dátum: 00.12.22. cím:Népszabadság cikk fájl:EGYEB/P.SZUCS-ERNST C.6499

 

 

Egy-kettő-három: volt-nincs Ernst Múzeum

 

Egybe kéne látni műveimet egyszer. Hol állítsam ki Budapesten? Ha méltó művész teszi föl, jogos a kér­dés. Ha nekem szegzik, így válaszolgattam eddig. Hát lássuk csak. A Vigadó Galériát nem ajánlom, mert ott nincs szakmai fegyelem, katalógus meg szinte soha. A Budapest Galéria intézményeit nem ajánlom, mert a szakemberek ugyan profik, olykor katalógusra is telik, de rendelkezésre álló belső te­reik életmű-kiállításra alkalmatlanok. A Ludwig Múzeumot nem ajánlom, mert szelleme ugyan kivá­ló, de a külföldieknek van kitalálva, illetlenség oda­tolakodni. A Műcsarnokot ugye hiába is ajánlanám, mert - jobb a béke alapon - új vezetője elvből zárkó­zik el a monografikus tárlat intézményétől. Az Ernst Múzeumot ajánlom. Szoktam volt mondani. Belső tere harmonikus, közönsége kiváló, rangja van.

Mondani sok mindent lehet. De minek is?

A festőnek bejegyzett 1934-es születésű Németh Miklós anno elvégzett egy szabadiskolát Márffy Ödönnél. Két szakkört, egyet a Honvédban, egyet Csepelen. Húsz éven keresztül szorgalmasan láto­gatta a Tokaji Művésztelepet. Nyolc kiállítása is volt, az utolsó kettő Kunhegyesen és Nagycenken. A most megjelent Kortárs Művészeti Lexikon húsz sort ír róla, ennyi jár azoknak az akárhová bejegyzett művészeknek, akiket a szakma (lassan öt számjegyű a populáció) nyilvántart. Németh Miklós szerencsés alkat. "Gyorsan, magabiztosan, kétely nélkül dolgo­zik - ahogyan örök katalógusírója vagy inkább port­fóliószövegezője írja - A kép egy indulatra készül... Megtörtént és kész! Jöhet a következő mű."

A festőnek bejegyzett Németh Miklós azért is sze­rencsés, mert agilis gyűjtőre akadt Kornai úr szemé­lyében. Van más gyűjtője is, de az igazi nyilvánva­lóan Kornai. Ő fantáziát lát benne, nagy tételt tart vásznaiból, és mindent elkövet, hogy e nagy tétel pr. szempontból fölértékelődjék. Kiadványt nyomat műveiből. Mindjárt háromfélét a háromféle műcso­portnak megfelelően, (figurálisok, tájak, csendéle­tek) különféle címlapokkal, igaz, egyenszöveggel. De minek is ide olyan sok szó!? Végül is mire mentek azok a Munkácsy-díjas, Széchenyi-díjas nagyságok, akik rendre kopogtattak a nagy kiállítási intézmé­nyek ajtajain?

A festőnek bejegyzett Németh Miklós szerencse­csillaga igazán akkor emelkedett föl, amikor szerve­zeti változásra ébredt a művészeti élet. Tudvalevő, az előző kultuszkormányzat a Műcsarnokot és kisboly­góit (az Ernstet és a Dorottya Galériát) a nemzeti alapintézményeknek járó stallummal ruházta föl. Szakmai garanciát és anyagi védettséget biztosított számukra. Az efféle kiemelt státus a "több mint kor­mányváltás" logikájából következően az ellentettjé­be szokott fordulni. Ezúttal is: büntetésbe. Műcsarnok: szigorúan egyeztetett minisztériumi program. Dorottya: eljelentéktelenedés. Ernst: radikális levá­lasztás, új növekedési pályára léptetés, azaz állami garancia helyett kht.-vé, azaz bevételi költségvetés­sel és szoros elszámolással dolgozó Közhasznú Tár­sasággá alakulás.

A festőnek bejegyzett Németh Miklós - de hát nem is ő, inkább képeinek gazdája - ezt a nagyszerű pillanatot ragadta meg. Úgy? Kiadó a helyiség napi hetvenezer forintért? Úgy? Az ország egyik legpati­násabb tárlatfalai között lehet megmutatkozni? Úgy? A festmények alatt megengedik, hogy ott le­gyen a "Megvásárolható" cédula? Gyerünk!!!

Egy-kettő-három. Ez utóbbi szóhalmazat nem hangulatfestő elem, hanem műcím. Egy Molnár Fe­renc egyfelvonásosé, amelyben lejátszódik Fúsz An­tal taxisofőr úriemberré való csodálatos átlényegíté­se egyetlen órácska leforgása alatt, valamint egy baj­ba jutott tőkés karizmatikus közreműködése által.

Hát akkor lássuk, mit kellett csinálni Németh Miklós bejegyzett festőművésszel.

1. Először is kifizetni a bérleti díjat és kifigyelni azt a félálompillanatot, amikor az intézmény igazga­tójának, sajnos Keserű Katalinnak a kvalitásérzéke végképpen elzsibbad, azaz nem gördít finnyás, mint­egy értelmiségi szempont szerinti akadályt a vállal­kozás elé. 2. A portfóliókhoz összeszedni annyi név­garanciát - az élén sajnos Deim Pállal - amely erköl­csileg fedezet lehet a csökkent látásúak számára is, valamint rábírni a neveket arra, hogy a negyeddilet­táns, félepigon és egészen kellemetlen tucatképek kapcsán Van Goghra; Gauguinre, de legalábbis Czó­bel Bélára asszociáljanak. 3. Értesíteni a sajtót, hogy a termek után a nyilvánosság is a lehető legelőnyö­sebb arculatot öltsön, és a tudósítók szerteszét vi­gyék hírét a helyfoglalásnak.

Bevallom, én is ezen a "csatornán" kerültem a képbe, pontosabban a képek elé. A reklám bírt rá a nézésre, de nem a szavakra. Ugyanis "egy-kettő-há­rom" mondanivalóm a tárgyban nekem is lenne. 1. A festőnek bejegyzett Németh Miklós rossz kezekre bízta áruját, jajvörös, hisztisárga, epezöld vásznait. Szakosodott peremvidéki kisgalériákat fosztott meg jogos árukészletüktől. 2. A tanácsért hozzám fordu­ló érdemes igazi festőknek ezek után nem fogom az Ernst Múzeumot ajánlani 2/A, mert nincs annyi pén­zük, 2B, mert az intézmény megszűnt - hogy is mondták annak idején - értékorientált bázis lenni. 3. "Az emberiség pedig szégyellje magát". Ez utóbbit nem én, hanem az a bankigazgató mondta, aki Fúsz Antalból egy-kettő-háromra partiképes fiatalembert tudott csinálni, de ettől nem volt elragadtatva. Ízlésé­vel - legalábbis neki - ellenkezett.

 

P. Szűcs Julianna