2015.12.21.                                html-2015/mertekado.htm                        C.15558 - 563

Új Ember melléklete: Mértékadó, 1016., január 24.
Körösvölgyi Zoltán
fotó: Bessenyei Bertalan

Aki tehetséget kap, az meg van jelölve
Interjú Váli Dezső festőművésszel

Ha egyetlen szót kellene találni Váli Dezső festőművészre, az minden bizonnyal a rend lenne. Napjait szigorú rend szerint éli, élete és életműve képzőművészektől szokatlanul rendszerezetten követhető a deske.hu honlapján is elérhető naplóján keresztül. Most mégsem festészetéről kérdeztük, hanem verseskötete megjelenése alkalmából.

Aki a honlapján találkozott naplójával, követte azon keresztül az életét, annak nyilvánvaló, hogy életében fontos az írás, a megfogalmazás is. Ugyanakkor egy festményt lehetetlen szavakká formálni. Hogy fér meg ez a kettőség Önben?

– Ma már jól. A festésről: gimnazistaként nem tudtam, hogy mi legyek, így anyácskám érettségi előtt elvitt a pályaválasztási tanácsadóba. Fogaskerekeket kellett összeraknom és beszéltetett is erről egy szimpatikus öregúr, aki végül azt mondta: érdekes módon magánál egyenlő arányú a humán és a műszaki képesség. Erre egy szakmát tudunk ajánlani: legyen építész! Úgyhogy oda is jelentkeztem, de hál'istennek nem vettek föl. Akkortájt már festőnek készültem, de mesterem tanácsára a Képzőművészeti Főiskolát megkerülve belsőépítész lettem. Ezért ma is hálás vagyok az égnek, így a gótikának nemcsak az áhítatát tudom, hanem a statikáját is. Az írás egészen más ügy: jó okkal kezdtem el naplót írni. Az első kamaszkori bűneimmel keresnem kellett egy értelmes férfiembert, megbeszélni, hogy most mi a teendő. Ugyanis nem volt apám, meghalt a fronton. Autóstoppal lementem Győrbe egy bencés paphoz, kitettem az asztalra egy papírt, és jegyzeteltem, mert tudtam, izgalmamban nyilván elfelejtem a hallottak felét. A naplómnak ez a gyökere. Mivel apám továbbra sem volt, hozzászoktam, hogy a problémáimat leírom, éspedig addig írom, amíg megértem a gyökerüket. A megértés után aztán jöhet a megoldás.

Hogy lett a naplószerű, inkább elbeszélő jellegű szövegekből költészet?
– Amikből versek lettek, hogy hogyan történik; azokra még nincs jó hasonlatom, csak a káoszelméletből ismerek egyet, de az sem pontos: a cigarettafüst, ami nyugodt-egyenesen száll fölfelé, majd egy idő után elkezd gomolyogni. Váratlanul egy új minőség. Soha nem akartam verset írni, és most sem írok. Csak a szövegeimet addig csiszolom, ameddig lehet; egyébként ez egy nagyszerű művészi játék is. Tehát egy idő után némelyik átlépi a sűrítésnek azt a fokát, ami versnek neveztetik. Vagyis ezek a versek szintén a naplóm szövegei, ezért is a VERSNAPLÓ kötetcím.

Magyarán a szerkesztettség viszi át a szöveget magasabb szintre?

– Igen, olykor eléri a tömörítésnek és az esztétikumnak azt a szintjét, amit már versnek lehet nevezni. Vagyis nem a rímtől, mert azt nem használok. Gondolatritmusnak mondanám.

A szövegeivel is olyan kíméletlen, mint a képeivel? A képeit akár többször is átfesti, és évente többször rovancsol, amikor megsemmisíti, felaprítja a nem jónak tartottakat.

– A képszelektálás nem megtervezett történet, ugyanis ahhoz, bármilyen furcsa, ihlet kell. Váratlan ajándék, hogy észreveszem: ez a kép bizony pocsék. Vagy a még veszélyesebb helyzet: hogy ez a kép rendben van, bár nem igazán jó. Ha ezt észreveszem, az egy ihletett pillanat.

A szövegeknél ez hogy működik? Ugyanilyen szigorú? Vagy megengedőbb?

– Ezt sosem kérdeztem még meg magamtól. No nézzük. Harminc éve egyszer rákérdeztem, miért is tartom magam olyan fontos embernek, hogy őrzöm a naplóimat. Akkor úgy kétezerötszáz gépelt oldalnál tartottam, azt eltéptem. Fél év múlva beláttam, tévedés volt. S akkor eszembe jutott, hogy hiszen mindezt barátom őrzi, mikrofilmen. (Valaha e célból megtanultam azt a technikát.) Rettenetes sok munkával visszanagyítottam az egészet. Azóta nem szelektálok. Tudom, hogy a blognak, amit naponta írok, csak töredéke olyan érték, ami húsz év múlva is hasznos. De ki az, aki ezt kiválasztja? Én nem. Ugyanis a szövegeknél van valami, ami a festményeknél nincs: váratlanul teljesen új nézőpontok merülhetnek fel, amik halálosan fontossá tehetnek korábban érdektelen adatokat. Netán egyszer nagyon érdekes lehet valakinek, mit írtam akkoriban mondjuk Budapest közlekedéstechnikájáról, egy színházi előadásról, vagy a Lukács uszodáról, ahol én 25 éve reggelente ezerkétszáz métert…

Saját szövegeket olvas újra?

– Rendszeresen nem. Most éppen egy-két hónapja többször — épp a versek kapcsán — olvastam régi szövegimet, köztük kiállításkritikákat, interjúkat.
A verseskötet ötlete is a visszaolvasásból jött?

– A kötet nem az én ötletem. Kaptam tavasszal egy emailt evvel az ötlettel, s küldője ki is válogatta a honlapomról a VERSEIM-fejezetből a kötet tartalmát. Megörültem neki, megcsináltuk.

Milyen érzés a saját szövegeit más szerkesztő kezébe adni? Olyasmi, mint amikor a képeit odaadja egy kurátornak?

– Csakugyan új történetté válik azáltal, hogy más csinálja. Első könyvem – ami a C. naplómból készült, és vagy negyven évet átfog – szerkesztését egy értő barátom vállalta. Gondoltam, inkább én szerkesztem meg. Elkezdtem lapozni a szöveget, végül szégyenkezve odaadtam, nekem reménytelen feladat értékelni a többezer oldalt, alkalmatlan vagyok rá. Most eleve megszerkesztették nekem ezt a verskötetet, bár a nevét sajnálatosan titkoló szerkesztő szomorúságára még beletettem hét verset, egyet meg kivettem.

Nemcsak a szövegíráshoz fűzi személyes viszony, hanem az olvasáshoz is. Az ágya mellett található kéttucat könyvről azt mondta, ez az Ön teljes könyvtára. Miért pont ezeket és csak ezeket olvassa?

– Ezek mind versek. Próza csak Thomas Manntól a József és testvérei, azt olvasom évtizedek óta, mindig újat mond. Költészetből az utóbbi években jobbára csak Zelk Zoltán és Illyés Gyula. Néha elém kerül más is, megajándékoznak egy-egy könyvvel, de nem vagyok érdeklődő természetű, nagyon gazdag az életem enélkül is. Ha ötödször is olvasom a Ditirambus a nőkhöz című Illyés-verset, mindig új, mindig megerősít. Nem szórakozásból olvasok, hanem ezért.

Volt már kép, amit kimondottan egy-egy szerzőnek dedikált, Zelknek, Petrinek. Egyes szövegek, versek összekapcsolódnak a festményeivel, amikor fest?

– Nem, ez két világ. Lehet, hogy kiábrándító, de nekem a képekkel sosincs előre tervem — azok munka közben keresik és találják meg magukat. Olyan ez számomra, mint az asszonyoknál, ha váratlan vendég jön: ami épp a hűtőben van, abból kell kiválogatni és elkészíteni valamit. Csak nálam bizonytalanabb az eredmény: ötven százalék a selejtem a mai napig.

A híres fűrésze ki volt állítva a legutóbbi műcsarnoki kiállításán.

– Igen, most az ezerkilencedik felfűrészelt képemnél tartok.

A könyvbemutatón Juhász Anna fogja kérdezni, a közelmúltban elhunyt Juhász Ferenc költő lánya. Egyeztettek előre, hogy miről fognak beszélni a közönség előtt?

– Nem. Déry Tibor mondta magáról, hogy öregembernek már nem gondolatai vannak, hanem mondatai. Tőlem általában olyanokat kérdeznek, amiket már ötvenszer átgondoltam, és tudom a választ.

Azt mondta, képkészítés közben nincsenek tervei. Szövegkészítésnél vannak-e szándékai, amikor nemcsak a megörökítés, a lejegyzés fontossága miatt ír, hanem azért ül le a géphez, mert szövegnek születnie kell?

– Nem, az azoknak a dolga, akik ezért pénzt kapnak. Akkor írok, ha valami izgat, valami érdekes jut eszembe. Ennek ma nagyon egyszerű csatornája a blogom, a „VÁLINEWS”, ráadásul azt bármikor írhatom, akár a festést félbeszakítva, és azonnal olvashatják, és olvassák is Új-Zélandon. És tíz perc múlva emaliben kapom rá a kritikát. Amit újabb tíz percben megköszönök.

A blogját több mint háromszázan olvassák naponta — sok költő boldog lenne, ha ennyien forgatnák a verseit. Mit gondol, az, hogy nyomtatásban is megjelenik a versnaplója, hoz új olvasókat vagy új olvasási minőséget a bloghoz képest?

– Nem foglalkozom ezzel, egyébként sem tudhatom, hogy kik veszik meg a kötetet. Esetleg majd kapok visszajelzéseket.
Gondolt-e arra, hogy valaha a képeit és szövegeit kombináló könyvet adjon ki?

– Volt már ilyen, többször is. A Váli kötetemben a festészeti periódusaimat írtam le, negyven képpel – meg az életemet, szövegekkel. A deske.hu könyvben – amely a blogomra épült – sok kis kép van, illusztrációnak. Nem ambícióm összeötvözni képet és szöveget, ahogy most Szüts Miklós és Esterházy csinálta. Nagyon nehéz ezt nem sánta-bicegősre faragni. Tudniillik teljesen más a befogadási módja egy képnek, az annyira szavasíthatatlan. Minden szóval csak csonkolják a képet, sérül a gazdagsága. Egyre mélyebb titok előttem, hogy tulajdonképpen mi történik, amikor egy kép valami fontosat közöl valakinek – csöndben. Hogy ezt hogyan teszi. Ez nem a szavak tartománya. Van aki azt a hasonlatot használja:, amikor a kép megcsendül.

Nemrég mondta Pilinszkyt idézve, hogy a "szakrális művészet" kifejezés tautológia, szóismétlés, mert egy jó műalkotás egy villámvillanásnyi időre megmutatja Isten köpenye szegélyét. A saját szövegeinél érez-e ilyet? Tekinti-e őket műalkotásoknak?

– Tekintem. Most ismerkedem velük újra, hogy olvasom őket. A villámütés elmarad, hiszen ez nem ismeretlen anyag. A villámvillanás egyszeri találkozás egy művel. Bár néha újra bekövetkezhet. Októberben láttam New Yorkban Mark Rothkotól a No.10-et újra, és bizony megint fejbevágott. Szintén ott legalább tízszer megnéztem Balthusnak az A kandalló előtt című képét: azon a kék kancsó és a tükörkeret okkerjének a kapcsolata földöntúli. Ott elakad a szó...
A saját verseskötetéből van hasonló kedvence, amit időről-időre elővesz?

– A kötet új, ha ez feladat lenne, tudnék választani, de nem foglalkozom velük ilyen szempontból.

És ha nem saját szöveg? Zelkből, Illyésből olyan, amire azt mondja, az maga a tökéletesség?

– Egyet nem tudnék választani, az hibás megközelítés is lenne. Inkább egynéhány verset, amivel mindent megkap az ember. Például Zelk, aki ki merte mondani, hogy “ismertem egy öregurat, aki / bejárta szinte az egész világot, / látta, mit a földön ember csak láthat, / pontosabban, mit látni érdemes – (…)”, vagyis a Teleki teret és Angyalföldet. Ezt kimondani megrendítő. Zelk belépett a kommunista pártba, röplapot szórt, csak azért, mert vágyott arra, hogy szeresse a többi inasgyerek, hogy közössége legyen; fogalma sem volt a marxizmusról. Azonban a tanulatlansága ellenére akkora tehetség volt, hogy a világ legfontosabb dolgait sokkal jobban értette, mint az emberek általában.

Most mi foglalkoztatja éppen?

– Arra a titokzatos minőségi változásra, amikor egy szöveg verssé válik… a cigarettafüst felfele száll… nos, napok óta erre keresek egy jobb hasonlatot.