Egy megrendülésre

Los Angelesben (már bocsánatot

kérek) a vécé megrendült alattam,

a földdel együtt. Big deal – nagy dolog!

De én – ez már mégiscsak... – kifakadtam.

Több volt a sokknál. Tudni tudja bárki,

de élni, át: ez ilyen ingatag?

Hogy lehet itt megülni vagy megállni?

Szóval az ember, ugye, kifakad.

Aztán még rengett egy-kettőt. De hát

az ott elvégre Kalifornia.

A megnyugvásnak volt idő magát

azóta már – itthon – kiforrnia.

De nem. De sőt. Most hogy lesz ez tovább?

Az ember végül egyre tétovább.

Fejünkbe száll a holdvilág

Fejünkbe száll a holdvilág ma is csak:

delej-szeszét ereszti, mint a vízcsap.

Fonnyadt kedélyünk szinte felvirul.

De bírható-e másképp? józanul?

Nem is csak a fölfakadt közfekélyek

gennyorgiája (hisz fakad vele

kéj is talán) vagy a nem-működésnek

ez a rendszertelen őrülete.

De én magam! De mi! A fölfakadni

nem és nem képes, belül terjedő

nem is tudom jól megnevezni, hogy mi:

a félreélt, kisiklatott idő.

Bizony hogy jó, ha van hold égbe hűtve!

Hogy fölpezsegjen az elérhető:

kiszikkadt belvilágunk röpke üdve.

Vécétartály-villanella

Felébredek úgy negyed négy körül.

Meghúzva nincs, de mégis jön belőle:

a vécétartály magától ürül.

Az ilyesminek ugyan ki örül?

Az ember este kifacsarva dől le,

s arra ébred úgy negyed négy körül,

hogy kísértet jár, vagy pláne leül.

Na nem, ez aligha telik ki tőle!

A vécétartály magától ürül.

De hát jobb-e kísértettelenül?

Mintha egy halottalan temetőre

ébrednék fel úgy negyed négy körül.

Visszaaludni mikor sikerül?

A világ veszélyekkel teleszőve.

A vécétartály magától ürül.

Hogy is ne félnék éjjel egyedül?

Mit tudhatom, mi jön még? Mért, mi jönne?

Felébredek úgy negyed négy körül,

a vécétartály magától ürül.

Szerkesztői üzenet

Mihelyt kapásból meg tudsz írni egy

szonettet, mondjuk ilyesféleképpen,

ujjaidat csak futtatva a gépen,

s úgy érzed, hogy magától (szinte) megy,

véreddé vált, akár az egyszeregy,

ha álmodból fölkeltenek: „No kérem,

lássunk egy jó szonettet, írja szépen”,

csak könnyű séta s nem megmászni hegy,

ha, mondom, eddig eljutsz végre egyszer,

tudván, hogy írta ezt Petrarca, Sidney,

s mily rímképlettel Shakespeare (s pláne Spenser!),

akkor elég, ha annyit mondasz: „Így ni!”

és dobhatod is az egészet el.

De addig, barátom, gürcölni kell!

Változatos kimenetek

(Szigorított szövegmunka)

Kimegyek, hogy mégis mi van, hogy

megnézzem. Kimegyek, mikéntha

valami volna, és megnézném,

mégis mi az, hogy kimegyek.

Megyek ki, hogy az mi is még,

nézném meg, és volna valami,

ha miként megyek ki, nézzem meg,

hogy van, mi is még, hogy megyek ki.

Hogy miként ha megnézném, kimegyek.

Ismég mi vala, nézzem meg, megyek ki.

Hogy kimegyek, mi volna az?

Még hogy kimegyek! Mi? Hogy is van?

Nézzem meg, ha... Miként megyek ki?

Hogyhogy? Mi van? Mégis kimegyek.

„Önálló vagy torzított idézetként”[*]

A fejem nem váltoftat fövegén,

de a föveg váltoftathat a főmön!

F én kihujjt foggal avon tépelődöm,

hogy a fövegben ki a föveg-én.

Ev a befélni fem tudó egyén?

Mit fólna hovvá fok-fok fép elődöm?

Éf én mit fóljak? Én vagyok-e ő? Hm?

Éf hol a föveg? Fájában? Fején?

Hopp, megvan már! Igen. Az én: protézis.

A szebbik én, ha úgy tetszik. Legott.

Íny s hang között egy szilárd hipotézis,

hogy van Mihez Képest. (Der Dieu. Le Gott.)

Mindent, betéve, tud, és ha idéz is,

az idézet önálló: torzitott.

[A holmimat ma is...]

József Attila öregkori verse

A holmimat ma is csak összeszedtem,

kis táskámmal megint elindulok.

A rácsok visszahoznak. Rácsodálkozz:

rács kezdet, rács vég. Itt enni kapok – rács

ízében hol a jóillatu bogrács?

Legjobb, ha összeférek és lefekszem.

Elvették amim lehetne hurok.

A rímekre akaszkodom. Halálhoz

nem juthatok, élet meg nem jutott.

Mutatnám magam az erényre késznek,

de fűrész szemeikkel csak fürkésznek.

Vagyok nekik, ki voltam büszke, félszeg,

tekintetem betűi sanda félszek.

Naponta kérdem: Élsz-e? Élek, élek.

Vastagszik rajtam az idő, e kéreg.

Fűrész kicsorbul, érjen ahol érhet.

Szellemhangok a rádióból

Orbán Ottónak

Még el sem ütötte az éjfelet,

és lámcsak e hangok, e szellemek.

Váratlan vendég ez a két halott.

De hát hova mentek? Várjatok!

Mióta is nem voltam veletek?

Lehettem volna. Most már nem lehet.

Aki itt marad, írmagnak marad itt.

Kettőt megidézni a harmadik.

És egy, aki hallgat, a hallgató,

akiből némán szivárog a szó.

Mióta is? Mióta nem? Mióta?

De most a hangjuk. A hang mivolta.

Fátyolos, dallamos gyászhanghordozás,

ön- és közfájdalmú emberi esendőség:

ó, hát igen, Zelk, ki lehetne más?

De nem hittem, hogy így megilletődnék.

S ez az érdes-bús basszus! Dünnyögés? ária?

Hol volt hol nem volt kóbor macska Kormos.

Nem tévesztheti el senki emberfia.

Még egyszer az idő ilyen ugyan mikor hoz?

Költők, mondhatnám: „ahogy a mesében” –

képzelhet-e költőbbet képzelet?

És én barátjuk is lehettem volna éppen.

Lehettem volna, és már nem lehet.

A torkomban olyan keserü íz ez!

Mert szólnak ők, s mi tagadás, a szívhez.

Abban a réges-régi értelemben,

amitől meggyűlik a könny a szemben,

ami gyönyörködtetve fáj,

szegény Yorick, halott sirály,

akiket most te megidéztél,

amikor mindjárt itt az éjfél,

akikhez nem fértem közel,

akiknek te sem mondtad el,

amit talán nem is lehet,

ahogy én sem tudom neked.

De te éltél

Vas István halálára

Hogy tudjak, alig élő, kikötni a halállal?

Mi az, amit helyettem a szó magára vállal?

Mihez van fénye, kénye, ereje, hite, mersze?

Hogy hőkölve feladná állásait a semmi?

Lehet a nyelvet kárhoztatni persze,

lehet elmenni a végsőkig is a nincsben,

facsarni a formát, hogy oda átnyüszítsen.

De kit érdekel ilyenkor a költészet?

Hiszen nem tudunk feltámasztani téged.

Igaz, tudtuk, hogy ennek meg kell lenni.

Mondjak valamit, mondod, ugye, ha már beszélek?

Ne ilyen téblábolva, feszengve, ahogy élek,

kapaszkodva a félig sem beváltba,

hitetlen hitbe, hogy hátha, hátha, hátha.

De azt már soha nem tudom jóvátenni,

hogy nem lettem az, amit bennem reméltél.

A fiad voltam, vagy lehettem volna,

de elherdáltam mind, amit tőled kaptam,

s amit még adtál volna, el sem fogadtam.

Forog a vers, forog, üres motolla.

Ahogy orrunk előtt egy zár bekattan,

úgy múlik át egy új napba az éjfél,

már nélküled valóba. De te éltél.

Még nem

Elmúlt egy hét. Múlik a második.

Majd lassan megszokjuk, hogy nem vagy itt.

Megszokjuk majd, mert az élet ilyen,

és majd meghalunk valamennyien.

De most még várom, hogy felébredek.

Mert képtelenség. Mert az nem lehet,

hogy épp te – így? Nem fogja fel az agy.

Akivel ez történt, az nem te vagy!

Te nem fekszel az utcakőre le,

ilyen botrányba te nem mész bele,

veled nem tud packázni holmi Végzet,

gúnyosan elhessented az egészet.

Hát nem? Judit! Mi ez a némaság?

Nem, nem tudok még emlékezni rád.

Dióhéj

Négyéves lehettem, mikor egy sörétet

dugtam fel az orromba. Már itt van –

mutattam később a homlokomat.

Keveselltem volna a törődést?

Volt ház meg kert, domb és folyó.

Meg a kutyánk, egyszer a torkomnak ugrott.

A karácsony jó volt. Rejtélyek kavarogtak

a sötét nagyszobában, kinn a hó.

Készülni, várni. Várni volt jó.

A felnőttkort, igaz, nem olyannak

képzeltem. El sem fogadtam véglegesnek.

Hogy amik esnek, végleg. Hogy volna legvég.

A nőket nem jól szerettem, tudom.

Akit nagyon – mint aki fuldokol.

Később, lángnyelvek közt – mint a vizes fa.

Több önutálat, mint önkívület.

Az ilyet aztán ami, ha, utoléri,

az se a sorsa. Hátrál, hátráltat,

amíg teheti. Nem elég senkinek.

Homlokba golyó? Megszűnni? Létrejönni?

Ólálkodik az ádáz elodázás,

ugrásra kész a dupla vagy a semmi.

Egy nem valóhoz

Neked régen nem volna szabad élned,

ámbár hisz nem mondhatni: vagy.

De úgy teszel, szolgálatkész kisértet.

Hordd el magad!

Csak részedet kapták az éhezőid.

Nem adhatsz – nincs – egészt.

Ki megízlelt, kihány. Megmérgeződik,

ha megemészt.

Itt felcsillansz, osonsz megint amarra.

Mágnesre könnyű reszelék.

Egér netán, mohó a csapdasajtra?

Mindegy, elég.

Na menj, mit állsz? Kitalálsz, ott az ajtó.

Ilyenkor tátog, mint a hal.

Elvetélt szándék, nem lelt, elakadt szó,

elfolyt ital.

Amit a vers akar

Nem tény vagy tárgy vagy gondolat,

csak a szavak, a szóalak,

csak a kötés, a dallamív,

a sorvég amit odaszív;

amit magának vindikál,

nem a kimondani muszáj,

hanem a részesülni kész

abban, ami csak lesz egész,

aminek ott van s annyi hely,

ahol amennyi kell, ha kell,

de mire kell? de mit akar?

engem mit rángat? kitakar?

Mit képzel, hogy mindent leszed,

ruhát, bőrt, húst, keresztvizet?

Valami véres kell neki,

a belemet is kitekeri,

nem akarom, de odacibál,

és ragad a zene, áll a bál,

hiába mondom, eb ura,

lábamat viszi a figura;

nem kérdi, kell, nem kell nekem,

leszakad, ami neki nem,

ez ide föl, az oda le,

kiből, miből, belőlem-e?

Mit bánja ő, hogy én valék

e nyersanyag, e vagdalék,

ha az kijön, ha összeáll,

amit ez a készlet kinál,

annyiul és épp azul,

ez az átkozott puzzle.

Kalandok

Kalandos utcát álmodok. Feszült falak

hideglelős kiszögellései

térülnek elém. Én egy csoportozat

legszélén mindig, elvont

dermedezésben. Hajlamaimhoz képest

még közel is. Ő meg itt jár, tudom,

és valamit cselekszik. Inkább

megfojtsd, mint el! azt mondja, de én

döglött bogárnak tettetem magam,

hogy a megmenekülést elkerüljem.

Eltérítések

Engem nem egyszer térítettek el nők.
De nem tudtam, mitől. Így lettem álnok.
Ha édességeit megénekelnők!
Következéseit ha konstatálnók!
Vagy tisztességgel végre belehalnék.

A vékony jégen kőnehéz bakanccsal
nem jutni messze. Messze nem jutok.
Ó, elferdült tekintet! Fájdalomrím!
Kornélnak esti kérdés: újra nő?
A sor végén: önmegtartóztatás.

Megint kibújtam. Nem vagyok megint.
A dallam még talán. Gyáva dalom.
Koszorús érben (szűk lett, ez sem érdem)
áskált az erk. törv., és az ég felettem:
mint leszakadni készülő plafon.

S hogy vége van-e itt, most nem tudom.
Összekössem, vagy hagyjam szét? De mit?
Rímhez, szalonkabáthoz kell a hit,
merő szokásnak, azt tartják, avítt.
Merő szokás: felajzott, félrevitt.

Szikkad, kihül

Ti lázas-édes évek, évadok!

Ti régi voltak, hogyha voltatok!

Szikkad, kihül, jegesedik az agy,

elmúlt hevek emléke belefagy.

Télen, hogy tél van: örültünk nagyon.

Nyáron, hogy nyár: az volt a vigalom.

Emlékszel? Én nem emlékszem, dehogy.

Szikkadt agyba a bőség belefogy.

Valami lekvármaradékszerűt

kapargatok – ó nedvek! ó nedűk!

Hogy üdvözült az íny, azt meghiszem!

Az volt csak, az! A milyen, a milyen.

Ki szól?

A kérdés úgy szól, hogy ki szól.

Én szólok ki, de mi alól?

Mert nem felsőbb instancia

az Én felfújt staniclija.

Irigykedem

Irigykedem, mikor látom, hogy másnak,

mert nekem csak a percek hadonásznak,

ideje telve múlik, és fölkelve,

mert nekem nincs folytatni mit reggelre,

mintha lépcsőn fel, igazítja lábát,

ahogy soha a léhűtő garázdák.

Unalmas

Magamról írni? Mit, szenyóra, mit?

Nyomul a megszokás, és bekerít.

Ahány az utca, tudni róla, zsák.

Bejárt, bejáratott agóniák.

Jambusok, rímek – ezt is hogy unom!

Eliszkolnék egy jó egéruton.

Egy másik

Magamról írni már unok.

Nyakam körül legyek hurok?

A vállamon kereszt?

Autós unhatja így a KRESZ-t.

Tiltó táblák! Útviszonyok!

És a belsőm ereszt.

Egy nem valóhoz

Első változat

Neked régen nem volna szabad élned.

Ámbár hisz nem mondhatni: vagy.

De úgy teszel, szolgálatkész kisértet,

készséges szolga, nem szabad.

Éheznek rád, s amit táplálsz: az éhség.

Aki megízlelt, kiokád.

Vagy rád nyomtatja meggyötörtetését,

hirdesd, szégyentelen plakát.

Fényesre glancolt, „márványsíma” forma.

Na és? Már az is valami?

Numen non adest. Istened ha volna!

Bár ő se tudna megbocsátani.

Harmadik közelítés

F. Gy. és T. D. nyomában

Hadd vegyem akkor én is föl a kesztyűt,
úgyis beállt a hirtelen hideg.
A nyári holmit elrekesztjük,
a nappal egyre rövidebb.
Tegnap még sokszor együtt,
ma már csak levelek.
Még nem hihetjük:
ezt is minek?

De rossz ez így – rossz volt a közelítés.
Kezdjük elölről! Elkéstem vele.
Benne vagyunk. Már ősz ez itt, és
ha kérdezzük, csak ezt: „Ugye
már működik a fűtés?”
Fától a levele:
„Meddig a függés?”
Már esne le.

Nem tér az vissza, ami vissza nem tér:
bölcsességemből ennyire telik.
Nem enged a mind szűkösebb tér,
hogy kinyújtózhatnám pedig!
„Te főzted: most nem ennél?”
joggal kérdezhetik.
Nincs többem ennél.
Már ősz ez itt.

Búcsú

Hát, olvasó, isten veled.

Találkozunk-e még, ki tudja?

Ez egy érzelmes jelenet.

Fut az idő, tán erre futja.

Állt volna – elfinnyáskodám.

„Idő? Piha, azzal nem élek!”

Most se fügém, se datolyám –

hogy egyebekről ne beszéljek.

És hogyha visszapörgetem?

Az meg annyit tesz, nollé-vellé,

mint porszívózni a szinen,

de megy minden a pora mellé.

Az aztán visszás egy darab!

„Ósz, ósz, ósz” – nyeldekeli telmaH.

Kapaszkodónak mi marad?

Itt-ott ha néhány egyenes „hah”.

A többi: néma hahota.

Virág helyett meg ez a szál gyom.

Hangaszálak, idő szaga?

Itt sem vagyok már. Isten áldjon.

A halottakkal…

A halottakkal óvatos vagyok.

Nem tudom, tudják-e, hogy nincsenek.

Ahogy bejössz az ajtón, rám köszönsz -

hát nem ilyenek a kísértetek.

Mégis: nem csak én vagyok elfogódott.

Úgy teszünk, mintha. Mint a nagybeteg

az ágyban és az ágy szélén kuporgó

próbálja egymást megsegíteni:

oly hitelesen hiteltelenek!

Mennyi időd van? Mennyi van nekem?

Még ugyanolyan őszinte a szájad,

üdvözlő csókját nem csak mímeli.

Valamiképpen vágyhattam utánad.

A hóesésben elveszetten álltunk.

Milyen hideg van. Nem kel még a nap.

Szeretlek. Egyszer azt mondtad: szeretlek.

A hó elolvadt, téged eltemettek,

ez megmarad.

De akkor mégis

Nem vagyok és nem vagy te sem

nem lehetünk ugye itten

csak ott vagyunk hát édesem

egyek a nincsben

de akkor mégis mért van az

hogy tőlem sose tágitasz

belém rekedtél vagy mi van

angyal? lidérc?

és ordibálnék boldogan

ahogy a torkomon kiférsz

Petri sírjánál

Nyüszít vagy dadog vagy jajgat a gyász,

vagy könnye apadtán tompa közönybe átcsap,

néma hülyévé csökkent, megaláz –

a többi: szerep, vagy jótékony hagyomány csak.

Ha meghal az ember, nem lehet már halottabb,

vége a méricskélésnek, a fokozatoknak,

ezt írtad, édes barátom, és felőled nézve így van:

nem válaszolsz, ha kérdezünk, te már csak fekszel a sírban.

Nem kértél belőle, és tőlünk is megtagadtad

a zsoltárt, az imát és vigaszát a papnak,

mert mihez kezdenél vele te, a hitetlen,

akinek csak egy élete volt, ez az egyetlen, egyenetlen,

ez a köves, sáros, süppedékes, göröngyös út,

aminek a végén az ember egy gödörbe jut –

és mi mondható e gödör mellett, milyen szó mondható?

Látod, az enyém elakad, tőled jön kölcsönbe a szó –

a vers, ami megmarad, mert minden sor, amit

leírunk, a halál ellen íratik, már ha ér valamit.

Mikor nem írok verset, nem vagyok, írtad, de írtad,

és voltál, és nem adja meg magát a sírnak

a mephistophelesi gimnazista,

hulló dohányú, házi töltésű cigarettáit szíva,

akit emez égtáj és életidő s egyáltalán: az élet

elfogadóvá azt, amit el szoktunk fogadni, nem érlelt,

mert túlmagasra vetted egedet

te is, mint ama mestered,

s lettél keserves, torkon akadó falat,

szent szörnyeteg, akit, ha a világ tűrné is, önmaga meghalat,

de rosszul tűrt a világ is, az úgynevezett hatalom,

mert átmásztál folyton a játszótér köré emelt falakon

(s közben megittál minden ihatót, maradt a sok üres doboz és flakon).

Ezt a mulatságodra tettem csak ide, ezt a rímet,

mintha nem tudnám, amit nem akar tudni más se, annyi híved,

mert annyi van, és olyan is, akinek nem kenyere a vers. Te,

tudtad, hogy az Interneten „topic” vagy? Versenyezve

idéznek nyilvánvalóan „outsiderek”,
hogy ezt nézzétek! ezt szeretem a legjobban! én meg ezt.
Ki-ki mást. Van, aki a zord ítészt,

Athéni Timont, Alceste-et, sőt Therszitészt.

De milyen kevés volna mindez és veszendő,

ha nincs a penge ész mögött az eredendő,
mohó kíváncsiság, a szemé, a nézés gyönyöre,
ami forgatja és emészti a világot, a versbe bele.

A vers, igen, a vers. De most, most te vagy itt,

te nem vagy itt. Azt most elföldelik,
ami már nem te vagy. És hullik rá a rög.

Ami a gödör mélyén füstölög,
az a büdös valami, írtad, nem én leszek már,
de ami voltam, arra emlékeznetek
legyen kedv és ne kötelesség dolga.

Hát nem is az, Gyuri. Kötelesség? Nem, ez nem.

Eredj utadra, test, elfogyott, elemésztett,
s maradj velünk, barátunk, kedves, kíváncsi szellem.

P. Gy.

Az ablakon a hold ma besüvít.

Álmomban itt vagy. Álmomban vagy itt.

Kocsiba ülök. Megáll a kocsi.

Kiszállok, várok. Még jön valaki.

Milyen vidáman és fiatalon!

Viharkabát ez rajtad? Vagy ballon?

Egy szobában írnak. Valaki ír.

Papír telik. Megtelik a papír.

Egy strófát te írsz, hozzá egyet én.

És úgy vagyunk, mintha az elején.

Ilyen vidáman és fiatalon.

Hogy süvít be a hold az ablakon!

A járda mellett megállt a kocsi.

Kiszálltam. Hogy még jön majd valaki.

Egy strófát te, és hozzá egyet én.

Megtelik a papír az asztalon.

Papír papírra, egy egész halom.

Minek vagyunk? minek az elején?

---

[*] „Kedves barátunk! Folyóiratunk a költészet napja alkalmából költői játékra hívja, kéri fel tizennégy kedves szerzőjét, barátját. Kérésünk egy szonett megírására vonatkozik, amelynek egyetlen megkötése a következő József Attila-sor beépítése, önálló vagy torzított idézetként való felhasználása: ťA dallam nem változtat szövegénŤ. (Emberek)” [Az Alföld szerkesztőségének körlevele]