02025.07..                html-2025/zelk-agyrajarok.htm         C.22827

ZELK
Ágyrajárók


Küszöbbe nem botlaszt, meghitten
fogad a szoba, mely honom
lesz eztán, hol hatodmagammal,
hatunk gőzében álmodom.
Hatan rejtjük nyirkos cipőnket
este divány, vaságy alá –
nem várva, ki érinti vállunk,
ki ébreszt, hajnal vagy halál?

Hát visszatértem, lásd, anyácskám,
mély-mély nyomor… Rámhunyorog
szemed, a hályogos vakablak
és ismerős régi szagok
futnak vödörből, mosdótálból,
miként örvendő hű ebek,
kik megismertek… Meghatódva
ejtem mellemre fejemet.

Milyen szorongva tértem vissza!
Mint aki áruló jelet
visel magán. Szinte szégyelve
a tévelygést, az éveket
a tisztább, szellősebb szegénység
esztendeit… S hogy megbocsát,
visszafogad az ágyrajárók
családja, ez örök család?

Mert nem igaz, hogy árokszélen
halunk meg s országutakon,
kegyes az ég: itt pusztulunk majd
e szalmazsákos ágyakon.
De most még élünk… Hát elölről,
hát újra kezdem én a bált! –
s nem várom már, mint hajdanában,
hogy jő az angyal és kivált

s kézenfogva vezet el innen…
Nem változott itt semmi sem,
ülök a ragadós homályban,
ülök szótlan s már azt hiszem:
e Hársfa-utcai szobában,
hová a véletlen vetett,
ők élnek, a hajdani társak –
s ismernek ők is engemet…

Tudják, néhány nap: és az arcom
repedt-tüskés, mint az övék
és hangom is rekedtre csorbul
s csontomig rág majd a sötét
a földszinti szoba sötétje –
s az öt szomszéd test illatát
beissza húsom, hogy nappal se
felejthessem az éjszakát,

az ágyrajárók éjszakáját,
mikor besüppedt melleken
ül a fullasztó sziklaálom
s lapul, suttog a szerelem,
mikor a levegő egyetlen
nyúlos, sötét péppé tapad,
melyben fulladva bennragadnak
a gyengeszárnyú bogarak,

hogy ne felejthessem… Így éget
miránk a nyomor bélyeget
s hogy másoknak is hirdethesse:
ezek vagyunk, ilyen sereg…
kik élünk udvaroknak alján
s úgy, mintha tenger fenekén –
fölöttünk vad magasban csapkod
a denevérszárnyú remény.