Eszterházy Károly Főiskola Eger 2007

  

A zsidó gyászszokások, és temetkezés ábrázolása

Váli Dezső festészetében

 

Konzulens tanár:                                                     Készítette:
Erdős Júlia                                                             Fodor Nóra
főiskolai docens                                                     rajz-vizuális kommunikáció

 

 

Tartalomjegyzék

 

Bevezetés......................................................................................................4

Zsidó gyászszokások.....................................................................................5

Zsidó temetkezés..........................................................................................11

Váli Dezső

     A ‘‘Régi zsidó temetők’‘ korszak.............................................................17

     Képmelléklet............................................................................................20

     A régi zsidó temető - A/82/31 ..................................................................31

     Régi zsidó temető - visszatérés - A/84/51....................................................32

     Régi zsidó temető (vázlat a gyászhoz) - A/84/45..........................................33

     Régi zsidó temető - (alkonyat után) - A/84/47..............................................34

     Régi zsidó temető - sötét kő - A/84/49.........................................................35

     Régi zsidó temető (évszázadok) - A/85/02...................................................36

     Régi zsidó temető - kezdetben - A/85/11......................................................37

     Régi zsidó temető - (Ferenczy Károly emlékére) A/86/21..............................38

     Régi zsidó temető (hazatérés) - A/86/14.......................................................39

     Utolsó zsidó temető képem - A/86/22..........................................................40

Összefoglalás.................................................................................................41

Képmelléklet..................................................................................................43

A téma pedagógiai célú felhasználásának lehetőségei........................................56

Irodalomjegyzék.............................................................................................59

Jegyzetek........................................................................................................60

 

 

 

 

 

Bevezetés

 

       A zsidó kultúra a nem beavatottak számára mindig misztikus terület lesz. Sokan jártunk már zsidó temetőben: meglehetősen más hangulata van, mint a keresztényeknél. Teljesen különbözik e temetkezési és gyászszertartás a miénktől. Egyszerre misztikus és szakrális.

       Affinitásom a zsidó kultúrához és a zsidó festészethez már régóta érezhető volt. Tanulmányaim során próbáltam beépíteni mind a rajzi, művészettörténeti és a pedagógiai tevékenységeimbe. Egyfajta kíváncsiság és csodálat indíttatott szakdolgozatom címének kiválasztásánál.

       A témát először szakrális, majd rajzi vonatkozásból közelítem meg. A képzőművészetből olyan személyt választottam, mint Váli Dezső, akinek alkotói tevékenységét jelentős részben meghatározta a zsidó temetők látványának feldolgozása.

A dolgozatom megírásához megbízható forrásanyagot Raj Tamás főrabbitól kaptam, továbbá Váli Dezső összes publikációja, alkotásai segítették munkámat.

Két nagyobb részre tagolható a szakdolgozatom.

 1. Szakrális megközelítésből indulok ki, melyben a zsidó gyászszokásokról és temetkezésről írok.

  2.  Majd e témát bemutatom Váli Dezső zsidó temetők festészeti korszakán keresztül, tíz festmény részletes elemzésével.

Minden festészettel foglalkozó ember számára példaértékű e művész munkássága. Meddig lehet éveken keresztül körbejárni, feldolgozni csak egy témát úgy, hogy az érzékletes, kifejező maradjon?

Megbizonyosodhatunk arról, hogy lehetséges még akkor is jó képet alkotni, ha munkáink beszürkültek. Hiszen, ahogy Váli mondta: ‘‘a szürke egyébként a leggazdagabb szín!’‘[1]

 

 

Zsidó gyászszokások

 

       A zsidóság az élet vallása. A törvény az életet szolgálja, de a halottakról sem feledkezik el. Az élethez ugyanis hozzátartozik a halál. A zsidó vallási szertartásoknál épp olyan fontos tisztességgel elkísérni az elhunytat a végső útjára, az ‘‘Élők Házába’‘, mint gondoskodni a gyászolók fájdalmának enyhítéséről. Sokan tudjuk, milyen érzés elveszíteni valakit, aki közel állt hozzánk, a halálhírt éppen ezért nem könnyű közölni embertársainkkal.

       Már az ókorban kialakultak különböző szokások, olyan jelek, amelyekkel egyszerre lehetett tudatni az emberekkel a halálhírt. Az ókorban sófárhangot szólaltattak meg, kosszarvból készült kürt hangját. A ‘‘sófár svarim’‘, amely töréseket jelent héberül, valóban három megcsukló, megtört akkord hangját hallatta.  Manapság is alkalmaznak rituális jelzéseket, pl. kiöntenek egy pohár vizet a ház elé, tudatva a környezettel a szomorú hírt.

A gyászolók lakásukban letakarják a tükröket. Aki oda belép, nem kell kérdeznie semmit. Északkelet-Magyarországon a templomszolga hajnali ébresztéskor eggyel kevesebbet koppant a házak ajtaján.

A hagyományos szokás szerint, ha meghal valaki, a Szentegyletet, a Chevra Kadisát kell értesíteni. Ők vállalnak minden teendőt, amit a halott körül kell végezni. A Szentegylet jelen van világszerte, ahol zsidó hitközség létezik. Budapesten 1840-ben alakult meg, ma a Síp utcában található a székhelyük. Feladatuk a halottak eltemetése, a temetők felújítása. A temetkezéssel kapcsolatos ügyek mellett a szegények gyámolításával is foglalkoznak. Budapesten működtetnek egy kórházat Zuglóban, az Amerikai úton, ahol olyan betegek számára biztosítanak ellátást, akik nem tudják megfizetni a kórházi költségeket. A Chevra emberei mindezen faladatokat önszántukból végzik: számukra természetes a segítségnyújtás. Haláluk után előkelőbb sírokban hantolják el őket.

A zsidó temetkezési szokás szerint a halottat minél hamarabb el kell temetni-, addig a gyászoló fel van mentve bizonyos kötelességei alól. Nem szükséges dicsérő imákat mondania, sem pedig mások dicsérő imáira ‘‘ámen’‘- nel felelnie. Nem tiltott házának elhagyása ez idő alatt, és a fontosabb üzleti ügyeket is lebonyolíthatja saját maga.  A temetés kitűzött napja viszont nem halasztható el semmi nemű ügy miatt.

Amíg nincs eltemetve a halott, az élőknek kötelességük gyászolniuk, a halál beálltával kezdődően és a temetést követően is.

A temetés napján a hozzátartozók böjtölnek. Tilos húst enni, bort inni, és érzéki élvezettel élni. Szombaton viszont megengedett a hús és bor fogyasztása, templomba is mehetnek, csak az érzéki élvezet szigorúan tiltott. Ezen a napon hamarabb kell elmondaniuk az imákat, mivel az est beállta után a temetésig nem imádkozhatnak. Ha a halál ünnepnap előtti este áll be, s a temetéssel kapcsolatos előkészületeket nem bonyolították még le, ünnepnapokon ugyanazok a szabályok vonatkoznak a gyászolókra, mint szombaton.

Újévkor a gyászoló köteles a sófár fúvást meghallgatni. Az engesztelő nap végén szombati magatartást kell követnie. Púrim ünnepén elmehet a templomba, de az imákat nem olvashatja együtt a gyülekezettel. A templom újraszentelése napján nem gyújthat channukka-gyertyákat.

       A szigorú böjt után a gyászolók bevágják ruhájukat. A ruhaszaggatás egy ősi szokás, amelynek célja, hogy ha elvesztünk valakit, az ember lelkében felgyülemlett fájdalmat kifejezésre juttassuk. Halálhír következtében ezt az ember első, hirtelen felindulásból teszi. A történelem során a ruhaszaggatás rituáléjára utaló legkorábbi feljegyzés Mózes első könyvében olvasható. Eszerint Jákob fiai összeesküdnek testvérük, József ellen, akit különös álmai miatt akartak megölni. Az egyikük, Reubén nem engedte saját vérük legyilkolását, ezért csupán egy gödörbe lökték testvérüket, majd Reubén távozása után eladták az arra jövő izmaélitáknak. Reubén visszament Józsefért, hogy kiszabadítsa. Mikor a gödörhöz ért, nem találta sehol. Azt hitte, testvérét felfalta egy vad. Ekkor fájdalmában megszaggatta ruháit. (Mózes I. könyve 37: 29). Sietett, hogy közölje testvéreivel József halálát. Azok vérbe mártották a halottnak vélt József köpenyének egy darabját, és elvitték apjukhoz. Jákob azt hitte, vadállat falta fel fiát. Bánatában ő is megszaggatta ruháit, derekára zsákot kötött, gyászolt. ( Mózes I. könyve 37:34 ) A   ruhaszaggatás nem csupán a fájdalom levezetésére szolgál. Egész évben emlékeztet a szeretett elhunytra, másokat pedig legnagyobb kíméletre indít az ilyen ruhát magukon viselő embertársak iránt. A próféta mindezt csak külsőségnek tekinti, belső megemlékezésre buzdítja a gyászolókat. ‘‘Szíveiteket szaggassátok, nem csak ruháitokat!’‘(Joel 2, 13.)

 A ruhaszaggatást a koporsó lezárása előtt végzik. A rokonok a koporsó fölé hajolva segédkeznek: férfi halottnál férfi, női holttestnél nő. A szív fölött a kabát szegélyébe belevágnak késsel, majd a gyászoló továbbhasítja saját kezével ruháját egy hüvelyknyire. A ruha bevágását különböző helyen szokás végezni, attól függően, milyen kapcsolatban állt az elhunyt a gyászolóval. Rokonokért a ruha jobb oldalán, szülőkért a baloldalon végzendő. Szülők elvesztéséért a gyerekeknek az összes ruhadarabjukat be kell vágniuk, amit aznap viselnek, kivéve az inget, és a köpenyt. Ezeket nem szükséges. A ruhaszaggatást csak állva lehet végezni. Ünnepnapokon csak a szülőkért engedélyezett, ez alól csak az ágyban fekvő beteg lehet felmentve. Kisgyermek elhunytakor is megteszik ezt, de ha harminc napnál fiatalabb csecsemő halálozott el, ez a művelet elmarad. Ha két közeli rokon egy napon halna meg, midkettőért egyszerre szokás megszaggatni a ruhát. Ha egymást követően több rokon hal meg, akkor a már meglévő hasítást kell továbbszakítani. Harminc nap letelte után bevarrhatóak a szakítások, de szülőkért sosem szabad véglegesen összevarrni a ruhát. Ez alól csak a nők kivételek, az illemre való tekintettel összetűzhetik. Természetesen imádkozás mellett végzendő a gyászszertartás.

       A ruhaszaggatás mellett a temetkezési szertartás másik jelentős mozzanata a halott mosdatása. Ezt rituális fürdetésnek nevezik, héberül ‘‘tahará’‘, azaz megtisztulás. A temető külön helyiségében az arra illetékesek végzik. A Chevra Kadisa emberei megfelelő szakértelemmel bonyolítják le a műveletet. Csakis tiszta kézzel lehet elkezdeni, ennek szakrális jelentősége van. Megmossák a kezüket, megtisztítják a bűntől. A mosdatás csak akkor kezdhető meg, ha már készen van az elhunyt számára a halotti ruha. A férfi holttestet lábaival az ajtó irányában két-három, vagy több férfi egy deszkára emeli. Kettéhasítják az inget mellkastól kezdve a gyomorig, majd lefedik egy lepedővel. Egy edénybe langyos vizet öntenek, kis tállal merítenek belőle, majd ráöntik testére.  Lepedőn keresztül megmosdatják. Ezt fejtől kezdve a lábakig végzik. Ezalatt hanyatt fekve nyugszik, majd egyik, aztán másik oldalára fordítják, és megmossák hátát is. Végül a kezek és a lábak körmeit is egy fémeszköz segítségével kitisztítják. A mosdatás után az egész holttestet tojással vegyített borral lelocsolják. A Chevra vénei közül négyen teknő fölé emelik, majd kilenc mérték vízzel leöntik.  Közben kilencszer a ‘‘tiszta’‘szót ismételgetik. A megmaradt fürdővizet a halott testére szokás önteni, fejtől a lábakig, majd száraz ruhával végigtörlik a testet.

A hajat és a szakállat fém fésűvel kifésülik. Ünnepnapokon a fésülés és a törülközővel való mosdatás elmarad. A női holttesten a mosdatást csak nők végezhetik.

Gyermekágyas asszonyon, aki a szülés napjától számított harminc napon belül halt meg, nem végezhető mosdatás. Kizárólag abban a ruhában temethető el, amiben elhalálozott. Általában melléhelyezik véres lepedőjét is. Némely helyeken megtisztítják az el nem fedett testrészeket is. Mialatt mosdatják a halottat, az Énekek-énekének verseit mondogatják.

       Az elhunytat, ősi zsidó szokás szerint, egyszerű, fehér gyolcsruhába öltöztetik, ezt héberül ‘‘tachrichim’‘-nek nevezik. A nőket és a férfiakat egyaránt többrétegű öltözetben kell eltemetni. A férfiak testére fejtől kezdve adják a ruhát: sapkát, inget és nyakkendőt kap. Lábaira vászonnadrágot húznak, az inget vászonövvel díszítik, néha még egy kendőt is adnak rá. Mintegy köpenyt, úgy vetik át vállain. A halotti ruha fölé egy ‘‘talisz’‘kerül, végül vászonlepelbe burkolják a testet. Nőtlenek esetében a talisszal, mint egy nagy lepellel befedik a holttest arcát is, a nős férfiaknál viszont az arc szabadon marad. Megköthető ruhadarabon általában csak egy csomót ejtenek. Ünnepnapokon még ezt sem teszik, csupán áthajtják a kötözendő anyagokat.

A nőket három rétegű ruhadarabban temetik el. Ingben, kendőben, főkötőben, harisnyával, övvel kiegészítve. Az öltöztetést náluk is a fejnél kezdik. 

Gyermekágyban elhunyt nőkre a lehető legkevesebb ruhadarabot adják: kevesebb szövet legyen rajta az enyészet elkerülése végett. Szokás szerint mellétemethetik véres ruhadarabjait is, de halála beálltakor rajta lévő öltözetben helyezik nyugalomra. Ha az asszony áldott állapotban fejezi be életét, még mielőtt megszülte volna gyermekét, a koporsóba lábaihoz egy fehér leplet helyeznek. Ha viszont gyermekét megszülte, de ő is ugyanazon időben halálozott el, általában egy koporsóban temetik el őket. Néhol mégis külön koporsóban hantolják el a két személyt, viszont egy közös sírban helyezik örök nyugalomra.

A meggyilkolt, sok vért vesztett emberek koporsójába, zacskóba téve behelyezik a testük mellől kiásott, véres földdarabot is. Melléjük teszik a gyilkos eszköz megtisztításához használt rongydarabot. Mielőtt a halott férfi testét a koporsóba fektetik, azt talisszal kibélelik, majd leplet és egy övet helyeznek el benne. Az övet összekötik rajta, a leplet pedig felülről, mint egy köpeny gallérját, átvetik.  A taliszt a feje fölé húzzák, az arany vagy ezüst paszományt lefejtik róla. A halálban nincs különbség gazdag és szegény között. A gazdagot ugyanolyan ruhában temetik el, mint a szegényeket. Már a középkori időktől kezdve törvény írta elő, a Chevra Kadisa gondoskodott arról, hogy a temetkezésben ne legyenek osztálybeli különbségek. A sírkövek is egységesen egyszerűek voltak régen, csak a törvénytudók, a rabbik és a Chevra Kadisa tagjainak járt nagyobb, esetleg díszesebb sírkő. Persze, ma már sokféle létezik.

       A búcsúztató szertartás, héberül ‘‘ciduk hadin’‘alatt a férfi hozzátartozók a ravatal jobb oldalán, a nők bal oldalt helyezkednek el. A rabbi beszéde előtt a kántor emlékimákat énekel. A halottat a sírhoz kísérő úton imával követik. Ezt az utat nevezik ‘‘levajának’‘, a halott elkísérésének.  Útközben a koporsót háromszor leteszik. Van olyan hitközösség, ahol még egyszer kinyitják a sírba tétel előtt. Ekkor földzacskót helyeznek a holttest nyaka alá, utoljára megigazítják a testet, illő helyzetbe rendezik. A koporsót lezárják, majd szíjak és kötelek segítségével leengedik a földbe.  Hozzálátnak az elhantoláshoz: a nyitott sírba a rabbi és a kántor után minden gyászoló egy kis lapáttal vagy kézzel háromszor földet szór. Közben a Szentírásból idéznek. Szülőre, nagyszülőre egyáltalán nem szabad földet szórni.

 Mindenkinek meg kell várnia, míg a sírhant végleg elkészül, mert addig nem illendő elhagyni a temetőt.

A temetési szertartások teljes befejeztével már nem a halott körül zajlanak az események, hanem a gyászolók vigasztalása a legfőbb feladat. Izraelben ősi szokás, a legnemesebb cselekedetek közé tartozik. Lényege: ha rövid időre is, de a gyászoló fájdalma csökkenjen. Fontos az együttérzés a fájdalomban, épp ezért nyújt segítséget a közös ima a zsinagógában.

       Elkezdődik a szigorú gyász időszaka.  Hét napig tart, héberül: ‘‘sivá’‘. A gyászoló nem hagyhatja el otthonát, nem vehet fel cipőt, szék helyett csak sámlira ülhet. A látogatók vigasztaló szavak mellett ételt-italt is visznek magukkal. A Chevra Kadisa emberei vigaszt nyújtanak, a temetés után kaláccsal és hamuval hintett tojással várják a hozzátartozót házánál. Ezt nevezik ‘‘szeudat havraának’‘, azaz felépülési lakomának. A rabbi külön kérésre megengedi az otthoni megemlékezést, a közös Istentiszteletet, a gyászimát az elhunyt emlékére.

A kevésbé szigorú gyász harminc napig tart, héberül ‘‘slosim’‘. Ekkor tilos hajat vágni, borotválkozni, és az elhunyt sírját meglátogatni! Izraelben a harmincadik napon kerül sor a sírkőállításra.

       A gyászidő leteltével a hozzátartozók kötelesek felkeresni szerettük sírját. Míg a keresztények a temetőből távozáskor keresztet vetnek, a zsidóknak füvet kell szakítani, és a hátuk mögé dobni. Ez jelzi az élők és a holtak különválását.

Ilyenkor egy bibliai idézetet szokás elmondani, hogy az eltávozottak úgy virágozzanak, úgy támadjanak fel, mint a ‘‘mező füve’‘.

 

 

 

Zsidó temetkezés

 

      A sírkőállítás ősi rituálé. Apró kövecskék sírra helyezéséből alakult ki.

Legelső bizonyítéka a Bibliában olvasható, Jákob nevéhez köthető. A Szentírás szerint háromszor állít emlékkövet. Először, mikor fiatalon kénytelen elhagyni a szülői házat, s útközben látomás gyötri. Miután megfejti, egy oltárkő alapját helyezi le Bét- Élben, és fogadalmat tesz Istennek. Másodszor felnőtt emberként állít követ hazatérése alkalmából. ‘‘Legyen tanú ez a kőrakás’‘(Mózes I. könyve 31:52). Harmadjára halott felesége, Ráhel emlékére. /Jákob és Ráhel Bét-Élből indultak útnak Efrátba, vagyis Bét-Lehembe, de útközben Ráhel életet adott fiának, Ben Óninnak, Jákob elnevezésére Benjaminnak. A nehéz szülés következtében Ráhel meghalt. Jákob így nem tudta eltemetni feleségét a családi sírboltban, a Machpéla-barlangban, ezért sírjára oszlopot állított. (Mózes I. könyve 35:20)/. Ráhel sírja a mai napig megtalálható, Ramat-Rahél, azaz Ráhel magaslata néven zarándokhely lett.

A régészet igazolta a bibliai elbeszélést. A Szentírásból megismerhető elődeink temetkezési szokása, a barlangsírokba való temetkezés. Természetesen az ókorban még nem kegyeleti szokásból helyeztek köveket a sírra, mint manapság, hanem különböző okok miatt tették.

Ez a világszerte elfogadott hagyomány a Közel-Keletről ered, és terjedt el. A sivatagos vidéken a homok nem nyújt kellő védelmet a holttestnek, ezért a rokonok, ismerősök köveket hordtak a sírra, nehogy a test vadállatok martaléka legyen. Jótéteménynek számított ez a cselekedet. Innen eredhet az emlékkövek, mint az el nem feledés szimbólumának elhelyezése a hantokon.  Minél több kavicsot helyeznek a sírra, annál élőbb az elhunyt emlékezete földi élete felé. Különös szokásnak tartják a keresztény hívők, hiszen ők virággal emlékeznek elhunyt szerettükre. A zsidó vallás szerint virággal emlékezni sértő az elhunytra nézve, hiszen az életet szimbolizálja. Halottra emlékezni csakis élettelen dologgal lehetséges. Ada Christen versének eme két sora remekül példázza az imént említett szokást: ‘‘Élő kapja a virágot, kavicsot a holtnak hantja’‘[2]

         A zsidó temető, ‘‘bét hachajim’‘, az Élők Háza. A zsidók halottjaikat élőknek tekintik, innen származik ez az elnevezés. A temetkezés után sírkövet készítenek, és azt felavatják. Izraelben egy hónappal a temetés után -míg nálunk egy évvel a búcsúztató szertartást követően- történik. Sírkőavatáshoz nem szükséges rabbit és kántort hívni, de feltétlenül imát kell mondani a sírnál.

A történelem során a zsidó sírkövek koronként, területenként változtak. A bibliai korban ‘‘máccéba’‘volt a neve. Ilyet állított Jákob elhunyt feleségének. Az ókori Palesztinában kettős sírokban temetkeztek, ezt hívják ‘‘máchpélának’‘. A családi sírboltokban külön kamrák nyíltak az egyes személyek sírjához. A második, harmadik századból egy egész nekropoliszt ástak ki Bét Seárimban. Zsidó tanítómesterek temetkeztek ide. Ekkor a feliratok héber vagy görög nyelvűek, olykor mindkettő. A sírkamrában reliefek vagy freskók láthatóak, melyeken gyakran szimbólumok jelennek meg. Emberi, állati, növényi, gyümölcs, hajó, lovas motívumok. Az ősi zsidó szimbólumok egyaránt megjelennek, mint a hétágú menóra, pálma, citrus, sófár vagy az olajkorsó motívuma. Mindezek mellett bibliai történetek is megtalálhatóak: Noé bárkája, Dániel az oroszlánveremben. Ezek gyakoriak az ókori zsidó és keresztény művészetben.

Ebben az időben a zsidó művészet virágzását élte, melyről tanúskodnak az ókori zsinagógák mozaikpadlói is. A római katakombák sírkövein is megtalálhatóak a zsidó kultúra emlékei, melyek formavilágukban megőrizték az eddigi motívumkincsüket. A héber és görög mellett a latin is megjelenik, mint a pannóniai zsidó sírköveken. Egyszerű kő, latin szöveggel, hétágú menórával. A kövek időről-időre egyre egyszerűsödnek.

       A középkorban a motívumkincs gazdagsága leredukálódik, a héber betűk, azaz a felirat veszi át a forma szerepét. A középkori Magyarországon szinte ugyanazon sémára íródtak a sírfeliratok. Felül csak két héber betű, ‘‘Itt van elrejtve’‘, azaz eltemetve. A zárósor: ‘‘Legyen lelke bekötve az élet kötelékébe’‘.  A ránk maradt középkori sírkövek legrégebbike Pészách Ben Péter írásos sírköve 1278-ból, egyben a legszebb, mely fennmaradt e korból. A kőtáblán ez áll: ‘‘Ez az emlék / R. Pészách Ben Péter /sírhantjánál (fejénél) került felállításra, / aki visszatért az örökkévalóságba / a hatodik évezred harmincnyolcadik esztendejében / elul havában.’‘[3] Ma a budapesti Történeti Múzeum őrzi.

A zsidó temetkezésben különbséget kell tenni a szefárd, a spanyol eredetű és a német askenázi sírkövek között. A szefárd zsidóságé vízszintes, fekvő formátumú, míg a németé álló. Nem voltak, nem is lehettek osztálybeli különbségek a sírköveken sem, a halálban minden ember egyenlőnek számít. Egységesen egyszerűek készültek.

Ezzel szemben a rabbikat mindig kitüntetett sírba hantolták el, emléküket szarkofágok őrzik. Kelet- Európában, Magyarországon a chasszid rabbik sírja fölé kis sátorszerű házacska épült. Itthon a Chasszidizmus olyan vallási mozgalom volt, ami az évezredes merev, dogmák által vezérelt zsidó vallást fölszabadította. A tizenhetedik és a tizennyolcadik század táján terjedt át Lengyelországból. A természet és az ember kapcsolatát hirdette. A chasszid istentiszteletek ének és tánc kíséretében zajlottak, az addigi dogmatikus szertartás helyett. A rabbik sírjai zarándokhellyé váltak. Gyakran látogatják az emberek a sátoraljaújhelyi, bodrogkeresztúri, olaszliszkai vagy a nagykállói csodatévő rabbi sírját, mint ahogy a festő Ámos Imre is.

       A tizennyolcadik században kialakult a zsidó barokk kőfaragó művészet. A zsidó népdal, néptánc mellett a chasszidizmus szellemi termékeként jöttek létre. Formailag a sírkövek sumér hagyományt idéznek fel, téglalap vagy félkörörös záródísszel, korona tetővel. Akadnak hegyesszögben végződő kövek, illetve a gótika szellemiségét idézve csúcsíves záródásúak. A román korra jellemző domború, vagy csavart, oszlopszerű elemek is felismerhetőek. A kőfaragók a chevra kadisának az alkalmazottjai, gondos művészi kivitelezésű köveket faragtak. Nem tekintették magukat művészeknek, de mindegyik sírkő szinte más, mind egyedi kivitelezésű alkotás. A sírművészetben szinte mindegyik kőnél a betű dekorativitását használták fel díszítőelemként. A kőfaragónak kellett a betűket elrendeznie, kivésnie a sírkőn, mellyel dekoratívvá és formagazdaggá alakítható a felület. Ez természetesen nagyfokú esztétikai érzéket és gyakorlott szakmai tudást igényel. Így hát a betűkép, a szöveg esztétikus elrendezése volt művészetük próbaköve. A mesterek domborított vagy bevésett technikával dolgoztak. A domborított technika jóval nagyobb lehetőséget biztosított a sírkő egyenített megmunkálására. A szövegsorok gyakran domborított gerendázaton helyezkednek el. A kőszobrász mesterek a szöveg és a változatos dekorációs formák közötti egyensúly megteremtésére törekedtek. Ahhoz, hogy a kőfaragók művészete értelmezhető legyen mindenki számára, ismerni kell az ősi jelképeket, szimbólumokat. A sírkövek számos motívumkinccsel rendelkeznek, mint a menóra, hanukija, Dávid-csillag, sófár, áldást osztó kéz, kancsó, korona, törvénytábla, szív, pajzs. Állat- és növényszimbólumok is egyaránt megtalálhatóak, mit az oroszlán, sas, szarvas, galamb, macska, szőlő, gránátalma, fűzfa, pálma. A zsidó művészetben a jelképek nagy jelentőséggel bírnak, hiszen a Biblia tiltja az emberábrázolást, a faragott képek tiszteletét.

A temetőkben nincsenek sírszobrok vagy fényképek, a betűkön kívül csak e formák ismeretével tudhatunk meg a halottról információkat.

       E világ két dimenzióra épít, de annak jelentősége hatalmasabb, ha ismerjük a felé vezető utat.

Az egyik legősibb szimbólum a menóra, vagyis a hétágú gyertyatartó. Ágszerűen formált alakja hasonlít az élet fájára. Először Mózes korában bukkant fel, a pusztai szentély leírásánál. A templom központi részén állt, az örökmécses szerepét töltötte be. A hét ága a hét napjára utal. A római korban ismert zsidó jelkép volt, de a pannóniai zsidó sírköveken is előfordult.

 Egy másik gyertyatartó a hanukija, azaz a hanukai gyertyatartó, amit Magyarországon szintén menórának neveznek, csak Hanuka ünnepén gyújtják meg. Nem hét ágú, mint a menóra, hanem nyolcágú, és kiegészíti még egy szolgagyertya, a samesz. Általában csak annak a halottnak a sírkövére vésték rá, aki december környékén halálozott el.

A Dávid-csillag szintén egy régi jelkép, Dávid pajzsát szimbolizálja. Hatágú csillag, két egymásba fordított háromszögből áll. Indiából eredeztethető, az ég-föld vagy nő-férfi találkozásának szimbóluma. A zsidó hitvilág szerint Dávid király pajzsára vésték ezt a jelet, innen is származik az elnevezés.

 A sófár, egy kosszarvból készített kürt. Sokféle eseményen szólaltatták meg, mint a szombat és egyéb ünnep kezdetén, halálhír esetén, a zsinagógában pedig újévkor és engesztelő napon. Sírköveken megjelenő ábrázolása a Messiás eljövetelét, a feltámadást jelzi.

A gyertya, egyértelműen a lélek szimbóluma, a Példabeszédek könyve szerint az ember lelke, Isten mécsese. Mindemellett a családi élet jelképe is.

Áldó kezekkel való megjelenítése a péntek esti gyertyagyújtásra utal. Általában női sírköveken jelenik meg.

Az áldást osztó két kéz, és annak jellegzetes mozdulatával való ábrázolása csak a kohanitáknál jelenhet meg. Áron nemzetségéből származó kohanita férfiak a zsinagógában e mozdulattal áldják meg Izrael népét. Egy legendás magyarázat szerint Isten tekint le az ujjak mögül.

Egyes alakzatok, mint a kancsó, a levita származásúak jelképe.

A korona a tudást jelenti.

A nyitott könyvszekrény a bölcsesség szimbóluma.

 Az oszlop és a ház a példamutató családi életet jelzi.

 A törvénytábla a mózesi két kőtáblára utal, melyre a bibliai tíz parancsolatot vésték. Általában a sírkövet erre a kettős formára faragták ki.

A sátor a Talmud szerint az igaz ember jótetteit jelenti, mely oltalmaz.

A szív a jóakarat jelképe.

A pajzs a belső emberi értékeké.

Az állat motívumok közül az oroszlán a hűséget, és a vallásos kitartást jelzi.

A két oroszlánnal körülvett korona a Tóra védelme.

A szarvas, mint címerállat, személynévre vagy családnévre utal.

A sas családneveket, vagy a családon belül a védelmező anya szerepét erősíti.

A galamb csak női szimbólum, temetésen mondott Énekek énekében a női szépség megjelenítője.

A macska kevésbé gyakori, inkább a ‘‘Katz’‘családnevet mutatja.

A szárnyas lovak jelképe még nincs megfejtve, eredete valószínűleg idegen.

 Gyakoriak a sírköveken a növényi szimbólumok is:

A szőlőfürt Izrael jelképe, azaz a zsidóságé. A családi életre is utalást tehet.

 A gránátalma szintén a zsidó eredetet jelzi, Izrael kiemelt terméke.

 A fűzfa nagyon gyakori jelkép, a szomorúság és a gyász megtestesítője. Ábrázolása többnyire női sírköveken látható.

A pálma a kitartó, egyenes embert, az igaz embert ábrázolja.

A derékba tört pálma viszont a váratlan halál tragikumát fejezi ki.

Az egyéb virágmotívumok és vázák már főként modern síremlékeken fordulnak elő.

       A tizenkilencedik században szinte túlburjánzanak a díszítőelemek, háttérbe kerülnek a feliratok. Ezzel hanyatlásnak indult a sírkőművészet. Egyre nagyobb köveket munkálnak meg, ezáltal a díszítőelemek is megsokszorozódnak a nagy felület kitöltése érdekében. Míg a régebbi köveken a díszítmények a timpanonban helyezkedtek el a szöveg felett, addig ez idő tájt megszaporodtak a kő egész felületén. Már a szöveget sem a hagyományos célja szerint vésik ki, függetlenedik a halott adataitól; versrészletek, idézetek formájában vannak jelen. Öncélúvá válnak a feliratok, eltávolodva a halott személyétől. A zsidó temetők művészetét a múlt század végétől kezdve kiszorítja a tömegméretekben termelő kőfaragó ipar. Később fokozatosan megjelenik a rossz ízlés antológiája, a giccs. Mára a temetőkben az évezredes egyenlőtlenséget a sírköveken megnyilvánuló megkülönböztetés teljesíti ki. A temetők a legősibb időkben fákkal díszítettek, ligetszerűek voltak. A természetes, ép környezet az elmélkedésre vágyó ember kedvelt  helye volt. A rómaiak zsidókertnek nevezték.

Jelenleg a temetők az elhanyagoltság, az ápolatlanság érzetét keltik a látogatóban, holott a talmudi előírás szerint sem növényzetét, sem köveit nem szabad felhasználni. Törvény írja elő, hogy a sírokat tilos bolygatni, beleértve az exhumálást is. A fákat, bokrokat nem metszik, csak a sírhoz vezető utat teszik járhatóvá. Zsidó szokások szerint a természetes környezetet óvni kell, a hagyomány szerint az enyészettel hiábavaló szembeszállni.

       A temetők általában nyitva állnak a látogatók előtt, kivétel szombaton, de már péntek délután sem illendő felkeresni. Ünnepnapokon szintén zárt a temető kapuja. Látogatáskor illő öltözetben kell megjelenni, csak úgy, mint a zsinagógába való belépéskor. Férfiaknak kötelező sapkát viselniük, amit akár a gondnokságon kölcsönözhetnek is.

 

Váli Dezső

A ‘‘Régi zsidó temetők korszak’‘

 

       A művész 1942. október 2-án született Budapesten. 1959- ben kezdett a festészettel foglalkozni. Már e korai munkásságában megmutatkozott színek iránti vonzalma, melyet az anyag használata, az olaj technika tett teljessé. Mindig is érdekelte az olaj felhasználási lehetősége, mely jóformán egész festészeti munkásságát végigkísérte a mai napig. Már fiatal korában műanyag festőkéseket készített, mellyel gyakrabban dolgozott, mint ecsettel. Ezáltal könnyebben tudta keverni a színeket, ugyanakkor különleges faktúrákat tudott létrehozni. Kísérletezett a festéssel.

1962-ben felvették az Iparművészeti Főiskolára. A festés mellett az építészettel is foglalkozott, amely ettől kezdve művészetét jelentősen befolyásolta.

Szinte minden képén már olajjal dolgozott. Stúdiumokat készített. A látvány, a figurális ábrázolás érdekelte. Munkáihoz gyakran vázlatokat rajzolt, mielőtt színekkel megkomponálta volna a felületet. A főiskolát 1967-ben fejezte be.

       Első absztrakt képeit 1969-ben alkotta. Megváltozott a téma, az építészet hatására a figurális ábrázolás háttérbe szorult. A képi elemek fokozatosan leegyszerűsödtek, absztrahálódtak. Egy évvel később érdeklődése a szakrális dolgok felé terelődött. Visszatérő gyakorisággal ábrázolta a Keresztutat. A tizennégy stációt jelzésszerű elemekkel, szinte jelekkel próbálta kifejezni. 1971-ben következett az ‘‘üresnek nevezett képek’‘korszaka. Ekkor vízszintes vagy függőleges, görbe vagy egyenes vonalakkal fejezi ki mondanivalóját: motívumok nincsenek a felületen, szinte csak az ecset nyoma, a tiszta kolorit és e pár vonal tagolja a képet. Még ez évben technikai újítást fejlesztett ki, amit a mai napig alkalmaz. Áttért vászonról a farostra. Ennek érdesebbik oldalára fest, amely hasonlít a vászon textúrájához. Ez az anyag egyrészt kevésbé sérülékeny, másrészt sokféle felületi kaparást tesz lehetővé.

 1972-ben nonfiguratív képeket készített, de saját vallomása szerint ez számára nem járható út, hiszen a szakralitás végét jelentette volna. Két évvel később következtek az úgynevezett ‘‘szemetes’‘képek. A saját szobájában talált hulladékokat, papírdarabokat kezdte fotózni, festeni. Az ekkor kikísérletezett kifejezési elemeket későbbiekben is alkalmazta festészetében. 1975-től tanított a Zebegényi Képzőművészeti Szabadiskolán, majd jóval később a kilencvenes években az Iparművészeti Főiskolán is.

A nyolcvanas években főleg kollázs technikával, és munkáinak méretezésével foglalkozott. A kisméretű felületektől kezdve az egészen méteres képekig mindent kipróbált, de 1982-től csak a kicsi, négyzetformátum mellett maradt.

       Az 1984-es év ismét egy fordulópont Váli művészetében. Befejezte nonfiguratív korszakát, amelyet saját maga tartott rossznak. Kiemelten a Régi zsidó temetők témát kezdte sorozatban feldolgozni. Nagyon sok fotót készített, kétezer-négyszáz felvételt. Ezekből merítette az ihletet festményei elkészítéséhez. Számára a fotók hatalmas élményanyagot jelentettek, új kifejezési formára ösztönözték. Lehetőséget nyújtottak festészete további kibontakozására téma- és technikai szempontból egyaránt. E terület mindamellett, hogy misztikus, szakrális, egzotikus jellege is jelentős. Téri kifejezési lehetőségek teljes tárházát nyújtotta számára. Egyszerre kezelte térélményként, építész szemmel; ugyanakkor érzékeny színbeli megoldást keresett a formák kifejezésére.

Váli három éven keresztül foglalkozott a zsidó temetők festésével. Az évek alatt rengeteg képanyagot készített. A fotók mégis mind különböző hangulatot, formát fejeznek ki. Váli úgy kezelte a felvételein lévő temetőrészleteket, mint egy mikroenteriőrt. Az első ecsetrajzai után nagyon sok tusra emlékeztető fekete-fehér képet festett, majd tucatnyi temetőrajzot, és néhány ‘‘fehér a fehérben’‘képet. Így jutott el a színekben gazdag kompozíciókig. Sokáig erőteljes kolorit jellemezte munkáit, gyakran alkalmazta a narancsot, pirosat, rózsaszínt és a sötétvörös árnyalatait. Alkotás közben bizonyos sémákat rögzített, mint a sírkövek méreteit, formáit, és azok egymás mellett lévő ritmusos elrendezéseit. A köveken megjelentek a zsidó szimbólumok, többnyire a leggyakrabban használt jelek, mint a menóra, Dávid csillag stb. A két héber betű is általában felkerült, az ‘‘itt van elrejtve’‘, azaz ‘‘eltemetve’‘jelzés. Ennek segítségével szinte minden képi elem maradhatott gesztus szintjén, a letisztult formavilág mellett tökéletesen érvényesült a színek harmóniája a felületen.

A kavargó koloritok egzotikus jellege után egy hirtelen váltás következett be 1985 decemberében. A színek elvesztették lüktető erejüket, leredukálódtak a szürkék, feketék, fehérek drámai nyelvére, átadva a helyet a gyásznak. A kövek tragikusak, súlyosak. 1985 tavaszára a képek veszítettek drámaiságukból, egyszerűbbé, csendesebbé váltak. Egy év múlva letisztulva, derékszögű formákra és faktúrákra terelődött a művész figyelme, már-már a nonfigurativitás határát súrolva.

Egyszerű elemekkel fejezte ki a temetők atmoszféráját. 1987-ben már csak kilenc képet alkotott.

     Kutatásaim szerint Váli Dezső a Régi Zsidó temetőkről hatvannyolc festményt készített.

Erről a korszakáról a következő művek nyújtanak átfogó képet:

 

-         A régi zsidó temető - A/82/31 /35 x 30 cm 1982./

-         Régi zsidó temető - visszatérés - A/84/51 /60 x 60 cm 1984./

-         Régi zsidó temető (vázlat a gyászhoz) - A/84/45 /60 x 60 cm 1984./

-         Régi zsidó temető - (alkonyat után) - A/84/47  /60 x 60 cm 1984./

-         Régi zsidó temető - sötét kő - A/84/49 /60 x 60 cm 1984./

-         Régi zsidó temető (évszázadok) - A/85/02 /120 x 120 cm 1985./

-         Régi zsidó temető - kezdetben - A/85/11 / 60 x 60 cm 1985./

-         Régi zsidó temető - (Ferenczy Károly emlékére) A/86/21 /120 x 120 cm 1986./

-         Régi zsidó temető (hazatérés) - A/86/14 /130 x 170 cm 1986./

-         Utolsó zsidó temető képem - A/86/22  /90 x 120 cm 1986./

 

Képmelléklet

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A régi zsidó temető - A/82/31

 

       A mű a festő Régi zsidó temetők korszakának első alkotása. Mivel 1982-ben készült, valójában két évvel meg is előzte azt. A témának mindenképpen ez az első irányadó darabja.

       Képi megfogalmazását tekintve különbözik Váli többi munkájától. A cím alapján egyértelmű, mit ábrázol, bár elemeire bontva mégsem ismerhető fel minden részlete a képnek.  Sokkal inkább sorolható nonfiguratív festményhez.

A Régi zsidó temetők képeinél saját fotódokumentációit használja fel a művész a festéshez. Mintaként tanulmányozza őket, mellyel konkrétabbá teszik a látványt, értelmezhetővé a néző számára. Ezen a képen viszont nem találhatóak erre való utalások. Spontán, szinte gesztusszerűen hordta fel a farostra a motívumokat. Egyszerre érezhető bele a spontaneitás, a véletlenszerűen felvakolt formációk, az elfolyatott, szinte dripping szerűnek ható festéknyomok, a karcolt felületek vagy a pasztózusan kialakított festékrétegek. Modern alkotás mégis. Beleérezhető egyfajta mágikus, primitív jelzésrendszer. Színhatásával még inkább alátámasztja azt a képzetet, mintha egy őskori barlang falát látnánk. A felületen földszíneket: barnákat, okkereket és feketéket alkalmaz. A mű majdnem négyzet formátumú, 35 x 30 centiméter. Kompozíciója átlós elrendezést mutat. A bal sarokban egy domboldallal érzékelteti a teret, mély barna színfolttal, melyen megjelenik egy düledező zsidó sírkő sziluettje. A maga egyszerűségében dekoratív eleme a képnek. E sírkő erőteljes fekete folthatásként jelenik meg szinte a felület aljára komponálva, mely erősen kontrasztál a mögötte lévő világos háttérrel. Vele szemben átlósan két sírkő takarja egymást, szintén világos-sötét ellentétben ábrázolva. A bal fölső sarokban egy sötétbarna absztrakt folthatás jelenik meg, mellyel átlósan szemben a fekete sírkő árnyékvetődése mutatkozik.

A kép misztikuma egyértelmű. Visszaadja a régi zsidó temető elhagyatott világát, az örök élet nyugalmát. Ugyanakkor mégis megbolygatja valami a csendet. A foltszerűen, pasztózusan felvitt festéknyomok a fa ábrázolásánál megmozdítják az átlós kompozíció feszítettségét. Ezek a folthatások a kép közepén közvetlen kusza szerteágazó vonalak rendszerébe nyúlnak át. A kavargó vonalak egészen a kép fölső része felé cikáznak, majd végül eltűnnek a kövek hallgatag magányában.

A mű a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona.

 

Régi zsidó temető - visszatérés - A/84/51

 

      1984-ből származó alkotás. Színvilágát tekintve jelentősen különbözik e korszak többi munkáitól.

Erőteljes koloritok jellemzik, a narancsnak különböző értékei jelennek meg. E merész színválasztás sokszor nem tudatos a festőnél. Váli a régi zsidó temető témát nagyon sok variációban készítette el. Míg a többi munkája szürkés, komor hangulatú, drámai hangvételű alkotások, ennél a műnél a dekorativitás felől, a színek intenzív, szuggesztív oldaláról közelíti meg a temető témát. Sokkal inkább egzotikusnak hat, mintsem tragikusnak. A téma jól megkomponált. A felület három nagyobb egységre osztható. Az előtérben két sírkő részlete jelenik meg, mely felől rálátást kapunk a temetőre. Vörösben izzik a táj. A mű centrumában a talaj narancsos homogén felületén a sírkövek sárgás vagy vöröses színfoltjai tündökölnek. Bal oldalt két kő támasztja egymást. Az egyik kékeszöld, mely erősen kontrasztál az előtte lévő narancs értékével. A horizonton túl található sírkövek már-már a fekete és a fehér legkülönbözőbb árnyalataiban ellensúlyozzák a sárgák domináns arányát. A mű színvilága a narancs különböző értékeire épül, melyek harmonikus világot hoznak létre a felületen.

       Mi a harmónia? A művészettörténet során már nagyon sok művészt foglalkoztatott ez a kifejezés. Seurat-nak a harmónia magát a művészetet jelentette. A zenei összhang, a ritmus valósul meg munkáin. Cezanne a természettel azonos harmóniára törekedett. Malevics szuprematizmusa vagy Kandinszkij festészete mind egyfajta kifejezhetősége az összhangra való törekvésnek.

Váli egész művészete a harmóniára, a tökéletességre való törekvés megnyilvánulása. A narancsok sokaságát néhol ellensúlyozza a kép bizonyos részeinél alkalmazott sötétebb folthatásokkal. Ezáltal bizonyos formák nagyobb hangsúlyt kapnak. Láthatóvá válnak az apróbb részletek, mint a sírköveken megjelenő motívumok. Jobb oldalt a kép előterében megjelenik a két héber betű, az ‘‘itt van elrejtve’‘, vagyis ‘‘eltemetve’‘kifejezés. Ezzel szemben átlósan a Dávid csillagot látjuk az egyik háttérben lévő sírkövön. A festmény közepén egy fa motívuma két részre tagolja a felületet, akár két, különálló kompozíciós egységet teremt.

       Váli Dezső a színek mestere. Saját elmondása szerint számára egy szín mellé egy másikat találni pusztán technikai kérdés.

 

Régi zsidó temető (vázlat a gyászhoz) - A/84/45

 

        Ez a festmény átmenet a színes és a monokróm művek között, 1984-ből. Már nem izzanak a narancsai, vörösei, visszafogottabb koloritok jellemzik. Használja a rózsaszínt, lilát, a sárgát és a pirosat, de mindezek vesztettek erejükből az uralkodó feketék társaságában.

       Minden szín új értelmet kapott. Az egzotikus világ már feledésbe merült, átadta helyét a gyásznak. A talaj anyagtalan, rózsaszín, a koromfekete égbolt alatt hallgatásba kényszerül. A kép felületét a sírkövek ritmusának váltakozása tagolja. A düledező sírkövek kifejezik a régi zsidó temetők világát. Az elhagyatottság látszatát keltve, de valójában a halottak megbolygathatatlan nyugalmát fejezi ki a zsidó hitvilág szerint. A horizont a mű felső negyedében jelenik meg, enyhe völgyet ívelő ecsetvonással. Az előtérben két mélyfekete sírkő található. A háttérben a kövek egymás takarásában jelennek meg. Színük változó. Az egyik zöldes, a másik fehér, néhány pedig sárgában fénylik.

Festésmódjukat tekintve szinte ‘‘sfumato’‘-szerűen mosódnak egymásba a formák. A festék vékonyan, lazúrosan takarja be az alapot, melyen gyakran átüt a felület fehérje. A festmény bal szélén egy vörös kontúrokkal határolt sírkő található, mely átlátszó, múlékony, mint az idő. A kövek egyszerűek. Többnyire félkörívben lekerekített záródásúak vagy csúcsosan végződő, hosszúkás formájúak.

Nem valóságos sírkövek ezek, nem feliratok, egykori élők sírjelei, de mégis érthetőek a néző számára. Váli konkréttá teszi, zsidó temetővé. Szimbólumokat használ, jeleket, melyek mindenki számára egyértelmű információt hordoznak. A piros kontúros kövön megjelenik a Dávid csillag. Több jelentéssel bír. Egyszerre lehet az ég és föld, vagy a nő és a férfi találkozásának megjelenése. Az égi és földi háromszög eggyé válása, az igazság, törvény, béke és a Tóra, istenszolgálat, szeretet gyakorlásának jele. Manapság már mindenki csak egyszerűen a zsidóság jelképének ismeri. A feketén a menóra, a hét- ágú gyertyatartó jelenik meg. Az egyik legősibb és leggyakoribb modul a köveken. A sírköveken a gyertya, mint a lélek szimbóluma, közismert.

       Ezek az apró jelek emelik a képet a mélyebb tartalmak világába, az örökkévalóság birodalmába.

A mű Rácz István tulajdona.

 

Régi zsidó temető - (alkonyat után) - A/84/47

 

       Váli Dezső saját véleménye szerint ebben egyik legszomorúbb alkotását készítette el 1984-ben. Sötét, borongós hangulatú, meglehetősen szürkés monokróm színvilágú mű. Szürkék rengeteg tónusa jelenik meg a felületen. Gyakran zöldes árnyalatban vagy kékes értékként figyelhetőek meg, vagy egyszerűen fehérrel és rózsaszínnel törtek. Az olaj hideg pigmentjeinek lágy összedolgozásával ködszerűen, látomásszerűen eleveníti meg a tájat.

 Az idő múlását az enyészettel való szembesítést tárja elénk a festő. A temetők alkonyat után a legelhagyatottabbak, mikor nem látogatja senki. A sírkövek ilyenkor a legmagányosabbak, némán őrzik a múltat. Az éjszaka leple alatt a színek beszürkülnek, csak néhány fehér kő világítja meg a teret.

 A kompozíciót néhány síkszerűen ábrázolt zsidó sírkő alkotja. Az előtérben egy kis düledező kapu nyit teret a látványra. Betekintést enged számunkra egy másik világba. A kaputól egy hosszú fehér út vezet az ég felé, melynek végén két magányos sírkő támasztja egymást. A látvány drámai. A könnyed, néhány ecsetvonással megfogalmazott formák jelzés értékűek. A horizont itt is a kép felső negyedében található, enyhén ívelt vonallal jelezve. Alatta a kép középtájékán fekete és fehér sírkő takarásban van, míg a kép előterében lévők súlyos fekete foltként jelennek meg. Szimbólumok közül egy jelkép jelenik meg: a Dávid csillag, közvetlen az előtérben lévő nagy fekete sírkövön.

 A kép méretei: 60 x 60 cm, amely szinte rögződött Váli művészetében. Összhatását tekintve a sötét és a világos értékekre épül a látvány. A fehértől a feketéig a szürke hosszú skáláján át minden megtalálható. A legsötétebb formák keretként zárják le a négyzet formátumú képet. Az ég feketéje súlyosan nehezedik a kép felületére, alul, a mű szélén a sírkövek sötét tónusértéke előre törekvő hatást kelt, általa a szemlélő közelebb érezheti magát a mű centrumához.

       Váli Dezső szerint a színeket nem lehet elmondani, sem kifejezni, viszont nagyon fontos tanításokat és érzéseket közvetít felénk. Megmutatta számunkra, hogy lehet színek nélkül is színeset alkotni.

A mű S. Nagy Kata tulajdona.

 

Régi zsidó temető - sötét kő - A/84/49

 

        A mű ugyancsak 1984-ben keletkezett. Elsősorban a téri helyzete miatt hat furcsának, hiszen minden képi eleme látomásszerű.

       Szabályos négyzetes felületén tucatszám halmozódnak egymás hegyén-hátán a sírkövek, a kép aljától kezdve egészen felső széléig. Szorosan kitöltik a felületet, szinte zsúfolt kompozíciót alkotnak. Kisebb-nagyobb méretűek, szabályos vagy szabálytalan formájúak, félköríves vagy négyzetes záródásúak. Nem érzékeljük, hol vannak a térben, szinte minden képi elem lebeg. Jelzésszerűen sem találhatunk horizontra utaló nyomot.

       A kép felső részén egy fekete sírkőforma lehetetlen helyzete jelenik meg, mintha a többi tetején helyezkedne el. A valóságtól eltérő, látomásszerűen megjelenő kövek színfoltok, többnyire testetlenek, homogénen kezelt felületek. Nincsenek részletezve a képi elemek.

A mű alsó szélén jobb oldalt egyetlen szimbólum erősíti meg a látvány értelmezését, ez a Dávid csillag. Gyakorlatilag csak ezen az egy darabon érezhető az anyagszerűség, a térbeli kiterjedés.

       Színhasználatát tekintve a zöldek és sárgák árnyalatai kifejezik az enyészetet, a koromfekete mellett kimondottan tragikusak.

A mű ‘‘vanitas’‘jellege fokozottan érzékeny előadásmódban bontakozik ki. A festék vékonyan, szinte fátyolosan takarja be a felületet, a barnás alap néhol visszaköszönni látszik. Néhány kopár fa mint a halál szimbóluma jelenik meg.

       A kép centrumában a fehér, hosszúkás sírkövön pontozásos technikát alkalmaz a művész. Az ecsetnyomok, mint pöttyök, egyrészt kiemelik a mögöttük lévő sötét kő látványát, másrészt a fekete előre törekvő színével szemben egy kontrasztosabb, mozgalmasabb faktúrával hangsúlyozzák a fehéret. Mivel a fehér optikailag háttérbe szorul a feketével szemben, valószerűtlen tériség alakul ki. Ez elbizonytalanítja a szemlélőt.

       A sötét kő jelentősége, amire a cím is tesz utalást, több egy természeti formánál. Az anyagi léten túl a végtelent, a csöndet, magát a halált testesíti meg. Színe fekete, ahogy Kandinszkij vélte: ‘‘remény nélküli örök hallgatás’‘[4].

A mű Váli Miklós tulajdona.

 

Régi zsidó temető (évszázadok) - A/85/02

 

       Egy évvel később, 1985-ben készült alkotás. Rendkívül szomorú, borongós hangulatú temetőrészletet ábrázol. 

       A művész jelzésértékkel rögzíti a látványt. Alig alakítja ki a formákat, melyek bár elnagyoltak, mégis egyértelmű jelentéssel bírnak. A sírkövek nem csak egyszerű, fekete foltok. Hosszú éveken át hordozzák magukban az eltűnt idők nyomait, a tragédiát, mely milliókat pusztított el. Váli megeleveníti a történelmet.

 Sötét, koromfekete kövek százai torlódnak egymáson. A festék mintha hamuból lenne. A kövek sziluettjeit néhol tüzes sárgák világítják meg, ezáltal a néző szemtanújává válhat a pusztulásnak.

        A kompozíció feszített, a mű formagazdag. Az előtérben lévő kövek plasztikussága egyfajta képen belüli téri lehetőséget biztosít. Szabálytalan, kusza elrendezésük mozgalmasabbá teszi a felületet. Ritmusuk a pusztulás mozgása.

 A kép bizonyos részletei pontosan megfogalmazottak, mint a sírkövek formái a kép előterében.  Többnyire félköríves záródásúak, vagy szögletesek, téglatest alakúak.

A háttérben megjelenő kopár fák ágai a halált szimbolizálják. Takarják a mögöttük lévő fehér köveket. Hosszúkás formájuk halotti lepelhez hasonlít. Nincs rajtuk semmilyen jel, nincsenek epigráfiai utalások, kinek lehetett a sírja itt. Jobboldalt, a mű középtáján mint bizonyíték jelenik meg a Dávid csillag, mely évszázadok múlva is igazolja a történteket.

      Az alkotás, összhatását tekintve egyszerre drámai és súlyos, másrészt festőien oldott és érzékeny. Könnyed ecsetkezelésről, tudatos, biztos anyaghasználatról tanúskodik.

       Főleg három színre épül a mű: fehér, fekete és a sárga. A fehéret és a feketét gyakran töri más, hideg színekkel, ezáltal lesz valóságosabb és kifejező a látvány. A képet erőteljes fény-árnyék kontraszt jellemzi. Legsötétebb értékek a feketék, ezzel szemben -bár legvilágosabbak a fehérek-, legjobban mégis a sárga világít a felületen.

       Váli Dezső -elmondása szerint- ösztönből fest. Talán ezért is rendkívül kifejezőek, ‘‘igazak’‘a munkái.

A mű a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona. 

 

Régi zsidó temető - kezdetben - A/85/11

 

       Egy másik munka 1985-ből, melynek hangvétele csendesebb, kevésbé drámai. Formavilága rendkívül egyszerű, a felület nagy részét áthatja az űr. Monokróm színvilága a feketék és fehérek keverékének széles skálájára épül.

A szürkék magányában néhány motívum jelenik meg. Az előtérben egy-egy sírkő fekete kontúrvonalai láthatóak. Testetlenek, lebegnek, mint egy látomás a szürke ködben.

Formájuk kilóg a képből, mely gyakori jelenség Váli műveinél. Háttérben, a horizont vonalán két átlátszó kő rajzolata sejlik elő a homályból, majd ismét elvész az éjszaka sötétjében.

       A horizont a kép felső negyedében található. Vastag, sötét vonala felfelé ível, szinte támasztja a ránehezedő fekete eget. A látóhatár felett húzódó hegyvonulat halványabb színértéke megvilágítja a teret. Szélesen kiterjedő, szabálytalan alakja keretként zárja le a mű felső részét. Közvetlen alatta homogén, sötétebb felületként jelenik meg a talaj. Egyszerű, anyagtalan síkját néhány jelzésszerű fekete ecsetnyom töri meg.

Középtől kissé balra egy fa dekoratív látványa teszi színesebbé a képet. Kékek, fehérek és feketék pasztózusan felfestett vibráló folthatásokként jelennek meg. A gyümölcsfa szimbóluma akár utalás is lehet a teremtésre, a kezdetekre.

       Az élet-halál egyszerre mint puszta tény jelenik meg a felületen. Az élet kezdete utalás a paradicsomi időkre, de a bűnbeesés, a büntetés és a halál egyaránt észlelhető. E mű tárgyilagosan mutatja be társadalmunkat: az ember eredendően bűnben él, pusztítva környezetét és embertársait. Rávilágít  a tényre: az élet rövid.

A kép előtere meglehetősen erőteljesebb tónusértéket kapott a többi részhez képest.

Váli kaput nyit a szemlélőnek egy más világ felé. Ez a kerítés viszont semmit sem határol el, hiszen életünk része a halál.

       A temető a csend birodalma. A festő egyszerű kompozícióval, szürke kolorittal, és néhány kő motívumával fejezi ki a magányt. A sírköveken nincsenek szimbólumok, hiszen önmagukban is jelzések. Nincs téri kiterjedésük, sem anyaguk. Megfoghatatlanok. Ezek a temetők szellemei, melyek egyszerűen csak lebegnek a kozmikus, üres térben.

Az alkotás a művész tulajdonában van.

 

Régi zsidó temető - (Ferenczy Károly emlékére)

 

       1986-ban készült ez a mű. Lassan egy újfajta szemlélet veszi kezdetét Válinál, de még erős szálak kötik az 1985-ös, drámai előadásmódhoz.

Sötét, mély tónusú felületek harmonikus színvilága tárul elénk. A zöldek megannyi árnyalata jelenik meg. A sárgás tónusok kifejezik az enyészetet, a régi zsidó temetők elhagyatottságát. Emberi kéznek nem láthatjuk nyomait, mindent betakar a természet dús növényzete. Az elhagyatottságot a színek erőteljes hatása fejezi ki, valamint a véletlenszerűnek ható komponálás.

        Két sírkő helyezkedik el az előtérben. A bal oldalon lévő szinte alig észlelhető, sziluett szerűen megformált, egynemű sötét forma. A jobb oldali mészkő teteje mint egy hófedte hegycsúcs villan ki a kép egészéből. Ez a felület legvilágosabb része. Természetes fehér anyagát már megszínezte az idő, de belső, kozmikus fénye továbbra is ragyog. Látomásként jelenik meg a térben, melynek világos zöldes értéke reflektál a háttérben lévő kapu halvány sárgászöld színével. A tériség e két motívum ábrázolásával jelenik meg.

       Közvetlenül a kép felső szélén kapu látható, mely gyakran előfordul Váli alkotásain.  Hatására erőteljesebbé, feszítetté válik a kompozíció. Alatta egy felfelé ívelő vonal a horizont, mely beleolvad a színek kavalkádjába. A mű középterén a kövek alig látszanak, a formák jelhagyás szintjén maradtak. Egyetlen konkrét jelzés az előtérben lévő fehér sírkövön található Ősi zsidó szimbólum, a menóra pontos rajzolata díszíti a felületet.

       A mű egyszerű festői eszközökkel készült, varázsa a színek valőrjében rejlik. A festő a zöldek különböző tónusaival gazdagítja a látványt. A legvilágosabb, szinte fehérré alakult értékektől kezdve a mélyzöldek feketébe nyúló tónusáig, rengeteg árnyalat jelenik meg a képen. A zöld a feltámadás, a halhatatlanság és a remény szimbóluma. Mivel két szín keverékéből áll, jelentése nem egyértelműen pozitív. Sárgásba hajló értékei inkább az enyészetet, a halált jelenítik meg.

       Válit Ferenczy Károly művei ihlették, akinek képein megjelenő lovak gyakran sárgászöld színűek. Ez a látvány Ferenczy: Három királyok című alkotásán varázslatos látomásként jelenik meg, akárcsak Váli sírkövein.

A mű a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona.

Régi zsidó temető (hazatérés) - A/86/14

 

        1986-ban készült a Hazatérés című festmény. Ez év tavaszán jelentős technikai újítások jelennek meg Váli Dezső művészetében.

 Már korán sem tragikus hangvételű alkotás. A drámaian sötét színeket felváltotta egy egészen könnyed, légiesen áttetsző, derűsebb színvilág. A feketék eltűnnek a palettáról, helyette rózsaszínek, narancsok és kékek dominálnak. A zsidó temető téma egy más jellegű feldolgozása látható. Technikailag a geometria nyelvére redukálódik. Egyszerre absztrakt, már-már a nonfigurativitás határát közelíti.

       Formailag leredukált, egyszerű mértani elemekre, síkokra építkezik. A sírkövek egy-egy derékszögű alakzatra lényegülnek át. A mértani kompozíció ugyanakkor nem veszíti el tartalmi mondanivalóját.

A bal oldalon található téglatest formátumú kő a rajta található Dávid csillaggal már konkrét eleme a műnek. Ugyanakkor nemcsak a zsidó temetkezési szimbólumok teszik értelmezhetővé a látványt a néző számára, hanem a mű felső részén megjelenő, düledező, régi kis kapu, a zsidó temetők jellegzetes motívuma. Egyszerre dekoratív és jelszerű.

Középen látható egy fa, melynek anyagszerűsége részletgazdaggá teszi a képet. A festékek töményebb felhordása különleges faktúrákat eredményez. Eltűnnek a lírai, lazúros felületek, helyettük pasztózusan, töményen kerül az alapra a festék.

A mű jobb oldalán két hosszúkás sírkő támasztja egymást, nincsenek rajtuk szimbólumok; egyszerű rózsaszín és fehér alakzatok. Szintén takarásban jelenik meg az előtérben levő két kő. Horizont nincs, a tériség nem lényeges a kép kifejezése szempontjából.

       A temető az a hely, ahol a földi lét és a túlvilág eggyé válik. A kövek monumentálisak, az ég felé törnek. Csendes nagyságuk egyszerűségükben rejlik. Egyfajta összekötő kapocs, híd az égi és a földi világ között.

       Váli az eddigi 60 x 60-as képmérettől eltérően egy nagyobb lélegzetvételű alkotást készített. A festő egy éven keresztül dolgozott a 130 x 170 cm nagyságú művén.

 

Utolsó zsidó temető képem - A/86/22

 

       A zsidó temető téma feldolgozásának kései szakaszán készült ez az alkotás, 1986-ban. E szakrális terület sok éves feldolgozását követően Váli új megközelítéseket keresett e témán belül. Előadásmódja és formavilága jelentősebb változáson ment keresztül.

 Korábbi munkája, a Hazatérés című alkotás mérföldkőnek számít a zsidó temető képeknél. Nem részletez, nem konkretizál, inkább elvonatkoztat az elemek pontos ábrázolási lehetőségeitől, utat nyit a nonfigurativitás világa felé.

       A mű mondanivalóját egyszerűbb technikai eszközökkel közelíti meg a festő. Formanyelve geometriai motívumokból alakul ki, a látványt átírja, absztrahál. Kompozícióját négyzetek, téglalapok harmonikus színvilága alkotja. A régi zsidó temetők sírköveit egyszerű félköríves, vagy csúcsosan, timpanonban végződő záródása helyett vörös, vagy kék kontúrral határolt egyszerű színmezők alkotják. Nincsenek konkrét utalások a zsidó temetőkre. Szimbólumokkal sem találkozunk, mint a Dávid csillag vagy a menóra, melyek gyakran megjelentek az eddigi munkákon. Jellegzetes motívumok -a kerítés, kopár fa- eltűntek a felületről. Váli koloritjaival, a fehérek, a feketék, kékek és barnák visszatérő harmóniájával teremti meg a temetők atmoszféráját. A kép felületén a sírköveket érzékeltető geometriai formák egymás felett helyezkednek el. Zsúfoltságot, a kövek kusza, egymásra dőlő hatását érzékeltetik.

Tériségre utaló egyértelmű jelzések nem találhatóak. Az alap egységes sötét tónusából kiemelkedő síkok sötét-világos kontrasztja tagolja a képet.  A színek optikai hatásából érzékelhetünk némi téri viszonyt a kép síkján.

       Váli kimerítette a zsidó temető téma nyújtotta lehetőségeket. 1987 tavaszán már csak kilenc képet készített e misztikus világról. Új témát keresett.

Néhány hónap múlva fotósorozatot készített saját műteremszobájáról, majd a felvételek alapján kezdett festeni. Tanulmányozta az enteriőr nyújtotta különböző téri lehetőségeket, az ablakon beszűrődő fényeket, a bútorokat és a színek harmonikus viszonyát.

Műtermes képei során Váli a mikro-enteriőr ábrázolási lehetőségeket tanulmányozza 1987-től  egészen napjainkig. Ezzel egy újabb korszakot nyitott művészetében.

 

Összefoglalás

 

         Dolgozatomban bemutattam a zsidó gyászszokásokat és temetkezést. E misztikus és szakrális terület megismerését fontosnak tartom, mivel a zsidó kultúra a mai napig őrzi és gyakorolja hagyományait.

         A zsidó temetkezési szokásokat szigorú szabályok között végzik. Már az elhalálozás pillanatától kezdve rendelet írja elő a gyászolók miheztartását a temetés napjáig, majd a gyászszertartás után végzendő teendőket. Bemutattam a temetési szertartás menetét, és részletesen ismertettem a halott körül végzendő műveleteket. Utalást tettem a legrégibb feljegyzésekre is, melyekben e szokások kialakulásának bizonyítékait találhatjuk. Ilyenek például a ruha megszaggatására vonatkozó írások, vagy a sírkőállítás kezdetlegességére utaló dokumentumok.

       A zsidó temetőket ‘‘Élők Házának’‘nevezik, mivel halottaikra, mint élőkre tekintenek. Sírkőállítási szokásuknak szintén ősi hagyománya van. A sírra emlékkavicsokat helyeznek, melynek története az ókorba nyúlik vissza. A középkortól napjainkig ismertettem a sírkövek típusait, formáit és motívumait. A rajtuk található szimbólumokat részletesen bemutattam. A temetők gondozását szintén szabályok írják elő. Növényzetük nem vágható, köveik nem használhatók fel semminemű célra, tehát megbolygathatatlanok.

         Ez a csend, a misztikus temetői atmoszféra ihlette Váli Dezső festőművészt a ‘‘Régi zsidó temetők’‘téma feldolgozására. Művein keresztül bemutattam, hogyan ábrázolható a képzőművészetben a zsidó temetkezési kultúra. Tíz festmény részletes elemzésével igyekeztem átfogó képet adni Váli Dezső e korszakáról. Számomra az ő alkotásaiban jelenik meg legérzékletesebben a zsidó temetők elhagyatottsága, a magány és a halál motívuma.

        A szakdolgozatomhoz mellékelt temető-fotók saját felvételeim, melyeket Budapesten, a Rákoskeresztúri temetőben (Kozma utca 6 sz.) készítettem. A temető 1891-ben nyílt meg Freund Vilmos tervei alapján. 1905-1910 között a pesti neológ Chevra Kadisa irányításával jelentős számú elhunytat exhumáltak, és szállítottak át ebbe a sírkertbe a korábbi Váci és a Lehel utcai zsidó temetőkből. Jelenleg több, mint háromszázezer halott nyugvóhelye.

  Az általános- és középiskolában feltétlenül tanítani kellene a zsidó gyászszokásokat és a temetkezési szertartásokat más népek kultúrái mellett. A napjainkban elszaporodó temető- és sírrongálások megállítása fontos feladat a holtak tisztelete érdekében.

Azok a diákok, akik megismerkednek a zsidó nép temetkezési hagyományaival, lelkükben gazdagabbak, szívükben toleránsabbak lesznek. Ez segítene leginkább a más vallású emberek elfogadásában, s hogy a történelem meg ne ismételje önmagát.

 

 

Képmelléklet

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A téma pedagógiai célú felhasználásának lehetőségei

 

       A zsidó gyászszokások és temetkezés, mint téma ma még nem tananyag, a tanterv sem tartalmazza. Mégis szükséges lenne, hogy megfelelő ismeretanyagot szerezzenek tanulóink a zsidó nép kultúrájáról. A gyász- és halotti szokások szépek, érdekesek, lelket nevelő hatásúak. Ezért kellene beépíteni a tizenévesek tananyagába is. Neveljük őket a kultúrális értékek megismerésére, tiszteletére, és műemlékeink védelmére!

       A művészeti szakiskolákban tanuló diákok számára a temető, mint különleges téma sokféle festészeti technika kipróbálását teszi lehetővé. A huszonévesek tizennegyedik osztálya számára a rajzóra keretein belül akár tanulmányi kirándulás kapcsán is adódik erre lehetőség.

Festészeti tanulmányút a Rákoskeresztúri temetőbe

Osztály: 14.

Tanegység: Rajz óra

Óra: 7: 15 - 17: 00

Téma: Zsidó gyászszokások és temetkezés

 

Az első hét: Tanulmányút a Rákoskeresztúri zsidó temetőbe.

        A tanulók a szabadban gyakorolhatják a műtermi munka során megismert különböző festészeti és rajzi technikákat: olaj, akvarell, tempera, tus, kréta, grafit stb.

A természetes környezet ösztönzi a tanulókat a látvány megragadására, a gyors alkotói tevékenységre. Különböző napszakokban tanulmányozhatják a színek és a fények változásait. Megtapasztalhatják a ‘‘plein air’‘festés örömeit, nehézségeit. Megtanulják kiválasztani a látvány egészéből a lényeget, és azt festészeti eszközökkel megjeleníteni.

Feladat: Vázlatok készítése a témáról tussal és ecsettel.

Akvarellel harmonikus színkompozíció kialakítása félíves méretben.

l: - a diákok képesek legyenek pillanatnyi benyomás alapján dolgozni.

        - az alkotói munka előtt minél alaposabban meg tudják figyelni a látványt, és annak egészéből ki tudják választani a megjelenítendő részletet.

       -a lényeget megragadva minél több vázlatot, krokit tudjanak készíteni temető témáról.

       - szerezzenek rutint a forma és a kompozíció rajzi lehetőségeiben.

        - legyenek képesek fél íves méretben harmonikus színkompozíció szerkesztésére a legsikeresebb vázlat alapján.

Az első óra: Elmélet: Váli Dezső művészete, és ‘‘Régi zsidó temetők’‘korszaka . Szemléltetés album segítségével.

Képelemzés, különös tekintettel a kompozíció, a fény-árnyék viszonyok, a formák és a színek harmóniájának, az olajtechnika alkalmazásának lehetőségeire.

Másodiktól- nyolcadik óra: Gyakorlat.

Önálló munkavégzés, korrigálás tanári segítséggel

 Az elkészült munkák teregetése, megbeszélése a feladat alapján.

 Utazásra szánt idő maximum két óra.

 

A második hét: Műtermi munka.

      A tanulók az iskola keretein belül, műtermi munka során elmélyedhetnek a témában. Hosszabb idő áll rendelkezésükre, hogy az adott festészeti technikával egy nagyobb méretű kidolgozott munkát alkossanak. Az olaj technika lehetővé teszi a kép aprólékos kidolgozását, ugyanakkor könnyebben összefoghatóvá teszi a nagyobb felületeket.

Feladat: Az előző héten készített temetővázlatok alapján 70 x 100 cm-es munka elkészítése olaj technikával.

Cél: - a diákok képesek legyenek nagy felületen dolgozni,

        - az olaj technika alkalmazási lehetőségeinek kipróbálása.

A feladatra tíz óra áll lehetőségre.

 

 

A harmadik hét: Az előző órán elkezdett festmény befejezése, műtermi munka.

Feladat: Az előző héten ismertetett anyag

Cél: - az óra végére komplett mű elkészítése.

        - az eddig gyakorolt szempontok szerint színharmonikus, forma és kompozíció-

           helyes alkotás létrehozása.

Az óra végén teregetés az elkészült munkákból. A képek elemzése, megbeszélése a feladat szempontjai alapján.

 Értékelés.

A feladatra tíz óra áll rendelkezésre.

 

 

A negyedik hét: Ismét tanulmányi kirándulás a zsidó temetőbe.

 Feladat: Manuális fényképezőgéppel megörökíteni a látványt.

           Fekete-fehér képek készítése.

           A negatívok előhívása.

 Cél: - A tanuló legyen képes megragadni a látvány lényegét

         - megfelelő helyzet és plánok választása.

         - saját felvételeit képes legyen előhívni.

Az óra végén teregetés az elkészült fotókból. 

A feladatra fordított idő összesen tíz óra.

 

Összefoglalás: A témakör lezárása néhány mondattal.

 

Irodalomjegyzék

 

Halász Nátán: A kegyelet forrása, Makkabi kiadó, Budapest, 2002

Wirth Péter: Itt van elrejtve, Európa könyvkiadó, Budapest, 1985

Erdélyi Lajos: Régi zsidó temetők művészete, Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1980

Erdélyi Lajos: Az élők háza, Héttorony könyvkiadó

Raj Tamás: Vigasztaljátok népemet, Makkabi kiadó, Budapest, 1998

Raj Tamás: Emlékimák, Makkabi kiadó, Budapest, 1996

Zsidó síremlékek Budapesten, Nemzeti Kegyeleti Bizottság, Budapest, 2004

Sáros László - Váli Dezső: Tanú ez a kőhalom, Új mandátum könyvkiadó, 1993

Váli Dezső: C. Napló, Új mandátum könyvkiadó, 1992

Váli monográfia, Új mandátum könyvkiadó, 1997

Váli - oeuvre CD-rom, Új mandátum könyvkiadó, 2000

 

Jegyzetek

 

     A menórák saját munkáim.

 

-         Menóra 3. oldal

Festett üveg. 30 x 50 cm

 

-         Menóra 10. oldal

Égetett agyag. 34 x 20 cm

 

-         Menóra 16. oldal

Festett üveg. 34 x 27 cm

 

A zsidó temető fotók saját felvételeim, melyek a Rákoskeresztúri, Kozma utcai temetőben készültek. A képek a 43-55. oldalig találhatóak.

 



[1] Váli – oeuvre CD-rom, Új mandátum könyvkiadó, 2000

[2] Sáros László – Váli Dezső: Tanú ez a kőhalom, Új mandátum könyvkiadó, 1993, 11

[3] Zsidó síremlékek Budapesten, Nemzeti Kegyeleti Bizottság, Budapest, 2004, 265

[4] Vaszilij Kandinszkij: A szellemiség a művészetben, Corvina, 1987, 55