215.06.5          html-2105/margocsy.htm                 C.15270 - 273

ÉLET ÉS IRODALOM 2015. JÚNIUS 5.
 

szükségem volt a tájékozódáshoz szókiemelésekre

Margócsy István

"...ahol ledobja álarcát a Lét..."

Ha van mainapság műfajkonstituáló hatása a hajdan József Attila kései költészete kapcsán bevezetett líra-kategóriának, a „létösszegző költészetnek”, akkor az elsősorban Rakovszky Zsuzsa életművében, s kivált újabb verseiben, a Fortepan című nagy kötetben érvényesül. E „tematikus” versekben, szóljanak bár akármilyen „aktuális” „élményekről”, mindig nagy, az egyediséget soha el nem hagyó, de mégis általánosító szemlélet uralkodik – e költészet, amit megpillant, amitől hagyja magát megérinteni, azt rögtön, a megpillantás aktusában, a szemlélőnek egész életére is vonatkoztatja. Ami azt is jelenti, hogy már pillantása is, amely kiemeli, kimetszi az éppen észlelt vagy megélt jelenséget, az észlelés aktusának következtében általánosító és értelmező, s megfordítva: értelmezése, a jelenségek összehasonlítása és összevetése nem más, mint maga a megfigyelés: az érzéki tapasztalatok megjelenítése és összegzése.

Mindez azért különösen izgalmas Rakovszky költészetének esetében, mert e versek beszélője, alanya minden esetben bizonytalan személyiség: olyan figura, aki nemcsak a világgal, hanem önmagával szemben is bizonytalan – folyamatosan önmagát keresi, s azt próbálgatja, hogyan is lenne lehetséges önmagát, szerepét bármilyen módon meghatározni, körvonalazni; ha tetszik: hogyan lehetne önmagát összegeznie. E versek beszélője az, aki a „tér és idő csapdájának foglya” (Negyven év), aki a tulajdonságait, meghatározottságait kívülről kapta, s ezért saját életét véletlennek tekinti. Nem pedig valamely szükségszerű elrendelés vagy belső indíttatású választás következményének tartja. Olyan figura, akinek számára a társadalomban való élet, szerepvállalás csupán labirintusban való bolyongásként fogható fel, aki a világban úgy bolyong – akár aktív tevékenységet folytat, akár csak elszenvedi az adott viszonyokat –, mint kísértet, aki ismeri ugyan saját körvonalait, de ezeknek a körvonalaknak az állandóságáról és igazáról semmilyen módon nincs meggyőzve. Rakovszky „hősei”, függetlenül attól, hogy jellemüket, alakjukat illetően egymástól erősen különböznek, beállítottságukat tekintve állandóak: azt érzékelik és tudatosítják magukban, szólamukban, hogy életüknek „lényege” nem megragadható, nem felismerhető – meglehet, egyáltalán nincsen is („Ahol a lényeg többé nincs jelen, / a szavak semmit nem jelentenek. / ... / Ezek nem emberek: kísértetek. / Te magad sem – ne is áltasd magad! / Nem létezel, csak úgy tűnik neked...” – Alfa állapotban). E versekben a beszélő mindig a „lényeget” keresi – s azt mondja ki, hogy e lényeg vagy rejtezik, vagy csak az ő számára nem nyilatkozik meg, de az sincs sohasem kizárva, hogy maga ez a lényeg is csupán fikció, amellyel minden figurának, minden szerepében küzdenie kell mint kísértéssel, mint tapasztalati hiánnyal. („Míg végül úgy elváltozunk, a szem, / a kéz, az arc nem ismer önmagára: / Én lennék ő? vagy ő én?” – Fürdő)

A nagy feladat, amely e beszélőre ráméretett, az, hogy annak módozatait tárja fel, hogyan is lehetséges, hogy „én én legyek” – mikor mindaz, amiből összeállíthatja énjét, személyiségét, csak nagyon különbözőféle, egymással nem is érintkező mozaikdarabkák rendezetlen halmazában tűnik fel (például: „lakcímet kaptam, testet és nevet”). Aki „én”-nek tekinti magát, az a múlt darabjaiból, az éles és halvány emlékek törmelékeiből kell hogy személyiséget konstruáljon – ám a múlt végtelensége, az emlékek bizonytalansága és szórtsága mintha eleve gátat vetne e konstrukció vélt vagy akart teljessége elé. A múltból való építkezés esendő stratégiája ki van szolgáltatva a múlt önkényességének és beláthatatlanságának, aminek legbiztosabb bizonyítéka a legyőzhetetlen paradoxon: a múlt nem lineárisan telik s múlik el, hanem egyszerre konstruálja és destruálja a személyiség jelenben való önállításának igényét („...mint mikor egy pinceablak, / üvegpohár vagy fésű megdicsőül / alkonyatkor a földöntúli tűzben, / és velük összevetve a jelen / kísérteties és kissé valószerűtlen...” – Tárgyak). Rakovszky költészete folyamatosan a múlt megragadhatóságának és megőrzésének heroikus és kudarcra ítélt kísérletét mutatja be végtelen változatosságban. A saját, egyszemélyes múltat rendre kitágítja a korlátozott végtelen felé (vagyis a más alakok múltját is magáénak tudja: „minden múlt a múltam”), s ezzel oly hatást kelt, mintha e világban a múlt állandó, de nem folyamatos jelenléte nemcsak hogy kitöltené a jelenben létező figura személyiségét, hanem egyben relativizálná is a jelen időnek, az éppen-itt-létnek az érvényét, s minden ízében diszkreditálná az életnek jelenre való szűkítését.

Rakovszky költészete ily típusú létösszegzésre vállalkozik – s vállalkozása kihívásként funkcionál a nagy létösszegzővel, József Attilával szemben. Hisz Józsefnél is találkozunk a múlt kiterjesztésével, s azzal a gesztussal, hogy a vers beszélője magáénak tudja a múlt beláthatatlan egészét (emlékezzünk A Dunánál nagy felkiáltására: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit százezer ős szemlélget velem”) – ám nála e szemléletnek végeredménye az „idő egészének” értelmezhetősége lesz, ami belátásra és feladatra szólítja fel a múlt birtokosát („s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés”); ami azért válik lehetségessé, mert a beszélő a maga szubjektivitását is végtelenre tágítja, s tulajdonképpen a világgal nemcsak egylényegű, hanem egyenrangú méltóságra is emeli („A világ vagyok – minden, ami volt, van...”). Rakovszky, aki a mai költészetben sok tekintetben a leghívebben követi József poétikáját, e téren a legradikálisabban opponálja is ezt a beállítást: ama József Attila-i költői szerep, amelyet gyakran neveztek szubsztanciális személyiségnek, nála darabjaira hullik szét. E költészetben nemcsak a világ mutatkozik uralhatatlannak (s nem is mutatkozik igény bármiféle uralmi viszony feltételezése iránt sem), hanem a világ szemlélője és megélője is, önmaga bizonytalanságát vallva és bevallva, képtelennek állítja magát ily nagy szintézisre: az itt tapasztalt múlt-halmaz nem mindent foglal magába, hanem csak azt, ami a beszélőt személyesen, akár más figurák közvetítésével érintette. S még egy szempontból érdemes a József Attila-i szembeállítást megvizsgálni: míg a világ és a múlt generális áttekintése Józsefnél azt is magában foglalta, hogy a világban tapasztalt és megélt szenvedés botrányára nagyon határozott külső okokat talált („Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat”), s ezeket az okokat megmagyarázhatónak, s talán kiküszöbölhetőnek vélte, s a szenvedésre tiltakozással reagált (gondoljunk csak a Nagyon fáj indulatára!); addig Rakovszkynál a szenvedés külső (társadalmi) okai csak mint a szenvedés körülményei fognak fellépni, a szenvedés megszüntetésének utópiája még halvány derengésként sem lép fel, s a szenvedéssel szembeni attitűd minden felháborodás mellőzésével a kikerülhetetlenség keserű kontemplatív melankóliájára szorítkozik („...a lét egyetlen végeérhetetlen / várakozás a szürke télvégi ég alatt, / sínek mentén, ahonnét nem indul több vonat...”; „Örök tiltakozásban csak elzsibbad a lélek, / s hogy ne ítéltessem, én sem ítélek” – Negyven év).

Rakovszky költészetéről elhangzott már, hogy verseinek legfontosabb jellemzője a „kettőslátás”: az a szemlélet, amely e versekben felméri a világot és a személyiséget, állandóan két szemben álló pólus feszültségét tudja maga mögött; e versek minden jelenséget egyszerre két oldalról vesznek észre, s a pólusok között folyamatos és megállíthatatlan cikázás figyelhető meg. A kereső pillantás nem nyugszik meg egyetlen állandó nézőpont kínálatában sem – rögtön átcsap a másikba, mondhatnám, a másik térfelére. E kettősség nem szemléleti tétovaság lenyomata, hanem épp ellenkezőleg: két nagyon éles nézőpont egymással nem egyeztethető érvényességét képviseli; a szemlélő és a beszélő nem elutasítja az egyiknek vagy a másiknak az igazságát, hanem állandóan kijátssza őket egymással szemben – ám e kijátszás sem nem ironizálja, sem nem érvényteleníti őket. A pólusok szilárdan állnak, csak éppen nem lehet bennük folyamatosan megmaradni („Két egyenlő erő metszéspontjában álltam, / kerestem az egyensúlyt, s azóta sem találtam” – Víz). E pólusok nem nyernek racionális fogalmi meghatározást – hiszen az élet minden jelenségébe beleláthatóak: a lényegiség és mindennapiság kettősében, a transzcendencia és az evilágiság kettősében, az erkölcsi ítéletek meghozatalában és felfüggesztésében, a jelen és a múlt macska-egér harcában, a világ elutasításának és elfogadásának dilemmájában, a nappali és az éjjeli szemlélet- és létmód alternálásában („Attól függ persze, hogy nézlek, a lélek / jobb vagy bal szemével, azzal, amelyik ébren / nappali fénynél lát jól, vagy azzal, amelyik éjjel, / holdvilágnál?” – Csak egy személy). E kettősségnek tudható be Rakovszky költészetének talán legnagyobb varázsa is, a szépnek és a rútnak az egymásra vetítése. Az itt szemlélt és bemutatott világ egyrészt végtelenül sivár, kopár – másrészt végtelenül érzéki és csábító, egyrészt mélyen otthonos és bensőséges – másrészt ridegen kitaszító és fenyegető, egyrészt maga a megtestesült idegenség és elidegenedettség – másrészt minden mozzanatában ismerős, és átélhető, egyrészt a kirabolt megalázottság tere – másrészt az ünnep és a méltóság ígéretének hordozója. Rakovszky nagy varázslata talán éppen abban áll, hogy egy ütött-kopott szegényes világot az érzéki teljesség ragyogásával tud bevonni, úgy, hogy sem a szegényesség nem tűnik el a ragyogás fényében, sem pedig a ragyogás nem homályosul el a szegényesség szürkeségében. Költészetének paradox alapkarakterisztikáját talán úgy is meg lehetne adni: egy tragikus világszemlélet érzéki öröme („hogy minden ember – igen, még te is, / legszebb, legkedvesebb, világom napvilága, / te rózsa és hold, tenger és titok, / testből vagy és terád is igaz minden, / ami ebből következik: az undor, / a félelem, a fájdalom, a szégyen / képei perzselik az öntudat / érzékeny felhámját, akár a lábam / a reggeli csaláncsípés nyoma” – Falu).

Rakovszky e könyvének sok verse fényképekre íródott: a kép mint az emlék manifesztációja lép fel itt az ihlet mozgatójaként. S a képeket mintegy átírja a szóképek jelrendszerébe, úgy, hogy a látott képek áttetszősége rögtön elképesztően bonyolult komplexitásba és asszociációs rendbe csap át. Rakovszky nem képleírásokat nyújt, hanem szóképei, retorikai alakzatai révén végtelenül tágas horizontokat nyit meg; minden mondata vagy mondatrésze új kontextusok felé tör (s kiszámíthatatlan mondatáthajlásai, amelyek a legváratlanabb mondattani helyzetekben törik meg a verssor zártságát, e kontextusok labirintikus burjánzását szorítják a rímek ismét új kontextusteremtésébe). Úgy vélem, az a poétikai fogás, amit József Attila kapcsán „komplex kép”-nek neveztek el, manapság Rakovszky költészetében nyerte el leggazdagabb változatát: vad, váratlan kapcsolatteremtései, szemantikai konvenciótörései, melyeknek során a legkonkrétabb, legérzékibb megjelenítés hirtelen csap át a fogalmi, de nem absztrakt szikárságba, a nagy hagyományos szimbólumok hirtelen esnek alá a mindennapi jelenségek gyarló közegébe stb., a versek leírásként prezentált szövegeit egy pillanat alatt változtatják át a legmegfoghatatlanabb víziókká. Rakovszky képleírásai, a szóképek révén, megszűnnek felismerhető képnek lenni, s vizionárius látomásokként hatnak (csak néhány példa: „tetők fölött a nap sápadt korongja / üveggyapot és szösz közé esett / kontaktlencse” – A pszichológusnál; „a lélek tarka trópusi növény, / léggyökerén lebeg a semmiben” – Másnaposan).

S e kép-, nyelv- és költészetszemlélet együttesen mondja ki magát a kötet záró versében, a Ha a folyóhoz érek... kezdetű búcsúversben: a beszélő úgy jeleníti meg önmagát is, mint halványuló képet, porba írott üzenetet. A személy, a róla készült kép tanúságtétele, az emlékeiben kavargó képhalmaz (a „viszonylag halhatatlan” képek – Negyven év), továbbá az általa alkotott írás mind összeolvadnak egy egységgé, amely egészében is, elemeiben is ki van téve az idő múlásának; az írás így válik az élet allegóriájává – miközben az élet írásként fog megmaradni és elmosódni: „Mikor már nincsen arcom és nevem, / a parton, hogyha kérdezik, ki voltam, / korlát, ecetfa, árnyék, felelem, / halványuló képek sora, írás a porban”.