94.4.24. TA/HARGITT2 C.4483

PAUL HARGITTAI KIÁLLÍTÁSMEGNYITÓJÁRA

elhangzik: Vasarely-múzeum , Budapest, 1995. május 4.

A megnyitó előtt egy magánközlemény. Az általam fogalmazott és aláírt invitálólevél első mondta így hangzik: "Idegenbeszakadt hazánkfiaival Dunát lehet rekeszteni." Ezen a mondaton többen megbántódtak. Sajnálom. A szúrás természetesen nem az idegenbeszakadt hazánkfiainak volt szánva. Hogy kinek bűne, vagy érdeme, hogy elment tőlünk, –kinek volt ez önző és kinek kényszerű lépése, azt ki-ki maga dönti el Isten és a lelkiismerete előtt. A fricska a friss kultúrpolitikánknak szól, mert egy divathullámot meglovagolva ujabban nagyon sok gyenge dolgot is rátukmál a magyar publikumra.

Hölgyeim és Uraim!

Farkas István, nagyhírű festőnk fia, Paolo Farkas meghívására volt szerencsém 1992-ben egy hetet Párizsban eltölteni, újrajárni a lehetséges összes múzeumokat. Polo Délfranciaországban élvén, egy Párizsban élő barátja gondjaira bízott. Így kerültem megérkezésem estéjén egy diszkrét, ragyogóan tiszta lakóház ötödik emeletére, egy textiltervező stúdióba. Mosolygószemű, elegáns magyar úr fogadott, elegáns irodában. Hibátlan magyar kiejtéssel beszélt, hellyel kínált, aztán, már ahogy az ilyenkor lenni szokott, néhány semleges, barátságos mondat, laza testtartással egy fotel mélyén. A szomszéd szobában egy távolkeleti fiatal nő hajolt egy megvilágított fehér tervezőasztal fölé. Csevegés közben szemem a szemközti falra tévedt, s ebben a pillanatban a laza figyelem egyszerre feszült figyelemre váltott. Megláttam egy olajképet, egy NAGYON JÓ olajképet. Kiderült, vendéglátóm munkája. Az előszobában másik, IGAZI kép. Hirtelen lett miről beszélgetnünk. Bíztattam, állítana ki otthon, Magyarországon. És fontos lenne, ha legalább néhány képe hazakerülne, leginkább múzeumokba, be- vagy inkább visszaoltandó a magyar kultúrába. Aztán meghívott vacsorázni. Ezt a kemény feladatot, hogy nekem másfél órát étkezéssel kelljen foglalkoznom, a kedvéért vállaltam. Pillanatnyi zavar csak akkor támadt, mikor valami hatalmas derékszögű, piros húsról UTÓLAG kiderült, hogy előételnek hívják. Nem vagyok fölhatalmazva, hogy az akkor Hargittai Pál életéről hallottakat itt közvetítsem, nem tudhatom, mi tartozik -és mi nem- sérthetetlen magánszférájába. Annyi bizonyosan publikus, hogy 47-ben maradt kint Rómában, később New Yorkban élt, most pedig Párizsban. Textiltervezőként vált világhírűvé, de képei datálásából tudni lehet, a festést nem hagyta abba.

Találkozásunk után talán egy év múlva Hargittai Pál küldött nekem egy gyönyörűséges kis akvarellt ajándékba. Sokáig latolgattam, –mivel a kép olyan minőségű– kötelességem lenne továbbajándékozni a Szépművészeti Múzeumnak . De a birtoklásvágy nagy úr. Viszont én műtárgyat nem tartok. /Mármint másokét, úgy értem/. A konfliktust végül nagylányom oldotta meg, boldogan szobájába vitte. Ott van ma is, egyetlen képként a falon. Amin kicsit meg is vagyok sértődve.

Ennyi. Ennyi a TÖRTÉNET, ahogy Pilinszky mondja, ezek a TÉNYEK.

És most befejezésül hadd következzék, ami a tényeken túl van, a VALÓDI történet, ünnepünk második fejezeteként.

A Császár vágyakozni kezdett, hogy láthassa a Csia-ling folyónál fekvő tájat és elküldte Wu Tao-Tzut, hogy fesse le. Wu hazatért majd bement a palota egyik csarnokába és száz mérföldnyi országot festett. Az uralkodó csodálattal nézte a művet. Wu a kép egyik részletére mutatott, s azt mondta:

-Látja Fenséged ezt a barlangtemplomot a hegy lábánál? Szellem lakik benne. Tapsolt, és a barlang szája hirtelen kinyílt.

-A barlang belseje mérhetetlenül szép- folytatta a mester- Hadd mutassam meg az odavezető utat: tekintse meg Felséged a csodákat, melyeket magában rejt.

Belépett, és még egyszer visszafordult, hogy intsen urának. De ebben a pillanatban bezárult a kapu, és mielőtt az elámult uralkodó beléphetett volna, eltűnt a táj, a fal pedig fehér volt, mint mielőtt a mester ecsetje érintette volna. Wu Tao-Tzut soha többé nem látták.

A mi történetünk annyival szerencsésebb, hogy e falak nem üresek. És Wu Tao-Tze mester pedig itt áll közöttünk. De azért, sandítva a barlang kapujára, kérem óvatosan tapsolni.

A kiállítást megnyitom.

Váli Dezső