[TÁJVERS-TÖREDÉKEK]
Ragyog az ég. Terülő, fagyos
háló,
a jeges bogok rajta csillagok.
Itt nyárfa sír. S a tömör vizben gázló
halászok csendes árnya ring amott.
Most partra lépnek rekedt
csizmáikban,
s mig lágyan málnak iszamos rögök,
a halak husa fölpattanva villan
s a háló-alji kis vizben csörög -
A bulldog csuka sötét fényü
teste
mint árnyék fekszik a keszeg hasán,
s mintha taknyos ponty lágyságára lesne
tátogván kap a görgő víz után.
*
A tó jegét kásás hó fedi
*
A pipafüst lenyúl a földig.
Embergyujtotta láng vergődik
a kályhán s kacsint a gyerekre -
az is hancurozni szeretne.
A zsupptetők, a templom
tornya,
a hóba ejtve, hóba szórva,
mint a bárányok ürüléke,
feketéllik a messziségbe.
Fehér szelek - csordában
járnak -
minthogyha lovak suhannának
tiszta fagyból s nem láthatóan,
szikrát üt patájuk a hóban.
....................................
a napot csak sejti az ember,
mint remélő a boldogságot -
onnan tudom, hogy süt, mert látok.
*
Csendes, kévébe kötött
reggel,
zsömle-zizegésű világ,
porhanyó falucska, mondd el
a lágy kenyér dalát.
Im, a könnyü szél elősurran,
tereget szép búzamezőt
s tovaringatja lágy fodorban
a zümmögő időt
a lombok közt
borzong az este már.
Tömött gondját bontja a béres.
*
A kerten, hallatlan semmit
idézve
bálvány hőség borong,
pókhálót fog kicsiny ráncos kezébe
s untan legyint a lomb.
A tócsa finoman bolyhos a
portól
*
Gyenge muharos mezőt
terít a szél könnyedén,
a fű zümmögő időt
ringat rezgő levelén.
Az idő
futva terem mint bab
Esős, kisímult vidékem
tócsába foglalta a holdat.
*
A nyárfák közt ezüst habokkal
az édes szellő folydogál
s csak fürdik benne aranyos tagokkal
az óriási nyár.
*
Kásásodik a víz, kialakúl a
jég
és bűneim halállá állnak össze.
*
Jó volna-e, ha megdermedne
fönt
hülten a súlyos arany napkorong?
- Nem! Az a jó, ha a szobában
friss kávészag tolong!
És mint reklám léggömb,
majdnem elrepül
a szalmaszinü, könnyü nyári ég -
csak egy sovány nő feje nehezül
reád, aranyból öntött nagy vidék!
Sárga füvek a homokon, a dél
szikrázik,
elült, lefolyt a tors között a szél,
a tócsa bőre ráng idegesen.
Egy pók fut át a homokon, a
dél
csiszolva űl a sárga füveken,
elült, lefolyt a tors között a szél,
a tócsa bőre ráng idegesen.
foszforeszkál az üres levegő
füstöl a föld, egy óriási nő
gyémánt-melle-vonala villan el
egy szál vadzab, ki kardot vont elő
a porba réved emlékeivel