RADIOINT C.4135

Kossuth Rádió, 1994 január 22.--- 20 óra 05.

Névjegy

Portré Váli Dezső festőművészről. A riporter Ráday Eszter. A beszélgetés a festő egy éve könyv formájában megjelent naplója alapján készült.

Ráday: Elhűltem, amikor a kezembe vettem a naplóját, C napló a címe, amelyik egy éve jelent meg, és abban azt olvastam, tulajdonképpen mindent, ami saját magára vonatkozik, nemcsak a művészetére, hanem az életére, a mindennapjaira, mindent rendszerez, nyilvántart, katalogizál, szóval miért gondolja, hogy minden anyag fontos, ami magával történik?

Váli: A feleségem azt mondta, hogy erről semmiképpen ne beszéljek, mert ez egy rémes terület. Meg csakugyan szégyellnem is kell, hogy folytonosan fontoskodok.

Ráday: Miért mondja, hogy egy rémes terület.

Váli: Hát pont emiatt, hogy szégyellnem illene, és még csak nem is szégyellem, hogy ez egy játék. Annyi háttere biztosan van, hogy azokon az időszakokon, amikor nagyon nem megy a munka, esetleg egy-két hónap, vagy a depresszióimon, ez a fontosság, vagy inkább fontoskodás-tudatom átsegít. Akkor ha mást nem, azt tudom mondani, hogy tizenöt jó képet, de egyébként évi adagomat, a 35-4O képet biztosan megcsináltam. Tehát olyan nagy baj nincsen. S ezt végig tudom mondani az életem többi területén is.

Ráday: Tehát kell, hogy legyen valami mechanikus rendje a dolgoknak? Egyébként ez a napirendjére is vonatkozik. Szóval én kevés olyan emberrel találkoztam, akinek olyan szigorú napirendje lenne mint magának, hogy mindig ugyanabban az időben kel, aztán mindenféle olyan dolgok vannak, amiket minden nap el kell végeznie, mosogatnia kell, és az is úgy hozzátartozik a napirendjéhez, mint az úszás, vagy korábban a jógázás. És ezeket mindig nyilvántartja és számontartja.

Váli: A napirendem és az életem a tényleg elég fontos, de hát hiszik vagy nem hiszik, ez egy gyengeség. A gyengeségnek a jele. Mert én csak ezt a poroszos, kiszámított, derékszögű formát tudom élni, igy tudom magamat a saját hangulataimtól, a kedveimtől, vagy rosszkedveimtől mentesülten teljesítményben tartani, nagyon rondán fejeztem ki magam. Szóval az, hogy a vekker szól 5 óra 23-kor, és akkor szól, tulajdonképpen 5 óra 24-kor kellene szólnia, de nem tudtam olyan pontosan beállítani mert ez egy digitális vekker vagy micsoda, vagy hogy mondják? Analóg. Tudom, hogy 15 másodpercnél több időm sincsen az ágyban, mert elkésem a reggeli miséről.

Ráday: Minden reggel misére megy?

Váli: Minden második reggel, csak ezt annak idejéni lelki vezetőm találta ki, és nagyon igaza van, mert az ilyen fajta változatosság nagyon jót tesz, hogy a közbülső napokon többet imádkozom, tehát azt az egy órát itthon töltöm.

Ráday: Szóval ez azért kell, ez az egész, hogy ne folyjon ki az idő a kezei közül? Hogy ne omoljon össze, hogy legyen valami szilárd váza az életének?

Váli: Hát én most már nem tudom, huszonvalahány éve szabadfoglalkozású vagyok, és főleg az elején is, de időnként rohamokban félek attól, hogy elfolyik az időm. Teljesen alaptalanul egyébként, de mégis csak, úgyhogy az önmegtartásnak (?) ez az egyszerűbb módja. Nekem sokkal szimpatikusabb, majdnem így mondanám, hogy magasabb rendű embernek tartom, a franciás rendet, aki azt mondja, hogy olyan jól dumáltunk, azt mondja, már hajnalodott, és még mindig beszélgettünk. Én este tízkor minden társaságból elmegyek, mert másnap reggel nem bírok fölkelni, bár mégis föl fogok kelni, de ez a következő munkanapom teljesen értéktelen lesz. Annyira fáradékony vagyok. Tehát az egész életem arra van kihegyezve, hogy az a napi nem több, mint három óra a munkaidő, a délelőtt közepén, az élő legyen.

Ráday: És mi van akkor, hogyha mondjuk, egy nap nem csinál semmit, hanem csak heverészik vagy bámészkodik? Vagy olvas?

Váli: Nagyon rendjénvaló lenne. Nincs hozzá elég fegyelmem.

Ráday: Miért kell ahhoz fegyelem? Hogy valaki fegyelmezetlen legyen?

Váli: Hát munkaidőben olvasni, vagy gondolkozni, vagy sétálni, az borzasztó, nagyon jó lenne, nem tudom megcsinálni, gyenge vagyok hozzá. Mondták barátaim, de hát nem lehet egy embert egy fokon túl meg sem javítani, sem megváltoztatni. Menjél ki sielni egy napot, hát azt mondja, behozod munkaenergiában, a regeneráció. Tudom, mit mond. Nem megy.

Ráday: Ez mikor kezdődött? Egészen fiatal gyerek korában?

Váli: Hülyeség?!

Ráday: Nem, én azt gondolom, hogy ez nem hülyeség egyáltalán. Azt tudom ugye, hogy 1942-ben született.

Váli: 1942-ben születtem, igen, mint egészen kis gyerek. Általános iskola, humán gimnázium és súlyosan szomorkás élet, mert fogalmam sem volt, mi akarok lenni, és nem is volt nagyon kedvem semmihez, ennek a terhével éltem a gimnáziumban. Érettségi előtt közvetlenül találtam meg magamnak a festést, és ez olyan volt, mint amikor az ember, azt szokták mondani, egy zárt szobából kilép a napfényre. Szóval valamit csakugyan megtaláltam, s egy-két év alatt realizálódott, hogy ez nemcsak egy tülszoknyás álom, hanem ezt meg lehet csinálni, nem csak magamnak, hanem úgy igazán.

Ez egy nagyon nagy ajándék volt, ha véletlenül akkor naplót írtam volna, tudnám a napot is. Egy evezősnapon (?) mert arra nagyon büszke voltam, ott tekintettek életemben először partnernek és nem kis hülye csacsinak, mert az osztályomban mindig a leggyengébb voltam, hogy én evezős lettem, az egy igen nagy eredmény volt, egy nagy biztonságot adott, és akkor én nem tudom, ilyen evezősfotókat beragasztottam egy fekete fotóalbumba, amit karácsonyra kaptam édesanyámtól, aztán egy idő után észrevettem, hogy ha a fotók köré kék hullámvonalakat ragasztok be színes papíból kivágva, akkor valahogy az egész oldal jobban meg van oldva. S akkor egy-két oldal után elmaradt a fotó, és csak színes papírokból képződött egy valami, és ez volt az első képem. Másodiknak egy második ilyen megszületett, és az idézőjelben, vagy majdnem pontosan már kiállítási tárgy, azt meg is tartottam, ott már tudtam, és ott már pontosan tudtam, hogy mi a festészet az én fogalmaim szerint. Aminek a tehetsége nem, azt a részét megkapja, tehát az, amikor a Bernáth Aurél (?) ezt így fejezi ki, hogy amikor elkezdi festeni a képet, és amikor megcsendül, tehát amikor a festékhalmazból kép lesz, bár még ha csak harmatos, vagy félig kész, de már kép. De már megpendül.. Tehát ez megpendült. És attól kezdve működik. 1959. Hát 17 éves voltam.

Ráday: És akkor minden világossá vált, nyilvánvalóvá és tisztává, és már nem is volt igazán felelőssége, csak ezt a dolgot kellett követni, ami magában megcsendült, vagy megpendült?!

Váli: Hát felelősségem tárgyfüggetlen, gondolom, alkat, meg anyám tanítása, hogy mennyire kell magamból a legjobbat elsősorban, másodsorban a legtöbbet kihoznom. Erre aztán ürügyként följött a festészet, hát most elsősorban, illetve ez az egyik munkám. Hát a másik munkám a családom, a harmadik munkám az emberiség.

Ráday: Ezt hogyan kell érteni, hogy a másik munkája a családja, meg aztán folytassuk... /nevet/

Váli: Hát nem gondoltam végig ezt a sort, de nyilván lehetne folytatni, úgy hogy az örömökön és a bánatokon kívül egész egyszerűen a család is természetesen egy munkaterület. Tehát nyilvánvaló, hogy nem teljesen független, de mégiscsak valamennyire függetlenül az én pillanatnyi kedvemtől vagy kedvetlenségemtől egy csomó feladatot el kell látni, egy csomót még el lehet vagy el illik, és ezen túl még mindig vannak szorgalmi munkák, mondjuk egy rendellenes időben a kisfiammal pingpongozni, meghívni pingpongozni. Isten ne adja, meghívni sétálni, amit azt hiszem még életemben nem tettem meg, vagy egyszer elvittem a hadtörténeti könyvtárba.

Ráday: Most mennyi idős?

Váli: 11. Nagy lányom az 19, egészen közel van. Elvittem a hadtörténeti könyvtárba, hogy lásson egy ilyet, és kértem neki ilyen képes albumokat, és akkor ez az élmény megvan, hogy hogy kell egy könyvtárba bemenni. Ennyi.

Ráday: A mise, a mindennapi, vagy a minden másnapi mise az is csak ennek a keretnek egy része, vagy pedig azt nagyon-nagyon komolyan is gondolja?

Váli: Mindent nagyon-nagyon komolyan gondolok. Reménytelenül és túlságosan és kibírhatatlanul komolyan. Nekem ez a fő bajom, de az Istennel való kapcsolatomat is sokkal játékosabban kellene megélnem, az lenne az igazi. Ebben is a nagy része feladat. Az imádkozás az elsősorban munka. Az én fogalmaim szerint.

Ráday: A munka az nem valami verítékes dolog?

Váli: Hát dehogynem. Nem tudok olyan tevékenységről, egyetlen, ami csodálok és bámulok, a Lukács uszodai úszás, hogy minden nap szívesen csinálom. De ez rendellenesség az életben. A természetes, hogy mindent amit az ember vállal, rátesznek, vagy magától magára vesz, az időnként majdnem elviselhetetlen.

Ráday: Ilyen az Istennel való kapcsolat is?

Váli: A majdnem elviselhetetlen bátorságáig nem jutok el, csak az unalo...

Ráday: Mármint a kimondásig?

Váli: Nem, ebben nem voltam pontos. Ilyen fajta bajaim nincsenek, vagy ilyen fajta terheim, de hát az imádkozást azt sokszor nem is annyira unom, mint inkább eléggé figyelmetlenül, vagy átcsúszva mechanikusba, észreveszem, hogy egy miséből összesen négy mondatot hallok meg. Hát ezek vannak.

Ráday: Az Istennel való kapcsolatata az mindig volt, amilyen időre visszaemlékszik? Szóval ez gyerekkorából van, vagy később maga talált rá Istenre?

Váli: Fokozatai vannak az Istenhez való közeledésnek. Én ezt anyámtól ingyen kaptam ajándékba az Istenhitet, és ezzel vele nőttem, és nem volt soha konfliktusom, valahogy ilyen fajta szerencsém volt. Bár nem biztos, hogy ez szerencse, a hugom két évig templomkerülő volt, és most egyébként épít (?) egy kolostort a Dunántúlon, mert közben Benedek rendi apáca lett. Én nekem nem voltak ilyen konfliktusaim. Két igazi, fontos stádiuma volt az Istenhez való közeledésnek, az első, amikor elkezdődtek 16 éves korom körül a szexuális bűneim, és elkezdtem azonnal rohanni gyónni, így lettem heti áldozó, a másik pedig hogy most tíz éve egy katolikus közösséggel megismerkedve és egy prófétai lelkületű ferences pappal, valahogy rájöttem, megértettem és befogadtam ezt az igazságot, hogy az Istennel való kapcsolat mennyire fontosabb mint minden más. Ez rendezendő, és az élet minden mozzanata mozzanata ehhez viszonyítandó. Ezt meg tudom élni, ezt megértettem, ennek nagyon örültem, egy pár évig nagyon boldog voltam ezzel a ténnyel, aztán megszoktam, és ma - ezért használtam a munka szót -, és ebből adódik az, hogy a napi rendembe ez az egy óra hajnalban beiktatódott. Egyszerűen, mert akkor alszik a család.

Ráday: És akkor ül az ágyban, vagy még fekszik az ágyban, vagy esetleg térden áll az ágya mellett, vagy járkál?

Váli: A térdelés roppant szimpatikus lenne és vonzó lenne, mert nagyon szép póz, és én most olvasom, hogy a Mindszenty végigtérdelte a börtönben imádkozva. Ezt én nagyon irígylem tőle. Én ehhez baromira fáradt vagyok vagy lennék. Nem. Én fölöltözöm és ülök az íróasztalnál, megnézek nyitásként a Harang(?)völgyről egy fotót, vagy egy festményről egy reprodukciót, aztán elmondom az egyház(?) hivatalos reggeli napi zsolozsmáját, aztán saját szavaimmal imádkozom.

Ráday: Nagyon érdekes imái vannak. Sok saját imája van.

Váli: Igen, egy időben ez nem ambícióm volt, hanem igazán kedvem és érdeklődésem is volt hozzá.

Ráday: Az imák gyakran kicsit profának is. Olvastam a naplójában, hogy egy lelkésztől valamilyen figyelmeztetést is kapott, hogy azokat a sorokat nem lehet bennehagyni az imában.

Váli: Igen, mert azt publikálták, azt az újságból tiltotta ki, azt hiszem tévesen, mert amikor egy fohászt írtam vagy fogalmaztam meg utcán, és le is írtam, és ez került volna be a lapba, ami kimaradt. Fohászt írtam (?) tavasszal, amikor a lányokról lekerül a nagykabát, igen hogy volt ott a két mondat, de gyönyörű melle van, dicsőség neked, Uram. Azt hiszem hogy mindenki így gondolkodik, csak tán nem veszi észre, hogy ilyenkor is imádkozni lehet. De hát az ima szférája (?) teljesülhet, és talán ezt jobban meg tudom fogalmazni, mint szokásos, és jobban figyelek, hogy a sztereotípiáktól elmaradjak.

Ráday: A naplójában olvastam egy érdekes mondatot. Egy gondolatsornak a vége felé van már. Hogyha gyerek lesz, megszünnek infantilis, önös problémáim. Ugyanakkor meg folyton azon tépelődött, hogy vajon hogyan fog tudni dolgozni, hogyan fogja tudni az életét továbbvinni a maga kedve szerint, a maga módján, hogyha egy gyerek, vagy gyerekek lesznek maga körül.

Váli: Igen, így van. Nem a kedvem szerint, hanem egész egyszerűen a munkámat féltettem.

Ráday: Ugyanakkor meg rendkívül vágyódott, ahogy én

olvasom mindig. Nem?

Váli: Nem, nem. Nyilvánvaló volt, hogy egy asszonynak kell egy gyerek, és ehhez joga van, de ... a gyerektől eredendően nagyon féltem, az utolsó pillanatig ettől, aztán nőttem bele az örömbe, amikor meglett egész váratlanul, annyira hogy akkor úgy is fogalmaztam meg, hogy nem értem mire való a kisfiú, merthogy az kislány volt. Mert annyira (nevetés) szép és jó dolog volt. Igen.

Ráday: Tehát az, amit attól remélt, megszünnek infantilis önös problémái..

Váli: Nem szüntek meg. Részben a döntésem (önzésem?), és részben, hogy ennyire komolyan vettem magam. Ennyire fontoskodok, ennyire magamra figyelek. Ez nem szünt meg. Nem tud megszünni.

Ráday: És ez mért rossz magának?

Váli: Miért rossz? Nekem nem rossz. Én boldogan csinálom, csak azért mégis halványan szégyellem, mert gyerekes.

Ráday: De kinek nem a saját személye a legfontosabb? Én nem ismerek olyat. Az valószínűleg hazudik.

Váli: Hát vannak nagyon tehetséges emberek, ilyen téren is, volt egy öregasszony ..... fotóztam, nem engedett be a házába, valószínűleg azért, pici kis falu szélén, valami nádtetős ház, azért nem engedett be, valószínű olyan elképzelhetetlen nyomorban élt, hogy szégyellte, dög meleg volt, én valami fotózás munka volt egy faluban, meghívott egy pohár kólára, nyilvánvaló volt, hogy nem tudja kifizetni, de nem engedte rendezi, mondta, hogy ezt majd ő valahogy, és mikor beszálltam az autóba, mondta, hogy várjak egy pillanatra, és beszaladt még egy üveg kóláért, és betette a kocsiba, hogy annyira meleg van, hogy nekem biztosan jól fog jönni. Hát vannak zsenik és vannak igazán nagy emberek.

Ráday: Ezek a szeretetnek, vagy az önfeladásnak, vagy önfeláldozásnak a zsenijei? Vagy hogyan kell ezt érteni, amit mondott?

Váli: Hát ebből is sok fajta van, mert van a Jenei (?) Szent János, mert az egy munka volt nála, hogy ide eljutott. Ez az öregasszony, ez egy tanulatlan parasztasszony volt, és nem tudom hogy ebben mennyire az ő munkája volt, és mennyire tehetséges, mert hát ez mindig a kettőnek egy ötvözete. Ö a szeretetre nagyon tehetséges volt, valószínűleg rengeteget szenvedett, mert az képezi a képességeket a szenvedés.

Ráday: Visszatérve megint az életrajzára. A hetvenes évek közepén azt írja,hogy minden erkölcsi sikert learattam, amit egyáltalán 34 évesen - és itt nem folytatja a mondatot, aztán még egy mondat: karrierista vagyok valóban, s gondolom az is maradok a tisztesség határain belül. Sokan mondják rám, mert bár korántsem lelkesen, de kötelességtudatból és automatikusan mindent megteszek, amit szakmai életemet segíti. Szövetségi tagság, stb. stb. Ez a három T időszaka, és az Acéli kultúrpolitika virágkora. Hogyan lehet, hogy akkor maga ilyen - a maga számára is sikeres volt.

Váli: Nyilván nem jól fogalmaztam meg. Én - a legnagyobb része ennek irónia és önirónia, tehát az egész nem fontos. Én egyáltalán nem voltam sikeres azt hiszem a hetvenes években, olyan értelemben hogy nagyon kevesen tudtak rólam. Olyan értelemben voltam sikeres, hogy egy páran egy pár képemet nagyon jónak tartották. Ettől semmivel nem voltam sikeresebb, hiszen

Ráday: Kik tartották jónak?

Váli: Néhány ember, isten tudja, isten tudja...

Ráday: hát azok az emberek, akik fontosnak tartott...

Váli: Nyilván azokat tartom fontosnak, akik engem szeretnek (nevet) Egy pár ember, akinek hittem a véleményét. Tehát anyagilag, társadalmilag én nem voltam soha sikeres. Az egész tulajdonképpen csak a rosszkedvnek a jókedvnek a hullámzása és a játéka, hogy próbálom megítélni hogy én tulajdonképpen hogy állok a társadalom megítélése szempontjából, de valljuk meg ez igazából nem olyan fontos. Hát ha én erre várnék, tehát nekem ilyenfajta visszajelzésre lenne szükségem, akkor már húsz éve feladtam volna a festést, ha ez lenne a fontos, és abszolute nem voltam karrierista természetesen, ... nem tudom, politikai lépéseket, én nem tudom, az embereket kellett volna keresni, akik engem segítenek, vagy legalább valami csoportba kellett volna, vagy legalább a kortársaim közt kellett volna barátságokat fönntartani, vagy legalább elmenni mások megnyitójára. Hát soha semmit nem tettem, meg nem struccból (?), hát nem volt ennek helye.

Ráday: Maga melyik kategóriába tartozott, vagy leginkább melyik kategóriába tartozott, ezt hogy gondolja ebből a három T-ből?

Váli: Nem volt ez ilyen rendezett és egyértelmű. Sok az utólagos belemagyarázás - egy. Kettő, én a hetvenes évek elején kezdtem el kiállítani, és a Bakék generációja után voltam én egy fél évvel. A Bak - Nádler (?) vitték, mert politikai felhangja is volt - az ütköző frontot. Én közvetlenül mögöttük voltam, pár évvel fiatalabb a magam nonfiguratív lírai absztraktjával, ami nem volt veszélyes, nem volt érdekes, én nyugodtan kiállíthattam. Tehát..

Ráday: Hány kiállítása volt egyébként?

Váli: Sok, mert adtak rá lehetőséget, meghívtak, és én elfogadtam, sőt én kértem. Tehát összességében évente egy önálló kiállításom volt. Ez inkább csak a szorgalmamat mutatja, tehát a kiállításaimat nem akadályozták meg. Nem volt ott mit megakadályozni, egy ilyen kiállítás érdekel háromszáz embert, és olyan képek, ami nem ábrázol semmit, hát nem fogja megváltoztatni a rendszert sem előre, sem hátra.

Ráday: Mint ahogyan általában a többiek sem, tehát amelyeket olyan nagyon tilottak, meg üldöztek, azokról sem lehet csak most már visszanézve, hogyan is mondjam, nevetve vagy hahotázva azt mondani, hogy ezek félelmetesek voltak, de ez mégsem racionálisan működött. Én azt hiszem, hogy képzőművészeti alkotásoktól félni egy politikai hatalomnak az eléggé különös és eléggé nevetséges, és mégis ez történt.

Váli: Én ezt úgy belülről megintcsak a kívülállásom folytán nem ismerem eléggé, de itt csakugyan volt ennek részemről, hát lehet, hogy ők megszenvedték, de részemről mulatságos felhangja, hogy van 15 festő, aki nem a festészettel, hanem a nyilatkozataival, és a vélt vagy valódi keménységével ellenáll a rendszernek, tehát ismétlem, van 15 ember, akinek az ellenfele a nem tudom milyen politikai vagy központi bizottság, egy másik tizenöt ember, és ezek halálosan komolyan veszik egymást, de csak ezek veszik egymást komolyan, ezek komolyan félnek és számítanak egymás gondolat.... és az égvilágon ezt senki nem tudja se nem törődik vele, és semmi meg nem változik ettől. Lehet hogy cinikus vagyok.

Ráday: Na igen, de hát az egyik oldalon a 15 mögött ott volt a teljes állampárti apparátus. Szóval azért azt hiszem, hogy itt mégis csak volt következménye egyik oldal számára volt következménye ennek a dolognak.

Váli: Ebben én nem vagyok olyan biztos. Na én egyszer állítottam ki az ellenállókkal, nagy muri volt a balatonboglári kápolnatárlat (?) mert éjjel jött négy dzsip és be akarták törni a kápolna ajtaját, valami negyvenen aludtunk a földön. Na most éppen az én kiállításaimat betiltották volna, én gondolom, sikeresebbnek éltem volna meg magam, és az egésznek tulajdonképpen ez volt a lényege is számukra. Hát bocsássanak meg, semmivel nem jártak rosszabbul, mint azok a festők, akiket megnéztek háromszázan, és csak úgy simán, mezei módon voltak érdektelenek. Vagy inkább így mondom, egy szűk kör érdeklődésére számot tartóak. Ennek ez volt a bulija, az én elég kemény ítéleteim szerint ezt így tizenöt év távlatából, vagy húsz év távlatából a minőséget végignézve, sokkal inkább kultúrpolitikai, szociológiai, politikai történet volt, mint művészeti, valódi művészeti történet. Én azt hiszem, hogy ezeknek a műveknek sajnos a legnagyobb része már elsüllyedt. Hiába szeretjük ezeket az embereket, vagyis inkább a nosztalgia, és megintcsak a lerakódott egyebek, mint maga a mű értéke.

Ráday: Ezt már akkor is így érezte, és azért nem vett részt később ezekben a dolgokban?

Váli: Két dolog... én nem voltam - én már akkor reakciós voltam, tehát a képeim

Ráday: Ezt hogy érti hogy reakciós?

Váli: Olyan értelemben, hogy én a klasszikus avantgard szintjén festettem már akkor is, tehát a korosztályomtól már akkor is egy generációval öregebb festést csináltam, és ma is teljesen korszerűtlen, amit csinálok. Én számukra nem voltam érdekes. Ha engem meghívtak volna, kiállítottam volna velük, de nem hívtak meg. Nem voltam érdekes. Ök a hard...dzsel, mindenféle számomra idegen dolgokkal foglalkoztak, ami akkor korszerű volt, és ma is azzal foglalkozik sok ember, ami korszerű, egy-két éves szinten, én ezzel nem törődtem, mert nem volt sem érdeklődésem, sem tehetségem. Tehát automatikusan kizáródtam én egy ilyen fajta csapatból.

Ráday: Az előbb azt mondta, hogy más csapatban sem volt, vagy más csoporthoz sem csatlakozott. De hát mindig voltak néhányan, akikkel azért nagyon együtt volt. És most nemcsak az azóta is nagyon jó barátjára, Szűcs Miklósra gondolok, hanem mindig voltak azért néhányan maga körül, akik hasonlóképpen gondolkodtak, ha nem is hasonló képeket festettek.

Váli: Nagyon szűk egy pár ember, aki nem most így hirtelen...

Ráday: Volt egy pár ember viszont, akiket hallatlanul tisztelt. És mesterének tekintett. És nem is biztos hogy igazán mesterei voltak, mert Bálint Endre az csakugyan a mesterének nevezhető, de Vaszkó (?) Erzsébet, aki mindig újra és újra megjelenik itt a naplója lapjain, ő, azt hiszem igazán nem nevezhető mesterének.

Váli: Hogy mit nevezünk ennek, tanítóim voltak, és ez időarányos. A Vaczkó (?)Erzsébettel én most úgy emlékszem, hogy életemben háromszor vagy ötször, vagy hatszor beszélgettem, de ez nem idő kérdés. A sugárzó személyisége, ami az ő életének a csodája, az egy pár beszélgetés alatt kiderült. Pilinszkyvel véletlenül soha nem találkoztam, de van az a halál előtti nagy interjú

Ráday: Nem találkozott vele?

Váli: Nem, nem. Pechemre. Én egyszer beírtam egy katalógusomba, hogy nagyokat fogunk sétálni vele majd odafönn, de valamelyik barátom kihúzatta (?) belőle, hogy honnan tudod, hogy Pilinszky is akar veled sétálni.

Ráday: Mármint a mennyben?

Váli: Persze. És micsoda, már megint valami pimasz önbizalomtúlengés, én azt hiszem hogy nem, de azért kihúztam a mondatot, hát Pilinszky Pilinszkyről (?) barátságról, zenéről, valami ilyen címe van egy órás interjúnak, abból halálosan sokat tanultam, sőt megszereztem a rádiótól a szövegét, és legalább ötvenszer lehalgattam, az egy órás interjú, ma is tanulom még a gondolatait. Hát mindenki mindent mástól tanul. Én alig találtam ki életemben valamit, a keretépítés terén van egypár saját, egyszemélyes találmányom, de hát mindenki

Ráday: A keretépítés képkeret?

Váli: Hát képkeret csinálás, persze. (nevet)

Ráday: Szűcs Miklós, aki egyébként a kiállítási katalógusainak nagyobbik részét írta, meg aki rendszerint meg szokta nyitni a kiállításait, ővele már együtt jár főiskolára is, vagy ez egy későbbi barátság, vagy valamiféle művészeti rokonság, ami így összehozta magukat:

Váli: Nem. Később, a zebegényi nyári képzőművészeti iskolára hívtak meg, és egy pár évig ott tanítottam, és ott ismerkedtem meg Miklóssal, és elég hamar kiderült, hogy ő is festő, bár inkább akkor még grafikus volt. Én csak azt tudom, hogy engem elbűvölt az intellektuális apparátusa, ahogy tudja szeretni az embereket, ahogy szereti és érti a szakmáját, úgyhogy tizenvalahány éve beszélgetünk, és nem tudjuk abbahagyni...

Ráday: Ahogyan hallom, elválaszthatatlanok, és gyakorlatilag minden dolgukat megbeszélik.

Váli: Mindent talán nem, és nem is kell az együttléthez most már feltétlenül sok beszéd, sőt sok együttlét sem, de valóban a szellemi eredményeinket és gondolatainkat az évek és évtizedek folyamán annyira összecsiszoltuk, annyira könnyebb ketten gondolkodni, hogy ez nagyon hasznos volt nekem. Tizenvalahány éve együtt járunk alkotóházba, tehát akkor egy hónapot egy szomszédos műteremben együtt dolgozunk, és esténként a sárga földig lebeszélgetjük magunkat. Háromnegyed tizenegyig, mert akkor nekem oltási, villanyoltási időm van, van egy-két ilyen jó barátom, még, akiről aránytalanság is hogyha itt most nem emlékezem meg, de Miklóssal a közvetlen szakmai kapcsolat ez annyira kiemelődik, hogy a bizonyos értelemben a szakmai életünkben annyira segítjük egymást, hogy ez egy Istennek egy nagy ajándéka.

Ráday: Az előbb, amikor nem volt bekapcsolva a magnetofon, akkor azt mondta, hogy tőle tanulta az embereket szeretni.

Váli: Tanulom tőle. Hát én tehetségtelenebb vagyok sokkal a szeretetre, mint ő. Belőle árad, az egy tehetség és képesség, és nem csak ösztönös, hanem tudatos is, tehát ő tudja is, hogy mi ennek az eszköze, tehát hajlandó dolgozni érte. És legalábbis ezt szeretném és igyekszem tőle megtanulni. Hát Isten egymáson keresztül szól hozzánk, nem túlzás talán ezt mondani, hiszen a jót csakugyan egymástól tanuljuk. Hát rengeteg embertől, amikor ráütnek a kezemre, ha valamit rosszul csinálok.

Ráday: Megint a naplójából idézek. Ez egy kérdőív, amit beletett a naplójába. Egy kérdésre, hogy mit érez művészete céljának, azt válaszolta, nincs művészetemnek célja, csak úgy ... nálam egyszerűen életmód. Azért festek, mert úgy látom életemet leghasznosabban eltöltöttnek, valamint minden egyebet még sokkal kevésbé szeretek csinálni. Ezt komolyan mondja, hogy nincs semmilyen célja?

Váli: Ebben van affektálás is persze, ebben a mondatban, de persze hogy nincs célja, sőt a mondatnak a közepe, ott amit írok, az hibás, hogy életemet így látom, hogy is volt, leghasznosabban

Ráday: Én is gondolkodtam, hogy milyen érdekes fogalmazás, a leghasznosabban eltöltöttnek.

Váli: Nem igaz. Ezt szeretem egész egyszerűen, ezt. Bár, bár valamennyire mégiscsak igaz. És akkor most ki kellene találni, hogy mennyire hazudok vagy nem hazudok önmagamnak, hát ez most ma, nyilván 52 éves fejjel ez nem kérdés.

Ráday: Lehet, hogy úgy lehetne fogalmazni, hogy legkevésbé haszontalannak így tartja az életét?

Váli: Ez szellemes. Nem, nem, az élet hasznos, az életnek megvan a rendje, engem... én nagyon nagy az életkedvem és az egész nem elégít ki, és mindig valami ürességérzetem marad, vagyis gyakran, és ezt az eredendő rezignációmat és melankóliámat ezeknek az árkait leginkább a festés tölti be.

Ráday: Akkor ez egy munkaterápia, akár azt is mondhatjuk?

Váli: Igen. No, ez jó. Ezt még nem mondtam. Én úgy mondtam, hogy a napi inzulinom. Ami nem jó dolog, minden nap az embernek magát gondolom megszúrni injekciós tűvel, akinek ezt csinálnia kell, de hasznos és ésszerű.

Ráday: És az soha nem fordul elő, hogy hogy is mondjam, lemond erről a napi inzulinról?

Váli: A festésről, hát akkor, hogyha nem tudom, éppen zoknit kell vásárolni, be kell menni a városba, vagy valami munka van. Nem, rendszerint, naponta dolgozom elvben, és gyakorlatban nem dolgozom mind a hat nap, mert az élet bonyolult, és végül is ebben az úgynevezett festés munkaidőmben kell bizonyos dolgokat, egyebet is megcsinálni. Hát nem tudom.

Ráday: Hát hogy hat nap mit jelent, hogy a hetedik napon megpihen, szóval vagy az Ur napját megszenteli?

Váli: Hát az Ur napján kirándulunk a családdal néhány éve elég rendszeresen. Évekig az imaközösségünkkel együtt csináltuk ezt, és most már a nagylányom dezertál, a kisfiam is időnként már elmegy önálló bicikli, a közösségével bicikli, meg ilyen-olyan kirándulásokra, úgyhogy lassan egymásra találunk megint a feleségemmel, hát muszáj, valóban muszáj kimozdulni itthonról, mert ennyi kell a testnek meg a léleknek is.

Ráday: Az előbb beszélt arról is, hogy a tiltott kategóriába soha nem tartozott. Mégis, annak ellenére volt egy nagy botrány, 1978 azt hiszem, decemberében volt egy studiókiállítás, és ott valamiféle botránykővé vált a maga műve, illetve az, hogy a műveit fölszabdalta apró darabokra, és ez volt a kiállításának a tárgya. Ennek mi volt a története?

Váli: Hát egy nagy, szép játék volt, a Fiatal Művészek Studiója 20 vagy 25 éves jubileumi, tehát ünnepélyes kiállítását tervezte, ez ugye egy kiemelt program volt, és ezért nem az Ernst muzeumban, hanem a Nemzeti Galéria egy szintjét megkapta, és közben jött az ötlet, hogy én szervezzem a kiállítást, és egész egyszerűen azt találtam ki, hogy nem mindenki beadhat egy vagy több képet, amit zsüriznek, hanem azt mondtam, hogy mindenki kap egy önálló, pici kis kiállítás területet, három oldalról paravánokkal határolva egy kis boxot, ahova azt tesz, amit akar, és nem zsürizzük. Na most ebből nagyon érdekes helyzetet teremtett, mert aki eddig fölakasztott két grafikát, az most kitette például az összes grafikus szerszámát, hogy én ezzel dolgozom. Ez egy baromi jó ötlet volt, és ilyen módon mindenki megérezte, festők, grafikusok, hogy itt egy kamarakiállítást lehet csinálni, a térnek is szerepe van, de valóban önálló, ide készült és erre a célra kitalált művek, és ebből adódóan koncept(?) art, koncept (?) művek is készültek, tehát jóval érdekesebb volt talán, illetve valóban, mint a szokásos. A történetnek egy leágazása, hogy többrendbeli, sokszoros, egészen a miniszterhelyettesig politikai zsürijei voltak, mert annyira megijedt az apparátus, de annyira megvolt már az egész, és nem tudom én, a paravánokat kiszámítottam és megterveztettem, és rendeltem egy brigádot, akik ezt megépítik, annyira előre haladt, hogy letiltani nem lehetett, na most magát a Fiatal Művészek Studióját letiltani akkor úgy nem lehetett, vagy nem volt ésszerű, úgyhogy az utolsó előtti napi bejáráson a miniszterhelyettes egyszerűen öt vagy hat művet ott letilttatot, leemeltetett a falról. Ez volt a botrány. Az én kis munkámat is letiltotta, engem meg a Vészics (?) Kata kiemelt ebből a csapatból, és visszakönyörgött azt hiszem. Ez egy móka volt, a mókán belül az én kiállítási tárgyam, amit aztán nagyon kellemesen és nagyon sokan félreértettek, a magyar sajtóban erről nagyon sokat veszekedtek. Ez egész egyszerűen annyi volt, hogy én az előző 5 évemnek a rossz képeit egyforma kis 15 centis darabkákra, falemezekre fölvágtam, és ezek, kilencszáz vagy ezer ilyen kis fakép darabka volt. Amit körülbelül a kiállítás előtt egy évvel fölvágtam, mert rendszeresen selejtezem a dolgaimat, és volt egy nagy selejtezés, amikor én ezt egyforma méretűre csináltam egy kis szovjet fürészgéppel.

Ráday: Erre a célra van magának egy fűrészgépe, hogy föl tudja vágni?

Váli: Egyebek mellett felépíteni és rombolni, mert mind a kettő egyformán fontos. A képet mielőtt megfestem, azelőtt is meg kell vágni valamilyen méretre a lemezeket, úgyhogy arra is való. Itt állt ez a kilencszáz festménydarab, kitaláltam ezt a mókát, hogy kirakom ezzel a mondattal, hogy kedves kritikusok, és kedves összes néző, itt van a 30--40 elrontott képem, rakjanak össze belőle jót, ha tudnak, és van kedvük. Ezt írtam föl, és kiraktam egy nagy asztalra egy kupacba. És aztán nagyon jól elvitatkozgattak, eljátszottak, elnevetgéltek az emberek, hát ez egy geg volt, tulajdonképpen szerencsétlennek lehetne mondani, hogy az én teljesen és halálosan komoly festészetem mellett egy ilyen bár jó, de egy olcsó és nem ide tartozó ötlet vált ilyen publikussá, de hát ilyen az élet.

Ráday: Hallatlan nagy szenzáció volt. Szóval nem volt kritikus, aki ne szólalt volna meg pro vagy kontra ebben az ügyben abban az időben a felháborodástól elfúló hangú kritikák is megjelentek akkor, de ennek mi lehetett az oka?

Szóval az ember azóta és akkor is töprengett azon, hogy egy ilyen játékon, egy ilyen gegen mi oka lehet bárkinek is felháborodni?

Váli: Valószínűleg nem csak én, hanem mások is nehezen tudnak egyik rendszerből a másik rendszerbe átlépni. Tehát nem fogják föl, hogy a játéknak, a politikának, a magas művészetnek mi a kapcsolata, mi az átjárása és mi az átjárási lehetősége. Hát ez intelligencia kérdés nem? Bocsánat. Hát van, amikor sikerül, és van, amikor nem.

Ráday: Maga örült annak, hogy ilyen publicitása támadt hirtelen méltatlanul, mert hiszen nem a fontos dolgaival, hanem egy játékkal szerezte meg, vagy pedig sokkal inkább elszomorodott, vagy felháborodott, vagy megijedt?

Váli: Nézze, a festészetembe nem szól bele érdemben a kritika és a bírálat semmilyen szempontból, mert az egyszerűen egy más fiókjában van az életemnek, semhogy oda beférkőzne. A felszíni és a hétköznapi hiúságomnak és a humorérzékemnek nagyon jól esett, nagyon szeretem ha foglalkoznak velem és szeretgetnek, és ebbe az is beletartozik, hogy köpködnek. Játék volt az én munkám is, és játék volt a következménye is tulajdonképpen.

Ráday: Korábban hosszú éveken át festette a zsidó temetőket, és egy hatalmas magánarchívuma volt, amelyben 52 zsidó temetőről rengeteg fotója. Azt kérdezi egyszer magától a naplójában, hogy mire való egy magánarchívum 52 zsidó temetőről, ha egyszer sem kutató, sem fotós, sem zsidó nem vagyok. Tényleg, hogyan kezdett ezzel foglalkozni, a zsidó temetők miért érdekelték annyira?

Váli: Én nem foglalkoztam vele soha. Egész egyszerűen.

Ráday: MIért kezdte fotózni őket?

Váli: Teljesen véletlenül. Akkor kezdő fotós voltam, és néhány évig az S. Nagy Kata barátommal közös munkán dolgoztunk olyan értelemben, hogy ő szociológiai kutatásokat végzett falvakban, egy nagy fekete autóval elmentünk közösen. Én voltam a hivatásos, vagy az alkalmi kinevezett fotósa, talán tizenkétezer parasztszoba fotót csináltam, darabját, ha jól emlékszem 1 forintért a Népművelési Intézetnek a hetvenes évek közepén. Kijöttünk egy faluból, miután őt érdekelte, megnéztük a temetőket, illetve a zsidó temetőket, én meg kezdő fotós voltam, és mindent, ami az orrom előtt volt és szép volt, lefotóztam, úgyhogy semmiféle további célja, oka valóban ugyanúgy nem volt, mint ahogy egy képnek sincs önmagát (?) mutató célja vagy oka. Egyszerűen lehetőség volt rá, és valakinek kedve tellett, hogy ezek megszülessenek, teljesen véletlenül, és többletmunka nélkül született meg ez a többezer felvétel. És ez érdekes történet is utólag, magam számára, hogy ez nyolc évig feküdt használatlanul itthon, mikor véletlenül, vagy nem véletlenül ez egy festménysorozat lehetett. De ugyanúgy történhetett volna, hogy ez használatlan marad az életem végéig vagy utána is.

Ráday: Ez csak egy ilyen esztétikai jellegű vonzódás volt, vagy voltak ebben érzelmi motívumok is a zsidóság iránti érdeklődés, vagy rokonszenv, vagy ilyesmi?

Váli: Igen, nagyon sok jó barátom zsidó, de ez sokágú ez a szeretet, most már elsősorban a festményeimre gondolva, természetesen ennek a szakrális tartalma is érint,hiszen a metafizikusra, mondjuk kihegyezett ember vagyok, de érint az esztétikuma. Ezek gyönyörű szobrok. Sőt, csodálatosan szépek, a

Ráday: Mármint a kövek.

Váli: A temetőkövek. Érint a belsőépítész koromból az enteriőr atmoszférája egy temetőnek. A térnek furcsa kis öblei, kis szobácskák, kis terek, szoboregyüttesek, ez is szerepet játszik. Érint természetesen a halál gondolata, ami megint egy más szférája, és az egyedüllét. Ezek a temetők üresek, nem jár bennük ember, és még egy pár oka van. A valóban a keresztényi kultúrám és a zsidó kultúrám, minden nap több zsoltárt, zsidó zsoltárt imádkozom. Tehát ez a háttér is létezik. Van egy festészet-technikai háttere is, ami sokáig nem jutott eszembe, hogy ezek a kis kövek alkalmasak majdnem teljesen szabad képfelület (?) komponálásra, hogyha kicsi fölülről nézem őket, madárperspektívából, akkor eltűnik a horizont, s akkor ez egy szabadon kezelhető, majdnem bárhogyan megkomponálható sík felületté válik, tehát majdnem ott vagyok, ahol a nonfiguratív képeimnél, ahol egy mezőben valamik vannak. Nagyon könnyen kezelhető, komponálható szerkezet volt. Tulajdonképpen a szobabelsőmnél és a műterembelsőimnél is nem ilyen volt a helyzet, de ilyenné formáltam, hogy egy jó munka alapanyag legyen, hiszen nem több. Volt olyan zsidó temető képem, ahol narancs és zöld színt használtam, még most kimondva is elborzadok tőle, pedig nem is rossz a kép, sőt, tehát mi köze ennek a zsidó temetőséghez, természetesen. Tehát az, hogy a zsidó temetőről én talán valamit elmondok a képekben, de hát nem ez a lényeg. Ez is benne van.

Ráday: Ugy tudom, hogy az egyik képét fölajánlotta a Magyar Demokrata Fórum székházának. Valamikor a választások után nem sokkal. Annak mi a története?

Váli: Hát az is egy móka volt. Az speciel az egyik legjobb zsidó temető képem volt, és az volt a lényege, hogy rettenetesen nagy, mert majdnem két méteres, és akkor kezdődött első valamilyen, nem is a Demokrata Fórumon belül azt hiszem, de az antiszemitizmusnak egy hulláma. És ezt a játékot kitaláltam, és megcsináltam, ameddig rajtam múlott, hogy bevittem a képet, illetve fölajánlottam, hogy tegyék ők ezt be a legközpontibb tárgyalótermükbe, ezzel egyszer s mindenkorra egy világos mondatot kimondanának. Egyszer s mindenkorra egy metanyelven, az ő központi tárgyalótermükben egy olyan kép van, amire egy réztábla van ráirtam, hogy félreérteni se lehessen, hogy régi zsidó temető, ez egy mondat, amit vagy elvállalnak, vagy nem. Provokáció is, meg segítség is, ki minek veszi. A képre diplomatikusan azt mondták, hogy ez jó és igaz, de hát - és ebben igazuk volt -, hogy valóban furcsa lenne egy ilyen kép. Ök megvárják, amíg néhány képük van, és akkor szóba kerülhet. Aztán közben elmúlt nem tudom, egy vagy két év, és a dolog úgy bennem is elfáradt, nyilván ők is megunták, és aztán felajánlottam nekik, hogy tegyék félre valami kis mellékes helyiségbe, és gondolkodjanak rajta, és várakozzanak, és csöndben én szépen hazaviszem, nem sértődöm meg, semmi nem történik. S valóban ez történt volna, mikor ezt megtudta a Furmann Imre, aki azóta távozott, és az én elszállításom előtt két nappal az irodájába, az iróasztalával két méterre szembe a falra ezt az óriási képet kitette. S akkor kiderült, hogy egy ember, legalábbis ilyen formában vállalja, hogy a képet szerette, és akkor észbe kapva, illetve rendezve a történetet, azonnal neki ajándékoztam a képet. Akkor ennek a képnek a története ilyen formában rendeződött.

Ráday: És amikor ő távozott az MDF-ből, valószínűleg magával vitte a képet is az MDF-ből.

Váli: Én kértem, vigye magával, hiszen ő az az ember, akinek ez a kép kellett, és amúgy is, akkor már rájöttem, hogy nem szervezetnek ajándékozunk, a szervezet az arctalan.

Ráday: Hogyan értette az előbb, hogy teremtés és pusztítás, mind a kettő nagyon fontos. A maga számára fontos a pusztítás is? És én ezt szándékosan naivan kérdezem, hiszen tudom, hogy rendszeresen megsemmisíti a rossznak tartott képeit, gyakran még olyanokat is, amelyeket más egyáltalán nem tartana rossznak, és megsemmisíti itt maga körül az egész környezetét, elajándékozza a könyveit, és ezt sokszor megcsinálta már, vagy többször megcsinálta már élete során, és elajándékozza a különböző eszközeit, és mindent ami magához tartozik. Igen, ahogyan én nézem, néhány biblia és egy pár kötet van összesen. Ez a tizenöt kötet ez a maga könyvtára, miközben itt hatalmas könyvtárak voltak már, amelyeket elajándékozott. De minden mást is. A takaróját, tárgyait, és egyszer, néhány évvel ezelőtt az életművét is szétajándékozta.

Váli: Igen, Igen.

Ráday: Persze nem tudom, hogy ez itt a pusztítás kategóriájához tartozik-e. Beszéljünk először talán a pusztításról.

Váli: Hát a pusztítás az nem olyan nagyon érdekes, mert azt mindenki csinálja, csak nem beszél róla ennyit. Nem egy olyan igazán érdekes dolog, mint ahogy én itt ezt nagydobra verem, hogyha az ember két új lábost vesz, az én fogalmaim szerint ésszerű két régit kidobni. Egészen egyszerűen.

Ráday: Még akkor is, ha azokat nagyon szerette? Valami miatt nagyon tetszik neki?

Váli: Nem, akkor nem kell kidobni. Én magam kidobom, de másnak ezt nem javaslom. Akkor tartsa meg. Valóban érdemes, mondjuk ilyen értelemben is rendet tartani az életben, és én nem rendülök meg annyira, mikor hallom, hogy nem tudom, a Szarajevó óvárosában régi épületet találat ért, bár a történet természeten tragikus és szomorú, de tudom, hogy a kultúra épülésével a kultúra pusztulása együtt jár. Tehát nagyon nehéz úgy építeni, hogy ne rombolnánk. Éppen a napokban gondoltam erre, hogy az egyébként csodálatos bélapátfalvai templomot megépítették valamikor mit tudom én, 1200 körül, de ahhoz a követ kibányászták a hegyből, és ez ugyan teljesen rendben van, de ma ugyanaz a hegy ötven vagy hatvan méterrel alacsonyabb már, mert azóta abból egy kő illetve cementbánya lett. Nem teszek én egyenlőségjelet, illetve nem számítom ki az egyensúlyt, de tudnunk kell, ha valakinek egy szívességet teszünk, azt valahonnét elvesszük, azt az értéket, időt, energiát. És ne áltassuk magunkat és ne hazudjunk. Kell tudni, és föl kell mérni, hogy amit leteszünk, ha én leteszek egy képet, ha én elmegyek sétálni, vagy megajándékozok valakit az időmmel vagy egy könyvvel, vagy fordítva, akkor az valahonnét az az energia, érték az valahonnét elkerül.

Ráday: Azt mondta, ha valamit adunk, azt valahonnét el kell vennünk, de hát miért kell kiüresítenie magát időről időre, miért kell kirámolnia a műtermét és mindent, ami fontos.

Váli: Ez nagyon jó szó az elején, amit én még soha nem találtam meg, hogy munkaterápia. Nekem ez munkaeszköz. Az Istenhitem az biztos, és biztosan működik, de nem mindig elég a túléléshez. Nem ahhoz nem elég, hogy elkerüljem az öngyilkosságot, hanem ahhoz, hogy elegendő erőt adjon, hogy tovább fessek, nem mindig elég.

Ráday: Ahhoz elég, hogy elkerülje az öngyilkosságot?

Váli: Hogyne.

Ráday: Foglalkoztatja?

Váli: Nem, nem, de ezt például felmértem, hogy ilyen helytelenségre nem lennék képes. De van, amikor önmagamon csak úgy tudok túllépni, hogyha lezárok valamit, amit nem tartok fontosnak. Tehát, hát igen erre szokták azt a hasonlatot használni, hogy amikor kidobják a homokzsákot, vagy később a homokzsáknak vélt kenyereszsákot a léggömbből. Tehát amikor a fölösleges vagy fölöslegesnek vélt terheket. Hát nekem egy fölöslegesnek vélt teher volt sok minden, a nagy könyvtár, amire nincs szükségem. Hazugság volt, nem olvastam én annyit, és így tovább. Ez egy munkaeszköz, nincs különösebb közösségi mondanivalója ennek a munkafolyamatnak, én ezt így tudom megoldani, hogy kiüresítem a szobámat, kiüresítem a polcomat, és szembenézek a saját lehetetlen, és elviselhetetlen belső ürességemmel is, s ha most elegánsan hozzámondom, hogy ez a vákuum ugye, ami tűrhetetlen a természetben, az megtölti önmagát. Hát megtölti önmagát, ilyenkor mondom, hogy valamit mégis kell csinálni, ilyenkor szoktam egymás után hat-nyolc nagyon rossz képet csinálni, és aztán a kilencediktől már működik a dolog.

Ráday: És a 6-8-at aztán elpusztítja.

Váli: Persze, persze. Persze hát nem azonnal, mert szó sincs arról, hogy mint a kislányok, a gyerekek homokvárat, hogy ilyen hisztérikusan. Tehát ez éppen olyan megfontolt és tisztességes munkafolyamat, mint az építés. Sokszor volt, hogy öt-hat évig álltak a képek, és én szelektálom, átgondolom, sokat évekig festettem át, most is több évig készül sok képem, arról szó sincs, hogy azokat fölfürészelném. Tehát egy más kategória. Ez a rentábilitás fogalma. Egy idő után bizonyos elrontott gondolatokat nem tűnik ésszerűnek éveken túl hordozni, hanem azt kell mondani, mit kell mondani, hogy tévedtem.

Ráday: Hallottam egy történetet, hogy egyszer visszakérte a Nemzeti Galériától egy képét, azzal az ürüggyel, hogy tovább szeretné festeni, és fölajánl helyette két másikat, vagy bármi mást, és amikor visszakapta nagy nehezen, hosszú hercehurca után, akkor azonnal, még ott a Galéria épületében összetörte.

Váli: Hát ez persze, de az azonnali összetörés csak a játék volt, meg hogy fölhívjam magamra a figyelmet, meg hogy ők fölháborodjanak, és tényleg föl is háborodtak, egyetlen komoly alapja volt, hogy már nehogy azt higgyék, hogy én ezt valamilyen üzleti vagy valamilyen hátsó, be nem vallott szándékkal kértem vissza, és a képpel valami további terveim vannak. Ez a kép nem volt elég jó

Ráday: Ahhoz, hogy a Nemzeti Galériában legyen? Egyáltalán, hogy létezzen?

Váli: Hát nyilván, nyilván ahhoz, hogy létezzen, mert ha egyébként egy ilyen B kategóriás, akkor megtartottam volna, és mondjuk egy barátomnak odaadom, mert nyilvánvaló, ezt a minőséget szétválasztom magamban, hogy ami múzeumi minőség, és ami nem az. Mai eszemmel talán tovább lehetett volna festeni, de hát ilyen kis örömökre szükségem van. Mint hogy akkor ütök, min ütök, magamon, vagy nem tudom a képen, vagy nem tudom, a történelmen.(nevet)

Ráday: Honnan tudja, hogy mindig igaza van? Nem fordulhat-e elő, (Váli közbevág: hogy nincs igazam - nevet) hogy nincs igaza, hogy az a kép, amit megsemmisít, az a fő műve, az a legfontosabb műve, az egy hallatlanul nagyszerű mű? Vagy ha nem is nagyszerű, de jó kép.

Váli: természetesen tévedhetek. Erre sok választ lehetne adni, de azt hiszem, az unalmas. Röviden azt mondom, hogy egy kép készítése közben én - mondjuk - kétezer döntést kell hogy meghozzak, ugye, hogy a piros helyett egy kicsit zöldebbet, vagy kicsit sárgábbat. Most hogy a kétezeregyedik döntést, vagy az utolsót miért ne hozhatnám meg, vagyis, hogy ez a kép valóban működik-e, vagy nem.

Ráday: Hát mi van akkor, ha nincs igaza?

Váli: Semmi. Akkor tévedtem. A másik az, hogy minden látszat ellenére a képminőség rendkívül objektív. Ha az ember igazán jó szakembereket meghív, körülbelül ugyanazt fogják mondani.

Ráday: Mi lenne akkor, ha ezek a képek megmaradnának, az miért lenne olyan borzasztó?

Váli: Sok súly, sok teher, környezetszennyezés.

Ráday: Komolyan mondja?

Váli: Hát mire jó egy rossz kép? Disznóól ajtót lehet belőle csinálni.

Ráday: Rengeteg rossz kép van mindenfelé, mindenféle falakon.

Váli: Ez nem indokolja, hogy több legyen.

Ráday: Na most az, hogy a műterembelsőt festi több éve már, előtte meg zsidó temetőket festett ugyancsak több évig. Erre bárki azt mondhatná, aki nem ismeri a képeit, meg aki nem igazán konyít a festészethez, hogy hát ez hallatlanul unalmas. És hallatlanul semmitmondó. Mit lehet mondani ötven műterembelsőt ábrázoló képpel, vagy készáz ilyen képpel.

Váli: Unalmas egy zöld rét is, nem? Hát ott is sok egyforma fűszál van, vagy nem tudom, hát

Ráday: Szemetet (?) is festett sokat, a műterem padlójára.

Váli: Igen...

Ráday: Papírfecnit és szemetet.

Váli: Igen, igen, illetve abból kiinduló absztraktnak nevezhető képeket. Hát unalmas az egész portréfestészet ugyanígy, vagy unalmas, hogy ötszáz... mindig lefessenek egy cserép virágot. Hát ez a téma szintje. A kép miről beszél, amiről természetesen én nem tudhatok, mert én csinálok, az más kérdés.

Ráday: Nem tudja, hogy miről beszél a képe?

Váli: Nem. Először is annyi szférája van ennek is, én egy tartományát talán megpróbálom visszafordítani, de ennek nincs jelentősége. Erről nem nagyon tudok okos dolgokat mondani, azt, hogy a kép annyi félét mond, és hogy mit mond, ez egy olyan dolog, ami nem rám tartozik. Hát én ennek egy nagy részét nem tudom és amit én tudok, az viszont nagy része nem kiolvasható a képből.

Ráday: Akkor mégis honnan veszi magának a bátorságot, hogy ha nem ismeri, nem tudja, miről szól a kép, vagy mit mond, hogy megsemmisítse ezt a képet?

Váli: Ez egy jó kelepce, ez a kérdés, és majdnem igaza is van, de ha egyszer a minősége alapján döntök úgy, de azt meg tudom ítélni, és ez más kérdés, mint hogy az a kép az lét és az élet és a világ, és a halál, és a szerelem, és az Isten melyik dolgáról beszél. Ha az Isten dolgáról rosszul beszél, mint egy vallásos rossz giccs szentkép, az istenkáromlás, és hiába szentkép, azt el kell tépni. Ennyi.