Weöres Sándor

AZ ÉLET VÉGÉN 1969

Átbóbiskoltam teljes életem.
A látványok, mint álmomban, forogtak,
semmit se tettem, csak történt velem,
ezernyi versemet fél-éberen írtam
dohányfüstben, nem is tudom hogyan.
Süvölvény-kortól fogva mostanig
asszony-kormány pólyált vattába és
elzsongított, nem bírtam tenni, élni,
szunnyadtam délben, írtam éjszaka,
sötétben szálltam, mint a denevér,
benső szemem nyílt a külső helyett.
Ha közben bölcsesség, vagy balgaság
felrázott volna, szenvedés, akármi:
kazánom túl-erős volt, sose robbant,
minden belül kavargott, forrt, feszített.

Dúlt két világvihar, százmillió
ember pusztult, meghalt anyám-apám:
álmomból serkentőnek mind kevés volt,
akárhogyan szégyenlem, így igaz.
Mindent vetítővásznon éltem át,
még akkor is, ha engem hajkurásztak
disznót őrizni, vagy sírt ásni, vagy
fejem körül fütyültek a lövések,
aludtam folyton, egykedvűn. De most,
hogy vénülés megrázza tagjaim
és bőrömben koccint a csontjaimmal:
végtére fölriadnék és szaladnék
szürcsölni elmulasztott kéjeket,
örülni, s örömöt megbánva, fájni,
késő gyönyörtől megrokkanva halni,
bűzben, koszban, szégyenben, elhagyottan,
mint trágyadombon a veszettkutya.

De, mint mindent, ezt is csak álmodom.
Ha mindeddig nem ébredtem: tudom,
most már halálig hortyogok. Talán
a haldoklás majd ébren szembesít
minden mulasztás terhével. Talán
az álmon túli csöndben ébredek.