dátum: 93.6.26.      fájl: c4050-1.htm       C. 4050

Népszabadság

P. Szűcs Julianna
Valószínűtlen történet
Festők a Budapesti Történeti Múzeumban

Ilyen nincs is. Van öt festő (négy férfi és egy nő), akik nem féltékenykednek egymásra. Szeretik egymás stílusát, beleszólnak egymás életébe és tudnak együtt - nem is egyszer -  kiállítani. Bírják egymás szagát. Pedig egyikük a régi Mozgó Világ, másikuk az új Mozgó Világ címlapját volt szerencsés megtervezhetni. Ők öten finom városias piktúrát művelnek, érzékenyet és mélyet, avantgárdost és szomorkásat. Ezek után meggyőzik a nép-nemzeti gondolattól sose idegenkedő, a vérbő alföldi festészet kincsesházának számító Kecskeméti Képtárat, a Cifra Palotában székelőt, hogy adnák már nekik a padlást, ők lesznek ottan a kortárs magyar képzőművészet.

El tudják intézni, hogy alapítványt hozzanak létre működésüket elősegítendő. Kiharcolják, hogy fölvehessenek még három tagot, ha lehet, még urbánusabbat, még érzékenyebbet, még borongósabbat. Rábeszélik az intézményt, hogy érdemes katalógust nyomtatni hozzájuk. (Színeset, értelmeset, nem túl drágát.) Kijárják, hogy a teljesítmény látható legyen ez idő tájt a Budapesti Történeti Múzeumban nem kisebb megnyitó asszisztenciával, mint Budapest főpolgármesterével.

És ilyen nincs. Nyolc festő, aki oly ügyes, mint egy friss betéti társaság, aranyszájú, mint egy sikeres parlamenti frakció és gátlástalanul lobbizó, mint egy vízügyi maffia, oly lefegyverzően tehetséges, megvesztegethetetlenül szabad és konokul mély művészetet hoz létre, amilyenhez legalábbis átnedvesedett hónapos szobát, zaciba vágott utolsó örökséget, és tovább nem hitelező sarki fűszeres drámáját passzítják a montmartrei bohémek és szentendrei mellőzöttek sorsán kesergő művészregényírók.

Meg ilyen sincs. Egy árva skandalum, egy blikkfangos cím, egy divatérzékeny gesztus nem sok, annyi se bővíti a vári tárlat kínálatát. Ide nem teszik ecsetjüket sem a fogorvosi várószobákra sandító yuppie-piktorok, sem a "nagy narratívak" emlein csüggő esztétaérzékeny posztvalamilyenek. Itt képek vannak, törékenyek és csöndesek, zárkózottak és megbízhatóak. Csapatmunkává szélesedő összteljesítmény, csupa autonóm ember együttműködésének eredménye. Egy hitelesen, tartósan és jól polgárosodó haza művészeti dokumentációja. Hiába, mégiscsak szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország!

Finom a nézőnek, rossz a kritikusnak. Mert miközben igazi látásgyönyört okoz a Kovács László vajszínű stukkófestményeit tagoló lágy erezet, miközben méla ámulatra ingerelnek Tölg-Molnár Zoltán csorgásokkal végződő nagy sötét festékfellegei, miközben spanyolos gyászélménnyel ajándékoz Szüts Miklós szárazon felhordott fekete felülete, és miközben az aszkézis kéjében részesítenek Váli Dezső műteremcella variációi, azonközben a szemleíró tudja a dolog reménytelenségét és fölöslegességét.

Azért ne adjuk föl ilyen hamar. Ha nem is lehet önmagában leírni azokat a túlérzékeny árnyalatokat, amelyeket egyébként az igyekvő katalógus is vagy zöldre és sárgára csúsztat; ha nem is érdemes leltárba venni azt a néhány tárgyat, amely megjelenítve és felismerhetően ott kuporog a háromteremnyi vásznon, és meghagyjuk a katalógusíróknak, hogy Moranditól Pilinszkyig összevissza asszociáljanak, egyik ismeretlen tételt a másik ismeretlen tétellel kiváltva, azért észre kell vennünk a faj speciesének döntően meghatározó közös jegyeit. Ők nyolcan együtt nem szeretik a tiszta színeket és a világos körvonalakat. Tartózkodnak a motívumhalmozástól és a toluló festékanyag alkalmazásától. Mellőzik az embertömeget és a teljes absztrakciót. Okulnak az impresszionizmusból és az Európai Iskolából. Utálkoznak a pop arttól, és a fogyasztói társadalommal kokettáló valamennyi kiegyezési kísérlettől. Festményeik között járva az embernek egyáltalán nem jut eszébe a modernizáció és az ökokatasztrófa, a politika és a társadalom, de még a művészeti irányítás és a mecenatúra sem.

Ők nyolcan elsősorban arról szólnak, amiről nem szólnak. Arról, hogy a művészet körlete a világ jó varázslat árán eltűnhet a süllyesztőbe, hogy néhány alázatos kiválasztottnak, bizonyos kegyelmi pillanatokban és az ihlet sistergő csóvája mentén a semmivé lett világ helyett keletkezhet egy másik minőség: a művészet.

És most Vojnich Erzsébetről. A közös ismertetőjegyeken és az együttesen átugrott kvalitásmércén túl ugyanis igazságtalannak tartanám, ha az udvariasság gleichshaltoló dramaturgiája csak a sikersztoriról, a szinte hihetetlen szerencsesorozatról és teljesítményük művészettörténeti paramétereiről szólna. Itten hét, de legalábbis a számomra négy jelentős festő (Váli, Szüts, Tölg-Molnár, Kovács László) és egy másik klasszis állított ki. A dolog kínos. Ám vádoljanak feminista elfogultsággal, viszályszító tapintatlansággal és pedagógiai ügyetlenséggel, csak kimondom. Vojnich nem egyszerűen jó, hanem zsenigyanús. Didergő fényű belső terei, értelmezhetetlen architektúrái, a semmit tovább bogozó fénycsóvái nemcsak a nevenincs csoport íratlan, belső célkitűzéseit pontosítja, hanem oly erővel tart fogva, akkora karizmával kényszeríti vízióját megbámulni, hogy nem irigylem ezért se a többieket, sem őt.

Bízzunk inkább a valószínűtlen történet továbbszövésében és az emberi természet nemességében.