dátum: 04. 9.18. cím: fájl: PU/BIZNISZ C.7777

Karginov Allen (és Szalay Dániel) interjúja a Business Online-ba /az eredeti, vágatlan változat/

BEHÁLÓZVA: Váli Dezső festőművész

" Hatvankét éves festő vagyok. Úgy tartom, munkám dokumentálása munkaköri kötelességeim közé tartozik. Tíz éve segítség ebben a számítógép, amikor is kiadómtól egy hétre "kölcsönkapott" gépírónő közreműködésével pc-re tettem 30 évig golyóstollal írt opuszjegyzékemet. Munkáim lakásfalon, gyűjtőknél, vagy setét múzeumi raktárakban vannak, azaz a legtöbb ember számára soha nem láthatók. A költők jobban járnak; Babits minden versét - a legrosszabbat is - bármikor leemelhetem a polcról. Először cd-romra tettem az adataimat, majd képeim reprodukcióit, végül lépést tartva a korral, az internetre; ahol mostanra összeállt a teljes életmű-gyűjtemény. Egy elég nagy házat építek, hatodik éve már. Tudtommal eddig egyedül az országban. Tulajdonképpen ez az egész egy fantasztikus, nagyszabású játék."

Művész úr, a honlapján, a www.deske.hu címen található napló tanúsága szerint tíz évvel ezelőtt történt, hogy festményért cserébe hordozható számítógépet kapott. Tisztában volt vele mi vár Önre, vagy ekkor kezdődött minden?

1975 körül valahai festő-mesterem megdöbbentett, igen drága autót vett; egy 1500-as Zsigulit. Vagyis hogy nem az 1200-ast, az olcsóbbat. Hüledeztem, hogy miért tette, mert én is-, és úgy gondoltam, minden fajtámbeli is aszkétikus életvitelhez igazodik. Nézd, Deske - válaszolta - az ember vesz valamit, aztán idővel kiderül, hogy mit kezd vele. Hát így... Itthon régóta szó volt róla, hogy páromnak jó lenne néprajzos munkájához egy kompjuter, és én is vártam, hogy néhány adatot, netán majd képjegyzékemet gépbe tehetem. Kettőnk eltérő alaptermészetéből is adódik, hogy ő végül nemigen vette birtokba a masinát, talán, mert egész életében emberekkel szemtől-szembe szeretett dolgozni. Én munkaidőmet egyedül töltöm, majd 40 éve, műtermem falai között. Persze munkámon kívül mindig volt valami játék, időtöltés. Nem tudok, és nem is kell napi tíz órát festeni. Volt mindenféle. Bútorainkat magam fabrikáltam, vagy egyszer hónapokon át építettem egy óriási favázas fényképezőgépet, méteres kihuzattal. Néhány évig reggelente napi egy órát Greene regényeket olvastam, így tanultam angolul. Sokáig szenvedéllyel fényképeztem, egyik barátommal egy közép-európai zsidótemetőkről szóló fotóalbumot is összehoztunk. Kamaszkoromtól írt naplómat 92-ben kiadták, később a monográfiámat, ezekkel is sok idő ment el. Az életemben tehát volt hely; volt helye a számítógépnek. Aztán meglett, s evvel új szakasz kezdődött. 1994, egy hétre egy gépírónőt kaptam ajándékba a kiadómtól, akinek képeim jegyzékét tollba mondhattam, megszületett az első digitális táblázat. Az excel programhoz akkoriban egyikünk se értett. Ha túl soknak tűnt a betű egy kockában, a következőben folytattuk... Később iszonyú munka volt, míg rendbe szedtem... A képek szereplésnaplója, ma 7000 sor.

Hogyan lett ebből cd-romon, sőt ma már a világhálón az említett webcímen is tanulmányozható Váli-oeuvre, azaz teljes életmű?

Mondom, az opuszjegyzékkel indult. De egy idő után észbe kaptam, van itt sürgetőbb, fontosabb feladat is. Egy 72-es kis türkizkék kollázsom a felvételen - keletnémet ORWO film - már vörös volt. Az eredeti nem tudom, hol-merre lehet, a tulajdonos műgyűjtő húsz éve halott. A repró egyetlen emlék a munkámról. Hiába fotóztam lelkiismeretesen minden (minden!) képemet negyven év óta. A felvételek tönkremenőben. És ha netán valami albumba kellene egy repró, Keszthelyre meg Pécsre fog a fotós leszaladgálni?! Mi marad látható belőlem, aki netán erre volna kíváncsi?! Álmom volt egy olyan album, amelynek végén minden képem legalább gyufaskatulya méretben megnézhető. Egy spanyol festőről tudok, Tanguy, akinek van életmű kiadása. Kleenek, Picassonak, csinálják, nem tudom, kész vannak-e. Egy ilyen kiadvány horribilis összeg, keveseknek jut ki. Az enyém most ingyen elkészült, ott van a neten, nemcsak kétezer példányban... Már induláskor rátettem a lemezre, hogy semmi copyright-ra nem tartok igényt, minden munkám korlátozás nélkül fölhasználható. 2000-ben új, jobb programot kellett íratni, hogy az Új Mandátum Könyvkiadó kiadta a cd-met is. A lemezt hamarosan meghaladta az élet az internettel. Megint újabb, javított program. Szerencsére sok bírálatot kaptam, így folyamatosan volt mit javítani, csiszolni, később is, azóta is. Egyetlen megjegyzés nyomán az összes képet átdolgoztam, mindre keretet tettem. Rájöttem, hogy olvashatóbb a szöveg, ha szürke háttér kerül a betűk mögé. Vállalom, hogy a fiatalok finoman megmosolyognak a 14 pontos lóbetűért, de tudom, hogy így mennyivel kellemesebb (három dioptriával) olvasni. Azt a 350 oldalas C. naplót is teljesen átdolgoztam, hogy gépre került. Ki a fene olvas könyvet monitoron?! De ha másképp nem hozzáférhető... Fölszabdaltam részekre, és rengeteg oda vonatkozó fotót, reprodukciót beleapplikáltam. Egy új mű, netre. Hasonlóan a később megjelent monográfiát is. Zsidótemető fotóalbumunk is végiglapozható. Új részprogram kellett egy barátom ötletét megvalósítani, hogy a festmények sorsa végigkísérhető legyen. Ugyanis van az a monstrum táblázatom; hogy évtizedek során mi minden történt munkáimmal. Kiállítások, vásárlások, folyóirat-szereplések, esetleges díjak, tulajdonosváltások, satöbbi. Ma a honlapon a festmények, grafikák vagy a fotók alatt mindez egy-egy kódszámmal szerepel, linkként, vagyis rákattintással el is olvasható.

Milyen problémák okozták a legtöbb fejtörést, míg idáig eljutott?

Évek munkája, minden lépésről lépésre alakult. Ma az összes adat már eléggé rendezett, praktikusan kereshető (számomra: könnyen frissíthető) táblázatokban szerepel, így nemcsak a képek, de a szövegek is, mindaz, amit rólam írtak, vagy amit én írtam. Cikkek, kritikák, naplójegyzeteim, tanítási tantervek, korai szerelmetes verseim, ösztöndíj kérő leveleim. Folyamatos fejtörést okozott, amíg e végtelenül egyszerű szerkezetig eljutottam. Visszafelé nézve, milyen magától értődő! Fiamnak azt válaszoltam, addig dolgozom az egészen, amíg olyan egyszerű és olyan pontos nem lesz, mint egy kenyérvágó kés. Volt, hogy míg észbe nem kaptam, a hajnali misén is egy részproblémán rágódtam, majd utána az egész társaság a Lukács uszodában is evvel foglalkozott. Végül, öltözés közben, egy élelmiszeripari gépészmérnök barátom oldotta meg. Világos, hogy az egész rendszer egy súlyos, és tulajdonképpen megoldhatatlan problémával birkózik. Hogy ugyanis honlapom teljes szakmai adattár, ugyanakkor egy bemutatkozó-kiállítás is szeretne lenni. A nemzet archívumának és a bennfenteseknek mindent, a nem-szakember érdeklődőknek pedig csak néhány szép képet kellene mutatni, és többet nem, mert az befogadásba inkább csak belezavar. És tucatjával a rossz képek. Tehát mutatandó az 1400 festmény, amit valaha festettem, vagy 700, amit ebből nem fűrészeltem föl az évek során, vagy 50, amivel szívesen dicsekszem. És ugyanez áll a szövegeimre is. 95-ben

Margócsy Istvánnal a 2000 folyóirat számára egy olyan interjút készítettünk, hogy tulajdonképpen mindenütt, mindig azt kellene publikálni. (Azért használok többes számot, mert utána még napokig dolgoztam rajta.) Most viszont az INTERJÚK-listában ez egyetlen adatsor a sok között, megnézhető linkkel, akár a többi... Egy ideig kiemeltem a főoldalra, névjegynek, de mára kellett a helye a végrendelet számára. Ami négy mondat összesen, játékos, és halálosan komoly, négy erős mondat. Ezt nem lehetett kihagyni. És evvel egyébként a Margócsy-interjú valóban elveszett valamennyire.

Közvetlen haszna is származik Önnek mindebből?

Legutóbb például a Képcsarnok Vállalattól kaptam egy levelet, tájékoztattak, hogy néhány képemet a raktárukban igen tönkrement állapotban, de megtalálták. A küldött adatok részben tévesek voltak. Leültem a gép elé, hogy utánanézzek, miről is van szó, és (nálam) minden a helyére került. Az is előfordult már, hogy valaki a honlapomat böngészve jött rá, hogy egyik képem hamisítványát kínálja egy galéria eladásra az interneten. Na már most engem nem lehet hamisítani, mert minden képem hátoldalán ott az opuszszám, ráfestve. És még kidobott képeim összes adata is nyilvános, ott a honlapomon. Csak az állítólagos Váli-kép számát kellett megkérdeznem telefonon, hamarosan minden tisztázódott. Vannak, akik követik, melyik képemet lehet megvenni, melyik van még otthon. Noteszlappal jönnek vásárolni, hozzák a képszámokat, amelyek iránt érdeklődnek. Vagy például tavaly volt egy nagyszabású kiállítás a székesfehérvári Csók galériában. Meghívtak, majd a művészettörténész az utolsó percig nem jelentkezett. Kiderült, a netről válogatott, s ennek alapján azt is tudta, hogy néhány képet a Nemzeti Galériából érdemes kölcsönkérnie. Egyébként mennyi munka a művészettörténészeknek egy-egy már nem élő alkotó munkásságát összeszedni és rendszerezni. Én éltem a lehetőségemmel, és így megkímélem őket ettől a munkától. (Lehet, hogy épp ezért nem is leszek érdekes számukra.) Az e-mailt is sokat használom. Nagyszerű újtípusú kapcsolattartás lehetőség a telefon és a postai levél, meg a baráti látogatás között, amire bizony ma nemigen van idő. Barátaim is élnek vele, a gépem hárompercenként fogadja az üzeneteket, úgy van beállítva. Ha fél napig nem jön semmi, meg vagyok sértődve.

Lettek új ismerősei, barátai az internetnek és a honlapnak köszönhetően?

Mondjuk úgy, hogy ha nem lenne e-mail és SMS, még ennyire sem lennék kapcsolatban azokkal, akik fontosak nekem. Így egy gondolatomat azonnal megoszthatom. És tágul a kör. Előfordul, hogy fiatalok, leendő képzőművészek kérnek tőlem ismeretlenül segítséget. Van, aki festőszer-receptet, van, aki pályázati ajánlást kér. De általában a honlapon olvasható naplóm miatt keresnek meg. Néha egészen bizarrul intim levelet kapok idegenektől, bizalmasakat, mintha harminc éve legbensőbb barátságban lennénk. Elektronikusan panaszkodnak, elektronikusan szúrnak le, vagy vígasztalnak. Mert eléggé szabadon írok a Válinewsban mindenről, meztelen lettem előttük, szerelmi életem gondjaitól kezdve mindenről szó van itt, kiállításokat ajánlok, vagy kritizálok. Leírom, ha jó viccet hallottam, vagy a gondot, ami éppen foglalkoztat. Weöres és Illyés verseket küldözget egy barátom mostanában, hasonlóval válaszolok: Sövény fölött holdtól ragyog / elhullámzó kasza. /Ámulok: nem én ballagok / vele haza. / (Illyés: Esti csoda.)

A javát ezeknek a leveleknek is közzé teszem. Ha félkész képem már megnézhető, olykor megmutatom. Aztán jön az e-mail, hogy túl piros! Anekdoták a a klubból, a szeretett Lukács-uszodából, ahova tizenötödik éve naponta-, ahol például öltözködés közben történész barátunk elmondta az ukrán atamánság teljes történetét. Most - jobboldali gondolkodású lévén - azt a kérdést vetette föl, tegyen-e képzeletben virágot Ságvári Endre sírjára. Nemzeti hős-e, mivel már a német megszállás alatt lőtt, és lőtték le... satöbbi.

Van még egy, illetve két (játékos) egység a honlapon. Semmibe se került (csak időbe), összeszedni a világ számomra legfontosabb festményeit, s ilyenformán létrejött egy almúzeum, egy nyilvános, ingyenes magánmúzeum. (Én legalábbis el szoktam gyönyörködni benne.) A másik; hogy ha már megvannak a tekercsek, föltettem néhány videointerjút is. Tavaly például a Duna-tv-nek kamera előtt festettem meg egy képet. Fél órás műsor, tizenegy óra forgatás. Még az uszodába is elkísértek reggel...

Hogyan jutott eszébe, hogy megnyissa a Válinews rovatot, amely egy franciaországi kisvárosban élő magyar barátjához tizenöt éve írott levelek naponta frissített folyama?

Amikor elkészültem a honlapommal, barátom figyelmeztetett, hogy ez eddig rendben van, hogy mindent feltettem a netre, de a honlap látogatói legközelebb talán egy év múlva néznek majd újra bele. Kellene valami aktuális, gyakran változó érdekesség. Akkor ugrott be a Válinews ötlete, a levelek formájában írt naplóm. Találtam egy formát, illetve kialakult a forma az évek során.

Az internetes Váli katalógust böngészve felmerül az emberben, hogy ezt a rengeteg információt, sajtóanyagot, feljegyzést nem lehetett csak úgy egyik napról a másikra előteremteni. Ön ugye már a digitális korszak előtt is pontosan nyilvántartotta a dolgait?

Munkaköröm műalkotásokat készíteni, és szerintem munkaköri kötelességem, hogy a létrejötteket dokumentáljam is. Kezdettől golyóstollal, füzetben vezettem a képek nyilvántartását. Hajlam kérdése is, gyerekkorom óta rendbe és rendszerbe teszem dolgaimat. Amikor kisiskolásan térképeket kezdtem gyűjteni, az első darabok után katalogizáltam őket, teljesen fölöslegesen, persze. Talán életfélelem, hogy így jobban áttekintem a dolgokat, a várhatót is. Hogy így könnyebb eligazodni, mi jó és mi a rossz, mi lehet része életemnek, és mi nem. Mely fölös foglalatosságtól vagy könyvtől helyénvaló megszabadulnom.

Többször nyilatkozta, hogy a mindennapok során nagyon megválogatja a lehetőségeket, és sok hétköznapi tevékenységet, s a velük kapcsolatos tárgyakat szándékosan ki is zárja az életéből. A számítógépet azonban nem, hogy nem zárta ki, de napi társává tette a munkában. Mi ragadta magával az informatikában?

A digitalizálás új minőségű adatkezelést tesz lehetővé. Az adatbevitel nem gyorsabb, legalábbis nekem, mint ceruzával, de a használhatósága...! Most épp kértek tőlem valamihez tizenöt reprodukciót. Egy fájlba átmásoltam, ami szóba jöhetett, aztán monitoron egymás mellé sorolva válogattam. Fé óra múlva - asztalom mellől föl sem állva - e-mailen el is küldtem a képeket. Életrajzot is kértek, azt a Nagylexikonból másoltam át; annak idején ellenőrzésre átküldték nekem, így megvan a gépemben. Vagy festményt adok az Őszi Tárlatra, előtte megnézem, szerepelt-e ez a kép már valahol. Vagy mesélik, egy vidéki kiállításon látták képemet, rögtön beírom az adataihoz, a szereplések közé. Fáj a gyomrom, és megyek az új körzeti orvosunkhoz, kiprintelem számára tíz évre visszamenőleg az ide vonatkozó diagnózisokat és a kapott gyógyszereket. A jól áttekinthető ELINTÉZENDŐK listát negyven év késéssel a pc oldotta meg. Az ugyanis meglehetős bonyolultan rétegződik. Vannak naphoz kötött programok, van, amit majd, amikor időm és kedvem lesz rá, vannak hosszú távú remények, van, amit akkor, majd ha elmegyek egy sportbolt előtt... Befizettem-e az augusztusi egyházadót, egy megváltozott e-mail cím, telefonon föl kell hívni a... satöbbi.

Nevezhetjük alkotásnak a valóság digitális reprezentálását, amire ön is használja a számítógépet?

Érdekes, ezt mások is kérdezték már..., gondolom, igen. Egy virtuális múzeum. Kár, hogy én ettől egy centivel se vagyok jobb festő... Alkotás olyan értelemben, hogy nem mérnöki típusú munka, és bár az egész matematikai logikára épül, nem pusztán logikai építkezés. Hanem ihletre és ötletre is, van szubjektív tartománya. Egy objektívnek látszó adathalmaz rengeteg szubjektív elemet is tartalmaz, sokszor észrevehető a személyes rendező elv. Az ötlet. Még építész hallgatóként olvastam egy rendszerszervezés-elméleti tanulmányt, nagyon érdekelt. Akkor vált világossá, hogy azonos feladatra egymástól eltérő, és egymást kizáró szerkesztési elvek alkalmazhatóak. S úgy érdemes választani közülük, hogy hol lesz kevesebb a hiba. Az ötlet az első. Nem egyszer megtörtént, hogy miután több órát dolgoztam a gépen, és aludni mentem, az álom felé félúton beugrott a megoldás a keresett problémára. Ilyenkor aztán egy pokrócot tekerek a pizsama köré...

Soha nem kapott kedvet ahhoz, hogy a számítógéppel vizuális alkotást készítsen?

Nem. Nem mintha eleve elítélném a műfajt. De tőlem idegen ez a világ, nem kedvelem, és gyanakszom is. A fiatalok műfaja, bizonnyal majd megtalálják az utat. Az ember az egyetlen-, egy csodálatos gép, amely hibásan betáplálva is képes jó eredményt produkálni. Tudja, hogy van ez… amikor feltalálták a festést, az is idegennek tűnt a többség számára... A művészek a közösség jövőjére érzékenyek, új válaszokat keresnek örök jajjainkra, kérdéseinkre. Mai válaszokat. Evvel jár az új technikákkal való kísérletezés is.

Néhány speciális feladatot leszámítva az egész honlapját önmaga készítette el. Hogyan tanulta meg kivitelezni a terveit?

Hosszú ideig egyáltalán nem láttam, hova-merre tartok a számítástechnika segítségével. Mindig az aktuális feladatok izgattak, azokon kísérletezve tanultam, mire vehető rá a gép, és néha bizony érzem, nagyon hiányzik egy jó alapképzés. Az én generációm sorsa. A kezdetektől egyébként gyűjtöttem a telefonszámokat, segítséget kérni, ha elakadok... Hogy ne mindig ugyanazt a barátomat zavarjam… Sok türelem kell hozzám. Három módon tanultam: telefonon, segédkönyvvel, és a sok-sok próbálgatás. Jegyzeteim (kinyomtatva) most is kézközelben. Például itt a photoshop képszerkesztő és retusáló program, rettenetesen okos, és meglehetősen bonyolult. Hol ezt, hol azt felejtem el belőle. Pedig a kezdeteken rég túl vagyok, beszkenneltem vagy ezer diát, és ami új kerül, az most már egy gombnyomásra jpg formátumba konvertálódik, oldalmérete lecsökken 730x620 pixelre, kap egy keskeny fekete-fehér keretet, becsukja magát és a helyére ugrik.

Tényleg, min megy át egy új festmény, míg felkerül a honlapjára?

Amikor kész és alá is írtam, lefényképezem, előhívatom a diafilmet, aztán beszkennelem. Illetve mindez nemrég változott, vettem egy drága digitális gépet, avval az ürüggyel, hogy fiam egyeteméhez nélkülözhetetlen. Ami mellesleg igaz is. Így most azonnal kompjuterre tölthetem a képet, vagy ha úton vagyok, netebookra. Ezután még rendszerint igazgatni kell, mert a képernyőn a mű sajátosan más. Viszketek tőle, de fura módon néha csalni kell. Van, aki fönnakad azon, hogy a másolat másolatát mutatom a közönségnek. De hiszen ez végtelenül több a semminél! Ilyenkor aztán visszakérdezek: Szereted Braque-ot? És hány munkáját láttad eredetiben?!

Ma már csak adatokat tölt fel a világhálóra, vagy az oldal alapvető működésén is talál változtatni valót? Esetleg gondolkodik-e multimédiában, hangban vagy a képekből szerkesztett installációra, amivel részben legalább pótolhatóak a kiállítások?

Egy kiállításhoz hozzátartozik annak atmoszférája, a képek sorrendje, a világítás, méret, meg aztán látni a képek textúráját, az ecsetnyomokat, olykor még szaga is van. Ezek webes felülettel nem pótolható élmények, monitorral nem pótolható az Ernst Múzeum. A zene pedig nem része úgy az életemnek, hogy a festményeimmel kapcsolatba hozzam. Hangot és mozgóképet egyébként tettem fel, de ezek tévéinterjúk. Hogy háttérzene, az élményt gazdagítani? Mindig idegenkedtem a díszítéstől. Azt, hogy a honlap vizuálisan primitív, nem kezdenek el szaladgálni a betűk, ha ráklikkelek, nem csak a tanulatlanságom. Nem így látja ezt a nagyfiam, aki az Iparművészeti Egyetemen reklámgrafika szakos, ő nemrég csinált nekem egy új főoldalt flash-ben. Ötletes volt, de nekem valahogy túl esztétikus. Ráadásul nem tudtam volna magam (naponta) frissíteni. Nem, mintha nem vacakoltam volna el most megint fél évet az oldal átformálásával. Több száz változat, egy millimétert ide, két betűt oda. Visszatérve, az élő kiállítást nem pótolja semmi, mindevvel csak egy virtuális Váli-múzeumot akarok a Kedves Utókorra hagyni.

Ez ügyben tett már lépéseket?

Intézem, hogy honlapom megmaradjon halálom után is. Útban van, hogy a deske.hu domaint, sőt lehetőleg az egész Váli-oeuvre honlapot egy közintézménynek adományozzam. Olyan gazdát keresek, aki majd gondját viseli. Összhangban honlapom első tételével, a végrendeletemmel.