I. fejezet

 

1990. május 17.                                                                              

Szia, J.! Hát megint beütött, a franc egye meg. Nadrágot kell venni. Gond. Na képzeld. Tragédia. Mi az, ami télen meleg, nyáron hideg, nem látszik rajta a festék, nem megy össze, nem túl drága, és itt a sarkon azonnal megkapni, és persze olcsó. Jaj. Ennyi a lelkiállapotomról.

   Te tudsz nadrágot venni?

   Van valami részötleted?

   Transzponálható szisztémád?

Meg akarnak hívni a képző főiskolára mesternek, nem tudok dönteni így nadrágtalanul. Négy dél-koreai zoknit viszont sikerült vennem. Útközben valahová. Zsófi a kutyát hol veri, hol ölelgeti, még mindig bepisil. Kata búsul. Megjelent egy antiszemita cikk a Népszabadságban, írtam a közösségek nevében egy válaszcikket, a cikk lényegében egy Szt. Ferenc-ima a békességről. Aztán most a Bíboros Úrnak is írtam a közösségek nevében, hogy foglaljon állást ez ügyben, nyilvánosan. Közben most vettem egy farmert, az eladó szerint csak egy számmal nagyobb, mint kéne, szerintem kettővel, dögnehéz és merev. Most meleg lett, mindenesetre rövidgatyában járok. Ja, még Asztrik püspököt megkértem, hogy a nagy máriaremetei beszédébe foglalja bele, hogy mi elutasítjuk az antiszemitizmust, megígérte, és tényleg belevette. Ezt a részt aztán a tévé is közvetítette. Zsófi dühöng, mert bundás almát, vagy mit kellene nekünk vacsorára csinálnia, Kata igyekszik most bevonni a főzésbe, mert hogy ő annak idején ehhez tökhülye volt, mint mondja (nem emlékszem erre a részletre).

Most megint le kell állni a gépeléssel, mert a kutya ideült a két térdem közé, vakarandó. Erzsébet húgom valószínűleg Bélapátfalvára települ, kolostort kell építeni, már megkérdeztem egy-két ismerősömet: van-e kedved kolostort tervezni? Aztán néztem, mennyire tudják az izgalmukat elfojtani. A Koldus keresztutam megjelent a Mozgó Világban, fekete paszpartu, minden kép külön oldalt kapott. Én meg megkaptam a Dorottya utcát kiállításra, végül eldöntöttem, hogy kamarakiállítást akarok. A szokásos két év helyett a Műcsarnok postafordultával válaszolt, hogy igyekeznek figyelembe venni az általam kért hónapot, vagyis nagy festő vagyok. Kecskeméten megint az elviselhetőség határáig szenvedtem, mintegy sportot űzve a dologból, viszont van onnét vagy 5 rohadt jó képem, azóta fejeztem be, s így együtt már műtermes képeimmel képmutatás alkalmával kitapétázhatom az egész műtermemet. Már megmutattam mindenkinek, s ezekben a hetekben szórom szét múzeumoknak. Szerencsére kettesével viszik. Megcsináltattam ezen a héten is az autót, úgyhogy megy. A Fioretti*: D. hetek óta eltűnt, a Dani közösségébe emigrált. Gyöngynek igen gömbölyű a hasa, Györgynek is. Ernő állapotbeli kötelességéből kifolyólag eltűnt, Kata szerint csaja van. Engem viszont tönkretettek, egész életemben papírcsipesz-hiánnyal küszködtem, és ez az érzés független volt a háromdimenziós matériától, részben mert volt csipeszem, részben húsz éve nem használom. És most egy tisztelőm Kanadából hozott húszat. Rögtön odaajándékoztam Katának, de engem tönkretettek. Igaz, Katától este visszaloptam, de észrevette. Zsófi most beballagott, és bariton hangon közölte, hogy hülye a gáz, és a bundás alma ezért vagy nyers lett, vagy odaégett, nem tudja, menjek vacsorázni, ő nem kér. (Jó volt, ő is evett.)

Hiányzol.
[*imaközösségünk] 

 

1990. augusztus 2.

Nem leszek mégsem tanár a főiskolán, mert nem hívnak meg, mégsem. Viszont teniszkönyököm lett, mert beütöttem. Ma kaptam rá a körzeti orvostól kenőcsöt, a szembe nem szabad kerülnie. Kellene dinnyét venni, a család egy hete Kékkúton, s a frigóból most fogy el az utolsó paradicsom is. A kolbász is, pedig lelkemre kötötték. A kiállításra készültem, lassan a végéhez, már 774 meghívó megcímezve és még külön aláírva, és százával csomagolva a posta számára. Múlt hét péntek reggel hat óta úszom a Lukácsban. Első nap tíz percet, és fáztam. Utóbb kiderült, az volt a hidegebb medence. Azóta mindennap, szép öregségem lesz, ha.

Azért úszom, mert nagyon fáradt a lábam két hónapja. Bár valószínű, hogy a dél-koreai zokniktól, 5 párat vettem. Szorít. Van úszószemüvegem is. Semmit nem látni vele, de már csak néha megy bele a víz. 240 forint volt, elsőre kifordultam az üzletből. Fehér a pereme. Ma kitört az iraki háború.

 

1990. szeptember 18.         

Teljes összeomlás, hogy mit és hogyan fessek, alig elviselhető. Még próbálkozom műteremmel, félő, hogy kifújt. Kata szerint a becserélt új (két) kordnadrág pont jó. Esetleg be kéne venni a fenekénél.

Szerzetes húgom 19 év után Pesten téblábol. Tévéhíradót néz. Bankba jár. Ölég furcsa.

Tegnapi álmomból délután fél négykor 200! taxi dudálása ébresztett. Valami áremelés ellen tüntettek.

Sajnos tényleg náthás vagyok, esetleg ússzak csak 10 percet?! Sokkal könnyebb a mozgásom egy hónapja. Napközben Mikicával (3 napja itthon, náthás) megettük Kata süteménynek félretett dióját. Amerre fordulok, mindenütt tragédia.

Este van, abbahagyom, jó éjszakát!

 

 

 

1991. január 6.

Szia, J.! Vízkereszt ünnepe, Katáék az esti misén. Mikicát már bezavartam a kádba, vakon és süketen minden sürgetésemre, csorgatja magára a vizet és dudorászik. Időnként kikiáltja, hogy sietek!, közben felemelt mutatóujját billegetve biztatja magát: most a fülemet mosom, most a nyakamat (de nem mossa). Törökülésben, csupaszon. Egy fél szivacsot egyensúlyoz a térdén: leesik-e? (Leesik.) Iszonyú jól érzi magát. Mindig.

Kiderítették rólam, hogy jó író vagyok, és a Mozgó Világba havonta írhatnék is egy rovatot. Nagyon tetszik. (Nagyon tetszem magamnak.) Mi lesz belőle, nem tudom, kétségtelenül van valami éhségem a kommunikációra, akár ilyen módon is. Új pályát aligha kezdek, mindenesetre kedvet kaptam egy levél erejéig most az írógépet előhalászni.

Azt mondják, olyasmit írhatnék, hogy: a múzeumom. Elemezhetném kedvenc képeimet, mondjuk Uccello csataképeit összevetni Chardin nosztalgikus tengeri tájaival.

 

1991. augusztus 12.              

Pápalátogatás. Két plakátot tőlem is kértek, talán óriás zászlóként az Andrássy utat fogja végig díszíteni. A Koldus keresztút angol változatát a magyar karizmatikusok közössége fogja a pápának ajándékozni, az ajándékozólevelet Marik Jóskával írattam alá.

A látogatás legszebb kinövése: újságosstand, rejtvényújság. Head-line: főnyeremény


 AUDIENCIA A PÁPÁNÁL  és KEGYTÁRGYAK A SZENTFÖLDRŐL
 

Az úszószemüvegem. Nagyon szeretem, bár szűk a látótere, párásodik, nyomja az orromat, és főleg mindig beázik. Múltkor szorosabbra, aztán még szorosabbra a szíját, eredmény nélkül. Most: meglazítottam, azóta nem ereszt. Tanmese.

Az idei nyár találmánya, hogy ha már nyaralni kell: műteremkofferrel utazom. És a másik: utólag feszesebbre, jobb kompozícióra vágom a képet, ha lehet. Így: mindenféle pici képek születtek, falun. Templomoldal, petróleumlámpa. Kissé ijedten nézem. Viszont olyan kicsik, hogy a keretméretet növelni kell – hogy a kép el ne vesszék a falon. A hagyományos eszközhöz nyúltam: zsákvászon paszpartu a kép körül. Gyönyörű. Csak ehhez kis speciális fűrészgép kéne. Fölhívtam Sugár Gyuszit, kölcsönadná-e. De két hete fölakasztotta magát. Évek óta depressziós volt, kórházakkal. Most a ferences porcinkulai búcsúnapon teljes búcsút mondtam érte. Megúszta a nyavalyás az egész tisztítótüzet, ha igaz. A kereteket gép nélkül csinálom.

Örülök ha/hogy megtalálod ott a helyed. Ha az itthoniakkal – velem – minden kapcsolatot meg akarsz szakítani, jelezd. Mondjuk úgy, hogy (megint) nem válaszolsz. Tényleg.

(Csak akkor ki a fenét találok, akinek hosszú leveleket lehet írni?)

Naplóm ügye. Ugyebár, pár éve eltéptem az eredetijét. De hát kéne. Egyhetes munkával, mikrofotóról visszanagyítottam (60 ezer forint lett volna tán, kiadva a munkát). A vargabetűt vállalom. Most egy barátomnak (fordító és szerkesztő is, jó) megmutattam, s váratlanul kedve van belőle egy "jó könyvet" szerkeszteni. Kb. 1/10-ére húzná meg a kéziratot (kettes sorközzel számolva 6000 gépelt oldal). Különösen hivatalos és magánlevelezésemet preferálja. Sok munka van (nekem is) a dologgal, s ráadásul szerinte nem 20 év múlva kell kiadni (mint azt reálisnak ítéltem), hanem most. A dolog már csak pénzügyileg is annyira abszurd (a magyar könyvkiadás összeomlott stb.), hogy mindenkinek nagy kedve van a dologhoz. Szüts a komputerével ingyen könyvvé szerkesztené a kéziratot stb. Bizonyos izgalommal figyelem.

1992. május 30-31.
Szia, J.! Egy huszonkét éves történet. Aznap nagyon tehetséges voltam (évente néhány nap), s fél óra alatt meg tudtam oldani egy sok hónapja kapirgált képemet. Utána rögtön még ötöt befejeztem. Majd délben megpróbáltam a sorsfordító képre visszaemlékezni. Nem ment.

A lelkigyakorlat. Hogy én a többórás egy helyben ülést nem bírom, és elalszom, ha nekem valaki hosszan beszél, s az egészet meglehetősen unom, az nem olyan fontos. Én szervezem másoknak. De képződött egy halvány gyanúm. A Fiorettiben rákérdeztem. Kiderült, leginkább családi együttlétre vágynának, nem tanításra. Jobbára egyedül lévő emberek. Tehát: éljünk pár napot, mint egy család. Kata társasjátékot hoz. Én egy Csontváryt fogok velük elemezni. Ernő a távcsövét hozza el, Erzsi éneket fog betanítani, Éva megtornáztat minket.

Találkoztam egy öregedő barátommal. Rezignált, lányai után ő mosogat. "A három nő" meg akarja velem vetetni a lakást. De minek? Adjam el a Kassákomat, abból...? Azt mondja: tudod mit szeretnék még? Vitorlázni. Ül az ember a hajó végén, napsütés, nem baj, ha nincs szél, napoznék, nem csinálnék semmit... és te mit szeretnél csinálni?

Mondom: hirtelen csak egyet tudok, lánykákról ruhát lehámozni, de hát, ugyebár. Pihenni? Isten ments! Utazni? Nem. Tényleg, egyáltalán, jó lenne szerelmesnek lenni?! Egy volt egyetemi tanárom pár éve meglátogatott a műteremben. Nagy csajozó volt világéletében. Kérdésére világnézetemre hivatkoztam. Mire kajánul megjegyezte, önáltatás, Dezsőke, maga mindig is az idejét féltette a nőktől...

Jó volna nagyon szeretni? Mikica: örömömben olykor belesajdul a szívem, főleg ha nincs otthon.

 

1992. szeptember 26.–október 3.      

Naplóm kiadatása valóban folyamatban van. Augusztus tizedikével emigráltam a nyaralásból, a családi kékkúti nyaralásból, ugyanis komputerbe gépelték a szöveget. Attól a naptól kezdődően semmi lugasban söriszogatás, fél tizenegyig korrektúra, képaláírásszövegezés. Nagyon megszorongatott a kiadó, ijedtemben, hogy ezek tapasztalt emberek, mindenbe belementem, hogy változtassuk meg a címlapot, fele annyi kép legyen, ámbár színes. Olyan vagyok, mint a nádszál, ingok, majd visszaállok eredeti helyemre. Most gyűjtöm a lelkierőt a keddi harchoz.

Megérkeztünk Európába. Májusban Párizsban minden drogéria kirakatában egy mosolygós diáklány fotója, amint hanyatt fekve épp a farmergatyáját hámozza le magáról égnek emelt lábakkal. Napi probléma volt, hogy el kell-e a fejemet fordítani. Hazatérve mit látok a Széna téri patika kirakatában?! Bőrápoló krém reklámja. Mi Európánál lomhábbak vagyunk, a csaj ötödik hónapja ott fekszik...

Nem vagyunk egyformák. Fojtott hangon, szelíden, türelmesen magyarázom Katának: nézd, kétkarú emelő, ha a fregoli egyik oldalára teszed a ruhát, akkor ott teljesen lelóg, de ha két oldalra... Mire ő: és az baj, ha lelóg?! És én összeomlok, mert igaza van.

A naplóm begépelve 815 908 írásjel volt, az elválasztójelek is beleértve. A komputer egy gombnyomásra megmondja.

Most különösen, hogy a kéziratomon szöszmötölök, alig látok túl az asztal sarkán. Olykor kivisznek utcára, erdőbe, moziba, megriadok, kissé elszomorodom, elbizonytalanodom, és rohanok vissza az ólba. Honnét etikátlan már ez a csőlátás?

Itt közben a villamosjegy nem egy, nem öt, nem nyolc, nem tizenkettő, hanem tizennyolc forint.

Uszodába menet minden reggel elballagok egy MÉH-telep előtt is. Ez is költészet: a pincelejárati ajtón tábla:

BEJÁRAT

EINTRITT
ENTRANCE

Hétkor nyit, toprongyos csőlakók gyülekeznek, a járda szélén üldögélve, hozzák kiskocsin, vállon az üzletekből kidobott kartondobozokat. Kilója, megkérdeztem, két forint. Van köztük egy pár is, a nő mindig csatakos, sokat mosolyog, alkoholista lehet, kora huszonöt és negyven között. Mindig más ruhában, alighanem a Máltai Szeretetszolgálat öltözteti őket, s nem mossák, hanem cserélik ruhájukat. Boltnyitás előtt műanyagba vont rézhuzalokat szoktak a járda szélén ülve bicskával hámozni, csak így veszik át.

Szombat, egy héttel később, okt. 3. Hihetetlen édes meleg őszi szellő, az ég alacsony, borult, de nem barátságtalan. Ötvenéves lettem. Nagyszerű ajándékok: egy hosszú pokróc, zsebszámológép (idéntől mindent könyvelni kell, az adózás miatt. Minden művészeknek járó adókedvezmény megszűnt, úgy tudom.) Egy angol Sherlock Holmes-összes, vastag és nehéz, századeleji illusztrációkkal. Anyám aranyos, adtam neki 10 éve egy kétaknás fényképezőgépet, s most: visszaajándékozta! Tudta, mennyire szerettem.

A gyerekeknek pedig adtam 5-500 forintot, vegyenek egymásnak ajándékot, nem szabad megkérdezni, mit kér a másik. Zsófi vett egy flamingófejű bögrét Mikinek, és fölhozott egy kiscicát az udvarról. Erről le kellett beszélnem, hogy csak egy napra. Miki vett két tengerimalacot ötszázért. Így Zsófi kevésbé búsul majd, hogy a japán táncolóegérmama megölte mind a hat újszülöttjét, mert nem tejszínnel etették terhessége idején, ő egy barátnője kísérleteiből ezt biztosan tudja.

Két motívum, melyből következik, hogy a világegyetem végtelen:

1. Most vettem észre két förtelmes kandelábert az uszoda parkjában. Két éve mindennap elmegyek mellette.

2. Van egy napi játékom, másfél éve, s csak most vettem észre. Forró zuhany közben jéghidegre váltok, s közben igyekszem úgy mozogni, mintha továbbra is a bágyasztó meleg alatt pihegnék.

Könyvügy.

Egy hétig tunkoltak: legyen a könyv címlapján egy festményem, színesben. Fekete-fehér műterembelső fotómat szeretném. S fölajánlották, ha csak a fele ábrát kérem, lehetne 16 színes repróm! De maradnék fekete-fehér fényképem mellett. Valahogy ide a fotók valók inkább. A betűtípus is megváltozott, előnyére. Miklós fogja a teljes nyomdai előkészítést végezni, szegény. A felesége – egy ronda nagy fölösleges munka után, amit tévedésből elvégeztettem velük – most nagyon haragszik rám. Megígértem neki, hogy ez végig így lesz, ez sajna alkotómunka, nem lineáris. Bármikor, bármi és annak az ellenkezője is eszembe juthat...

Évekkel ezelőtt az USA-ban befogtak egy igazi élő ufót, csak nagyon titokban tartották. És egyetlen ételt volt csak hajlandó: eperfagylaltot. A gyerekek mesélték.

Képzeld, Kékkúton szedtem egy zsák csalánlevelet. Kapcsolatom a természettel. Most kiterítve a műterempadlón illatozik, szárad. Tea lesz. Húgom kolostorra-pénzét át kellett vinni a bankból a püspökségre, megkért rá. 6,3 millió forint volt bőrtarisznyámban, a Váci utcán végigsétálva úgy szerettem volna valakinek megmutatni. Angol fontban volt, egyébként. Degesz, így is.

Nem értem. Ha az ásítás agyi oxigénhiány, miért ragályos?!

Leírtam a levél első felében? Házasságodat meglepetésszerűen, név nélkül bejelentettem a családomnak, még telefonod után. (Leveled azóta se jött meg.) No mármost, a hír pontosítása fejében igen nagy mennyiségű csokoládét sikerült tőlük kicsikarnom.

Sok év után ismét fölhorgadt vágyam megtudni, hogyan záródik az utcai postaláda feneke, hogy a postás csak úgy, egy mozdulattal belöki alá a táskát, és akkor az ott mit csinál? S tegnap egyet szétnyílva – a feneke kifordulva – láttam. Alánéztem, még meg is tapogattam. Valaki rám szólt hátulról, jóakarattal: nem ott kell bedobni.

Álmaim egyre szerényebbek. Nőkről is alig álmodom. Tegnap: hogy megtaláltam a körömvágó csipeszemet!

    Figyelj, J.! Tanuld meg a háládat kifejezni.

    Már nem egyedül élsz. Erre szükség van.

Országos Karizmatikus Találkozó, esküvőddel egy időben. Mesélték, délután Tamás atya sokat, túl sokat beszélt. Föladtam neki egy táviratot, figyelmeztetve, ugyanis még előtte állt a háromnapos beszédsorozata a pasaréti templomban. Izzadt a tenyerem, csakugyan az én dolgom?

 

1993. január 12.    

Szóval az ünneplés. A kiállítással egybekötött könyvpremier megnyitója a tervezettre-reméltre sikerült. Esterházy enkezűleg. A kis könyvesboltból – tán nyolcvanszemélyes – jócskán kiszorultak az érdeklődők. Gondolva erre, mikrofont is berakattam. A tucatnyi kis képemet a tömegtől ugyan nem lehetett látni, de mindenki mosolygott. Tévé is kint volt. (Másnap délelőtt egy másik stáb, szintén interjúval is.) Amit eddig még nem: dedikálnom kellett. Erre előre csináltattam egy pecsétet, dedikálógépet:

 

AKKOR MEGFOGVÁN ANNAK KEZÉT,
KIVIVÉ ŐTET A FALUN KÍVÜL,
ÉS MIKOR ANNAK SZEMEIRE PÖKÖTT VOLNA,
ÉS AZ Ő KEZEIT REÁ TETTE VOLNA,
MEGKÉRDÉ ŐTET HA LÁTNA-É?

(A közi könyvtárából mindig visszalopom ezt a tisztítatlan Károli Bibliát, annyira szeretem, bár szinte olvashatatlan.)

És fogalmaztam mindenkinek valamit, kézzel is. ("Nekem személyeset írjál!") Esterházynak ezt:
 

Fáradt? Nyugtalan?

Fessen Ön is olykor-olykor!

A legjobb kikapcsolódás!

 

(Két hétig gondolkoztam rajta.)

Hanem a Trabantom totálkáros lett. Én nem sérültem. Volt neki egy fura hibája, ravasz módon csak olykor: fékje igencsak egy oldalra húzott. De hát mindig rendbejött, a javító messze van, hol pénzem, hol időm nem volt. Hát, blokkolt előttem egy japán kocsi, a Belgrád rakparton a Szabadság hídnál. Nem kellett volna tennie... A motorháztetőm úgy fölgyűrődött, hogy fölállva rá, két lábbal ugrálva hajlítottam annyira vissza, hogy egyáltalán kilássak a kocsiból. Motorja működött, csak iszonytató erős zajjal. Na most, a szükség nagy úr. Valamit muszáj volt elintéznem, másnap így mentem át a Körtérre. Kicsit (nagyon) szégyenkezve, az alsó rakparton. Mit mondjak, sikerem volt. Egy munkásokkal teli mikrobusz lelkesen integetett, s kerülgetett, előre-hátra. Hálából egy piros lámpánál ráléptem a gázra (kuplunggal, vagyis álló helyzetben), mire földübörgött, mint egy repülőgép...

A biztosító tizenkettőt fizetett, és ötért eladtam a roncsot. A megmaradt elakadásjelző háromszögemhez a roncstelepen vettem még egyet, s többnapi munkával összecsukható vakuállványt csináltam belőlük. Autóm ugyan most nincs. A vakuállvány viszont kell, mert márciusra nyílik Kecskeméten, a Cifra Palotában, a Kortárs múzeumunk, amit én találtam ki.

Ehhez most majd Miklóssal nekünk kell a katalógust összeállítani, s előtte az anyagot festőbarátainknál kiválasztani (zsűrizni). A legjobb hát, ha rögtön viszek fotóapparátot, a kép majd kell a katalógusba. Csak autó, sajna, kéne előbb-utóbb... Majd talán a Pollock Alapítványtól...? Fél éve levelezek (újabban faxolok) velük ez ügyben.

Nehezedik a gépírás, egy ártatlan szemű négyéves kislány ideül az üres szobában velem szembe, rám nézve tekergeti a fölhúzós kiskacsáját és mosolyog. De most hangosan elkezdte konferálni is, látva, hogy fölpillantok...

Szóval rengeteg pénzt kaphatok, akár. Zsófi lányom már nagyon fészkelődik. Már megkérdezték a Kata fizetését, három évre visszamenően, és hogy mennyit költünk évente tisztítószerekre. Most, játékból faxoltam nekik, hogy az autóm összetört, és hogy Mikica fogszabályozójára a fogorvos százezer forintot kért – a harmadik kezelés után... Mire azonnal válaszoltak, újabb kérdések és igazolások... Leginkább egy notebookot vagy laptopot szeretnék venni... Tudod, mi az? Hordozható szövegszerkesztő komputer. Persze az égvilágon semmi szükségem rá. Talán opuszjegyzékeimet beletáplálhatnám, hogy egyszerű legyen mindig naprakész lenni, és mindig legyen duplum (hagyatékként a Nemzeti Galéria Adattára számára).

Sikerült (a harmadik) éves uszodabérletet megvennem, a Szt. Lukács Gyógyfürdőbe (illetve gyógyteába, amikor 28 fokosra sikeredik a víz). Ugyan január másodikától nem tudok járni, arcüreg meg torok, de azért most is ODA TARTOZOM. Az egyik klubtag, egy bécsi könyvtároskongresszusról tért haza (nem láttam Önt egy hétig!), s meséli, a konferencia fő eredménye az intézmény nevének megváltoztatása volt: Osztrák KÖNYVTÁROSNŐK és Könyvtárosok Egyesülete...

Egy másik a zuhany alól átszól: olvastam az új cikkét. "Uccellót a szürrealisták elődjüknek tartották" (Azt hittem, ez az én találmányom)...: én meg most Dalíról írtam... majd hozok egy példányt, az Élet és Tudomány, 44-es szám. A harmadik meg: Maga szobrász? Leöntöttem valami hígítóval, egy kis mészkő szobrom van... (Megbeszéltük.)

Egy nyugdíjas vezérkari ezredes pedig nyolcvan fölött, még sose szólt hozzám, kidugja a fejét a medence közepén (ez szokásellenes), és kérdezi: Igaz, hogy a maga képét 140 ezerért árulják?

Van egy ügynök is, aki igen szellemes kerítésdrót-feszítő csavart akarna eladni Magyarországon. Van, akivel az MDF-piac dolgait beszéljük át. (Tudod, mi az? Magyar Demokrata Fórum, kormányzópárt, a piacmaffiák, árfelhajtók kiküszöbölésére közvetlen termelői piacokat szervez, hétvégéken.)

A télikabátomat viszont lehúsleveseztem, tartósan, kétoldalt. Merthogy az ételhordóból odalötykölődött. Kata észrevette, nem szereti. Most (végszükség, női szemmel) anyám vett egy másikat, de rövidebb öt centivel. Térdem fázik a hajnali misén. A kabát két alsó csücskibe ugyan varrtam egy-egy zsebet, s 120 mm-es kapupántcsavarokat (anyacsavarral együtt) tettem bele, de így se jó. Az anyák különben pár naponként lecsavarodtak, rejtély, hogyan.

Paula varrt már bele bélést. Ámbár az is rövid.

 

1993. január 21.                 

Pár éve a pasaréti ferenceseknek ajándékoztam egy keresztút grafikasorozatot. Állítólag utólag rájöttek, hogy nem tetszik nekik, s a táblára egy marosvásárhelyi festővel (ó, Erdély) ráfestettek egy másikat.

Tegnap rájöttem, ez lesz a naplóm továbbírásának optimális formája: levél. Szerkezetesebb, van helye a személyességnek, jobban az iróniának. Csak Spiró figyelmeztetett: a szövegképet tagolni kell. És ez is belefér, hogy nem válaszolsz... Mint Mikes Kelemen. Most kitaláltam, maradjon ez a második írógép így, befűzve az asztalomon, a félig kész levéllel.

 

1993. június

Még téli levelemben írtam neked a pasarétiek által átmázolt keresztutamról. Végül rászántam magam egy újságcikk megírására.

EGY KÉPROMBOLÁS ÜRÜGYÉN.
Kilencedik éve vezetek egy ferences szellemiségű imaközösséget. Nem az egyházat támadom. Hanem egyházam némely csacsiságát. Ami különbség.

Először a történet. 1989. februárban meglátogattam a pasaréti ferences rendházat azzal, hogy szeretném most készült Keresztút - grafikasorozatomat nekik adni. Megköszönték. Az ajándékot fogadó atya a kispapok folyosóját tartotta alkalmas helynek az elhelyezésre. Most januárban arra jártam, a tizennégy keret a helyén, munkámra azonban egy jámbor piktorral, egy minden bizonnyal sokkal könnyebben befogadható képsorozatot festettek. Nem tévedés, rá az én képeimre, egy táblát kiemeltem, elöl az új kép, hátul az én opuszszámom. Ennyi a történet.
Gondoltam, megkeresem az atyát, de letettem róla. Egy több százezer forint értékű műben hatvan forint értékű falemez alapanyagot látott, mit kérdezzek tőle?! Hogy mitől ez az elvakult pusztítókedv? Hogy miért nem tette föl a padlásra egy dobozban, ha az ő hitéletét zavarta a látvány?! Tartott azóta vajon lelkiismeret-vizsgálatot? Évtizede tűnődöm az evangéliumi példabeszéden, a balga szüzek történetén, akik a vendégre várva nem gondoskodtak olajról a lámpásukba. Miért ítéli el Krisztus őket, hát bűn lenne a butaság? Ma ezt így értelmezem: igen, némely formája bűn. Amikor az ember egyetlen fonalat követve (harag, lustaság stb.) minden mást számításon kívül hagy. Nem gondol se Istennel, se emberrel, sőt önmagával is csak fogyatékosan. Ezt hívják szeretetlenségnek.
Gondoltam, pert indítok ajándék méltatlan kezelése és szerzői jog megsértése miatt. De kinek mi haszna lenne belőle? Felejtsük el az egészet. De mégsem, nem tehetem, éspedig nem csak az esetleges többi művész, de az egyház miatt sem. Nézzük az egyház felelősségét, túl az elkövető személyén. Egy másik kolostorban két éve egy hanglemezgyűjtemény több tízezer leírókartonját dobta valaki a szemétre a gyűjteményt létrehozó atya távoztával. A kérdés itt is az, hogy egy szerzetes egyedül hogyan kerülhet ilyen döntéshelyzetbe. Hol van ilyenkor a közösség kollektív bölcsessége? Egy kolostornak természetesen lehet más értékrendje, esztétikai rendje, mint a külvilágnak. Illetve, csakugyan lehet-e?! Ha a környezetére, tágabb értelemben a társadalomra hatni kíván, ha téríteni akar, ha nem az elzárkózás útját választotta, nem kell-e figyelembe vennie az őt körülvevő város, az ország, és – bocsánat – Európa normáit?!
Mégsem tudok valami halvány rokonszenvet megtagadni e képromboló atyától. A pusztító kedvétől. Ugyanis baj van az ajándékozások, és általában a műtárgyak körül. Pannonhalmán odasúgják nekem: "Ez a szobor itt marad, amíg a művésznő él. Nem tudtuk visszautasítani." Több katolikus gimnáziumban láttam a minden szakmai önkontrollt nélkülöző Prokopp páter festményeit, tömegével. Ajándék. Zavartan széttárják kezüket a befogadók, mit csináljanak vele. Az újonnan megnyílt gellért-hegyi sziklakápolna: ilyen szerencsétlenül ízléstelen tárgy- és műtárgyegyüttes csak ajándék lehet. Gondolom, a pénzbedobós, elektronikus gyertyaautomatát nem a pálos rendi atyák fabrikálták. Vagy, visszatérve Pannonhalmára, mit lát a bencés gimnazista? Egyebek mellett egy félgiccs Mária-szobrot, hátul beépített villanykörtével. (A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége művészei delegációjának ajándéka abból az alkalomból, hogy felajánlják szolgálataikat a millenniumára készülő kolostornak.) A diákkápolnájukba pedig egy túlformált, álnépi faragványegyüttes került, oltár, tabernákulum. Egy helyét fölmérni alkalmatlan fafaragó ajándéka. Sorolhatnám.
Mit lehet itt tenni? Egy éve szóltunk Asztrik főapát úrnak mindezekről: Pannonhalma ezer év alatt fölgyűlt műkincsei között, ha minden huszadik műtárgy gyenge vagy giccs, azt a hozzá nem értő turisták és a diákok számára hitelesíti a mellette álló másik tizenkilenc. Javasoltuk akkor, és javaslom most is: független szakértők meghívását, foglalkoztatását. A fölkérés szempontja ne az legyen, hogy bár "nem jó művész, nem igazán jó művészettörténész, de keresztény, hát ő a mi emberünk". Szükség lenne egy negyedévenként összeülő bizottság, vagy akár alkalmanként meghívott néhány szakértő bevonására. Zsűrire, amit egyetlen közösségi vagy templomi térbe szánt, vásárolt, megrendelt vagy ajándékba kapott műtárgy se kerülhetne meg. Egyetlen lágyszívű és hozzá nem értő atya sem. Ez megkönnyítené az ajándék visszautasítását is: "Kedveském, ez gyönyörű, azonban én egyedül nem dönthetek..." A giccs ugyanis sajnos akkor is káromkodásként hat, ha a Keresztenfüggőt ábrázolja. Ha alkotója jó szándékú is. Megtévesztő, hogy a giccs is hordoz igazságot, sőt, szerintem, az igazságok halmaza. Az igazságok RENDJE helyett.
Tudjuk, látjuk, egyházunk – és nem csak a magyar – a múlt századdal kezdődően reménytelenül lemaradt az értékes művészetek befogadása terén. De hívő ember ne használja a "reménytelen" szót. Kezdjük el, amit lehet. A Magyar Püspöki Kar. A tartományfőnökök. A plébánosok józan önkorlátozással. A katolikus oktatás. Lépésről lépésre.
El kell indulni.
1993. március.

 

U.i.: Ezt a cikket eredetileg a katolikus Új Emberben szerettem volna leközölni. Nem rajtam múlott. Talán az örökölt szemlélet, hogy amiről nem beszélünk, az nincsen is. És: aki a pártot bírálja, az a nép ellensége?!

 

1993. július 3-4.

Két hete az Őrségben dekkoltam egy hetet. Ceruzát vittem, de leginkább csak aludtam, ott is. Végül vendéglátóm szerzett diófapácot a szomszéd faluból, és adott csodálatos barna színű papírt (szerkesztőségi boríték) – nem lehetett nem rajzolni egy kicsit, mellettem ült. Amit egyébként szeretek. Rajzolok egyet, kettőt, ami van előttem, domb, ott meg két fa, na jó, elég lesz, megvolt. Ráírom a számukat, ahogy szoktam, s megdermedek. Tragédia: 23 után 32-t írtam. Nincs mese. Meg kell rajzolni a közte lévő sorszámokat. Ezt hívják civilben ihletnek?

Pannonhalma. Anzelm összehozott hivatalos ellenfelemmel, Szilveszter atyával, aki a hegyen a műtárgyaként felelős, ő még egy elleniratot is szerkesztett Népszabadság-cikkem nyomán, most nekem is ismertette. Meséltem neki 36 évvel ezelőtti illegális bencés cserkész élményeimről, hogy tizenhat évesen – életemben először – engem Gerő atya kezdett tehetségként kezelni, határozott gesztusokkal, egy festőnővel is összehozva, német művészeti lexikonokkal, műtárgyszemlélési különkirándulással, Győrből, ahol nála nyaraltam. Elmondtam kedvenc gondolatomat a giccsről, épp a kritizált Mária-szobor kapcsán. Hogy ugyanis hányszor kell egy csecsemőt naponta kakiból kimosni, hogyan és miből lehet utazás közben ugyanannyiszor tiszta pelenkát produkálni (gyapottermés? puha fűcsomó?). Hányszor kell szoptatni, kezdetben, éjszaka is fölkelve, négyóránként?! És hogy én ennek megjelenítését hiányolom a leheletszépségű, lebegő mosolyú Máriákon.

Egy másik ellenvetésére ezt válaszoltam: Drága atya, tedd szívedre a kezedet, mi lett volna a levél sorsa, ha én ezt, mindezt a püspöki karnak írom, zárt borítékban?! Hosszan dorgált, közben teasüteményét rágicsáltam, nagyszerű cellája van a barokk szárnyban.

Kékkút. Írtam biztos, Miklós ígért nekem már tavasszal kipróbálásra – megtanulásra – kölcsönbe egy szövegszerkesztő komputert. De régebb óta, tán éve ingadozom ez ügyben, beemeljem-e életembe? Természetesen világnézeti kérdés. Bár a dolog praktikus szintje sincs megoldva (részemről, mert Katának tényleg kéne).

1. Opuszjegyzékem, amihez a címjegyzékem és képek szereplésnaplója csatlakozik. Ez sajnos kézírással is, már olyan rohadtul rendben van, és áttekinthető...

Előny lenne, hogy néhány másodperc alatt sokszorosítható, s így halálomkor biztosan azonnal megkaphatná a Nemzeti Galéria adattára a naprakész jegyzéket.

2. Ez a naplóírás. Pontosabban most elsősorban ez a neked irányuló levelezésem. Ezt egyszerűen ki kéne próbálni. Hogy ha tisztességesen megfogalmaznám, tehát nem alla prima – csakugyan jobb lenne-e, vagy épp veszítene (mondjuk így:) értékéből.

3. Alkalmi cikkek, kérvények, hivatalos: ez nem kérdés, ezeket eddig mindig háromszor kellett újragépelni.

Az is vonzó lenne, ha a fafejű-konok szegényebbséget választom, és az is, ha változtatásra-tanulásra szánom el magam. Lentről ropogni kezd egy tűz, Miki éppen fölkiált, jaj! az öngyújtót is véletlen beledobtam. Imád tüzet rakni. Talán szalonnát akarnak sütni? Rémes.

...vagy ez is csak önáltatás, az önáltatások hálója. Mert hogy mindenekfölött imádom a mindenféle billentyűket, elektromos kábeleket és fémdobozokat.      

Van itt egy érdekes dolog. Kaptam – ezt is paraszolvenciába, vagyis képért – egy jó kis könyvet: Don Camillo, állítólag világhírű is, a fülszöveg szerint 27 nyelvre... (Ismered?) Színhely egy Pó-völgyi pici falu, Észak-Olaszország, 1946, még minden ízében a háború mögöttük. A faluban a kommunista párt győz a helyi választásokon, vörös polgármester, igazi vörös jelszavakkal, ahogy dukál: klerikális reakció meg világszabadság, ami kell. Írni alig tud, de jó szándékú, jó buta parasztember, szimpatikusnak megrajzolva. És ellenfélként ott a falu papja, ez is igen egyszerű ember, neki is van a háborúból eldugott géppisztolya. És ezek ketten folyton keresztbe tesznek egymásnak. A pap a közeli patakban fürdik, meztelenül, ellopják a reverendáját, kommunista nagygyűlést bömböltetnek hangszóróval a templom mellett. Olykor össze is verekednek, de komoly bajban azonnal összefognak, és általában sokat segítik egymást. Egy szörnyű buzgó agitátornőt elkapnak valakik a sötétben, a fenekét vörös festékkel bemázolják, napokig ül a benzinben stb. Ebben az akcióban részt vesz az atya is. Bokszmérkőzésbe beszáll, álszakállban, megmenteni a falu becsületét stb. Konfliktusok és azok megoldásai, fejezetenként, sok röhögéssel. Eddig rendben is van. Ez a világ tiszta, áttekinthető. Mindent elrendeznek... egy tízéves kisfiú szintjén. No mármost, hogy is van ez? Elfogadható ez? Hogy én föléjük látok? Látnék, ha ott lennék? Igen. És akkor?

Nem tudom végiggondolni. Talán az attól való félelmem, hogy vannak (mert vannak!) világok, ahova én sem látok be, mert nekem magas.

Van még egy vonatkozása a könyvnek. Egyébként Guareschi írta. Kata fejemre olvasta, hogy Isten-képem ószövetségi, és ebben igaza is van, én még mindig félek... Reveláció volt, ahogy itt a pap Krisztussal beszélget, vitatkozik, veszekszik. Tanulok belőle imádkozni. Várj, leszaladok a földszintre, idézhető-e valami részlet, hogy halld te is a hangját! (Közben hallom, a kertben a társaság játszik: megadott betűkészletből szavakat kell kirakni. Hű, ezt megúsztam.)

Na, a könyv:

úgy dühbe gurult, hogy szentbeszéd közben rádobott egy leplet a feszületre, hogy Jézus ne hallja, amit mondani fog, aztán csípőre tett kézzel...
 

Egy másik hely, a papot este a sötétben elkapják, és jól eltángálják. Beszalad a feszülethez, ahogy szokta, ha kételyei vannak:

– Most mit csináljak?
– Ecseteld a hátadat kis vizes olajjal, aztán maradj békén – mondja neki Jézus az oltár tetejéről. – A sértéseket meg kell bocsátatnunk. Ez a regula.
– Jó, jó – okoskodott don Camillo –, csakhogy itt verésről volt szó, nem sértegetésről.
– Mit akarsz ezzel mondani? – suttogta Jézus. – A testi sértés tán fájdalmasabb, mint a lelki?
– Igazad van, Uram. De ne felejtsd el, hogy aki engem ütött, a szolgádat, az ezzel téged sértett meg...
– És én talán nem bocsátottam meg annak, aki keresztre feszített?
– Veled, Uram, nem lehet vitatkozni – legyintett don Camillo... –, de ha ezek a béketűrésem láttán elbizakodva beverik a fejem, azért te leszel felelős. Idézhetnék az Ótestamentumból...
– Don Camillo! te jössz nekem az Ótestamentummal? Ami a többit illeti, vállalom a felelősséget. De köztünk szólva, egy kis verés nem ártott neked...

Nagyszerű, nem?

 

1994. március 24., ezentúl már komputerbe fogalmazva

Január hatodika, este óta beütemezett perc, levelet kezdeni neked. Akkor telefonált Szüts, hogy másnap délelőtt átvehetem stúdiójában a NOTEBOOK-omat, amit szívességével, de mégiscsak képért, képemért sikerült szereznem. Szóval számítógép, szövegszerkesztő, komputer vagy mi. Kisebb, mint egy géppapír, úgy értem, fölülnézetben. Oldalról kétujjnyi vastag, japán és szürke. Azóta éjek és nappalok egyetlen lázas izgalom, most épp egy táblázatkezelő programmal ismerkedem délelőttönként. Csak 11-ig, MERT AKKORTÓL MUSZÁJ FESTENI, ne feledjük, március, Kecskeméten vagyunk. Többes szám, Miklós is. Szóval 11-től az ebédre hívó kolompszóig, vagyis fél egyig festem a napi kötelező egy képet. Idén ez 60x60 cm, visszatértem. M. szerint képeimnek kifejezetten jót tesz, hogy csak napi másfél órát szánok a szakmára. Esténként enter-shift-alt és ctrl billentyűkről beszélgetünk, azt hinném, szamaritánus, de nem, időnként izgatottan félretol a géptől, hogy ezt a programot... Pilinszky mondja valamihez példaként a rövidtávfutóról: futás közben nincsen anyja, nincs múltja, nincs családja, terve, – akkor fut. Talán még egy hónapnyi játék van evvel a komputerrel.

Volt egy balesetem. A Lukácsot tatarozták két hétig, utána, az első vízbeszálláskor történt. Forduló hátúszásban, elrúgom magam a faltól, valami jól megszúr. Nézem a talpam, vérzek. Nézem a falat, hát négy-öt csempeszilánk áll ki, a csempék ragasztásánál nyilván ezekkel állították be a sortávolságot, és bennfelejtették. Kisántikálok, kérek egy kalapácsot, a tüskéket leverem, szólok, hogy majd kötözést fogok kérni, és leúszom a még hátra lévő negyedórát. Közben a seb csíp. A zuhanyozóból húznak ki, sürgetőleg, hogy mennyire összevéreztem a padlót. Szemüveg nélkül nem láttam. Bekötöznek, hazasántikálok, délelőtt diktálás, fáj, oldom a cipőmet, a zoknim csupa vér, a gépírónő átkötözi, én meg kicserélem a bal és a jobb zoknit. SZTK, a sebet kitisztítják, bevarrják, dréncső. Első két nap nagyon fáj, járni nem bírok, szerencsére autót vezetni igen, ugyanis muszáj: naponta kontroll, kötözés. A sarkammal a kuplungot. Úszás hetekig tiltva, sikerül egy mankót kölcsönkérnem. Illetve kettőt. Le Kecskemétre. Járni nehéz, dagad, és pihenőpózt, fölpolcolást javasolnak. Első héten nem is tudok festeni.

Így hát nem volt akadálya, hogy a gépbe írt négy táblázat 57656 rubrikáját adatról adatra összeolvassam a kéziratommal, reggel hét és este háromnegyed tizenegy között, kábultan, vaksin és izgatottan. A második héttől állt be végleges? rend, hogy azért festek is.

Elképesztő, mi mindent tud egy ilyen gép. Ebéd közben ezen rágódtam, Miklóst is evvel szórakoztattam (tűri), hogy itt neked kétféle tipográfiával dolgoznék. Ebéd és ágy között sikerült a gépet (egyedül) átállítanom, három billentyű egyidejű lenyomásával üzemmódot vált. A munkasor kódját "pal.2"-nek rögzítettem. Na.

Ja, persze (ezt is képért) van egy printerem is, te már saját nyomatot fogsz kapni.

Egy hét gondolkodás volt a személyre szabott "könyvtárregiszter". Egy fajfogalomrendszer a lehető összes beírandó szövegtípus befogadására. Nekem való feladat. Amit igazán szeretek: rendet teremteni és rendet építeni.

Két évet gondolkodtam, beengedjem-e életembe ezt a játékot. Ellene szólt, hogy drágának, igen nehezen elérhetőnek tűnt, hogy semmi szükségem rá, csak az időmet cseszi. Mellette szólt, hogy játszani nem feltétlen etikátlan. Még mindig megszámolom a kert végében elhaladó tehervonatok vagonjait. A rekord (mozdonnyal együtt értve) 84 kocsi, 1952, Lágymányos, Déli Összekötő Vasúti Híd, a kénszagú, gőzölgő salakdombok között mászkáltomban.

 

1994. április 29.–május 17.  

Komputeráradás levonulóban. Lassan visszavedlik szerszámmá. Reggel bekapcsolom, hogy ha telefonszám, egyéb miatt kell, ne kelljen várakozni a beindulására. A múltkor a liftben a hatodik emeleti gombot kétszer nyomtam meg, ahogy itt kell az OK gombbal, tévedésből.

Írtam neked, mik azok a fraktálok?! Egy kiránduláson mesélték a múltkor, fantasztikus. Ha nem igaz, akkor is gyönyörű. Szóval, vannak ezek a periodikus végeredményű, végtelen osztások. No most betápláltak egy ilyen osztást számítógépbe, s mondjuk, a tízezredik tizedesjegy vagy mi hirtelen kitér a rend alól, érted?! Szóval az osztás eredménye 1,262626...26 és ez egyszer csak megváltozik. Őrület. A modern katasztrófaelméletek kezdenek a dologgal komolyan foglalkozni, hogy talán ez egy ősok. Másrészt amit én teljesen kívülállóként is meghallok a dologból, hogy e tény jelzi, a számok is csak közelítő körülírásai a valóságnak. Nem abszolút igazak.

Mikica elvesztette a neki dedikált C. Naplót, valahol (hol?) elkallódott. Fölajánlottam helyette másikat, mire nagyon szelíden megmagyarázta, hogy neki tulajdonképpen állandó saját példányra nincs szüksége. Bólintottam, nyeltem egyet, és mosolyogtam. Érettségi utánra tartogatta anyám átadni édesapám frontról nekem írt levelét. Másfél éves lehettem, amikor íródott. Hadifogságból, betegen küldte, gondolom, sejtette, nem lát többé. A levelet nem vettem át. Azóta se olvastam. Múltkor kérdeztem anyámat, mi lett vele – kidobtam rég, mondta. Mi volt ez a gesztus tőlem, ámulok. Az elszántság mellett, hogy én majd a magam útját... nem valami félénkség, félelem? Hogy engem (gondolom most) egy súlyos árnyék ne irányítson... (Morális ítélőképességemben mindig bíztam.)

Most jövök Katával az édes Harangvölgyből, eső utáni harsogózöld lombok, igazi napsütés, egy órát pokrócon heverésztünk. Miki síedzése ilyenkor több kilométer futás, véletlen elrohant mellettünk, nem vett észre. Népszabadságot forgattam félálomban, így reklámozzák, és mégis igaz: Magyarország legnépszerűbb napilapja. Megmaradt a nagy apparátusa, sok jó szerző is odavándorolt. Szombaton jó esszék. Találtam egy valószínűleg fiatal figurát, kiváló: Bayer Zsolt. Kéne neki egy képet ajándékozni.

[Évek multával ma szélsőséges, antiszemita hírében álló publicista. 2008. 3.]Érdekelne ez a kalandotok, aminek házasság a neve. Az összetartozás. Még a hetvenes évek elején történhetett, házasságunk második-harmadik évében. Karácsony, törzsi ebéd, vagy tizenöten a Jávor szülőknél. Egyszer csak Jávor papa dúltan rászól Katára: piros nadrág van rajtad! (Épp az igen-mini szoknya volt divatban.) Mire én félig fölemelkedve ültömben kissé lehúztam sliccem cipzárját, hogy az enyém pedig kék! – így jelezve, hogy ez már a mi kettőnk ügye. Nem dobtak ki.

 

1994. július 26.

Kékkút. Izgalom a székem körül. A gyerekek a szőnyegpadlón hasalva vitatják, mi legyen a sorsa az imént fogott kölyökegérnek. Rájuk bíztam, döntsenek. Szempontjaik: a háziegér nem védett. A kisegér még nem gonosz. Folytonosan rágnia kell, a fogai miatt. Ha a szomszédba dobjuk, ott tesz kárt. Nem hiszem, hogy lenne lelkierejük megölni. Majd meglátjuk.

Most vitatják a jéghalál, a fulladásos és a bárdhalál közti különbségeket. Beszélik, keresztre is lehetne feszíteni, persze fejjel lefelé.
"És a gerinckiszedést hogy is kell?" Most bíróságot alakítottak, 27 egérben állapítják meg a váltságdíját. Közben:
"Ne pöcköld, szegényt!"
"Apu, fullasszuk bele ebbe az üvegbe?" Mondom, sajnos az szenvedéssel jár. Öljük meg egyáltalán? Kegyetlenül rájuk hárítok mindenféle döntést. "De vért nem akarok látni." "Mégiscsak a megfulladás lenne az igazi." "És nekünk se kell sokáig nézni, amíg szenved." "És ha egércsapdát tennénk be neki, evvel esélyt is adnánk neki." – ez Miki bölcs ötlete, amivel a közvetlen gyilkolászást sikerülne elkerülniük. Most sajtot keresnek a csapdához. "Te nem undorodsz az olyan vértől, amikor meg is hal valaki?" Most meredten nézik a csapda körül rágcsálót. A rugó nem kattan. Türelmetlenül ütögetik az üveget, történjen már valami. "Jaj, Pépör (ez én vagyok), mit csináljunk?" "Szép lassan fölöntjük vízzel?!" "Maguk döntsenek, én elmondtam szempontjaimat." "A stratégia jó volt, csak nem az egéren csattant a fogó! Szegény egér, mit sem sejtve rágcsál, miközben öt perc múlva, jujj! Valószínűleg eltörte a fogó az egyik lábát, ezt nem akartam! Bár akkor nem eszegetne. Próbáljuk még egyszer. Azt akarom, hogy a testét kettévágja, most például csak az orra van benne!" Végre kattan a fogó, a feje benne. "Él? Még mozog! Rázzuk meg az üveget! Öntsük föl vízzel, akkor hamarabb vége! Emeld ki a fogóval együtt! Fujj, te ezt megfogod? Most meg lehet nézni a fogait! Hova lehet rakni egy ilyen egeret? Temessük el? Klórmeszet is lehetne rá tenni! Jé, mennyi tetű van rajta! Megnézzük nagyítóval? Ez már egy szabályos hulla."

Eltelt a délelőtt. A rádióban delet harangoznak. Kata lent krumplit hámoz. A gyerekek leszaladnak beszámolni.

 

1994. szeptember 1., műterem, immár itthon

Most valami finom alig-érintést érzek a bokámnál. Zsófi volt osztálytársaival egy bő hétre Görögországba távozott, állatait rám hagyta, ezek menüit írásban is, bölcsen. No mármost van egy méteres kannyula, ami épp akkora, mint az üvegakvárium körötte. Nem bírtam ki, befogadtam a műterembe. Hanyatt-homlok rohant az ágy alá. Estére már hívásra bejött. S most tanítom, mutassa meg, melyik testrészét szereti vakartatni. Minden rendben is van, ötödik napja ágyban, arcüreggel kombinált influenza, a nyuszi a vállamon üldögélésbe szokott. Csakhogy úgy tűnik, csak pokrócra szeret üríteni. A kis kemény gömbökkel nem is lenne baj, de férfiasan nagyokat vizel. Tehát most meg kell megtanítanom, hogy

    1. én szeretem őt, de ellenben

    2. az ágyra nem mehet.

Csak hát nehézkes a felfogása. Székben, komputer mellett lábadozom. Ül az ágyamon. Erre hozzávágom rendre a Százegy elbeszélés első, második, majd harmadik kötetét (a sorrend nem biztos), közben persze kedveskedően beszélek hozzá, nehogy azonosítson a könyvekkel. Kétszer félreugrik, s csak a harmadiknál hagyja el az ágyat. Most e célra zsolozsmás- könyvem, bugyigumival átfogva, egy üres konzervdoboz és egy háromméteres acél mérőszalag van a szoba különböző pontjaira kikészítve.


Késő este, még aznap. Fordulat nyuszifronton. Ökológiai egyensúly, zártlánc. Eltűntek a golyók az asztal alól. Szepi megette. Ma telefonáltak, októberben meglesz a szerzői estem a Merlin Színházban. Ketten ülünk a színpadon, egy irodalmár barátom kérdez. Rólam. Ez a műfaj megy nekem.

Tegnap telefonáltak, szerencsére mégse kell freskó Pécsre. Elfogyott a pénz. Idei nyaram legfőbb nyeresége a győri Tanítóképzőtől 600 forintért kikunyorált csodálatos gurulós pénztárosszék. Attól pénztáros, hogy igen magasra lehet állítani, és van neki alul egy körbefutó krómozott lábtartója. Sok éve vártam. Egy bánatom volt: zöld és fekete műbőr borítása. A napokban varrtam neki homokszínű, anyagában mintás, igazi bútorkárpit-burkolatot. Festek, odahúzom. Hátralépek megnézni, odarántom. Tökéletes.


 1994. szeptember 8.

Tegnap igen megdorgált a Lukács úszómestere, kérdésére bevallottam, még mindig a műtermet festem. Pironkodtam is. Megígérte, hogy segít majd új témát találni.

 

1994. december 5-11.
Szervusz, J. mama! A tértivevény rózsaszín céduláján aláírásod, à remettre en main propre, signature du destinataire; tehát élsz, Franciaországban tartózkodsz, beszélő viszonyban vagy a postással, van tollad, és mozog a jobb karod. Jól van.

Itt a szomszéd kerületben, a régi Farkasvölgyi temető helyén, ahol a háború után apám apját elföldelték, e percekben Jelcin beszél meg Clinton, a Margit körúton meg rendőrök vijjognak. Mázlijuk van, mert szirénájuk megkülönböztethetetlen a mentőkétől, úgyhogy rendszeresen potyáznak fohászaimból. Illetve újabban legalizáltam őket, bevettem a csapatba, a rend kedvéért. Reggel a Lukács uszoda férfi szekrényes öltözőjében nem volt világítás, hangot adtam feltevésemnek, hogy biztonsági okokból.

Uszoda. A klubom. Kaptam már Cseri Kálmán-prédikációt, váratlanul, nyomtatásban, ajándékba. Múlt héten egy üveg fotóvegyszert, 1960-ból, talán még jó. Szóltak, tudnak pacalt is szerezni. (Mi az?) Most kaptam hírt Gyula bácsiról. Az ő révén jutottam el Mikicával a Hadtörténeti Könyvtárba annak idején. Ma 85 éves. Agyvérzést kapott, mint pár hónapja Lajos úr. Mindkettő hadtápos tiszt volt. Reggelente Tibikém (szintén katona) rám köszön a zuhany alatt: jó reggelt, művész úr! Válaszom: jó reggelt, vitéz úr! Minden reggel invitál, úsznék vele a hideg medencében, ne abban a pocsolyában, cserébe javaslom neki, hogy testedzés okából – nagyobb terhelés a szívnek – tartson velem a 26 fokosba. Gyönyörűen úszik, olykor elnézem, már hazafelé mentemben. Most költözött ki Budakeszire, hosszabb az út ide, reggelente. A kitüntetésekkel és katonai rendjelekkel foglalkozó egyetemi tanártól megtudakolom, javult-e édesanyja állapota, most tanítja újra járni. Vasárnaponként két gyerekével a Börzsönyben kirándul. Van egy Moszkvában végzett mérnököm, aki megtanított a komputeremben lévő opuszjegyzékem gyors rendezésére. Este hívom majd a Széchényi Könyvtár igazgatóját, bár napok óta nem láttam, nem használhatnánk-e a téli szünetben néhány napra zirci vendégszobájukat. Van egy statikaprofesszor, akinek készülő statikatörténeti könyve kéziratát átnéztem, és bele is beszéltem. Állítólag megfogadta. Múltkor almás heringet ettem nála vasárnap reggel, ugyanis dicsekedett vele, mennyit meghagytak a tegnapi vendégek. Hazafelé ballagva a zsidó és a katolikus bűnbánati módok különbségeit egyeztettük.

Istvántól, akinek csak most, az ötödik évben tudtam meg a nevét, majd meg kell érdeklődni, kapott-e hírt fiától, és unokáiról Amerikából. Nem nagyon írnak neki, ritkán egy telefon, igyekszik hősiesen viselni. Van egy üzletkötő, aki egyszer vidult fel eddig, mikor amerikai társasutazásáról kérdeztem, s a Grand Canyonról. Jenőke, aki szintén könyvtárban dolgozik, 50 körüli, időnként megverik, ilyenkor az úszómester után kiabál segítségért. Idegbeteg, mindenkibe beleköt, a vízben rugdal. Én preventíve jóban vagyok vele, mert egy sávban úszunk, s ő nem tér ki senki elől. Én meg háton, odafelé, vigyázni kell. Kifejlesztettem egy technikát a néhány tempónkénti víz alatti előrenézésre. Már ritkán ütközöm. Jenőke a múltkor szoborrestaurálási ügyben fordult hozzám. Épp egyforma tempóban úszunk, ami ritkaság.

Mióta valamelyikük kölcsönkérte egyik rádióinterjúmat magnókazettán, azóta valaki a kabinsor túlsó oldaláról átköszön nekem, valaki ottani, (számunkra) külföldi. A főorvos úr is gyönyörűen úszik, nehezen ad potyareceptet. Tavaly vele cseréltem egy képemet Shakespeare összesre. Fantasztikusan kidolgozott teste van. Súlyzózik is reggelente. A fontosabb kiállításokra figyelmeztetjük egymást. Van egy kamarai elnökünk is, szófukar, és nem ért a komputer Excel programjához, sajnos. Egy közgazdász a jobb oldali szekrénysorról vett két példányt a zsidó temetős fotóalbumomból, olykor tréfálkozunk. Az ősz-bozontos mellszőrű Feri bácsit, aki mindig elmondja, hogy kúrálta ki fekélyét napi úszással, 82 éves, rég láttuk. Reméljük, csak átpártolt a Dagályba, s él. Sokat dorgált a melegebb vizű medence miatt, mígnem az utóbbi időben, szégyenkezve, maga is rákényszerült. Gyula bácsinak a szeme javul az operáció óta, felesége hazakerült a kórházból, ő főz rá. A nagydarab, bajuszos, kissé hőzöngős szívbeteg MDF- (Magyar Demokrata Fórum, jelenleg ellenzékben) párti közgazdász újabban egy órával később, hétre jár, s velem egy időben kezd. Kérdezem, nem hiányzik-e a régi csapat. Azt mondja, csak egy részük, mert az a sok liberális nem.

Egy ügyvéd nevetett a zuhany alatt, képakasztó cédulámat (tudod, mi az?) jogilag dilettánsnak találta. Rögtön segített átfogalmazni. Várj, megpróbálom ide átmásolni, benne van a gépben. A "copy" gombot először, aztán az "ide most ezt lerak" gombot. Ez a 22. változat, hetekig mindenkivel ezt korrigáltattam, a képek hátára ragasztom. Tehát ez a végleges:

 

cím:                                                                                                         

opuszszám:                                                        technika:

hol készült:                                                         méret:

                                                                           dátum:

Váli Dezső H-1027 Budapest, Margit körút 64/B VI.3.

 

TISZTELT GYŰJTŐ!  Kérem, szíveskedjék nekem címét megküldeni.
Munkáim helyét számon tartom.
Valamint: szeretném kiállításaimról a jövőben Önt értesíteni. Köszönöm.

KÉREM, MŰVEM TARTÓSAN NE KERÜLJÖN KÜLFÖLDRE.

Kivétel: közgyűjtemény, múzeum.

DEAR COLLECTOR, please send me Your name and address.
I would like always to know the place of my works and send You
 invitations to my exhibitions. Thank You.
IF POSSIBLE PLEASE DO NOT TAKE MY WORK ABROAD.
Except: public collections, museums.

 

 

Ki van még, klubtag? A nőkről még nem is beszéltem. Ritka a fiatal, természetesen. Van egy barna hajú (kilógatja úszósapkája alól), lassan úszik, és folytonosan illedelmesen maga elé mosolyog. Talán azért, mert tökéletes segge van. A fiúk az öltözőben, ha jól emlékszem, Nofretete névvel jegyzik.

Van egy őszülő, jellegtelen, fáradt hivatalnokarcú, zakós ember. Érdekes volt, mikor egymás mellett úsztak, kiderült, ők: kettők. Azóta több ismerősömről is észrevettem, hogy kettő van belőle.

Van még a Sanyi bácsi, aki szállodaigazgató volt, sok érdekeset mesélt a londinerek világából. Misi, a nyugdíjas könyvtárigazgató időnként meghív egy kávéra, ha mindkettőnknek van erre egy negyed órája. Három képet ajándékoztam neki, kettőt a hivatalába (Mednyánszkyval egy térbe), egyet a lakására, annak idején. Pár hét után azt lecserélte, igaza volt. El is törtem, ahogy visszaadta.

Megint álmodtam egy leírandót. Illetve elalvás utáni pillanatból visszakapaszkodtam az értelem peremére, s rögzítettem, hogy az előbbi pillanatban VALAMI-vel álmodtam, ami tulajdonképpen három dolog: egy püspök, egy karosszék és egy zongora-billentyűsor, ami egy asztalról leesni készül.

A Fiorettiben díszelnök lettem, vagyis fölfelé buktam. Csak megnyitom és berekesztem az ülést. Az első két óra levezetését elvették tőlem, távollétemben. Szerencse, hogy anyámhoz kellett szaladnom aznap este közi közben, hirtelen, mert rosszul lett, különben talán nem szerveződik meg ez a szereposztásváltás. A harmadik imaórát magamtól adtam át, alkalmanként jelölök vezetőt. Furcsa így, felelősség nélkül. Agyam még arra áll, hogy minden konfliktushelyzetbe belenyúljak. Kata sokat mondta, hogy sokat beszélek, hát most esem éppen át a ló túlsó oldalára. Remélem, tényleg jót teszek vele nekik. Lesz módom figyelni az imára is.

Hogy elkezdtem tanítani, megint írtam két hónapig élet- és munkanaplót, kontrollként. Megszámoltam, tehát sajnos pontos és igaz is. Eddig soha nem vallottam be magamnak, most kihirdetem. EGY festésnapra NÉGY háttéripari munkanap tartozik. Keretezés, levelezés, szállítás, anyagvásárlás, opuszjegyzék. Csak az a kérdés, ha magántitkárom, vagy mint Mednyánszkynak, műteremszolgám lenne, mit kezdenék az időmmel. 46 képet kezdtem idén.

Mi van még? Szajolon kisiklott egy vonat, 27 halott. Ja, Esztergomban is lesz egy kiállításom, rajzaimból. Annyi hasznom lesz belőle, hogy csináltathatok plakátot, 20 éves sorozatom újabb darabját.Valószínűleg megint műteremfotóval.

Kisfiúkoromtól izgatott, hogyan készül a műmárvány. És nem tudtam kitalálni, harmincéves festőtapasztalattal sem. Tudtam, hogy nem rajzolhatják a mintát, az lehetetlen. Valami spaklizásra (festőkéssel kent anyag) gondoltam. Most a budai ferenceseknél felújítják a jobb oldali Jézus Szíve oltárt, meglátogattam a mestert munka közben. Megmutatta. A lényege: félnedves színes gipszlabdacsokat gyúrsz. Más színű festékben panírozod, meghempergeted az egészet egy falapon. Majd ezt fölcsapod a falra, s mikor kicsit megszáradt, lereszeled a felületet. Előbukkannak a színfoltok, színhatárok. Nagyon jó.

A légkondicionáló gépet beüzemeltük (három képemért szereztem), lukat vágtam számára az erkélyajtómba. Hűt.

    Szép karácsonyt nektek!

 

1995. január 8.

Kaposszentbenedeken, húgom monostorának egyik cellájában ülök, anyám az ágyamon keresztrejtvényt fejt. Évek óta nem volt alkalmunk pár napot együtt tölteni. Anyácskám épp vendégségben itt, mikor Erzsébet táviratot kapott Erdélyből, azonnal utaznia kellett. S többféle okokból ide kellett rendelnie engem. Sajnos, csak lassan tudom átprogramozni magam (teher ez magamnak is, a családnak is), sok a dolgom, s nehezemre esett az út, persze aztán most jó itt. Két napja várom e levélkezdést, ez lett volna a fő mulatságom itt, de kiderült, hogy Erzsébet hónapok óta!! a portásfülkében él, egyszerűen mert a cellájából nem hallani a kapucsengőt. Őrület, csengő mint fő bútor. Így hát be kocsival Kaposvárra, két kapcsoló, két csengő, két reduktor és negyven méter kéteres gyengeáramú kábel. Majd egy óra múlva vissza (megint 30 kilométer) és még hatvan méter. Aztán másfél nap szerelés (egyórás munkának hittem), a monostor két távoli pontjára egy-egy csengő. Este kész, próba, nem működik. Másnap a reggeli imát avval kezdem, hogy Uram, nem kereshetném meg ima helyett inkább most rögtön a hibát, nem engednéd meg?!... Aztán step by step*, végig a hibaforrásokat. Egy helyen a kábelen átütöttem egy szöget. Délben Mami kucsmát, kabátot, ki a kertkapuhoz, én meg boldogan rohangáltam egyik üvöltő csengőtől a másikig. Az egész házban hallani, de van neki kikapcsolója is.

Hát igen, a fontossági sorrendünk, az igazi rejtély. Magamat se értem, hogy érthetnék másokat?! Ha érteném, érteném az egész világot... A napokban valami régi, igen halvány emlékfoszlányom fölmerült, s tétován tettre késztetett. Műteremablakom alsó harmadát letakartam farostlemezekkel, mint egyszer valaha. Elég érdektelen történet, nemde; világítástechnikai részletkérdés, a fényt inkább fölülről kapom. S mint a menydörgés, mint a földrengés, úgy történt; a szobám ámulatosan szép enteriőr. CSODA. Boldog voltam! És talán leszek is! Lehet, hogy CSAK EZEN MÚLOTT az utolsó húsz évem?!

És még egy muri, megint elvesztettek egy képemet. Másfél méteres, tavalyelőtt még ott lógott a szabad demokraták székházában, a titkárságon. Csak hát meszelés volt közben, levitték a pincébe... Megsúgta valaki a Belügyminisztériumban a történetet, mire jelentkeztem náluk, hogy kérem kölcsön, kiállításomra. A fő-fő muki fogadott, hogy ők most mit csináljanak?! Négy éve ajándékoztam egy ottani fiúnak (ma külügyi államtitkár), most akarta betenni új, nagyobb szobájába... Kértem a rendőrségi nyomozási jegyzőkönyvet, persze semmit nem tettek ez ügyben eddig... Hagytam őket beszélni, elakadásig. Majd javasoltam, hogy ha más nem jut eszükbe, vegyenek hasonló árban egy képet tőlem az államtitkár számára. Evvel engem is, őt is kárpótolják. Tetszett, ebben maradtunk. A héten bonyolítjuk? Az elveszettet 380 ezerre értékeltem. Ha tényleg pénz lenne belőle netán, azonnal vennék egy nagyobb kapacitású printert, nagyon hiányzik. Egy ilyen levél kinyomtatása (három példányban) évekig tart.

Még van egy képügyem, ez olyan szégyellni való, hogy tán el is tüntetem a nyomait majd. A ferences tartományfőnököt megnoszogattam, válaszolna már másfél évvel ezelőtti levelemre, amikor megsemmisítették egy keresztút grafikámat. Nagyon udvarias voltam, hogy bármily kellemetlen mindkettőnknek, ezt a dolgot le kellene zárni. Egy nagyon maliciózus válaszlevelet kaptam, felemlegetve, hogy miért a Népszabadságban forgattam meg a dolgot (olvashatta, a cikkben ezt külön megindokoltam), és hogy ők tanulatlanok, nem tudják, minek is kéne nekik tetszeni... Egyébként bocsánatot is kért.

[*lépésről lépésre]

 

1995. március 13., Kecskemét
J., te riherongy! Te kótyomfitty, pernahajder, te labancbérenc! Te harapófogó, te balesetvédelmi oktatás, te ázalag, te jogi keret, te Balmazújváros, te ukrán vízügyi tanácsadó!

Hát kerülő úton és véletlen kell megtudnom, hogy elköltöztél?! Francia szállásadónődnek küldözhettem volna tovább leveleimet, gyanútlanul, éveken át?! És amíg címeteket kinyomoztam! Pfűű!

Jó lenne tudni, mi ez a költözés. Jobb vagy olcsóbb hely? Kirúgtak? Munka? Csapat? Kert? És a bébi mit szól hozzá?

Március. Elseje óta megint alkotóház, Miklós a szomszéd műteremben. Onnét irányítja zsebtelefonján Budapestet. Amikor elborít a reménytelenség, vigasztal, irgalmasan. Pocsék hetek, rezignáció. Pedig igyekszem ellene mondani. Hogy minek a világot építeni, mikor elmúlik, mint a mező virága, hogyha általmegyen rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé. Vas István mondja tegnap este azt a Miért vijjog a saskeselyű?-ben: a szellemi válság, a lelki válság tudvalevően az élet fényűzései közé tartozik. Milyen egyszerű. Lelkierőm töredékességét mutatja, hogy idén Kecskemétre SOK könyvet hoztam, nem tudtam előre dönteni.

No, a 380 ezer forintos kép ügye, amiről a múltkor. Megtörtént a dolog. A következőképpen. Telefonálnak: "lerendezve", jöhetek a pénzért. A pénztárban 300 ezret nyomnának a kezembe. A pénztárosnő föltelefonál, elpirul, majd zavartan kezdi magyarázni, hogy ez is sok pénz, különben sem tudtak már 13. havi fizetést osztani, ők ilyen szegények. Én föl a főnökhöz, a titkárnő nem enged be, hogy tárgyal, leülök, üldögélek. Átmegy a színen Pető Iván, a pártelnök, lekezez, jaj, kedves Dezső, ez milyen egy kellemetlen történet, most te itt mire vársz... Mondom, kifárasztási technika alanya vagyok, a pénz... Hogyhogy, na várj egy percet... már itt is vagyok, menj csak le a pénztárhoz, minden rendben... Mégis volt a pénztárban 380 ezer forint... Hazafelé útba ejtem anyámat, majd betérek egy Sony márkaboltba, színes tévé Katának. (Később még egy fritőz, vagyis krumplisütő, az egész lakásba 20 wattos, takarékos izzó, egy baráti segítség 30 ezer, egyházi tized 38 ezer, és a két gyerek külföldön síelt.)

Otthon leülök az íróasztalomhoz, előveszem az Adózási Segédletet, kiderül, 150 ezer forintot kéne ebből befizetnem. Megvakarom a fejem, fölhívom tudós barátomat, annak utána a pártházat, hogy a számlával apró baj van, ne küldjék tovább, holnap reggel bemegyek. Másnap beviszek egy papírt, mely szerint képemet JÁVOR KATÁTÓL vették, így nem adóköteles. Még megkérem, körülnézhetnék-e a pincében, én jobban, keretről is, hátulról is megismerem... Mondják, teljesen fölösleges, jó néhányan, annak idején, fegyelmi is volt belőle, tűvé tették... és sajnos az üres keretet meg is találták. Azt is gyanítják, ki vitte el... Akkor legalább megnézném a keretet, a szögek állapotából látnám, kiesett, vagy kiszedték belőle... A gondnokot előkerítik, lekísér. Mutatja a keretet, ott áll a falnak fordítva. Benne a farost, húszcentis opuszszámommal. Megfordítom. Mondom: ez...? Hát erről szakították le a képet, ez a ragasztásfelület... Leporoltuk, fölvittük. Egy ideig csendben nézte a vezérkar. Aztán elbúcsúztam.

Két hét múlva kijöttek képet választani. Merthogy, ugye, vásároltak tőlem, kárpótlásként, Szent-Iványi számára. Addigra Csomaytól visszakértem egy réges-régi nagy képemet, amit a padlásán tartott, hogy választhat helyette, amit falra is van kedve rakni. Még elpöccintettem, hogy ezt már el is adtam, 380 ezerért... Férje fölhördült, ekkora festő vagy, hogy látatlanba...?! A képet elszállították, még nagy betűkkel ráírtam: Vigyázat, ez a kép hátulja!... Hát így esett a dolog a szabad demokraták székházával. Ha a negyven fehéringesből egy lemegy a pincébe a másfél év alatt...

Jelenits atya idén is szentelt lakást nálunk. Most nem virágot hozott Katának, hanem bonbont a gyerekeknek. Tavasszal búcsúzik tartományfőnöki posztjától. Mindig utolsónak hiszi nyári bicikliútját gyerekeivel, Rómába. Egy-kétévente találkozunk. Általában elég őt gondolatban megkérdeznem, azonnal tudom a megoldást. Most rákérdeztem, hogy asztali korpuszomat levélnehezéknek is használom-e, jóváhagyta.

 

1995. április 26.–május 9.       

Egy hétig felvételiztettem leendő főiskolásokat. Tízszeres túljelentkezés, első fordulóban egy félnapos fejrajz alapján ezt négyszeres létszámra kellett lefaragni. A zsűrik délben kezdődtek, előtte aludtam két órát, hogy bírjam. Napi 160 ember. Rajzaik alatt mappában otthoni rajzok és tervek. Egy gyerekkel 60-100 másodpercet foglalkoztunk, ez elég is volt a döntéshez. Nagyon kellett figyelni, egy ember sorsáról van szó. 12-en szavaztunk, hat igennel továbbjutott. Fegyelemmel át kellett lépni a mellékkörülményeken: koszos rajzlap, olvashatatlan aláírás, kulturálatlanság, tapasztalatlanság. Utolsó nap bemutattam a zsűrinek egy rajzot, hogy én elfogult vagyok, ez itt barátom fiának rajza, mondanának véleményt, bekerülne-e a második fordulóba. Ítéletüknek nincs tétje, a fiú nem akar művészeti főiskolára jelentkezni. 11-ből 2 igen szavazatot kapott. A rajz fotónagyítás volt, előző éjjel csináltam, harminchárom éve evvel vettek föl a főiskolára. Nevettek.

V. Miklós Kékkúton rácsapta a kocsiajtót a mutatóujjamra, Tapolcán tizenegy öltéssel bevarrták. Igazából csak egy öltéssel, de ez így nem jól mesélhető. Nem tört benne csont. A műtő előtt várva (bekísértek, egy kézzel vezettem, elég gyorsan) Miklós megkérdezte, nem félek-e az injekciótól? Mi mindentől tud félni egy gyerek!

Szóval az úszás. Nyolc napig eltiltottak. Volna. Fölvettem egy óriási sárga gumikesztyűt, s fej fölé tartott kézzel, háton és egy karral úszom. Honv. minisztériumi alezredes barátom fejcsóválva rám köszönt: Dezső, Dezső, hát az orrcsipesz nem volt elég?! Viszont ha most nekiúszom valakinek, az kér bocsánatot. Az egész uszoda dédelget. Egyik öreg prof a medence szélén levétette velem a kesztyűt, és megvizitálta a kötést. Tanácsokat adott. Egy másik ezeket a tanácsokat a zuhany alatt felülbírálta. A komor néni rám mosolygott.

A szemtelenség a dologban, hogy így is gyorsabban úszom mindenkinél. Ezt is eltűrik.

Lukács. A sajtófigyelőm. Dezsőkém, olvastam rólad a Magyar Nemzetben! Nem is tudsz róla? Holnap hozom, két példányban, xeroxon! Ismernek.

4 évvel a pápa látogatása után megkérdeztem a Vatikántól, megkapta-e a Koldus keresztutamat. Nem, tényleg elveszett, gyanítottam. Most telefonáltak a pápai nunciatúráról, vatikáni megbízásból keresik. Annak idején Keresztes nyíregyházi püspök jó néhány levelemre nem válaszolt ez ügyben.

27 év után bensőséges családi ünnep színhelye volt konyhánk, utoljára mosogattam. Kata Zsófival évek óta huzakodik, hogy szinte semmi házimunkát nem végez. Próbálkoztam ebbe az egyenetlenségbe több ízben belenyúlni, sikertelenül. Most ÉN ráosztottam ezt a feladatot, szépen csinálja, béke van.
[Már el is felejtettem, hogy valaha Zsófi is mosogatott, egy ideig. 96. 10.] 

Ólmos fáradtságom váltakozik az ónossal. Bár a festészet húzóágazat, állítólag.

 

1995. május 15.

Győr vége, Miki hazament, én háromórás autóúttal dögmelegben Őrségbe, Robi meghívására. Talán Mikica (bocsánat, Miklós, egyszer, s mindenkorra megkért rá) jelenléte s a rezzenetlen kánikula együtt, hogy e levél megint megállt egy hónapra. S most másfelől is veszély. Robi mindig kéri, s most az idei 250 oldal naplómat is lehoztam neki; elolvasta. Szerinte ezek a J. levelek bizony elfáradtak. És: általános szerkesztői tapasztalata (nem csak nálam), hogy a komputerbe írt szövegek henyébbek, kevésbé feszesek. Az ítélet kissé elcsüggesztett, kérdésessé teszi a folytatást. Illetve: majd megpróbálom gondosabban.

Őrség hát megint, ahogy dátumos életrajzomat nézem itt a gépben, hatodszor.
[http://deske.hu/iras/html/hobbi.htm ]

 

1995. szeptember 24.

Hát itthon mi újság. Majdnem föloszlott a Fioretti. Két hete egyszerre hatan jelentették be váratlanul, ámde összehangoltan, hogy itt hagynak minket. Adrienn és férje, Kornél, Ernő és felesége, valamint Ildikó és unokahúga. Legtöbbjük Jóskáék keddi közijébe megy át, akik egy francia lelki közösségbe, az Emmánuelbe léptek be, bár nem mindnyájan.

Itt hagynak minket, mert szerintük megálltunk, passzívak vagyunk, akadályozzuk a Szentlélek működését közöttünk. Bár egy éve átszerveztük, és megosztott lett a vezetés, többen, kimondva kimondatlanul, továbbra is túl meghatározónak tartottak engem. Most, pár nap múltán észbe kapva fölajánlottam ugyan, István atyával is egyeztetve, hogy ésszerűbb lenne nekem egyedül átmennem egy másik közösségbe, de a dolog addigra már valahogy véglegesre rendeződött bennük. Fura így: Gábor, Andris, az örökké hű Erzsi meg mi ketten. Néhány ritkábban járó, elfoglalt anyuka – nem ismered őket.

Fölmerült – sugallták is a távozók – talán helyesebb lenne föloszlanunk, s más közösségekbe betagozódnunk. Meglátjuk.

A búcsúzóktól bocsánatot kértem, és megáldottuk őket. Aznap rövid idő maradt a szentségimádásra.

Foglalkoztat persze a felelősségem ügye. Volt, hogy leugattam őket, amikor úgy véltem, hogy föléjük látok. Voltam agresszív. Fölényeskedő. Valószínűen: türelmetlen. Amiről nem is álmodtam volna, kiderült, több (lányféle) "nem mert megszólalni jelenlétemben". (Kata híre.) Ez baj! Baj még, hogy konfliktusainkat – Kata és köztem – én is beengedtem időnként közéjük.

A. szerint a közit Kata vitte jégre, avval, hogy ellenem fegyverként használta ezeket ez embereket. Nekem, mindenesetre, amennyire képes vagyok, még hátrébb kellene húzódnom.

Váratlanul ért ez az egész. De nem érintett túl mélyen. Pusztán vonzódásaimat tekintve nekem minden közösség inkább csak teher. Talán nem is vagyok most vezetőnek való: az örömhírt nem élem meg. Hogyan tudnám továbbadni? 

 

1995. november 14-16.

Pannonhalma kissé dühös volt 93-ban Népszabadság-cikkemre, hogy giccsek is vannak falain, de létrehozott egy bizottságot, s lassan mindent kipucoltak, hála Istennek. Most a maradékot is, merthogy szétverték a gimnázium épületét (benne a régi kápolnát, mindent). Anzelm szeptemberben föltelefonált, szerezzek nekik kölcsönbe kortársaktól festményeket. Jó néhány telefon, némi szaladgálások, szombaton nyitottunk az így összegyűjtött anyagból egy kiállítást. Szerencsés ötlettel így, ünnepélyesen adták át a diákoknak a képeket. Anzelm biztatta őket: merjetek elutasítani, s közben merjetek kérdezni!

 

Fioretti ügye. Kata elment István atyához, s úgy döntöttek, más közibe megy. Talán végleg. Átköltöztünk a műterembe. Mintha óvóhelyen. Munkaasztalomon pokróc, konzervdobozba került a gyertya, ide az való. Furcsa. Írtam és fölolvastam egy deklarációt a maradéknak, hogy egyetlen utunk lehet, csak magunkat javítani, egymást pedig: elfogadni. Négyen-öten vagyunk, valami pislákoló remény: mindenki fontossá vált. Túléljük?

 

Két év után újra megnéztem a gellérthegyi sziklakápolnát. A pálosoké. Az előtérben buzdító strófák:
 

sorozatos ima, erény
ebbe csillan meg a remény

az Olvasó parittyakő
Góliátot leterítő
erős Asszony égi kardja
legyen velünk szent oltalma
 

Az oltár fölött selyem nemzetiszínű zászló, belehímezve két tőrrel átdöfött szív. Szólni kéne nekik?


1996. február eleje, majd március első hete

Lukácsba menet. Hihetetlen, mintha Amerika. Állandóan változnak a boltok. A virágárus csődbe ment. A könyves is bezárt, egy éve üres, úgy látszik, nem tudják kiadni a pavilont. A bár bekebelezte a mellette lévő rokkantnyugdíjas trafikot, nagy garral elkezdtek építkezni, galériát építeni, falak rózsaszínre, aztán az egész hirtelen félbe maradt, hónapok óta a malterosládák ugyanott a földön, a kirakatüveget lassan ellepik, mint a hullakeselyűk, az alkalmi plakátok. A díjbeszedő-iroda kirakatát egy élelmes üzletember kibérelte, kaliforniai mamutfenyőből faragott irdatlan karosszékek vannak benne, megrendelhető. Egy új non-stop pince-élelmiszerbolt nyílt, nyitva reggel héttől. Talán nem tudnak angolul. A vietnami tejboltunk mellé telepedett szerb tejbolt átalakítás miatt hónapok óta zárva, állítólag az is tönkrement. A bizományi áruház bezárt, óriás tere évek óta üres. A plakátoktól nem látni be, lehet, hogy raktárnak használják. Nyílt egy optikaszalon, a másiktól húsz méterre, s egy rádiótelefon-bolt, szemben a Barátokkal. Az antikvárium maradt, de magánkézbe került, nem lacafacáznak, 100%-os haszonkulccsal dolgoznak. Néha nosztalgiából megnézem a művészeti polcukat, pocsék. Bár egy Nagy Balogh-monográfiát ott sikerült, mégiscsak.

 

Múltkor elküldtem neked nyílt levelemet Makoveczhez a Népszabadságban, ha jól emlékszem. 1000 ember előtt harsogta, hogy "verőlegény gyerekével nem fogok kezet". Azt írtam neki, hogy ennek a mondatnak Európában nincs helye. Na, kaptam néhány kemény telefont. Az utolsó, egy magát hívőnek és érettségizettnek mondó, nem kulturálatlanul fogalmazó középkorú asszony volt. Hogy én merem támadni a Makoveczet, aki kedvéért sok ezer ember bármikor fölkerekednék, ezt a szent embert, aki meg akarja tisztítani a magyarságot ezektől a rohadt zsidóktól, és hogy ő imádkozni fog, hogy öljék meg a gyerekemet, és majd megnézi, akkor hogy gyakorlom a megbocsátást.

Kata szerint el kellene ezt mesélni Makovecznek, látod, ide vezet...

 

1996. május 20-21.
Szia, J.! Mamád kiszivárogtatta, hogy 80 kiló voltál, nem is tudom, írjak-e neked ilyen körülmények között.

A másik, ami köti kezem, bárhogy szépítjük, alig volt gondolatom az elmúlt időszakban, külső és belső rohangászások – dossziéd csaknem üres. Meglátjuk, mi jön össze.

Bár téged nem érint a dolog, itthon mégis újság, hogy év eleje óta bemész a bótba, és lehet dollárt venni. Elég, ha bemondod(!) az útleveled számát, arra már adnak. Rögtön be is írtam a tárcámba, hátha rám jön, útközben. Múlt héten uszodából haza be is mentem a ferences templomhoz közeli Keravillba, ami azóta videofilm-kölcsönző lett, majd ékszerbolt, most a fele már a Mezőbank, hogy adjanak forintot száz féltve őrzött dolláromért. Mert annyira semmi pénzem, viszont háromnegyedkész képeimhez nagyon kellene már keretet csinálni. Szó nélkül adtak, ugyanitt tavaly a pénztárosnak még be kellett diktálnom, hogy nevem Marx Károly és a Lenin út 1.-ben lakom. A pénztárosnő fölvont szemöldökkel rákérdezett, jé, Magyarországon van még Lenin út?! Nincs, feleltem szerényen mosolyogva.

Lesz keret, jó sok munka, de lesz. Miklós is megoldotta a magáét, a maga módján. Látott Bécsben a Giacometti-kiállításon egy elegáns típust, lerajzolta. Itthon egy autó áráért rendelt 50-et. Nem irigylem, nekem nem is lenne jó, de az ő képeihez tényleg szépek.

Hát igen, a boltok jönnek és mennek. Kápitalizmus. Csak itt a bank környékén: lett egy komputerbolt. Reggelente vágyódva néztem a kirakatban a Panasonic telefonos fax óriás dobozát. Aztán kaptam egyet, akkor kisebb dobozokat kezdtem vágyódva nézni. Vettem ott egyszer 10 flopit. (A komputer tartalék-memóriatárolója. Bocs, nem tudom, mennyire tudsz mai magyarul.) Szóval például az egész C. Napló könyvem egy 3 mm vastag, 9 centis mágneslemezen, két perc alatt átmásolható. Két ilyen lemezen van ötkötetnyi opuszjegyzékem másolata is, tűz, betörés, műszaki hiba ellen, négy példányban. Egy sorozatot egy barátnőmnél is tartok. Meglátogatva, mindig frissre cserélem. Ehhez tartozó flopitartómon ötforintosnyi piros pötty is van, hasonlóan a képeimről őrzött diatartó ládán. A berni Klee Múzeum grafikaraktárában láttam ilyet, három mappán. Családom is tudja, hogy ezeket kell először menteni tűz esetén. Nálunk minden világos. Hogy halálomkor szakmai dokumentációmat hova kell vinni, ki van rajzszögelve a falra.

Ebből a boltból most tornacsukabolt lett. Ma reggel újra megnéztem, hüledezni akartam. Igen. A legdrágább: 24 ezer forint. Azt hiszem, 15 körül van a hivatalos létminimum.

Mellette volt egy hatalmas álmos bizományi. A kirakatban főleg textiltekercsekkel. Egyszer egy baromi rossz cipőt is vettem ott. Két év múlva még egyet, ugyanolyat. De ez már nagyon régen volt. Aztán bezárták a boltot. A havi "II. kerületi polgár"-ban (ingyenes, bedobják) olvastam, hogy a kerületi tanács, pardon, önkormányzat valamelyik hivatalát akarja idetelepíteni. Marha egy ötlet volt. Állt a helyiség használaton kívül, egy hétig, két hétig, amikor új magyar szokás szerint kirakatüvegét kezdték ellepni a plakátok. Judooktatás, Lila Maca áriaestje, angol stúdió, Megnyílt a PECSA (Petőfi Csarnok, ifjúsági központ). Amikor a plakátok elérték egymáson a centis vastagságot, kezdődhetett a mekkorát bírok egyszerre letépni? játék. Másnapra újak a helyébe, rendszerint tízesével, sorozatban. A bolt ilyenformán évekre eltűnt. Két hete váratlanul – igaz, pár napig beteg voltam – vakító tiszta az üvege. Bévül fénycsöveket cserélnek. (Szombat reggel, uszodaidőben. Hétvége, szabadidő a munkások egy részének teljesen megszűnt.) No, a kirakatban most faburkolat, bronzkelyhek, porcelán Ludas Matyik, bársony redőzött drapérián. Nem is csak pocsék festmények. Gyakran lelassítok a bolt előtt.

Mellette megint csak két új bolt. Az egyik amerikai, nem is értem, mit árulnak. A kirakatban: műgyümölcsök, búzakéve és lavórtartó állvány, kovácsoltvasból. A másik úgy hirdeti magát, hogy az ország legnagyobb gyapjúválasztéka. Magyarországon most mindent el lehet adni, ha az van ráírva, hogy biotermék. Itt biológiailag igazi lepedő meg matrac van, ez utóbbi a kirakatban is, kettévágva, belelátni, hogy mennyire bio. Kókuszmicsoda a bele, meg igazi (és nem mű) gumi. Meg szőr.

Nagyon szeretem ezt a Lukácsból hazafelé-sétát, mindennap, 7.50-kor. Még minden zárva. Böjti napon nem nézem meg a cukrászda hűtött kirakatát: dobostorta, dobosrolád, valami amorf habos, nagyon jó lehet: okker és fehér. A szintén amerikai(!) papírbolt kirakatában múltkor egy csodálatos emeletes fadoboz, vörösre lakkozva, benne 80! színes ceruza. Ilyet még nem is láttam. Rögtön hívtam Vojnichot, nem akarja-e megvenni a férjének. Az árat hallva fölsikoltott. Eltűnődtem, fordulhat-e úgy életem, hogy színesceruza-rajzokkal százezreket keresek. Egy sarokkal arrébb már eszembe jutott, hogy a színeket sajnos lehet keverni is...

10 éve volt egy pillanat az életemben, amikor módomban lett volna emeletes redőnyös tolltartót szerezni. Talán a Fény utcai piacon.

A szomszédos csirkehúsbolt viszont gyönyörű. Egyetlen hosszú acél-üveg hűtött pultsor, s mint Barcelonában: művészi rendben a végtagok, fajtánként. A Kata tud egy igazi jó halboltot is. Ott az eladók is kedvesek, szerinte. A könyvpavilon bezárt, a helyiséget, állítólag gyógynövények számára, újrapolcozták, mázolták hibátlan fehérre, most úgy áll, üresen, éve már. A bár, két házzal arrébb, galériát és lila csigalépcsőt kapott. Már csempézték, mikor hirtelen leállt az építkezés, kirakatát azóta ellepték a plakátok. Manhattan és Bronx, keveredve.

Igen, igen, megjártam Ámerikát is. Ezúttal újra vezettem naplót, hogy mit láttam. Sok nyafogások, kell-e nekem ez az út egyáltalán, miközben gőzerővel szerveztem. Nehezen jött össze az ingyenjegy. Koszt és szállás eleve volt. György Petiék Heller Ágnes filozófus lakását kapták kölcsön, Manhattan, a Central Park nyugati oldalán, középtájon. Metróval onnét reggelente az összes múzeumokba. Hogy bírtam egyvégtében napi 8, sőt 10 órát gyalogolni? Hihetetlen kincsek. Itthon utána egy hétig hulla. Van egy múzeumuk Angyalföldön; a négernegyedben. Brooklyn Múzeum. Oda senki nem megy ki, csak akinek megsúgták. Öt emelet, csoda. Asszír, egyiptomi anyag, gazdagabb, mint Közép-Európában bármi. Egyemeletnyi régi farmerszoba. Néztem az alaprajzon, mi az a furcsa csámpás téglaforma a negyedik emeleten, amihez a folyosók is igazodnak, hát egy teljes faház, zsindellyel, bútorokkal, a préri közepéből, több száz éves. Egy emelettel lejjebb (följebb?) zománcberakásos fényképezőgép, és zöld műanyag felhőkarcoló formájú asztali rádió. Egyébként gyönyörű.

A Metropolitan Múzeumban Balthus fésülködő nőjét – Kandalló előtt – hatszor megnéztem. A kandallón lévő kis kék kancsó, mellette a tükörkeret, okker – ez miatt mentem New Yorkba. Mondd meg, miről beszél két ennyire megtalált színfolt, a kép közepe táján? Istenről beszél, ilyen egyszerűen? Nem lehetne kicsit konkrétabban megfogalmazni? Az édenkert? Aláhúzza az akt lágy líraiságát? Margitsziget a benzingőzös város közepén? A köznapi tagadása? A néger teremőr nem engedte a széket eléhúzni, így törökülésben.

Gyönyörűséges képeket láttam megint. Találtam egy olyan korai Bonnard-t a Brooklynban, hogy erre lemondtam vágyamról, miszerint egy másik Bonnard miatt át kellene ugrani Washingtonba. (Kitelt volna a nálam lévő pénzből, de nagyon spóroltam.) Láttam valami egészen újat: Delvaux, 1960-ból. Nem az én világom (én egész életemben a Klee: Todesengeljét akarnám újra festeni), de hallom és élvezem.

Amerikában fotóztam is, ezúttal. Opuszozás kapcsán fölbolydult bennem újra ez az egész dolog. Nem egyértelmű a vonzása – zavar, hogy sunyin csúszkál a téma a tartalom fölött – az elsődleges beletenyerel a lényegi információba. Robert Doisneau francia fotós (1912–94) is ezt firtatja: A szenzáció gyakran a tehetetlenség bevallása... mert vannak napok, amikor a platánfák csodálatosak.” Meg azt is mondja, hogy a legkegyetlenebb képeket általában lányok készítik, hogy megerősítsék magukat...

New York. Gondoltam: útijegyzetek. Kaptam kölcsön egy Nikon F3-at Pétertől, vettem

     három tekercs filmet                 15 dollárért

     katalógus a családnak               14

     metrójegy                                 21

     egyéb                                        9

     össz:                                       59 dollár, ennyit költöttem,

szóval három tekercs. A gép méri a fényt, tehát felvételt elrontani nem lehet. Lelkiismeretességből géppapír méretre! itthon lenagyítottam mind a 100-at. Hetet tartottam meg, nem voltam túl szigorú. Egy jó kép készült, a Broadway és a Times Square sarkán.

Sokat lehetne mesélni. Megnéztem a New York City Múzeumot is, mit mondanak magukról. Tudod, ezeknek mindig kisebbségi érzésük van Európával szemben. Nem csoda. Hát itt aztán volt Broadway-színháztörténet, tűzoltástörténeti kiállítás (ebben profik), valami kiállítás réztáblákkal, amiken aláírások, gravírozva, az ír származású hírességek szerették rajta a Várost.

A Guggenheim Múzeum stb. stb. Tömény hét volt. Vittem magammal egy csodaigazolványt, amivel minden múzeumba ingyen... a fényképemet én ragasztottam bele...

Kölcsönkaptam a klubomban Flóra hiteles beszámolóját József Attiláról. Talán 76-ban adták ki. Hogy kénytelen tisztázni a dolgokat, ennyi év után, kedve ellenére, férje (Illyés Gyula, boldog házasság, a versekből is tudom) még ma is kap névtelen leveleket. Hogy elcsapta a nőt Attila kezéről, és hogy gyilkosa.

Közöl vagy 30 levelet, amiből kiderül, hogy ő csak nagyon távolról. Kata szerint világos, hogy csak szánalomból, nem szerelemmel. Okos, művelt. Sajnos rettenetesen szép, fotó van. A nagy hírű Szondi Lipót pszichológus tanársegédje már fiatalon, laboratóriumában dolgozik, mellesleg időnként tolmács, tanít, pénzt keres. A könyvben végig tárgyszerű, figyelmes, tartózkodó. Egy helyen izzik föl, hitelesen. Említi Judit (J. A. előző szerelme) könyvét, ahol egy találkozásuk leírva, miszerint Flóra kopott, szegényesruhás, svájcisapkás... Nos, itt következik egy feszes, pontos leírás a harminc év előtti, akkori ruhájáról, szabás, milyen színek. Hogy angol anyag. És nem kopott.

Volt egy néhány napos keserves dilemmám. Idejött egy milliomosnő, dr. Körmendi, a legdrágább pesti galéria tulajdonosa, hogy ő szereti a képeimet, és forgalmazna. Egyszer már akart nekem kiállítást csinálni, de képet kért volna cserébe. Most kibérelte a Vörösmarty téren a Csontváry-galériát, és elit csapatot remél oda szervezni. Igen ám, de 300 ezer forint értékű képeimet 195 ezerért adná, s abból – adózva – én 65-öt kapnék. Ha öt képemet eladta, emelné az áraimat. Rettenetes keserves egy ilyen döntést megszülnöm. Napokig mindenkivel erről beszéltem, a klubban is. A nyugdíjas alezredes, a húsipari gépészmérnök. (Ő mondta a legjobbat.) A Fiorettiben imát kértem. Ugyanis csakugyan új stratégiát kell kidolgoznom, egyre nehezebben élek meg, s a tavalyi tanítási kísérlet után egyre világosabb, lehetőleg semmi egyebet nem szeretnék csinálni, mint festeni. 1977 óta megélek a képeimből. De ha leáraznak, az ettől a perctől teljes frontvonalon érvényes. És még valami. Az ottani eddigi eladások – tudom – főleg külföldre. Egy hét gondolkodási időt kértem. Aztán lemondtam. Mire ő három ponton engedett. A legfőbb: két képemet beáldozom az üzlet beindítására, s utána már 300 ezerért árul. Mondtam, küldheti a teherautót.

Minden képemhez egy levelet mellékeltem, várj, legegyszerűbb, ha idemásolom, a tágas sorközöket kissé zanzásítva:

96.5.       MARHAPASSZUS        */ATVETEL3                                   C.4688

művész példánya (üzletben marad)

                 vevő példánya (átadandó)

Vásárlási feltételként vállalom, hogy Váli Dezső

............................................................. művét kiállításaira kölcsönadom.
Cím- vagy tulajdonosváltozásról értesítem.

NÉV:                    ..................................................

LAKCÍM: ............................................................

TELEFON:         ....................

dátum:    .....................

 

...............................................

(aláírás)

Én pedig ígérem, minden kiállításomról, bemutatómról értesítem.

Szívélyes üdvözlettel
                 

A tízből hat kép papírjára pedig egy sárga vignettát ragasztottam:

a kép 1997-ben az Ernst Múzeumban szerepelni fog, nem adható el külföldre.

Csütörtökön jön a kocsi a képekért. Gazdag leszek. Bár Robi barátom szerint ennek kivédésére nagyon gondosan kidolgozott életstratégiám van.

Jajj, nyomasztott már ez az elmaradt levél. Most, félbetegen végre elkezdtem a délelőtt közepén, mindjárt kettő, fekvés ideje. Kata palacsintát süt.

Megizzadtam, későn ébredtem, kapar a torkom. Meg ne kapd. Jó lenne ágyban maradni. Csak anyácskám bakonyi lakát kirabolták a télen, új kerti székeket kellett venni. Most viszem ki neki a Déli pályaudvarra, onnét viszonylag olcsón házhoz szállítja majd a MÁV. Nagyon terheli őket a magyar vasút leépítése, az ember nem is gondolná, milyen következményekkel jár. Megszüntették a közvetlen vonatot Pestre. De anyácskám már nem bír a csomagokkal átszállni, néhány kilóval sem.

Minap vendégségben, beszélek róla, váratlanul házigazdám leemel a polcról egy kötetet, na nézzük, ebben benne lesz. Másodszor olvastam róla, most Németh Lászlónál. Hogy volt egy Szabó Lőrinc válogatott versek, 47 körül, s abba Illyés Gyula egy legendás tanulmányt írt, olyan gyönyörűt, amit költőkről csak haláluk után szoktak. Sok éve olvastam – Dérynél? Bernáth Aurélnál? – egy anekdotát erről, akkor éppen el voltak hidegülve egymástól, mármint Szabó és Illyés, hogy Szabó könnyezve olvasta stb. Illyéstől én most mindent, mohón. Kivéve drámáit, mondják, nagyon rosszak, egyet ismerek. Az amerikai kilencórás repülőútra a Hunok Párizsban-t vittem. Tegnap reggel tettem ki félig olvasottan, kedvetlenül, egy kuka tetejére.

Van ebben az Illyés-esszékötetben egy szellemes eszmefuttatás a pesszimista versről. Hogy az önmagát cáfoló állítás. Mert aki jajgat, az javulást vár, és a jó felé mutat. És egyébként se azonosítsuk a költő világképét egy versével, avval a délutánjával azonosítsuk. Mert meg lehetne ugyan a versben magyarázni, hogy mindez mikorra és mire vonatkozik, de akkor azt úgy hívnák, tanköltemény. Jó, nem?

Voltam látogatóban Fannynál. (Radnóti özvegye.) 84 éves, fürge, pici, vidám. És Fanny várna szőkén a rőt sövény előtt... Ugyanabban a lakásban, azóta is, a Pozsonyi út elején. A falakon barátok festményei, Dési Huber, Egry. Radnóti-fotók, -portrék. Az özvegy semmi társadalmi nyilvánosságot nem vállal, rejtetten él, 50 éve. Kérdi: kér egy kávét? S. Nagy is ott volt. Mondom, nem. Miért nem? Mert akkor állandóan ihatnék. Épp egy könyvcsomagot kapott, öt példány Radnóti-válogatott, Amerikából. Mondják, a legjobb fordítóval. Shoot at(?) neck - olvassa S. Nagy, viszolyogva. Egy vers lefordíthatatlan. Hogy jön ez ahhoz, hogy tarkólövés?!

Harmincas évek bútorzata, az egyetlen, habár Dunára néző szobácskához a hatvanas években hozzávásárolt még egyet, egybenyílnak. Könyvek, terítők, öregség. A daklikutya is 15 éves, kosarából kéri a kockacukrot. Megkérdezhettem volna, hova tetszettek járni, együtt, Radnótival?

A lépcsőházi gondolatok. Múlt héten eszembe jutott, de marha vagyok, megnézhettem volna a legénységi szállást. 81-ben, Norvégiában, háromnapos hajóút észak felé, a stewardess félénken bekopogott első osztályú, tehát egyszemélyes kabinomba, hogy náluk van a konyhán egy magyar asszonyka, hét éve, azóta nem találkozott magyarral, fölhozhatná-e?! Elbeszélgettünk, aztán népdalokat furulyáztam neki. Mivel kezdetben hányós volt a tengeren, nem engedték utasokat kiszolgálni, a konyhán ragadt. Egyedül él, nyugdíjaskorára majd hazaköltözik Dorogra. Volvóját hazaviszi, otthon a pénzéből jobban kijön. Néhány év még.

Ez is egy élet. Egy ilyen hajóút Bergenből Nordkappig és vissza: 12 nap. Élettered a konyha, a kajütöd, és bizonyára van valami tévénéző társalgóféle. Ha messzire akarsz nézni, a kerek hajóablak. Olykor távoli hófedte szirtek, szigetcsoportok. A hajó, amíg lehet, védett fjordok között halad. A nyílt tenger háborgását – a hajóorvossal társalogtam – egy hónap alatt lehet megszokni. Megszokták.

Megszokták? – Meg tudtad te szokni
– (volt benne részed) – a kapát?
Emlékszel? Emlékezz apádra!
mit szokott ő meg? A halált!
Sorsa derekán mit szokik meg
mind-mind – (hisz tudod) – a szegény?

Kínlódva jártam föl-alá már

a hajó lüktető födélzetén.

– Bolond vagy – sziszegtem magamban.

– Áruló! az vagy, semmi más!

csattan egy másik hang szívemben

s tagolta egyre rá a dohogás.

– Áruló! Hazug! Nyomorult vagy!

Lapuló bérenc!...  – Ha megint
alul kerülnél, a fűtőkhöz :

megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?...

...tudassék be Illyésnek, hogy ezeket a sorokat leírta magáról. Időnként rémülten nézem a koszos, sebes, rongyokra vackolt, fekvő vagy guggoló koldusokat. Hátukon házuk: iszonyatos, öreg nejlonszatyrok kenyérdarabokkal, kukából halászott, tán még valakinek eladható valamikkel. Budapest főpolgármestere vitatkozik most a sajtón keresztül Katona Tamás történésszel, aki az előző kormányban nagy ember volt, most az első kerület polgármestere: hogy engedheti meg, hogy a Batthyány teret ellepik a pokrócról áruló koldusok. Katona visszaüzen, hogy a szegénységet nem ő okozta. És ezek az emberek is élni akarnak. A parkból egyébként – megállapodva a koldusokkal – áttelepítette az árusítóhelyet a part fölötti kőpárkányhoz, a járdára. Evvel annak egy harmadik funkciója is létrejött, néhány éve deklaráltan bicikliúttá is vált, sárga olajfestett piktogramok jelzik. Egyszer egy biciklista jól fel is döntött.

A minap leparkoltam e zsibvásár közelében, porszívónk feje szétmállott, egy 50 forintos alkatrész miatt kell majd hamarosan kidobni, pedig nincs pénz másikra. Végignéztem a választékot. Elektromos alkatrészek, kopott könyvek, amik nem kellenek az antikváriusnak, ruhák, cipők, lakberendezési hulladékok, vagy negyven pokrócon egymás mellett. Batthyány tér. Most valakinek megint megfordult fejében, hogy a közlekedési csomópont átszervezésével Buda egyik legszebb terévé válhatna, újra. Mögötte az édes Duna. Egyik reggel jártam a Margitszigeten is, mintegy próbajárat is volt (esetleges vénségemre tartogatom), kora tavaszi nap, gyönyörű reggel, hatalmas fák, pázsit, hajnali versenyzők hazafelé a Sportuszodából. Kertészek. Vittem az állatparkba lakásunkat kinőtt kedves kiskacsánkat, aki lehet, hogy liba volt. Ezek a búcsúzással összefüggő feladatok mindig rám maradnak.

Meglesz valahára a magyar Kortárs Művészeti Múzeum. A miniszternek súgtak, találtak egy lehetőséget, hogy nem kell se új épület, se pénz, se új igazgató, semmi. Átszervezéssel. Racionális. Csak némely valószínűsíthető hibákkal, amikbe most megpróbálunk Szütscsel belebeszélni. Ennek kapcsán múltkor reggel a bőrtarisznyámban a következők:

·        feljegyzés Magyar Bálintnak (a kult. miniszter)

·        javítandó cipő, hogy hazafelé az uszodából

·        fürdőruha

·        zsolozsmáskönyv

·        oltáriszentség (szerda reggelente hozom).

 

Írtam e múzeum ügyében végül az Élet és Irodalomba egy aggódó cikket (a Népszabadság nem hozta le "az én érdekemben"), Szütsöt kivéve mindenki nagyon helyteleníti. Nagyon figyelek, igyekszem, de nem tudok egyetérteni velük.

Essék szó erről is: lett idén már néhány jó kép. A magyar olajfesték legjobban vérrel hígítható, ezért reggelente munkakezdéskor a csuklómon az ütőeret zsilettpengével.

Már a legtöbb kecskeméti képet átfestettem, itthon. Most keretezni kéne, hogy lássam a keret színeivel együtt, a befejezéshez. Ez is meglesz, előtte – úgy tűnik – még néhány arcüreges nap, addig csak nézem őket.

Csináltam egy marha, fölösleges statisztikát, bár olykor kérdezik. A summáját ide:

    művem hány helyen: 409

    kép+rajz kint/darab: 889

    kép össz készült: 1004, megmaradt: 545.

 

    olajkép, éves átlag: (a tanulóéveket nem számítva)

    megfestve: 36,8 db

    megtartott: 20,2 db.

Mit írjak még neked, hogy meglegyen a nyolc oldal?! Bár jólesik locsognom veled. Második napja, félbeteg, minden egyébhez fáradt lennék. Kata mondta reggel, hogy lámpázzak. Mármint infra, az arcüregemet.

Azt mondja Németh László: az ünnepléseket nem helyeslem. Az író homályból fejti ki hatalmát...

Várj, ha megtalálom, még ideírok valamit tőle. Megvan. Utolsó széttekintés, esszékötet, 343 oldal:

Ma órjási divatja van a hangversenyre járásnak. De mit gondolnak ezek a fiatalok, mialatt lelküket mint valami lábfürdőbe a zenébe lógatják? Érzik-e, hogy Mozart, Beethoven zenéje nem valami hamis mennyország, amelybe egy-két órára átrándulnak, hanem tisztább, magasabb érzések hívása, amely felé mindenkinek módja van: nemcsak hallásával, de az életével is elindulni. A finom nem gyenge: a magasabb rendű nem irreális...

Ismered Schubert Adagio Esz-dúr, D 897, "Notturno"-ját? Biztosan. Nekem most végtelenítve fut a magnón, Szüts fölvette. Megszerettem. Egyéb kultúrcsemege: mindjárt dél, s ilyenkor a Kossuth rádióban mindennap fél órát Básti Juli fölolvas özv. Vajda Jánosné önéletírásából: "Egy sokat emlegetett házasság meztelen igazsága" 12. részlet, ma délelőtt. Talán 1870-ben volt az esküvőjük. Az 53 éves nagy ember, a költő, s meghódítja a zárdából épp hazaengedett 19 éves szűzecskét. Erre vigyáz ezentúl. A zseni nem jó parti. A beprogramozott tragédia. Szörnyűségek. Vajda hamarosan kettétörte botját a fején. Amit az asszonyka bársonyba csomagolva őrzött élete végén is.

Végső intések. Kata nyomatékosította, írjam le: bármikor, akárhány gyerek lesz is addigra, szállhattok nálunk. Mi mindig örülni fogunk.

Kifogytam a szavakból, tényleg – álmos vagyok, éhes, pisilnem is kellene. Most becsengetett egy vándorköszörűs, cigány. Hogy nagyon rendesen megcsinálja, és számlát is ad. Van egy nagy finn, narancssárga nyelű Fiskars ollóm, festőrongyokat darabolok vele alkalmas méretűre, avval festek, ujjhegyre csavarva. Ezt a múltkor megélezte, elég rosszul. Erre most nem hivatkoztam. Meg kéne szerezni ezt a Vajdáné könyvet. Bár mit kínozzam magam.

Népes családodat is.

 

1996. június 26.
Na, akkor leveledzzünk. Életemben először árvertem. Szentendrén, a Szamárhegy tetején kis parasztház, galéria. Gruber- (1936–63) kiállításuk megnyitóját aukcióval tették vonzóbbá. A hírre fölizgultam. Életemben mindenféle lehetőségem lett volna műtárgyakat begyűjteni, de hát. Telefonálok Szütsnek, képzeld, 3-4 ezer forint kikiáltási áron grafikák, nem jössz? Hogy péntek délután ő inkább a nyaralójába... Ne vegyek NEKED valamit? Jó, húszezerig. Gyönyörű pasztell, nyolcezer először, nyolcezer másodszor, Kata löki a könyökömet, nem ezt akartad? Mondom, várj. Nyolcezer har... mondom: nyolcezer-ötszáz. Húszezer volt a konkurencia zsebében, ott megállt. Huszonegyezerért megvettem. Akkor már csak azon kellett izgulni, mit szól majd az asszony. A Vojnich. Féltem, elfelejtik az egészet - Szüts egyszer Pesten felejtette a mamámat -, hétfőn rájuk telefonáltam. Nem szidtak meg. Az én gruberológiám is bonyolódott, hiába az elvek. Elfogadtam pár éve egy kék-szürke uszályos pasztellt a családtól. Most levittem a megnyitóra, a megjelent három képtulajdonos testvér közül valamelyikkel nem lehetne-e becserélni egy szanatóriumi rajzra, azok gyönyörűek. Az első, akinek szóba hoztam, idősebb néni, elpirult a fölháborodástól, hogy ajándékkal üzletelni akarok, mármint cserélni. Ő ad egyet. Melyiket szeretném? Azt? A kiállítás végén megkapom, jó? Hüledeztem, nem vagyok gyors felfogású konfliktushelyzetben. (Tudják, hogy 13 éve próbálkozom Gruber hagyatékát vágányra tenni.)

Csak nem tudom, mit csináljak most az uszályossal? [Rég továbbajándékoztam Vajda Gyuriéknak 2008. 3.]

Szívesen abbahagynám most az írást, de fegyelmezetlenség lenne. Az íróasztalomat kellene hirtelen vagy 8 centivel alacsonyabbra átszerkeszteni. Túl magasan van a klaviatúra. A vadonatúj. A magyar betűs, amin hosszú í betű is van. A Tajvanban gyártott. Az egész gép új. Viszonylag boldog fordulat azután, hogy a notebookom (géppapír méretű táskakomputer) tönkrement. Illetve csak nem tud a nyomtatónak üzenni. Nyomtatás nélkül viszont hogy használjam, például úton?! Mutatom, akitől származik, s aki azóta javítja, most mi lesz?! Mondja, kidobhatod. Még néhány telefonom, kiderül, lenne alkatrész, Hamburgból. 300 ezerért.

Nekem időközben nélkülözhetetlen, mindennapos eszköz lett ez a szövegszerkesztő. Ha ötven hátrabukfencet vetnék most a sors ellenében, talán tudnék egy másikat, hordozhatót szerezni. De ezek három évre szólnak, és általában javíthatatlanok. Gazdagság-szegénység rendszerembe így nem fér bele, se elvben, se pénztárcában. Marad a fél köbméternyi asztali gép, három nagy doboz, ami elemenként cserélhető és (főleg) javítható. Asztalomba pár napja már lyukat fűrészeltem, abba lógattam - vitorlászsinóron - az új monitort. Így éppen a klaviatúra mögött-alatt látom, mintha egy könyv az asztalon - nem kell a nyakamat fölfelé tekernem. Aki szemüveges, érti.

Egy másik lukácsos, a pacemakeres Gyula bácsi pedig megbízott, nézném már meg az új Nagy Imre-szobrot, a parlament tere melletti parkocskában, igen szeretné tudni a véleményem. Megnéztem. Életnagyságú íves japán patakhídon áll egy sovány, zsabós ballonkabátos Szindbád, elmerengve, a karfára könyökölve. Megtalálta a művész a tipikus pillanatot. Odasúgom Gyula bácsinak két nap múlva: szar. Azt mondja, megkönnyebbültem.

Ki találta fel a képkeretet? Zseni volt. Heteket küzdöttem új képeimmel, a keretek, asztalosmunka, színek kiválasztása. Keretszíneim közé a törtaranyat is fölvettem. Most mindenik megvan. Alighanem 8-10 lesz használhatatlan az idei kecskeméti anyagomból, és sok az ismétlés. Egy kép nagyon jó, az A/96/41-es, éppen az utolsó. Idei termésem gyengébbnek tűnik. De még kezdek képeket a nyáron. Hívtak négy éve tanított főiskolás tanítványaim, ezúttal Pilismarótra. Kibéreltek vagy tizenöten egy épületet, magánművésztelep, egy hónapra. Néhány éve, akkor az Alföldre, leutaztam hozzájuk, korrigálni. Most, Mikivel akár kéthetes lenti munkát is tervezek, ha sikerül. Aztán, majd augusztusban, Kékkút.

Ezekből a diákjaimból egy házasféle pár meghívott a múlt héten lakásukra, képet nézni. A fiú, Nádor Tibor, érettebb, gyönyörű szénrajzokat készített ki fehér papírokra terítve, a parkettára. Annyira szépek voltak, hogy rádiótelefonján hívtam Szütsöt, jöjjön azonnal. Ő meg főúri gesztussal otthagyott nekik húszezer forintot, hogy gondosan paszpartúzzák be munkáikat. Előtte épp erről beszéltem nekik, meg kell becsülni, így tönkremegy, és kiállíthatatlan is. Pár nap múlva vittem egy gázkonvektort a lakásukra, egy szobájukat tudják fűteni, a többi kályha tönkrement. (A gang végében állt évek óta.)

Most szétrágtam (így gyorsabban hat) egy Quarelint, esőre áll, kezd fájni a fejem. Kimegyek a konyhába, kis lekvárt nyalni rá, keserű. Kata fantasztikus lekvárokat főz be. Eper, barack és még valami. Csak akkor ellenzem, amikor a piacról föl kell hozni a nyersanyagot.

 

Volt nekünk huszadikán házassági évfordulónk. Katával kínai vendéglőbe, kedveli, kedvelné. Mikit is elvittük, Zsófi már nehezen elérhető, alig látható. Nem mertem bécsi szeletet vagy ahhoz a leghasonlóbbat kérni.

 

1996. szeptember 24.

Néhány napot gyertyatartó-beszerzéssel töltöttem. Az én ötletem volt, fölhatalmazott a közösség rá, hogy az egyházi tized begyűlt pénzéből költhetek erre. Én ugyan szerettem a műtermi festőasztalom közepén azt a húskonzerves dobozt, de. Szabad kezet kaptam. Első nap vettem háromszázért egy cserép alá való tányért, azt feketével patináztam. Másnap vettem háromezerért egy gyönyörű szürke-barna achát hamutartót, negyed tojásfelületnyi mélyedés belecsiszolva. Otthon derült ki, kicsi. Aztán, immár a magam költségén, vettem 12 ezerért egy fantasztikus féldrágakő lapot. Öt centi vastag, 40 centi hossz, körben töredezett szélek, asztallap lehetett. Mindkét oldala fölcsiszolt, a világoskékek és fehérek fantasztikus kavalkádja, kristálybelsők, íves koncentrikus mintázatok, elbővülő. Ezt meg túl szépnek találtam, estére Zsófinak adtam, az asztalára. Végül egy vasárnapi kirándulásról hazahoztam egy lapos követ, egyik fele a kirándulók cipőjétől megcsiszolódott, ez vált be, közmegelégedés. A hamutartót Kata szerette volna, de hát közpénz, kisorsoltam. Nem nekünk jutott.

 

1996. november 4.                

Egy este telefonál a leendő Kortárs Művészeti Múzeum igazgatója. Hogy nyakukon a nyitás, jönne tőlem választani valamit. (Miért a nyitás előtt két héttel?!) Kikészítek 4 nagyobb képet, és mellékesen megjegyzem, hogy van egy sorozatom is, ha a méret nem akadály. NEM! elvitte! a kilenc! képet, hogy három sorba teszi, majdnem összetolva, ikonfal. Ez nem jutott eszembe! Rögtön kipróbáltuk, nagyon jó! Valószínűsítem, teljesen ki fogok lógni a mezőnyből, mert az igazgatónő a fiatalabb,"vonatrobbantós" korosztályt preferálja (írtam is ez ügyben egy cikket tavasszal az Élet és Irodalomba). Mulatságos lesz, hogy pont én ennyi képpel, aki még olajjal, ecsettel...

Persze, nem tud fizetni érte, letét. Szponzorkereső kiállítással nyitnak: kedves bankok, ezeket vegyétek meg nekünk... Hárommillióra áraztuk, hát ezt aligha... Mondtam, ha netán egy részét megvennék, a többit odaadom ajándékba.

Örülök a történetnek. Nem hittem, hogy sikerül ilyen jó helyre kerülniük. Az egyes kép ugyan veszít erejéből, de az együttes itt mégiscsak több, többletereje van.

 

Most közben VMiklós kezdi komputerbe ütni önjellemzését, a gimnáziumi felvételihez kell mellékelni.

Először kamikaze pilótának készültem, de aztán összeszedtem a bátorságomat a piarista gimnáziumhoz.
 

Egy szívfacsaró látvány. Sosem járok nappal a Moszkva téren. Éppen öt óra volt. Száz csavargó szép kettes sorokban – koszos nejlonzacskók, borzas fejek, szakadt kabátok –, fegyelmezetten várakoznak. Autó, belőle kinyitható asztal, kondér. Fekete tányérsapkás testes férfi teli torokból valami zsoltárt kezd énekelni, majd tört! magyar nyelven rövid buzdító prédikáció. Üdvhadsereg. A csavargók köréből válaszul néhány ernyedt alleluja.

Torokszorító érzés, félelem is, lehetnék köztük. Véletlenszerűen szakosodtunk.

 

Vajda barátom meséli: ülök az ünnepi asztalnál, együtt a család, nagyon mesélek egy történetet munkámmal kapcsolatban, és ebben a pillanatban, képzeljétek, a mamám közbeszól: "és egy kis uborkát nem kérsz?" – és én fölrobbanok, elsüllyedek, összeomlok.

A nők eleve fölénk látnak?

Igen. Tökéletes. Ugyanaz, mint múltkor József Attila... az asszonyhoz úgy menekülsz, hogy óvjon karja, öle, térde. Vagy Illyés, a nőkről egy versében ... és ti angyali fölényetekkel a vérébemocskult hőst is...

 

1996. december 12–23.   

Megnyílt 14-én a Kortárs Művészeti Múzeum. Picasso 2, én 9 képpel. Háromszor becsületesen végignéztem, három emelet. Kérdezték már persze véleményemet, de hát az lassan alakul. Hogy ösztönös ellenszenvem fölé lássak. Hisz tán nekik van igazuk sivárságukkal, ürességükkel, felületességükkel, ma ez az élet, övék a jövő...

Nem. A kiállítás nagy része blöff, szervezője pedig elefantázisban szenved. Egy 60 centis olajkép, egy Morandi elképzelhetetlen lenne e háromméteres vásznak árnyékában. Az én képeimből is ikonfalat csináltak, ugyan beleegyezésemmel, de így halkságuk elvész, mégiscsak. Az egész kiállítás rideg, egy műtő előcsarnoka. Egy jó képnél pedig átmelegedik az ember szíve, különben mire jó, nem?!

Van négyméteres rajz egy ollóról, van egy vörös dívány, ami muzsikál.

Igazgatója oda nyilatkozott: ő csak azt gyűjti, ami a vizuális nyelvet megújítja... Leonardót nem állítaná ki.

Annyira fáradékony vagyok (Kata küldene kivizsgálásra), hogy rászántam magam, egy 8 milliós MITSUBISHI-vel vittek-hoztak, elmentem íriszdiagnosztikára. Akkor még nem tudtam, hogy ez marhaság. Egy kukkerbe kellett hosszan belenézni, a másik végén a doktornő ült. Utána mondom, most cseréljünk helyet. Fantasztikus rajzolata van az ember szemének.

A bringázás még tart, naponta. Nem döntöttem el, hogy kötelező, de nem merem abbahagyni, mert olykor nehéz este fél tízkor síruhába, kommandós-maszkba (arcüreg) öltözni, nekiindulni. De aztán már jó, jó, és gyönyörű az éjjeli Duna-part. Most vekkert tettem a zsebembe, a biciklizésre becélozva, 20.15-re állítva.

A Belvárosba pedig azért tévedtem, mert István atyához mentem, a pesti ferencesekhez, gyónni. A szekrényben ült, lent. Várni is kellett. Mondom neki, hogy irigylem, egy öregasszony betérdelt az előbb, s hallom, rögtön elkezdett sírni... István egy mondattal helyre tett: szóval te az akaratoddal, értelmeddel inkább...

 

1997. január 7-26.

Kecskemét. Már várom. A pirkadat első jelei ebben a koromsötét januárban. Megvettem egyetlen lendülettel, két óra alatt mindent, ami kell. Jó ilyenkor az autó.

    ultramarinkék sötét, 6 tubus

    lenolaj 3 liter, terpentin 4 liter (több évre elég)

    alapozókence 7 kg

40 farostlemez, leszabva (ha megint meghívnak művésztelepre, akkor évi 55 képpel számolok.)

 

Hiába január, a visszaszámlálás megkezdődött. Fogok kínlódni a műteremházban. De a megérkezés! A megérkezés megint, egy év múltával! A fölcipekedés, íróasztal a bal sarokba, festőállvány a fal elé, mögé a nyersvászon háttér miatt fehér lepedő, rajzszögekkel. Fogkefe és szájzuhany a mosdó fölé, pizsama a párna alá, nagypokróc az ágyra. A gurítható óriás reflektor burájára kék fólia. S mindez ebédig, mert fél egyre (kolomphang) már rend van, harci rend.

   Elővettem az Illyés válogatott verseket, elandalít, hazaérkeztem.

No, búcsúzóul valamit, neked.

 

KIKÖT AZ ÉV, TIHANYBAN

Földre néznek már a napraforgók,

fővesztésre ítélt rabsereg.

Fenődnek a faluban a sarlók,

hogy nyakukra bárdként üssenek.

...

 

Őrzi tükre békéjét e fényben

– nagyságával oly megnyugtató –

s hegyet, hajót, horgászt, – hálaképen

mindent megkettőz a néma tó.

 

Arany napok. Semmi munka immár.

Az idő tesz-vesz csak. Itt a rév.

Zajtalan fut – hisz már gépe mind áll –

rakománnyal púposan az Év.

 

Szervusztok, kedveseim.

 

1997. május 5–20.

Február óta folytonosan csak írok, és írok, nagy fejvakarások közepette, Kecskeméten 100 oldal.

A címet első nekifutásban így alkottam meg:

Váli: VÁLI

A fejezetek:

    LEVÉL A KIADÓNAK

    ÉLETRAJZ

    MŰTERMI MUNKA

tanulóévek, utána az absztrakt képek... stb.

    TANÍTÁS / néhányszor le is írtam, amit csináltam, megvan

    KIÁLLÍTÁS DOKUMENTUMOKBÓL / megnyitószövegek, kritikák

    CIKKEKBŐL, KÖZÜGYEK / ezek polgári újságcikkeim

    RÉSZLETEK INTERJÚKBÓL

    VENDÉGSZERZŐK

    ADATOK / mármint kiállítások, díjak felsorolása, hogy mennyi van s mekkora

FESTMÉNYEIM OPUSZJEGYZÉKE – ezt túlzásnak tartotta a kiadó, rábeszéltem. Hogy komputerből átmásolom megfestett ezer képem minden adatát (a fele már nincs is meg), ezt a hencegést nem engedhetem meg kihagyni. Mindent elmond szakmai életemről, a minőséget kivéve.

Szívesen elmesélném az egész könyvet, de hát. A bevezető Levelet viszont megmutatom, valószínűleg kihagyom a könyvből, átléptem már azon, hogy szükségét érezzem, hogy mentegetőzzem.

Németh István, Új Mandátum Kiadó, Budapest

Kedves István!

Tudom, tudom.

De kérésed mégiscsak váratlan.

Hogy próbáljam összeszedni, amit egy szakmámbeliről a kor megőrizni helyesnek vél.

Hogy magamról.

Vállalom.

Gyerekkoromtól számolom, számozom: ...perc -év -élet.

Kérésed ilyenformán ésszerű, igazad van, a tényeket tudom.

Egyszer a FÜLES keresztrejtvényében is szerepeltem.

Kecskeméti Alkotóház, 1997. március 1.

ölel: Deske

 

Szétküldtem egy körlevelet:

Kedves barátom!

Könyvet csinálnak rólam, a kiadó az őszi Ernst múzeumi kiállításomra szeretné piacra dobni. 100 oldal szöveg, 80 szövegközti ábra.

Valamint: 48 színes tábla, baloldalon a képhez tartozó szöveg.

S most Szüts barátom jókedvű ötlete, aminek mindenki, kiadó, főhős egyaránt örül. Hogy ezt a részt írástudó barátaim, ismerőseim írnák, olyanok, akiknél otthonukban szögön ott lógok a falon.

Szeretnélek meg/fölkérni, írnál a borítékban mellékelt képemről...

...eredetileg képelemzést, de ezt a kötöttséget helyénvaló föloldani.

Tehát: akármit, akármennyit. (1–80 sor.)

Köszönöm.

(Kicsit olcsó dolog, tudom, de) sorolom, akiket fölkértem:

Almási Miklós/ Balassa Péter/ Balla Zsófia/ Bence György/ Bognár Róbert/ Csepeli György/ Dávid Kata/ Dobszay László/ Esterházy Péter/ Finta József/ Földényi F. László/ Frank János/ Gyabronka József/ György Péter/ Hanák Péter/ Heller Ágnes/ Hidvégi Máté/ Jávor Benedek/ Jelenits István/ Komoróczy Géza/ Konrád György/ Kovács László/ Lator László/ Lopusny Erzsébet/ Margócsy István/ Melocco Miklós/ Mezei Gábor/ Miklós Pál/ Molnár Péter/ Nádas Péter/ Nagy Boldizsár/ Németh István/ P. Szűcs Julianna/ Petri György/ Radnóti Sándor/ Rakovszky Zsuzsa/ Simó Sándor/ Spiró György/ Szüts Miklós/ Tomaji Attila/ Tölg-Molnár Zoltán/ Vajda György/ Váli Zsófia/ Vásárhelyi Anzelm/ Vámos Tíbor/ Vészits Andrea/ Vojnich Erzsébet/ Závada Pál*

Köszönöm, megvagyok. Gyerekek betegek, jól vannak.                                          

Kata Győrben. Elfelejtettem vacsorázni, pedig mindjárt tíz,

indulok biciklizni. Ma a Margitszigetre.

Szeretettel

[*A névsor kissé változott, útközben.]

Ez volt a levél, négy válasz még ma is hiányzik, bár a késlekedők nagyon mentegetőznek. Rengeteg váratlanság, móka és cirkusz volt ennyi emberrel.

Még mindig a szakma. A kidobottak helyébe újra építettem 44 széles keretet... Húszezer forint, négy nap munka. Ez volt a megoldás álmatlan éjszakai órák után. Szütsnek derűsen meséltem telefonba, megtaláltam az ideális keretet, s vágtam zsebre a lebarmolást. Van egy följegyzésem, ami lehet, hogy felhőnyalás. Hogy a keret és kép kettősségének feloldhatatlansága párhuzamos a test és lélek kettősségével. Elméletileg nem tudom helyretenni a kérdést, továbbra sem.

Miklós bekerült a Szent Imre (volt József Attila) Ciszter Gimnáziumba. Mindenféle protekciókat is mozgattam, persze. Előtte különtanár pár hónapig. Most sóztam rájuk a Koldus keresztút egy szériáját, nagy pénzért kereteztettem. Mondtam nekik, nem azért, hogy a fiam jobb jegyet kapjon angolból. Itt voltak szemlén a műtermemben, tetszett nekik.

Miklós majdnem olyan magas, mint én, párbajtőrvív, és ártatlanul mosolyog. Vasárnapjait már barátaival. Múltkor volt egy boldog órám, együtt dolgoztunk diatartó ládám berendezésén. Saját életét éli. Ez is eljött.

Várj, eszembe jutott valami. Megpróbálom fölidézni, miről váltottunk szót ma itthon, mi is volt. Ez is egy keresztmetszet.

1. Hogy Miklós inkább maga vásárol cipőt, mint velünk. Megint elszakadt neki. Kértem, ne 20 ezer forintosat vegyem, mert nem telik. (Bár a pénzügyek e része Kata territóriuma.) Mondom Katának, 10-et adjon vele. 15-öt ad, mert szerinte olcsóbb nincs, és el kell fogadjam, ma Magyarországon minden kölyök ADIDAS tornacsukában jár.

2. Zsófi trikója olajfestékes lett, ki tudnám-e venni a foltot?

3. Kata amerikai kolléganőjének csináltattam a távirati iroda fotóosztályán egy nagy reprodukciót egy zsidótemető fotómról, vinné férjének, tekintve, hogy képemet nem engedem külföldre.

4. Miklós bejött, hogy tudnék-e adni... közbevágtam, hogy nem. Mondja, egy puszit. (Géppapírért jött.)

5. Kata és Zsófi békésen zsörtölődnek, hogy ideje lenne a ruháspolcon valami minimális rendet teremteni, összes ruhák gyűröttek így stb. Végül Kata rendbe tette neki, ebbe aztán mindketten meglehetősen kifáradtak.

6. Zsófi meghozta Szüts stúdiójából a kért tintapatront a nyomtatóhoz. Sz. permanens ajándéka számomra. Ötezer körül az ára.

7. Reggel egy telefon a ház kezelőjétől, megbeszéljük levelét, hogy Mikica a házat tudatosan rongálja, és a liftben ezért "kár keletkezett". (A feljelentő öregasszonyokat levelemben meginvitáltam egy teára.)

8. Telefon Konrád Györgynek az elmaradt cikke ügyében, ma holnaputánra ígéri (hetedik terminusa).

9. Kánikula, Kata este hazatántorgott, de egy frissítő séta velem a Marczibányi tér felé. Az esti mentőorvosos filmsorozathoz igazítottuk a hazaérkezését.

Na, ez 24807 betű.

Ja igen, még valami, mint látható is, naplómmal átléptem egy kerek oldalszámot. Így ünnepeltem:

 

1997. július 4-13.  

Szia, J.! Itt a nyár, megint nyár. Robi, C. Naplóm szerkesztője, ismét meginvitált őrségi házába, ezúttal munka, együtt csináltuk két kemény héten át a monográfiámat.

A legfeszültebb órák a képek újra- meg újrarostálása, kiválasztása volt: az anyag feltétlen egységes legyen, ezért nagyon jó képeket is kivettem, a mellékhajtásokat. Még a szerzőknek kiadott képekből is, kilencet. Több ábrát kicseréltem, ahol kérésem ellenére sem a kiküldött képről írt a meghívott. Gyengébb szöveget többet kihagytunk, másokat Robi pimaszul átírt, figyelembe véve különmegállapodásaimat a szerzőkkel. (Érdekes módon az igazi profik közül is jó néhány teljesen rám bízta a szövegét.) A kihagyott szerzőkkel utóbb hosszabb telefonok...

Másik következményes találmányom volt, hogy mégsem lehet képet rajzokkal vegyíteni, másképp nézi azokat az ember, valahogy közelebb vannak. Legyen külön, a könyv második részében. Ehhez újrarendeztem az egészet, új válogatás, negyvenvalahány, köztük színezett hidegtűrajzok. És akkor egy hökkentő pillanat, hosszú fejvakarászás után: eklektikus az anyag. Vagyis gyengébb. Vajon nem ezért, hogy nem szerettem soha igazán rajzolni?! Hol Barcsayt, hol affektált húszéves kori építészvonalaimat idézik. Az összes rajzot kihagytam, egyazon lendülettel szövegközti fotómat is. Utoljára egy 1912-es palicsfürdői (Bánság, Szabadka mellett) képeslapot, felirata: "A Váli család nyaralója". A házon felirat: "Jolánka-lak" (nagyanyám), előtte két kisfiú áll fehér zokniban, néznek a lencsébe, testvérek, talán apám az egyik. Vagy a bátyja, aki öngyilkos lett; közgazdásznak készült, de a bácskai birtokok a szerb megszállás után elvesztek. A ház körül nyírott rózsabokrok.

Februártól tudtam, hogy jó időszak jön. Egészen október 22-ig, a kiállításnyitásig rengeteg munkám lesz. Miközben te rövidke leveledben szokásos tavaszi depressziódról tettél említést. (Keresztezte a J-47-levelemet.) Nálad ez vajon (két j?) hogyan jelentkezhet. Napjában többször, percekre, mint a hányinger, vagy fölszökő pulzus? Vagy beárnyékol egész napszakokat? Ismerem, most ugyan ritkábban. Élünk. Harmadnapja esik. Festőfiúk fociznak az ablakom előtt.

Közben a komputer-tördelőprogramot sikerült annyira megtanulnom, hogy a könyv grafikai tervét lényegében megcsináltam, versenyfutás volt az idővel, mert Szüts ezt saját területének tekintette, bár a tördelésre maga buzdított. Kényes kérdés volt, mert könyv-ízlésünk nem egybevágó, ő bunkó-durvának tartja az enyémet, én túl finomnak az övét. Márpedig a külalak is engem képviseljen. Együttmunkánk elején nagyvonalúan és bölcsen bejelentette, nem fog harcolni ellenemben. Én viszont tudom, hogy betűtípusokhoz, arányokhoz jobban ért, és kiváló ötletei vannak, eredendően neki hagytam a pontosításokat (címsorok betűmérete, típusa, pontos helye stb.) – nem altruizmusból.

Címlapot nagyon jót talált ki. Az én fejemben is megfordult, hogy a vendégszerzők neveit jó

lenne föltenni, s hogy egy

   -fölirat a színes repró alatt középen szép, elegáns, de kicsit vérszegény. (Ez a komputerrel rajzolt szignó kerül a nyomtatott betűk helyére.)

Mindez ősrégi, pesti történet, én közben a pilismaróti kéttantermes régi iskola katedraasztalánál ülök három egymásba rakható széken, így jobban rálátni a képernyőre. Harmadnapja vagyok itt, már festeni kellene, de rászántam magam, s két nap munkával gépbe írtam egy januári interjúmat, magnóról. Iskolai feladatként csinálta egy fotós. Most annyira rendeztem a szöveget, hogy áttekinthetően dokumentálja fényképezéskedéseimet. Milyen gépeim voltak, milyen területek érdekeltek... elmeséltem, hogy Matisse egy ötlete kapcsán miért nem fotóztam majdnem húsz évig.

A Moszkva téri OTP-be megérkezett 10 000 dollár, megkaptam másodszor is a Pollock-ösztöndíjat. 1,8 millió forint. Ez jó. Vettünk eddig egy hifitornyot Katának 50000 forintért, lemezjátszója már nem működött, s vágyott CD-lehetőségre is. Miklós kapott/vett egy jó szingapúri gitárt 32 ezerért, épp visszavették tőle, kölcsönszerszámon gyakorolt. Zsófi cipőt vett, Kata egy zuhanyozót kért a kékkúti kertbe. (Tavalytól van vízaknánk, s a télen kitaláltam: egy másfél méteres cső lesz nálunk a fürdőszoba. Amit ősszel le kell csavarozni, mert ellopják.) Magamnak egy notebook, gyors és sötétszürke, amin most is írok, hát bizony 300000-ért. Ezt ugyan főleg kép-pénzből. Lelkiismeretem keze befogja lelkiismeretem szemét, ugyanis alighanem csak nyárra-útra kell nekem, a nagy gép a nagy klaviatúrával – félő – kézhez állóbbnak bizonyul majd otthon. Persze boldog izgalom, közvetítő szakember vette, az első példányt másnap be kellett cserélni, akkor a programjait teljesen átalakítani az igényeimhez stb. Ennyi pénz eddig egyszer volt a kezemben: mikor Zsófi lakását fizettem ki vagy be. Emlékszem, a postán milyen riadtan számolták át újra meg újra... Szerencsére két képem, jó áron, lekötve. Több költekezés most nem lesz, megvárjuk, a könyvhöz kell-e, és mennyit hozzátenni, nyomdaköltségre kértem ezt az ösztöndíjat, elmesélve az amerikaiaknak a képsorozatom történetét. Sok pénzt küldtek, így hát biztos, hogy a könyv meglesz. Közben a kiadó és Szüts más-más utakon próbálnak pénz szerezni, lehetőleg ne én fizessek.

A Műcsarnokban megvolt a Nemzeti Szalon, négyen kérdezték tőlem, miért ezt küldted be? Tehát a kép rossz volt. (A/93/56). Legalábbis ott. Mert feltételezésem, hogy túl volt világítva, műtermemben mindenféle téri mélységeket lehetett belelátni, de csak ott.

És – Magyarország – július közepén nyílik az ellenkiállítás. Ugyanott, de ez a Műcsarnok-igazgató koncepciója szerint s nem ellenében, mint az előző. Mert abba csak fogcsikorgatva, miniszteri utasításra ment bele, bár az egész szakma követelte – nagy ám itt a demokratikus érzület, hatáskörtudat. Beke László, a direktor, karizmatikus és Krisztusban szeretett testvérem egy szamár, aki erre a posztra alkalmatlan, és kirúgatnám, ha tehetném. Szóval most jönnek a szerinte igazi magyar festők, akik modernek. Kihagytak, ami rendben is lett volna, de – Magyarország! és az élet bonyolult – utólag mégiscsak betettek.

Na mármost mit küldjek be nekik? Történet.

Fölkértem könyvemhez esszét írni egyebek között Vojn... (most a gépem csengetett, azonnal dugjam be a dugót a konnektorba, mert a telep kimerült. Elégedett vagyok, 1 h 41 percig bírta. És állítólag szoktatni kell, akkor még nő is a teljesítménye.)... ich Erzsébetet, Szüts nejét, aki szokott rezzenetlen önbizalmával három vázlatrajzot küldött vissza, hogyan kéne a rá kiosztott képem hibáit kijavítani. (Egyik legjobb munkám.) Megfestettem, amit javasolt, tíz év után egy temetőkép. Megmutattam, nem tetszett neki. Nekem igen, ezt küldtem be, értelmezzék a helyzetet, ahogyan akarják.

Alkonyi óra, és – Istenem – a belső béke percei. Nem mintha a mai képem igazán jó lenne... de van remény. És ma eleget dolgoztam, ezeket az esti órákat nyugodtan szánom rád. Illetve –elállt az eső – menek kicsi bicikli. Nem mindennap, de azért majdnem.

Voltam Dömösön, egy órácska, a nap lemenőben, csak a szemközti markáns hegyet világította már. Tudod, azt, amikor a Dunakanyart rajzoltuk a föcifüzetbe, olyan kis kunkort vet Visegrád fölött. Innét látni, félmagasan barlang is nyílik benne. Sose fogom megtudni, talán még ősemberek lakják. Onnét a következő helység már Zebegény, gyerekkorom nyaralása, csónakkal a strandszigetre anyámmal.

Hanem van egy új Bibliám. Beül hajnalban padom túlsó végébe egy futóvendég, kissé molett csaj, szokatlan méretű a Bibliája. Belekéredzkedem. Meglepetés. Új Káldi-fordítás (1607, 1997), a szöveget átpofozva, csak amennyire kell, beledolgozva a kumráni tekercsek, az új bibliakutatások eredményei. Mint írják, a szöveg maradt veretes magyar. És a mérete! zsebszótárnál ugyan valamivel nagyobb, de hordozható, s nagyok a betűk, jól olvasható! Küldjek? Vettem ötöt másnap, családtagoknak. Ide csak ezt hoztam le, otthon maradt a régi, az egybekötött Károli-Békés/Dallos, amit minden útra viszek. Benne New York-i, koreai dátumok.

Eddig, ha katolikus kellett, a 73-as Szt. István kiadású bibliát használtam, de az nem jó könyv. Jelenits atyának is volt némely finoman fogalmazott, de igen határozott véleménye a fordítás minőségéről.

Hanem az új Káldi-biblia csalódás, első nekifutásra. Talán túlteszem magam rajta, talán nem.

Este van, negyed nyolc, nem bírtam ki, átbicikliztem a plébániára, de ő a református kollégájához utalt, nincs Károli-bibliája. Közben vacsora, káposztaleves főtt kolbásszal, utána banános linzertészta, a feneke kormos, evvel együtt nagyon jó. És akkor most: Káldi kontra Károli. Még reménykedem. Nézzük a 91-eset, amit annyira szeretek:

Aki a Fölségesnek oltalmában lakik, a Mindenható árnyékában nyugszik,

azt mondja az Úrnak: Te vagy az én oltalmazóm

és erősségem, Istenem, akiben bizakodom.

 

és Károli mester, ezt tudom kívülről is:

Aki a Felségesnek rejtekében lakozik,

a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az.

Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem, ő benne bízom!

Káldi, ismét:

Mert ő megment engem a vadászok tőrétől, a súlyos veszélytől.

Szárnyával árnyékot borít rád és tollai alatt menedékre találsz...

Mert ő szabadít meg téged a madarásznak tőréből, a veszedelmes dögvésztől.

Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad;

pássz, vége. Mintha szándékkal ritmustalanítva lenne a katolikus fordítás.

Még keresek egy szöveget, reményfutamnak, 126. zsoltár, Károli:

Hiába hajnal előtt kelnetek, és késnetek a lefekvéssel,

akik a fáradság kenyerét eszitek,

hiszen ő álmában is megad mindent

annak, akit kedvel

 

Hiába nektek korán felkelnetek, későn feküdnötök,

fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmének álmában ád eleget.


Káldi kivégezve. Hopeless. Magyarul reménytelen.

Na még valamit Ezékielből, a múlt vasárnapi szövegből:

Te pedig emberfia, hallgass mindarra, amit én majd neked mondok

Te pedig, embernek fia, halld meg, amit én néked szólok

Abbahagyom, biztos elég volt neked. Mára elég is. Holnap visszaviszem a kölcsön Károlit.

Fél tíz. Bringázzak az elhagyott, töksötét országúton? Megnézem. Szia.

Tényleg sötét volt, kissé féltem, visszafordultam a falu végénél. Be ismeretlen mellékutcákba, ahova gyalogosan soha. Édes, friss kenyérszag, a házon tábla: Pékség. Ilyenkor sütik?

Közben eszembe jutott a tavalyi Barsi-prédikáció, amit kazettáról, hogy:

Ti nem tudjátok, mibe kerül egy prédikáció, ne is tudjátok meg soha! Hogy én semmit nem kapok belőle, nekem csak a nagy üresség jut.


Kissé önsajnál. Elhiszem neki.

Hanem az én szakmámban is. Szavakkal csak körülírható az az irtózatos üresség, ami egy kép indulásakor. Körülnézel, sehol, akitől tanácsot kérhetnél. Nincs hova menekülni a munka elől, legfeljebb egy vajas kenyérért a konyhába, tíz perc.

Este 10 óra, új helyszín, nem fogod kitalálni. Óbuda, benzinkút melletti parkoló, egy szerelő nyakig az autómban. A Pilisben a szerpentinen kanyarogva már a piros mezőt verte a vízhőmérséklet-mutató. Csomagtartómon a bicikli, hátul új képeim, egész műterem-felszerelésem. Állítólag éjfél körül meglesz, 7000 forintért. Hazafelé jövet gőzölni kezdett az autó eleje, leálltam, egy szerelő stoppolt mellettem: segíthetek? Így hát üzenetrögzítőnkbe, hazulra mondottak nem érvényesek, hogy 10 felé otthon leszek. Lehet, hogy a Káldit mégiscsak meg kell majd szeretnem, a katolikus biblia kiegészítései kellenek belőle.

Mindenesetre előhalásztam a csomagtartóból a sportzsákot, abból hosszúnadrágot, egy pulóvert és az Illyés-kötetet. Bár a szerelő fölajánlotta, hogy hazavisz, s majd ha kész, holnap, hozza a kocsit. De öt egész jó képem van benne, meg minden. Berendezkedem éjszakázásra, tartós tartózkodásra és fázásra.

Nem egyedül szereli. Bemutatta barátnőjét, az húzott Wartburgjával idáig. Szőke bombázó, loboncos kozmetikusnő, bronzbőrű, világoskék ujjatlan lengében, fehér körömcipő. Derekánál pillanatra: fekete csipkebugyi. Szaladt hengerfejtömítésért, most a csavarhúzót adogatja a fiú keze alá. Akinek felesége és ötéves kislánya van, aki ragaszkodik a papához. Az egész autó hintázik, a szélvédő túlsó oldalán eltorzult arccal feszeget valamit. Tegnap tízezret költött feleségére, akitől külön élnek, vett neki cipőt és két gyűrűt. A délutánt együtt töltötték. De ha így maradnak a dolgok, ezt a csajt választja. Felesége elégedetlen, hat éve házasok, s még nincs lakás.

Fél tizenkettő, fázom. Szemközt tízemeletes, sötét toronyházak, az országút túlsó felén is egy ESSO kút. A motorom már az összerakás irányában.

Jó lenne holnap uszodába is eljutnom, péntek misés nap. Mi lenne, ha megpróbálnám a tíz év után újjáépített Császár uszodát, most nyílt; elsején!? Beleszédülök, netán ha jobb, mint a Lukács?!; s ha a fiúk át-, illetve visszaszoknak?! Nem szeretek helyszínváltoztatni.

Ez a legjobb az egészben, hogy a notebook még mindig dolgozik. Álmosodom, nemigen jönnek gondolatok, tán a délutáni korrigálást még le kéne írni. Iszonyú zavart mozdulatokkal a többi festő után Zsófi is földre terítette pilismaróti rajzait. Véleményeztük, biztattuk munkára. Kezd nehezülni a szemem.

Öt egész jó képet viszek haza. (A/97/25) Tisztességesen dolgoztam, délelőttönként, rendes időben. Egy ötlet, alig-alig módosítva. De jó, hogy ez a doboz itt melegíti a combomat. Innék is valamit, ha lehetne. Még a cuccokat majd föl kell hordani a hatodikra. Bicikli, kézitáskám a komputerrel és a két sportzsák. Képek. A műteremkoffer maradhat.

Háromnegyed három, éjjel, Széna tér. Mobiltelefonján keresem a szerelőt (tudom, Óbudán egy Polski Fiaton dolgozik), hogy ismét melegedést jelez a mutató. Szerinte ez már nem baj, csak a hőgomba kiolvadt, reggel kicseréli. Amúgy is kell reggel találkoznunk, bankból kell pénzt fölvennem.

És utána hajrá, kilencre a grafikai stúdió. (Háromtól hétig aludtam.) Képernyőn lapozzák a gépben már kész könyvemet – nekem –, benne színes ábrák, harminc év előtti képeim.

Harmadnap.

J., sűrűsödik a könyv dolga, félbehagyom, mert szeretném neked holnap, Lukács után, nyolckor postára adni.

Még befejezésül Mikicának küldött táviratom, Nagyrákoson voltam, mikor ballagott.

FIAM, TE MOST BALLAGSZ.

AZTÁN MAJD NEKILÓDULSZ.

ÉS A VÉGE FELÉ STB.

ÖLEL APÓ

sziasztok, az egész családot.

 

1997. augusztus 1-22.            

Egyelőre semmi mondanivalóm, de muszáj írni, Révfülöpön föl a pesti gyorsra, s egyebek mellett pont erre vettem ezt a drága gépet. Három napra haza, dolgom van. Meg az nem nyaralás nekem, három vendéggel egy fedél alatt. Túl vagyunk könyvem második korrektúráján. Most megyek átnézni a harmadikat. Tulajdonképpen két mondat miatt utazom, ami a fejemben forog, két mondatot szeretnék átjavítani, visszaigazítani, mégiscsak. És hátha találok még valamit... a fülszöveget például nyugodtan lehetne egy fokozattal nagyobb betűre... Néhány hét, és: nyomda! Jó játék volt.

Ez már hétfő, visz a vonat vissza, a Balatonra.

A vonaton – Fehérvárnál vagyunk – mindenki szerelmi ponyvát olvas. Egy ifjú pár 100xszép”-et, ez egy most elterjedt laptípus lehet, ami hökkentő-ordító szalagcímmel a szerelem – bankrablás – mozicsillag témakörökből, tele fotóval, és hozzá a cikk... összesen ha nyolc sor. Végig a kupéban a lányok hasa tízcentis csíkban kilátszik a trikócska alól, egyformán, ez a divat. Minap újságstandon egy vetkőző lány fotója, elfulladt a lélegzetem. Elvitte fél napomat. Aztán este kidobtam 12 gyengébb képemet.

Újabb hét elmúlt, Pesten megint, rohangászások, vagyis munka, túl vagyunk a negyedik kéziratátnézésen.

A könyv minden munkafázisát végigkísértem, és mindenbe beleszóltam. A borító terve Szüts álmaiban még vissza-vissza fog térni. Mikor át- meg áttervezte ellenemre vagy számomra, első nekifutásra mindig készséges voltam. Mondtam is neki, hajlok, mint a nádszál. De a végén megmagyaráztam, hogy lehet, pocsék az ízlésem, de valami víziómhoz, úgy látszik, nagyon ragaszkodom, mintegy gyomorból, mert mindig oda térek vissza. Végén megtört, lemondóan legyintett, röhögtünk. Az utolsó (vissza)változtatás előtt hajnali fél háromtól nézegettem a műterem padlójára tett makettet, szóval nekem nem is annyira tréfa ez az egész. Ami másnak virágos rét, andalgásra, az olykor nekem harctéri terep, szögesdróttal, futóárokkal. Gond volt még, hogyan kérjem meg a komputerkezelő operátort az újabb visszaigazításra. Eléterítettem egy tálca tortaszeletet, hogy süteményenként egy milliméterrel kisebb margót kérnék. Ég és föld, hogy festményem körül nem tíz, hanem csak hét milliméter a fehér csík körben, majd meglátod. Fenyegettek, ha csak kicsit figyelmetlenek a vágásnál, evvel nagyon pórul járok. Számoltam vele: ez a kisebb rossz. Most feszes, mégis lírai a címlap. A Váli monogramot is újra csináltam, vagy tizedszerre lett jó. Rátettem a kiadó nevét, mert jó kontraszt a finom szecessziós sor az én durva névföliratom mellett. A révfülöpi postáról faxolva kértem még két címlap-variációt, más festményekkel. Maradt az eredeti.
 Átverekedtem magam az ellenzőkön, s ami nehezebb volt: a mosolygókon, s képeim teljes opuszjegyzéke szerepelni fog a könyv végén, 31 oldalon, sárga papíron. Ilyet élő festőtől még nem láttam. Harminchét év. Az összes tulajdonos, a meglévő és az elpusztított képek minden adata, a kép készülési hónapjai, ami gyakran hosszú lista. A díjaknál leírom, hány forintot adtak, lássák ezt is; pénzről senki nem szeret beszélni. Most egy hangya bebújt a C betű alá, ezt a betűt ki kéne hagyni. A nagy diófa alatt ülök, kékkúti nyárvég, csendes órák, itt volt a C betű. Katának igaza van, őszelőn más a csend is. Most még én is meghallok belőle valamit, megint egy hét Pest után, mikor is könyvem nyomdába leadva, őszi kiállításom újabb keretei kétnapi munkával legyártva, s az elveszett (ellopott) irattárcám nyolc igazolványának java újra csináltatva. Most a hangya kibújt és távozott az Ú betűnél. A rendőrség elképesztően kulturáltabb lett: egy hivatalnoknő azon ültében leigazolványfényképez, okmánybélyeget és űrlapot is ad (régen ezekért a postára küldtek). S ráadásul a személyi igazolvány, a jogosítvány, s a forgalmi engedély is elintézhető, azonnal. Ilyenformán maradandó nyom csak az ellopott harmincezer forint emléke, s az éves úszóbérletem hiánya.

Még kis izgalom volt, hogy személyi igazolványom birtokában egy dörzsöltebb figura majd' egész Pollock-ösztöndíjamat (a teljes tartalék nyomdaköltséget) fölvehette volna, lévén számlaszámom is a tárcában. Igyekeztem is másnap nyitásra a tapolcai OTP-bankba, bankkártyámat letiltani, számlám mellé pedig néhány felkiáltójelet tétetni, on line bekerült az ország összes OTP-komputerébe. Nem történt baj. Sok itt a szúnyog, bemegyek a házba. Szombat délután, egyet már harangoztak, hatkor lesz a mise. A falu izgatott, új, fiatal káplánt kaptak.

Mi van még? Katának vettem egy sebváltós bringát mindenféle szolid extrákkal, hozzá autóhoz való bringatartót is, de a szorítócsavarját lelopták egy éjjel. Nincs véletlen egy nyolcas szárnyas anyád, avval pótolható lenne...

Az uszodában leszólítottam egy matektanárt, adok neki egy pasztellt, tanítson meg a bukófordulóra. Álomszép mozdulat. Egy ötperces leckén túl vagyok, de állandó korrektúra kellene. Félő, hogy hiányában dilettáns-csúnyán rögzül. Mikor szédülni kezdek, abbahagyom a gyakorlást.

Ma vásárnap, tegnap elszakadt az órám szíja, órát az asztalra, de – velőtrázó ötlet – a hasára fordítva! Óra nélkül nyaralok! Magyar László 1860-ban Közép-Afrikában. Honfoglaló eleink... Ilyet még nem éltem. Kelek, valamikor a másodszori ébredés után, és itt a bádogtető alatt azt se tudom, hajnal-e vagy késő délelőtt, borult időben... Nem 60 percet imádkozom, hanem amíg szusszal bírom. Valószínűleg délelőtt (Kata nem árulja el) lefekszem ebédutánit aludni. Este elálmosodom a könyv fölött, és villanyt oltok. Mint az állatok.

Egy másik világ. A nők ezt sokkal jobban tudják. Utálom és tisztelem őket, hogy nincs időérzékük... Már amelyiknek.

 

1997. november – december                                   

Kiállításom bezárt, eladtam kb. hat képet (még mozog a piac), 71 monográfiát és 28 darab C. Naplót. 3500 látogató volt, állítólag ritka csúcs.

Igyekezetem és dedikálógépem nem volt hiába, jelentkezett egy igazi versenyző, hogy ő megtanít a bukófordulóra. Addigra ugyan a nehezén már túl voltam, vagyis az első 3000 próbálkozáson, de mindig áhítottam az igazi profizmust. Emberemre akadtam! Tíz leckét fog adni, mondhatom, érti a dolgát. Egyébként 30 év körüli, hídmérnök, doktorátusa van, és bankszakember.
 

SZÜTS!

DRÁMAI FORDULAT

bukóforduló ügyben, mert

egy triatlonos tanít, aki

gyerekeket is oktatott, és ilyen szavakat

mond magyarázat közben,

mint oxigénbőség,

rotáció, terimpex.

csak azt mondja, ne kapkodjam el, ezt honnét

tudja, biztos a Kata

árulkodott,

és ez semmi, mert

a gyorsra is meg fog tanítani, és nem akarsz triatlonozni?

Mindenféle segédgyakorlatokat ír elő, házi faladatot ad, lelkesen fuldoklom utasításaira. Hogy a könyökömet hátrébb, hogy lazábban –nahiszen.

A tanulás idejére áttértünk az újraépített Császárba, a 25 méteres medencét télire lefedték, akár egy milliomos magánuszodája, fehér kerti bútorokkal, jól megvilágítva a téli szürkületben.

Egy öreg barátom szerint a Lukács egy kiváló értelmiségi klub, a Császárban viszont lehet úszni.

Valamint mesterem megajándékozott egy segédeszközzel, amivel igazán boldoggá tett, egy kettős bója versenyzőknek, két comb közé szorítva, a kéztempó gyakorlására. (A lukácsosok megértően fogadják. A statikusprofesszor rám kiáltott a medence túlsó végéből: mi az, Dezső, a paraolimpiára készülsz?!)

Na, erről Szütsnek:

Rámeredsz,

lélegzeted elakad,

szemed üvegesen kimered,

majd fölugrasz,

szekrényedben vadul kotorsz,

megtalálva, Rolleiflexed kandallód tüzébe vágod,

lemondod februári kiállításodat,

és eldöntöd, hogy kivándorolsz,

mert ez így nem mehet tovább,

föltörő zokogásodat feleséged igyekszik csillapítani,

ha megmutatom azt a svéd gyártmányú műanyag öntvényt, amit ma kaptam ajándékba

 

Ugyanis Szüts kölyökkorában egyesületben úszott. S azóta fáj, hogy abba kellett hagynia, elaludt az órákon a hajnali edzések után. S ma is elszomorodik, ha egy lányka elhúz a szomszéd sávban mellette. Naponta úszik, ő is.

A Rolleiflex szorul magyarázatra. Elcsábult, mint egy kisfiú, vagy mint egy nagylány, nagyon vele érzek. Ő is abbahagyta a fényképezgetést, jó régen. De most mutattak neki egy gyönyörűséges kétaknás gépet, minden tartozékával, beépített fénymérővel – rettenetes drágán. Novemberben, Kecskeméten volt a próbaüzem, ott mutatta meg, fogdoshattam is egy kicsit. És amihez én nem értek, abban ismét remekelt: ködöt fényképezett. Ködös fákat, füveket, bokrokat. Karácsonyra ügyfeleinek CD-kazettát ajándékozott Schumann-nal, borítóján kecskeméti ködfotója...

Ne röhögj, voltam egy Koncz Zsuzsa-koncerten. Ugyan ismerős révén, de önakaratúlag. Sportcsarnok, körben a sötétben tízezer ember zsongott, minden korosztály, vegyesen. Olykor untam, néha túl hangos volt, különben működött. Kevés régi, nekem való számot énekelt, ezt sajnáltam. Hanem – ötven fölött – mint egy süldőlány, olyan frissen mozgott, rugalmasan, vidáman. Gyönyörű ruhái (többes szám) voltak. Vonzó nő maradt. A záró poén a koncert végén a Petike, te rossz fiú – vagy mi – volt, első KIMITTUD-os dala, bizonyos Ágikával (barátom neje) adta elő annak idején, s meglepetésként most is. Előtte pár mondatosnak szánt vidám interjú, hát te most, Ágikám, mit csinálsz, annyian kérdezik tőlem... Gyerekeimet fölneveltem, franciatanár vagyok, és meg is szoktam énekeltetni tanítványaimat, s rákezd a cappella egy sanzonra, franciául. Programon kívül. A tévé főrendezője utóbb a díszvacsorán mesélte, hogy ekkor az egyébként unottan ügyködő műszaki stáb megdermedt, s tanúsítom, körben a tízezer ember is. Ahogy mondják, a kés megállt a levegőben... gyönyörű volt, megrendítő. Értők szerint sokkal jobb a hangja, mint Koncz Zsuzsáé valaha is... Másnap a gratulációt tőlem nevetne fogadta, jó vicc volt...

Valami marha kritikus azt írta az estről, hogy látványos bukás volt, ami egyszerűen nem igaz. Talán nem is volt ott a koncerten? A közönség végigtapsolta, így egy szóban.

Tapsolta, tapsolta. Az én kiállításomról páran írtak, érdemi kritika nem jelent meg. A Népszabadság olyan gyenge írást közölt, hogy maguk szabadkoztak, telefonon. Jóvátételbe a könyvről külön akarnak cikket íratni, egy vezető szoc. politikussal, aki egyébként jó szakember. Ezt elhárítottam. Közvetítőn keresztül megkérdezték, kit látnék erre alkalmasnak. Visszaüzentem: értőnek-tájékozottnak és alkalmasnak? Magamat.

Könyvem negyven vendégszerzője átvette a tiszteletpéldányt. Illetve legtöbbnek úgy küldtem utána, tehát a kiállításra nem ment el. Érdemi véleményt nem kaptam, kettő köszönte meg, ez fájt.

Petri Gyurka ugyan telefonon jelzett, végül Katával mi szaladtunk föl hozzá a könyvvel. Tavasszal ígért nekünk egy disznótoros vacsorát – a könyvbe ezt be is vettem –, illetve alternatív zöldségpástétomot. Katát izgatta a recept, s rávette Petrit, írja le neki. Íme – tán téged is érdekel. Mindenesetre unikum, mégis az élő legnagyobb magyar költőnk, a kéziratot őrizzük, hogyaszondja:
 

ZÖLDSÉGPÁSTÉTOM

Húslevesben főtt leveszöldség: sárgarépa, fehérrépa, karalábé, kelkáposztacikk (kelbimbó, karfiol, zöldborsó, zöldbab: ezekből csak kevés)

1-2 krumpli, 1 csokor friss petrezselyem megdarálva vagy finomra vágva (vagy petrezselyem helyett ugyanennyi kapor), két-három összezúzott főtt tojás.

MEGJEGYZÉS: télen célszerű mirelit zöldséget használni, ha nincs megbízható zöldségesed.

FŰSZEREZÉS: 1-1 rész porított feketebors, fehér bors, szegfűbors, babérlevél, szárított citromhéj, bazsalikom, kakukkfű, majoránna, zsálya, borsfű, szerecsendió, szerecsendió virág, ½ rész piros paprika (édes-nemes), tárkony. Célszerű nagyobb mennyiséget készíteni, jól záródó üvegben akármeddig eláll, sőt az ízek összeérnek.

ELKÉSZÍTÉS: ahogy a fasírtot csinálod: összegyúrod kenyértészta sűrűvé 2-3 egész nyers tojással, 1-2 szelet megáztatott, majd kinyomkodott, szétmorzsolt kenyérbéllel, kevés olajat, vagy darált szalonnát adsz hozzá és egy kupica konyakot.

Kivajazott pástétom- (lehetőleg őzgerinc)formába teszed, és vízfürdőn, a sütőben 50 percig gőzölöd. (Célszerű a formát alufóliával kibélelni, úgy, hogy betakarja a pástétomot is szorosan, részben hogy a masszát ne érje közvetlenül a gőz, részben hogy könnyebb legyen a pástétomot kivenni, amikor kihűlt.)

Bevonhatod aszpikkal: ½ liter lezsírozott húslevesben megfőzöl egy tucat csirkelábat, és valamennyi zselatint adsz hozzá. (Ha nincs csirkeláb, lehet csak zselatinnal is.) A lébe egy stampedli tárkonyecetet vagy citromlevet is teszel.

 

Nekem erről az a 25 babfőzelékkonzerv jut eszembe, amit egy sportzsákban hazavittem, hogy Kata hosszabb időre vidékre gyűjteni indult... Akkor még nem voltak gyerekek...


1998. március 9.
Szervusz, kedves J.! Kecskemét, Kecskemét tizenkilencedik éve, Miklóssal. Csengettek vacsorára. Átballagtam a szomszéd műterembe, Miklós dél óta továbblépett képével, még ledűltem tíz percre díványára, megcsócsálni a látottakat. S szóba került megint a keretezés. És most megvilágosodott! Milyen egyszerű! Egy jó keret mégiscsak hozzátesz valamit a képhez! Igen, még a legjobb képhez is! Hiszen látjuk! Korai Picassók brüsszeli keretben. A Metropolitan Múzeum Lehman-gyűjteménye reneszánsz szobáival* vagy Nádas Péter budavári lakása, nagy, üres falmező közepén kecses asztal, fölötte egyetlen műtermes képem, széles keretben. Micsoda ereje volt!

Hogy a kép albumban keret nélkül jelenik meg?! Sajnálatos. De ott a méretet, a faktúrát is nélkülözzük! Vagyis a repró nem a kép mása, csak szerény emlékeztető, tükör által homályosan.

[*88-ban még megvolt. Azóta szétverték a szerencsétlenek. Most világos, jól áttekinthető termek.]

Abbahagyom, érdekes, összemosódnak a betűk a szemem előtt, pedig még csak kilenc óra. Miklós szerint ma nem kell bicikliznünk, tornádó van Kecskemét fölött. Vagy legalábbis ciklon. Akkor ágyba.

Negyednap este, munka után. Nézem a papírcetliket, a gyűjtött megírandóimat. Apró történések, uszodáról, egyebek, érdektelen apróságok. Hiányzik a hit, hogy érdemes ezeket megírni, bocs.

    Lehet, hogy ez a műfaj kifújt nálam.

    Talán ha válaszolgatnál?! A dialógus forma önmagát építi.

 

Örülök, hogy eljutottunk hozzátok. Louvre helyett hazafelé Zsófi kedvéért egy madárbolt. Elvesztettem egy papírt a motozásnál, így Brüsszelben majdnem lemaradtunk a gépről. Már tudok gyorsúszni, versenyzőknek készített bójával a lábam között gyakorlok reggelente. Kata, hála az erős gyógyszereknek, nyugodt és jókedvű. Újra kezdi a munkát, nem tudom, nem korai-e. Vásárolgatnak képet, fölmerült, Zsófinak lakást kéne venni. Csináltam egy rekeszes festéktartó dobozt. A Nemzeti Galériában betévedtem a csodálatos Munkácsy terembe. Idén egyszer sem volt hó, nem kellett síelnem. Miklóst pedig iskolája nem vitte el Ausztriába, mivel két kettese volt félévkor. Itt a kertben egy alumínium- kandeláber, reggelente egy őrült harkály kopácsolja a tetejét, öt másodperces szünetekkel.

Nyomorultul érzem magam, ha lehetne, hazalógnék. Gyenge képek, már a tizedik.

Távolból megáldom keresztfiamat.
Búcsúzom.

 

1998. május 30-31.

Szóval Petri. Jézus Mária! Miket mer észrevenni, elgondolni és kimondani. Zsebében a magyar nyelv, meg amit még hozzátesz. Mindig rosszkedvű, sajnos, de neki legalább van mire. Meghalt az a lány. Fényképe most is az asztalán. De minden bűnével együtt megtisztultabb nálam, a "bűntelennél", aki egyetlen feleségét nyüvi éppen 30 éve; akinek összesen három szeretője volt, s a házasságtörést, ha nem sok híján is, mindeddig elkerülte. Aki nem bánt meg semmit, és úgy gondolja, semmit nem tudott volna jobban csinálni.

Nálam minden rendben van. Életem lajstromozva, beszámozva. Csak új képeim gyengék. Csak önző vagyok, mint egy állat. Csak unom. Csak fáradtan ébredek és fáj a derekam. S kissé rettegek, hogy ez a mégiscsak-béke el ne vesszen. Egy karambol, egy esemény. Gyenge óráimban hol a "Rendezd el, Istenem, életemet..." biztonsága...

Na nézzük a verseket, szinte találomra: 

 

Leginkább az ad hoc félrebaszások,
hézagkitöltés két unalom között,
egymás partnereinek elcsábítása
csak hogy mégis legyen valami sava-borsa...

(ez nem tudom, honnét)

"Hiányzol. Szőrösdeszka", meg
"laposabb, mint egy tetű" –
ilyeneket mondok, meg ilyenebbeket.
Nyomdafestéket
nem tűrő lénnyé lényegülsz,
amikor hiányzol...          (Utálok várni)    

    

Egy álmom még Pilismarótról: Folyóparton oltárépítmény, szabadtéri misére készülődés. Meztelenre vetkőzöm, mintha ez természetes volna. Majd mégis kezd feszélyezni, a sekrestyeépület sarkába húzódom fölöltözni. Közben a viharkabátom zsebébe nyúlva egy kis fényes fekete hátú, skorpiószerű állat megfogja a kisujjam. Akkor egész testével rászívja magát, szopogatja, anyai érzéseim, megkedvelem. Majd véletlen ráülök, amitől szétesik, elkezdek sírni, fontolgatva, hogy ezt néha férfinak is szabad. Majd kabátzsebemből egy darabokban lévő tartalék skorpiót veszek elő, végtagjait helyükre illesztem, összeszerelem.

Jöhetne József, a látnok, értelmezni.

A barátságról néhány szó. Miklós-születésnap, Zsófi lejön, az esti gyorshoz kimentem elé Révfülöpre. Üldögélek és várok, az autórádióban egy különös hangvételű esti mese. Vénségesen vén galagonyabokor beszélget egy kisfiúval. A bölcs bokor így elmélkedik:

Tudod, a barátok száma a korral együtt csökken. De ez így szép.

Az indoklást nem hallottam már.

Hanem a barátaim?! Éppen a legrégibbek távolodnak, néha fáj. De kár, hogy nem Pesten élsz! S. Nagy, hogy Váli-könyve kéziratát nem fogadtuk el, megsértődött majd' egy évre. Közben szerelmes is volt, teljes üzemidőben. Mellesleg két egyetemet szervez. Az egyiket ő találta ki, szülőföldjén, Nagykanizsán. Jövőre beindul, akkortól kevesebb munka lesz vele. A másik főbarát, Szüts, valamint György Peti is: millió emberrel körülvéve mobiltelefon- és munkakapcsolatban, egyre elfoglaltabbak.           

Mobilt nagyon szeretnék; megfizethetetlen. A mezei telefont is alig tudjuk kapcsolattartásra használni, 14000 forintokat fizetek. A családi készülék fölé mindenféle könyörgő tacepaókat irkálok.

Persze mindez köz- és önámítás. Egyre beszűkültebb vagyok, hiszen magamat is sokszor unom, csak magamról tudok beszélni, rengeteg dolog nem érdekel stb. Nem vagyok egy zsúrfiú.

   Csoda-e...?!

   Na, kezd nyúlós lenni a hangvétel, váltsunk témát.

 

Kormányváltás. Szüts mondta, az SZDSZ-re kell szavazni, jó. Hanem nehezen, de mégiscsak létrejött egy tévépárviadal Horn és Orbán között, a Közgáz Egyetemen. (Mondják, a Gyulának nagyon nem akaródzott.) Az egész ország hallgatta, ilyen még nem volt. Közben nem vettem föl egy telefont. Derűs közönyömből ébredve a Fideszre szavaztam, amiből közben Magyar Polgári Párt lett, és, mint mondják, jobbközépre csúszott, megtalálta a szerepét. Orbán dinamikus volt, szellemes, simára borotvált típusos hivatalnokarc. Tíz évig készült a hatalomra. Érzem a levegőben, nemcsak magamon, változóban ez a hihetetlen politikai depresszió. Jó néhány választási ígéretüket már elfelejtették, ez rendben is van, de az egyetemi tandíjakat tényleg azonnal eltörölték, ennek, gondolom, inkább lélektani hatása van. A Duna-gátat nem építik meg. Csomó vezetőt lecseréltek, fiatalítás is. Jól indítottak.

Hanem az évad igazi szenzációja számomra mégiscsak az új Oravecz-verseskötet, ami rohadt drága volt, de ahogy megjelent, rohantam érte Pestre, nem várva a szerző ígért (és elfelejtett) tiszteletpéldányára...

...450 oldal, kb. 240 hosszú vers! Vagy hét éve várom, a'tájt olvastam az Élet és Irodalomban különös, előzmények nélküli sorait: telepesek társzekereken eljutnak egy kis völgybe, és lemálháznak, körülvizsgálódnak, alkalmas-e a vidék.
 

AZ ELSŐ NAP

Kend meg kend meg kend fejszét fog,

oszt fát dőt oszlopnak meg gerendának.

Kentek, ketten kicsapják ezeket a szederbokrokat,

hogy ne legyenek útba, a helyiket meg kipucolják...
 

Nyolcvanéves anyácskám is. Már ritkábban hív komputerprobléma ügyben, de mindennap használja. Kellett venni egy lapadagolós nyomtatót, baj volt a régivel, ki is nőtte... Kértem, s most írja élete történetét, az első printet negyven oldalban már megküldte. Jeleztem, részletezőbbet szeretnék. Milyen boltokba jártak, milyen zoknit hordtak, hogyan nézett ki akkor a Mester utca? A lovaskocsik, frizurák, a rőfösök, cselédek, nyaralások... Nővére segít az emlékek fölidézésében. Kértem, stilizálja is. Jött az örök dilemmával: kinek kell ez?! Mondom, ha minőséget csinálsz, soha többé nem merül föl a kérdés. Mire jó egy jó szobor?

A madarakról. Tudod-é, hogy 8700 madárfaj közül alig pár száznak! ismerjük a teljes élettörténetét? Ezenkívül: egy melbourne-i kisfiú megfigyelte, hogy egy seregély hangyát vett a csőrébe, és szárnya alá dugta. Kis idő múlva kivette, s ahelyett, hogy megette volna, elengedte. Mindezt egy helyi lapban megírta. Sokáig nem hittek neki. Azóta már több mint ötven fajnál figyelték meg, de még mindig nem értik. Az egyik madár hangyabolyban fürdött. A két fő feltételezés: a hangyasav a tolltetveket öli, vagy kellemesen izgatja őket. Zsófi szerint dezorálnak.

Egy másik érdekesség: madarak puszta kedvtelésből "játékcselekvéseket hajtanak végre". A lugasépítő madarak fűből, fából kis lugasokat építenek. A területet körülötte is megtisztítják a növényektől. Aztán a tiszta térre színes köveket, csigákat, virágszirmokat hordanak, ezeket szétteregetik. A lugas falába színes tollakat vagy virágokat szurkálnak. Néha vízzel kevert színes agyaggal be is festik a lugas falát. Mikor elkészülnek, ott táncolnak és ugraburálnak. És mindennek semmi köze a fészeképítéshez, vagy az udvarláshoz, a játékot nem követi párosodás. A tudósok nem értik.

 

1998. szeptember 5.          

Szia, J.! Most jelentették be, Tamás atyának született egy gyereke, méghozzá ez a második. Élettársának már volt kettő. Most a füredi családi villában élnek. Két hete beadta laicizálási kérelmét.

ölel:


 1999. január 3.          

Szervusz J! Evvel kezdem. Meglátogattam Tamás atyát. Atyát. A Füred melletti nyaralóban élnek, nagy üveges veranda, most téliesíti. A tetőről a CB-antennát már leszerelte, hogy szélben mozgatta a tetőcserepeket – gondolom, ez a bekebelezés deklarációja volt. Eddig húga családja használta. Tamás végigmutatott a kerten, ezeket a kiöregedett tőkéket kivágom, újat telepítek a helyére... bár amennyi bort én iszom... ide egy cserépkályhát, csempéi már az udvaron, gúlában... ide egy mellvédfal, alulról ne húzzon a hideg. Az asszony közbeszól, a Balatont azért lehessen látni. Tamás épp hazatérőben volt, a nagylányokat vitte kocsival iskolába... kopogásomat nem hallotta, porszívóztak. Reggelizőasztal mellé telepedtünk, sajttal kínáltak. Kezdetben zavarban volt. Történetüket mesélte. Hazajövet Ausztráliából, magányát oldandó, embereket hívott maga köré a plébániára. Jöttek is néhányan, egyebek mellett ez a férjétől rég elhagyott asszonyka, két nagylányával. A többiek lassan elszállingóztak, ő pedig megsajnálta szegényt. Itt az asszony közbeszólt, hogy "megsajnálta", ezt így is meg lehet fogalmazni... Értelmes, dinamikus nő, Katáék ismerik is régebbről, lelkigyakorlatról. Egy fiorettis asszony most elmesélte, valaha az esztergomi ferences gimnáziumban egy osztályba jártak, és Tamás is tanította őket. A lány akkor megjegyezte, ilyen férj kellene nekem.

Intenzíven hívő életet élnek, Tamás szombatonként a verandán misézik is. Mondom, szabad-é? Rám mosolyog: nem kérdeztem... Panaszolja, a Rendnek mennyire nem kellett, örültek, hogy megszabadultak tőle.

Nagyon váratlanul ért történetük híre, Kata hozta, egy találkozón hozták nyilvánosságra. Azonnal fölhívtam öccsét, hogy hitelesen halljam. Kérdeztem, mióta tudjátok. Nem hazudott: kezdettől. Mondom, a gimnázium igazgatói állásából is azért rúgták ki? Nem. Törődjetek vele, ne hagyjátok magára... Rögtön írtam neki, ezt:
 

Most hallottam a hírt. De nagy marha vagy, Tamás. Most még jobban szeretlek.
 

És ez igaz is. Fura, de valami meleg járt át, szinte öröm, hallva. Hogy végül is szép ez a történet. Isten megajándékozta ezzel a bukással, talán az igazi alázat hiányzott még élete épületéből. (Rám is vonatkozik.) Nekünk pedig tanítás: az egyház nem héroszokra épül. Ezt próbáltam a többieknek is elmagyarázni, Gábor volt a legjobban megrökönyödve. Meg húgom, hogy most hány hit fog megrendülni... Mondom, nem baj, próbák...

Emlékszel, volt idő, kilátástalanságodban benned is fölmerült, életforma, házvezetőnőnek lenni mellette.

Most Ildikó egy karácsonyi csomagot állított nekik össze a közösség nevében: mosóportól íróeszközökig háztartási dolgok, meg egy csomag narancs. Tizenhárom kiló volt, én adtam postára.

Hát megtörtént. 98. szeptember elsején. Zsófi augusztus végén több hónap után interneten(!) talált magának egy bérlakást a Nagyvárad térnél. Hogy hogyan állt élete e fordulatához, abból tudtam lemérni, hogy már másnap, azonnal költözött. Nem is emlékszem, egyszer vagy kétszer fordultam a csomagokkal. Hát, elkezdi... Földszinti egyszoba, galériával. Gangos zárt udvarra nyílik, háromemeletes öreg ház egy csendes mellékutcában. Csak egy cigánycsalád lakik benne, azok tényleg zajosak, hajnaltájt is. Valamint a környéken prostituáltakat futtatnak, ezért éjjel nem szeret hazamenni, akkor inkább nálunk alszik. Amúgy jól érzi magát, tényleg, szépen be is lakta. Saját stílusában. Ha hó végén nincs otthon fogkrém, vagy a kád eldugul, és én pumpálom le neki... lassan majd megtanulja, mi minden volt abban a három vagy négyezer forintban, amit Katának hazaadott. Eddig egész jövedelmét magára költötte. Most csak a lakbér: fizetése fele. Három havit előre le kellett szurkolnia, tőlem kérte kölcsön. Havi tízezrével kezdte törleszteni, a nagyobbik felét most engedtem el neki, karácsonykor. Egy kék üveg hamutartót kapott tőlem, benne használati utasításom: ebben kell elégetni az adósleveledet. Az ajándék azt is jelentette, tudomásul veszem, hogy dohányzik, az ő dolga.

Kata is most tanulja hiányát. Sokat telefonoznak. Zsófi vele meglepően megnyílt, ez jó.

Elköltözésekor Mikihez fordultam: tudod, hogy most át kell venned azokat a házi munkákat, amiket eddig Zsófi csinált. Hosszan gondolkozott, majd rám nézett: Mit? Nevettem: semmit.

Valamint közöltem, idáig megoszlott a figyelem, mostantól nevelésedre sokkal nagyobb figyelmet fogunk fordítani! Röhögött.

S. Nagy telefonált. Bár halványan, de újra jóban van velem. Már javítottam az állólámpáját, egy leszakadt könyvespolcát, Ország Lili-triptichonjához keretet építettem, igaz, ezt órabérben, még egy hibás konnektor van hátra. Szóval telefonált, hogy te, Deske, eddig neked még semmi nem tetszett, amit én írtam. Egy kortárs művészeti enciklopédia készül, téged persze rám osztottak. Írd hát meg magad, 10-15 sor.

Tehát, én ilyen vagyok, szerintem:
 

Indulásakor Klee volt rá hatással, a szentendrei iskolához és személyesen Bálint Endréhez kötődött. Kezdeti nonfiguratív próbálkozásai mellett fő érdeklődési területe az absztrakt ábrázolás, vagyis valóságtöredékek megjelenítése. Korai "üres képei" is bújtatott tájképek, Mark Rothko-i értelemben. (Témakereséshez fotózik is.)

Amikor 1984-ben zsidó temető sorozatával áttér a figurális ábrázolásra, nem változik meg líraisága. E téma szakralitása három év után saját műtermét ábrázoló képein is folytatódik. Ez a több, mint évtizede tartó sorozat önéletrajzi vallomásnak tekinthető: a sivár-csupasz élettér, a szent ferenci kifosztottság trecentói tisztaságot idéző színvilággal tart egyensúlyt.

Hagyományos olajtechnikát használ. Képeit hosszan, gyakran évekig érleli, rendszeresen szelektálja. Munkáit közszerepléstől eltekintve nem engedi ki külföldre.

Bár a közös bemutatkozásoktól nem zárkózik el, magányos alkotó.
 

A biztonság kedvéért Robi barátomnak faxon elküldtem korrigálni, majd még három fodros jelzőt kihúztam magamból. A fax másik fele – most már tudom a nevét is – a Dänish Blue márványsajtról szólt; megérezte bennem a nagyon mélyen elrejtekezett potenciális sajtélvezőt. Most tanít. Már-már sajtfüggővé válok, minden látogatásakor hoz. Már én is vettem, habár az olcsóbb, magyar változatban. Már tudom, hogy LE A TRAPPISTÁVAL, mert annak fűrészporíze van, és ezért nem is olcsóbb, hiába olcsó, mert sokat kell a kenyérre tenni. Micsoda fejlődés! Múltkor még Kata fölírta egy cetlire, hogy 20 deka sajt, de elfelejtette a fajtát megadni. S nekem a Közértben az egész rohadt árlistát végig kellett olvasni, hogy melyik a legismerősebb szó, amit hallani szoktam, eidámi?, ementáli? Gyalázat, hogy hányféle van. Tea is vagy húszféle, utálom, le a kapitalizmussal.

Hol hagytam abba? Egy fax Szütsnek:
    

A RABSZOLGATARTÓ TÁRSADALOM VOLT AZ IGAZI:

1. Mindig volt munka

2. Megmondták, mit csinálj

3. Dolgozhattál napi 13-14 órát

4. Még enni is adtak

5. Korbácsos főnökkel a hátad mögött zavartalanul jó embernek érezhetted magad.

 

(Több napja írok, de nem mindig a végét, így időmegjelöléseim zavarosak, nézd el:)

Koreából hoztam valaha egy képeslapot, egy pagodaféle. Kata most elém tette, hátára lányunk írt hajdanán egy könyörgő levelet. Zsófi is emlékezett rá: úttörőtábor, nem vittem szemüveget, hogy el ne törjön, az ebédlőasztal túl magas volt, fél szememet meresztgettem, hogy lássam az ételt, ami pocsék volt, mindenféle zászlófelvonás-marhaságok, egy fabódéba éjszakára kitettek két nyolcéves kislányt, hogy őrség reggelig, nahiszen...
 

Fadd-dombori Fenyő u 7133 üttorő tábor

Puszi

Váli Zsófi

Kedves Papa!

Remélem nagyon jól-

vagytok. Én nem anyira

de mindegy értem jöhec.

nagyon Szivesen Gyere

értem Jó!?

Nagyon boldog hetet

kivánok Minden kinek.

Ezer csokot kivanok

Anyunak Apunak Mikinek. Zsófi.

 

Már nem emlékszem, miért nem hoztuk haza, a levelet visszatartották, vagy nem jutott el hozzám. Nem lehet egy gyereket minden szenvedéstől megmenteni. Meg – sajnos – nem is szabad. Hanem ez a de mindegy... – 17 év távlatából is elszorul az ember szíve.

 

Kitettem egy táblát a műteremben:
ENGEM CSENDES TÁRSADALMI MEGBECSÜLÉS ÖVEZ

Némely látogatóm pislogott, nem tudta, vihoghat-e.

 

Föllázadtam, túl kicsik a kanalaink, nincs nekem annyi időm étkezésre. Előhalásztam egy jó nagyot, made in CCCP, tankacélból készülhetett, mert két fúróm beletört, mire lukat fúrtam a nyelébe. Fölakasztottam egy szögre, étkezőhelyem mellé.

 

Van itt egy cédula: AZ ÁTKOZOTT MONET. Ennek a története a hozzátok látogatásig nyúlik vissza. Elbűvölődtem az Orsey-ban egy kis havas falusi tájképtől. A szolnokiak is festhették volna a századfordulón. Elkezdtem ismerkedni vele. S rá pár hónapra kaptam egy repróalbumot a Vince Kiadó igazgatójától. Ágyam mellett, kinyitva, hónapok óta. Mondtam már, hogy mindent tudott, amit a XX. század, és még annál is többet?! Azt a könnyedséget! A színek! Amilyen egyszerű! Ahogy absztrahál! El vagyok bűvölve. Sőt, már egy kissé unom is!

 

Lakik a szomszéd házban egy kövér öreg cigány, nagy családdal. Széles ívben köszöntjük egymást, néha megáll, mesél, beszélgetünk. Két trafikja van, egy a Körúton, egy itt, a Széna téren. Fiait láttam egy vasárnap az Állatkertnél összecsukható asztalról (nyilván hamisított) magnókazettákat árulni.

Újabban egy pici habosfehér pincsit sétáltat hosszú pórázon, fantasztikusak együtt. A Moszkva téri képeslapárusnak besegít, gondolom, mert ott szokott napközben álldogálni. Választékosan öltözködik. Irhabunda, prémes usankával, nyáron terepszínű katonai kezeslábas, franciás kommandós barettel, de október 23-án szovjet tiszti sapka volt rajta, valami nagy címerrel a közepén, talán tűzoltójelvény. Aznap botján nemzetiszínű csíkok voltak, s mellén három sor kitüntetés.

Ez talán összefügg avval, hogy tavaly megkérdezte, lehetne-e valami juttatást kapni, mert ő 56-ban részt vett a Széna téri harcokban.

Múltkor megállít az utcán, s elmeséli, elhagyta az asszony (akit szintén hatvanévesnek saccolok) egy 130 kilós hentessel. Taglalta szerelmi életük lehetséges módozatait. Közben könnyes a szeme. S hogy ő nem fogadja vissza. (Most láttam együtt őket.) – Kértek tőlem a fiaim egymilliót. Ehhez kellett, ni – mutat a fehér Mercedesre.

 

92 óta, ma már fogalmam sincs, mi indítékból, föl volt írva az OLVASANDÓK listámra Krasznahorkai László Az urgai fogoly c. regénye. A szerzőről semmit nem tudok, a könyvet most megkaptam. Kínai utazásának története, inkább víziója, kafkai modorban, élet és halál közötti lebegés. Megkértem a klubban Berszán barátomat, aki irodalmár tudós (gépészmérnök), nézzen utána ennek a pasasnak. És a következő mondatokat olvasta be felháborodva a telefonba. Fölvettem a telefon 2way üzemmódjával:


Krasznahorkai László, aki 1954-ben született, prózája annak az egzisztenciálissá mélyített ellentmondásnak a világképi vezérfonala mentén bontakozott ki, amely az inautentikus lét és egy ideáltipikusan elgondolt metafizikai szabadságelv összeegyeztethetetlenségére épül (Sátántangó 1985). Az elvileg létezőnek tekintett, ám e világi megvalósulásában kétségbe is vont értékkonstrukció úgy távolodik Az ellenállás melancholiája (1989) "történelem utáni" víziójából, hogy csupán a tehetetlen tudomásulvétel lehetőségével enged számolnunk. Ez a minden alkotáselvtől megfosztott létállapot annyiban marad mégis regionális horizontú, hogy nemcsak világszerűségének komponensei, hanem nyelvi építőelemei is az ideologikumtól átitatott térségi diskurzus szemléletformáit "termelik" újra.

 

Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991.

Ez a muki az ELTE irodalom tanszék vezetője, azt mondják. Szépen beszél magyarul, nem?!

Emlékszel Töhötöm atyára? A Margit körúti ferences közösségből? Agylágyulás, évek óta csendesen süllyed a semmibe. Most Cirill atyát kérdeztem felőle:

...állapota tavalyi kórházi kezelése óta stabilizálódott. A házat nem hagyja el, Kolos atya néha magával viszi a Balatonra, erre-arra, szinte fölöslegesen, mert nem ismeri föl környezetét.

Szobájába se mindig talál vissza. A közös étkezéseken részt vesz, tévé előtt is szokott ülni. Szótlan, néha váratlan egy értelmes-okos mondatot mond.

Benézek cellájába, hogy mi van vele, ablaka előtt ül, és olvas. Nyilvánvalóan nem érti a szöveget. Egy kérdést szokott hajtogatni: Mit segíthetek? Misékre lejár, a sekrestyéből hallgatja, áldozni kimegy, olykor naponta négyszer-ötször is. Senki nem zavarja ebben.

Tavaly még befogtuk segíteni diót törni. Idén már ezt nem tudta, mondta, "be kell áztatni, hogy puhább legyen."

Ilyen állapotban az ember nem hazudik. Most kiderül, mi volt az élete: olvasott, imádkozott, segített...

Végül: törmelékek.

Mi a jó fotó, régóta morfondírozok rajta, hogy is van ez?! Mondjuk, egy elmosódott felvétel, éjszakai utca, egy nő bújik be egy autó hátsó ülésére, keze az ajtó peremén. Majd kiderül, ez Diana hercegnő, halála előtt négy perccel. Hogy a téma...

Ezt álmodtam december 13-án: Nézem, a földön szerteszét felnőtt méretű embriók gömbölyded testrészei, fehérek, élettelenek, sebesek, néhol csontig égettek. Fölismerem, hogy ezek itt én vagyok, meg húgom, több változatban. Egy égett kézcsonkot megkóstolni is kényszerülök, de amitől féltem, a várt borzalomérzés elmarad.

Ezt Miki hozta egy telefonfülke oldaláról. Népköltészet.
 

Nagy a tél,

nagy a sár,

nagy a hó,

nagyanyó.

 

És itt a világ alapkérdése, egy mondatban, ezúttal Ámos prófétánál (3,6)
 

If evil befalls a city, has not the Lord caused it?

Jön-e a városra veszedelem

melyet nem az Úr vitt véghez?

 

1999. március 3–6., Kecskemét

Most jöttem rá, hogy miért szerettem annyira gyerekkorom óta albumokat nézegetni, kerámiák, ékszerek, kardok fotóit. Mert elbűvöltek a hátterek, a drapériák válogatott színei.

Jávor elküldött pszichiáterhez, hogy sok a rosszkedvemből, netán öregedésemmel ez majd fokozódik, rögzül. Hallgattam rá, s megírtam magamat fél oldalban a doktor számára. Ez talán hiba volt, mindenesetre alig kérdezett, intelligensen csevegett egy órát, majd adott egy antidepresszánst, hogy ezt most majd hónapokig, fokozatosan növelve az adagot, aztán majd meglátjuk stb. Első napokban szédültem, de nem is ez volt a baj. Az egész történet stílusa kezdett nem tetszeni. Egyre nyugtalanabb lettem, ahogy a tigrist beengedik a csőketrecbe, megfordulni nem lehet, csak egy út, előre, a porondra. Akkor fölhívtam S. Nagyot. Azt mondja: a múlt század hetvenes éveiben tartott ott az orvostudomány, hogy valami kemikáliával mellékhatás nélkül megjavítja életünket. (Csakugyan, láttam, egy ilyen gyógyszer hogy változtatott J. habitusán.) Hogy tessék elviselni magamat, a meddő időszakokat. Ha pedig tényleg segítség kell, akkor szigorúan a mi körünkből, ismerőst, aki jártas a művészek dolgaiban. Az egészen sajátos terület, más szabályokkal. (Az anekdota, hogy Thomas Mannt elvitték neurotikus panaszokkal Freudhoz. Megvizsgálta, bólintott, igen, valószínűen tudok segíteni. De azt nem ígérem, hogy utána fog tudni írni...) Átfaxoltam neki öndiagnózisomat. Erre azt mondta, eleve hiba volt ilyen panasszal ily módon kezelni, nincs kétsége.

Lehúztam a gyógyszert a vécébe, s föladtam egy levélkét, hogy köszönöm, doktor úr, de megpróbálok enélkül egészséges lenni...

Zenét írtak néhány festményemre, jó mi?! Egy fiatal magyar zeneszerzőnő, Bálványos Judit, fele idejében Bostonban él, ott (is?) van saját együttese. Komolyzene és jazzimprovizációk határán, ő altszaxofonnal. Van még zongora, olykor hegedű, brácsa. Sötét terem – mindkét koncertjükre elmentem, másodikra Kata is jött –, s zene közben méteresre a falra vetítve a kép. A muzsika nem rossz, el is kértem kazettán, de végig szenvedtem, hogy egy helyben kellett ülnöm, semmit nem lehet csinálni közben. Végig képemet kellett néznem, s látom a Zsidó temető elképesztő hibák halmaza, 14-et számoltam össze. Tehetségesnek kell lennem, mert a kép evvel együtt nagyon jó. (A Nemzeti Galériáé.)

A műsort és a"partitúrát" megkaptam. Idemásolom.

 

1. Váli Dezső: Színes műterem [A/87/21]

A. tér: tenorszaxofon

B. fény: brácsa

C. szűk tér / a szék története: altszaxofon

2. Régi zsidó temető (évszázadok)

A. árnyék: összefonódó dallamok, tenorsax. kiemelkedik

B. "csend" letisztázódás, a kép súlypontja

A. árnyék: összefonódó dallamok, altsax. kiemelkedik

B. csend, letisztázódás, a kép súlypontja.

3. Műterem / Levél Vaszkó Erzsébetnek

stb.

 

Még egy zenei dolog, Kurtág. Nagyon meg lettem ajándékozva, ismeretlenül elküldte egy CD-jét dedikálva, Berlinből, ahol él. Barcsay generációjú mesternek hitt. Ez jó. Rögtön postára adtam egy Váli-monográfiát, benne egy 83-as szálkás ceruzarajzomat. (Evvel bekerült opuszjegyzékembe.) Aztán telefonon többször beszéltünk, elfaxoltam neki (is) Petri új halálversét, nagyon tetszett. Még két lemezét megküldte, most kazettát is másoltam tőle, sokat hallgatom. A József Attila-töredékek tényleg fantasztikus. Az a múltkori szöveg – beazonosítottam – így szólt:
 

Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!

 

1999. április 15–23.

Szegény barátom, azt írod, baráthiány. Gondolom, te teremted. Nem valószínű, hogy Le Meux-ben te vagy az egyetlen okos ember. Nem gúnyolódni akarok, hanem... mennyi munkát fektetsz te kapcsolatteremtésbe? Az én leveleimet is eredetileg nem monológnak szántam. Rezzenetlenül elfogadtad, hogy kapsz, anyakirálynő.

Más kérdés, hogy így is szívesen írtam.

Szóval leveled jött, s most egy második is. Ez jó! Örülnék, dialógusba váltanánk, bár gyors reagálás nehéz ügy, egy levél nekem többnapos munka.

Várom öreg írógépeden kikopogottakat!

Hanem van itt egy új lehetőség, én most szántam rá magam. Hosszú távon feltétlen érdemes lenne beterveznetek: komputer, és azon e-mail program. Írok itthon a gépembe, s a te képernyődön akár azonnal megjelenik. Helyi beszélgetés telefontarifájával!!, és néhány másodperc alatt! átmegy, így nagyon olcsó. Új műfaj, a telefonálás és a levélírás között, persze gyorsasága miatt könnyen felületes. Hallom barátaimat, napi 10 üzenetet kap és küld, több a tengerentúlról, sokszor csak néhány mondat, egy vicc. Gyanakvó vagyok, de értékei vitathatatlanok. Hallom, hiszem, kapcsolatok élednek.

 

A nagyszombati szertartáson szokás szerint a kolostor teljes személyi állománya megjelent. Járókerettel a majd' 90 éves Ottmár atya, aki a Szent Korona Társaság alapítója és elnöke, még mindig politizál, időnként csacsi módon. Levitték a szertartásra magukkal, s ott állt rezzenetlenül ünnepi vörös miseruhájában Töhötöm atya is, aki már a körötte zajló dolgokból semmit sem ért. Az ő jelenlététől meghatódtam, neki örültem igazán.

Hajnali napirendem változatlan, csak most útban a templomhoz rózsafüzérezés közben a szememet forgatom és bandzsítok. Megtaláltam a szemtorna helyét. A misén 20-30 fős stabil csapat, a zsolozsmára is ott maradnak. Megszerettem ezt az imamódot, így a Bibliát csak a köztes napokon használom. Akkor a napi igeliturgiát, meg egy kedves zsoltárt hozzá. Kata meséli, közösségükben általánosan bevett, napi gyakorlat, hogy válaszra várva felütik a Bibliát, s fölolvasnak belőle valamit. Nem mondom már neki, de ezt nagyon nem szeretem. Ízlésem ellen van az Urat azonnali reagálásra kényszeríteni.

Anyácskám meg ezt a viccet hozta:

 

az Úr szereti a teológusokat, mert általuk nagyon sok újat tud meg magáról...

 

1999. június 2.

faxváltás J.-vel
 

-- Miki nem bukik matekból (havi 5000 Ft.), viszont bukásra áll kémiából. A komputeren viszont egyre jártasabb. Elromlott a sebességmérőm, a rendőr megbüntetett, mert átmentem a pirosban, nem működik a színes nyomtatóm, Zsófi lakásán elromlott a bojler, fogorvoshoz kell menni, és fáj a fejem.

Ez az időpont 2-ig jó, aztán alszom. Egyél sok C-, vagy valamilyen más vitamint.

Miki bukásán reggel Katával összevesztünk.

És álmos is vagyok.

Valamint Zsófi novemberben szül.

 

-- Sikerült megvígasztalnod.

Ha van kedve kijönni hozzánk, szívesen látnám nyáron.

 

1999. augusztus 13., Kékkút

Összes képeim komputerbe etetése. Nagy munka volt, boldogító. Az Úr, szegény, teljesen profi lett szoftverügyekben, ahány beszámolót, helyzetelemzést végig kellett hallgatnia reggelenként. Meg hencegést.

A Fioretti közösségről valamit, emlékszel, András. Bőven és gyönyörűen imádkozik. Múltkor, mikor egymásért, belelendült, hogy sokat tanult Deskétől, ahogy az tud nemet mondani, ahogy szakmai idejét óvja, és hogy

hullanak körülötte az emberek, mint a legyek.

Ezt a mondatát aztán zavartan kijavította. Többen elmosolyodtunk.

 

1999. december 23.               

Sziasztok! Most kaptam észbe. Kinga, november 28., advent első vasárnapja, 3,5 kg, 50 cm, egészséges,

halbiológusnak vagy pedikűrösnőnek szánjuk. Boldog karácsonyt! 

  

2000. február 20.–március 9. 

Szervusz, J.! "Az oeuvre CD-t valahára befejeztem" – elmélázva olvasom tavaly nyári üzenetem.

Február vége. Most is azt... szinte teljes üzemidőben. A tizedik hónap. Fantasztikus munka, boldog pillanatokkal. A képeimmel csakugyan kész lettem a nyár végére. De most ez az új képnéző program. Ismerősöm hónapokig alakítgatta kívánságaim szerint. Szívesség, nem lehetett sürgetni, csendben csikorgattam a fogam. A kiadó is megcsinálta volna, de így mindenben a saját ízlésem...

(Ez a kecskeméti vákuum-hónap talán elegendő lesz, hogy valamennyire vissza a való világba; a CD után.) Mániás periódus, gyakran reggel négykor ébredek. A szellemi kísértések órája, érdekes módon nem a testié, imával védekezem.

Időm van, tökéletességre törekedtem. Finomítások és új meg új ötletek, ötvenszer megrágva. Előkerült családfotók: őseim a Tátrában 1912-ben, nászúton. Új szkenner: egy csomó képet följavítottam. Rájöttem, hogyan lehet szövegközti ábrát elhelyezni. Így aztán a DÍJAK lista tetejére egy Braque-fotó, avval, hogy Részlegvezetőm, aki dorgál és jutalmaz... A szövegek mögé szürke háttér, kellemesebb a szemnek.

TREZOR fedőnév alatt összeválogattam a világ legszebb munkáit, 36-ot. Asszír oroszlánvadászat, a San Zeno Noé jelenete, Bonnard, Utrillo, Klee, Rothko. Ha lenne CD-olvasód... Mégiscsak kellene nektek egy komputer, ha másért nem, az e-mail lehetőségért. Húsz forintért másodperc alatt ott egy 10 oldalas levél...

Bevezetőnek, ha már kitaláltam ezt a megszólítást, hogy KEDVES UTÓKOR, olyan szöveg kellett, hogy "beszakadjon alatta az asztal". Hét hónapon át fogalmaztam. Volt benne már interjúrészlet, nyafogás, hencegés, volt háromoldalas is:
 

2000. február

KEDVES UTÓKOR!

Most számítógépre vittem minden munkámat, 1959-től.

Átadom.

Egy Babits-összes könnyen hozzáférhető.

De ki ismeri (használja) az Ékszerkereskedő vasárnapját,

ami '77-ben a Grand Palais-ban szerepelt,

majd megvette a minisztérium, azóta raktárban?!

Ne rajtam múljon.

Baráti üdvözlettel:

Ma, vasárnap reggel, arra ébredtem, hogy az első mondat elejéről a "kilenc hónap alatt"ot mégiscsak kihagyom. Ha a néző elszörnyed, hogy mindez háromnegyed évembe került, már nem izgatja föl az 1959, hogy ez 40 év termése.

A bevezető végső megformálásában váratlanul Miki nagy segítségemre volt. Egy este odaült mellém, éjfélig vitatkoztunk egy-egy félmondaton. Egy öreg lektor, olyan kiérlelt véleményei voltak. Hogy a tartalomjegyzék jól láthatóan váljék külön, abban sehol ne legyen egyes szám első személy. Itt valami tehetség is fönnforog... vagy csak felnőtt közben.

Február utolsó napja: a lemezt a kiadóba, egy, a televíziótól megvásárolt interjúm kópiájával együtt, az is a lemezre kerül. Most ettől az életformától is el kell búcsúzni. Ahogy a gyorsúszáshoz használt bója végét is lefűrészeltem.

December 18.: két év után itthon hagytam a bóját. Könnyebben és gyorsabban úsztam vele. Túl szép volt. Most nélküle szeretnék úgy úszni, mint egy gép, hogy az utolsó hossz is szép legyen.

Piacról virágföld, a kettévágott bójába örökzöldet ültettem, majd Szüts asztalára csempésztem. Annak idején neki is vettem egyet, ő ma is avval úszik.

Miki nem hordja, mert csúnya a karóra, megkaptam. Most kiderült, stopperos, víz alatt is. Az első mérés 1200 méterre: 27:57.90. Gyorsúszás, minden ötödik kör mell, pihenésnek. Megszűnt az uszodai hejehuja, henyélés.

Az unoka. Zsófi anyásodik. Megfelelő színű babasapkát vásárol. Katának új élethorizont. Ellágyul és boldog, ahogy karjába veszi. Kinga most tanul mosolyogni.

Egy héten egyszer-kétszer látogatnak meg minket. Ilyenkor Kata gyerekőriz, Zsófi bevásárol, kocsmázik (kávéház funkcióban), ügyintéz. Létminimum alatt kap anyasági segélyt, így a többit tőlünk. Az apuka gyakran látogatja őket, el van bűvölve a lányától. (Innét tudom, hogy létezik apai érzés újszülött iránt.) Néprajzos, végzős egyetemista. Van autója, ami jó, mert a Zsófitól a villamosmegálló hegyen-völgyön egy kilométer, buszra babakocsival nem bír fölszállni. Most csináltattunk egy "kengurut", babahordó hátizsákot, ami már két hónapos kortól is használható, tartja a gerincet.

 

A Lukácsot az ősztől teljesen átépítették. Művész úr, arra, ott az új öltöző! Ahol tíz évig beszélgettünk, vetkőztünk, váratlanul soha többé. A medencét az éjjel megfordították, a másik végéről kell bemenni. Az új zuhanynál 15 másodpercenként meg kell nyomni egy gombot a falon. (Ezt aztán két hét után Garas Dezső Népszabadság-cikkére leszerelték.) A svábbogarak is elmaradtak a szekrényekből. A kabinos ígéri, gyűjt majd számunkra gyufásdobozban. Lett egy új medence, amit először ÉLMÉNYNEK neveztek el, majd magyarították LÁTVÁNYMEDENCÉRE, köztünk szólva dagonya. Körben a vízben padok, 33 fok, megy a dumcsi, spriccelő-masszírozó vízsugarak föntről-lentről, oldalról tíz percenként, felváltva. A függőleges nénik odamentek, nálunk lehet úszni.

Régóta hívtak, esedékes volt, februárban levittek Győrbe, a helyi gyűjtőknek nyílt kiállítása, hat képem szerepel. Hazafelé a kocsiban éjszaka egy megjegyzés, hogy ez a zsidó temető képem nem első osztályú. Egy hét múlva észbe kaptam, telefon a győri orvosnak, kérje ki a múzeumtól a képemet, adjon helyébe másikat, hozza föl. Újabb hét, jeleztem, hogy átfestettem, kész van. Azonnal jött az egész család. Váratlan fordulat, az asszonynak (rákbeteg) így nem tetszik. Jó, mondom, üljenek le, megcsináljuk együtt, lehet beleszólni. Az a fekete folt nem túl kemény a jobb sarokban? – kérdi az egyetemista fiú. Talán egy óra munka közmegelégedésre, aztán a fotózás, el is vitték.

 

2000. május 30.–június 3.

A halál. Erre leginkább a tavasszal vásárolt barna, enyves hátú széles ragasztópapír-tekercs emlékeztet, de hátborzongatóan, ha ránézek, a fotóasztalon. (Nem azért mondom, hogy érdekeset mondjak.)

Amíg kellett volna, fotókat üveglapra ragasztani, hogy ott száradjanak, nem lehetett kapni, húsz évig. Már alig fotózok, s a kecskeméti művészboltban most volt, de csak óriás tekercs. Ipari méretek. Gusztustalanul gazdag vagyok, tudtam, most ez egyszer van, megvettem. Ha ki nem dobom, halálomig elég. A rideg valóság maga.

Mint az Örkény egypercesben: túlélsz, pöcök! 

Tudtad-e, hogy a fiatal zebrapintyek alvás közben tökéletesítik énektudományukat?! A madaraknak "előjátszották" saját csiripelésüket, és eközben mérték két agyrégiójuk aktivitását, s ez erősebb volt, amikor a madárkák aludtak. Az idősebb madarak viszont szinte egyáltalán nem tudnak új dallamokat megtanulni.

Fölfigyelek az Ez bizony Magyarország típusú történetekre. Most hallom az ifj. Rajkról, hogy lehallgatták a telefonját természetesen, hiszen főellenzéki volt (bár nem merték igazán bántani). A technika őskora: saját padlására volt telepítve a berendezés. A két rendőrnek – emberek ők is – a házmesterné vitt föl néha teát.

Ez pedig Szlovákia, tótocskák. Idézet a Hamlet drámai pillanatából, a halott atya megszólal, s hívja a fiát, Édes fiam, jöjj, jöjj (most telefonon Spiróval ellenőriztettem, az összes szláv nyelvet tudja):

MOJ KLÁPEC, POTY, POTY!

 

Katarzis. Legalábbis nekem az volt: Kiment a villany a kecskeméti művésztelepen egy este. Nekem még csak hagyján, de egy erre összegyűlt szobrászcsapat, a nagy műteremben vagy nyolcan, komputereken dolgoztak, együtt. Tudtam, hogy ott nagy a baj. (Pokrócba csavarodva) lementem hozzájuk, hogy amíg sötét van, hoztam egy verset. És egy gyertya fénye mellett Zelk Zoltán Sirályának mind a 84 szakaszát felolvastam. Közben könnyeztem. Teljes csöndben ültek a sötétben. Utána fölálltam, épp akkor kigyulladt a villany.

 

  

II. fejezet

 

 

2000. június

Szia, J.! Beszámolok: Június: végig a web homepage munkái. Néhány képen dolgoztam, a régebbiek  közül ezeken (régi állapot):

Műterem ággyal A/98/48

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Műterem Rippl keretben A/98/61

 

(A keret tényleg egy Rippl-pasztellé volt.) A kép sajnos elvesztette kezdeti hamvasságát, két évig kínoztam, s elment a felszínes-dekoratív felé. Játékból persze lehetne Rippl-képet csinálni, de akkor nagyon jó kell legyen. A keretszín még rossz, 21-szer festettem át.

 

2000. június 11.

Váli Miklós elmosogatott. 11 perces videointerjút csinált velem Kernács Gabriella. A kérdéseket, feleleteket persze megírtam előre, szerencsére nem azt kérdezte, így néhol kilépek közhelyeimből. Déry mondja: rémes, hogy az embernek öregségére nem gondolatok, hanem mondatok jutnak eszébe.

Direktbe kellett beszélgetnünk, utóvágási lehetőség nem volt. Egyszer zavarba is hozott, hogy az úszás is lebegő érzés, meg a képeimben is van lebegés...?! Hirtelenjében marhaságnak tűnt, de aztán.

Fölkerül majd ez is a CD-ROM végleges változatára, amit az Új Mandátum Kiadó ősszel akar kiadni.

 

Mondtam?, bontják alattunk a Margit körutat. Hatalmasan gépesítve, nagy tempóban, kár, hogy őszre vége. Micsoda logisztikai háttér, célszerszámok, tanulom. Van egy önjáró gépük, méter szélességben, 25 centi mélyen szedi föl a burkolatot, és elmorzsálva folyamatosan a mögötte ballagó teherautóra rakja. Gondoltam, zúzóhengerek. De ennek ellene mondott, hogy csodálatosan csendes. Aztán a gépész megmutatta a fejrészt, tüskés maróhenger, el is kunyeráltam egy acéltüskét. Ami a szomszéd operaénekes szerint 500-as anyagból lehet.

 

Petri György meghalt. (Mennyire ismered, vagyis használod?) Tabon elvégeztem érte a teljes búcsút. (Életében is imalistámon volt.) Mivelhogy a pápa a földön túl is rendelkezik oldó hatalommal, ha Gyurka halála pillanatában Krisztus mellett döntött (utolsó versei alapján lehet remélni), megússza az egész tisztítótüzet, rögtön a mennybe kerül.

Feltételesen folyamodhatsz gondjaidban Szent Petri György közbenjárásáért.

Kevésszer beszéltem vele. Először tán 20 éve, Kékkúton, a SZETA nyaraltatta lengyel SOLIDARNOSC-os gyerekek számára hatalmas birkapaprikást főzött. Őrzünk tőle egy fantasztikus receptet, Katának írja le a nemtudommi készítését, én már onnét nem bírtam követni, hogy: és hogyha van megbízható fűszeresed...

 

2000. augusztus 3.

Búcsú e-mail Szütsnek, megyek nyaralni.

Fontos, most mesélték a fiúk Tabon. Hiteles, mert fia írja le. Ferenczy a Józsefet eladják testvérei festése közben divatos kuplékat fütyürészett. Persze, ezt az alkotáslélektanosok is tudják.

 

Kékkút, Balaton. Mi legyen idén? Thomas Mann lenn is van. Notebookot meg viszek, s ha strandra kéne menni, a lángossütőnél lesz konnektor.

 

Esténként Márai: A gyertyák csonkig égnek. Harmadszor. Gyönyörű. Gyönyörű.

Nagyon fontos dolgok az erdőről, vadászatról, öregségről.

És a barátságról.

A pajtásság, cimboraság olyannak látszik... a közös érdekek néha... a magány elől is szívesen... (pedig) a barátság szolgálat... nem vár ellenszolgálatot...

 

De – köztünk szólva – egyébként micsoda emeletes baromságokkal van tele.

Melodráma.

A tábornok megcsalatik. Akkor negyven évig nem megy a kastélynak abba a szárnyába, ahol..., felesége halálos ágyához sem.

Szenvelgés.

 

Az a koreai terroristalány jár a fejemben, aki a hetvenes években fölrobbantotta a dél-koreai utasszállító gépet, mindenki meghalt. Mikor elkapták, parancsnokával együtt öngyilkos lett, de neki nem sikerült. Éppen elnökválasztás, kegyelmet kapott, megtért, belesimult a polgári életbe, megírta történetét: Kémek iskolája.

Mindent tudott a szakmáról, minden járművet vezetett, repülőt is. Járt Budapesten is, több hónapig kellett bolyonganiuk a nagyvilágban, mint japán turista meg a lánya. Egy kihallgatásán elvesztette a fejét, több tisztet leütött. Nem kínozták, koreai nyelven vicceket meséltek egymás között, úgy vettek bizonyságot, hogy mégis beszéli a nyelvet. (A vécére szaladt ki nevetni.) Hogy nem japán, abból derült ki, hogy bár tökéletes helyleírást adott az északjapán környékről, ahova valónak mondta magát, de a kenyér szót más nyelvjárásban tudta. Elvitték egy fővárosi étterembe, a szomszéd asztalnál épp azt taglalták, hogy ő szeretője lehetett főnökének, azokra rájuk borította az asztalt.

Van benne több tanulságos epizód, hogy ugyanis AZOK IS EMBEREK.

Fiatalon családjától elszakítják, elzárt kiképzőtelepre kerül évekre, fönt a hegyek között elrejtve. Egyszer a következő házi feladatot kapja: néhány kilométerre az erdőben van egy tökéletesen működő nagykövetségmakett, nagy kerttel, személyzettel, kutyákkal, őrséggel. Éjjel a nagyteremben bál. Az emeleten a páncélszekrény. Átmenni az őrségen, behatolni az emeletre, kinyitni a páncélszekrényt, a benne lévő iratban lesz a következő utasítás. Óra indul.

A lány teljesíti a feladatot, bár három embert lelő (ezért majd több hibapontot kap), kinyitja a páncélszekrényt, s a kiemelt iratban a parancsnoka kedvesen gratulál neki...

 

Miki nem érkezett meg, estére vártuk. Álmomban úgy hordoztam, mint anyamajmok kölyküket, fél karral oldalukhoz nyalábolva, repülve fától fáig.

 

János, őt nem ismered, most jött haza, Kenyában gyógyított. Meséli, az ottani bencések létesítettek egy piacteret a kolostor mellett, működött is. Hanem az árusok állataikat is bevitték, azok odapiszkítottak, a földön meg az áru. Erre kerítést építettek, és az állatokat kizárták. Harmadnapra a piacot be kellett zárni, a kecskék nem ették meg a maradék zöldséget, bűz, és mindent ellepett a légy.

 

2000. augusztus 13.

A nagycenki Széchenyi-kastély Kékkúttól 130 kilométer, Kata igen vágyott egy ottani Brahms-hangversenyre. Vasárnap esti csúcs a Balatont az M1-essel összekötő 84-es úton. Az első tétel után meglógva a tölgyek alatt a káoszelmélet és a New-York-i (így írják!) kanyarójárványok periodicitásának összefüggései. Korábban a kutatók nem tudták mire vélni, hogy egy ragály elleni oltóprogram akkor is sikeres lehet, ha a megbetegedések száma  továbbra is mutat csúcsokat.

Mandelbrot, az almaemberke atyja pedig 100 évre visszamenően megszerezte a New England-i gyapotárváltozások adatait. Észrevette, hogy a napközbeni és a több éves tőzsdei ingadozások meglepően azonos ritmusúak, és egyébként ez a ritmusrendszer meglehetősen hasonlít például az emberi testben futó vérerek eloszlási rendjéhez. (Fraktál, dimenziókon átlépő önhasonlóság.) A mindösszesen négy liter vérünk ellenére minden harmadik sejtünk mellett hajszálér fut.

Hívei szerint az utókor három dologra fog emlékezni a XX. századból: a relativitáselmélet és a kvantummechanika mellett a káoszelméletre.

A másodhegedűs Kata szerint kiváló volt.

 

2000. augusztus 16.

118 orosz tengerész a Kurszk atom-tengeralattjáróban, napok óta a tenger fenekén. Kétóránként hallgatom a híreket. Nem adnak életjelt, rádiókapcsolat nincs. Ahogy lassan elfogy a levegőjük. Mindnyájunk rejtett klausztrofóbiái. Imádkozni értük. Méghozzá fraktálszerűen, hiszen a téma a drága anyácska, szent Oroszország talpraállásától a tábornokok gondjain keresztül a katonafeleségek rettegéséig tart. Seregek Ura! Boldog ember az, ki bízik benned! Nem gondoltam volna, hogy az orosz nukleáris hadiflotta legfőbb hadura is Jézus Krisztus.

 

Mert ugye az ember óvodás korában vásárol 5000 fekete ceruzát, és evvel a dolog egy életre el van intézve. De akkor föltalálják a töltőceruzát...

 

2000. augusztus 19.

Családi vita a diófa alatt nyaralónk sorsáról, merthogy pár év múlva összedőlhet. A helyzetet bonyolítja, hogy Kata örökölt, s magánvagyonából az alapoktól kezdve újjá akarja építeni a házat, fürdőszoba és emeleti vendéghálók. Miki kertre nyíló üvegfalat szeretne terasszal, én két támpillért a kritikus helyre. Vagy leginkább egy Pest közeli szobácskát, ahová hétvégeken is... Lábán vagyok, az agyagtuskó. A nyaralás szükséges, tehát elviselendő, szállóvendégektől Isten óvjon, és három hétre elég egy lavór. Mennyi időnk van még, tíz év talán?!

Persze, ez a pénz erre úgysem elég. Tehát többéves program. Nahiszen. Kata a házvételkor beleegyezett, tudod, hogy nem fogunk építkezni, aláírattam vele: "ez a ház nekem így jó". S ha nem tudunk egyezni, dönteni az én dolgom lesz, nincs az Efezusi levélben, hogy a férjek, kivéve a Váli Dezső.

És a szeretet, és Kata szempontjai?! Hogy társaságkedvelő?! Hogy a gyerekek épet kapjanak majd?!

Örökséggyarapítás nem dolgom. (Csatorna-, víz- és gázlehetőséget elintéztem.) Katának pedig marad örülni a meglévőnek. Még meg kell festenem utolsó műveimet. Tudom, mit jelent építkezni, utazásban, időben, dühöngésben. Nem vállalom.

A veszekedésen átevickéltünk. Nézeteink közeledtek egymáshoz.

Először hívunk egy statikust. Vettem négy kiló szöget.

 

Tudod, mért készítenek fehér csokoládét?

Hogy azok a szegény néger gyerekek is összemaszatolhassák magukat.

 

2000. augusztus 21.

Haza. A nyaralás nekem mindig nehéz ügy. Az elején egy szomorú vita, sokéves sérelmeink. Aztán ebből kilábaltunk. Kis piros bicskám elveszett. A házból nem nagyon jártam ki, a Balaton egy műszaki tévedés. Az idén nem volt szúnyog. A káoszelméletet megismertem, 13 lyukat befoltoztam a bádogtetőn, a kapu kijavítva, és a budi is meglett. Meg ez a szöveg.

Köszönöm.

 

Ezt még nem láttad, egy előkerült felvétel, fotó: SZTK.

Majd amikor fiaid kissé nagyobbak lesznek... Amikor pár éve Miki halkan benyitott a műterembe, hogy Apu, meglőttem a kezem, nem tudom, benne maradt-e a golyó...

 

F/97/13

Elballagtunk a sebészetre.

 

2000. szeptember 10.

Egy szemoperáció ötlete megint fölmerült, lézerrel egy perc alatt két-három dioptriát javítanának. Most meg tudnám fizetni. Két ismeretlen faktor (két évig alig mozdult): megáll-e a szemem romlása, és hogy meddig élek. Talán belevágok. Olvasószemüvegnél 5¼ dioptriánál tartok. Jó lenne az uszodában az órát látni stb.

 

Kedden telefonáltam a magánklinikára, szerdán már vizsgáltak, másfél órát. Közben csöpögtetés, pupillatágítás, alig láttam. (Hazafelé egy fehér autó mögé álltam be.) Alkalmas vagyok a lézeres kezelésre, utcára nem kell majd szemüveg. Bekéredzkedtem a másnapi operálandók közé. Hazafelé vettem egy darab talpbőrt, ha csak olvasószemüveg lesz, kell csinálni a derékszíjamra egy tokot. Körfűrésszel levágtam hozzá egy szemüvegtok végét. (Szegény fűrész, közben derült ki, alumíniumot vágott.) Este kérem Robit telefonon, hogy családtagjaim vidéken, kísérne haza, a műtét után nem fogok látni. Égnek állt a haja, aztán fél óra múlva visszahívott, hogy hét embert kérdezett meg, az istenért, ne. Legalább halasszam el. Este kilenckor csakugyan lemondtam, érdekes, fölvették a telefont. Másnap lukácsos protekcióval úszásból egyenesen a szomszédos (újra) Irgalmasok Kórházába. Alkalmas vagyok a műtétre, de fölösleges, ha a szemüveg nem zavar. (Sőt kedvelem. Mivel multifokális, kényelmes is, mindent látok, és nem kell váltogatni.) Megmarad egy kalap pénz (170 ezer forint). Viszont az uszodában továbbra se látom az órát. Most vettem egy kis fémfűrészt, kivágom az úszószemüveg közepét, dioptriásra fogom átalakítani, ha sikerül.

 

2000. szeptember 26.

A dioptriás úszószemüveg sikerült, működik. Semmi szükség rá. Autóm ma megint három centivel rövidebb lett.

 

2000. október 6.

Azon tűnődöm, jól van-é ez így:

Ha Miklós befejez egy képet, lefotóztatja, és a hátára ráírja a címét.

Én:

01. A szögön függő papírra fölírom a számát, hogy majd fotóznom kell.

02. Az opusztáblázatba beírom az adatait.

03. Ezt át kell vinni a nagy gépre, flopin.

04. Ezt átformázva HTM fájlba bemásolni a CD-ROM-ra.

05. Ezt átvinni az internetre is.

 

Eddig ez csak az opuszjegyzék, a kép adatai.

És maga a kép:

 

06. A képet lefotózni, a filmet előhívatni a Rákóczi úton, majd komputerre tenni.

07. Ott retusálni.

08. Akkor betenni a nyomda számára készülő CD-be.

09. Ennek másolatát a múzeumok számára készülő pótlás-CD-be betenni.

10. Akkor a képet átalakítani jpg-fájlba, és leméretezni 800 pixelre.

11. Betenni a CD-1-ben a helyére.

12. Akkor egy másolatot 5-600 pixelre leméretezni az internethez.

13. A kép kezelőtáblázatába is be kell írni az adatait.

14. Akkor a táblázatot makróval generálni.

15. Ezt a megváltozott javascript fájlt a törzsfolderbe áthelyezni.

16. Belépve az internetszerverbe, az új képet bemásolni, lehetőleg este, mert ez pénzbe kerül.

 

– és nem lehet egyszerűsíteni....

 

Mikit tegnap először engedtem egyedül autóval a Belvárosba: nem akarnád a printert elvinni a szervizbe...?!

Hazafelé a Petőfi hídon jött, s eszébe jutott meglátogatni Anyámat a Körtéren.

A következő útvonalon (persze, honnét lenne helyismerete?): Petőfi híd – Október 23. utca – Kosztolányi tér (itt jobbra fordulhatott volna) – Bocskai út (majdnem ráment a balatoni kivezető útra) – Karolina út – akkor át a Gellérthegyen, a Hegyalja úton – Erzsébet híd budai hídfője – Gellért rakpart – Bartók Béla út – Körtér – Villányi út – Kertészeti Egyetem, mert csak ott tudott leparkolni.

Közben találkozott (hogy?!) egy volt osztálytársával, fölvette...

 

2000. október 17.

Hát leülök leírni neked legkedvesebb, régen vissza-visszatérő rémálmaimat.

Liftben utazom – ismerős?! –, mindig egyedül. Zárt fülke helyett csak egy plató, az oldala nyitott rácsszerkezet. Egy felhőkarcoló külső oldalán fut vezetősínek között. (Építkezéseken látni hasonlót, inkább anyagszállításra.) Lábam alatt harminc-negyven emeletnyi mélység.

Alkonyat vagy éjszaka, gyenge lámpafények, embert nem látni lent ilyen magasból. Az erős szél átjár. A lift időnként meginog, billeg. Kiszállnék, de a célállomáson túlhalad, gyorsuló tempóban, ismeretlen területek felé, olykor kanyargós alagútpályákon. A végállomáson, vagyis a tetőn sem lehet kiszállni, zárt, rozsdás vasajtók; nem is áll meg, zörögve-csikorogva azonnal elindul lefelé. Sebessége változó, nagyon kell kapaszkodni.

Néha aztán sikerül kikecmeregnem belőle.

 

Még két ilyen:

Hogy háborús, kihalt-romos városban kószálva valamennyire ép lakást találok, s körbejárom, hogyan lehetne itt használható műtermet kialakítani, ebben van vigaszos elem is.

A másik szomorúbb. Kóválygok szeretett zugligeti főiskolámon, engem innét rég kitettek. Volt osztályomban viszont zsivajos, nagy élet, diplomamunkájukon dolgoznak. Hogy tudnék valahogy én is, vissza, közéjük...

 

Egy nem remélt siker. Pár órai munkával minden szükséges ÁTALAKÍTVA, ezentúl az opuszjegyzék frissítése, az új képek beírása mindössze két lépésben.  

 

2000. november 2.

Megjött Esterházy CD-hez írt előszava, olvashatod, ha visszamész a menüoldalra, az első sor. Rendes volt, nagyon gyorsan megküldte. Aranyos, jó szöveg. Különösen az, hogy ürge... (Attila így fordította: As the poet says: a guy.)
 

Esterházy Péter: Bevezető                                                                                            

Bevezetek. E pillanatban nem egészen tudom, hogy mit, de úgy

 

 döntöttem, ez nem fog zavarni.

Ez a CD tartalmaz egy Váli Dezsőt. Ez a tartalma. Mondhatnánk, véges miként tartalmazhat végtelent, rendben, javítsunk, a CD tartalmaz VD-ből egy jó nagy darabot. Tartalmazza VD egy nézetét. (Ki néz?) Egy változatát. Egy fölfogását. Úgy azonban, hogy mégiscsak az egészet felöleli. Mindent.

Mindent, amit VD összevillázott magáról, elsősorban tehát a műveit. Minden látható. Azok is, amelyek nem láthatók, mert mondjuk egy távoli, setét közraktárban telelnek, vagy szanaszét, ki tudja, hol. (VD tudja, és mondja.) Mintha titokzatos, idegen helyekre pillanthatnánk be, valaki fogja a kezünket, gyere, mutatok valamit.

És nemcsak valamit mutat, vagyis a képeket, hanem mindent, ami a keze ügyébe akad, tőle, róla, írva, mondva, nézve, hallgatva.

Érdekes volna ezt az egészet műalkotásnak tekinteni, melynek tárgya, műfaja, médiuma: Váli. Egy Válit látunk hát, egy Váli teremtette Válit.

Az, akit az Úristen teremtett, szigorú, komoly művész. Itt, ebben a gesamtkunstwerkben azonban látunk egy komolytalant is, egy naprakészet, mozgékonyt, egy interneccest, hiút és hülyülőt, narcisztikust és így önironikust. Ahogy a költő mondja: egy ürgét.

Régi és új ritkán van így egyben.

2000. október

 

Hogy narcisztikus vagyok, ezt ő is mondja, mások is, mindenki, én is. Pedig nem igaz, én exhibicionista vagyok. Nárcisz önmagát szerette, én azt, amit csinálok. Na ja, azt mutatom, dicsekedni szokok, persze. De ezen túl pedagógiából beszélek annyit, talán megspórolnak egy kerülőutat. Az életet pedig úgy élem meg, mint szegény hülye Németh László, akiről Petri egyszer azt mondta, ha kiment a vécére szarni, az egy nagy magyar szarási kísérlet volt...

 

2000. november 3., halottak napja után egy nappal

Múlt vasárnap Pomáz fölött, a Kőhegyen. Nem nagy út, de meredek; félbetegen még fárasztó. Háromkilós (2,95) fényképezőmet átvették. Napsütés, gyönyörű sárga lombok. Fönt a menedékházban egy szalámis-sajtos szendvics, János vette nekem. Robi sört ivott, közben ezt a VÁLINEWS-t emlegette (dicsérte) avval, hogy nem ártana néha újra valami komolyabbat írni bele. Ezen eltűnődtem, ez nagyon igaz, de hát. Másfél éve tart ez a fergeteges CD-írás-játék, beszűkült figyelemmel és érdeklődéssel, boldogan. Majd mindjárt gondolkodom, ha ez a mániás periódus véget ér. Most halálom is csak a lemez kapcsán jut eszembe, hogy ugyanis elrendeztem dolgaimat.

 

Aztán most, másnap reggel, gyorsúszás közben (érdekes, mellúszásnál sosem jut eszembe semmi)

...hogy most tényleg lehet egy vonalat húzni, hiszen hétfőn leadom, kész a CD.

 

Akkor összegezzünk.

– Két gyereket fölneveltem. (Bár inkább Kata.)

– Tavasszal 26:58.08-ra úsztam az 1200 métert.

– Elrugaszkodás + három és egynegyed tempóval átúsztam a Lukácsot (28,55 méter, lemértem), ez már nem lesz jobb.

– Minden képem, a leggyengébb is, CD-ROM-on és weben. Most még gyűjtőim címeit is rátettem a lemezre (fájl: cimlista.xls), kötelezően titkosítva; a jelszót fiamnak megadtam, és majd a múzeumoknak is megsúgom. Gyűjteményes emlékkiállításnak nem lesz akadálya. Tehát most

 

VÉGRENDELET 

Én, alulírott Váli Dezső ép elmével, világos tudattal
és szabad elhatározásomból úgy rendelkezem,
hogy halálom esetén nem kell csinálni semmit.
Képeim szétszórva. Neten és CD-n minden munkám megnézhető.
Minden jó helyen van ott, ahol van.

 

 

 

 

2000. december

Szia, J.! Lemezbemutató előtt interjú a Népszabadságban. Igazi sikernek tekintem, hogy munkája befejeztével nem szaladt el a fotós, mint ígérte volt, hanem leült egy ládára, s végighallgatta csevegésünket.

Előre jeleztem az újságírónak, a kész szöveget majd kérem, át szoktam fogalmazni mondataimat.

Csakugyan megkaptam faxon, este, másnap délre kellett kész lennem. Hajnali háromkor keltem....

december 4. / Népszabadság-cikk, egy részlet, fotóval is, mutatóba.

 

 

DIGITÁLIS VÁLI DEZSŐ ÖSSZES 

Interneten és CD-ROM-on Váli Dezső összes festménye és naplója 

A megfestett kép egyetlen haszna, ha látják. És ennek feltételeit nekem kell megteremtenem, munkaköri leírásomban szerepel – mondja Váli Dezső festőművész abban az interjúban, amely az összes műveit tartalmazó CD-ROM és internet-honlap (deske.hu) létrejötte alkalmából készült. A Magyarországon még egyedülállónak számító kiadvány bemutatója december 6-án lesz Budapesten, a Balassi könyvesboltban.

  

Most, írás közben egy telefon, figyelj a sorrendre:

– Deske, én megvenném azt a piros rajzszöges (árkategória) képedet, amit most láttam a kiállításodon.

– Megtisztelsz vele.

– A fenét, jó üzletet csinálok. Itt vagyok a vígszínházi aukción, egy műtermes képedet beadta valaki, 350 ezerért. Most ütötték le, kétmilliónál.

(Tán gondolta, ha fordított sorrendben mondja, netán azonnal árat emelek...)

A kétmilliós kép: Műterem–minden rendben A/95/57

 

2000. december 8.

A ma reggeli zsolozsma könyörgése:

 

Istenünk, te méltó hajlékot készítettél Fiadnak a Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatásában, amikor őt Fiad halálának érdeméért eleve megóvtad minden bűntől

 

Én egyszer félig tréfából imádkoztam azért, hogy szent István a kereszténységet válassza. Ha nincs idő, csak itt, most, nekünk.

Ezt a hivatalos imát most úgy értelmezhetem, hogy az egyház is így gondolja: Krisztus későbbi kereszthaláláért megajándékozva a leányka Szűz... nem?!

 

2000. december 11.

Az Adóhivatal megkért, ugyan, fizetnék már 1,2 milliót (a fele büntetés) 1997-es 1,8 milliós New York-i ösztöndíjam után. Levelemre, hogy ez ott is, itt is adómentes, követelésüket 1,6-ra módosították. Úgyhogy jött a második fokozat, itt már baráti segítség, szakértelem, ismerősök bevonása. Ennek kapcsán keveredtem adóipari főemberek Katalin-napi bulijára, nem gondolnád – egy bérelt vízibuszra. Mentorom cipelt magával. Próbáltam szabadkozni, hogy klausztrofóbiám van (közelítő megfogalmazása, hogy innét nem lehet megszökni), de az 1,6 millió, meg itt most majd bemutatnak valakinek stb.

Az első másfél órában még volt remény, mert a dokkhoz kötve valami Sanyikát vártunk, aki már elindult Békéscsabáról. Kétfelől terített asztalok, pártfogómmal letelepedtünk. Az alkonyati vizet nézegettem, a sötétülő eget, a kivilágított Várpalotát. Szalonzenekar. Mikrofonon fölszólítottak, hogy szolgáljuk ki magunkat, bár pincérek is szaladgáltak. Azonnal megittam négy rostos őszibaracklét, két Unicumot (két hete kellett volna egy zsíros hús után, emlékezetemben lerakódott), aztán jöttek a gombák és szárnyasok. Két és fél süteményt a tányéron hagytam, kiderült, hogy sósak.

És akkor ezüstflitteres valamicskében néger táncosnők, gyönyörű mozgással. Az is feladatuk volt, hogy a vendégeket táncra invitálják. Így az egyik nádszálkisasszony az orrom előtt kezdte riszálni magát, virtuálisan az ölembe ülve. Váltakozva néztem a felhőket és a fenekét. Ekkor hibátlan magyarsággal odaszólt: Szomorú vagy? A válaszon még tűnődöm...

Gondolom, délelőtt medika az orvoskaron.

A Római-partnál fordult a hajó. Akkor, völgymenetben már csakugyan sokan táncoltak. Mind nagyfőnök, testes emberek. Az asszonyok kissé merev hivatali kosztümökben, hajkoronákkal. A pénzügyi rassz. És iszonyú jól ráztak, nem hinnéd. Fantáziával, tréfálkozva, öniróniával. Egymás között, fesztelenül, harminc év előtti emlékekkel a lábakban... Volt egy alacsony, szikár, ősz asszonyka, úgy hatvan körül, fehér blúzban. Kamasztempóban rockizott, aztán megragadta a két rumbatököt...

Kértem egy mobiltelefont. Kata nehezen értette meg, hol is vagyok. Délben indultam otthonról, hogy csak egy fellebbezést kell aláírnom a Belvárosban, és fordulok...

 

Este van, este. Délben befejeztem ez évezred szakmai munkáját. Új képet nem kezdhetek, hogy ne hazudtoljam meg a CD-n jelzett idei képmennyiséget. Még néhány keretet kellett a benne lévő képhez hozzászínezni, majd kiteregetve az idei termést – 48 kép –; sárga, kék – vagy piros rajzszögek a keretek oldalába: az árkategória. Minden kész, nyilvánosságra kerülhetnek.

És lassan karácsony.

 

Karácsony. Katának zseniális ajándék, habár magamnak is. Sürgős volt megmondani, már tudja, sőt. A legutóbbi, 22 ezer forintos telefonszámlát nem annyira szerettem, azt én fizetem. Én is sokat beszéltem, bár koncentráltan; a szakma háttérszervezése, most a CD kiadása, minden. Kata pedig ilyenkor föloldódik, a kapcsolattartás, és ti hogy vagytok mostanában, neki is igaza van, de olykor csak fogcsikorgatva toleráltam. Aztán imádkoztam ez ügyben. S most szóltak, van egy tarifacsomag, havi négyezer átalányért este hat után "ingyen" lehet beszélni, parttalanul... Egyetlen telefon volt elintézni, aznap este már működött. De még mennyire!

Anyámmal diskurálok lefekvés előtt.

 

2000. december 25.

Karácsony reggel, a család még alszik. Zsófia hiányzott, már új családjánál töltötte a Szentestét. Kaptam egy második sálat, és tévedésből három üveg Unicumot. Anyám zseniális ajándéka az új rokonnak, Zsófi vőlegényének: fotóalbumot készített Zs. gyerekkori képeivel.

 

2000. december 31.

Nagyon sokat javultak az uszodaviszonyok az elmúlt évezredben. Van biztonsági őr, és van úszómester, a lovakat kitiltották a vízből, igaz, a halakat is.

 

Hát itt a vége... Egy évezredben éltem szent Istvánnal, a tatárdúlással és Ferenczy Istvánnal.

Katának javasoltam, este menjünk föl kettesben a Normafához. Éjszaka, szélzúgás, a fekete fák közül lenézni a városra, ez olyasmi, mint visszanézni egy évre, egy életre.

Sziasztok.

 

2001. január 24.

A Heti Világgazdaságban emlegették a képaukciót, ahol én kétmillióért keltem el... Egy barátom írt a pontatlanságok miatt egy ellencikket, olvasói levelet.

...különösnek találtam az írásnak azt a kitételét, hogy a művész 1997. őszi Ernst múzeumi kiállítása óta eltűnt a műgyűjtők szeme elől. Az internetes honlap szerint Váli az elmúlt három évben 52 kiállításon szerepelt, öt önálló kiállítása volt, az utolsót Esterházy...

...megfelel viszont a tényeknek Kieselbach Tamás nyilatkozata, hogy (számára) "a korábbi években rendkívül nehéznek bizonyult Váli műveinek eladása". A nehézséget fokozta, hogy a kiváló galériatulajdonos 2000 novemberéig nem is tett kísérletet Váli-kép eladására...

 

..és hogy nem "eladhatatlan" képeimet fűrészelem, durcásságból, hanem a gyengéket, fegyelemből...

 

Mindez másod-, meg negyedrendű, jövő héten lakodalom a műteremben, 54 főre, néggyel indult, ajvé. Tányér- és kanálbérlés egy Opera melletti előkelő étteremből (jutányos áron), tortaszelet-kalkulálás, férőhelytervezés 1:10-es alaprajzon. S közben összeveszünk Katával, legyen-e girland a galéria alatt, vagy ne legyen. Nekem egy falusi kultúrház táncrendezvénye ugrik be, 1952, mettlachi padló, hideg fénycsövek, a kopott nagyterem szélére húzott csővázas asztalok, cigarettafüst, pecsétes terítők, tangóharmonika és kalauz-egyenruhák. Kata egy andalúz film kerti jelenetére emlékezik, a fák alatt édes muzsikaszó, nevetés és telihold. Istennek hála, különbözőek vagyunk. És ez néha nehezen elviselhető.

Mielőtt észbe kapunk, mindketten ragaszkodunk a magunkéhoz. S közben a harmincéves lappangó ellenszenvek. Hogy te mennyire agresszív, és hogy te nemkülönben, csak te nem tudod magadról. Te tettél beteggé. Nem, azt a föl nem dolgozott bűneid okozták. De már húsz éve a Jóska is megmondta rólad. A múltkor pedig, amikor én, akkor te.

Veres Péter írja, veszekedéskor a házastársak összes problémájukat sorra veszik, ami az előző vita óta fölmerült. P.-ék kockás füzetbe írják dialógusaikat. Kiváló lehet, mert az indulatokat megcsapolja, és mivel a helyzet kifésülése dokumentálva, egyszerűbb továbblépni.

Talán ez lenne jó. Vagy, mint amikor sikerül, fegyelemmel hallgatni, s aztán később békén megbeszélni. Rajtam mindig segít, ha fölidézem, mi a bennem élő változata annak, amit a másikban most olyan nehezen tűrök. Minden alkalommal megtalálom.

 

Persze közben ő óvja délutáni alvásidőmet, és hetente kétszer fekete harisnyát húz a kedvemért. Én meg gyűjtöm neki a festőrongyon talált öreg gombokat.

Te viszont egyáltalán nem köszönted meg a karácsonyi fotót!

 

2001. január 25.

Egy hete gyorsúszásnál a bal oldali levegővétel szebb fejtartását gyakorlom. Közben próbálom megfogalmazni, hogyan módosul naponta erőnlétem, miegyéb következtében a mozgásom. Van egy nagyvilági-dandys vízfogás, olykor van henye billegés, rámenős kézelőrevitel vagy beletörődős. Van optimista, van túlélős.

 

A mellettem úszó hetven fölötti E. asszony, reggel hat és nyolc között a szélső, rövidebb sáv tulajdonosa, valamikori kézilabdás, odaintett, Dezső, szóljon, ha kész az úszással. Tudtam, ez mit jelent. Megjött az ígért sütemény. Az átadás alatt kicsit elpirulva mentegetőzött, receptről magyarázott, mint mindig minden asszony. A szeme éppúgy rebbent, mint mikor valaha egy lány először vetkőzött előttem.

 

E. asszony a második süteményügyben. Most, hogy megvan a konkurencia, könnyű lesz a többi nőt is behálózni. Már tárgyaltam egy harmadikkal barack- kontra szilvalekvár témában. A műtermemben szeretne körülnézni. Hogy akkor ő is hozna sütit. Megértettem vele, a két dolgot nem helyes összekötni...

A nyilván elvárt kiértékelésnél majd a műfajok összehasonlíthatatlanságából fogok kiindulni. Ami életstratégiáik különbözőségéből adódik.

 

Legutóbbi kritikám I. asszonynál a sütemény formájára szorítkozott. (A tartalommal és külalakkal egyetértettem.) Egyetlen kifogásom volt, hogy a torta két hosszanti szára olyan furcsán összehajló irányt vett fel, és hegyesszögben találkozott. Én a hatvanas években a Bauhauson nőttem föl, a tiszta, derékszögű formai rendhez szoktam, ha lehet, legközelebb kérem ezt figyelembe venni. (A legközelebb szót sikerült a szövegtestben elhelyezni.)

Mire azt a furcsa választ kaptam, hogy Dezső, ha még egyszer lespriccel, nem kap semmit.

Néhány forduló után megjegyeztem, hogy kérem, emlékezzék, már háromszor nem spricceltem le.

(Nagy műveltségű szerszámlakatos öregasszony, kedvemért megnézte a műcsarnoki kiállítást.)

 

A férfiak heraldikai és hungarológiai különnyomatokat hoznak. Ezt hárítom.

Vízben nehéz ismerkedni. Hajtok, amúgy is, a fejem ritkán van kint, beszélő viszonyban. Évekkel ezelőtt E. asszony a mélyvízi oldalon a medence szélébe kapaszkodva tornászott, húzódzkodott, rászóltam, nem arra van a kijárat. Akkor lettünk jóba...

(Most csengettek, megérkezett az esküvőre rendelt három karton bor és pezsgő. Hihetetlen szerencsém van. Épp ekkora papírládáim mentek tönkre a szerszámospolcon.)

Sziasztok!

 

2001. február 1.

Ha jól számolom, holnap 66 éves nagy tekintélyű Dobszay tanár úr. Több évtizedes gregorián lemezsorozata átrajzolta a zenei világot. Valahai illegális bencés cserkészcsapatunk vezetője az ötvenes évek elején, szerettem. Ötévenként összefutunk. Nem szokásom, de most egy lap születésnapjára:

Ölellek. Nem feledve, hogy az első férfi voltál életemben.

Hogy is van ez. Apám meghalt a háborúban. Anyám igyekezett férfinevelést is adni. Férj- és apamintám csakugyan nem volt, ez a hiány leginkább gyerekeim nevelésénél jött elő. Nem ismertem a páros munkát. Ha Katával különböző a véleményünk, mit és mennyit mondjunk a gyerekeknek – kétféleképpen. S addigra már meglehetősen zárt, egzisztencializmuson átverekedett világképem volt, katolicizmusom befogadta a sztoicizmusból, ami befogadható. Voltak ebből konfliktusok. Sokszor hallgattam, a szónál a példa úgyis százszor erősebb. A gyerekekkel udvarias voltam, ösztönösen is.

 

Délután. Négy után ébredek, még vekker előtt. Négykézláb az ágyon, fejemet lóbálva, hogy a vér, vagy valami belemenjen. Próbálok valamire gondolni, hogy föl kéne tenni egy teát, hogy az élet elviselhetetlen. Föl kell kelni, és azt a tavalyi unalmas zöld képemet fehérre festeni. Lehet, hogy megmenekülök. Vagyis a kép: Műterem és csend. Dobszay tiszteletére fölteszem húsvéti kóruszenéjét.

Fél hét. Telefon; Miki a cseh határról, síelésből érkeznek. Hogy leugranék-e érte Esztergomba, nagyon sok a cucc, "de nem muszáj". Fekete, nedves úttest, vakító szembe-reflektorok, száztízzel. Azon gondolkodom, nem imádkozni kéne túlélésért, hanem lassabban menni. Mint mikor a Szentlelket kértem, tanítana meg gyorsúszásnál a lábtempóra, de nem gyakoroltam. Érdekes, úszás közbeni imáim a legőszintébbek.

Hazafelé Miklós vezet. Jó havuk volt. Eltelt a nap.

 

2001. február 6.

Szombaton megvolt az esküvő. Egyoldalú leírást fogsz kapni. Az orgonamuzsika nekem zajos és buta, kivéve a Toccata és fúgát, de itt most nagybőgőkísérettel lélekemelő. Zsófi suttogó fogadalmi válaszai. A templom előtt a Batthyány téren háromtagú banda, népi fehér-feketében, erdélyi hangzásokkal, pálinkásbutykossal, rokoni meglepetésként. Aztán nálunk is ők muzsikáltak. A műteremben a hívott 50 helyett 70 vendég, a barátok barátai is. Helyszűkében szertartásosság helyett kedélyesség. Egy imába font tószttal készültem, de erre nem került sor. Hidegtál-leves-pörkölt-töltöttkáposzta-torta vagy fordítva, ki mikor kapott helyet az asztaloknál. A kisegítő felszolgáló nem jött el. Misi családja igazi profi mulatós társaság, mulatásban fegyelmezett. Magyar nóták, népdalok, vörösbor és néptáncok. Megtaláltam lehetséges szerepemet, túlélési formát; éjjel egyig tányért takarítottam, hamutartót ürítettem. Hárman kértek föl táncolni, ezt hárítottam. Kingát fektetve Kata fél tízkor véletlenül elaludt. Zsófiék hol ebben, hol abban a szobában beszélgettek. Tömegundorom lassan tompult. Érdekes, beszédes, magafelejtkezett arcok. Fél egykor kértem, fejezzék be. Senki nem hányt.

 

Nekem négyszáztízezer, beleértve az isztambuli nászúthoz adtat is. Egy fantasztikus The Art of East Asia albumot adtunk még (Zsófinak inkább az Art, Misinek inkább az East Asia), "egymás örökbe el/fogadása alkalmából". Amíg hazaérnek, mi lapozgatjuk.

 

Én állat, egy hetet azon izgultam, sikerül-e a lagzi utáni reggelre úgy szerveznem a kölcsönzött edények visszaszállítását, hogy félhetes mise, félnyolcas uszoda és a féltízes kirándulás szokott rendje ne boruljon. Sikerült. Igaz, séta helyett öt kedves Ferenczy-képet néztünk a Nemzeti Galériában, szakrális percek.

Estére tiszta volt a műterem.

 

2001. február 9.

Tudod, reggelente a zsoltárokból mindig előveszek egyet. A 150-et a hónap 30 napjára osztottam el, naponta ötből lehet választani. Az évek során aztán bekarikáztam a kedvenceket, régóta csak azok. S evvel bezártam magam a múltamba. Most az összeset bekarikáztam, újra egyenlő esélyek.


Négy nagy baj van egyszerre, Szütsnek elpanaszolkodtam, igaz, közben az egyiket elfelejtettem.

A negyedik baj a legnagyobb. Szüts azonnal röhögött. Meglátogatott a galériások közül a legnevesebb, még nem járt a műtermemben. És angol udvariassággal a sárba pocskondiázta kereteimet. Amivel harminc éve viaskodom. 96-ban vagy hatvanat szedtem szét, majd építettem vissza egy év múltán, rengeteg munkával. Nem tréfa.

Hogy halk, finom képeimet a barkácsolt koporsódeszka agyoncsapja. Hogy nem véletlenül használnak fénylő arany, ezüst felületeket. Hogy a kép egy másik világban van, a mélyülő keret abba vezet(ne) be. Rémes. Mindent elhiszek, ami ellenem szól.

Szütscsel régi témánk, szerinte – és számára is – a probléma megoldhatatlan. Száz képhez százféle keret kéne, egyenkeret az ésszerű. Javasolja, vágjak bele, csináltassak négy profi ezüst próbakeretet, aztán majd meglátjuk... Másnap a Belvárosban hosszas kínlódással kiválasztottam egy egyszerűt, utasítás szerint négy darabot megrendeltem. Hazafelé találkozom egy másik nagy tekintélyű szakértővel. Azt mondja, na ne, Dezső, nagyon jók a maga keretei, végre valami markáns! Szerintem is. Szüts visít a nevetéstől.

Minden a szokott mederben.

 

Kinga most fölkéredzkedett az ölembe, életében először, egy és negyed éves. Tegnap már kétszer kitárt karral futott felém, elolvadtam. Mindjárt majd ő is nyom00000 ogatja. Kapcsolatunk mmmmmmm kezd meghitté válni. Negyedik napja nálunk, anyja nászúton Isztambulban.


00000000000000002000000000000000000,,,,,40000000, Vége, kiszaladt a nagymamához. Egy félig rágott alma maradt utána.

 

2001. február 17.

Győzelem, csakugyan. A tavalyi Műterem és csend most pár nap alatt remekmű lett. (Ezt csak zárójelben.) De saját keretem tényleg agyonüti. Újabb halálos csapás a most amúgy is megingott Váli-keretre. Próba egy keskeny rámával, sokkal jobb. És most jön! Típuskeretem belső peremét fehérre. A módszer primitív, proli és pedofil, de a kép teljes erővel üzemel!

Nyilatkozat egyszer és mindenkorra (remélhetően):

30 ÉVE KITALÁLT KERETEM JÓ.

 

Egy humorista mondja: milyen ország ez, ahol a leukoplasztra rá van írva: Csak külsőleg!
 

2001. február 22.

Megjöttek a szegedi Karolina iskolából, a kiállításomról a képek.
Meg egy vendégkönyv, a gyerekek nagyon aranyosak voltak:

 

 

2001. március 28. Kecskemét

Néhány új kép egyértelműen jobb üveggel, kipróbáltuk. Akkor hát így. Sokéves kínlódás talán lezárva. Megint megfordult a dolog. Az új szabály: VAN, AMIHEZ BIZTON KELL.

 

Vasúti tömegszerencsétlenség Belgiumban, kilenc halott. A forgalmista ugyan telefonált, hogy rossz pályán halad a vonat, de franciául, nem flamandul, úgyhogy a szomszéd pályaőr nem értette. Ennyit a világbéke esélyeiről.

 

Szütscsel régóta keressük az okát, harmadik éve rejtély. Ő egyszerűen művésznek tartja azt a harkályt, aki itt reggel órákon át a kerti lámpaburát kalapálja. Őrült? Tetszik neki a zengzetes hang? És hogy nem hal éhen?

Most Zsófi leintett minket, hogy az odasült muslincákat szedegeti.

 

Március, Kecskemét vége. Egy hónap kínlódás képpel, testemmel, lelkemmel, magammal,

senkit nem fog érdekelni. Húsz kép, három biztos jó.

 

2001. április

Az Ernst Múzeumban, első személyes megbeszélés Keserü Katalinnal. Illyés Mária kurátor, kiállításszervezőm, mint kiderült, a Gyula lánya, és akit ezért nagyon szeretnék megismerni, nem jött el, fiát vitte SZTK-ba. Végül is megkapom az egész múzeumot, tán két hétre is. Napi 64 ezer forint a terembér, műtárggyal fizethetem. Vagy gyűjteményt hoznak létre, vagy aukciót szerveznek majd a képekből. Érdekes. Egy előzetes műtárgylistát már vittem.

 

Az új képek keretezése, több kép jó lett Kecskeméten, mint ahogy megéltem. Néhányra fehér belső perem, majd ezek visszafestése feketére, üvegezés, majd két nap múlva az üveg eltávolítása. A szokásos bizonytalankodás. A címadás keservei. Kettőt már megvettek.

 

A héten két kortárs művészeti aukció is volt, gyűjtők beadnak újabban tőlem is.

Az uszodában számon tartják sikereimet. Péter a folyosó végéről kiabál: Dezső, keresett a sofőröd!

 

 

Ezt vették meg 800.000-ért: Műterem Rippl keretben, 34 x 43,5 cm. A BÁV-aukció egyik legmagasabb ára lett.

 

 

Roan Rivers, amerikai színésznő:
 

Utálom a házimunkát! Az ember beveti az ágyat, elmosogat, és fél év múlva kezdheti elölről!

 

2001. április 28.

A Központi Adóhivatal levele, hogy döntött az 1,1 milliós adótartozásomra írt föllebbezésem ügyében. Nem mondja meg, hogy mit, azt majd egy másik hivatal egy másik levélben. Én marha, hogy bevallottam nekik a 97-es New York-i ösztöndíjamat, csak az a bajuk vele, hogy itthon vettem föl.

 

Kata szobájában valami indiánfilm, harci színekre mázolt törzsfőnök néz rettenetes farkasszemet a nagy fehér emberrel. Konfliktus van, itt is, a Vízivárosban. A mellettem úszó idős hölgyek nevében egyikük megdorgált, hogy maga a parton bűbájos, a vízben rúg. A zuhanyozóban csak víziszörnyként emlegetjük.

Pedig tényleg vigyázok, de hát néha csakugyan. A medenceközépen álldogálnak receptet cserélni. Sokéves barátságok. Tisztességesen kerülgettem őket, de most, hogy időt mérek, ha némi rés nyílik, megpróbálok átjutni közöttük. Lábtempóm nincs, hogy rúghatnék?

Olykor teljesen elfalazzák a sávot, szinte fizikai fájdalom tempót váltani.

 

Mindenkinek igaza van. Egy teljes nap kínlódtam. A jóindulat kötelező. Másnap megüzentem a hölgykoszorúnak, hogy megjavulok, lemondok a stopper használatáról, valamint hogy olyan gatyát húztam, ami, ha gyorsan úszom, lejön rólam. És kéretik lehetőleg nem középen...

A gatya csak a hatás kedvéért. Aznap alsónadrágban, otthon felejtettem az igazit.

És: most majd a stílusra fordítok gondot.

 

2001. május 15.

Sztratoszféra-ejtőernyőnek véltem, amit ma álmomban – mintha keresztmetszet – láttam. Selyemkupola alatt középen egy figura, de nem lóg, hanem egy szobaméretű díványon fél könyéken heverészik, olvas. Körötte mindenfelé nagy halom könyv, újságok is, kinyitva, szerteszét. Az egész alkotmány lebeg, vagy halad – talán utazóléggömb –, a kis pasas láthatóan igen jól érzi magát. Egyedül, ég és föld között.

 

Nem vált be igazán, pedig nagyon örültem ennek a Kárpát-medence madarai CD-nek. Most viszont lemásoltam, s a sokféle csicsergés késleltetéssel, kétfelől, egyszerre. Így már nem bemutató, hanem trópusi őserdő, Amazonas-torkolatvidék.

 

Az állvány felől most a PÁSZTORMADÁR szól:
 

A hím csőrében sáskákkal erős csettegések közepette izgatottan érkezik fészkéhez, ahol a tokos fiókák eleségkérő hangja felerősödik. A felvétel elején távolból többször egy daru kiáltása hallható.

 

Miközben az asztal felől a ROZSDÁS NÁDIPOSZÁTA:

 

A Kaszpi-tenger és az Aral-tó környékén honos madarat 1978. 08. 11-én a Kiskunsági Nemzeti Parkban működő gyűrűzőtáborban fogták. 1982 karácsonyán kezdett énekelni kalitkában.

 

2001. június 15.

 Zsolozsmázás közben elkalandoztam, fölbukkant a régmúltból egy viszonylag ritka rémálmom. Gyerekkori szobám ablakából, biztonságos magasból nézem a sötét Körteret (ötödik emelet), utcai világítás alig, tétova, menekülésre kész embercsoportok, föltűnnek, hullámzanak, szétoszolnak, álldogálnak. S amitől mindenki retteg, amit mindenki vár, néma, sötét katonai alakulat érkezik, nem is egy, több oldalról. Bekerítés? Elhurcolásveszély? Csak mozdulatlan erődemonstráció? Sortűz lesz? Vagy csak igazoltatás?

 

Mi lehet az alapja? Persze, 45-ben – hároméves voltam – anyám pergőtűzben az égő házak között vitt át éjjel a Gellérthegyen, mert az óvóhelyen elfogyott az élelem. Egy fehér leples katonai járőr segítette, karján egyéves húgom. Aztán 56-ban, tizennégy évesen, fölülről láttam, ahogy karhatalmisták gumibotoztak. Nem ellenállókat, csak éjszakai gyalogosokat a kijárási tilalomban.

Igaz, 1956-ban láttam sortüzet is, tüntetőkre. Rajvonalban futottak a térre, de csak fej fölé lőttek, porzott a szemközti házoldal.

A félelem, gondoltam, igen, a félelem, miközben a Benedictust énekeltük, felváltva a jobb és bal oldal.

És fölriadva, ez a sor következett:
 

...hogy félelem nélkül és megszabadulva az ellenség kezéből neki szolgálatot teljesítsünk... 

 

2001. június 17.

Ma fölraktam a gépre és webre az utolsó 11 átfestett képet is, s evvel tényleg befejeztem az első félévi évadot. Végül még kettő kiválasztása a válogatott/selected csoportba.

Két nap múlva hozzátok, Párizs – Le Meux, egy hét, már csomagolok. Aztán július a festő fiúkkal.

 

2001. június 19-25.

Hatodszor Párizs; Musée d'Orsay - a kibővített Musée Guimet - Musée Rodin, először - Musée Cluny – Centre Pompidou - Eiffel – Notre-Dame - Louvre/Óceánia, Afrika, Amerika (ez új) - Németalföld - Iszlám - Mezopotámia - német, holland festészet, antik Irán - Musée National du Moyen Age – egy tengeralattjáró belülről - Musée Marmottan - a Zene Napja az utcákon - egy rossz fotókiállítás - tengerpart – Bonnard - Sisley - Monet, ebben a sorrendben.

 

2001. június 27.

Tegnap hazaértem. Reggel lukácsos módra körbenyaltam az úszószemüveget párásodás ellen, sós volt. Egy napja még az Atlanti-óceánban.


2001. június 28.

Apám haláláról ma este értesültem hivatalosan:

 www.hadifogoly.adatbanyaszat.hu

 

Cirillről géppel áttett táblázat:

 

Vezetéknév: VALI

Keresztnév: DES ILI (=vagy) DESE

Apja neve: DEZSE

Rendfokozat: leutenant

Szül: 1900 Szabadka, Magyarország

Lakás: Budapest Irini ul. 12 (Irinyi János utca 12, most Körtér, stimmel)

Fogságbaesés: 1945 Magyarország

Meghalt: 1946.07.12.
(egy bajtársa leveléből 13 vagy 14-et tudtunk.)

Fogság helye: Sz.G. 3604 (tudjuk, Szapahova)

Temetés helye: KL.G.3604,K/M-54/10

 

Ez utóbbi kódadatok 2001. augusztustól a Hadtörténeti Múzeum kezelésében elérhetőek lesznek.

         Anyámat fölhívtam. 82 éves. Én 59.

 

              Értesítőcédula a Lukács folyosóján:
 

107 éves korában, június 20-án meghalt dr. vitéz nagybaconi Molnár Károly orvos vezérőrnagy az utolsó magyar király utolsó katonája.

Gyászolják felesége (!), ...déd- és ükonokái.

 
Két hete még úszott.

Régóta ígérik, kértem, csináljanak egy faliújságot a Lukácsban a folyosóra, az ilyen céduláknak az átépítés óta nem volt helye, a falra tették ezt is.

Ez adta meg a végső lökést, ma délelőtt deszkából csináltam egy fatáblát, barnára pácoltam, bevittem. A fal a kampósszöget nem fogadta, a csoportvezető azonnal szerzett egy ütvefúrót. A hangvételt befolyásolandó, egy újságkivágást is föltűztem: a pesti Zsidó Múzeumban július közepén Chagall-kiállítás nyílik, 60, részben publikálatlan művel. A tábla sarkába tíz (zöld) rajzszög.

 

2001. augusztus 14.
Július közepén elkezdtem egy zsidó temetőt, 14 év után. Megengedhetem magamnak. Hirtelen ötlet volt egy reggelen, ajándék egy jótevőmnek, aki vélhetően nagyon fog örülni neki. Sok minden került egyenesbe váratlan segítségével.

Persze, nagyon jó képnek kell lenni.

Csakhogy a történés elkanyarodott. A főformák arányait másnap reménytelenül elhibázottnak találva, a témát egy új lemezen újra kezdtem. Azonban harmadnapra az első változat megjavult. Annyira, hogy most, ma délelőtt be is fejeztem, lehetne fotózni. De a másik, a gyengébb is jó irányt vett közben, lehet, hogy azt is érdemes lesz befejezni. Pedig stílushűen: ki kéne dobni. Meglátjuk.

Ha lenne digitális fényképezőm, mint Szütsnek,
rögtön meg tudnám itt mutatni. Van már néhány más kép is készen a nyáriakból.

Ha tucat összegyűlik, csak akkor fotózom, nagy munka.

 

2001. augusztus 18.

Kata halmozó típus, én kidobok-elajándékozok fölös könyvet, fényképezőgépet. Élünk így, ebben kevéssé idomultunk egymáshoz. Húsz éve még az övéit is kiszórtam olykor, legutóbb már megvásároltam tőle azt a förtelmes-ostobán szerkesztett (francia) krumplisütő masinát, hogy eltűnhessen a konyhából. Ha szobájában szemet szúr, hogy túl sok a ......-e, békém kedvéért a magam életterében szórok ki valamit.

 

2001. augusztus 21.
Amikor tíz éve Gy. atya kirúgott, mert összevitatkoztam vele a gyóntatószékben, meg a Népszabadságban megírtam egy ferences rendi disznóságot, István atya kerülő úton, tapintatosan megüzente, elvállalná lelki vezetésemet. Utóbbi években ritkán jártam hozzá avval a kissé gőgös gondolattal, hogy problémáim nincsenek, csak ismert feladataim. Meg aztán délelőtt fogadott, bent a Ferenciek terén, ami elvitte egy munkanapomat, vagyis kettévágott egy délelőttöt.

Tizenöt éve vele voltunk Mária-zarándoklaton, Jugoszláviában. Most operációja után lábadozóban, félárbocon, több idővel. Este hatra mentem, a Jégbüféből vittem neki egy fagylaltot. Ülve fogadott, mankója kézközelben.

A Fioretti-közösség, Kata, a gyerekek dolgai.

Aztán az enyémek. Persze ilyenkor fő veszély, hogy az ember kellemesen megoldható kis részletproblémákra koncentrál, hogy a fő disznóságokat sikerüljön elfelejteni. De ezt - remélem - magammal vitt, napok alatt épített listámmal elkerültem. Kérdések is:

- Hogy a kérőima nem tud több lenni nálam egy mondatnál. Keveset kérek, inkább hálát adok a helyzetekért, a rosszért is igyekszem. Rendben van-e?

- Igen. Lehet rózsafüzért, középen egy igéből vett mondattal.

- Hogy reggel az egyórás imaidőt nem tudom saját gondolattal kitölteni, unom, olvasok ebben az időben, Katekizmust, vagy mostanában a Magyarázatokat a Mózes könyveihez.

- Már a 16. században kitalálta ugyanezt Szt. Teréz.

- Erőltessem-e magamra az esti családi imát, amikor nem szívesen, mert épp nem vagyunk teljes békében egymással?

- Mi a közös imátok?

- Nem több, mint egy fohá

mindennek ellenére, mégis, itt, közösen... Egyáltalán, ne egy idealisztikus hibátlan harmóniához mérjétek magatokat, ami a legtöbbször nincsen is, tekintsétek egymást mindenestül, a terhekkel együtt is Isten nektek célzott ajándékának.

- Nemigen van bűntudatom, nem is szoktam evvel hétköznap foglalkozni. Jó szándékúnak látom magam.

- Világosan el kell tudni különíteni a bűnt az egyebektől. Ha ezt megteszed, és helyre teszed (bocsánatot kérsz Istentől), akkor megfelelően jársz el.

- A lelkigyakorlatokat kerülöm, nekem hígak, sok a beszéd, terhes az egész napos összezártság. Két-három mondatra volna szükségem, olvasva sokkal hamarább megkapom.

- Csöndes lelkigyakorlatot próbáltál-e? Kis csoportok. Pár mondatos gondolatot adnak, s te magadban forgatod... A Németországban élő jezsuita Jálics atya csinálja nyaranta Pécsen vagy Lányfalun, be kell jelentkezni hozzá.

- Nem ismerem. Ha imaidőben csöndben vagyok, sem nagyon vannak használható gondolataim. Nem nagyon bízom benne...

 

Akkor fölsoroltam a bűneimet, majd beszámoltam neki,

- hogy életem tán legboldogabb két éve volt ez a kezdetben festményarchiválás, amiből aztán a CD-ROM lett, majd web-honlap. A mikrodepresszióim - hogy mire ez az egész - erősen ritkultak, és hamar elmosta őket a tennivaló;

     - hogy napközbeni istenkapcsolatom: egy ágy alatt megtalált anyacsavart, egy jó úszásidőt megköszönök, tényleg ajándéknak tekintek. Egy ujjhegyet talált kalapácsütést is.

Az imaközösség dolgai: közbenjáró ima kapcsán megszerettük az esti zsolozsmázást. András nagyon szép, az országra, az egyetemes egyházra vonatkozó imaszándékokat hoz. Aztán 20 perc élménymegosztás, merítve az elmúlt hét történéseiből, végül szentségimádás, áldozás. Rövidült a találkozó két órára, tizenhat éve még négy órát voltunk együtt hetente.

Ezt is rendben lévőnek találta.

 

Mindig vannak csodák. Harminc évig nem jutott eszembe, most igen, reggel beolajoztam műteremablakom forgórészeit.

 

2001. augusztus 30.
Reggel a klubban:

...ami állatot ketrecben tartottak, én olyan húst nem eszem, marták egymást, én a dühüket nem eszem meg. A Nagycsarnokban egy helyen lehet kapni boldog csirkét, amit kertben neveltek...

 

2001. augusztus 31.

Vége a nyárnak.

Mondják, az idei meleg volt.

 

2001. szeptember 12.

Vajon mi az én World Trade Centerem? Az önzésem, ilyen egyszerű? Összefoglaló nevén egyetlen bűn létezik: engedetlenség. Mikor fog rám szakadni ötven vagy mind a száztíz emelet? Az első tízet még valahogy. "Azt hiszitek, az a tizenkét ember, akire Siloéban rászakadt a torony, bűnösebb volt?"

Gyönyörű volt alkonyatkor onnét felülről a tenger torkolata, az apró sziget a Szabadság-szoborral, északnak meg a felhőkarcoló-negyed, jól megkülönböztethetően az Empire State Buildinggel. A tetőteraszra nem engedtek föl - hat évvel később sem -, hogy viharos a szél. A panorámaszinten töltöttem az estét, néztem, ahogy az éjszaka lassan a város fölé, a fények. Körben üveg a padlóig, sőt két szőnyegezett lépcsőfok lefelé, az üldögélők számára. Az alulbordás mennyezet valami erősen rücskös szürkével volt lefújva, gondoltam, a zajcsökkentés miatt. A kávézóhoz és a mütyürkeárusokhoz is néhány lépcső lefelé, a belső oldalon. Apró copfos néger lányka forgatott izgatottan egy album méretű számológépet, ami nejlon-átlátszó volt, és tekerccsé csavarható. Elnézegettem a kapható képeslapokat is.

 

2001. szeptember 20.

Felfüggesztettem az uszodai időmérést, mert percekre le kell állnom, mégiscsak fontosabb, hogy a medence szélén tornászó öreg barátnőkkel a World Trade Center-tragédia kapcsán egy-egy hitbeli kérdést megbeszéljek. A provokatív Szent Pál-idézet, hogy mindenért hálát kell adni. Amúgy bár elszórtan, de ellátnak engem fóliába csomagolt házisütemény-szeletekkel. Hete anorákzsebembe baracklekvárt töltöttem, ha jön az adomány, abba tunkolok.

 

2001. szeptember 26.
A MŰ-TEREM (Virág) Galéria mostani aukciós kiállításán fölmerült valahonnan ez a régi képem, A/70/4 Angyal a város felett 100 x 70 cm, 1970, halványan bosszant, hogy mindenki ahhoz gratulál, nem az ugyancsak ott látható három műtermes képemhez. (Itt a reprón nem sok részletet látni a sötét háttérből.)

Rég láttam, most elmentem a Falk Miksa utcába megnézni. Ennek a képnek története van. Egy májspecialista főorvossal sétáltattunk együtt kutyát a hetvenes évek közepén, ő vette meg, háromezerért. Pár év múlva meghalt. 91-ben a Vízivárosi Galériában láttam a képet, eladásra szánva. Kölcsönkértem, hogy csinálnék neki egy tisztességes keretet. Meg is kaptam, de egyúttal eléggé át is festettem, avval a felgondolással, hogy az özvegynek, ha eladja, úgyis mindegy, a vevő meg jobban jár. Most, tíz év után látom viszont, ki tudja, kié most? Most is kölcsönkértem, hogy a beütött részeket átlakkozom, de ezt a cég vállalta. Pénteken az aukció a Vigadóban, ötkor. Elmegyek, talán sikerül az új tulajjal fölvenni a kapcsolatot.

 

szeptember 27.

Bosszankodom, ma megnéztem a képet, nem lakkozták át. Holnap aukció. Majd az új tulajdonostól kell kölcsönkérni.

 

2001. szeptember 28.

Péntek este, most jövök a Vigadóból, a Virág-galéria aukción az Angyal a város felett 420-ról fölment egymillióra. (Ebből nekem 5% jár.) A vevőnek a széksor közepébe beküldtem egy előre megírt levelet, hogy szeretném a képet lelakkozni. Rábólintott, intett, majd hív. Hazasiettem, egy nagyon szép Tóth Menyhértet láttam még, 700 vagy 800 ezerért ment el. Nem igazságos.

 

2001. október 7.
Minap közzétettem itt tíz festőről írt cikkemet, a KÖNYVEK – CIKKEK alatt. Elemeztem ebben Vaszkó Erzsébet A gyűjtő c. fantasztikus kis olajpasztelljét is.

Most egy barátom fölhozta az eredetit, eddig csak erről a repróról ismertem, rögtön bevittem a gépbe.

Van különbség.

A fotós rendszerint lusta a keretből kiemelni a képet, így a bal oldali fehér folt egyszerűen lemaradt. Alul a kézbe vágott bele. A színekről nem is beszélve. Bár a barnára torzított változat itt most szebbnek hat.

Így, és ennyire ismer(het)jük Kleet is. A Seefahrert. 

 

 

 

2001. október 11.
Fölszabadítottak, elmondhatom a Vaszkó-kép történetét. Gyűjtő barátom elhozta nejlonzacskóban, számomra akarta megvenni, tudja, hogy Vaszkót zseninek tartom, és ez csakugyan jó kép. Mindössze a 82/21-es képemet kéri cserébe. Nézegessem a képet két hétig, aztán úgyis odaajándékozom a Nemzeti Galériának.

Lélekismeretből jeles, pontosan ez történt volna, ha nem ragaszkodik a 82/21-hez, Igen, szerelem, az egyetlen, amit őrzök.

Fölhívtam a Kiscelli Múzeumot, majd a Nemzeti Galériát, ha nagyon kell nekik, a tréfa kedvéért is, talán meghozom ezt az áldozatot. De a kép mindössze 32 centis, kicsi szerintük állandó kiállításhoz. Maradjon magángyűjteményben.

Így most pár napig (ingyen) örülök a látványnak, közben keretéből kiszedve megtisztítottam az üvegét, hamarosan jönnek érte.

 

2001. október 12.
Katával Győrbe a hét végén, gyűjtő barátomnál. Ikonfal vagyok egy kellemes kerevet felett.

Vonattal mentünk, kevésbé fárasztó, és lehet közben olvasni. Káoszelmélet, egy év után, nagyon élvezem:
 

A turbulencia problémája gazdag múltra tekint vissza. A nyugodt, sima áramlás egyszerre forgókra és örvényekre bomlik. Vad mintázatok szabdalják a határt szilárd test és folyadékok között. Miért? Egy történet szerint Heisenberg a halálos ágyán azt mondta, két kérdést akar feltenni Istennek: hogy miért van relativitás, és miért van turbulencia, majd hozzátette:"Valójában azt gondolom, az elsőre talán tudja a választ."

 

2001. október 23.
Utálom, hogy Zsófi nem kér enni, de elhaladtában beleeszik a konyhában a lábosba. Megteremtendő békémet, most én is belenyaltam. Jó ez a hagymás krumpli.

 

2001. november 1.

Szia, J.! Jól pofán csapott ma reggel Chambers. Nagyon régen érintett meg valami a hit dolgaiból. Nem szeretjük a szenvedést. Ez a radikalizmus mindent a helyére tesz.

"Avagy nem tudjátok-e, hogy... nem a magatokéi vagytok." 1.Kor. 6, 19

Az olyan embernek, akit Krisztus szenvedésközösségébe fogadott, nincs magánélete, külön világa a világban”. Isten betör magánéletébe, és átjáróvá teszi Önmaga és a világ között. Egyetlen ember sem bírná ki ezt, aki nem él közösségben Krisztussal... A velünk történő dolgok nem személyünket érintik – Isten mégis általuk von be szorosabb közösségébe. Ha ezt nem engeded, akkor akadály és fék leszel megváltói művében...

Isten először a rideg valóságra ébreszt rá minket, mindaddig, amíg nem törődünk már azzal, mi lesz velünk személy szerint, csak hogy ő elérhesse célját. Miért ne járnánk szívettépő szenvedésekben?... Legtöbben halódunk az önsajnálkozástól, a keresztények együttérzése pedig halálos ágyunkra segít... Ha Isten csak összetört szívet használhat, akkor köszönd meg neki, hogy szívedet összetörte.

 

Az éjjel szélvihar, reggel hatalmas platánlevelek között úsztunk. Erzsébet asszony egyet a sapkájára tűzött hátulra, pogány glória.

 

A hátmasszázs gyenge kezű családtagok esetében körülményes. Kövekkel rakott gumikerekű talicskát kellene huzigálni a hátamon. Tehát egyedül: évekkel ezelőtt fölakasztott rongyba csavart hordalékkövekhez ütögettem a hátam, nem volt az igazi. Most papírhengerre (szőnyegmag) pokrócot tekertem, ráspárgáztam. Le a padlóra, s háttal ráfekve, lábbal hajtva gurigatom magam alatt. Ensúlyom hasznosul.

 

2001. november 5.

Most tényleg éjjel-nappal a gép mellett. Új programot írnak nekem, enyém a háttérmunka. Van egy munkaművelet, amit 1600-szor kell elvégezni, ahány főállású képem van. Kibírható, mert írtam hozzá egy makrót, csak az F5, illetve F8-as gombot kell nyomkodni, aszerint, hogy álló vagy fekvő formátum-e az ábra.

Most csinálom az egészet másodszor.

 

Közben folyik az élet. Egy levél:
 

Herman Ottó Múzeum, Miskolc

Kedves Igazgató Úr! 

60. születésnapomra 2002. októberben gyűjteményes kiállításom az Ernst Múzeum összes termeiben. Úton vagyok, hogy hamarosan Nagy Öreg legyek.

Költségvetésünk kb. 3 milliónál tart.

Szívességkérés!

Spórolásiból meg tudná-e tenni, hogy (egy éven belül bármikor) erre a kiállításra maguknál lévő képemet egy amúgy is Pesten járó teherautóval fölküldené és majdan haza is? Lakásomon van hely tárolni.

Az anyagot Kaposvár, Győr és valószínűleg a Cifra Palota is bemutatná, úgyhogy mintegy hat hónapra kérném.

A/85/24 Régi zsidó temető (az ígéret földje) olaj, farost 120x120 cm, 1985

 

2001. november 7.

– Halló. Szia, J! Hogyhogy?

–

– Ja értem, papád temetése. A családot is hozod?

–

– Hogy ma este, Párizson át? Várlak a reptéren.

–

– Nálunk, a Zsófi szobájában. Majd jól befűtünk.

–

– Hány napra? Nagyokat sétálnánk! Tíz év után a Város...

–

– Várunk! Szia!

 

2001. november 8.

Körlevél hajnalban, e-mailen.
 

Kedves Barátaim, jelzem, 3398 fájlból álló OEUVRE-CD / honlapom (megint) kész:

deske.hu

– Mostantól Netscape, Opera stb. alatt is.

– Nyilakkal lehet közlekedni.

– Az opuszjegyzék (is) áttekinthetőbb.

Minden kritikát hálásan-, három év után nehéz lenne ezt abbahagyni...

Napi leveleim lankadatlanul tovább: VÁLINEWS.

Festek is, új képeim már a weben.

Szívesen adok CD-t bárkinek, 6 perc megírni egy naprakészet.

Váli

 

Elájulok. Kinga éppen kétéves, a konyhában lábunk alatt matat. Majd a szomszéd szobában talál egy szemfestékes dobozt, az ecsetet a tégelyekhez dörgöli, és szeme környékét kezdi vele simogatni.

De közben ránk sandít, HÁTAT FORDÍT, nyilvánvalóan nem nekünk produkálja magát.

 

Levél J.-től. Nem Le Meux-ből, ezt hajnalban az ajtóm előtt találtam a padlón.
 

Az úszás nem megy holnap reggel.

Inkább beülök kávézni a képeid közé.

Szia. J.

 

2001. november 9.

J. mondja, náluk, Franciaországban az arabok szegényes kolóniákban laknak. Őket rúgják ki legelőször a munkahelyről, ők kapják a legrosszabb munkákat, a legkevesebb bért. Tudják azt a szegénységet is, ahonnét jöttek. A tőke gátlástalanul kihasználja az olcsó munkaerőt, otthon is. Látják az életszínvonalat maguk körül.

A mostani történések gyökere a nincs-mit-veszíteni.

 

2001. november 13.

Szia, J.! Örültem volna egy visszajelzésnek! Nem kérdeztek rá a vámon a képeimre? Végül mekkora késéssel indult a repülő? A képek sértetlenül? Család? Minden rendben?

Most éjjel-nappal a CD / MAGÁNMÚZEUM-om átalakításával foglalkozom. Néhány nap, és meglátod!

Pihend ki a pesti napokat. Örültünk neked! Steph. neve már a weben, a képtulajdonosok között!

 

2001. november 15.

MAGÁNMÚZEUM a weben (is). A szó szoros értelmében éjjel-nappal, észrevétlenül elkapott a bírvágy, a mohóság, hüledezve látom. A világtörténelem legszebb festményei. Birtokolni akarom őket, ha weben is. Napok óta szkennelek, könyvkölcsönkérek, válogatok, Roger van der Weiden életrajzi dátumai. Mi lehet a címe annak a trecento ikonnak, melyik múzeumban van, hogy írják az isztambuli Topkapi Szerájt (így) helyesen? És nem elég a 36 kép, lehetetlen. Legyen 33 klasszikus, 33 korszakunkbeli és 33 magyar. És a végére, akár tréfának is, az egy szem kortárs kép. Ez együtt éppen száz. Még hét magyar repró hiányzik, meg kell szerezni. Csontváryt boldogan, de nem lehet, lejáratták posztereken, már nem ünnep, pedig!

Ma fél négykor kezdtem, Mikinek ebédnél mesélem, már a 90 százalékával kész vagyok, kereken száz lesz, és…

Három betűt mondott, nem többet: s o k.

Kipukkadtam és azonnal boldog voltam, mert megvilágosodás, megint túllihegtem. Mint '56 iskolátlan hónapjaiban: tizennégy évesen világalmanachot írtam anyám írógépén.

Azért a rend kedvéért kora délutánra az eredeti terv szerint rendeztem be a múzeumot. És a legvégén az ötlet, hogy akár a festményeimnél, legyen az információ itt is kétlépcsős: válogatott, illetve akinek az kell: teljes. Milyen egyszerű. Így hát semmi nem vész kárba. Nem tudok veszíteni. Kár.

Teljesen logikátlanul, de erős érzelmektől vezérelve végül még néhány jó barátom, Zelk, Pilinszky és Rakovszky Zsuzsa portréit is föltettem, hogy mindig kéznél legyenek.

Teher e lassan három év alatt, mennyire magamra maradok örömeimmel és fölfedezéseimmel. Kinek meséljem el (lehető részletesen), merre, mekkora kerülő utakkal jártam, mi minden történt e kiadványszerkesztés közben? A matematikai logika útvesztői. Amíg az optimális szerkezet, és csendben-háttérben orientáló tipográfia előáll. Korrekt arányok beállítása a józan válogatás, illetve a teljességigény ellentétében. Az egész munka egyik legnagyobb dilemmája. És nem lehet következetesnek lenni, mindkét véglet hibás.

 

Ördögien jól ír ez az (Uj) Péter. Népszabadság, nov. 14., szerda:
 

KORRÓZIÓVÉDELEM

Itt állok derékig durvulakampányban.

Kötök könnyű koalíciót, egy életre, aztán kirúgom a francba, kirakom a cafatot, mint a bűvös kockát, egyrészről, másrészről, ugye semmit nem zárok ki, még megfázik nekem az esőben; kötök újat aztán, kényelmeset, meleget, fürge ujjak, egyik nap ilyet, másik nap olyant.

Esőben küzdök a korrodált garázsajtóval, ráverem a kezemre, naná, köröm alá fut a rozsdás fájdalom, egy közepesen visszafogottnak nevezhető kurvanyád veri föl a környék csendjét, a környék csendje kócosan ásítoz, ernyedt kézzel hadonászik a vekker felé. Francia impresszionisták egyezkednek az avarban rezignált feketerigókkal egy köszvényes gilisztán...

 

2001. november 16.

Most aztán tényleg vége, megcsináltam(tuk). Hajnali ötkor kaptam a köv. levelet:
 

<!DOCTYPE HTML PUBLIC -//W3C//DTD HTML 4.0 Transitional//EN”>

<html>

<head>

     <title>Váli</title>

     <meta http-equiv=”Content-Type” content=”text/html; charset=windows-1252”>

</head>

<script language=”javascript” type=”text/javascript” src=”functs.js”></script>

<body bgcolor=”Silver” lang=HU leftmargin=0 topmargin=0>

<table height=100% width=100%>

<tr>

 

Neki van igaza! Még mise előtt átigazítottam leftmargin=0 topmargin=8>-ra, és föltettem a webre is. És most, ha meg tetszik nézni a MAGÁNMÚZEUM-ot, a tulajdonosi sor szövege már teljes egészében látható. Eddig másfél millimétert lecsúszott volt.

Tehát rákerült a MÚZEUM a webre. Egy óra volt, míg a 130 kép átfolyt, majd újabb óra, mert a JPG-kiterjesztést nem tudja a net értelmezni, csak kisbetűvel: jpg.

 

Baj van. Jött egy másik levél is. Asztalomon fekszik, nézem, aláírva vissza kéne küldenem.
 

Ernst Múzeum

Budapest

EGYÜTTMŰKÖDÉSI MEGÁLLAPODÁS

Az Ernst Múzeum programjában a művész kérésére szerepel a Váli gyűjteményes kiállítás megrendezése 2002. október 13–25. között...

A múzeum biztosítja a feltételeket... szállít, csomagol, meghívó...

A művész a mellékelt költségvetésben részletezett költségeket viseli. Kivéve a terembér, illetve a működési költség, mert ennek ellentételezéséül műtárgyakat ad...

KÖLTSÉGVETÉS

műtárgyszállítás (50 bp-i cím, Miskolc, Győr, oda-vissza) 650.000 ft

biztosítás                                                                                        150.000

építés, bontás                                                                                100.000

képcédula, feliratok                                                                      100.000

plakátkihelyezés                                                                            450.000

dokumentálás                                                                                   50.000

működési költség                                                                       1.120.000

(és még apróbb tételek)

katalógus                                                                                      1.150.000

 

összesen                                                                                      4.133.000 ft

 

Keserü Katalin igazgató

Ernst Múzeum Kht.

 

Tehát mindent én. Vagyis önköltséges – talán, mint jelentkező és nem mint meghívott – (utcáról betérő Ló Lajos), béreljem a múzeumot, fizessek hárommilliót. Illetve vállaljak kezességet rá, bízva, hogy valami a pályázatokból bejön.

(Az Ernst nagyobb állami támogatást kap, mint a Kortárs Művészeti Múzeum a Várban.)

Ez új helyzet. Az igazgatónő tavasszal csak képet kért, napi 64 ezer forint értékben. Azt vállaltam, írásban.

(Részletkérdés, hogy a 650 ezres szállítási, százezres képcédula- stb. tételeken is el lehet gondolkodni.)

Ami igazán érthetetlen, hogy a Gruber örökösöknek is többmilliót kellett volna összeszedniük egy kiállításra. (A Gruber Alapítvány kurátora mesélte a múlt héten.) Első körben az én kérelmem elutasításának indoka az volt, hogy a múzeum új profilja a klasszikus (nem élő) XX. századi művészet bemutatása. Gruber a legnagyobbak között van.

Most mi lesz? Ezt a kiállítást meg akarom csinálni. De ezt a szerződést aláírni?!

Mit tanácsoltok, Barátaim?!

 

2001. november 17.

Lakásajtó-hevederzár-javítás. Nyolcezer forint és fél óra káromkodás, fordítva próbáltam a hengerzárat visszaerőltetni.
Este Mike élete első koncertje. Vagyis inkább fellépése, az Éjszakai Repülés együttesben, egy zenés pubban. Vitte a saját zongoráját, és egy kicsit háttérénekelt is. A zene nem hatott markánsnak, bár az első félidőben mi Katával hazajöttünk, és állítólag később. Ki tudja, innét merre, és meddig?

Észbe kaptam, gyerekeim megint választottak, 15 munkám. Csak a majd kétméteres Nagy műterem tárolását vállaltam továbbra is. És egy kép cserébe egy gyűjtőmnek konditerme örökös használatáért. Miki sportolása (a magam részéről) megoldva.

A szférák zenéje a Bartókon, éppen unva a Sláger rádiót. Ezt véletlen ismerem is, Steve Reich: Tehillem? vagy Tehillim? (Zsoltárok.) Kamarakórus, Dobszay lánya is énekel benne. Tényleg gyönyörű. Egy telefon és egy fax, a Rádió közönségszolgálata megküldi, 1600 forint.

 

2001. november 18.

A most elkészült bécsi MQ (Museum Quartier) Mikivel. A hatalmas királyi istállók helyén, a belvárosban. A Művészeti Alap különbusza négyezerért. 12 kolbászos zsemlét kentem az útra.

Az adott 7 és fél óra alatt csak a Ludwig / Modern Múzeum 9 és a Leopold Múzeum 5 szintjét tudtuk végignézni, a régi épületben lévő Kunsthallét nem. Még bírom. Az új épületbelsők nagyszerűek. Ismétlem, a belsők.

Az osztrák festészet felejthető. A Hegyi Lóránt szervezte nemzetközi anyag zajos és üres. A nemzetközi történelmi anyag is másodrendű. De ott van Schiele, három teremben. Zseni. Nagyon örültem, hogy Mikinek feltűntek a grafikái. A szakavatottság jele.

Este Mikivel a Mária Terézia-szobor alatt megpróbáltuk fölhívni egymást. (Külföldre külön kódszámok vannak.) Nem sikerült. Az úton volt alkalom megbeszélni vele dohányzása ügyét. Visszapörgettük, kiderült, megtartóztatási ígéretét már kényszer alatt tette, akkorra már a szobájában volt az elektromos zongora és a szintetizátor.

Így hát fogadalma alól föl kellett szabadítsam.

Nézem ezt a jegyzetet. Tizenkettő, kilenc, öt. Életgyávaságból számolok mindent?

 

Mínusz két fok. Ma először futok nagykabátban (kell, mert fél távon mise, bár az üléskárpitot! fűtik). Uszoda: meg kéne próbálni ezt a rohadt hideg vizű medencét. Testem és lelkem nem kívánja. De a szellemem igen. Hazafelé elém áll egy fiatalember, kifejezéstelen tekintettel: Pár forintot legyen szíves. Kijelentő mondat, nem felszólító mód. Itthon Robi rám telefonál: Van-e ásóm? Van. Micike meghalt. A kiránduláson el kéne temetni.

 

Tűnődöm, mi ez a Schiele. A pinceszinten Klimt Maszturbáló nő gyönyörű rajzát látva fölvillant, az egész innét indul. Persze! Az erotika, a kompozíció, a figuraábrázolás, még a faktúrák is. Csak Schiele a fejéről a talpára, illetve a másik fejére állította a nemiséget. (Világképe persze hülyeség, de hát huszonöt éves volt.) Míg Klimt negédes és ernyedt-kéjes...

Mitől zseni? Például a következetlensége. Kegyetlen, kemény és dinamikus, de egy zsindelytetőt milliméterenként végighorgol. De vannak szétmaszatolt koszfelületei is, jók. A szecesszió édeskéssége is becsúszik. Ide!

Egy festő, aki tud színezni.

 

2001. november 20.

Kétszer álmodtam ugyanazt egy héten belül. A téma új. Valaki betegnél, s belém nyilall, hogy hiszen én viszont öt nap múlva meghalok. Nem esetleg és nem talán, hanem biztosan. És rettenetes halálfélelem... Ilyet ébren még soha.

 

Megnéztem harminc év után rég meghalt nagyanyám lakását. Végső búcsú, mert az unoka elcseréli. Téli táj blondelkeretben... a sarokablakocska, akvárium állt előtte ötven éve... A spejz, álmaimban továbbszőve innét rejtekajtók nyíltak távoli, félig romos szobákba, lehetséges túlélési zugok és műtermek... Tízévesként sokat kirándultam nagyapámmal, lepkevadászat. Megtanított lombfűrészelni is.

Az élettől-búcsúzás szeletkéje.

 

Anyácskám 60. házassági évfordulója, 56 éve özvegy. Megünnepelte mégis, talán a kerek szám okán, húgomat is fölhívta Kaposvárról, mise a Belvárosi templomban, ahol annak idején az esküvő. A pap az öreg János evangélista levelei alapján a szeretetről: az a másik feltétel nélküli elfogadása, örülök, hogy vagy... Nyeltem egyet.

Aztán teázás otthon, anyám egy naplementés tájfotó-szentképet mutat. Ennek még örülnünk kell, mondom, ennek a halvány panteizmusnak, az édeskés giccsek után. Szeretnék már szentképen egy komputert vagy Ford kocsit látni... Húgom megjegyzi, van már, aztán arról kezd mesélni, hogy 50 éve küszködik a rendetlenségével, ha egy levelet kap a kolostor, átveszi, leteszi a portán, és szalad, mert kifut a tej, akkor csengetnek, a szomszéd cigányasszony jön szokásosan panaszkodni a férjére, álldogálnak a kapuban. Közben látja, hogy a kelbimbót meg kéne kapálni, bemegy szerszámért, a levelet eggyel beljebb viszi. Aztán megfelejtkezik róla, két nap múlva már nem találja. Egy hét után jön postán a sürgetés válaszért stb. Hogy képtelen egy munkát megszervezni, befejezni.

És most egy pszichológus megfejtette, hogy ő tulajdonképpen dispraxiás. A szimptómakör jelzi. Visszavezette a 45-ös háborús pinceheteinkre, amikor őt nem lehetett idejében pelenkázni, éheztünk stb. És hogy tulajdonképpen adjon hálát érte, mert egy negyvenszemélyes kolostor rendbentartásába egy ép ember belebolondulna.

 

2001. november. 20
Új életet kezdek, muszáj, hogy az OEUVRE-CD kész. (Kissé rettegek.) Elővettem gyönyörű, még érintetlen-új penészzöld kordnadrágomat, mivel állítólag lötyög és rövid is. A visszahajtást alul kibontottam, majd kibányásztam a gardróbból a varrógépet. Hősiesen nem fölhasználva az itthon található rózsaszín ripszszalagot, leszaladtam (szürke) koptatózsinórért. A Röltexben aztán egy olyan bugyireklám, hogy rögtön a nemi élet problémaköre került előtérbe. A nadrág most hat centivel hosszabb, szerintem hosszú.

 

2001. november 26.

10 éve együtt zuhanyozom T. orvossal. Megkértem, és ma elvisz vadászni két vagy három napra. Életemben egyszer. Az új túrabakancsom. Remélem, nagyvadra megyünk. Kérésem volt, hogy az éjszakai erdő. Ma havazott, és erős a szél is. Ez a történet nagy fázásokról fog szólni. Kikapcsolódás. Szabó Lőrinc II.-t viszek, bár mondja, a házban nincs villany.

 

2001. november 26-28.

SMS-ek egy budai íróasztal irányába, naponként:
 

1. HOLDFÉNY. KÉT ÓRÁJA MAGASLESEN MOZDULATLAN NÉMÁN NÉZZÜK A FEKETE    DOMBOLDALT, PROFÁN SZENTSÉGIMÁDÁS.

2. BAKONYALJA, BÜKKÖS, FRISS HÓBAN VÉRES ŐZNYOMOKAT KERESÜNK.

3. VADDISZNÓNYOMOK A SZÁNTÁSBAN, A GAZDA RÁKOSI TESTŐRE VOLT.
 

Persze én fegyver nélkül, kísérővel. Vadászszerencse kísért minket, senki nem fagyott meg.

 

2001. december 2.
Mi volt ez a három nap vadászat? Ezek a civilben orvosok, hivatalnokok: álruhás hercegek, titkos második élettel. Úgy tűnik, igazi otthonuk az erdő. Elmondhatatlanul szeretik és ismerik. Órákig ülni a lesen mozdulatlan, éjjel, esetleg mínusz tíz fokban, különös világ.

Amilyen szeretettel mutatnak az erdő közepén egy öreg vadcseresznyefát, ahogy számon tartják. A sózó. A tavasztól őszig figyelt szarvasbika. Legenda a rafinált vaddisznóról, aki hosszan hallgatózik, majd nagy ívben körbefürkészi az etetőt, mielőtt rámenne.

Este hazafelé félsötét vonatfülke, zötykölődés, párás ablakok. Valami világvégi szomorúság.

 

2001. december 7.

Egy Proust-mondatot nyom kezembe reggel G. az öltözőben, fordításával együtt, hogy ez így szerinte baromi rossz – Gyergyai Albert munkája –, érdeklődjem már meg. Aztán Zsófiékhoz falemezzel, meg 70 méter léc, abból estére szekrényfal. Hazafelé az Alkotás utcában kilométeres dugó, gyorsforduló a kőbuckákon át a síneken keresztül, de közben odaér a villamos. Elfelejtettem hátranézni, hiába, elmaradt a délutáni alvás. Személyi sérülés nem történt. A mentősök kioktatnak, mit hazudjak a rendőröknek, hogy megússzam a nagy büntetést. A roncsot rögtön mobilon az autószerelőmnek ajándékozom. Kissé homályosan látok, laposfogóval a szemüvegem szárát egyengetem. Késéssel a vígszínházi aukcióra, 700 ezer, sikerül kihalásznom a tömegből képem megvásárlóját. Ismerős, így hát tudom a címét.

Este Kata benzinszagúnak talál.

Nem tud valaki egy használt kocsit? Strapabírót.

 

2001. december 15.

Kedves J.! Ha valaha kedvet találtam színed előtt, kérlek, nézz bele a weben festményeim közé, megvan az új szerkezet. Tegnap délután hozta a programozó.

Három (öt) percet kérek erre, én két és fél hónapot dolgoztam rajta.

Tehát: a képek alatt látható minden adat. Ha a kék számokra rákattintasz, a kép története is följön. Ez eredetileg 720 ezerbe került volna, most így ötvenezer. Egyszerűsített változat, nem tökéletes. De jó. Nem?!

Egyet nem tud ez a program: tejet pasztörizálni.

 

2001. december 29.
Tanult barátom átnézte ezeket a 2001-es leveleket: "Hiányzik belőlük az Isten. Hiányzik belőlük az ember. Hiányzik belőle a világ. Önismétlés, rutin. Hiányzik a dialógus, a visszajelzés korrekciója." Nagyon megköszöntem.) Lehet. De ettől súlyosabb gondolataim nincsenek. Rögzítéskényszer hajt, és életemet írással (is) mérlegelem. Pár embernek adok valamit, még tanítást is.

Ha híg: ennyi telik. Tehetségem határa.
 

2002. január 2.

Második unoka, leányzó lesz. Holnap reggel megindítják Zsófinál a szülést, bár még egy hete lenne. (Orvosa a jövő héten síelni megy, remélem, nincs összefüggés.)

A nővére, Kinga már nálunk, este hat, most éppen Katával sétálnak. Én sürgősséggel tenorfurulya-fogástáblázatot rajzolok Zsófinak, a napokban kérte.

 

Délelőtt három telefonom, a kaposvári Rippl Múzeum, a győri Esterházy-palota és a kecskeméti Cifra Palota is megerősíti, hogy be akarja mutatni őszi gyűjteményes kiállításom anyagát.

13: H. SMS a vőm telefonjára hány lyánya van? De még nincs válasz.

15.30. Megérkezik Piroska a világra.

Kétéves nővére kezét feje fölé emelve, ujjamat megfogva, hátra se nézve, kivezet a konyhán át a kisszobába: ott! ott!, rámutat a játék kockákra, leültet, aztán egyedül hagy.

Mi ez a csendes reménytelenség, ahogy menekülnék a helyzet elől, a nők itt mindenféle fontos dolgokat csinálnak, miközben én. Kétszeres nagyapa, visszavonhatatlanul.

 

Ha az ihletről kérdeznek, mindig azt mondom: hogyne, létezik, nálam négy-öt nap egy évben.

Hogyan ez az istenáldotta mai? Túlfáradtságom biztosan feltétele volt.

Fél háromkor ébredtem + fél betegség; egy hónap után először úsztam teljes távot = délelőtt már tántorogtam. Görnyedten üldögéltem, félálomban, amikor megláttam!!! Ez a kép rossz! Sőt! Még csak nem is rossz, hanem amolyan szépféle! Vízió nélküli. Föl bírtam állni, oda a polcokhoz, elkezdtem lapozni, szelektálni, kidobni:

A/95/36

A/98/15, 62, 68, 69

A/00/06, 09, 10, 36, 40

A/01/02, 14, 17, 18, 23, 24, 26, 27, 28, 31, 36, 39

B/92/06, B/00/05, rajzok, ezek is faroston.

 Másnapos Piroska unokám – hallom – már zavartalanul szemléli az őt szemlélőket.

 

P. Szűcs kritikája a Népszabadságban a bécsi új múzeumnegyedről:

a bécsi lóudvar... tökéletes. Néhol ugyan elnézőbb vagyok a Leopold épület képeit és a Ludwig Múzeum enteriőrmegoldásait illetően, de összességében tartom (amit Mikinek fejtegettem hazafelé a buszban), ilyen nagy építkezésnél, ahol az állam, a város, és a nép döntenek, több lépcsőben, az építészeti terv kiválasztásánál csak a középszernek van esélye. (Kivétel az opera, Sydneyben.)

Tényleg hihetetlen ostobán van odacseszve az a két tömb, az egyébként nagyszerű lehetőségeket ígérő tér két oldalára. Szüts szerint a két hideg, dobozépület a bécsiektől annyira idegen, hogy azt hitték, ez csak nagyon jó lehet...

A bécsi lóudvar... mint anno Vadas József valaha egyetlen telitalálata; a pesti Hundertwasser-kiállításról írt cikke címe: Kölniwasser...

 

2002. január 6.

Meg kéne már látogatni ezt a negyednapos unokát, de autóm még mindig nincs, hideg van, és annyira el tudom képzelni...

 

2002. január 8.

Anyácskám hőstette. Karácsonyra megkapta ezeket az utolsó NEWS-szövegeket, ő nem telefonon, mint barátom, hanem levélben szúrt le:

– A szeretetlenségem, közönyöm az emberek iránt. Még barátaimról se írok. Csak önmagam körül forgok, és önreklámozással vagyok elfoglalva, holott ezt inkább a képeimre kéne hagynom.

– Hogy megdöbbentő és elszomorító, ha "két legboldogabb évem ez a CD-csinálás volt". Hogy hiányzik az életemből a derű, az öröm, az elégedettség. Komputerimádatom, folyton erről írok. Meg az uszodáról. Sok az ismétlés.

– Elmélyült gondolat benne alig, ez egy "semmigyűjtemény". A nagyközönségnek nem ad semmit.

– Summa: sürgősen hagyjam abba az egészet.

Nagyon megköszöntem.

Legegyszerűbb lenne rábólintanom: sajnos, szinte szó szerint igaz.

De éppen Szabó Lőrincet olvasom, ahogy könnyezve védekezik 1945-ben az igazolóbizottság (egyébként rendkívül alapos és jóindulatú) bírái előtt.

Tehát, mégiscsak:

– A szeretetről. Az érdeklődésem mások iránt tényleg szűk, túl híg nekem a köznapi információcsere. Ami számon kérhető, ami (bibliai) követelmény, az nem a szívmeleg, hanem az akarati tett, egyszerűen a munka. Ebben sem vagyok élmunkás, de vállalom a megméretést. (Jelenits atya: a pék szereti az embereket, a pék kenyeret süt.)

– Komputerközpontúságom. A férfiak nem szülnek, azok mamut után futnak, aztán cipelik hazafelé. Ehhez vannak szokva. Most a komputer, pontosabban egy struktúraépítés, anno a fényképezőgép-építés volt, sok minden. Öncélú? Igen. Mint maga a kultúra.

– Tényleg önmagam körül forgok, sajnos. Nem értem ezt az egészet, írva próbálom értelmezni világomat, a világot. És nem győzök betelni velem, meg gyanakodni is, hogy – tényleg – élek?! Ilyen ez az élet!?, aminek mingyár' vége?!

– Igen, értem, életem táblázatokba rendezését mindenki önreklámnak olvassa. Pedig nem cél, csak melléktermék. Mert munkafázis, de főleg játék. A mániákus rend- és rendszerszeretetem. Valamint: szélroham esetén táblázatoszlopokba igyekszem kapaszkodni.

– Lehet, hogy mindez semmi, vagy – inkább így – közel-semmi. Sajnálatos. Ennyi vagyok. Ha tehetségesebb lenne a szöveg, nem lenne baj... lásd Szabó Lőrinc: A földvári mólón. Írni kedvem van. A szövegeket majd meg kell húzni. Permanens önvizsgálat.

Mit lehet itt ezen túl tenni?

 

2002. január 11.

E-mailt kaptam:

 

Kedves Váli, tűnődtem a "levelekkel" kapcsolatos kritikákon. Szerintem épp az a lényege, hogy "organikus" jellegű, mindenki szeme láttára, az idő múlásával apránként alakul. Ez egyfelől éppúgy magában hordja mindenféle váratlan (az olvasó számára váratlan) fordulat bekövetkeztét, mint annak lehetőségét, hogy mondjuk 3 éven át egy gondolat ismétlődik mániákusan. Mindenesetre bármiféle érdemi szerkesztés pont a lényegadó vonásától (a hitelességétől) fosztaná meg. Egy ilyen nyilvános napló (amelyet nem a szerző halálát követő 50 év elteltével oldanak fel a titkosítás alól) csak akkor ér valamit, ha még annak árán is őszinte, hogy az olvasóját időnként lehangolja (az őszinteség eleve lehangoló). Egy szerkesztett, tömörített változat már más műfajba tartozna, akkor már számon is lehetne kérni az egyhangúságát. Engem ez a levélműfaj egy olyan "antiregényre" emlékeztet, ahol a szerző gondosan elmondja azt, amit az "igazi" regényírók általában kihagynak, összevonnak, mivel az nem "viszi előre a cselekményt". Itt viszont épp ez a cselekmény: az idő múlása, a múló idő különböző cselekvésekkel való

eltöltése.

Hát persze. Azelőtt jegyzetekben gyűjtöttem, majd havonta leírtam dolgaimat, koncentráltan. Az csakugyan egy más műfaj. Most a weben ezek napi jegyzetek. Anyám és barátom egyvégtében olvasta az elmúlt évet, ez arra alkalmatlan, mint a napi időjárás-jelentések, visszafelé. Szakérdeklődés nélkül tűrhetetlen.

Vissza kéne térni a havi összegzésekre? De vonz ez a mód.

A nőtt városok előnye a tervezettekkel szemben... nekem ugyan csak évek adattak meg századok helyett.

Megint egyszerűbb lett e vebszájt szerkezete. Hónapok óta zavart, hogy két bevezető szöveg van, de nem volt erőm kidobni egyiket sem. Most egy fájlba kerültek, milyen egyszerű.

 

És ha igaz, ma megjön a Passzat. Annyit kínlódtam a döntéssel, hogy – szégyellem – nem tudok örülni neki, pedig.

A klubban ilyen egyszerűen fogalmaztak: Az ember nem vesz meg egy 18 éves autót.

De legalább fehér! És olyan nagy, nem tudom, az utca végén be tud-e fordulni. Velem.

Fél négy, mindjárt reggel, hatott az Antineuralgica, szerencsére nem örököltem anyám fejgörcsös alkatát. Még megpróbálok visszaaludni.

Miki ilyenkor a szomszéd szobában zenét szerez. Elektromos szerkezeten, fülhallgatóval, csak a zongorabillentyű-kopogást hallom ebben a nagy csöndben. Majd négy felé kezd el mosogatni. Így megy ez minden éjjel (a mosogatás nem). Inkább szeretnék nála egy talpára állított életrendet, de igen örülök, hogy valamit nagyon csinál.

Egyszer meghívtam ilyentájt egy teára, elfogadta, de éjjel a teljes magányt szereti.

Délutánonként a felvételire készülve rajzol, nem tudom, mekkora lelkesedéssel. Előbb-utóbb választania kell. Négyórás munkahelyet eddig "nem talált". Igaz, én sem neki.

 

2002. január 13.
A belga szimbolizmus a Szépművészeti Múzeumban, talán vándorkiállítás, nem tudom, honnét szedték, mindegy. Baromi tehetséges emberek nagyon jó képeket csinálnának – ha nem két kitekert meztelen nő nézné a teliholdat kézen fogva az erdei tisztáson. (Mondjuk.) A tematika kérdése. Te jó ég, engem is megzavar! Pedig mennyi részletszépség!

A manierizmusban a legnagyobb festő is csak manierista.

Itt van ez a zseniális Fernand Khnopff (1858 – Brüsszel, 1921) Mindenféle itt látható hülyesége mellett egyszer csak kedd reggel kiesik a szerepéből, és lefest egy patakot fölé hajló zöld lombokkal, csodálatosan. Tán negyven centi az egész, a múzeum egyik legjobb képe (ez véletlen éppen a miénk), évek óta látogatom, igen széles arany keretben, a földszinti hátsó nagycsarnokból balra az oszlopos oldalteremben. (Most a kiállítás főhelyén van.)

Mint ez a Balthus is. Tavaly halt meg nagyon öregen, francia, lengyel emigráns, senki nem ismeri. Mindennap elmentem a Metropolitan Múzeumba a kandallós képéhez. (Megnézheted itt, a MAGÁNMÚZEUM-om végénél.) Nagyon örültem, hogy most Rózsa Gyula írt róla, velencei kiállítását látta. CD-t hozott, elkértem. Vagy 40 tisztességes kép, a Richter-skálán nulla. Kancsal jelenetek, pedofilgyanús. Témaválasztása behatárolja.

Lehet, hogy ez engem is, ennyire?! Hogy a néző nálam rögvest egy szobára gondol? Félő.

Este. Folytassuk, henyén befejezetlen gondolat. Hagyjuk a nézőt. Mi a dolgom. Úgy találom, szinte minden évben másról szólnak a műtermek. És minden évben van jó kép is.

 

Megvan ez az új (17 éves) Passat autó. Fehér, 4,45 méter hosszú (colstokkal), ködös időben nem látni a végét. Nem volt türelmem okosabb kocsit megszervezni. Még nincs időm örülni neki, annyi a gond. A beleköltözés, szerszámok, pótkulcsnak rejtekhely, a sok apró hiba, nyikorog, kedden viszem vissza. Nem nézték át alaposan, a tulaj az az embertípus, aki 20 éve egyszer két napot késett, s ezt azóta nem bírja behozni. Csak Isten vagy/és az önfegyelem segíthetne rajta.

Tegnap beállok orral a járdára a Zsófiék háza előtt, a szomszéd kocsiból ijedten kiugrik a vezetője, hogy megcsaptam. (Én ebből semmit nem vettem észre.) Keresi az ütés nyomát, a fekete gumicsíkon szerencsére nem látszik semmi. Fölegyenesedik, akkor kezet fogunk. A vőm.

 

Kabátbélésem külön életet él, fehér hegymászókötéllel fogom össze. Amire most rákötöttem a három ferencescsomót: tisztaság, szegénység, engedelmesség. Mindhárom zörög egy kicsit, de azért.

 

Egy régi gyűjtőm, orvos, húsz éve nem találkoztunk, meghívott vacsorára (miért?). Heten voltunk, sajtok, többféle hús, még fagylalt is. Mondják: Pilinszky. Mondom, jó, unom. Fölcsillan a házigazda szeme, kérdezni kezdenek: Inkvizíció? Antiszemitizmus és az egyház? Esterházy-vita? Kollégák? Képszelektálás? Kedvencek? Én leszek a társaság középpontja, a nagy guru: ...amikor Asztrik püspökkel az antiszemitizmus ellen, hogy Kárpáti Tamás ismétli magát, hogy könyvtáram a József és testvérei, a papíron már megrendezett Ernst múzeumi kiállítás, hogy pezsgő helyett meleg vizet, a Lukács uszoda...

Lubickolok a helyzetben, igyekszem minél kevesebb szóval, frappánsan. Először és egyszer mindig nagyon érdekes vagyok.

 

A templomkapun megint gyászjelentés, meghalt az aranyos Töhötöm atya, 82 évesen. Szüts osztályfőnöke a hatvanas években, Szentendrén, szerették egymást. Öregkorára visszahozták az anyaházba. Végigkísértem sorsát hajnalonta az első szövegtévesztéstől, amíg már a szentélybe se engedték be, a végső elhülyülésig. Aranymiséjén két oldalról vezették. Diákjainak erőkézenállást mutatott be a katedrán. Most olvasom, 49-ben tért haza az orosz hadifogságból. Sorsok.

Szeretnék este Mai Szahmével beszélgetni, a József, a kenyéradóból.

 

2002. január 14.
A Ghymes együttes CD-je, másfél éve sokat hallgattam, most elővettem. Combod szaga hajamon, kitart még két tavaszon. A női énekhang. A havasok, fenyvesek világa. Gyönyörűséges, andalító, csodaváró. A suta gyengédség, ahogy a süldőlányok szerettek. Jobb lesz nekem most a fürdőszobai kapcsolót megjavítani.

 

2002. január 16.
Egy autószerelő-műhely tulajdonosától vettem az autót, úgy, hogy kisebb javításokra még két nap múlva vissza. Szerencsére. Volt idő körülnézni:

anyósülés csúszkál

tolatólámpa nem működik

műszerfal jobb izzó nem működik

belső tetővilágítás rossz

burája átlátszó helyett fekete

műszerfal-világítás nincs

belső reflektorpár nem működik

duda halk

hátsóablak-fűtéskábel csatlakozása letört

reflektorkapcsoló beesett

bal első kerék erősen nyikorog

jobb oldali ajtózár nem működik

sebességmérő nem működik

tompított fény igen gyenge

sebváltó nehezen jár (kiderült: törött)

indítókulcs gyakran akad

napellenző kéne legalább a vezető oldalon

pótkerék és emelő is kell bele

meg elakadásjelző háromszög

valamint az adásvételi szerződést elfelejtette átadni.

 

Amúgy az autó jó, elhiszem, bizalmi vétel. Autómérnök, lakásában fantasztikus stílbútorok és modern festmények. Csak kissé konfúz. Reggeltől délután ötig üldögéltem a műhelyben. A javítást időnként ötletekkel besegítve. Délután kabátommal takarózva a hátsó ülésen próbáltam aludni.

 

Nehezen viselem, napról napra késik a munka befejezése. A weblapomon Netscape alatt a képek még mindig nem jönnek föl. A programozó első határideje november közepe volt. Igaz, azóta bővült közös munkánk tere az opuszjegyzék átalakításával. Túl fáradt vagyok megszervezni, hogy pihenjek. Pár napra le kéne menni a bakonybéli kolostorba. Két telefon lenne.

 

Lukács. A nyolcvanvalahány éves aranyos púpos Irmuska lába a múlt hét óta dagad, nehezen mozog. Érszűkület? Holnap kórházba megy. Operálni nem engedem magam. Mosolyogva búcsúzott.

 

Lehámozott, félig szétszedett sebváltóval járok, nincs egy törött alkatrész. Állítólag nem fog szétesni.

 

A naplóírás nehézségei. Többéves kísérletezés után megcsináltam az optimális konyhai szeméttárolót. A rajz egy korábbi változat. Új doboz hozzá, csúszólécépítés az asztal alá.

A bolti választásnál szempont volt:

a doboz formája, hogy a lécekre jól fölfeküdjön; a színe, mert azt Kata is véleményezi,

a doboz mérete (hány naponta kell majd levinni) és ára, meg hogy egyáltalán milyen kapható,

a belevaló fóliazsák, van-e olyan, ami a földszintig levíve nem szakad el, mekkora legyen, akkora vagy nagyobb, kaphatósága, és ára, mert ez rendszeres költség,

                                      ...ezeket kellett egyensúlyba hozni.

Ha én ezt végig elmesélném: akkor lenne tartalmas. De unalmas is. Már így is az. Pedig egynapi izgalom volt.

 

Ma Illyés Máriát (a Gyula lányát) fölhozták a műtermembe, az Ernst-kiállításom kurátora. Tisztáztuk, hogy azért árulkodtam (küldtem el a miniszternek kiállítási szerződésünket), mert megoldhatatlan helyzetbe kerültem. Szerettem volna az igazgatóval, Keserü Katalinnal megbeszélni, hogy nem írhatok alá egy hárommillió forintos ígérvényt a kiadásokra, időpontot kértem tőle, de titkárnőjével azt üzente, hogy a következő hetekben nem tud fogadni. Most rögzítettük: a valós költségeket műtárggyal fizetem, eredeti megállapodásunk szerint. Szerényebb katalógust állnak. Vagy ha szponzor. Viszont az időpontot most áttették novemberre. Nekem mindegy lenne, de a kaposvári Rippl Múzeum nagy bajba került. Interurbánok, próbáljuk megoldani.

 

Holnap négy napra Győrbe és Bakonybélbe, pihenni. József és testvérei jönnek velem.

 

2002. január 19-23.

Győr, majd a bakonybéli bencés kolostorban. Maradjon ez az idő leírás nélküli. Talán majd. A hajnali négyórás zsolozsmájukra most nem keltem föl.

 

2002. január 27.

Tegnap reggel, futás közben, egy tönkrement arcú hajléktalan, egy öregasszony utánam kiabál: Ne fusson, idejében elér a temetőbe! Majd kis gondolkodás után, ami nem hatásszünet: ...a koporsóba. Ma reggel is ott ácsorgott, már mint ismerősnek intettem neki. Erre ezt kiabálta: Dicsértessék! Talán mert vasárnap van.

Napok óta látom, a kanyarnál egy kapumélyedésben szokott álldogálni. Mögötte rongycsomó; ott koszos paplanok alatt egy férfi. Ő meg beszél hozzá. Két órával később, uszodából hazafelé még ugyanez a kép. A férfi fejére húzott paplannal alszik, a nő valaha-piros kabátban, retiküllel és hátizsákkal mellette ácsorog.

 

Pénteken szereztem pár napra egy villát Piliscsabán Katának, pihenni. Levittem barátnőstül. Hazafelé Budakeszin bekéredzkedtem (ó, mobiltelefon!) egy independent szerelőhöz, fura motorhangokat hallok. Ezt jól tettem. Váratlanul a futózott gumikat találta életveszélyesnek (még 160-nal is mentünk). Negyvenezer, rögtön, a szomszédban, az ő protekciójával.

 

Délelőtt a Nemzeti Galériában a két Mednyánszky-férfifej egymással szemben. Az egyik az a vörös félbehagyott tanulmány, egy teljes Shakespeare-dráma, a másik csak, mondjuk, Jóska a szomszédból, aki talán szerelme lehetett.

Ég és föld. Neki se jött össze mindennap.

 

Reggel héttől háromig a szerelőnél, a végén kissé támolyogva. De hasznos volt a jelenlétem. Jó lesz ez az autó. Most már.

Vízhőmérőcsere, az egész műszerfal cseréje (ebben van napi kilométerszámláló és fordulatszámláló), sebváltócsere, így egyszerűbb volt, dob kifúj (zajos és büdös), illesztéstömítés, bal hátsó kerék kotyog, csapágy meghúzása, rejtett áramtalanító beszerelése, ablaktörlő vakfoltot hagy: kiigazították, az ablaktörlő nem tud lassan dolgozni: a hiba marad, jobb ajtókilincs újra javít, zárható tanksapka nem jó méret, nem sikerül a kuplungállítás és a nem zárható hátsó ajtó javítása, visszapillantó tükör nem tud jobb lenni, a vadonatúj jobb hátsó kerék ereszt, megkalapálták a felnit, talán.

Kezdek az autónak örülni.

 

Kétezerkettő január huszonnyolc, mától Netscapen, mindenen működik az OEUVRE-CD/WEB, ha igaz. Most estére megérkezett e-mailen a kijavított program. Még ismerősökkel ki kell próbáltatni. Remélem. Októberben kezdtük, 250 ezerbe került. Evvel befejeződött ez a sokágú korszerűsítés. Mindjárt fölteszem a netre a kilenc átírt Excel-fájlt.

 

2002. január 29.

Mindig fölfigyeltem rájuk – ritkulnak –, ha valamit életemben először.

Most halmozottan:

autóantennát kihúzni, ötödik sebességbe kapcsolni, visszapillantó tükröt belülről állítani, fordulatszámláló van,

és a mai ötlet: keretezett grafikákat nagy szemeteszsákban lehet szállítani.

Utána a futó gondolat, megint kitaláltam valamit, halmozódnak, s aztán meghalok.

 

Tegnap az egyház így imádkozott: Istenünk, te Aquinói Szent Tamást kitüntetted életszentségre való buzgó törekvéssel. Figyelem! Tehát a szorgalom is kegyelmi ajándék.

(Igaz, sosem tartottam érdememnek, sőt.)

 

Hiába a tökéletes művem a konyhában. A nép. Most tábla fölé:
 

BIZONYOS EMBERCSOPORTOKNAK TARTÓSAN IGEN NAGY ÖRÖM LESZ OKOZVA,

AMENNYIBEN A SZEMETESVÖDÖR MÉLYEN A HELYÉRE VAN TOLVA, NEM CSAK ÚGY


(Ha tudnék alá hátrafelé lejtő görgős vezetősínt csinálni, a vödör magától hátracsúszna.)

 

A 80 éves púpos Irmuska a szívével, kijött a kórházból, nem operálták, ma már levizitelt az uszodában.

A folyosópadon üldögél.

– Hallom, megtalálták a bajt! A jobb kamrában alig volt baracklekvár, a szilvalekvár pedig teljesen hiányzott!

– Képzelheti, mennyire beteg voltam, három hete nem sütöttem semmit! – és nevet.

Futtában megsimogattam a kezét.

 

SMS valahol Olaszországból.
 

2000 m, ragyogo napsutes, a Carving lec fantasztikus: helyettem tud sielni. Fekete palyakon jartam vidaman... Persze izomlaz mint allat

Küldi Szuts

 

2002. február 10.
Apránként tanulok meghalni: (Hogy kellene ezt kevésbé szenvelgően?)

1. Szüts jelezte, valószínű, idén már(?) nem jön velem alkotóházba, Kecskemétre. Nehéz lesz. 1980 óta töltjük ott a márciusokat. "Ha karikás szemmel áttántorgok hozzá, hogy mégis építésznek kellett volna mennem, nem tudom ezt a kurva képet megoldani: irgalmasan megvigasztal."

Elege van a költözködésekből, most bérelt új műtermet, meg amúgy is, egy Párizsban is bármikor rendelkezésére áll.

2. Ma hajnali mise. A 87 éves Imre atya. Nincsenek érdekes gondolatai, de mosolygó örömmel, hitelesen beszél. Ma a lourdes-i Mária-jelenésről, mikor nyelve lelassult, nem talált egy szót. Akkor fölálltam, megindultam felé. Későn érkeztem. Kissé széttárt karokkal, merev testtel zuhant hanyatt. Két vérfolt a zöld selyempaláston. Gyorsan kigomboltuk. Egy tapasztaltabb férfi folyamatosan beszélt hozzá. A fejét fogtam. Többször fölhúzták a szemhéját. A fiatal káplán, miközben fölötte guggoltunk, mellékesen és gyorsan föladta neki a betegek szentségét, az "utolsó kenetet". Kivittük a sekrestyébe. Később a káplán folytatta a misét.

Olyan nyugodt, szép volt az egész, egy Bach cselló-szólószonáta; mintha a szertartás része.

 

2002. február 11.

Hete olyan fáradt, nem bírom, muszáj már délelőtt lefeküdnöm. Nagy úr vagyok, hogy megtehetem. Ilyenkor erősen dadogok is. Pár (?) éve kezdődött, nem nagyon zavar, inkább érdekes. Orvos barátom szólt: menjek el neurológiára, ha ez sűrűsödik, agydaganatra utalhat.

Biztosan nem rosszindulatú, mondja, akkor már rég meghaltam volna.

 

Vettem ginzengkivonatot patikában. Már a József és testvéreiben is szerepel...

 

2002. február 13.

Napok óta pályázatírás, meg most egy levél a miniszternek:

 

Kedves Rockenbauer Úr!

Negyven éve festek. Nem rosszindulatból. Valahogy beleszoktam.

Készítem elő ezt az őszi Ernst múzeumi gyűjteményes kiállításomat, most ez a dolgom.

Fordulat. A Múzeumtól új levelük szerint azt a könnyítést kaptam, hogy a terembérért mégsem kell egymillió értékben műtárgyat adnom. Már csak a csomagolást képszállítást műtárgybiztosítást meghívót plakátot a megnyitó személy honoráriumát a kiállításhoz kapcsolódó társprogramokat, valamint plakátkihelyezést újságreklámot dokumentálást és a katalógust kell fizetnem; igaz, ezeket készpénzben. 2,4 millió.

Jólesik a figyelmesség, bárha a dologba kis hiba csúszott: nekem képem speciel van, nekem pénzem nincs. Van ez így, festőknél.

A katalógus 870 ezerbe kerülne. (A többi tételre pályázni fogok.) Nem tudna ennek létrejöttébe besegíteni?

(Úgy értem, anyagilag.)

Szívélyes üdvözlettel:

2002. február 15. 

Nádor Tibor (1967) kiállítása a Sztregova utcai Fonó-ban. Jó pár éve figyelek rá, mára érett művész. Szénrajzai magyar műkincsek. Most lakóházuk gangos belső udvara, több változatban, olajban, életnagyságban. Éjszakák. Súlyos barnák, alig formák, inkább sötét-világos és kicsi-nagy ritmusok. Meg elemi erejű, vérbő ecsetkezelés. Igazi, igazi festészet.

Most megyek kartont vásárolni a Művészellátóba. Ősszel a földszinti folyosóra kiteszek tizennégyet utcai plakátjaimból, azok mögé kell. Rögtön a bejáratnál letaglózom a nézőt.

 

2002. február 16.

Ha kevés a lét, és csodára vágyom, egy évben kétszer-háromszor, a szemközti folyosón át indulok haza az uszodából. A széles üvegajtó a másvilágra nyílik. A Duna-parti óriáspark a reumakórház régi épületei előtt. Valahol a bokrokon túl egy lovas szobor is van, egyszer megnéztem. Arrébb süllyesztve kis gőzölgő medence, a tavirózsa óriáslevelei majdnem befedik. Talán aranyhalak is. Kutyák viháncolnak póráz nélkül. A sűrű sövénysor mindent eltakar, de én tudom, hogy a HÉV-pályán túl ott a Duna. Magas ég. Ma sütött a nap. Bal felé váratlan nyüzsgés, persze, szombat, hetipiac. Hajléktalanok leterített kendőin, a kavicsos sétány két szélén szemétből guberált, még használható villanykapcsolók, babák, öreg cipők. Magnósok évkönyve 1968-ból, címlapján egy pajkos kisasszonnyal. Időutazás; a régi szerszámok már technikatörténet. Kopottak, rozsdásak, a szem belefelejtkezik a részletekbe. Gazdag formavilág. Egy villanykörte helyébe csavarható T-dugón elméláztam. Nagyon kellett volna harminc éve. Amikor S. Nagy Katával parasztszobákat fotóztunk a Népművelési Intézetnek. Valami ürüggyel bekopogtatni, aztán a konyhában körbecsodálkozni, engedélyt kérni a napközben otthon maradt nagymamától, hogy a szobában is körülnézhessünk. Kata jegyzetelt, én fotóztam. De a legtöbb szobában nem volt konnektor. Egy rettenetes tanácsot követve, az első évben még nem használtam vakut. Nyolc másodpercig lengetett 500 wattos lámpa. Ehhez a fotóállványt is föl kellett állítani. Ilyen módszerrel napi háromszáz felvétel. Darabja forintért, papírkép a jobbakról tíz forint. Egy hét munka árán két hónap festés, aranyélet volt.

...Lassan ébredtem. Eszembe jutott, Kata megkért, hozzak krumplit hazafelé. A nyomornegyedtől jól elkülönülnek a furgonos zöldségtermelők, a mézárusok, fakanálárusok. Átsétáltam. Vettem két kiló ellakrumplit.

Imre atya, ki a múlt vasárnapi misén összeesett, már jobban van.

 

És egy megdöbbentő információ, Dobszaytól, aki Kodály munkatársa volt, tehát biztosan hiteles: Bartók egy évben két hónapot komponált. Tanév közben teljesen el volt foglalva, meg a gyakorlás: sok koncertet adott.

Rögtön az én évrendemmel hasonlítom, persze.

 

Szemetet ürítve az udvaron, látom, egy félreeső sarokba támasztva ott a múltkoriban eltört 22 képem. Valaki kimentette tüzelőnek. Fanyar érzés. Miért ne, hasznosul, akár a friss hulla mája. Mégis elviselhetetlen. Visszaloptam új tulajdonosától, s bele egy kuka mélyére.

 

Tegnap délután Katával látogatóban a Lipótmezőn, a Sárga Házban, egy újabb ismerősünk. Deprimáló, egész este nem tudtam úrrá lenni rajta. Azok az arcok a sárga lámpafényben.

 

A mai postával jött:
 

Nemzeti Kulturális Alapprogram Igazg. Képzőműv. Kollégium

 

Sajnálattal értesítem – szűkös pénzügyi keret – kiáll. katalógus készítés pályázatát nem – várhatóan további keretösszeg – ismét napirendre tűzzük.

 

Igyekezzetek, fiúk! A kézirat kész, még képeket kell hozzá...

 

2002. február 21.
Ezt a fotót e percben kaptam ajándékba, e-mailen. A fájl neve: MINTVÁLI volt...

Én egy mexikói falucska főterét képzelem köréje.

 

2002. február 22.

Hete rossz a gyomrom, marokszámra eszem a széntablettákat. Vettem megint három dobozzal. Kis lelkiismeret-furdalással.

Ugyanis ízlik.

 

2002. február 26.

A tárgyaktól való folytonos búcsúzásom természetesen fokozott tárgyvonzódást takar. (Ahogy mániákus rendszeretetem bizonyára életfélelmet.) Mi mindenen kell átvergődni, míg az ember végül éretten lepotyog. Tegnap is nem adtam kölcsön valakinek ötezer forintot, nagyon rászorult volna. Sőt valószínű, ma se fogok. A keddi negyedik antifona: Életünk minden napján ments meg minket, Urunk! (Magunktól is.)

 

A zuhanyozóban szóltak, egy parlamenti képviselő vagyonnyilatkozatában egy antik komódot és egy Váli-képet vallott be. A Magyar Hírlapban jelent meg. Csoda-e, hogy ezek után rákiabáltam az Iparkamara elnökére (az "Év Menedzsere"), hogy lábtempó, lábtempó?! Ha így folytatod, kihozod az ellenőrződet!
Már a zuhany alatt meséli, egy hiperaktív kollégája nyugdíjba került. Találkoztak: – Na és most mit csinálsz? – Disztichonokat írok. – És mennyi van már? – Kettő. Nagyon nehéz.

 

2002. február 28.

A fentiek szellemében próbálom a Tsaládot ránevelni a szelektív szemétgyűjtésre. Visszatértem a kettős szemétládához. Tacepaóm a konyhában, hexameterekben(?):
 

BURJÁNZIK ALANT A PAPÍR MARADÉKA,

S VÍGAN PORLIK FENT, AMI ROM

                                                    LANDÓ

 

És vége. Vége a februárnak is. 
  

2002. március 1., Kecskemét, Alkotóház

Lefelé menet a sztrádán kipróbálva az új autó: 175–180 km/óra. Többet aztán az ügyben nem akarok rendetlenkedni.

 

2002. március 14., Kecskemét, Alkotóház

Festés után a városban lődörög. A Kossuth-szobor előtt ünnep: kerek arcú kínai óvodáslányka a többiekkel együtt zászlót lengetve énekli:
 

Jön jön jön

hatszázezer franciával

angol török garmadával

jön jön jön

jön Kossuth jön

 

Bach-hegedűszonáták / Sitkovetsky

 

2002. március 18., Kecskemét, Alkotóház

Kecskemét summa:

14 képet kezdtem el, vagyis naponta egyet. Ez itt: A/02/12

Két perccel jobbat úszom, mint tavaly.

Az első öt nap mérését nem is hittem el.

Huszadikán haza, Katának fölajánlottam a helycserét, nagyon cikket kellene már írnia.

Ugyanis olyan jól ment a munka, hogy bíztam benne, itthon folytatni tudom.

Hazaérve délután Mikit vittem ki a buszpályaudvarra, karambol egy Audival, jól összetört a kocsi eleje. Csak annyiban érdekes, hogy most nem én voltam a hibás.

 

2002. március 29., Kecskemét, Alkotóház

Ma Nagypéntek, szigorú böjt. A délelőtt közepén elkezd fájni a gyomrom. Elmélázom, hogy akkor, ebben az esetben, csak egy kicsit, netán...

S hirtelen bevillan: hiszen hatvanévesen rám már nem vonatkozik!

Ijedtemben elmúlt a gyomorfájás.

Szívességből megküldték a Széchényi Könyvtárban lévő kiállítási plakátjaim kartonjait.

Váli Dezső festőművész kiállítása. Nyírbátor... 1976... 47x68 cm.

Barna fotó: a művész igen rendetlen műtermében tanácstalanul áll.

...Azóta is.

 

2002. április 1. 

Négyszög címszó, Pallas Lexikon, 1896:
 

paralellogramma vagyis egyenközény

trapéz vagyis ferdény

oblongum vagyis téglalap

rombusz vagyis dülény

romboid vagyis dülényded

 

2002. április 7.

Tegnap végre egy IGAZI nap. Sorra javítottam a Kecskeméten kezdett képeket: a 02/17, 16, 5, 6, és 8-ast. Mennyivel könnyebb folytatni, mint kezdeni! Három biztosan kész közülük. És a régi hagyomány, rögtön a keretet is hozzá színeztem. Már csak fotózni kell.

Délután Capa kiállítása a Várban. Mennyivel érdekesebb a béke, mint ezek a háborús fotók! Az a szomszéd épületben: a Cartier-Bresson.

Hazafelé végigandalogtam a Várnegyedben. Arcok, kirakatok, ritkán járok napközben utcán; mintha külföld. Egy húszcentis fehér herendi porcelán víziló, kék rajzú halpikkelyekkel borítva.

 

2002. április 9.

Magyar-Mannheimer Gusztáv. Született 1857. február 27-én Budapesten. Elemi és középiskoláit szülővárosában végezte, aztán Münchenben... később Makart mellé, kinek segítségére volt a bécsi Kunsthistorisches Múzeum lépcsőházában lévő falfestmények...

Áthozott dicsekedni egy olajképet a szomszéd operaénekes, most vette huszonötezerért.

Mondja, az ég gyönyörű, a táj nincs befejezve.

Mondom, oda egy kékesfehér lazúr kéne, meg egy kis lila.

Rátettem.

Kapok két jegyet a Denevérre.

Miért? a Mátyás-templomot is átépítették!

 

2002. április 11.

Volt egy ronda konfliktusom. Harag, később, már csendesebben, csak szomorú napok. Próbálkoztam kormányozni: rákbetegen, évek távolából erre emlékezve?!... Hiába. Mindent bepiszkított, olajfolt a tengeren, a madarak is haldokló-feketék.

De meg kell bocsátani, a Miatyánk szerint nincs feltétel: "majd ha ő is bocsánatot kér." Kötelező. Az érzelem itt nem érdekes, ez akarati tett.

Megtettem:

Uram, meg akarok bocsátani, Uram, megbocsátok. Segíts.

Fokozott figyelmesség a konfliktus okozójával, és hálát adni érte.

A szerdai közösségi találkozón imát kértem. Ha nem is a komolyabb formát, amikor az ember kitérdepel középre.

És várom Isten gyógyító irgalmát.

 

2002. április 12.

Tanulok élni, tanulok a jelenben élni. A következőképpen. Reggelente hazafelé félúton egy pacsni, hatvan forintért. Fényes hátú, 25 centiméteres. Rágom végig a Margit körúton és mondogatom: Pacsnit eszek. Finom. Most eszem ezt a pacsnit. Én vettem ezt a pacsnit. Most nekem ez ízlik.

Mert amúgy: mise közben katalógust tervezek, vízben aznapi tárgyalást gondolok át, a hazafelé-úton villanyt szerelek.

 

Végre egy jó mondat a választási kampányból:

És akkor majd bevezetik a tizenharmadik havi gázszámlát.

Javaslatomra a reggelizés idejére bevezettük a kampánycsendet.

 

 

2002. április 21.

Ma választ az ország. N., telefonba: Medgyessy a javunkat akarja! De mi nem adjuk!

Ma minden igazság az ország felére vonatkozik, annyira kiegyenlítettek az erőviszonyok.

 

A szocialisták győztek a parlamenti választáson. Anyácskámnak telefonon Krisztus szavait, Pilátusnak mondta: Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha nem fölülről kaptad volna. (Jn.19.11.)

Minden rendben van.

Hálát adunk neked, Uram, döntésedért.

 

 

A miniszter különkeretéből 800 ezer forintot ad a katalógusomhoz. Szüts a tipográfiatervért és nyomdai előkészítésért 580 ezret kér.

Hogy végül nyomdára lesz-e pénz, a pályázatoktól függ. Döntés májusban.

 

2002. április 24.

Öt kötet Illyés-napló a Lukácsban T. doktor öltözőszekrényébe. Fog neki örülni.

Nekem meg fölösleges spejzolnom. Mindig több a könyv, mint a kapacitásom.

 

Plakát a diákkollégiumban, ahol a múlt héten szavaztunk:

 

Tisztelt választók!

Választani nem a kollégium dekorációiból kell!


Az előző választás alkalmával valaki eltulajdonította néhányukat...

 

 

2002. május 11.

Mit meg nem tesz az ember az asszonyért. Talán még emlékszel, mennyire szenvedek a fölös dolgoktól, irtom is, ma már csak magamnál... A kiolvasott könyvek, a nem használt ruhák, fényképezőgépek... Amikor kilencven széket kell kerülgetni a porszívóval.

És most hazacipeltem egy kétkarú konyhamérleget; olyan régimódi, kétfelől réztányér, középen két kacsacsőr billeg egymással szemben.

Csak mert Kata egyszer régen. Letettem elé, de nemigen figyelt. Mondom neki, örülj már ide egy kicsit, ez a történet csak a szeretetről szól.

 

Kata az unokának homokozót csinált a kisszobában. Grízből.
[Május 16.: Zsófi szerint nem jó, bemolyosodik.]

 

2002. május 13.

Sportsérülés, reggel uszodába menet kifordult a bokám a járdaszélen, a fene egye meg. Az úszás még rendben ment, hazafelé már sántikáltam, s elkezdett nagyon fájni. Tanácsolták, így gyorsfagyasztott zsenge morzsolt kukoricát (DOBUKU SMRZNUTI SLATKI KUKURUZ U ZRNU) tettem rá, de egyelőre nem segít. Négykézláb járok a lakásban, pisilni is.

Dél. Telefon egy ORFI-orvos barátomnak, küldene két mankót. De az üzenet nem éri el.

Délután. Megint Zsófi lányomnak jut eszébe (nem nekem), elvisznek a sebészetre. Ott már tolókocsiba ültetve tovább a röntgenre. Fiam fölém hajolva megsimogatja a fejemet, elérzékenyülök.

Nem biztos, hogy törés, de nyolc napig gipsz, fölpolcolni, nem szabad ráállni.

Holnap színkorrektúra nyomdában?!

 

2002. május 14.

SMS Szütsnek:
 

FÖLFÚRTAM BORDÓ MANKÓIMAT, VÉGÁLLÁSBAN IS KICSI

 

2002. május 15.

Az SZTK-mankó hónaljtámasza alá befúrtam, a lyukon át bugyigumi. Vállpánt, ha magas polcról tányért, a mankó ott lebeg a hónom alatt. Fél kilenc. De jó lenne, ha valaki most csinálna nekem egy teát.

 

2002. május 18.

 

HASZNÁLATI ÚTMUTATÓ

A hónaljmankó használata során kerülni kell a nem rendeltetésszerű használatra UTALÓ tevékenységet. Pl.: feszegetés, ütögetés.

A hónaljmankót semleges hatású karcolásmentes mosószeres vízzel, kicsavart puha textildarabbal lehet szükség esetén lemosni, majd tiszta vizes kicsavart textillel áttörölni.

 

Tényleg, nem tudnál nekem puha kicsavart textildarabot küldeni?! Avval festek. Nem felejtek, rémálom, egyszer kifogyott munka közben, Kecskeméten. De ha Pesten is, meg kell várni, míg Kata valami régi pamuttrikót kiselejtez.

Amiket használok... ha már láttál százszor-koszos, túlhasznált festőrongyot... Valószínű, azért olyan bonyolult-fáradtak a színeim... Egy láda tartalékom van, de azt magam előtt is titkolom.

 

2002. május 24.

Megültük a névnapomat. Tudod, ilyenkor áldásosztó, fölemelt karral az ároni áldást szoktuk énekelni. A kétéves Kinga látva a felnőtteket, szintén fölemelte a kezét. Meghatódtam.

Katától főként két nagy fehérmázas semmiresejó konyhai csuprot kaptam ajándékba, hogy azokat kidobhatom. Zsófi rávetette magát. Minden rendben.

Tortát és virslit ettünk. Miki, most is szótlan. Igaz, ilyenkor a hölgyek.

 

Közben megint háromezer telefon, többen lemondták, de mára mégis megvan a nyomda, aki az utcai plakátjaimat vállalja. S úgy tűnik, tán sikerül az utcán megjelenés kb. 500 ezer forintját is összekoldulnom. Baráti segítségek is. Ezt a pénzt éhenhalásig nem keverem a megélhetésivel.

 

Ma Mária-ünnep, zsolozsma-könyörgések refrénje ez:

Urunk, Édesanyád járjon közben értünk.

Hát ez eléggé kacifántos, logikáját a hívők értik.

Megkérjük Krisztust, hogy engedje meg, netán szóljon anyjának, hogy az könyörögjön ügyünkben őhozzá.

 

2002. május 25.

 Tegnap délelőtt elhoztam a bicegős lábammal a nyomdából az első 10 példányt, kész a katalógus!

Éppen négy hónappal a megnyitó előtt (hencegés).

Repró: A/01/03. Ugye szép?!

 

 

 

 

 

 

 

2002. május 26.

Olyan pocsékul álltunk, hogy a hó elején szólnom kellett gyűjtő barátomnak, aki évek óta egymilliót ígér az A/69/12, Angyali üdvözletért, vagy az A/82/21, Igen, szerelemért. Az előbbi sok éve Kata ágya fölött, a másik a műteremben, egyetlen, amit őrzök. Katának, vagy nekem fájjon? Egyetlen megoldás: kisorsoltuk.

Az előbbi. Anyácskám kétségbeesett, hogy ő minden félretett pénzét, ami ugyan kevesebb... Pillanatnyi megingás. De hát ajánlatot nem lehet visszavonni. Bonyolítja a helyzetet, hogy közben befutott már valami pénz, talán nem is kéne. Dead-line: május vége, most két irányba izgulunk. 

 

Szüts mama: Régebben elkápráztatta a fiatalokat gyors billentésével. A komputer-billentyűzetet már nem tanulta meg. Titkárnő volt. Az utóbbi években fia stúdiójában már csak keresztrejtvényt fejtett. Ott szeretett volna meghalni, nem otthon. Most onnét vitték el, agyvérzés. Fél oldalára lebénult. Már nincs eszméleténél.

Egyszer levélben megköszöntem neki a fiát.

Naplóm: Ctr+F "MAMA" (azonnal följön, ezt a szót máshol nem használtam) = C.2408 oldal

 

Kékkút, 1992. 8. 8.

Kedves Erzsébet néni!

Tegnap félálomban észbe vettem, hogy egyszer evvel is el kell számolnom, és hálát adnom a

MÁSODIK LEGILLETÉKESEBBNEK

(az "első" megírás nélkül is tudja, ott fönt),

hogy mi mindent köszönhetek én Szüts Miklós úrnak.

A sorrendiség igénye nélkül...

(itt két és fél oldal szöveg)

...persze én is csinos, és okos és tehetséges és kedves vagyok, de...

szóval gratulálok.

Kezét csókolja:

 

2002. május 31.

SMS reggel Miklóstól:


Fél hétkor meghalt a Mamám

válasz:

Isten irgalma.

20 évesen vidáman teniszezik újra.

 

Ismerős? A hatalmas kamionok vezetőfülkéi. Ma vettem észre, mindig fürkészem a pilóta mögötti függőágyat.

A távolság, utazás és élettér; kuckó.

Pedig nincs hová, és nincs miért, elvágyjak. 

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY,

BOCSÁNAT,

június elején elfogy minden pénzem.

Így hát most 300 ezerért (örömmel) adnék el képet!

Novemberig kéne megélni,

addigra, remélem, az őszi kiállítás–

2002. június 10.

Van egy szag vagy illat, ami mindig kiemel az időből, elandalít. Gyönyörű, pedig nem szép. Azt sem tudom, kamasz szerelmem testi tartozéka volt-e, vagy valami adalék. Akkoriban még nemigen volt illatszerválaszték. Talán egy kenőcs? Azóta kísér, öt-tíz évente érzem rövid percre asszonyokon, sorban állásnál, villamoson. Nem lehet lekottázni, megkeresni. Nincs semmi iránya, nincsen értelme, nem mond semmit, nem is arra a lányra emlékeztet. És erős, mint a halál.

 

Tanulom ezt az új Rakovszky-regényt, tanulom a nőket. Nálunk valahogy minden világosabb, egyszerűbb: most meg fogok ölni valakit, most éppen ölöm, most már meg van halasztva. 

 

2002. Június 22.

A konyhában megint hangyakaraván, Kata szerencsére nem hord szemüveget, nem látja. Gondolkodom, mennyit ürít egy hangyászsün naponta, hányszor kell sétáltatni. A környék uszkáraival összefér-e majd?

 

Nincs unalmasabb, mint egy meztelen nő. Bármi gyönyörű. Csak modellt látok benne. Vagy még azt se. Negyven éve, A szerelem iskolájában úgy olvastam, hogy ebben nem vagyok egyedül. Talán a félig öltözöttség kedvelése valami csökevényes vadászösztön, mégiscsak? A préda? A kiszolgáltatottság?

Pedig ez, tudtommal, teljességgel hiányzik belőlem. 

 

2002. június 23.

Nosztalgiakiállítás. Mezei Ottó rendezi: "Kápolnatárlat 1972 és Ma". Merthogy harminc éve Balatonbogláron félillegális tárlatok nyíltak Galántai Gyuri szervezésében. Annak idején egyik nyáron szerepelt is ott pár képem (rég kidobtam őket), és egyszer laktam is néhány napig közöttük. Harmincan aludtunk a kápolna kőpadlóján, matracokon, éjfélkor a rendőrség zörgetett. De hiába. Ránk törni meg nem merték az ajtót. Volt fiú, aki a rendőrautó közeledtére az útszéli bokorba ugrott. A kriptában egy család aludt, kisbabával. A kidobott koporsó üregében tartották a pelenkát.

Szóval akkori kép kellene, meg egy mai. Tegnap válogattam. Egy régit tudtam előhalászni, Kata szobájából. Keresni kellett mai párját, de nehezen ment, kiderült, mindet lejátssza. A/75/34 Halál, tűnődve és A/96/05 Sötét műterem I.

Kata szerint ez utóbbit, ha fejjel lefelé fordítanám, zsidó temetőnek is elmenne. 

 

2002. június 24.

A nővérke átkiabál a kartonozóba: A Váli Dezső bácsi nem hozta le a leletét!

Pedig lehoztam.

 

Hat hét után először teljes hossz a Lukácsban. Ma vajon a gyorsúszás milyenre sikeredik:

magyaros-kopogós

jóindulatú fáradt üzletember

mindenre elszánt csikóhal

anyahajó hazafelé

propelleres kiskacsa

                        stílusúra. Persze, ezek olykor keverednek.

 

2002. július 5.

Szóval idén nyáron rajzolás. Zavart a viszonyom ehhez, valami réges-régi tartozásérzés, hogy csinálni kellene. Képeim nem natúratükrözés-élmények. Lényegében nem is abból indulnak, hanem színek beszédéből. Mégis félő a kiüresedés, az önismétlés.

És a rajzolás talán formakészletemet gazdagítaná.

Az nem fontos, hogy nehezemre esik. Nagyobb gond, hogy munka kezdetén az előképek jutnak eszembe, Nagy István, Barcsay, Vajda, Tóth, mindenki. A monográfiából az utolsó pillanatban kivettem az összes rajzot, annyival gyengébbnek láttam képeimnél. Nem érzem magam elég tehetségesnek ebben a műfajban.

 

2002. július 7.

Kata kérésére egy hét családi nyaralás Kékkúton. Bár nagyrészt egyedül, ő egy cikkhatáridővel csúszott. Illetve aztán Zsóficsaláddal. Két és fél éves unokámmal ilyen szavakkal közlekedem, mint közbiztonság, rehabilitáció. Meg is lett a foganatja. Este bőg: Apóval akarok aludni! Megengedték neki. Cumizva mellém kucorodott.

Megszeretett.

 

2002. július 10.

Át Homokkomáromba. (1360, Pálosok ide, HUMUKCAMAR), Nagykanizsától 13 km. A falu fölött, fák között megbújt öreg kolostor, meg az új épület. Máté szervezte meg nekem, megvan az ellátásom, lehet júliusban rajzolni. Szállás pedig a falu közepén, két szoba az orvosi rendelő fölött, amúgy a ház üres. Napi hat kilométer gyaloglás a kolostorba, kosztért, éppen jó az egy hónap gipsz után. A laudesen, olykor a vesperáson, szentmiséjükön is részt veszek. A Nyolc Boldogság Közösség, tán hallottál róla. Egész napos szentségimádás, liturgiájukban ortodox és zsidó szövegek. A zsidók Krisztus megtalálásáért imádkoznak, az oltár mellett menóra, a sabbathot megünneplik. A pápai enciklikára hivatkoznak: "Mélyítsük el a sabbath teológiáját!"

 

2002. július 24.

Cigánygyerekek szegődnek mellém, álldogálnak mellettem, beszélgetünk, összeszokunk. Attila, Márk, Dávid, és időnként egy dél-amerikai tévésorozat főhőséről elnevezett kislány, Alinda? Emela? Megkínálnak Negro cukorral, és kapok egy gumilabdát is. Megrajzoltatom őket, s egyik nap Attilát megkérem, hozna otthonról egy zsíros kenyeret. Két meleg szendvicset hoz, s anyukája üzeni, hogy még van. Pár perc múltán húga, egy pohár üdítővel. Hogy ceruzával rajzolok, hoznak színesceruza-készletet. Biciklimanővereket mutatnak be nekem.

Este átnézem a rajzokat, az eddigi 51-ből 19 marad. Így jelentősen javult az összkép.

 

2002. augusztus 8.

Szüts megnézi délelőtt az új rajzaimat. Délután tizennégyet kidobok. A hatvanból maradt tizenhárom. Ezeket is ki kellett venni a keretből, ronda. Feketére festeni a keretet?

 

2002. augusztus 25.

Nem vagyok egy vizuális típus. Tegnap megdöbbentem egy platánfán, a törzse alul négy méter kerületű. Tizenharmadik éve a Lukács uszoda kertjében, mindennap... Igen, házasságom hetedik évében kérdezték tőlem egy németországi művésztelepen feleségem szeme színét. Mondtam, nem tudom. Akkor egymás közt arról kezdtek beszélni, németül, hogy bizonyára nem értem a kérdést. Nagyon rosszul tudok megfigyelni arcokat, arányokat, formákat, rajzolásnál veszem észre. A nyári rajzokon is a hegyek hol ilyenek lettek, hol olyanok. A főiskolán bajom volt a modell hasonlóságával. Igazából nem érdekel eléggé a látvány.

 

2002. augusztus 30.

Takarítok, Petőfi Rádió (pardon, a szótár szerint: Petőfi rádió), fél hat, meghívott szakhölgy: Az ételt mindig jobbról balra kell keverni, hogy az életenergiák... Meg hogy a mélyhűtött ételek ártalmasak, mert hiába melegítjük, bennük marad a hideg energia, egy idő után elkezdünk fázni, és ez még csak az első jel...

És a riporterek, ahelyett, hogy elküldenék a jó büdös.
 

2002. szeptember 7.

Kiállításmegnyitón. Az a csodálatos és megrendítő Gruber Béla (1936–1963). Nem szerettem, hogy tőzsdeügynökség szervez tárlatot neki. Akkor kaptam föl a fejem, mikor megtudtam, 200 művet gyűjtöttek be, s csak a felét tették falra. Ilyen szakmai fegyelemről még nem hallottam.

Húsz éve tudom, hogy zseni.

 

Mostanában nem szerettem meg a doktor nénit még teljesebben – mondta anno Mikica az oltás után.

 

2002. szeptember 8.

Lomtalanítás a kerületben. Szekrény- és ládaroncsok között lábolunk. Ruhacsomók, kosz. És egy füzet, oldalanként egy fogalmazáslecke, kerek betűkkel:

 

MEGJÖTT AZ ŐSZ  IX. 17.

 A sárguló levelek lehullanak. Az idő hűvösebb. A vándorló madarak útrakeltek. Megkezdődött az iskola. A fákat nemsokára dér lepi.

 

Nézem tovább. November kilencedikén itt tartunk:

 

ITT AZ ŐSZ

Az idő hűvösebb. A nap csak néha kukkant ki felhőruhájából. Az eső is szemerkél. Kopaszodó fák merednek az ég felé. Ólomszürke felhők ígérnek zivatart, jégesőt, havasesőt. Halkan ránk köszönt az ősz. 

 

2002. szeptember 9.

Egy öregúr elkapott az uszodában Rembrandt ügyében, neki találtam ki: A művészet lényege, hogy megtanítalak valamire, bár én nem tudom, mire. Ugyanazt adom, és mindenki a magáét kapja.

 

2002. szeptember 11.

Egy pukkanós fólia is tud megrendítő lenni. Kapom bennük vissza képeimet, múzeumból. Egyiken filctollal: Váli Dezső. A másikon kis vignetta: Bálint Endre: Szt. Márk tér.

 

2002. szeptember 13.

Az utolsó (fáradt) munkanapok a kiállítás előtt. Nem nagyon van mit leírni, mert csupa csendes szervezés. Üveglapokat kell vágatni. Telefonok, nem találják a Magyar Hirdetőben 100 plakátomat, pedig leadtam. Két nap múlva kezdik ragasztani. Végső elszámolások hivatalos pénzeim kezelőivel.

Hajsza nincs, időben vagyok. (A diplomamunkám egy héttel a védés előtt lett kész.) Ez most másfél év volt, több száz telefon, vagy 200 szervezéslevél. Így marad idő a lépcsőházi ötletekre, a részletek manikűrözésére. A vidékieknek egy héttel korábban adtam föl a meghívókat. Ma a pestiek. Ma jutott eszembe, rápecsételem a nevemet-címemet mind a 700 borítékra az Ernst Múzeum fejléce alá, mielőtt föladom (időre várnak a Retek utcai postán). Lepecsételem, mert ami visszajön, abból kiderül, kinek változott a címe.

 

Az aranyos púpos Irmuska néni, hetek óta, mondják, 38 kiló, halálhírét várjuk. Egy másik púpos nénire, akivel még nem vagyok beszélő viszonyban, a napokban rászóltam, hogy hol az a gyönyörű kék fürdőruhája?! Tegnap újra abban jött, sőt kék sapka és kék úszószemüveg, rám mosolygott. Mondom neki, az a lényeg, hogy soha semmi nem mindegy.

Egy harmadik asszony a korlát mellett kalimpált a vízben, ijedten néztem. Hadonászott, bár nem gyorsan. Fejét forgatta, aritmikusan. A víz alatt is megnézve, a testét dobálta. Odaúsztam egy közeli asszonyhoz: nem kellene segíteni? Ó, nem, a hölgy Parkinson-kóros, hősiesen mindennap lejár, mi beszélgetünk vele, figyelünk rá.

 

2002. szeptember 23–24.

Tudtam, hogy ez lesz a másfél év legnehezebb napja. Úszásból hamarább haza, nyolckor fuvarozás a liften, ötven kép teherutóval a múzeumba, három fiú (Mohácsi András, Nádori Tibi, egyetemi tanárok, a NÉMO csapat névadói, és Nagy Géza, ő is festő) segített. Képek szétteregetése öt teremben, szétosztottam közöttük az éve elkészített térképeket. Aztán, hogy ők maradnának, ezt a napot már rám szánták. Akkor rendezzék meg, uraim! Én a kereteket retusáltam. Délután még Szüts is benézett, akkor már négyen konzultáltak, engem el is zavartak a közelükből. Fél ötkor a temetős képek falon voltak. Időben vagyunk. Érdekes, hogy a három sorba tervezett ikonfalat szétdobták, egy vonalba kerültek, a főfalra. Lehet, hogy így a helyes, véglegesen. Kettőt kidobtak közülük. Elegáns rendezés, levegős. Nem egészen így képzeltem el, ez gyűjteményes kiállítás. Szívesebben vettem volna, ha az anyag soknak hat. Vagy ez csak hiúság?

Estére hullafáradt. Holnap majd egyedül átnézem a rendezést. Délelőtt már minden falra kerül. Egyelőre vagy nyolc kép maradt ki.

 

2002. szeptember 24.

Délelőtt nyugodalmas órák, órákon át egyedül a képek között. Nagyon jó munkát végeztek tegnap a rendezőfiúk, négy jó szakember, beleértve Szütsöt is. Nem is nagyon rendeztem át. Néhány képemnek más szerepet szánok, mint ők. Aztán keretek igazítása, ezüstözés, retus.

 

Atyavilág! Hazafelé, a villamosból látom, bekamerázták a ferences kolostor bejáratát! Tudod, ahogy a bankokat szokták. A képernyő előtt vajon őrző-védő angyalok ülnek?!

 

Este két óra munkával a végleges kiállítási rendet, listákat komputerbe, webre. Elrendezési alaprajz is kellett, holnap ennek segítségével teszik föl a képek alá a címeket. (Azt én se tudom ránézésre.) A cédulákon most és mostantól opuszszám is.

 

2002. szeptember 25.

Hajnal kettőtől háromig festményfotózás, aztán szerencsére sikerült visszaaludni. Reggel a Lukácsban lobogtattam a Népszabadságot, megjelent a hosszú-hosszú interjúm. Indulás mindjárt az Ernstbe, utolsó körülnézések, képcédula, székek, mikrofon, hely ajándék-katalógus-halmaznak. A zuhany alatt megkérdeztem a nyelvészt (eddig senki nem tudta), az atyavilágot tényleg egybe kell írni. Mindenki avval fogadott, hogy nagy az izgalom?! Mondom, az két napja volt, a rendezés.

 

2002. szeptember 26.

Szüts megnyitója:

 

Már jócskán alkonyodott. A völgyet pára borította, elmosván az éles körvonalakat: estére minden tárgy egymásba simult. A hegy felső harmadán a nap még élesre rajzolta a kupacokban összekapaszkodó fákat, kiemelve a lejtő nappal sohasem érzékelhető finom domborulatait.

Egy ember baktatott felfelé a hegyre. Kockás flanelinge a hatvanas évek rock and roll-divatját idézte, alul rövidnadrág, amit – kívülről nézvést legalábbis – teljesen fölösleges kék csíkos hózentráger tartott. Lábán láthatóan tartós használatra vett, kicsit ormótlan félcipő, szürkés-zöld pamutzokni. Vállán suszterszegecsekkel megerősített, meglehetősen viseltes barna oldaltáska, formája, mérete feltűnően pontosan feladatához igazítva. A férfi nyakában, becsúsztatva a flaneling kivágásába madzagon lógó fémcsipesz, beléfogva egy spirálos jegyzetfüzet. Rövid, őszes haj, ugyancsak ősz, rövidre vágott ritkás kecskeszakáll.

Komótosan, egyenletes tempóban baktatott felfelé a hegyre. Néha megállt, és fémkeretes szemüvege mögül rövid távolságokhoz szokott szemét kicsit összehúzva nézett le maga alá a völgybe. Bólintott, és indult tovább felfelé.

Fenn, nem messze a hegygerinctől egy másik férfi ült egy lapos kövön, vattakabátos hátát egy sziklának támasztva. Bicskájával egy faágat farigcsált. Néha feltekintett. Messziről észrevette a völgyből felfelé ballagó embert.

A rövidnadrágos férfi lassan közeledett. Nem nézett föl a szikla mellett ülő emberre, tudta, hogy várják. A gerinchez közeledve sem változott mozgása, nem tűnt sem fáradtabbnak, sem nyugtalannak.

A sziklához érve, ahol a farigcsáló ember várta, megállt. Komótosan lerakta válltáskáját, kinyitotta, és egy sárga, félliteres citromlés műanyag flakon vizet húzott elő. Lecsavarva a kupakot meghúzta a flakont, majd kérdőn a másik férfinak nyújtotta. Az elvette, ő is ivott, és visszaadta a rövidnadrágosnak. Az gondosan visszatekerte a kupakot, és a flakont egy kőre állította.

 

– Ennyi? – kérdezte a vattakabátos.

– Ennyi – válaszolta a jövevény.

– Család, gyerek?

– Asszony, két gyerek, unokák. Ja, meg volt egy bernáthegyi.

– Rágyújt? – kérdezte a vattakabátos, és egy gyűrött cigarettáscsomagot nyújtott felé.

– Vakarózni szoktam.

A vattakabátos bólintott. Kihúzott a csomagból egy szál elgörbült cigarettát, szájába illesztette, és a zsebéből gyufát kotort elő. Rágyújtott.

– Aztán még? – kérdezte maga elé fújva a füstöt.

– Aztán? – A szakállas az ingébe nyúlt, előhúzta a jegyzetfüzetét és fellapozta: – Hát képek.

– Sok? – kérdezte, újabbat szippantva cigarettájából a vattakabátos.

– Elég.

– És jók?

– Ami tellett.

– Szerelem, vad szenvedélyek?

– Képek.

– Szeretet, áldozat?

– Igen: képek.

– Rend van?

– Rend.

Elhallgattak. Békésen, csöndben üldögéltek.

– Na, menjünk lassan – mondta a vattakabátos. Kidörgölte a parazsat egy kövön a cigarettájából. A csikket kiegyengette, és a bicskával együtt zsebre dugta. Felállt, és elindult lefelé a gerinc túloldalán. A másik visszarakta a műanyag flakont a helyére, becsukta, és vállára vette bőrtáskáját, és füzetét ingébe visszadugva utánaindult.

 

2002. augusztus 31.
 

 

Állítólag sokan nem értették, hogy Szüts életem végét mesélte el.

Megvolt a megnyitó, tán 4-500-an. Rengeteg avult postacímet egyeztettem. Hogy fájós kezem befásliztam, tényleg nem szorongatták halálra, csak mindenki rákérdezett.

Előtte a szervezők felhívtak: büfé? Mondom, egyenek otthon! Viszont kiraktam 500 katalógust, pár híján elvitték. Ez fontos volt, sikerült: a 24 oldalon 27-szer szerepel a web-címem.

Egy epizód a rendezésből:

A megnyitó előtt három órával vettem észre, hogy a bejárat elé kitett négy printelt plakátjuk olyan sötétre sikerült, hogy a fekete VÁLI beleolvad a sötétszürke képbe, csak a fehér ERNST MÚZEUM olvasható.

Kértem, hogy csináltassák újra. De az nem olyan egyszerű, meg különben is. Megvakartam a fejem, aztán kitaláltam valamit. Kivettük az üvegvitrinből a lapokat, körömollóval kivágtam a válit, majd körülnéztem a titkársági szekrényben, és a talált világosszürke borítékokat beragasztottam a lyukas válik mögé, háttérnek. (Fehér papír vakított volna.)

 

Ajándékba kaptam szicíliai tengerparti kavicsokat, víz alatt, befőttesüvegben. A lukácsosok egy-egy üveg baracklekvárt hoztak. Egy harmadik pedig feliratos mézeset sütött. Kata szerint a lekvár idén valuta, mert a teljes baracktermés elfagyott.
 

2002. október 1.

Ötvenes éveimet taposom. Ma utoljára.

 

Délelőtt a Duna TV jön. Meg fogják kérdezni – megmondták előre –, miért festek még mindig műtermet:

– Nézze, most megvallom magának. Én gyerekkorom óta igazából mindig mormotát szerettem volna festeni. De a dolog körülményesnek bizonyult. Tudja, ezek az állatok az Alpokban és a Kárpátokban élnek, föld alatti lyukakban. Gyökérrel és rügyekkel táplálkoznak. Ha sikerül őket megközelíteni, és az egyikre rászólok, most, kérem, maradjon így, a fejét kicsit magasabbra, nézzen az ablak felé, és ne mozogjon...

 

SMS Nagy Gézától. Ő győzött:
 

 A MAGA ART-TAL KEZDODO (arthrosis) BETEGSÉGE SEMMISÉG. MA VETTEM EGY PULOVERT, ANYAGA: ZSENILIA!

 

(Tényleg nagyon jó festő.)

 Délelőtt megfestettem az A/02/26-ot, 80 x 80 centis. Ez a méret, amíg akartam, és amíg kellett volna, már az öt év előtti Ernst-kiállításra is, 10 éve nem sikerült. Festékszag a műteremben.

 

A konyhaasztalon szőlő. A kerek üvegtálban van, tehát meg van mosva, és kéretik enni belőle. Középen van, tehát Mikivel felezzük. Különben kistányéron lenne, az én oldalamon. Ha a zöld tálban: ajánlatos enni, de mosatlan. Ha a frigóban: akkor általában Kata fennhatósága alá tartozik. Az őszibarackkal némileg más a helyzet.

Hány ezer íratlan szabály mozgat egy összeszokott családot? Éppen harminc éve lakjuk ezt a műteremlakást. Ma ezt is ünnepeljük.

 

2002. október 2.

Ma délelőtt két rádióinterjú lesz, az egyik élőben, itthonról, telefonon. Ez a kilencedik és tizedik. Fontos ember vagyok. Ezen a héten. Köztes időben keretanyag-előkészítés fűrészgépen, ezért majd hangosra kell állítani a telefoncsengőt.

 

Szülinap. Ajándékügyben sérült vagyok, vagyis gyermekien önsajnáló. 1957 karácsonyán kalapból neveket húztunk az osztályban, ki kit fog megajándékozni. Gyűrött! barna papírzacskóban néhány szem diót kaptam. A mellettem ülő mozijegyet a Trapéz című Lollobrigida-filmre, Pest egyetlen szupermozijába, az akkortájt átalakított Corvinba. Hát azóta.

Ma, ami kell, megveszem magamnak, ami nem kell, kidobom. Így ünnepem gond szeretteimnek.

Tegnap e-mailen kaptam egy pontos ajándékot: egy szovjet-orosz verset.

 

Ünnepelek: Temesvári doktor és a térdem halvány tiltakozása ellenére reggel rituálisan futottam. Utána dobostorta-reggeli. És megemlékezem 1969. október elejéről, amikor kiléptem utolsó munkahelyemről, a Közért Karbantartó és Szolgáltató Vállalat belsőépítész tervező csoportjából. Akkor másnap délelőtt már műterem.

 

2002. október 8.

Telefonáltak az Ernstből, hogy elfogyott a katalógus. Bevittem az utolsó 40 darabot. A könyv is, hát útközben megvásároltam az Írók Boltjában a készletüket, mind a négyet, és azt is leadtam. Ezen darabonként 700 forintot fogok veszíteni.

 

2002. október 25.

Tegnap a kaposvári múzeumba, megnyitómra, Szüts kocsijával. Sárga lombos, napsütéses somogyi táj. A régi vármegyeháza bálterme. Üvegcsillárok a magasban, helyi világítás nincs. Paravánokon és falakon amennyi sűrűn elfér, 60 kép. 28 vendég. Még a Kaposvári Televízió ifjú riporternője: Hogyan tetszett ezeket festeni?

 

Utaztunkban Kaposvárra, orvos barátom mesélte. Pázsitjukat tönkreteszi a vakondok. Elűzendő az állatokat, beszereztek egy karthausi harci macskát. Akit úgy kell elképzelni, hogy dupla méretű, rettenetesen szigorú tekintetű, fekete, mint egy óegyiptomi szobor. Ez hím állat volt, azonban rettenetesen gyáva. Rögtön a szekrény alá szeretett volna bebújni, de ott nem fért el. A vakondokokra nem sikerült ráuszítani, egy lyukat ásott ugyan, de félbehagyta, visszafordult és belepisilt a nagymama foteljébe. Megsimogatták, erre egy nagyot karmolt, majd fölmenekült a diófa tetejébe. Azóta nem látták.


 2002. november 1.

Drága tanult barátom jól megvéleményezte katalógusom bevezető sorait.

Először a szöveg:


Reggeli futás közben Isten hozzám való figyelmét firtattam.

Észrevettem, szokatlanul jól bírom a távot.

Elnevettem magam...


Azt mondja:

Hiányzik a reggeli előtt a névelő. A firtattam tűrhetetlenül affektáló. Ha nincs helyébe megfelelő szó, akkor nem lehet ezt a sűrített szerkesztést alkalmazni. Tehát így: miközben reggel... észrevettem, hogy... A távot sem jó. Talán elhagyandó.

Ronda hiba a hogy hiánya az észrevettem után, modoros.

Általában: leírásnál nehezen áll elő, absztrakciónál már egyetlen rossz szó is giccsé tesz egy közlést.

Túl direkt a szöveg, ez a hencegés nem jó pedagógia, ha tanítani akarnál vele. És visszakanyarodsz magadhoz, ahelyett, hogy az Istenhez jutnál el. 

Tanulságos.

 Próbálkoztam, de nekem nem megy. Ha netán neked?!

     NYÍLT PÁLYÁZAT!

 

E. asszony szokott morgolódni, a szélső sávban megint vitába keveredett valami pancsolókkal. Odasuttogtam neki: Megverjek valakit? Egy üveg baracklekvárért bárkit!

Tulajdonképpen védelmi lekvárt kellene szednem...

 

2002. november 5–6.

A november elsején kiírt fogalmazási pályázatra most beérkezett pályamű:

 

KEDVES BÍRÁLÓ BIZOTTSÁG!

Pályázatomban

(1) megvédem a névelő elhagyását (bár tényleg ki is lehetne tenni), mert általánosít, elvonatkoztat, míg a határozott névelő rendszerint konkretizál.

(2) A "firtat" kétségtelenül egyéni módon használtatik, de hogy "tűrhetetlenül affektáló" volna...?

(3) A "hogy" elhagyása többszörös alárendelésnél kifejezetten javallott, itt sem rossz, modoros helyett inkább választékos használatnak mondanám (esetleg lehetne az észrevettem után kettőspont).

(4) Azért szeretem, amit írsz (és festesz), mert nem tanítani akarsz vele.

Barátsággal,

NA

 

2002. november 6.

Kedves NA!

Szigorúan bizalmas: persze, hogy tanítani akarok vele...

V.

 

2002. november 29.

A 85 év körüli aranyos, púpos Irmuska ugyan kint van már a kórházból, de elajándékozta az éves uszodabérletét. A hír valahogy fájdalmasabb és testközelibb, mintha

 

 Délután összeszedtem magam, és végignéztem Levitan mind a 170 képét. Csak néhány műve magánkézben, a többi múzeumban: Moszkva, Pétervár, Gorky, Kalinin, Jereván, Omszk, Odessza stb. Csehov közeli barátja volt, sokat voltak együtt. Fura, 41-ben exhumálták, és Csehov mellé temették.

Már 16 éves korában remek. Néhol a színei túl harsányak, látni kéne az eredetit. A látvány olykor megzavarja, fölöslegesen elmegy a részletek másolásába, örök veszély. Bonyolult vonalvezetésű kocsiút, zsindelyek rajzolata. Érdekes, amit Dürer egyetlen manírral oldott meg, a lombokat többféleképpen absztrahálja. Néhol nagyszerűen. 30 centis olajvázlatokat készített, rendkívül összefogottak, sokszor a végleges képen is sikerül ezt. Néha nem.

Nemcsak idő-, térutazás is volt. Elandalodtam a 100 év előtti Volgán, a volgai hajókon, végtelen orosz mezők, fából ácsolt parasztházak, intim erdei sétányok. Figura ritkán van, inkább csak távolabb, méretjelzésnek és iránypontnak, sétáló alak, földig érő szoknya, pontos mozdulatrajz.

Nagyon jó. 

 

2002. december 1.

Fura álmom, még hasonló se, soha. Szütscsel a Dunán, budai parton a Gellérthegy alatt, kikötött csónakban ringatózva. A csónakra faházikó építve (Monet-nak volt ilyen úszóműterme), fényképezőgépeinken matatunk. Ő kilép a partra, elmegy, hogy valami dolga van (ez stimmel, nem jön többé Kecskemétre). A vízre nézve elámulok, gyönyörű, fehér tarajos tengeri hullámok, szépen lassan, fényképezhetően, távolabb fekete tengerjáró hajók. (Ez tegnapi motívum, Levitan volgai képéről.) Közben a csónak elszabadul, jégtáblák között evickélek, és tulajdonképpen nagyon jól érzem magam, keresgélem a fotógépet (két hete javítóban a Pentacon Six-vázam). Akkor némileg logikátlanul egy fadoboz-autóbusz közelít a vízen, kis ablakokkal (a falusiak az Ikarus szót átírva fakarusznak becézték, 1954–55, pilisi kirándulások tapasztalata), s beemelnek az utastérbe. Beemelnek, meg vagyok mentve, ruhát adnak rám (ez egy tegnapi rádiójáték-töredék), a fényképezőgépes tarisznya is megvan, aztán már csak nagyon haza szeretnék jutni, Csepelen vagyok, többszörösen eltévedek, majd az orrom előtt megy el az utolsó busz (ez a Csepel visszatérő helyszínem, érthetetlen), kissé ijedten.

 Azok a kék-fehér foszforeszkáló hullámok... A bukaresti szépművészeti múzeum első emeletén, a főlépcsővel szemben a falon, 1983-ban. Egy orosz festő mestermunkája. Aggódom, többeket kérdeztem is, állítólag a forradalom alatt ott megégtek képek. A Cranachot sokkal kevésbé sajnálnám.

 

2002. december 2.

– Cseszek én neked külön komputert venni, így legalább látlak néha – mondom neki szomorú-vidáman...

– Majd fölteszel képernyővédőnek – mosolyog Miklós fiam.

 

Szívfájdító, nehéz tudomásul venni, fölé látni. A szellem lassú kihátrálása öregkorban... Anyácskám hív, hogy időnként elmegy a táskarádió hangja: Te olyan ügyes vagy, biztos tudsz valamit mondani... Már ez is elszomorító, ez a megalázkodó hang, sose volt köztünk erre szükség. Mondom, próbáld ki a zsinórjával, az elemmel lehet baj. Este hívom. Levittem a szerelőhöz, az elem volt hibás. De hisz, mondtam, mit csinálj! Nem akartam hozzányúlni...

 

2002. december 3.

Az öltözőben átadta R. bácsi (bocsánat, de egy generációval idősebb) a kéziratát: Váli Dezső címmel, amire előzetesen magam is biztattam. Nem idézhetem megjelenés előtt szó szerint, arról ír, hogy önmagam körül forgok, a világot kizárom az életemből, és agyonarchiválom magam, hiúságból. Hazaérve fölhívtam, megköszöntem a munkáját, és biztattam, formálja a cikkét radikálisabbra, segítek elhelyezni lapban, vannak ismerőseim.

 

2002. december 6.

Délelőtt telefon az Élet és Irodalomból, hogy a honoráriumszerződésemben a leánykori névhez Váli Borbálát írtam be, a helyzetet nem tudják értelmezni.

 

december 10.

Mai, viszonylag szoft rémálmom. Megint éjszaka a háborúsan kevéssé kivilágított Móricz Zsigmond körtéren, ahol életem első harminc éve. Bandukolunk, vagy inkább lopakodunk valami biztonságos hely felé, mikor a mellettem lévőt elüti egy autó, mert túl sokat tudott valakiről. A pár lépéssel előttem járókra hasonló okokból valami lejtős csúszdacsapda vár, nagy köveket is görgetnek utánuk. Mindebből arra a felismerésre jutok, hogy meg fognak húzni az érettségin, de ha napi húsz orosz szót elkezdek megtanulni, akkor talán.

 Mi ebből a megfogható? 1956 sötét napjai, a Körtér csakugyan sötét volt. Az ötödik emeleti ablakból lestem, ahogy az orosz járőrök. Ahogy éjjel a kijárási tilalom idején a magyar járőr igazoltat, bekísér valakit egy sarokba, majd gumibottal.

A tanulás. Hatodikat befejezve a nyáron, 1954-ben, Siófokon, hogy itt baj lesz, csakugyan elkezdtem orosz szavakat tanulni. Az olvasókönyvben volt hátul egy szószedet.

Az autómotívum. Egy igazi bennfentes mesélte a mosógépszerelőjének. Németország fölött egy menetrend szerinti Malév-járat poggyászkamrájából éjjel kiugrott egy magyar kém. Meg volt szervezve, elássa az ejtőernyőt, s a közeli sztráda megadott pontján egy autó fölveszi. Minden rendben történt, elássa, ballag az út felé, amikor látja, hogy épp ott egy fiú áll, integet, stoppol. Egy Mercedes jön, nagy sebességgel, hirtelen kikanyarodik, elgázolja a fiút, és továbbhajt. Ennyi.

 

2002. december 13.

Ma megjelent a 2000 folyóirat decemberi száma, tizenegy fotómmal.

Szüts szerkesztő úr fölkért a feladatra, hogy hétfőre adjam le a stúdiójába munkatársainak, addigra ő már Tunéziában. Nem örült, mikor hazajőve meglátta a már nyomdában lévő anyagomat. Hogy ez afféle Mosoly Albuma, és hogy a köv. számban beosztottai szerint majd az ő gyerekeik...

Thomas Manntól vett mondatával csitítottam: Régi kereskedőcsaládból származom. Nálunk egy szempont volt a döntő: a minőség...

 Azt hiszem, nincs érdekesebb, mint egy emberi arc.

 

A fotók, sorra:  
F7905 1979 Zsófi strandon

F9925 1999 Kinga unokám kéthetes

F0119 2001 Kinga kétéves

F8606 1986 Miki játszótéren, konfliktusban

F7816 1978 Zsófi és Szüts Juli Zebegényben

F0008 2000 Kinga féléves, Zsófi ölében

F9906 1999 Miki komputer előtt, szobájában

F8402 1984 Miki kétéves, ecsettel

F8001 1980 Zsófi síszemüvegben táncol a műtermemben

F0201 2002 A nagyunoka átöleli a kicsit

F7809 1978 Harangvölgy, Kata és Zsófi, ez a hátoldalra került, nagyban

 

Este Illyés Máriánál, másfél év után sikerült. Láttam Illyés Gyula munkakörnyezetét, az erkélyt, ahol vénkorában fel s alá sétálgatott, a hatalmas zegzugos könyvtárszobát, a kilátást az esti fényfoltos rakpartra és a hidakra, a régi dolgozószobát, az íróasztalt.

 

Egy műanyag ládában fölvittem jó pár keretezett rajzot. Mária ezt választotta, 30 x 35 centis, diófapác, meghegyezett ágvéggel rajzoltam:

 

Illyés-könyvet nem fogadtam el, nincs rá szükségem, hozzájutok, ami kell. Végül egy kazetta. Már itthon, este, életemben először hallottam és hallgattam I. Gy. saját hangján az Egy mondat a zsarnokságról robaját. És érdekes, a kazettán a Tél felé is. Tehát más is észrevette, hogy az a pár sor a békétlenül pöfögő vonatról: remekmű.

 

2002. december 28.-január 2.

Kunszentmárton, pihenés. 

SMS-váltás Mátéval:

 

– Sirák 12, 1-7-nek mi az értelmezése?

– Itt ülök a Maros partján egy karmelita kolostorban az ágy szélén, fázom, és nincs kath. bibliám.

– Itt ülök a Gangesz partján egy buddhista kolostorban egy csomó kath. biblia mellett.

                                 [Jan. 15.: nem is ott ült.]

 

Az ebédnél kérdezem, levest kavargatva, Ilonától: kaphatnék még abból a kenyérkockából?

Vegyél csak, a múlt héten hoztam 40 köbmétert Bécsből, kamionnal.

 

Karmeliták. Szilveszter éjjelén néhányan a Macskafogó c. rajzfilmet néztük, boldogan. Leo testvér valami pálinkával kínál. Mondom, én az ilyeneket nem szeretem; kakaó, paradicsomlé?

Beraktak tíz liter paradicsomitalt a csomagtartómba.

 Évente tán egy mozit nézek, itt viszont orrvérzésig, házivetítőn, igaz, ezek jól bevált régi minőségek.

Most kattant össze, hogy a Rubljovot ugyanaz a Tarkovszkij csinálta, aki a zseniális Stalkert.

Mit néztem még? Levetítették a Volt egyszer egy vadnyugatot is. Sőt, mert az atyácska közben vacsorát főzött, aztán neki is, még egyszer, éjszaka. A film a népmese szigorú szabályai szerint, ahol – ritkán – kilép ebből, zavaró is. Ez is nagyon jó munka.

Kata kérdezi, mit néz ezen egy hetvenéves pap? (Szerintem mindnyájunkban él a kisfiú, aki szeretne fél tucat indiánt, egyszerre, csípőből.)

 

Valamiben olvastam:
 

Poklot Isten nem teremtett, mert Ő nem teremt rosszat. Azt ki-ki magának építi.

 

A digitális fényképezőgép 180 oldalas segédkönyve egyik fejezetének címe: "Hogyan nyomjuk le az exponáló gombot?" A dolog nem is annyira tréfa, lent napokig tanultam a gép kezelését.

Digitális fotózás. Az önmérséklés, önfegyelem egyelőre áttevődik az utószelektálásra. Korlátlanul lehet pufogtatni. Mikivel sétáltunk egyet a faluban (egy napot ránk szánt), ha találtunk valamit, először ő fényképezte le, aztán én, ugyanazt. A különbségeket egyeztettük.

 Ami új az egészben: az életben soha nem néztem témát színesben. Ez se rossz, bár valahogy komolytalanabb. Itthon fölraktuk az eredményt a komputerre, Miki három fotót tartott meg mindössze. Farvizén én is, a harmincból kettőt. Ez az egyik, a Körös-part, kissé Rothkós...

Ez a digitális fényképezés valami más, kiderült, meg kell találni a helyét. Hogy azonnal üzemkész. Eredetileg technikai segédeszköznek vettem a komputerhez, ábrakészítéshez. Fázisfotó készülő képről. Alkalmi felvételek, unokák. Kirándulások, hátha bejön, Szüts kedvet csinált hozzá párizsi képeivel. A gép 35 deka, az én telével-ötkilósommal szemben, és jóval erősebb telehatást tud.

 

A másik, amit ezekre a napokra, és amivel boldog voltam, megint és újra a káoszelmélet:

Mandelbrot cikke fordulópont volt gondolkodásában: Milyen hosszú Nagy-Britannia tengerpartja? Ez az elsőre nevetséges kérdés egyáltalán nem értelmetlen. Bármely partvonal végtelenül hosszú, legalábbis bizonyos értelemben. Egy másik értelemben viszont attól függ, milyen hosszú a vonalzó... A földmérő vesz egy körzőt, szétterpeszti szárait egy méterre, és végigsétál vele a part mentén... de a körző átugorja a méternél kisebb kanyarokat... és mennyi út ez egy csigának, amelynek végig kell vergődnie minden kis kavicson...

 

Vagy a káoszelmélet (egyik) születése: Lorenz szimulált időjárása a számítógépen, ahol soha nem jött az alkonyat és nem esett eső. Lebutított paraméterek, és mégis, az időjárás soha nem ismételte önmagát. Aztán (1961 tele) egy reggel nem az elejéről kezdte futtatni a programot, ahogy szokta, hanem az előző napi záró adatokat táplálta be. Azonos számok ellenére megdöbbentően eltérő időjárás, mire a reggeli kávéját megitta. Megtalálta az okot: az előző napi szám, a 0,506127 helyett csak ennyit írt be: 0,506, gondolván, hogy ilyen apró különbség nyilván elhanyagolható. Ebből született a pillangóhatás tétel (hogy egy pekingi lepke szárnymozgása egy hónap múltán Amerikában tornádót okozhat), vagyis az érzékenység a kezdőfeltételekre.

 

2003. január 4.

Továbbírtam a fenti úti dolgokat,

megcsináltam az év végi számadást (lásd ÉLETRAJZ / MI TÖRTÉNT MÉG / 1980-TÓL),

most hol is folytassam a Káoszt, ez itt a fraktálügy, de mindenütt gyönyörű:

 

Milyen nagy? Meddig marad fenn? Ezek a legsarkalatosabb kérdések, amiket egy tudós feltehet. Annyira alapvetőek a világ felfogásában, hogy nem könnyű észrevenni, milyen egyoldalúság jár velük... A felhők – fraktáldimenzió segítségével – leírható szabálytalansága egyáltalán nem változik, ha különböző mérettartományokban figyeljük meg őket. Ezért nem tudják megbecsülni a légiutasok, milyen messze van tőlük egy felhő... Az erek, a főütőerektől a hajszálerekig szintén folytonos sorozatot képeznek. Az elágazások fraktáltermészetűek. A Koch-görbe módjára, amely végtelen hosszú vonalat zsúfol össze kis területre, a keringési rendszernek is óriási felületeket kell egy korlátozott térfogatba sűrítenie. A test tartalékait tekintve, a vér igen drága és a tér roppant kelendő. A fraktálszerkezet olyan hatékony, hogy a testszövetek többségében nincs olyan sejt, amely három-négy sejtnyinél távolabb esne valamely értől. Mindazonáltal az erek és a vér kevés helyet foglalnak el, a testtérfogatnak alig öt százalékát. Ahogy Mandelbrot kifejezte, ez a velencei kalmár tünet.

2003. január 11.

Vojnich Erzsébet lefotózta az Orlay utcát.

Azért ez valami. ©udek (cseh fotós, félkarú, zseni) itt zokog a vállamon.      

 

 

2003. január 16.

Napok óta nincs szó, mondat, írás, nincs gondolat. Van: munka. Mennyi munka. Szombaton 5-kor nyílik a kiállításom a győri Esterházy-palotában. Az ember nem gondolná, hogy evvel mennyi satöbbi.

Pénteken utazom. 

 

 

Este, na most kis szusszanásnyi.

Életem legnagyobb kiállítása lesz ez, úgynevezett, lent van vagy 90 kép, és most kértek még tizennégyet. Csak halkan kételkedtem interurbán, biztos, hogy jobb, ha több?! De hogy még a földszintre is...

Így váratlan fordulattal, mindenféle elvet fölrúgva, ma délelőtt a legújabb, a még éppenszáradt új képek is leutaztak, a 80 centisek. Kíváncsi vagyok, hogyan fognak működni.

Miki sötét tónusú, méteres képe is lement, ami soha nem szokott szerepelni. Nagyon jó világítás kell neki, valószínűleg nem túl erős: Sötétzöld műterem – A/90/03. Ez az a kép, amiről annak idején az egész család igyekezett őt lebeszélni (komor kép) avval, hogy úgyse látod, olyan sötét. Mire azt válaszolta, nem baj, tudom, mi van rajta. 

 

Időutazás két nap alatt. Mamácskámnak 84. születésnapjára mára megszereztem egy gyerekkori mesekönyvünket: Pajzs Elemér: Pualu, a fóka. Anyám boldog. A könyv harminc éve ott maradt utolsó iskolájában, ahol tanított. A gyerekeknek rendszeresen olvasott belőle. Nálunk pedig Pualu családtag volt. Ötven év után most újraolvastam.

Pualu, aki árva kölyökállatként eszkimó gazdáihoz kerül, és háziebként viselkedik, boldoggá tesz egy gyerek nélkül maradt családot. Megmenti a gazdáját a viharban, megtanul labdázni, ért minden szót, satöbbi. A végén bonyodalom, egy könnyelmű ígéret alapján elkérik, cirkusz számára, de ő a hajóról lecsusszanva, hazaszökik.

Hogy mennyire fontos volt nekem, ebből tudom: 56 tele, forradalom, nincs iskola. Tizennégy évesen anyám írógépén világenciklopédiát írok, címe: FÓKA.

Három fejezetre emlékszem belőle:

A természettudományi rész: állat- és növénytani rendszerek; egyszikűek, kétszikűek, hüllők, gerincesek, ilyesmi. És persze a Mengyelejev-táblázat, amit áhítattal bámultam. Hogy a még föl nem fedezett elemek adatait előre meg tudják mondani, gyönyörű. Már akkor szerettem a táblázatokat.

A második, a magyarságról szóló részben, amire emlékszem, a fontos dátumok Szent Istvántól kezdve, Mohács, Trianon, ez vastag feketével.

Volt egy gyakorlati rész, ami egy kiscserkész számára kellhet, lombsátorkészítés, talán a morzejelek. Lista, kirándulásra mit kell magammal vinni.

Ezt egyébként azóta is használom, főleg alkotóházba költözéskor, bent van a komputerben is, át- meg átírva az évek folyamán. A KÖNYVEK után külön tétel a József és testvérei, nevesítve. A legutolsó beírás a digitális fényképezőgép, és a mobiltelefon töltője. Ami kiesett: altfurulya, kották.

 

2003. január 19.

Két nap kellemes vendégség Győrben, a kiállításmegnyitóm alkalmából, gyűjtő barátomnál. Egy négyzetméter reggeli volt számomra terítve. Tejben-vajban, margarinban és négyféle lekvárban fürösztöttek.

Azt hittem, majd henyélek, s közbe-közbe egy kis káoszelmélet. Persze minden idő elment a kiállítással, sérült keretek javítása, reflektorok igazítása magas létrán. Tényleg életem legnagyobb kiállítása, 111 kép, és mégsem túl sok, mert kis termek füzére, labirintusa; kamaratárlatok. Jól rendezve.

Nagyon szépen megcsinálták ezt az Esterházy-palotát. A megnyitóközönség helybéli, láthatóan összeszokott társaság. Miklós (Nagy, nem Szüts) emberközeli megnyitója:

 

A CSEND FESTŐJE

Gyermekkoromban szerettem beteg lenni. Édesanyám a kedvencemet, nápolyit vásárolt, és citromos limonádét ittam hozzá. Délelőtt a szobámba – ahol magas dunyhák között, hőemelkedésben feküdtem – behallatszott a kinti jövés-menés, edénycsörömpölés, suttogás, távoli, meghitt zörejek. Az egésznek végtelenül békés emléke él bennem. A szeretet nyomai, amint félálmomban megigazítják a takarómat, a biztonság tudata, és a csendé. A csendé, melyet azóta is mániákusan keresek. Azé a csendé, amelyet álmos tavaszi és szürke őszi délutánokon élünk át, ahogy az ablak alatti fák tar gallyai hintáznak, hűvös szél dudorászik odakint, én pedig bent a szobában, a biztonságos melegben olvasok, festegetek, vagy éppen ütögetem rozzant zongoránk krémsárgáról barnásra kopott billentyűit. Csend van, a békesség hullámai áradnak szét.

 Ezek voltak a legszebb pillanataim. Aztán a lázas kamaszkor, az új felnőtt élet intenzív sóvárgásai jöttek, nyugtalan napok, hónapok, évek következtek, míg egyszer rádöbbentem, mennyire hiányzik a csend, és az abból fakadó izgalmas kreativitás...      

 

2003. január 28.

Délben véletlenül hallgatom, a Bartók rádión valaki valakinek a verseit szavalja, zsinórban. Nagyon jók. Egy rezignált öregúr morfondírozik és élcelődik önmagán, de úgy, hogy időnként hideg fut a hátadon. Budapesti közhely-szókapcsolatok, teljesen újszerűen, kifordítva, játékosan. Szívesen olvasnám. Már fél három, rég alvásidő, de kivárom, kicsoda.

Váradi [febr. 3.: y] Szabolcs olvasta saját verseit.

Este telefonon érdeklődöm: igen, nagyon jó, holnap hatvanéves. Hamarosan kapok kölcsön kötetet, és majd megjelenik egy CD is. Az azért érdekes, mert nem mer színész vele egy műsorban szerepelni, olyan jól olvas verset, a másét is.

 

Márai-idézetekből:
 

Illyés a legszomorúbb emberi jelenségek egyike, akivel a magyar irodalomban találkoztam. Ez a tehetséges, értelmes paraszt nem bír hiúságával; a nemzet őrangyalának érzi magát, a haza szeráfjának. Keserves ébredése lesz. Kár érte.

 

És ez már Illyés naplóiból:
 

...évek óta járja szellemi körökben mint bon mot: Illyés a magyarságot saját halottjának tekinti...

 Röpködni könnyű, járni nehéz: a költőnek a versben... A dilettáns szárnyal – annyi erre a recept... A tehetség azon mérődik, ki mit vesz fel a földről...
 

 És a költészetről, megint:
 

Van a versekben valami szavakkal ki nem fejezhető értelem. Néha egy sorban megvillan, néha egy hasonlat ragyogtatja ki, vagy csak két szó egymásba olvadó zengése... A vers lényege megfoghatatlan... Minden vers tulajdonképpen ráolvasószöveg, bűbájrigmus, lefordíthatatlan, csak a törzsbeliek érthetik...

A legszebb lejtésű magyar sorpárt Babits kacérságával, barokkos méltósággal Ady írta le, méghozzá jambusnak:

Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,

Csillag sorsomba ne véljen fonódni.

(Elbocsátó szép üzenet)

Kering velünk. Eszünkbe sem jut értelmét keresni...

 

 

2003. január 31.

Az alapozás délre kész, bedolgoztam a húsz kiló fatapaszt. Hullafáradt, minden rendben. 53 tábla, 80 x 80-centis. Kissé riasztó.

Este, villanyfénynél, az új kép tovább, A/03/01. A komputer nagyon töredékesen adja vissza a színárnyalatokat.

Be lenne fejezve?

És vége a januárnak. Valljuk be, nehéz hónap volt.

Igaz, egy ilyen összegzésnek semmiféle értelme nincsen.

 

 

 

 

2003. február 8. 

Nyolc? év után eldöntöttem, a Műterem – ikonfal – A/93/29 képei végleg összetartoznak, egy tömbbe rendezve. Össze is raktam őket megnézhetősre – 2,5 x 2,5 méter –, a Photoshop programban:

 

2003. február 11. 

Mindenféle szomorú merengések, kiesett vagy ellopták a tárcámat. Vagy otthon, figyelmetlenül valahova? Nem szokásom, szigorú rendje van. Vissza az újságpavilonba: nem, kérem, nem láttuk. Félúton egy gyanús cédula a hóban, lehajolok: a Salgótarjáni Tavaszi Tárlatra beadott képeim átvételi elismervénye. Akkor már tudtam, hogy baj van. Fohász. OTP-kártyaletiltás, sürgősen. Aztán reggel uszodából egyenest orvosi igazolásért: a jogsi- csináltatás evvel kezdődik. Majd okmányhivatal, sorbaülés (fölkészültem; Gábor 70 oldalas kéziratával), tizennégyen vannak előttem. Közben eszembe jut, és bekapcsolom a mobilt, hangposta Katától: valaki fölhozta a tárcádat, a hatvanezer forint is benne van. Alázatos hálafohász. De akkor már nem hagyom félbe, kis kártyát kapok majd, ami a személyit is helyettesíti!

Még ma átszervezem a zsebokmány-papírpénz viszonylatot.

 

A neten egy Váli-képet árusítanak, egymillióért, amit nem én festettem. Megnéztem, a kép egész jó, a szignó tökéletes. Lehet, hogy nem kell többet ecsethez nyúlnom?!

De erről bővebbet akkor, ha a végére jártam.

 

2003. február 14. 

Most már beszélhetek róla, a képhamisításügy.

Avval indult, baráti figyelmeztetés, egy galéria honlapján Váli-kép, egymillióért, amit ő nem tud beazonosítani. "Műterem, lila fa", 60 x 60, olaj 1998.

Ilyen képcímem sose volt. Monitor: csakugyan nincs a képeim között. Gyanúsan hasonló van, egy agysebésznél, azt nem kérhette kölcsön, aki csinálta. Amennyire a képernyőn kivehető: valószínű utánzat. A festőállványtól jobbra a falon eltüntetett csíkok: én formát nem szoktam áthelyezni. A sárga foltot a padlón kontúrozta, nem érthette, az nálam nem bútor, hanem szőnyeg. Az állvány élei mechanikusak. Fekete padlóhatárvonal. A fal kissé pacsmagolt. Az aláírás viszont tökéletes.

Telefon: megnézném a képet