dátum: 91.4.   fájl: c2130-1.htm      C. 2130-2133

91 április 8., műtermemben, Szerb Zsófi interjúja diplomamunkájához a zenéhez való kapcsolatáról kérdez képzőművészeket.

Váli Dezső.: A kezdetekről 11 évesen ismerkedtem meg Dobszay Lászlóval, 1953 szeptember elején. Az illegális bencés cserkeszcsapatunk egyik vezetője volt Nagyon szerettem, de mindenféle zenével kapcsolatos dolga lepattant rólam.

1971. húgom disszidált, de előtte-évben hozott nekem Németországból egy altfurulyát, nem tudom miért. A kottát nem ismertem, a hangokat, a fogásokat nem ismertem, soha nem zenéltem. Akkoriban én még csak tánczenét hallgattam. Ez csak 35-40 éves korom között halt el aztán. Na, hamar beszereztem egy szoprán és egy tenor furulyát is, vettem egy furulyaiskolát, és elkezdtem a magyar népdalokon. Előkerült valahonnét egy gyerekkori énekkönyvem, népdalok és sztálini dalok, nagyon élveztem. Mikor Haydn daloknál két és három kereszttel találkoztam, nem tudtam lejátszani. Mondák, hogy arrébb lehet vinni az egész hangsort, hogy a keresztek elmaradjanak. Megértettem, és csináltam magamnak egy hanglogarlécet. Az egész hangokat és a félhangokat leírtam kétszer egymás mellé, és elkezdtem ezeket egymás mellett csúsztatni, és így megkerestem azt az állást, mikor van a legkevesebb kereszt az adott dalban. Így átírtam a kottát aztán. Aztán csináltam magamnak olyan kottákat, hogy csak az abszolút hangok betűit írtam le, így leírtam az összes kedves dalomat egy pici útifüzetbe. Ez a dolog technikai oldala. És a másik: Emlékszel? "Lenn a mély völgy ölén pásztor sípja szó-ólal" és a lenini dal "A zsarnokság ... ülte torát" Ez volt a gyermekkorom. Mély élményeket hozott föl 20 év után. Egy gyerek teljesen mindegy, milyen korban nő föl, az az ő gyerekkora. Lenn a mély völgy ölén... én láttam a svájci hegyeket. Az énekkönyvben volt egy ábra erről, ki is színeztem annakidején. 29 évesen ugyanazt éreztem, a hegyek végtelenségét, hallatlan élmény volt. Térélmény volt, időélmény volt. Kiderült, hogy én ezen tanultam meg a térélményt. A pásztor sípja szólal- éreztem, ahogy ez a sípszó hömpölyög a hegyeken át, ez a zene, ez a gondolat... A mai térélményem sem mélyebb, én ezt akkor megkaptam, ez nem fejlődik. A hegyek mögött még vannak hegyek, és aztán ott van ás Operencia, megéltem.

Másrészt a tánczene. Soha nem voltam ebben nagy szakértő. Táncolni szerettem, pár fajta tánczenét szerettem, Konc Zsuzsától Beatlesig, Elvis Presly. A "You are my destiny" A végtelennek, a végtelen utáni vágynak, akár egy nő utáni végtelen vágynak leckéjét hallottam ki ebből (Dobszay falra mászott, mikor ezt elmondtam neki) Számomra ez egy tiszta mondat, üzenet volt. Ezt a zenét lehet minősíteni, de tény, ez így hatott rám. Nem voltam muzikális, nincs is jó hallásom, ezek hatottak rám. Volt ebben szentimentalizmus is, ez volt a gyerekkor, ez volt a furulya aztán. Valamit mégiscsak kibányásztunk.
A komoly zene pedig: ha én elkezdek valamit csinálni, akkor nagyon csinálom. Mikor elkezdtem, napi 4-6-7 órát furulyáztam. Lementem a kecskeméti alkotóházba - szegény szomszédok - tök nem ment a festés, nagyon rossz periódusban voltam, és elkezdtem a Bach H-moll szvitjét tanulni, hangról hangra. Na most ezt én soha nem hallottam előtte, nem ismertem. Ha nem játszottam el 200-szor, akkor egyszer se, úgyhogy ma, 20 év után, ha előveszem a H- moll szvitet, és nézem a kottát - nem játszom hibátlanul - de sokszor észreveszem, hogy a kottát egy sorral följebb olvasom, vagyis fejből játszom. Egy rész kivételével - túl magas hangok - ma is eljátszom, nem hibátlanul, de én élvezem. Engem a lányok, amikor udvaroltunk, vittek hangversenyre, iszonyúan untam, elmentem udvariasságból... szóval a H-moll szvitet én fejtettem meg hangról hangra, másképp is játszom, később hallottam aztán, és meg voltam győződve róla, hogy az enyém sokkal jobb. A hanghosszúságokat is úgy kellett kibányászni, úgy körülbelül, hogy negyedhang meg félhang. Ezeket a kottákat még ma is őrzöm, és néha, amikor nagyon szomorú vagyok, amikor pont erre a tiszta hegyi levegőre van szükségem, játszom egy kicsit a kicsi úti-kottámból. Olykor viszek furulyát magammal, 10 éve voltam egy hónapot Norvégiában egyetlen oldaltáskával, a kottát vittem magammal, úgy 10-15 órányi zene van benne. A furulya úgy maradt abba, hogy lett egy bernáthegyi kutyám, aki elkezdett vonítani, ha játszottam. Nem tűrte, és nem tűrte. És kész. Ez volt '73. A következő állomás az volt hogy kaptam - kértem - cserébe egy festményemért - 1983 - Svájcból hozták, méghozzá akkor a világ legjobb walkmannje volt, marhajó. Sztereó, oda-vissza játszó, minden. Nagyon boldog voltam. És volt a Bartóknak az a három operája, amit én többször láttam, azt szerettem, valahogy ennek kapcsán rákaptam, és elkezdtem lemezeket is vásárolni, vagy talán ez korábban volt pár éve: elkezdtem és vagy 15 Bartók lemezt vettem és ezeket egy időben rengeteget hallgattam. Aztán kazetták is, sok Bartók. Ja, a lemezjátszó a Kata szobájában volt, így a műterembe vettem egy nagyobb magnót is, erősítőt, hangfalakat, és sokat hallgattam. Ez jó volt. Úgy szólt hozzám Bartók-, mint a testvérem. Ezt értettem. Sajnos a Bachot meg Mozartot tök untam. Egy egy kis részt, főleg egy szólóhangszert, egy hegedűt, egy zongorát, kis részt szerettem csak bennük.

Bartók. Vettem egyszer egy táncdal lemezt, egyébként ilyet soha, de ezen volt valami nagyon kedves, csábos, dögös, csajos hang. Hazahoztam, s az a szám, amiért megvettem, tényleg nagyon jó volt, de a többi csapnivaló, úgyhogy másnap vissza vittem, hogy uram, tévedtem, én azt hittem, hogy ez valami jó, cserélje be valamire. Mire? (Három napon belül kötelesek visszavenni, ezt tudtam) Hát, adjon helyette, tudja mit, egy késői Bartókot, mi a legutolsó műve? Így kaptam meg a Brácsaversenyt, még kaptam rá egy 9 forintos könyvecskét is, mert a komolyzene lemezek olcsóbbak.
Brácsaverseny. Ha ma is valahova nyúlni kell, ma is azt hallgatom Az olyan fokig működik nekem... Aztán a Concerto, a Kékszakállú, aztán a Kékszakállúnak az az orosz változata a Nesztyerenko énekli, nagyon kedvesen, egy csomó Bartók, a Zene, a Mandarin, Hegedűverseny, Divertimento a Táncszvit, abban az a nyikorgó- süvöltő fordulat. Aztán Vivaldi négy évszak- olyan kislányos... zsinagógai ének, gyönyörű... szerettem volna tibeti meditációs zenét, ilyet hallottam, de nem jutottam hozzá. Nekem ez a hangzás inkább otthonosabb, mint mondjuk Bach. Nagyon ritkán hallok. Na, hát ez volt. Aztán megint fordult az életem, mert én már kényszerűen, mikor semmiképp nem tudok az életben előrehaladni, akkor elvágok mindent, és egyszerűen úgy tapasztaltam, hogy szűkíteni kell az életemet, és a zenehallgatás festés közben- ez háttérzene volt. Én nem tudok leülni öt percig, ahhoz nincs türelmem, és nincs fegyelmem, tehát én háttérzenének hallgattam. És fogtam egy iszonyú nagy sportzsákot és beletettem a két nagy hangfalat, erősítőt, az 50 kazettát, és egy reggel elvittem egy barátnőmnek. Éppen aludt, és tök nem értette, mi van, és mondta épp valami csodára várt - depressziós volt - azon gondolkodott éppen, érdemes-e ma fölkelnie, és hát most érdemes. Rögtön ott fölszereltem, összeállítottam neki. És akkor ez elmúlt, ez volt a nyolcvanas évek elején -, közepén talán, és most megint. Ajándékba kaptam megint egy képemért - kisírtam - egy kis magnót, egy kazettát a Brácsaversenyt eltettem, ezzel kezdtem újra. Megint van egy pár kazettám - nem sok-, talán nyolc, és nem is veszek most többet. Húros ütős, a Hegedűverseny, ezek megvannak, és amikor nyugodtabban dolgozom, tehát pl. Kecskeméti alkotóház ahol nincs semmi, se család, se telefon, akkor - nem túl sokat - akkor hallgatok.

Hogy ez a festéssel hogy jön össze? Én van, amikor azért oltom le a rádiót vagy a magnót, vagy a zenét, mert baromira fáradékony vagyok, de ha festés közben még zenét is hallgatok, még inkább elfáradok. Ez a hátránya. 11-12 között már szédelgek. Az előnye viszont a következő: Ez ugyan akár megalázó a zenére nézve - bár a zénét nem lehet megalázni - inkább csak mulatságos, ez az én színvonalam... ez is mindegy... szóval a zene egyebek mellett azért is jó, mert az ember kevésbé figyel közben oda a munkájára. És kevésbé görcsös. Így kevésbé feszült és kevésbé kínlódik, ha valami megzavarja. Ezt egyik mesteremtől tanultam - Sugár Gyuszitól - hogy ő szeret munka közben a modelljével beszélgetni, munka közben. Ezért, no. Az én nagy zenei kultúrálatlanságom, az emellett, hogy apám nagy zenekedvelő volt, két éves vagy három voltam, mikor meghalt. És tudom, hogy a zene egy olyan rang, ami a legnagyobbak egyike a világban, a költészet mellé teszem. Ha irigy természetű lennék, akkor iszonyatosan irigyelném, aki a zenével boldog, de ha beledöglök, akkor se tudom ezt magamnak előállítani. Egy-egy pontján tudom élvezni. Hogy és mennyire él bennem, jellemző, van egy 15 évvel ezelőtti történetem, és hogy ez ennyire megmaradt, ez jellemző. A rádióban hallottam, egy rokkantnyugdíjas asszony, volt vagy 1500 forint nyugdíja. És meginterjúvolták, mert a Nemzeti Színház javára fölajánlotta minden összespórolt pénzét, valami 30 ezer forintot. "Kedves néni, vagy asszonyom, ön rokkantnyugdíjas, egyedül él, ágyhoz kötve, és..." "Nézzék, nincs semmire szükségem. A zene a mindenem, és arra ott van a Bartók-rádió. Nekem mindenem megvan." A hátam borzongott. Elhittem. Gyönyörű. Hát ennyi... Gregoriánt néha szeretem hallgatni, én zenemániás már nem nemigen leszek, sajnos...

Most egy másik vonal. Egy katolikus imaközösségnek vagyok a vezetője vagy hat éve, ahol az egyházi énekek éneklése beletartozik a munkánkba. S részben hoztak Taize-i megújulási mozgalom dalokat Franciaországból, ők részben azt hiszem a népdalaikból formálták ezeket, meg vannak magyarok is, gyengébbek, még gyengébbek, még annál is gyengébbek, meg jobbak is, és ezeket viszont nem túl nagy örömmel - alázattal és tisztességesen éneklem. Van zsidó dal is köztük, az gyönyörű. Van egy hosszú dallistánk, az éneket átvezetésnek használjuk - egyebek mellett - két imatípus között, imaként. Olykor oldódásként két keserves gondolatsor között, s csakugyan van oldó szerepe, még nálam is.

A tánczene pedig, amit annyira szerettem régen, hogy főiskolai vizsgaszünetekben a tanulást délben a tánczenei koktél idejére fölfüggesztettem, és ecsetvégekkel megtanultam egész jól dobolni hozzá - ma unom, idegesít mikor lányomnál bőmböl, ahogy ez szokásos

 - és énekelni szoktál-e?

 -Régen énekeltem boldogságomban, meg izgalmamban, festés közben jókedvemben, ez elkopott, ahogy öregedtem. Slágereket. Rock around the Clock. A 60-as évek slágereit. Meg magyar szomorú népdalokat. Kiderült - a legszebbek, -amiket kiírtam - mind szomorú. Borzasztó szomorú.

 Szerb Zsófi: én magamból nagyon sok mindent ki tudtam énekelni...

Váli Dezső: Ez jó. Én nem. Hosszú fárasztó autóúton Kata kánonban énekel a gyerekekkel, ez idegesít.

Szerb Zsófi: És van a zenének valami hatása a képeidre?

- Ami esetleg lehetséges, és amiről tudok, hogy azt a bartóki szikár fénybetettséget, szigorúságot, fekete-fehér döntést és meztelen határozottságot, de hogy ezt az én képeim mennyire tükrözik... Ez mindenesetre nagyon adekvát a belső elvárásaimmal, erre a szigorúságra én is vágyom, erre a pontosságra, de nem tudom visszamérni magam. Félek a zenétől némelykor, hogy elvisz az érzelmességbe, féltem magam. Nem teszem ki magam érzelmi megrázkódtatásoknak, mert nehezen viselem el. Szomorúságom felé visz, akkor inkább elkerülöm.

 - Hogyan hallgatsz zenét? Mire figyelsz közben?

 - Nagyon keményen vezetek autót, és egyszer kérdezték tőlem, hogy mire figyelek vezetés közben, és mondtam, hogy Isten ments, semmire. Az egésznek - gondolom - élem a ritmusát, a Brácsaversenynél ezeket az iszonyúan fájdalmas hangokat, valóban hasít... és ez a rohadt festés, ez olyan szakma, hogy 5-6 másodperc alatt valóban teljesen megfordul a kép állapota, és egészen másról van már szó. Döglött volt és most a csúcson van, vagy fordítva. Vagy akármit csinálok, egy fél évig nem mozdul. Na, és ezt a tökéletes kiszolgáltatottságot... és ugyanakkor uralni kell... anélkül meglenne a bizonyosságod, hogy szorgalommal, vagy bármivel ezt irányítani tudod...,- nem attól lesz jobb. Anélkül nem lesz jobb, hogy csinálod, de hogy csinálod attól, még nem lesz jobb. Esetleg rosszabb lesz. Ezt a fajta végletességet, ami majdnem elviselhetetlen, különösen a festésnél, mert az nagyon gyorsan változik 5-6 másodpere, ugyanakkor félévekről van szó... Na, ebben valahogy párhuzamos az amiről-, ahogyan Bartók szól. "Látod, nekem se megy" valami ilyesmi. - "Nekem így megy." Majdnem elviselhetetlen, mikor nem megy Déry Tibor is bevallja, hogy mikor leül: most a világ legjobb novelláját írom meg. Persze, különben nem lehet belekezdeni. De ez nem normális, ebben semmi józan nincs, erre rákérdezel, én is azt mondom, ebben nincs semmi józan. És csak ezt lehet követni. Maga a festés egy olyan abszurd kihívása a végtelennek, és a tökéletes és a semmi között pattogva, hogy csodálom, hogy nem őrül bele mindenki... nem az a csoda, hogy Van Gogh beleőrült... és ebben az a marha Bartók valahogy társ.

leírtam Nagyrákos
91.7.3.
hajnalban a kölcsön WV-ben, hogy
ne ébresszek a kopogással,
aztán meg a tűző napon,
fáj a hátam.