állítom hogy ilyen egyszerű a dolog. (nevetek)

Robi:
Nem, hát itt a képlet, amiben én érzem az alapvető hazugságot, az az, hogy: bemegy egy gépezetbe egy gesztus, és kijön belőle a pénz. Ez a kettőssége.

Deske:
Az ember földi és égi jelenség együtt, és bár eléggé zavar ez minket, de ettől nem hazug...

Robi:
Attól válik hazuggá, hogyha ezt szétválasztják!
A kép az abszolúte kettősség! Először az egyik mintha nem is volna - így válik hazugsággá - az anyagi javak materiális értéke, és mire kijön, a másikból nem marad semmi.

Deske:
Hátha ez egy olyan kabát, amit egyszerűen kifordítottak? És most így melegít, és nem úgy?! Nem huncutkodok!

Robi:
Egy kabátból nem lehet fürdőkádat csinálni. Megint csöng ez a másik, úgyhogy elbúcsúzom, majd kereslek...

folytatódik ugyanez a téma Szüts Miklóssal, még aznap, telefonon. A beszélgetés elején a magnó csak engem vesz, ezért beolvasom.

Szüts:
nem igazán piacképes az áru, amit így akarnak piacképessé tenni, nincs igazi kereslet Hamis keresletet indukálnak evvel az aukcióval.

....

Deske:
bekapcsolom a magnót, be van kapcsolva (újabb telefon)!

Miklós: A legnagyobb baj evvel, hogy a szakma amúgy is bizonytalan fontosságtudatát maga és a nyilvánosság számára lejáratja. Ugyanis a gyakorlatban kétféle megoldása van a dolognak. Az egyik, és ez az  ami szokott történni: hogy a szemetet adják oda, a maradékot.

Deske: ez nyilvánvalóan etikátlan...

Miklós:
a másik megoldás, hogy jó képét adnak, messze áron alul. Erre azt mondják, hogy összehoznak egy randevút. A potenciális vásárlót összehozzák a potenciális eladóval. És annyi benne a motiváció, hogy a vásárló kap még egy pici lökést azzal, hogy ő ezzel jót tesz. No most én úgy gondolom, hogy aki képet akar vásárolni, az képet vegyen. Emlékszel, ez volt a vége a levelemnek is. Aki a szegényeken akar segíteni, az a szegényeken segítsen.

Deske:
aj, de jó.

Miklós:
Ne tegyünk úgy, mintha képet akarnánk venni, miközben a szegényeken akarunk segíteni, vagy ne tegyünk úgy, mint­ha a szegényeken akarnánk segíteni, miközben jutányosán képhez akarnánk jutni! Tehát hogy van benne valami hamisság. (kiemeltem vd. 2006.12.)

Deske:
Kétségkívül. Nekem az utolsó és döntő kérdőjelem, az az volt, amivel az összes eddigi érvekbe beleakasztottam a horgot és azt mondtam hogy: a szeretet. Itt a művész valamit ad, a vevő valamit talán ad is, inkább kap, a szegényeken meg segítve lesz, mi ebben a rossz.

Miklós:
tisztázatlan a szerep. Ki az, aki itt végül is egy önzetlen áldozatot vállal

Deske:
a művész....

Miklós:
Miért?

Deske:
mert ingyen odaad egy képet. Igaz, hogy az neki nem feltétlen forintosítható -

Miklós:
tehát ez is tisztázatlan. Ugyanis a vevő is úgy érzi, hogy jótékonykodik, miközben megveszi a képet. Tehát a szakma azt mondja, hogy nem egy valóságos értéket kap, pszeudó-értéket kap a jótékonyság fejében. Mert ha egyébként egy valóságos értéket kap, akkor a festőt felejtsük el a jótékonykodásból.
A sokkal súlyosabb fele a dolognak, hogy egy nem valódi keresletre egy nem valódi kínálatot teremt. A kínálat sem igazi piaci kínálat.

Deske:
Reggel a Módos Péterhez festményügyben föl kellett szaladnom, és föltettem neki a kérdést, hogy én érzem a gyom­rom táján, hogy ez nem egy tiszta ügy. Azt mondta, igaz, de ez Kelet-Európa, és a Szeta kétségkívül a szegényeken segít, itthon tehát ez van. Nem is hallgatta meg a szempontokat.

Miklós:
Igen. Én azt mondom, hogy kérjenek pénzt. Kérjenek kevés pénzt, sok embertől. 200 forintost bárki ad, még a festők is.

Deske:
Igen, itt ebbe biztosan bele lehet akaszkodni, hogy miért éppen a képzőművészeket céloznák meg. És erre hirtelen az a válasz adódott a Bognártól, amin ő is elröhögte magát, hogy hát a művészek érzékenyebbek, társadalmilag érzékenyebbek.

Miklós:
A lófaszt. Azért, mert nekik van eladhatatlan árujuk, amit egy pszeudó kereskedelmi akció keretében pénzzé lehet tenni, aminek egyébként nincs pénz értéke. Tehát a semmiből lehet pénzt teremteni. No most az egésznek ez a baja, hogy az a semmi, amiből a pénzt teremtik, az a mi életünk! Nyilvánvaló, hogy innét hiányzik valahonnan egy kis pénz. Nem sok, de ez tök mindegy.  Azt akarják összeszedni. Onnan, ahol pénz van, nem tudnak pénzt szerezni. Tehát a semmiből kell. Adják érte a valódi piaci értékkel nem rendelkező képet...

Deske:
Igen. Ennek az a tisztább formája amikor gimnáziumokban szoktak jótékonysági vásárt rendezni, mindenki hozza be a használt játékát meg könyvecskéjét, gyerekvasútját, és vegyétek meg minél drágábban. És ebből összegyűlik az iskolai kirándulásra

Miklós:
Én azt mondom, szervezzenek egy olyan kiállítást, ahol nem én vagyok a jó, nem nekem kell leköpdösnöm a saját ké­peimet, szervezzenek egy kiállítást, amelyre én a legjobb munkámat fogom beadni. És legyen 500 forint a belépő.

Deske:
Jaj, de jó!

Miklós:
És én vállalom az áldozatot avval, hogy odaszállítom a képemet, otthagyom egy hónapig, és aki oda bemegy, az a jegy árának a sokszorosával valóban támogatja az adott ügyet. És akkor mind a kettő támogató, és én nem vagyok megalázva. A színészek mit csinálnak? Ők nem egy eladatlan árut adnak el, ők föllépnek. És a bevétel az a jótékony ügyre megy. A világon mindenhol így van, ilyenkor arányosan magasabb belépőt szednek. Illetve azt mondják, ki amennyit ad. No most messze többet adnak azok, akik ilyenkor bemennek, mint a színészek valóságos értéke, így kéne a festőknél is, a 30 legjobb magyar festővel. Anna Margittól kezdve Vali Dezsőig és legyen l000 forint. És ne szemetek lógjanak a falon.

Deske:
Nekem evvel együtt az a súlyos konfliktusom volt, hogy alkalmasint a szemetekkel együtt nagyon jó képek lógnak, és evvel talán az én elsőosztályum is bepiszkolódik. Nem azért, mert én olyan tiszta vagyok, hanem mert a sok értéktelen között az érték eltűnik.

Miklós:
Az amúgy is zavaros körülményekben még zavarosabb helyzet teremtődik.

Deske:
Igen, tehát azt sugallja a társadalomnak, hogy ez nem képvisel valóságos értéket.

Miklós:
Ha valóságos piaci értéke lenne, akkor nem kellene ez az egész. Ugyanis az megtalálja, legfeljebb nem azonnal, nehezebben  a maga vevőjét. Tehát itt egy valóságos piaci érték forintosodna. Ezért jön itt pszeudóüzlet létre. Tehát azért adnak érte pénzt - nem azért, mert annak annyi a piaci értéke

Deske:
várjál, egyébként adhatnak, itt aukció van. Nem, nem valószínű. 80 ezer forintos képet 12 ezerért vesznek meg.

Miklós:
Tehát nincs valóságos érték...
Ha megírod azt a levelet, jó lenne a Vöröskeresztnek is elküldeni. Jó lenne ezt már egyszer valahogy publikálni. Napzárta a Tv-ben, vagy valahol elmondani.

Deske:
A György Petin keresztül csináljatok valami ilyet, te ezt biztosan el tudod mondani. Tényleg meg kéne írni valahova. Esetleg az Élet és Irodalomnak, de hát az most megszűnt. Gyakorlatilag. Esetleg a Szegvárit kéne fölhívnom, keressen téged!
                (tetszett neki, de végül elmaradt)

91.6. gépelés