dátum: 93.1.29.     fájl: c3788-1.htm      C. 3877-3887

Meghívás a Bp. XIII. ker. József Attila Műv. Ház
képzőművész körébe, (beszélgetés a művészekkel)
diavetítéses bemutatkozó est
fölvezeti: Német Ágnes stúdióvezető, szobrászművész
93.1.29. 17-20h

(rengeteg szöveg, az új gondolataimat
kéne csak leírni a magnóról)

...geológus akartam lenni sokáig, ma már tudom, hogy a köveknek a szépsége, ami vonzott, azután a gimnáziumban: eveztem, akkor az volt a legfontosabb, az MTK-ban szkiffben és dublóban, most éppen egy nosztalgiakört tettem, féltem, hogy a hó miatt rossz a közlekedés, ezért korábban érkeztem. Így lementem a Duna-partra most, a Meder utcába, ahol valaha evezősversenyző voltam, alkonyat volt, bágyadt rózsaszín és a fehér hó frissen, gyönyörű volt... Aztán 18 évesen pályaválasztási tanácsadó, mert reménytelenül nem tudtam, hogy mit csináljak, építésznek javasoltak. Közben elkezdtem kollázsokat csinálni. Az építészmérnöki karra hála istennek nem vettek föl, mert iszonyú rossz volt a fizika vizsgám, satöbbi...

...A Főiskola után a Finta-műterembe kerültem, a Hotel Duna Intercontinentalt tervezték éppen, aminek érettebb fejjel látom a szörnyű hibáit. A Belváros felé néző homlokzat mintha egy kétajtós szekrénynek a háta lenne. Ott, ahol lüktetni kellene az életnek, az ékszerboltoknak, a sétálóknak, ott egy 20 méteres betonfal...

Harminc éves voltam, amikor egy gyönyörű műteremlakást cseréltünk, és nyolc évig szégyenem volt, hogy a szobámat nem szeretem. Értik ezt a botrányt. Az ember megkap egy gyönyörű lakást, óriási ablakkal, egy idő után rájöttem, hogy miért. Mert a rohadt Ipari Minisztérium homlokzatát látom. Az ember szeme elindul egy képtől, s bejön a képbe 500 irodaszoba, kivilágítva, mindegyiken egy ember, az íróasztala mögött ül... aztán a fúrógépembe befogtam egy tárcsát, és lesmirgliztem az ablakot. Azóta nem látok ki. Ablakot mosni sem kell...

...16 diát hoztam, amit kértek, többet nem, azt most levetítem, ezek sem erre lettek fotózva, hanem nyomdára, sorszám, színskála és szürkésskála van melléjük fotózva, ami elég zavaró. De hát reklámcélú diára már régen nincs szükségem, talán utoljára 23 éve mutattam egy sorozatot Párizsban egy kis galériában, ahova Bálint Endre küldött... mióta nem engedem képeimet külföldre, eleve nincs miért reklámozni magam.

- említette Bálint Endrét. Szellemei barátjának tekinti?

- Szellemi barátomnak nem tekintem. Nagyon sokat kaptam tőle. Följártam hozzá, mit tudom én, fél évente, hónom alatt egy mappával, és megmutattam a dolgaimat, jól letolt, ami rendben is van. Az igazi nagy találkozás, körülbelül 67-ben volt egy pici kiállítása a Dorottya utcában, az döbbenetes volt. Az élmény, a kapcsolat minősége nem időfüggvényes. Én valószínűen azon a kiállításon sem töltöttem fél óránál több időt, ott mindent megkaptam tőle. A legjobb periódusa volt, később gyengült már. És ez az élmény folyamatosan működik. Igen, sokat tanultam tőle, nem, nem a szavaiból, hanem a képeiből. Azért van valami halvány fintor a szavaimban és inkább szomorúság kellene hogy legyen, hogy ő egyike a keveseknek, akik az utóbbi évtizedben számomra lefelé értékelődnek. Legnagyobb szívfájdalmam, amit meg kell élnem, Kondor Béla. Egy isten volt, a lába nyomát csókoltuk... szóval... és most odakerült a Mednyánszky, Farkas, Munkácsy, a Vajda társaságába és onnét nézi az ember, és... nincs a legjobb tíz között. Amit a mai napig nem tudok földolgozni. (itt fölolvasom a Művészt 93/1 számban megjelent válaszcikkemet, György Péter vitaindító cikkére adott válaszomat)...

- Fontosak-e a visszajelzések, félkész munkáit is megmutatja-e szívesen, vagy...?

- A félkész kép az egy nehéz ügy. Bejön a feleségem, mondjuk, pizsamában, azt mondja: de sárga! és én összeomlok... A visszajelzések: olyan vagyok, mint az ingó nádszál, ezen magam is csodálkozom, minden véleményt elhiszek. Pár nap kell, míg megtalálom a saját véleményemet újra. Előfordul, hogy kollega véleményt mond és én a következő öt másodpercben átfestem a képet, amit mond, mert kimondja, amit éreztem, de mégse láttam világosan...

- Hogy a Szüts Miklós véleményére ad...

- Igen, persze. A barátság az egy állati jó dolog. Egyszer fölhívtam valami nagyon alkalmatlan kéréssel, és mondom neki, nyugodtan utasítsd vissza, mondjuk éppen neki volt autója és nekem nem, valami szállítás... és mondja: a szívességet nem akkor kell adni, amikor nekem jó, hanem akkor, amikor kérik... ezt a mondatot tőle tanultam meg, hát nem egy ajándék?!

- Tett egy éles kijelentést a könyvében a Bak-Fajó-Nádlerre, hogy föltalálták a négyszögletes kereket, de nagyon szépen tudnak róla beszélni...

- Igen. Egy festő természetesen a saját gondolkozásmódját tartja jónak, ez nemcsak emberi gyengeség, hanem evvel a szakmával együtt jár. Az öreg Déry Tibor írja, hogy most már elég vén vagyok ahhoz, bevallom, most már nem a világ legjobb novelláját akarom megírni, hanem csak Európa legjobb novelláját. E nélkül a hozzászólás nélkül az ember ne kezdje el. Egy közepes képnek az égvilágon semmi értelme nincs. Így nekiindulni, hogy esetleg közepes lesz, nem lehet. Egy művész hol túlértékeli magát, hol meg alul, állandóan, ez egy teljesen zavaros és zaklatott helyzet az ember élete végéig, bár most már én csöndesedem. No most a Bak Imre. Természetesen elsősorban magamat és hasonló szemléletű barátaimat hallom meg. Sok mindenre nyilván színvak vagyok. No most Bak számomra nem szakrális. Én a díszítőművészetek közé sorolom, szerintem a transzcendens világba nem lép be, illetve, ha belép, én nem hallom. Így mégha egyikük-másikuk érezhetően, valóban tehetséges is...

- A műveit szigorúan katalogizálja, számon tartja... miért?

- Azt hiszem, hivatalnok alkat vagyok, szeretem a rubrikákat, hát lehet, hogy ez bűn... elég hülye dolog... Gyerekkoromban, mikor összegyűlt 13 térképem, akkor csináltam róluk egy katalógust... ilyen vagyok. Egy barátnőm most csinálja Országh Lili katalógusát, évek óta utazik az ország egyik végéből a másikba, és próbálja összeszedni, meg külföldön is... no most speciel ez nekem megvan. Ez baj?
A rend az egy nagyon jó dolog az én fogalmaim szerint. Nem tudom, merjem-e javasolni. Nekem biztonságot ad, és nagyon bevált, hogy a műtermemben minden üzemkészen van. Ne munka közben kelljen - ha kell - egy üvegezőhöz elszaladni, - üveg mögött egészen más a kép, már munka közben mindig összepróbálom, az üveg valami öt százalék zöld, az rengeteg, meg csillog is...
Vagy kell kiállításhoz egy tíz évvel ezelőtti kép. Jó, ha a lajstromban ott van mellette a tulaj neve és címe, öt perc múlva tudom, kölcsön szerezhető-e. Ez a rend nekem bevált.
Feleségem mondja a gyerekeknek, csináljatok rendet. Nem kell rendet csinálni, minek? Akkor már nem működik a dolog. Rendnek kell lenni.

- Leírtad, hogy a Nagy Balogh-i mondás fontos neked, hogy nagyon fontos neked a szegénység, hogy megzavar a pénz...

- Igen. Én nem vagyok elég intelligens ahhoz, hogy sok pénzem legyen. Londonban volt pénzem, akartam volna venni egy széket. Hogy a francba jöttem én volna haza egy székkel?! Tegnap reggel találtam a faxban egy üzenetet, hogy megkaptam az amerikai Pollock ösztöndíjat - egy kalap pénz, már annyira zavart vagyok, nem való ez nekem. Vegyek egy hat éves Trabantot vagy egy hatéves Volkswagent? Dieselt? Rémes.

- Megláttam a maga kiállítását az Ernstben, és én ismerem Vojnich munkásságát, és azt mondtam, szegény Erzsi, Én a maga munkáját ugyanis annyival jobbnak tartottam...

- Nem hiszem, hogy annyival jobb...

- ...Én úgy éreztem, én szívbénulást kapnék, ha én dolgozok egy témán, és valaki jobban megcsinálja... Most néztem azt a Naplóját, és láttam, maga régebben is fotózta a műtermét, hogy most ez hogy jött

- Itt az igazolás(!) (nevetnek)

- Lehet, hogy nem tőle lett elszippantva...? Hogy Erzsi már régebben ismerte a maga munkáit és...

- Szóval az a kérdés, hogy melyikünk lopott a másiktól? (nevetnek) Egy ideig én se tudtam, igazán mi történt. Szóval. Valóban én a hatvanas évek elején kb., amikor Vojnich Erzsébet megszületett, akkor már festettem a műtermemet. Aztán a hetvenes évek közepéről van egy műtermes széria. Amikor aztán 87-ben elővettem a témát, az majdnem naturalista, egy fotómról csináltam, álmomban nem jutott eszembe az Erzsi, - aki nagyon jó művész - nem is olyan gondolkodásúak az elsők. S aztán - hogy mennyire, ezt hagyjuk meg a művészettörténészeknek - rácsúsztam az ő gondolkodására. kétségkívül egy időre. Ösztönösen. Aztán észre is vettem, van egy ilyen képcímem, hogy V. E. műterme. Az utóbbi éveim képei megint egész mások. Szüts Miklós, aki engem nagyon szeret, és nagyon szereti a feleségét is, egy kiállításom megnyitóbeszédében, vagy hol, egyszer azt mondta, hogy ez egy szép, igazi lopás volt, és minden rendben van... Vojnich igazi művész. Lejön Kecskemétre minden évben egy hónapot, fest négy marha jó képet és hazamegy. És egész évben nem fest. És van életműve.

- Most a beküldött kérdéseket olvasom itt egy listáról. Mit tart a legfontosabbnak az életben?

- Magamat. Nem tudom.

- Kit szeret a legjobban?

- Azt hiszem magamat, természetesen.

- Szereti-e Andy Warholt?

- Nem. Kerültem is. De tavaly előtt lelkiismeretességből Barcelonában megnéztem egy anyagát. Esztétikus prospektusgrafika. Századfordulós Mercedes ősautók homlokzati rajzai voltak, mérnöki pontossággal, szép pirosak. Színérzéke van, ötletes, lehet becsülni benne, hogy megcsinálja... kultúratörténeti, nem művésztörténeti jelenség.

- Szokott-e munka közben zenét hallgatni, és milyen zenét szeret?

- (nem érdekes, hogy harmincöt éves koromig tánczenét hallgattam, aztán lassan meguntam. Aztán néhány évig Bartókot. nem tudok munka közben igazán semmire odafigyelni, akkor meg minek, nem igaz? Ő ott mondja a legfontosabb dolgait -...)

- És a költészet?

- Nem olyan fontos. beúszik egy időre, aztán kimosódik. Petri Gyurka most elküldte legújabb verseit, nagyon megtisztelve éreztem magam, nagyon jók,... és egy idő után elfelejtem. ...Pilinszky? Nagyon jó, kicsit telítődtem vele. Nincs gondolataira ezekben az években szükségem. Megtanultam.

- Elégedett-e önmagával?

- Melyik részemmel? A mosogatást felületesen csinálom, az a mentségem, hogy a kétdioptriás szemüveg és a négy dioptriás szemüveg között helyezkedik el a tányér, úgyhogy nem látom élesen. Erre is hivatkozom mindig, egyébként.
A legjobb képeimmel elégedett vagyok. Arra nem lehetek büszke, hogy olyan szorgalmas vagyok, mint egy állat. Sokat neveltem is magam rá. De hát ez adottság, elsősorban. Nem tudom, nem tisztességtelenül Istenre hárítok-e minden felelősséget, de én úgy élem meg, hogy az ember mindent kap...
A múlt héten hallottam egy szentbeszédben egy nagyon világos mondatot, hogy a világot az ember és az Isten közösen hozza létre, az én munkám is benne van. Ez egy hiteles mondat. Nem élem meg, hogy nekem ebben szerepem lenne.

- Hogy a művészetet a XX. században a lázadás vitte előre; És ön...?!

- Igen, nem vagyok lázadó. Lássunk tisztán, ez munkamegosztás kérdése. A forradalmak alatt, mondjuk a Nagy Októberi Szocialista Forradalom alatt, a villamosok nem jártak, de a szabók szabtak. Az egri vár ostrománál is az asszonyok naponta háromszor főztek. Már nem szégyellem, hogy nem vagyok a barikád elején. A forradalomban is a kontinuitás elem a fontosabb, ha nem is annyira látványos. A forradalom mindig csak három százalékot akar megváltoztatni, csak azt nem vesszük észre, mert az nagyon lüktet. Minden lényegi dolog nagyon lassan változik, szerencsére. Most szenvedjük ezt, ebben a rendszerváltásban. Én még a dzsentri Magyarország hangjait is hallom.

- Ha újrakezdené, ugyanezt tenné-e?

- Olyan szerencsés alkat vagyok, hogy nincsenek eltemetett sápadozó vágyaim, amiket melengetek magamban... semmit nem bánok meg. A bűneimet bánom meg. Ha fölismerem őket.
Mi a kérdés második fele?

- Hogy így képzelte-e az elején?

- Erről írtam egy katalógus előszót a hetvenes években. Hogy, amikor kisfiú voltam, hogy képzeltem a szakmát, és majdnem ugyanaz lett, de mégis egészen más. És hogy ez mindennel így van az életben, ez rendben is van így. Végül egészen másutt vannak a hangsúlyok.

(van-e kedvenc színe? elmesélem a rádió interjúmat, a szürke szín dicséretéről)

- Nincs az a rossz kép, amit ne tudnék rendbe tenni Van Dyck barna lazúrral... próbálják meg...

- Előre megtervezi a képeit?

- (Ha véletlen egy műterem téma jut eszembe - öt éve - akkor egy gyufás skatulya méretű rajzot csinálok stb.)

- Milyen kapcsolatban van a halállal?

- Amikor az ember túl komolyan veszi magát... az emberiség már ezt kitalálta, hogy minden dolognak az adja meg a súlyát, hogy egyszer vége van, abba kell hagyni. Mindennek van egy volumene, kivéve a szeretetet, mondja szent Pál. Ma délután nosztalgikus szomorkásan lementem a téli Duna-partra a Meder utcánál, ide harminc éve mindennap edzésre jártam. Tudtam, hogy ennek vége van, akkor is, ha netán elkezdenék újra lejárni vízre. Kitaláltam magamnak egy munkát. Elmenne a súlya, ha én évi 30 képet, mondjuk 900 éven keresztül csinálnék...

- Nagyobb-e a művész felelőssége

- Nem. Az a szlogen jut eszembe, hogy az Isten nem tud számolni. (Ja, ezt én mondtam.) Hogy Ő egynél többet nem tud. Neki mindenki a legfontosabb. Evvel tévesztjük össze, hogy a próféták, tanítók kint állnak, s a többiek hallgatják őket. De egy ilyen embert a közösség termel ki, s ha nincs, aki hallgatja, ha nincs, aki a ruháját kivasalja, akkor nem működik. Vannak látványosabb szerepek. De az én egyszeri és megismételhetetlen, azért élünk, hogy a legtöbbet kihozzuk magunkból, egymás számára is. Ebben tökéletesen egyforma minden ember felelőssége, teljesen egyformák vagyunk ebben.

- Mi a művészet?

- Az egy jó dolog, de nem kötelező. Alternatíva. Azt hiszem ez a lényege. Vannak jó dolgok a világban és mi ezek közül választhatunk. Van, aki vasárnap kirándul. Neki az van. A művészet az egyik segédeszköz. Kétségkívül megvan a művészetnek az a sajátja, hogy nem piszkos. Ami jó dolog. Nincs utána másnaposság. Azért nehéz meghatározni, mert a művészet nem egy funkciójú. Mint a komplex dolgok általában, nagyon sokféle a szerepe. S ezek egymás helyébe is lépnek.

- Milyen művészi magatartást lát hitelesnek?

- Nincs művészi magatartás. Emberi magatartás van. Tehát próbáljak meg nem hazudni, elsősorban magamnak, ha hibázok, igyekezzem kijavítani. Ha legurul a kenyérvágó kés a konyhaasztal mögé, akkor ne abban bízzam, hogy a hétvégi takarításnál ezt majd valaki kiszedi... Az embernek időnként van ereje a picit jobb és a picit rosszabb között választani, akkor ezt meg kell tenni... sokkal többet nem is lehet...
Ugyanazokat a hülyeségeket követik el a művészek, mint a kőfaragók és a balett táncosok.

- Minek, kinek szánja a képeit?

- A képeimet semminek nem szánom. Muszáj festenem. Napi inzulinom.

- Követi-e a szellemi, filozófiai áramlatokat?

- A filozófia gyerekkori szerelmem volt, de elmaradt a megtanulása, tehát nyilván igazán nem vagyok rá szellemileg alkalmas. A legutolsó irányzatok- semmit sem tudok róluk.
A legutolsó, amivel magamban veszekedtem, évekig, az egzisztencializmus volt, sok évi munkám volt, míg azt magamban rendbe tettem. Tájékozatlan vagyok. Beláttam, hogy beszűkülök. Egyébként a kortársak megismerésénél is. Alig érdekel, amit a kollegák csinálnak, sajnos. Külföldön is kortársakat alig néztek, csak múzeumokat.

- Kortársak közül kit szeret?

- Akit a múzeumba most bevettünk: Kovács Péter, Kovács László, Schmal, Vojnich, Földit is szeretem, de nem illik a csapatba. Tölg. Anna Margit már nem él. Nagy Gábor nagyon jó volt, Klimó: vannak nagyon jó képei, nem mindennel értek egyet nála, de hát ez mindegy. Külföldi kortársakat nem ismerem. Két éve átlapoztam néhány évjárat ilyen folyóiratot, föl is írtam a nekem tetszőket, de a papírt azóta eldobtam.
(A főiskolára hívtak tanítani, ennek kapcsán mondta egy barátom, hogy legalább egy kicsit tájékozódj.)

- Milyen lesz a jövő művészete?

- fFogalmam sincs. meg nem is igen érdekel. válaszom: hogy mindenféle, természetesen. Annyi mindenre jó a művészet, annyi féle lesz a válasza, a mondanivalója a világ számára.

- Az aszkézise...?

- Szét kell választani a puritanizmustól, az nem azonos.
Hogy öt éve egy szobát festek, az nem aszkézis. Az az eszközöknek a leszűkítése. Én itt nem megfosztottam magam attól, hogy egy kiskutyát is belefessek.
Az aszkézis egy pillanatnyi jóról való lemondás egy nagyobb jó érdekében. Én most lemondok erről a dobostortáról, viszont erősödik a fegyelmem, és egyébként sovány maradok. Én most boldog vagyok evvel a kis Mancikával, de a feleségemmel negyven évig szeretnék boldog lenni, és ez a kettő keresztezi egymást...
Lehet azonban, hogy az én aszkézisre való  törekvésem tükröződik a képeimben. Bár én ma már nem fegyelmezett embernek látom magam.

- Visszatérhet-e általánosságban a művészetben a harmónia keresés? Mert nem ez a jellemző. Mindig a negatív oldal...

- A másik oldal is a harmóniát keresi. Nem kell rájuk haragudni. Persze sok a félkész munka. Aki nem gondolja ugyanis végig. Hogy visszatér-e a látványfestészet? Fogalmam sincs. Ámbár úgy tűnik. Mi lesz? Mácsay István a hatvanas években eljutott Amerikába, hazatérve mondta, tudjátok, onnét nézve összemosódik a szovjet katonákat lerajzoló Ék Sándor és (mondjuk) Tamás Ervin (egy akkori absztrakt). Lehet, hogy ötven év múlva visszatekintve ez a korszak teljesen homogénnek fog tűnni. Ahogy mi az eklektikát egynek halljuk, holott letette a voksot a reneszánsz mellett, máskor meg a gótika mellett, ami őrület. A Lehel téri neogót templomot elnéztem, az majdnem nagyon jó!

- Önben van egy nagy nyugalom. Önnél ez avval van kapcsolatban, hogy Ön hívő? Hogy Ön úgy érzi, hogy a kezét vezetik?
Hogy nem kell az agyat nagyon gyötörni, úgyis megvan az út...

- Kezd sok kérdés lenni. Nem gyötröm magam valóban túlságosan, de ha valamit, ezt igazán nagyon szégyellem. Azt tudom, hogy nem az Isten fest. Hanem én, ez a munkamegosztás. Ő örül neki. Az egész liturgikus irodalomban egyetlen erre vonatkozó mondatot találtam, a kedd reggeli zsolozsmában van egy ilyen mondat, hogy a művészi alkotásnak az Isten örül. Ennek én örülök, visszahatóan, ez fontos.
Attól, hogy hívő vagyok, állati rossz képeket festhetek, vannak példák. Az önbizalom a harminc évi önbizalmatlanságnak a következménye, megküzdése. Megszoktam magam, ez is van. Elfogadtam magam, ezen a munkán körülbelül túl vagyok. Nem tudom hányadik festő vagyok az országban, hiába írtam ilyen listákat, és nem fogom megtudni. De nem is az én ügyem. Csak annyi, hogy a legjobbat igyekezzem csinálni.

- Minden festőtől meg kéne kérdezni: gyengeségből, vagy erényből nem lép a piktúrájában?...

- Igen, vagy mind a kettő egyszerre. Én állítom, hogy ebben szellemi restség is van, hogy öt éve ugyanazt festem. Erre egy volt tanárom mosolyogva azt mondta, hogy ez a vélemény meghal velem. S marad az utókoré, vagyis hogy rendkívül alapos körbejárása a témának...
No most melyik az igaz? Nem tudom. A szellemi renyheség ellen az ember az élet teljes frontján küzd, nemcsak a szakmájában. És az önismeretének iskolája, mennyit fedez föl ebből önmagában. Édesanyám kilenc évesen annyira utált mosakodni, hogy bement a fürdőszobába, telespriccelte a falat, és tíz perc múlva kijött. Hazudott. Később az ember észrevesz egyéb ilyen területeket. És igyekszik leszokni. Az Isten és az ember is csak annyit kérhet tőled számon, megtetted-e azt, amit tudtál. Sőt: csak: meg akartad-e tenni?! Az ember igyekezzen föltérképezni magát, és mondjuk ne misztikusan hinni a tehetségtelenségeiben, mert esetleg még el is múlnak.... Ezen mindenki dolgozik... Mindnyájan.

- Említette, hogy húga apáca. Ha nem ilyen családban nő föl, akkor is megtalálta volna Istent?

- A személyes döntést senki nem kerülheti el. A tanultság biztos könnyítette a helyzetemet, tudtam választani, volt miből. A döntést nem lehet megúszni... Ha máskor nem, a halál percében, ha olyan típusú a halál... Kisfiam korosztályánál jóval nagyobb hitbeli érzékenységgel, de ez alig jelent valamit. Majd ha első borgőzös éjszaka után meggyűlöli önmagát esetleg, akkor kell megint döntenie a jó vagy a rossz mellett, mert arra is megvan a lehetőség. Ezt semmi sem helyettesíti.