Váli Dezső: Váli

Új Mandátum Könyvkiadó 1997

156+32 oldal

felelős szerkesztő Nádori Attila

ISBN 963 7476 74 1

A könyvből.

 

 

Körlevél, 1997. február 6.

 

Kedves barátom!

Könyvet csinálnak rólam, a kiadó az őszi Ernst múzeumi kiállításomra szeretné piacra dobni. 100 oldal szöveg, 80 szövegközti ábra. Valamint: 48 színes tábla, a képhez tartozó szöveggel.

S most Szüts barátom jókedvű ötlete, aminek mindenki, kiadó, főhős egyaránt örül. Hogy ezt a részt írástudó barátaim, ismerőseim írnák, olyanok, akiknél otthonukban szögön ott lógok a falon.

Szeretnélek meg/fölkérni, írnál a borítékban mellékelt képemről...

...eredetileg képelemzést, de ezt a kötöttséget helyénvaló föloldani.

Tehát: akármit, akármennyit. (1-80 sor.)

Köszönöm.

 

(Kicsit olcsó dolog, tudom, de) sorolom, akiket fölkértem:

 

Almási Miklós - Balassa Péter - Balla Zsófia - Bognár Róbert - Csepeli György  - Dávid Kata - Dobszay László - Esterházy Péter - Finta József - Földényi F. László - Frank János - Gyabronka József - György Péter - Hanák Péter - Heller Ágnes - Jelenits István - Komoróczy Géza - Konrád György - Lator László - Margócsy István - Melocco Miklós - Mezei Gábor - Miklós Pál - Nádas Péter - Nagy Boldizsár - P. Szűcs Julianna - Petri György - Radnóti Sándor - Rakovszky Zsuzsa - Spiró György - Szüts Miklós - Tomaji Attila - Tölg-Molnár Zoltán - Vajda György - Váli Zsófia - Vámos Tibor - Vásárhelyi Anzelm -  Vojnich Erzsébet - Závada Pál

                                   

                        

Köszönöm, megvagyok.

Gyerekek betegek, jól vannak.

Kata Győrben.

Elfelejtettem vacsorázni, pedig mindjárt tíz,

indulok biciklizni. Ma a Margitszigetre.

Szeretettel: Deske

 

 

 


 

Angyali üdvözlet

A/69/12, olaj, vászon, 50x40 cm, 1969., a művész tul.

 

 

 

 

 

DOBSZAY LÁSZLÓ

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[ Amit a gyászos Éva elvett, / azt Te kedves szülötteddel visszaadtad, /  hogy beléphessenek a csillag-világba a siralmasok, / azért az égnek megnyílása lettél.

 

Te a magasságbeli királynak ajtaja, / és a Fénynek tündöklő kapuja: / a szűz révén elnyert életnek / a megváltott népek tapsoljanak.]

     

 

 

 

 

 

 


 

 

Angyali üdvözlet

A/69/12, olaj, vászon, 50x40 cm, 1969., a művész tul.

 

 

MELOCCO MIKLÓS

 

 

 

 

 

 

Váli Dezső jó festő és jó ember.

A jó ember ritka, de érthető.

A jó festő is ritka, de érthetetlen.

Más jó festő - nem nagyon kedvez a kor ilyennek - valami segítséggel festi életművét, Váli Dezső jó műveivel segíti mások életét.

Váli Dezső jókedvű ember is. Jellemző, hogy most üdvözlet gyanánt egy Angyali üdvözletet küldött. Mit mondhatnék én erre? Csak meghajtom szerényen a fejemet, mint Mária vagy mint Millet Angelusán a földművesek.

 

 


 

Siena-Párizs, és ami közte volt

A/71/11, olaj, farost, 100x140 cm, 1969.,

Magyar Nemzeti Galéria tul.

 

 

 

GYABRONKA JÓZSEF

 

Balra Toscana (emlékekben fellegként gomolygó) dombjai: kedves bóbita rajtuk a jellegzetes formájú fák csoportja, s alul ott sötétlik az itáliai rejtelmek mélykék kapuja; jobbra Párizs: egymás elé-fölé torlódó homlokzatok, háztetők, kémények, melyekből lebegő füstalak int az utazó felé. Siena és Párizs közt pedig filmként pereg, „ami közte volt” (egy kicsit talán Bálint Endre modorában „megvágva”): házak, kápolnák, kikötő, lovagvár.

Felül három túlexponált, fehér-a-fehérben kép, bizonyára kompozíciós okokból; a grádicsok felzengő éneke, nem is tudom miért, engem a San Gimignanó-i tornyokra emlékeztet... Utazni jó. A monacói hercegi palota előtt én is elmerengtem a gúlába rakott ágyúgolyóbisokon... A Corbusier-kápolnából kijövet egy gesztenyefa tetejéről szól a déli harangszó... Nyákos, korhadó facölöpök szaga a londoni kikötőben, éjjel... Egy mosolygó koldusasszony int Barcelonában... Zürichben egy parkban üdögélek, kisóvodások sorra bon apétit-t kiáltanak felém... Filmkockák...

 Váli Dezső első nyugati útját örökíti meg ez a kép, másfél hónapnyi bolyongást a tobzódó színek és formák világában, a nagy utazást a sienai meleg barnák és vörösek világától a hidegebb párizsi lilák, bordók felé.

   Egy álló hónapja nézem a Siena-Párizs...-t. Nem adta könnyen magát. Lassan lehetett megtanulni, meghallani a szólamait. Jó vele lenni, igazi utazás.


 


 

Rend, munka közben

A/73/34 olaj, farost, 136x90 cm., 1973-1997., Németh István tul.

 

 

 

         

MEZEI GÁBOR

 

 

 

Kedves Dezső!

Felkérésed hallatlanul megtisztelő számomra.

A lista, amit küldtél, azokról, akik írni fognak RÓLAD, lenyűgöző, és egészen biztos, hogy agyba-főbe fognak dicsérni; ami ugyebár elképzelhetően kissé unalmas lesz - én itt most szeretném feleleveníteni egy réges-régi megjegyzésemet, amit akkor tettem, amikor karamboloztál.

Azt mondtam: „Úgy festesz, mint egy polgár, és úgy vezetsz, mint egy őrült — ezt inkább fordítva kellene...”

Mivelhogy ennél nagyobb pimaszság Veled kapcsolatban azóta sem jutott eszembe, maradjunk ennyiben.

Ami a mellékelt képet illeti, az persze szép, mint mindig. Ha láttam volna eredetiben, talán még mondhatnék róla mást is...

 

                                     Baráti szeretettel ölellek

 

 

 


 

Avignoni szerelmesek

A/71/12 olaj, farost, 140x100 cm., 1971., Magyar Nemzeti Galéria       

 

 

VÁLI DEZSŐ

 

(Idézet a Mozgó Világ 1992. decemberi számában megjelent írásomból:) A mű története különös, ugyanis - a festőnél rendhagyó módon - témája előbb született a műnél. Hamarosan megjelenő könyvében (C. Napló) meg is írja a témaadó élményt, kissé ügyetlenül, de minden bizonnyal hitelesen: egy átmúzeumozott nap fáradt estéjén, átázott tornacsukában betéved egy templomba, ahol... „Bemegyek, de hova? Erre-arra egy-egy gyertya, amúgy koromsötét, s bent tombol, dörög, lobog és repül egy diadalmas Bach-fúga, a D-moll... ijesztő. A sötétben botorkálok az oltár felé... A hang forrását még mindig nem találom (a zene elölről szól), de egyszer csak előttem, lent megmozdul valami. Fölrezzenek, ijedtség, mit tagadjam, iszonyú ijedtség... kapkodó igyekezettel próbálom megfejteni az alig láthatót - ó, csak egy ember. Egy lány. A térdeplőn ül-kuksol, összegörnyedve. Hosszú haja van, biztosan szőke, karjával átfogja a lábát. Ő is kábult a zenétől.

Zajtalanul és illedelmesen továbbmegyek. Hogy is volt? Az előbb megemelte a fejét, attól vettem észre. De hisz nem rám nézett, hanem a rácson át a falfülke felé, ott egy kis fény dereng.

És akkor megértettem. A fülkét kitöltő orgonapult mögül egy fiú feje látszik, vállig érő haja a zenével mozdul, tiszta, átszellemült arc, nagyon szép. Most felénk - felé - pillant, a semmibe, mert a fény nála van, és a zene is. Hiszen ez a lánynak játszik!

Eltűntem, elosontam a sötétben, ők ottmaradtak egymásnak, Sebastian Bach vigyázott rájuk...”

A festő alighanem egész életében ezt szeretné megfesteni - akkor, egyszer, leíró módon meg is próbálta. A képmezőt Bálint Endrétől vett ötlettel négy mezőre osztotta. E táblák témái sorra, felülről lefelé:

1. A fiú az orgonánál. Építész tanultságából származó gondolkodással, igen leegyszerűsített formában, keresztmetszetben lerajzolt egy orgonapultot a hozzá tartozó paddal. Furcsa, hogy a téma a jobb szélén indít, holott balról jobbra olvasunk. A forma szögletessége maszkulin jellegű.

2. A Bach-zene. Ez a felület sokkal jobbra sikeredett az elgondoltnál. A festő ugyanis egy finoman megmunkált felülettel indított, egy vibráló szőnyeggel, a zenét kifejezendő. A későbbiekben azonban ezt túl édeskésnek találta. Széles mozdulatokkal, festőkéssel kezdte átkenni, egy világosabb színnel, mikor keze félúton megállt,  a művelet félbemaradt. A félig kész felület fogalmilag és formailag, színben is kifejezőbb lett az elképzeltnél. Így maradt.

3. A lány a zenét hallgatja. A festő egy pillanatig látott, tehát inkább csak elképzelt éteri lény minden csodáját kifejező formát keresett. (A vázlatlapok fotón megmaradtak.) Első fordulóban erre egy kövérkés kifli alakja tűnt a legmegfelelőbbnek. Majd megint csak Bálint Endrével az emlékek peremén született meg ez a teljesen passzívnak szánt, befogadó forma. Visszafelé, átlós irányban elhúzva a fenti résztémától, méretében hasonlóan. A zenét a fölötte-tábla faktúrájának halkabb változata szeretné képviselni.

4. A város, a templom. Nem egészen ide tartozó elem. Már csak az absztrahálás megint csak más faja miatt sem. Szerencsére színben idomul, súlyával alulról zárja a képet. Summássága nagylélegzetűnek mondható, patetikus is talán. Ami rendben is van...

 


 
 

 


 

Igen, csend van

A/74/1 olaj, vászon, 140x90 cm, 1974-81., Oravecz Imre tul.

 

FRANK JÁNOS

 

Voltaképpen hiányzó láncszem a magyar festészet történetében az a fajta nonfiguráció, mint Váli Dezsőé. Művészetében tagadhatatlan - nem is tagadja - Rothko öröksége. Választott ősének választott hagyatékát viszont olyan érzékenyen és annyi egyéni vonással tölti meg, fordítja le magyarra, hogy egyszemélyes iskolának tarthatjuk oeuvre-jét...

Váli intellektuális művész, óriási, szinte tudományos apparátussal dolgozik, gyűjti anyagát, olvas, fényképez, többféle interdiszciplináris stúdiumot végez, saját munkáit dokumentálja, rendszerezi, leltári számokkal látja el. Képeit átfesti, újra festi, hosszú évekig dolgozik rajtuk - láttuk az évszámokból -, igen gyakran megsemmisíti. Intellektuális művész, mondom, sőt hangsúlyozom, annál is inkább, mivel ennek műveiben nyoma sincs...

Képeit, ismert műszóval ”üres képeknek” nevezi. A legüresebb kép az Igen, csend van 1974-81 című. Az álló téglalap formán háromféle matt festésű szürke. Közülük is csak a középső sötétszürke rész nagyobb felületű, felül keskeny sávon világos, alul hideg szürke. Az alsó tartományt felül homorú ív zárja. S a szürkék akkordjának mezőit két bágyadt, vékony piros csík választja el némiképpen. Ennél hosszabb leírást nem tudok adni, hiszen a festményen majdnem semmi sincs. Illetve az a trouvaille benne, amilyen tökéletes arányérzékkel, színérzékkel és empátiával rakta föl az említett három képelemet a festő. Akár névjegye is lehetne ez az egyetlen kép.

 

New Hungarian Quarterly 1981.

 



 
 


 

Reggel, vagyis inkább hajnal

A/74/23, olaj, farost, 136x90 cm, 1974-80., Szent-Iványi István tul.

 

ALMÁSI MIKLÓS   

 

 

 

HIDEG VAN

 

Felkelni még csak hagyján, de kinézni az ablakon: depresszió. Téli táj, hármas osztásban. A hó - középső sávban - piszkos fehéren világít, bódult fatörzsek állnak ki belőle. A - feltételezett - ablakhoz közelebb alig osztott szürkeség, ám legtávolabb - tán az ég - barnás, homályos boltozata biztat. Ez ennek a képnek paradoxiája: legsötétebb harmada nyújt valaminő biztatást. (Amit hangsúlyozna, talán a benne elrejtett kereszt,meg néhány kvadrális folt.)

De hát a kép nem is az, amit beleképzelek: szigorúan hármas tagoltságú felület, a vízszintes struktúrákat karcos függőlegesek bontják meg. Színben pedig a kép egész szomorúságát a meleg-szürke, meleg-homokszín oldja, hozzám közel egy ici-pici pirossal (virág? vérfolt?), így aztán a képegész nem depressziót sugall, hanem végtelen nyugalmat - legalábbis ha engedelmeskedünk az invitálásnak, és hagyjuk magunkra hatni a látnivalót. Ha elidőzünk a kép előtt. Mert nem lehet csak rátekinteni: a pillantást elkapják a struktúra kérdező elemei, és máris ott ragadunk, s máris megindul az áram a képfelületből a képmélységbe, valamint felülettől a percepción túli megértés felé.

Időtlenség. Bár a cím hajnalra utal, ám bizonytalanul, ahogy a kép maga: a strukúra áll, nyugalma kiiktatja az időt, azaz kiemeli a nézőt abból a mókuskerékből, amibe a köznapi idő kergeti. A képpel szemben belénk költözik a transzcendencia. Ami időtlenül egyszerű, mert más időrendben VAN.

Már nincs hideg. Simogat a vásznon túli meleg.   

 

 

 


 

 

Veronika kendője

 A/75/35 olaj, farost, 30x80 cm., 1975-76., Bakos Ildikó tul.

 

 

VAJDA GYÖRGY

 

 

 

 

 

 

                                    

                           

 

                            KIÉRTESÍTÉS

 

............................................................................................... * Főhivatal

......Váli Dezső...................................................................* részére

 

      Sajnálattal értesítjük, hogy a nagy.........................................kiállításra beküldött

..............................„Veronika kendője”.........................című festményét

     a zsűri kiállításra.... alkalmatlannak.............................. ítélte.

Napjainkban...............................................................................  *                                                                         amikor.........................................................................................*

a.................................................................................................* vívja,

aligha kell Önnek magyaráznunk, hogy műve milyen kevéssé

alkalmas a ..................................................................................* lelkesítésére.

 

INDOKLÁS:

 

Ez a fajta meditatív, szinte mindent megértő és megbocsátó művészet talán érdeklődést válthat ki a történelem valamely békésebb korszakában.(Kérjük, próbálkozzon ismét, amint ide jut az emberiség.) Az Ön bölcsen szemlélődő, kizárólag hagyományos, már-már klasszikus festői eszközökkel teremtett műve, amely ráadásul megérzékít valamit a fájdalom és öröm, a hit és hitvesztés egymásba olvadó kettősségéből, tehát vigasztaló és feloldozó; olyan mértékben nélkülözi a közvetlen politikai töltetet, hogy szigorúbb korszakokban (ma már nem ilyen időket élünk) egyenesen ...................................................................* tekintették volna.

 

  KÉRJÜK A FENTIEK SZÍVES TUDOMÁSULVÉTELÉT.

 

  Bp., 19.......  hó......... nap                                          

                                                                          

......................................

          aláírás

 

* A kipontozott helyeket minden időszakban a megfelelő igékkel, főnevekkel,

 jelzőkkel kell kiegészíteni.                                            

 

   

 


 

A monostor falai

A/80/7, olaj, farost, 74x96 cm, 1980., Veszprém                        Polgármesteri Hivatal tul.

 

 

TOMAJI ATTILA

                                    

 

Többet akartam megtudni a festményről, mint amennyit a fotó elárul, ezért elutaztam Veszprémbe. Kiderült, hogy az eredeti kép nem azonos a kapott fotón lévővel, hanem annak befejezett változata.      Aki ismeri Váli Dezső rendszerező, dokumentáló természetét, az tudja, szó nincs itt figyelmetlenségről. Inkább arra következtethetünk, hogy a benne élő kép variációit festette meg, amíg el nem jutott a belső kép megragadásáig.

Tehát a fotón lévő festmény mégis majdnem ugyanaz, mint amelyik a hivatal falán függ.

A képen vízszintes egyenesek emelkednek ki a mélykékre sötétített alapból, egyenesek, amelyek labirintussá állnak össze.

A kép tetején fehér négyzet látható. Mintha a kép meditációs központja volna. Kijárat, ami mögött a semmi sivataga terpeszkedik? Vagy bejárat a labirintusba, ahonnan a képet kettéosztó fényfolyosó - akár Ariadné fonala - a kijárat, a születés, az újjászületés felé vezet minket? Nem, a vízszintesen meghúzott életvonalról nem vezet út a fehér négyzet kijárata felé.

Álltam a Veszprémi Önkormányzati Hivatal szűk folyosóján, a jobbról beömlő erős napfényben. Néztem az átfestett, színeitől és fénylő „kijáratától” megfoszott, totálisan elsötétített képet. Tudtam, hogy amit a kezemben tartok, az ott van az utoljára felvitt festékréteg alatt. „A mű látható felszíne alatt genezisként él a teremtés” (P. Klee)

 


 
 


 

A régi zsidó temető

A/82/31, olaj, farost, 35x30 cm, 1982.,

 Magyar Nemzeti Galéria tul.

 

 

 

RAKOVSZKY ZSUZSA

 

 

Képekről beszélni nehéz, legalábbis a hozzá nem értőnek. Megvan a veszélye, hogy vagy együgyű allegóriaként próbálják értelmezni a látványt (az a nagy fekete ott a halált jelképezi stb.), vagy hogy azt ismételjük meg szóban, amit úgyis mindenki lát, ha van szeme. Ámbár, hogy csakugyan mindenki ugyanazt látja-e...? Én például már sokadszor nézegettem „A régi zsidó temetőt”, amikor kezdtem úgy érezni, hogy az a hosszúkás, lebegő folt a düledező sírkővel szemközt alighanem annak a kőnek az árnyéka egy másik sírkő hátlapján. A fekete kapu pedig, a jobb sarokban, egyszer csak átalakult fehér kővé egy nagyobb fekete kő előterében, aztán vissza... Az a valami, a bal sarokban, amelyik háromszöget alkot a sírkővel és a kapuval, különösen nyugtalanító, mert nem tudom értelmezni, míg a kép más elemeit igen, vagy azt hiszem, hogy igen. Vagy nem is kell? Az a nagy, barna folt talán csak a fekete-barna arány egyensúlyát őrzi? Hogy én is beleessem az együgyű allegorizálásba: a képen a feketék nekem a halál vagy talán az idő félelmes oldalát jelentik (egyszerre juttatják eszembe az árnyak birodalmát és az égést: az a félelmetes bokorféle mintha megégett volna, a bejáratot körülvevő folt mintha hamu és korom lenne), a barnák viszont a földet, megnyugvást, sőt valami meghittséget. A fekete-barna színpárról különben azt hinné az ember, hogy nyomasztó és lehangoló, de nem vagy nem csak: talán mert annyi olyan régi képen látni ezeket a színeket (ha ilyen abszolút, megalkuvás nélküli feketéket talán nem is), amelyek lakásbelsőket ábrázolnak, vagy idős emberek arcképein, akik többnyire fekete ruhát viselnek. Nyilván nem véletlenül: egy bizonyos életkor után mintha a szemünknek ezek a színek esnének jobban. És úgy látszik, árnyalatokban sem kevésbé gazdagok: én legalábbis annyi néznivalót találtam „A régi temetőn”, mint, mondjuk, valami késő gótikus oltárképen, szentekkel, angyalokkal és kockázó katonákkal a bal sarokban...

 

 
 


 

Mindig ugyanott

A/82/48, olaj, farost, 35x35, 1982., Kiscelli Kastély,
        Fővárosi Képtár tul.

 

 

FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ

 

 

 Mindig ugyanott. Hogy hol? Valahol lent, a mélyben. Talán: egy szakadékban. Tíz évvel ezelőtt, Váli Dezsőnek egy képét megpillantva gondolkodás nélkül ezt mondtam: szakadék. A hátára ragasztva később fölfedeztem a címet: Sötét hónapok (Hölderlin). Nem tévedtem. Hölderlin neve hallatán bennem mindig a „szakadék” szó ötlött fel. Abgrund. Abgründigkeit. Bele lehet zuhanni. Sőt bele is kell. Mert van, amire csak ott lehet rátalálni. Valamire, ami rétegről rétegre rakódott ugyan le, de, a fizika törvényeit megcáfolva, ahelyett, hogy dombbá növekedett volna, lefelé mélyült. Talán a lélek törvényeinek engedelmeskedve. Ahol minden megtalálja a maga helyét. Mindig ugyanott. A lélek szakadékában. Ami hol üres, hol pedig olyan, mint egy zsúfolt kamra.

Nem természetadta az ilyen szakadék. Meg kell teremteni. Egy mesterséges tér. Mű-terem. Műterem. Amiket Váli Dezső évek óta fest. Nekem ez a kép is egy műtermet mutat. Még akkor is, ha nem látom rajta a jól ismert priccset, asztalt, széket, börtönt idéző rácsozott ablakot. Mégsem érzem másnak e kép terét. Mint a műterem-képeken, pontosan itt sem egészen azt látom, amit látni szeretnék. Ha közel hajolok, minden elmosódik; de akkor sincs több szerencsém, ha hátralépek. Bárhonnan nézem is, a kép mindig „bemozdul”. Egymáson csúszkáló jégtáblák. Nincs ideális távolság, nincs megfelelő látószög, nincs szilárd talaj. Mégis, a festmény „rendben van”. Talán éppen ettől a sok „nincs” -től. Egyik a másikra rakódik - valamennyien pedig szakadékká mélyülnek.

Mindig ugyanott. Hogy hol? A megannyi „nincs” szakadékában. Ott, ahol a dolgok azt oltják ki egymásból, amitől felismerhetők lennének. Ettől hasonlítani kezdenek, anélkül, hogy azonossá lennének. Mint később az enyhén megdőlt műterembelsők vagy az űrben lebegni látszó zsidó sírkövek, a formák itt is egy láthatatlan, geometriailag elhelyezhetetlen középpont felé tolakszanak. A lélek középpontja felé. Óvatosabban fogalmazva: oda, ahol a lélek magára remél ismerni. Ahol minden forma ugyanarra utal, bár egyik sem ugyanazt mondja.

Az emlékezés képe ilyen. Az emlékezés forrása a görögök szerint éppúgy az Alvilágban fakadt, mint a feledésé. Valamire emlékezve az ember meg is feledkezik valamiről. A feledés révén hántja le magáról azt, ami az emlékezésnek útját állja. Aki visszaemlékezik, az az esetlegességek labirintusában a saját magához vezető útra lép rá. A véletlenben a sorsszerűt sejti meg. Vagy a sorsszerű zuhan rá, bárdként. Minél nagyobbat üt az emlék, annál biztosabb, hogy az emberben valami kikezdhetetlent, érinthetetlent talált el. Az ütéstől ez ritkán törik össze - talán nem is igen tud összetörni -, sőt, még szilárdabb lesz. Egyik csapás a másikat erősíti; addig döngölik egymást, míg szakadékká nem mélyülnek. Így működik az emlékezés, az anamnészisz, amit Platón az egykor látott ideák újra megtalálásával társított, Jézus pedig a saját passiójába való beavatódásnak tartott.

Mindig ugyanott. Pontosan nem tudom, hol. A szakadékban. Hölderlin lelkében. Egy zsidó temetőben. Váli Dezső műtermében. Az emlékezés súlypontjában. Vagy egyszerűen csak: egy faroston, amelyen a sötétlő barna és kék színek, ahelyett, hogy agyonnyomnának, erőt és szilárdságot sugallnak, az azúrosan, lilásan, fehéren és szürkén derengő színek viszont, ahelyett, hogy a magasba röpítenének, befagyasztanak, mintha folyékony borostyánból lennének.

És - ha emlékezés -, akkor az is eszembe jut erről a festményről, hogy a középső kék-fehér folt olyan, mint a kötélen száradó ruha. Annak emléke pedig, akinek „szürke haja” az „ég vizében” kékítőt oldva föllebben az égre, nem idéződhetett volna fel, ha nem lett volna, aki „már egy hete” csak őrá gondol. Az emlékezés: beavatódás. Az ég szakadékát nyitja meg előttünk, itt, a földön.

 


 
 


 

Csend a szobában

A/83/1, olaj, farost, 60x60 cm, 1983.,

Bognár Róbert tul.

 

 

BOGNÁR RÓBERT                     

                           

 

                            1

1983.: Váli absztrakt korszakának utolsó éve, és a kép persze absztrakt, de amúgy nagyon is figuratív: a szoba csakugyan szoba (vagy műterem); a festő a belülről-felülről kivilágított tépett peremű asztal (vagy perspektíván billentett, megemelt padlósík) jobb alsó sarkába szemétlapátolja a padlószemetet, művészien rendetlen rendbe rendezi, ceruzával egymásra-egymásba rajzolja a gyűrt papírokat, nyesedékeket, képkeretdarabokat, miegyebet. A kereten túlról felhemzsegő padlószemét részint az, ami: formák és színek kigondolt-véletlen találkozása, részint pedig az, amit a néző (akár a festő is, ha patetikus hangulatban van) beleképzel: mondjuk, folyton megfékezett, mégis ki-kitörő szenvedélyek gubanca: az a szőrös barna 7-es talán a kísértő bűnök alakzata, a feléje kúszó hideglelős-fehér elmaszatolt nyúlvány talán egy bebábozódott szerelem.

                                              2

Váli Dezső Csend a szobában című festményét 1990 őszén vásároltuk. Akkor már volt egy ajándék Válink. A Színes műterem (120 x 120 cm, olaj, farost, 1987.), úgy viselkedett lakótelepi nagyszobánkban (570 x 305 cm, diszperzit, beton, 1974.) ahogy kell: tágította és (cseppet sem tolakodóan) betöltötte a teret, napvilágnál is, gyér lámpafényben is világolt, fellengzősen szólva megváltoztatta a világunkat, de mintha mindig is ott volt volna.

  A Csend... fölkerült - a festő keze által, pont jó magasságba - a háló-dolgozószoba falára, és zajos csend támadt. Hetekig őkörülötte forgott a világ. Háromszor cserélt keretet - a művész keze által -, mert a fémkeret hűvös volt, a keskeny fakeret keskeny, a széles széles. Lekerült az üveg, mert nagyon becsillogott, de üveg nélkül meg meztelen volt a kép. Vissza az üveget! Mégiscsak maradjon a széles keret!

1992-ben új lakásba költözünk. Tetőtérbe. Az igazi nagy szobában egyetlen függőleges nagy fal, azt is megosztja a kémény kiugró, megtörő vonala. A Színes műterem elfoglalta méltó helyét a jobb oldali síkon. Mellé tettük a Csend...-et. Nem volt jó. El volt nyomva. Eljelentéktelenedett.

Képtárban máshogy lenne. Ott a Csend... jobban vonzaná, lekötné a figyelmet. A Váli-életmű majdani kutatójának pedig bizonyára fontosabb és érdekesebb lesz a Csend..., mint a Színes műterem. Hiszen annyi minden elemezhető rajta (benne)! Például, hogy az a látszólag egyszerű és természetes narancsszín vonal a kép felső pereménél hogyan ellensúlyozza a padlószemét szofisztikált rajzburjánzatát. Vagy hogy bár rendhagyó és magányos kép, megelőlegezi a későbbi műteremkorszakot.


 
 


 

Régi zsidó temető (vázlat a gyászhoz)

A/84/45, olaj, farost, 60x60 cm, 1984.,

Rácz István  tul.

 

 

KOMORÓCZY GÉZA

 

 

 

SZEMÉLYES ZSIDÓ TEMETŐINK

 

Sokan vannak bizonyára, akik Váli Dezső terjedelemre is szuggesztív „zsidó temető”-képsorozatát főként mint festményeket nézik: elvontan, mint egy téma variánsait. Ez a több tucat kép a számomra: jel. Az az egy, amely a sorozatból - a festő ajándékaképpen - tanszéki szobám falára felkerült: a baráti gesztusé. Az első, pontosabban: első egynéhány temetőkép, amelyeket az Ernst múzeumban, egy kiállításon, váratlanul megláttam: jele volt annak, hogy egy embernek, aki személyében, a szó közönséges értelmében, esetleg nem is illetékes, megrezdült a lelkiismerete. Ez hirtelen felismerés volt nekem magamnak is. A lelkiismeret mindannyiunkat illetékessé tehet. A később a kopár műteremben - alighanem csak hiányosan - megnézhettem sorozat s a leginkább tanulmánynak tekinthető fekete-fehér képek százai határozottan jelezték, hogy Váli Dezső temetőfestményei nem egzotikumok. Ezt a teljesítményt csak személyes érintettség válthatja ki. A fényképek, amelyeket éveken át országszerte s a határokon is túl, eltökélt kitartással készített, s amelyek egy része utóbb könyvvé vált: zsidó temetőinek fotóanyaga hosszú időn át ott volt a tanszékünkön, letétként, tanulmányoztuk is őket, de inkább csak folyamatosan a tudatában voltunk annak, hogy vannak. Nem mondanám, hogy a felvételek mindenben megfelelnek az újkori héber epigráfiában elfogadott dokumentációs követelményeknek. Fej felől fényképezett sírkő, növényzet takarta felirat nemigen lehet alkalmas történeti feldolgozásra. De Váli Dezső minden képének hangulata volt: az érzékeny ember lelkiismereti érintettségét sugározták. Már azzal is, hogy vannak. Ha  a zsidó temető elhagyatott is, vagy annak látszik, azért, mint beszédes eufémizmus-neve mondja: „az élet háza”: éppen azért él, mert kívül van az időn, mert bolygathatatlan. Örök; lényege szerint az. S annak, aki felkeresi, nem csupán elhunyt régiek sírjai, bár ez sem csekélység: annak, a lelkiismeretben illetékesnek, éppen elhagyatottságával idézi az emlékezetébe mind a nem természetes halottakat. Azokat, akik eltűntek, akiket elpusztítottak: akik szeretteik sírján fél évszázad óta nem tudták elhelyezni a látogatás és megemlékezés kavicsait - mert őket magukat megölték. Váli Dezső a zsidó temetőkben nem egy-egy halottat keresett fel, nem törődött a fénykép dokumentumszerű hitelességével sem. Ő az örökkévalóságra nézett. Festményein is, nem valóságos sírkövek vannak, nem feliratok, egykori élők sírjelei; temetőit szinte csak szimbólumok teszik zsidó temetővé: a Dávid-pajzs, például. De éppen ez a határozott jelképiség, az egyszerű formák és tompa színek között, ez emeli át zsidó temetőit a mélyebb jelképesség világába. A „zsidó temető”-sorozat: megrendültség a gonosz, értelmetlen pusztítás fölött, s megrendült tapasztalása annak, hogy a múlékony: van, él, és sírokban, temetőkben is elpusztíthatatlan, örök élet.

 



 

Régi zsidó temető (alkonyat után) 

A/84/47 olaj, farost, 60x60 cm., 1984.,

S. Nagy Kata   tul.

 

 

RADNÓTI SÁNDOR

 

 

 

ÖNIDÉZET

 

A szenvtelenség a kortárs képzőművészeti alkotások befogadásának fölötte gyakori velejárója. Számos irányzatnak és művésznek intenciója is ez, de ahol más vagy ellentétes intenciót sejtünk, ott a művészi eredetiség intellektuális önkénye, a művészi köznyelv hiányából következő bizonytalanság (az egyes művek önálló - nem mindjárt az egész addigi életművet beszámító és a kontextust rekonstruáló - értelmezésében és megítélésében) vagy a formalehetőségek kimerülési tünetei idézhetik elő ezt a recepciót. Ritka az, a régi mesterekhez hasonló intenzitású hatás, amelyet e sorok írójából legutoljára Francis Bacon, hazai terepen pedig Jovánovics György és Váli Dezső művészete váltott ki.

(Radnóti Sándor: Hamisítás. Magvető, Budapest, 1995. 197. old.)      

 

      

 


 

Régi zsidó temető - sötét kő

A/84/49, olaj, farost, 60x60 cm, 1984., Váli Miklós tul.

 

 

VÁLI ZSÓFIA

 

 

 

Apókám!

Nagyon szeretem a zsidó temető képeidet, mert azt hiszem, ezek ábrázolnak téged a legteljesebben. A kép „Sötét kő” igazán te vagy nekem. Benne érzem az összes tulajdonságodat. Nagyon finom, érzékeny a színvilága, gyönyörűek benne a találkozások. A kép egészére tekintek, nincsenek benne kiemelve motívumok, és mégis részletgazdag. A háttérben a kis fehér kő éppoly érdekes, mint az első kőben a csillag vagy a gallyacska hátrébb. A kövek elhelyezkedése a belső barázdáltságodat mutatja. Nagyon tiszta, őszinte a kép látványa. Nyitott. A fekete kő a te borongó, szomorkás lelkedet adja, nem rejtegeted benne magadat, a mibenlétedet. Abban a fekete kőben vállalod a földi valóságot. Az önzés is eszembe jut róla. Egy szép, tiszta életet élni vágyó ember elbukásait érzem ott. (Bár ez az egész talán már belemagyarázás.) Túlontúl ismerlek ahhoz, hogy függetleníteni tudjam a látványt tőled. Te nekem egy olyan ember vagy, aki nagyon tisztán látod az Istenhez vezető utat, borzasztóan törekszel, hogy elérd, és nagyon sok munkát szánsz rá, de olykor elbotlasz. Az egész életed egy koncentráció, ami gondolom, tudom, néha neked is iszonyú nagy teher. Egy keresztút. És én pont attól látlak nagyon őszintének, és tisztának, mert pontosan ugyanezt látom a képeidben és a viselkedésedben. Küzdés, elbotlás.

Szép munkának tartom az életedet.

 



 

Régi zsidó temető (nyugalom)

A/85/10, olaj, farost, 60x60 cm, 1985.,
                 Yad Vasem, (Jeruzsálem) tul.

        

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

MARGÓCSY ISTVÁN                                      

 

 

 

 

A TEMETŐK SZÓLNAK, SZERETETTEL,      

VÁLI DEZSŐNEK

 

 

...Elrémülve tekint, oh temető, reád

A tündér hatalom s a ragyogó dagály,

Látásodra szemek vázai s a világ

         Álorcái lehullanak.

                           ...

 

Minden szál fű, virág, melyre tekintek itt,

Érző szív vala, mely ömlede, mint enyém;

Minden porszem ugy élt, úgy szeretett, örült,

         Mint e gerjedező kebel.

 

Látom hangyabolyi míveidet, világ!

Mint szórja s temeti a nagy Örök keze,

Látom, hangyasereg! mint tusakodsz, s tolongsz

         Sírod partjain és porán.

 

Jertek bámulatos bajnokok és nagyok!

S ti, kik nem meritek nézni az elmulást,

És ti porba-nyögők, jertek ide, s velem

         Élni s halni tanuljatok

 

                  ***

 

...Mi emberek, sötét erők,

érezzük, napjaink letelnek.

S ha érezzük, a vég előtt,

mint dögöt a légy, a világ ellep.

Eszmék északi fénye mellett

mért őriznők hát az időt?

Miért piszkálnánk húnyt szerelmet?

Én fölgyújtom a temetőt.

 

 

                  ***

 

...Izzik a menny, izzik a medence,

a temető száz égő kemence,

         vérző tetem a kereszten, 

         rög a dunna, sár a párna,

         mégis mindnek örök álma

                  a jóságos Isten.

 

                  ***

Az idézett szólók (és a művek keletkezési ideje):

Berzsenyi Dániel (1815), József Attila (1935), Weöres Sándor (1948)

 


 


 

Régi zsidó temető (kezdetben)

A/85/11, olaj, farost, 60x60 cm, 1985.,

a művész tul.

 

 

 

 

VÁSÁRHELYI ANZELM O.S.B.

 

 

Négy düledező sírkő: egy súlyos fekete tömb egész közel van, szinte a kép síkján innen, egy átlátszó forma anyagtalanul lebeg a kerítés fölött, mögött, két kő pedig egymást támogatja a horizont vonalán a sötétülő súlyos ég alatt. Düledeznek és távolodnak, lépdelnek a még látható világból a láthatatlanba. Minél messzebb jutunk a kép terében, annál fényesebb és feketébb a táj. A hegygerincen túl van fehér, és van fekete. Van jobb oldal, és van bal oldal, ahol lesz külön helye a juhoknak és külön helye a kosoknak.

A Pászka ünnepét ülték, amikor minden eldőlt: ki jobbra, ki balra. Egyesek szétszórattak, mások a tömegbe olvadtak - miképpen kezdetben, most és mindenkor. És amiképpen a test, azonképpen a kő is átlényegül, elenyészik. A táj mozdulatlan, csak a fény borzolja felszínét. Rejtett forrrásból, a képen túli világból tör fel, a sötétség pedig, ott, fölül, baljósan sugárzik. A derengő szürkeség: átmenet a fehér és a fekete között.

Telített üresség népesíti be ezt a temetőt. A sírkövek kontúrját kitölti, feszegeti az űr. A halál utáni élet bizonyossága immár nem bizonyosság. A kerítés semmit sem határol el: a temetőkert árnyéktalan árnyéka életünkre vetül.

Húsvétra várakozik a kőbe dermedt élet. Nagyböjtben Váli újságpapírra rajzolt Keresztútjának tizenkettedik stációját nézem itt, a diákkápolnában: „Halál és győzelem.” Dicsőség az Atyának a Fiú által a Szentlélekben, miképpen kezdetben...

 


 
 


 

 

Régi zsidó temető (az ígéret földje)

A/85/24, olaj, farost, 120x120 cm, 1985.,

Miskolc, Herman Ottó múz. tul.

 

VOJNICH ERZSÉBET       

 

 

Deske,

néhány megjegyzés:

1. Fény: talán alulról jön: „a föld világít”. Ez jó.

2. Az egész kép kicsit zsúfolt. Több kép van benne.

3. Zavar a kerítés. A virágzó izé pláne. Az a kis fehér

    kő meg „kiesik”. Egy kis lazúrral visszanyomnám.

4. Íme néhány példa: (lásd túloldal)

5. Sok az egyforma méretű kis forma.

6. Szűkszavúbban komolyabbá válnak a mondatok.

 


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

    

 


 

Régi zsidó temető (Ferenczy Károly emlékére)

A/86/21, olaj, farost, 120x120 cm, 1986.

Magyar Nemzeti Galéria tul.

 

 

KONRÁD GYÖRGY

HOMMAGE AUX CIMETIÈRES

ET À DÉSIRÉ VÁLI

                                    

 

kollázs (részlet)

-A kisvárosi zsidó temető előtt hajnali esőben kimosott nyárfasor vibrál, a sarokvasától megvált rácsos kapu a terméskőfalnak támaszkodik: innen se vinni, ide se hozni nem lehet semmit. Muzeális temető, az utánpótlás füstbe ment, kitért, vagy elvándorolt. A hitközség száz liberális éven át terjeszkedhetett, itt a jobb családok egész kis kertet vásárolhattak, hogy földig érő fehér ingben, kaviccsal a szemhéjukon, annyi szorgalom után arccal keletnek pihenjenek, mint a foszlós pénteki kalácsban a ráncos mazsola. „Megszabadultál, gyászolunk” vésették kőbe a hozzátartozók, elmondták érte a halotti imát, és tették a dolgukat üzlettel, házzal, ő csak lengedezzen, amerre jólesik. Se őr, se pap, se sírásó, se vendég, csak tömör madárzsivaj, végre egy kecske jön elém, pofaszakállas múzeumi kalauz, leszegi gyászcsillagos homlokát, meleg rovátkás szarvát megfogom, hívogatólag családom síremlékéhez vezet. „Ők azok, nemde?”, s választ sem várva - nagyapám fölött, a hasát csiklandó fűben ízletes kamillavirágot harap. Ők azok, kimagasló család, kimagasló sírkövek. Mintha az első sorban megvásárolt templomi páholyukban imádkoznának, zárt fekete rendben állnak az esőben, szélben fényeskedő szuroksötét gránithasábok. Mind többe került, mint egy családi ház, a háború sem tett kárt bennük, lepattogtak róluk a géppisztolygolyók. Kétnyelvű felirattal a föld alól is megszólalnak ezek a gőgösen adakozó polgárok. Keménygallér, csokornyakkendő, mellényzsebükből kibukó arany óralánc ad hitelt cseppnyi gunyorosságtól fűszerezett méltóságuknak. Dédapám és nagyapám sírkövén két középen széttárt ujjú kéz, a kohaniták jele. Őket hívták fel a templomban a faragott ajtókkal elzárt tóraszekrény elé, hogy a cédrusfa tokba csavart kéziratos tórát kivegyék, és karjukban tartva, mint a csecsemőt, elénekeljék a papi áldás verseit. Csak Áron ivadékainak, papi őseiknek volt joguk a frigysátorba belépni, s a kinyilatkoztatás kőtábláit megérinteni.

-Apám még egyedül vár a ravatalon, mintha a születésnapját ünnepelné. Orra fölött kidudorodik a selyemterítő, tolvaj kíváncsisággal az álláig lehúzom. Ajka ugyanolyan sárga, mint a homloka, kényelmetlenül elcsukló nyakkal fekszik, ahogy az akasztottak. A horganyzott öntöttvas állólámpában erőtlenül hunyorog a légypiszkos villanyégő. Körülsétálok apám szobájában, a sarokban félrebillentem a nyolcágú falikar gyertyaégőfüzére alatt az előreduzzadó szürkésfehér kárpitot. Mögötte egy másik holttest tartalékban, alatta egy harmadik, a sorsukra várnak, másnak is kell a hely a búcsúágyon.

-Ebben a kisvárosban csak a temetőben vagyok otthon, zsidóban és reformátusban egyaránt, itt aztán ismerősök között. Sírkőn és fejfán meghitt nevek. Leültem a fűbe dédapám sírja mellé, hanyatt dőltem, valami görcs kiállott belőlem, mintha lefolyt volna a tagjaimból a földre. Tapogattam a héber betűket a fehér márványsíron, a betűk vájatából az aranyozás már kikopott, de a vájat megmaradt. Ujjammal követtem a két egymás felé forduló kéz vésetét. Nézem a csiga nedves nyomvonalát a kövön. Adom még alább is. Nem nagyszerű, hogy még fel tudok állni? Még vihetem az irhámat innét.

-Képzeletben néha elkísérem magamat a temetőbe, engem temetnek. Ahogy az egybegyűlteken végigtekintek, együtt szipogok a szipogókkal, aztán gyorsan megunom a szertartást. Behatolok a temető mély, elhagyott ösvényeibe, ahol a borostyán régen ellepte a sírokat. Már ott magasodik fölöttem a friss sírdomb és az a fullasztóan sok koszorú. Kikecmergek alóluk és tanakodom: surranjak az ittmaradók után leskelődni? Ha nincs dolgom velük, miért lebzseljek közöttük merő szellemi kiváncsiságként? Ennyi volt az egész? A semmi a valamivel álcázta magát. Minden történés becsapott, közelebb sodortak a játszma végéhez. Ez volt a megbízatásuk, ez az érdekes becsalogatás a semmibe. Elfordítom a tekintetemet az élőkről, és megyek gunnyasztani isteni világosságból szőtt vackomba.   

 


 


 

Szürke műterem

A/87/13, olaj, farost, 60x60 cm, 1987.,

Rácz István tul.

 

 

 

LATOR LÁSZLÓ

 

 

 

 

 

 

                                                       

 

 

 

   

 

SZÜRKE MŰTEREM - VÁLI DEZSŐ KÉPE

 

síkidomok formák elkülönülve

ez egy majdnem-geometria rendje

ha szürke hát hol itt a tiszta szürke

mögötte mintha cinkfehér derengne

a vékony ecsethegy rajzolta rácsnak

úgy feszül a külső fény szinte átcsap

már szinte benn a félszobányi térben

s mert a fekete kékesszürke barna

zárt mezeit hiába ostromolja

úgy árad úgy habzik hát rá a falra

hogy úgy világít az a fal fehéren

mintha nem is fal mintha semmi volna

 

csak a tárgyak csak azok izzanak

a forrástalan fényesség alatt

még fehérebben éppen csak kiválva

közegükből mégis szilárdan állva

szürkésfehér fehér és még fehérebb

dől neki merőleges feketének

függőleges vízszintes fekete

teremt egyensúlyt ad vázat a térnek

mert ez nem színek versengése de

lapok és síkok szerkezete

fehér fekete szürke barna tér

de legtöbb benne mégis a fehér

                                                       

nem a festőállvány az asztalok

valami más ígéri hogy

ebben a festett térnél tágasabb

ürességben valami felszakad

hogy ez a senkié és semmié

ez a termékeny anyaméh

megnyílik befogadja és kiadja

azt ami még alig több mint a semmi

de bizonyosan meg fog majd jelenni

        körülrajzolható alakja


 


 

Műterem, középen egy szék

A/88/24, olaj, farost, 100x100 cm, 1988-90.

Esterházy Péter tul.

 

 

ESTERHÁZY PÉTER

 

 

MI HIÁNYZIK HONNÉT

 

Egy olyan szobában ülök mostanság, amelyben nincs Váli-kép. A lakásban sincs, a házban sincs: idegen helyen vagyok; jól. Nem minden szobából hiányzik Váli. Ettől egy szoba még nagyon is rendben lehet. De ha már, kicsit véletlenül, ideértünk, fordítsuk meg: való-e kép egyáltalán lakásba? A lakásainkba? Olyanok-e a lakásaink (vagyis az életünk), hogy satöbbi, illetve olyanok-e a képek (vagyis az életünk), hogy satöbbi?

 

Mekkora is az, amelyik nálunk lóg? Nagy. Milyen nagy? Nagyon nagy. Mintha betakarná az egész falat. Vagy ellenkezőleg: hatalmas ablakot vág a falba, szorosan a másik, valódi ablak mellé. Evvel nyilván statikailag megbolondítja a házat. Földúlja. Elveszélyesíti. Nincs jó helyen, két okból sem. Egyrészt mintha el volna dugva, került, ahová kerülhetett, másrészt a fények úgy esnek rá, hogy betükrösödik, és akkor téblábolni kell előtte, oldalt hajtogatni a fejet, alkalmas beobachtungsstellét keresni (és végül nem találni).

 

Elsőre: kietlen hely. Egy börtön, ott a rácsos ablak, a priccs nem látszik, a kübli se, csak egy szék. Az elítélt sem látszik. Nyilván jó oka van, hogy idekerült. Nevetséges volna mindannyiunk ügyét justizmordnak tekinteni. Nem; jó ok. Vagy: szikár hely. Egy cella; aki itt él, nem kívülről kapja a fényt, a priccs nem látszik, a szerzetes sem, csak a szék. A szék a társa. Vele osztja meg a teret. Aki itt él, egyedül van és egyedül akar lenni, de nem magányos. Vagyishát ez nem ilyen szépen van, nincs így kiendlizve. Vereségek sora látszik a képen. „18 éve hallgatok ebben a szobában, amiben élek.” És: „Nem jó képeket kell festeni, hanem újakat mondani.” Vagy: akár egy álom. A szék mintha egy másik álomhoz tartoznék. Színek nincsenek. A színek: ha akarom, lilás, ha akarom, barnás, ha, akkor szürke. Ha meg sokáig nézem, benne leszek a képben, ami mint kilátás elég nyomasztó. Vagy: univerzális hely. Olyan, mint a németalföldi „kis” képek. Mindegy, mi van rajtuk, egy falu látképe, egy csokor virág, egy arc: ott az egész. Világábrázolás. A kozmosz nem kicsi vagy nagy, hanem egész. Teljes.

 

Váli képe: a hely, ahol most vagyunk. A nagy világon e kívül. Nem az ő helye, hanem mindannyiunké. Az sikerül neki, ami XX. századi művésznek ritkán: én-ből mi-t csinálni (szándékosan nem a teremteni szót használom).

 

Egy olyan házban élek, amelyben van Váli-kép. A kép kedvéért át kéne építeni a házat, egy kicsit; és nem vet sem rám, sem a világra jó fényt, hogy ez csak mint tréfa értelmezhető.

Másfelől: a kép által lett olyan otthonom, hogy hiányoznék a kép belőle.

 

 


 

Zöld műterem

A/88/26, olaj, farost, 100x100 cm, 1988.,

Z. Szabó László tul.

 

 

 

 

HANÁK PÉTER

                                  

 

 

 

EGY MŰTEREM ARCAI

                                  

Hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?

Te ismered a házam, s ha emlékezni tudsz a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor éjjel a Garas utca, ahol lakom.

De azt talán nem tudod, hogy a szobám délnyugati sarkában terpeszkedik egy karosszék, benne én, éjféltájt. Ez a meditáció fotelje. Vele szemben, a keleti falon egy kép, egy a Váli műterem-sorozatából. Nekem az éjféli meditáció tere, tanúja, társa. Kétéves, még fiatal nálam, de öregnek született, szikárnak, sivárnak. Két éve, amikor jött, a jövendő szobám benyomását keltette. Éppen megfelelt az öreg tanár és fiatal nyugdíjas éjjeli meditációinak. Ha ránézel, első látásra lehangoló, talán megdöbbentő. A műterem elhagyatott, falai jobbra-balra dőlnek, mintha a szoba éppen szétesnék. A teliablakos fal megtörik, rácsszerű, a jobb oldali falon keret, benne vörösesbarna tárgyatlan vászon. A szoba közepén vázlatos asztal, amely a fizika törvényei ellenére áll, vagy lebeg, előtte hasonlóképpen törvénysértő háromlábú - töröttlábú - szék, karfa nélkül. A barnás-sárga tónusú szobában minden vázlatos, csak a parketta rajzolata szabályos, mint egy labirintus.

Ez a látvány leírása. A képet nem lehet elbeszélni. Színeit és vonalait, és ezek szavakkal ki nem fejezhető, csak megérezhető kapcsolatait nem lehet ézékeltetni. Legfeljebb: értelmezni. Ha tanult műértő volnék, azt mondanám: színei árnyalatban és hangulatban Schiele sárgásbarnájára, az ölelkező testek, gyötrelmek és borongások színére emlékeztetnek. Még azt is hozzátenném: ugyanez a műterem egy évtizede még zöld volt, illetve zöldes-fehér tónusú, egyensúlyozott vonalakkal, ép tárgyakkal és reményekkel. Ha korszerű műkritikus volnék, neoposztmodern csendéletként értelmezném a képet, amelyen nincsenek virágok, vázák, narancsok, tengeri herkentyűk, nincs élet sem, csak: csend. Ámde lakótársként, éjjeli meditációim tanújaként csak annyit mondhatok róla, hogy sokféle arca, egyénisége - divatos kifejezéssel élve: „többes identitása” van. Ha filozófus volnék, rámutatnék az immanens identitásra, amely a festő génjeit örökölte, az ő szín- és formakompozícióit reprezentálja. Ebben nyilvánul meg a kép festőisége. (Vagy ha ilyesfajta esztétikai kategória már érvényét vesztette volna, fogalmazhatnám úgy is, hogy ebben nyilvánul meg a festő szubjektív énjének, egyéni nyelvének színben-formában kifejezett objektivációja.) Talán addig is elmerészkednék, hogy létezik egy metafizikus identitása is, amely kognitív módszerrel nem ismerhető meg. Számomra azonban egy harmadik „identitása” tárulkozott fel. Az én képem asszociatív, a hozzám társulás és a gondolattársítás értelmében egyaránt. Számomra, ha reggel gyűrötten ébredek, és reménytelenül húzom fel a redőnyt, a kép a vigasztalan lepusztulás mementója. Ha rossz napom volt, akkor sötétedéskor a magányt sugallja, olykor talán enyhíti is. De az éjjeli meditáció órájában a barnás-sárga tónus megvilágosodik, a padló kemény rajzolata felpuhul. Ilyenkor a ferde ablakfal, a lebegő asztal, a törött háromlábú szék az otthonosság nyugalmát árasztja. Olykor az is felsejlik: az elmúlás békességét közvetíti.

Ebből látható, hogy itt valóságos asszociációról, valóságos társulásról, kölcsönösségről van szó. Mert nemcsak a napszakok, nemcsak a külső-belső meteorológia, nemcsak a kedvek, örömök-bánatok változtatják meg az anyagi mivoltában változatlan, de lelkületében változékony kép arcát, hanem az ő színeváltozásai, hangulatai és hangsúlyai is visszahatnak rám. Enyhítik-búsítják reggeleimet, estéimet, és az éjféli órákat.

Így lett Váli Dezső képe közelesen ötven éve lakott szobámnak szerves része, egy hozzáépült, csak számomra látható-lakható zuga.

 


 


 

Fehér műterem

A/88/33, olaj, farost, 100x100 cm,1988-90.

Petri György tul.

 

 

 

 

PETRI GYÖRGY

 

 

Kedves Dezső, úgy is mint két - saját kezűleg keretezett és üvegezett - alkotásod boldog birtokosa:

A Te műveidből tanultam meg a szürke szín rendkívüli gazdagságát árnyalatokban és tónusokban. A tanulás itt azt jelenti, hogy a Te munkásságod demonstrálta számomra, hogy mi  mindent lehet „kihozni” a szürkeségből. Mert amúgy nekem is a szürke a kedvenc színem. Szeretem tematikus makacsságodat. A nálam lévő két kép abból a korszakodból való, amikor folyton a saját műtermedet festetted, ami leginkább börtön- vagy szerzetesi cellára emlékeztet. (Mindkettő kíválóan alkalmas az elmélkedésre.)

Még valami. Ha már a szerzetes szó megjelent a szövegben: valaminő meghatározhatatlan értelemben mélyen vallásosnak érzem művészetedet. Nem valamilyen konkrét felekezetre vagy egyházra gondolok. Hanem az alázatra és arra a puritán életszeretetre, ami műveidből sugárzik.

                           

Ezenkívül: valamikor februárban szeretnék egy disznótorost (hurkák, kolbász, sültmalac - ha hozzájutok - készíteni), amire szívesen látnálak Benneteket.

                             (Amennyiben húsnemevő vagy, csinálok zöldségpástétomot.)

                                                                                                                              Pé Gyé

   


 

Műterem - részlet

A/89/15, olaj, farost, 100x100, 1989-90

Székesfehérvár, István kir. múzeum tul.

 

ZÁVADA PÁL                     

        

 

AHOL A MŰ TEREM

 

részlet

 

...nyakában nyűgeivel ismét fáradságos utat kellett megtennie, míg végre maga mögött hagyhatta a telis-teleélt tereket, valósággal zsúfolt termeket, hogy kulcsra zárva ki magát beléphessen a szabadba, s ameddig csak a szem ellát, hordhassa körbe tekintetét a tartós figyelem dacára is újra ismeretlen tájon, majd mélyet szippantott a tágasság végtelen terpentinillatát ígérő, friss levegőből, elrendezte kicsit a tereptárgyakat, a remélt irányba fordulva terítette le pokrócát s helyezte feje alá szerszámostáskáját, aztán combjához illesztett tenyérrel vigyázzba feküdt, számolt, megállt harmincötnél, itt kezdi, s majd ennél is fogja abbahagyni, gondolta talán, miközben elaludt, és az irgalom közelgésére vágyva feküdte végig álmát percről percre valóban a harmincötödikig, amikor hirtelen fölülve s tényleg a bizakodás irányából kapta szembe a délutáni megvilágosodást, míg pillái látószögmérőjén áthunyorítva azt is fölbecsülhette rögtön, hogy a fölfénylő, szabad tágasság földi mása szintúgy mintegy harmincöt (ha pedig amonnan veszi: száznegyvenöt) foknyit elfordulva, önnön eredetijének vagy másfélszeresére nyúlva, derengő fényű, ferde hasábokban terül el a lábai előtt, saját megművelt terében, ott, ahol...

                                                                                   

 


 


 

Műterem - asztalkával

A/89/9, olaj, farost, 100x100 cm, 1989.

Szombathelyi Képtár tul.

 

 

GYÖRGY PÉTER

 

 

Nem panaszként említem, de nehéz dolog Váli Dezső műteremképéről írni, mert a szinte szemérmetlen őszinteség, ahogyan alkot, csupán az ő előjoga.

Ő a festő, s enyém a kommentár tiszte lehet. Mármost a helyzet az, hogy az üres szoba mítoszát Váli szinte a végletekig vitte, tehát az életforma problémáját, a mindennap makacsul keresett választ: miként éljek, miként viseljem el a létet, nos a végső kérdéseket Váli egyre makacsabbul és magasabb színvonalon festői kérdéssé tette. 

A kérdés pedig a következő: miként és minek látszik az üres szoba, a műterem, az otthon. Cellának, a végtelen terek iszonyatát felismert, azoktól elzárkózó, a rettegéstől uralt néma világnak? A csalásmentes, kiméletlen önvizsgálat igaz terepének? Hol is vagyunk tehát? (Telt a szív, üres a világ.) Ez lenne hát a hely, ahol a festő megszabadul a világtól, a javaktól, a tárgyaktól, evilág megannyi elkötelezettségétől? Ez lenne tehát a végső hely, az utolsó utazásra készülődő magányos elmélkedő eszmélésének színtere? Mely épp attól oly látványos, hogy abban nincs már semmi, ami látható. Van Gogh szobája a Margit körút felett lebegő műteremhez képest Versailles. Vajda Lajos szentendrei műterme az Esterházy kastély. Nincs itt semmi felesleges, lényegtelen, hiú, talmi, földi. Csak a némaság, a messze nem emberi perspektíva látószöge. Váli leveszi a plafont és bebámul saját életébe.

De hát igaz-e mindez? Nem roppant festői és gyengéd-e mindaz a líra, amin a tanult szem elmerenghet? A végtelen melankóliával megfestett monokróm szürke, a leheletfinoman kidolgozott kék, a megannyi ígéretes fényt - ó, külvilág - felvillantó ablak. Nem roppant esztétikus és szép-e mindez? Nem ez Váli legmélyebb célja-e? Viselni az elviselhetetlen súlyt, megszabadulni minden hiúságtól, de érzékinek maradni. Felismerni és megmutatni, hogy az Istennek adott élet nagyon is földi élet. „Istenem, jártam ezen a földön”, mondja Ottlik - aki élete végén egy másik szobába zárta magát -, s valamiként ezt mondja Váli is. Istenét keresi és a némaságban embereket vár.

Váli nékem barátom. Istenhívő ember, ki tisztességgel és afféle deskés alapossággal szereti a neki rendelteket. Az üres szobában végül a festőiség ellentmondásai a legizgalmasabbak s a legőszintébbek. S ez a legnagyszerűbb és legértelmesebb tett e magányos menetelésben. 

 


 


 

Vuillard műterme

A/91/22, olaj, farost, 40x40 cm, 1991.,

Magyar Nemzeti Galéria tul.

 

 

 

P. SZŰCS JULIANNA

 

 

Éltem a gyanúperrel, hogy ez a mű a valóságban nem ilyen. Persze, Váli képei a fotókon mindig mások. Ami azokon őzbarna, az a felvételeken padlizsánszínű. Ami a vásznon levendula, az a nagyításon pislákoló neonkék. Ami a festményen hangulatát vesztett fekete, az a reprodukción olyan tejbegrízre emlékeztet, amelyen már egy napja szétolvadt a ráhintett kakaó.

Mégis elcsodálkoztam, amikor az Országgyűlési Biztos Tüköry utcai hivatalának egyik szobájában összehasonlítottam az eredetit azzal a fényképpel, amelyet postán kapva első pillantásra nem véltem se hamisnak, se váliatlannak.

A különbségek megrázóak voltak. Először: a valóságban a festék beteges vékonyan, nyomorú kopottan, alélt egykedvűségben vonta be, úgy-ahogy, a rücskére sokat adó lemezt. Nem úgy a felvételen, ott mintha az olajtól tocsogó ecset nyakig mártózna a múlt századi palettán érzéki delikátra kevert vastag, pompás színanyagokban. Másodszor: a valóságban a kép legsötétebb és legvilágosabb pontja között a tonális különbségek kiegyenlítettek. Se a csúcsfény se az árnyék-drukker nem annyira mély vagy magas, hogy kikövetelhesse az alaphangulat érdekképviseletét. Nem úgy a felvételen: ott az elvágott ablakkeret határolta nyílás sötétje annyira ünnepélyes fekete, és a padló oly hisztérikusan világos, mintha harc dúlna a felületen és a jó meg a rossz, az élet meg a halál esélyei döntetlenre állnának. Harmadszor: a valóságban a kép minden alakzata testi is, kísértetes is. Anyagi motívum is, meg amorf folt is. Homogén, jellemét őrző szilárd tárgy is, meg sejtés is sok talánnal. A háromosztatú támla körvonala derengő kék, de mintha a bútor belsejéből hamufedte parázs izzana elő. A nagyasztal leginkább szürke. De mintha felületének alig-színjátszása azt is megengedné, hogy a tompaszögű síkidomot ne pozitív téralakzatnak, hanem negatív formának, szakadéknak lássuk. Veremnek, amelyből szigetként ragyog elő egy négyszögű reménység. A felvételen minden egyértelmű. A négyzet alakú, madárperspekívából ábrázolt kép azon Váli-enteriőrök logikai sorába illeszkedik, amelyeken a légtér következetes kiszivattyúzása és az antropomorf figura száműzése által oly feszes rend teremtődik, hogy abba még belefér a körvonalak lélegző-remegő leheletnyi szabálytalansága is.

Nem mondom, hogy a fotó után rossz képre számítottam.

De hogy a kép nagyon jó, sőt nagyon más, ahhoz helyszínelni kellett. (Ez alkalomból üzenem a művésznek, hogy még a közvetlen szembesítés sem hozott százszázalékos eredményt, és nem is fog hozni soha, addig, ameddig nem akar legalább olajképein szabadulni a keretező üveg undok csillogásától).

Azaz: Váli műve lényegében és programszerűen reprodukálhatatlan. Mint ahogy művészettörténeti ideáljainak azon csoportjai is rendre fönnakadnak a mechanikus sokszorosítás szűrőjén, akik a pedáns keresztségben előbb a Nabis, később pedig az École de Paris címkéi alatt találhatók. Pierre Bonnard festményeinek csak a tartalmi kivonata figyelhető meg az albumokban. Magáért a tartalomért el kell járni a Musée d'Orsay-ba, de legalább annyira a Puskin Múzeumba is. Maurice Denis műnyomó papíron egy kissé reakciós új-monumentalistának hat. A valóságban, tehát például a Théâtre des Champs-Élysées-ben, a kontúrokkal cicázó bánatos koloristaként jelenik meg.

És hát Vuillard, a választott festmény címszereplője! Ez a furcsa depresszív, zárkózott, anti-exhibicionista művész! Akiről barátja, Rippl-Rónai nem felejtette el megjegyezni, hogy „művészete akkor volt a legérdekesebb, mikor feketésszürke-vörösbarna kis képeivel jelentkezett. Sok apró, foltos, sötét, dekoratív hatású képecskéje nagyon finom lelkű művészre vall”.

Vuillard és Váli képeinek keletkezése között eltelt hetven év. Az egyik művész akkor volt finom lélek, amikor még nem is sejtette, hogy miféle megalázó szerep vár a képzőművészetre az aura érzékeny buráját szétpattintó gépi sokszorosítás korában. Vuillard még ösztönösen ragaszkodott a személyes jelenlétből fakadó, és csakis abból fakadó látványörömhöz, mint a szem útján nyerhető legfelsőbb jutalomhoz. A másik már tudja, amit tudnia kell. Ő azért lett finom lélek, hogy túljárjon a civilizáció eszén.                                                 

 
 


 

 

                                                                                  Műterem fehér asztallal

A/93/13, olaj, farost, 60x60 cm, 1993.

Magyar Nemzeti Galéria tul.

 

 

CSEPELI GYÖRGY

 

 

 

HOL VANNAK AZ UDVARHÖLGYEK?

 

Diego Velázquez Las Meninas képének színhelye a madridi királyi kastély festőterme. A Mester előrenéz. A falakon mindenütt képek, hátul egy tükör, melyből a királyi pár nézi, amit a festő néz. Az előtérben Margarita infánsnő keresi hiába játszótársa, egy torz, törpe gnóm tekintetét, aki meredten bámul a semmibe. Az infánsnőt egyik udvarhölgye frissítővel kínálja, miközben a másik féltékenyen figyel. A kép szélén önfeledt lányka játszik egy kutyával, melynek szeme csukva. Ki kit néz, s főként, ki mit lát? Soha nem tudjuk meg.

Váli Dezső festőterméből eltűntek az emberek. Csak a festő maradt ott, de ezt is csak onnan tudjuk, hogy látjuk a képet, amelyet ő festett.

Velázquez és Váli problémája azonos.

Mit lát a festő, és mit látunk abból mi? Mi a fontosabb, amit lefest a festő, vagy amit nem fest le, de lefesthetne, s ezáltal a végtelenre nyitja ki a néző tekintetét? Eszerint persze tökéletes csak a soha meg nem festett kép lehet, melyet Isten fest, ha fest.

        A Műterem majdnem tökéletes kép.

 


 

 

Műterem, példa

A/93/42, olaj, farost, 60x60 cm, 1993.

Kolozsváry Ernő tul.

 

 

NAGY BOLDIZSÁR

 

 

A szék szinte hátradől. Vagy mégsem? Mintha tartaná valami - valaki. Aki nem ül rajta. Mintha lomha, méltóságteljes, kihalásra ítélt állatok egy félfényű térben, úgy mozdulnak: a szék, az asztal, a festőállvány. Az utóbbin festetlen vászon, a nincs a kép, de mégis történnek ezek itt, sugároznak, távol- és jelenlétet egyszerre. Egyensúlyuk tagadja a gravitációt, a végső mozgató láthatatlan, de jelen van, spirituális lény, hallgatag, mint egy indiánfőnök, bölcs, mint egy Isten.

De szenvedélyes is. Nemcsak azok az átsejlő vörösek, nemcsak a szenvedés rajzolatai, keresztek, rácsok mutatják ezt, a szék és a festőállvány égbetörő, kiáltó háromszöge, hanem a gyötrelem, ahogy a három elem egymásért nyúl, de mintha álomban; ólomból vannak, nem mozdulnak, hiányoznak a lábaik.

Műterem? Akol? Imaház? Börtön? Tudjuk, látható, egyszerre mind. Világ, egy gravitációs térben, amely nem a mélybe, hanem befele húz.

Nem lép be senki, nem lép ki senki. Itt van. Hiányzik.

 


 

Műterem - cella

A/93/32 olaj, farost, 80x80 cm,1993.

Bp. Kortárs Művészeti Múzeum, letét

 

 

FINTA JÓZSEF

 

 

Igazi tavaszelő a rémségesen hosszú tél után; a város végre csendes, a Vár majdnem holdbéli lakatlansággal fogad, hunyorgatóan fényes minden. Ebbe a múzeumba ritkán jövök, szoc-reál fasisztoid belső terei olyan múltba rángatnak vissza, amely saját sejtjeimbe is kemény és éles sarkokat, utánzóan semmi íveket rajzolt, s olyan undorral tölt el, amely koporsómat is kibéleli majd. A PALOTA eme szeglete olyan TÁRGY, amelybe nem kellene semmit tenni, önmaga képlete, az „oly korban éltünk” holt-merev JELE. A CSARNOK hatalmas dekonstruktivista bogara is repülésre készül - COOP HIMMELBLAU elszálló madarának szerepére vágyik -, ám ez a kőketrec örökre ide zárja szegényt. A falakon képek, megkérdőjelezhetően öntörvényű, szelektív válogatás plakátjai arról a JELENRŐL, amely - reményeim szerint - talán mégsem ilyen rémülten tanácstalan, ilyen kiürült, ilyen harsányan rikácsoló, ilyen minőség nélküli póz, ilyen artistaprodukció, mint amit e siklósi márvány díszletek mögé rajzol. Keressük DESKE képét, s nem csupán azért, mert írnom kellene RÓLA-HOZZÁ; de szeretnék megnyugodni általa, beszélgetni VELE - a többivel nincs párbeszédtémám. Többször végigkerengjük az UTAT, benézünk minden sarokba, zugba - nincs sehol. Aztán jön a felvilágosítás, AZT az emeletet, ahol lehetne, lezárták, új kiállítás nyílik majd ott, hónapokra szóló másfajta happening. Szép vagy, KORTÁRS MAGYAR MÚZEUM.

 

Most - kényszerű megcsalatásomban - fogom, szorongatom ezt a 8,5x8,5 cm-es kicsi fényképet, ami a levélben jött; nem tudom, mennyire színhelyes, s hogy az eredeti méret majd tízedére zsugorítva, milyen módon volna szagolható-tapintható-érzékelhető-belakható; hogyan kerülhetnék párbeszédbe Vele?! Mekkora ez a térszelet valójában, amelyben e két ülőalkalmatosság meghúzódik; kicsi szoba (műterem?), amely a fényfolt végénél bezárul, s semmi sem zavarja e pad-élőlények beszélgetését, avagy egy hatalmas csarnok valamely mikro-zuga, amelyben ez az intim „eszmecsere” reszketeg magányában helyet lelt. Az ABLAK homályos és koszos, a FÉNY - hiszem - nem onnan jön, hanem a FEHÉR SZÉKBŐL, amely itt (a fotón) szűzmáriásan tiszta, s megszólalása nemsokára eléri a SÖTÉT PADOT. Talán mihamarább fehér lesz az is, s AKKOR DESKE elérte, amit akart. Fehér és fényes lesz az egész térszeglet, letisztul az ablak mocska, emberré formálódik a MAGÁNY, meleg tapintásúakká válnak a múzeumcsarnok hidegre polírozott kövei, s felmelegedik ez az egész öngerjesztő vicsorgásba merevedett, semmibe masírozó VILÁG.

 

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                          
                                                                                                 
Műterem - történelem

   A/93/44, olaj, farost, 80x80 cm, 1993,

   Bp. Kortárs Művészeti Múzeum, letét.

 

 

 

 

 

 

TÖLG-MOLNÁR ZOLTÁN     

 

 

 

...jövök a Moszkva tér felől, és ha világít fenn a tetőn az ablak, ha nem, tudom, „látom”, ott vagy az őrhelyeden. A múló időbe keretezve, szétosztogatott műtermed biztos pont!

                                   ...és gondolom, ez rendben van így.

 

  


 

Műterem - fény

A/93/45, olaj, farost, 80x80 cm, 1993,

Bp. Kortárs Művészeti Múzeum, letét.

 

 

 

 

 

SZÜTS MIKLÓS

 

 

Megkövülten állunk a vászon előtt:
Sápadt holdfény csillan a herceg sisakrostélyán. A mellvértet tartó szíjak végein felfénylik az acél, s halványan előtűnik a sötét, bíborszínű zománc háttérből a különös, arab betűre emlékeztető jel a címerpajzs közepén. A herceg merev háttal üli a lovát, a ló is méltósággal mozog a majd földig érő páncélzat súlya alatt. Egymásnak feszülő, egymást taszító hatalmas lándzsák öklelnek támadót és védekezőt egyaránt. Ki tudja itt már, ki a támadó és ki a megtámadott? Tudja tán a hatalmas hidegvérű pej, amelynek szügyét a földig lógó páncél ellenére mégiscsak megtalálta a vas, s amelynek kiomló, gőzölgő belei fölött már új csatára száguldanak a többiek?

Vagy tán a herceg apródja, kit egy eltévedt nyílvessző talált torkon; sugárban szökellő vére mesterének és gazdájának, a jó hercegnek gránitarcára fröccsen. Nincs itt már  győztes, és nincsen vesztes, vas harcol vas ellen.

Tombolnak a fegyverek, rikolt a harsona, nyerítenek a lovak, s egymást biztatva vágtatnak a harcosok.

És - tudjuk - mindhiába. A csata eldőlt. Csak a paták távolodó dobogása s a száguldó mének vértjéhez ütemesen csapódó szablyák csattogása hallatszik, s a vértől iszamos mező felett lomhán kőröző dögkeselyűk vijjogásától terhes az ég.

 

Apó, bazmeg, ezen a képen nincs is semmi! M

 


 

Tizenötös műterem

A/95/15, olaj, farost, 60x60 cm, 1995., a művész tul.

 

 

NÁDAS PÉTER

 

 

EGY BELSŐ TÉR

 

A lehető legegyszerűbb tableau d'intérieur, azaz egy belső tér képe. Műteremé, léleké. Valamié, ami a nagy házon belül van, ám kívül a testen. Alatta, felette, mellette, nem tudjuk, hol. Egy tekintet, mely mindenütt ott van, az életen szépen átkísér.

Maga a képméret is mentes mindenféle feltűnéstől. Nem nagy, nem kicsi. Hatvanszor hatvanas, amivel inkább egy fényképészeti negatívméret négyzetét idézi, valamit, ami nem rigorózusan fetészeti. Nem áll bele a külső térbe, a horizonton nem fekszik el. Mégis a barokk festészetig vissza lehet látni vele a belső terek történetére. Mondjuk Kmetty János vagy Barcsay Jenő közvetítésével, Georges Braque-on át, egészen Velázquezig. Ez az utolsó pont Váli festészeti emlékezetének idejében. A barokkban jelentek meg ilyen belső terek a reprezentatív előtér mögött. Földerengtek az ajtórésben, tükörben. A Las meninas világa ez, amelyből eltávolították a színpadias és groteszk embercsoportot, megmaradtak a szikár rekvizitumok.

Széttartó vonalaival egy szobasarok ásít rám. A kép címén kívül semmi nem utal arra, hogy ez műterem. A falon döglött kép, vak tükör. Nincsen sötét, bár sehonnan nem jön fény, nem vethet árnyékokat. S épp ezért, a szobasaroknak ez a széttáruló ásítása lesz a kép legtolakvóbb és legerotikusabb gesztusa: befogad, magára vesz. Mi több, az átlósan elhelyezett ágyra von. Itt leszek kiterítve. A lepedő a szürkék és a feketék felett világít. Lazán és lazúrosan egymásra vitt, fényes rétegek között látom az ágyon a megmaradt múltamat. Szerelmes óráimat. De a horizontálisok és vertikálisok, amelyek egykor mindent oly biztosan összefogtak, száz év múltán már széttartanak.     

 



 

Műterem sötét háttérrel

A/95/43, olaj, farost, 60x60 cm, 1995-97., a művész tul.

 

 

BALASSA PÉTER

        

LÁTOK?

 

Váli Dezső képeitől jobban látok. Csendesebben, nyugodtabban. Hogyan válhat a drámai feszültség terévé az a látvány, amely alapvetően csendben és nyugalomban fogant? Számomra erről beszél ez az 1995-ös kép is: Műterem sötét háttérrel.

A dolgok, tárgyak önmagukban nyugvása itt evidencia, nem lehet rákérdezni. Vannak, sajátosan esendő fabrikáltságukban, kézműves egyszerűségükben, gép előtti idejükben. A rend nem mechanikus és nem erőltetett, hanem színárnyalatokban és finom átmenetekben gazdag — kvalitatív rend. A műterem, amit látunk, ugyanakkor mintha maga is egy rajztábla lenne, benne figurákkal. Ennyiben a csend és nyugalom természetesen megcsinált, előállított, ám mégis az „als ob” eltüntetésének, megsemmisítésének „anti-esztétikus” feszültségében ragyogva. Éppen a sötét háttér teremti ezt a feszültséget. Pascalról mondják kortársai, hogy karosszékében ülve sokszor úgy érezte: bal oldalánál roppant szakadék tátong, ami rettegéssel tölti el, akárcsak „a végtelen térségek csöndje”. Válinál ez a szakadék - minden világos misztika sorsa és bére - fölül van, pontosabban az ágy vagy priccs egyik oldalánál, de nem lent, hanem fölfelé meredezve. Fölső meredély ez. A világosság a sötétségben fénylik tehát, de a sötétség nem fogadta be azt, mondhatnánk János evangélistával (1,5), ám minden gnosztikus felhang nélkül. Váli műtermének sötét háttere szakadék ugyan, de nem hasító megkettőzés, hanem a szakadékban lét, a benne állás intimitása, bensőséges összetartozósága. Nem két világ feszültsége, hanem ugyanannak a belső ütközése: nyugalom, seb és rettegés. A tárgyak profán hallgatása sötét szakralitáson nyugszik.

                  Lassan látni kezdek.

 



 

Műterem szürke falakkal

A/95/50 olaj, farost, 60x60 cm, 1995., a művész tul.

 

 

VÁMOS TIBOR

 

A puszta, sőt lepusztult műterem élményét, az 1990-es Ernst múzeumi kiállítás sorozatát „Ami Vermeerből kimaradt” címmel megírtam, ezt még Esterházy Péter is felhasználta Hahn-Hahn grófnő-jében. A hatalmas sorozat egyik legszebb darabja, részben a festő jóvoltából szobám fontos díszítője. Diszítője? - Egy asszony megkérdezte, hogyan lehet ezzel a nyomasztó, monokróm ürességgel együtt élni? Ezzel élek, jól, mert a kiürültség segít a dolgok elrendezésében, az eredeti értékek és értéktelenségek viszonyainak tudatosításában, a napi megtöltés felelősségtudatában és könnyűségében.

Az én képem homokszürke, kevés fény-fehérrel. Ez egy rózsaszín-lila változat, nem szék-asztal, hanem ágy. A meditációra és talán tevékenységre is emlékeztető-buzdító képemnek érzékibb változata. Az üres ágy is kettős jelentésű: magány és párosodás, a kettős szín, azok különös átmenete és elválasztódása is erről beszél. Ez maradt a barokk festők gazdag, asszonnyal, szerelemmel dús palotaágyaiból? A kép az igazat mondja, talán némi reményt is.

 


 


 

Sötét műterem II.

 A/96/7, olaj, farost, 60x60 cm, 1996.,

 itthon

 

 

HELLER ÁGNES

 

 

 

Tudom, hogy műtermet látok és mégsem látok műtermet. Csak a sámli magányosságát. Sután áll az előtérben, elveszetten. Egy assszony. Nem öregasszony, bár kékesfehér, mint idős anyám haja. Élete teljében lévő asszony a szomorúság fekete háttere előtt. Nem látja a festőállványt, sem a kék színt a ferde nyílásban (ablak vagy tükör?), a reményt. Háttal ül a reménynek, reménye a múltja. A melankólia fekete hátterében lebeg a múlt. Magányos asszony, de nem zárkózott. Meztelen lelkét kitárja felénk. Azt akarja, hogy értsük meg, bár ő nem érti önmagát. Segítsünk neki.

Minden festmény arra vár, hogy segítsünk neki. Ahogy minden dolog, tárgy, minden asztal és sámli. Ahogy minden magányos asszony. A segítés kezdete a látás. A látás kezdete a látvány. A festő elénk teszi a Lét dolgait, a létezőket, hogy tudjunk többet látni. És hallani is.

Ez a sámli ugyanis énekel. A grófnő áriáját énekli Mozart Figaró házasságának második felvonásából. Valaha szerették. Most egyedül ül, mögötte a festőállvány, nem látják egymást. Az az ember, akit most is szeret, nem néz rá többé, lebegő alak ő az emlékek fekete hátterében. Minden sötét, csak az asszony hangja hallatszik: „Porgi, amor, qualce ristoro / Al mio duolo, a miei sospiri: / o mi rendi il mio tesoro, / o mi lascia almen morir.” Így énekel a kopott sámli a színpad közepén felénk fordulva. Segítsünk neki azzal, hogy legalább mi felé fordulunk.

 

 

 


 

Szürke műterem szőnyeggel

A/96/33, olaj, farost, 60x60 cm, 1996., a művész tul.

 

 

 

 

SPIRÓ GYÖRGY

 

 

 

 

Nézegetem a képet. Műterem. Műteremben nézegetem a képet, az enyémben. Legszívesebben ki se mozdulok belőle. Az enyémben is van asztal, szék, valami szőnyegféle, mint ezen, falak határolják és szürke az is a maga módján. Szerzetesként élünk, ez maradt. Cella. Lehet, hogy ez most már életfogyt. Ez is élet.

 

 


 

Műterem tábori állvánnyal IV.

(korábbi cím: Műterem az  iskolában)

A/96/54, olaj, farost, 60x60 cm., 1996.,

itthon.

 

 

MIKLÓS PÁL

 

 

Kedves Dezső,

 

Azt mesélik, hogy valaha régen a legnagyobb kínai festő úgy tűnt el az életből, hogy festett egy gyönyörű tájat, s amikor elkészült, sokáig nézegette a falon. Aztán gondolt egyet, belelépett a képbe s elindult a patakparton, befordult a fák közé s lassan eltűnt a ködbe vesző hegyek között. Többé nem látták.

Mióta megöregedtem, beteg lettem és elhülyültem, csak az ilyen kínai tájképeket szeretem, amikbe jó lenne belelépni.

Ellenben kifejezetten utálom a rideg, lepusztult, csupasz és redves falú iskolai műtermeket, még a büdösségüket is érzem. Undorral. Még hogy oda belépni?! Apage!

 

 


 

Műterem tábori állvánnyal I.

A/96/51, olaj, farost, 60x60 cm., 1996., a művész tul.

 

 

JELENITS ISTVÁN Sch. P.

 

 

 

A festők szeretnek önarcképeket festeni. Van Gogh egy albumra valót hagyott ránk. Szívesen festik, rajzolják le magukat rajzállvány előtt. Hiszen életük legfontosabb, legjellegzetesebb helyzete épp az, amikor az ihlet és a mesterség gyakorlott és mégis minden meglepetésre kész fegyelmében alkotó munkájukat végzik.

Váli Dezső nem portrét festett - önmagáról, hanem a műtermét, festőállványát, székét festette meg. Mintha egy szerzetes cellájába lépnénk, s imazsámolya előtt állnánk meg tisztelettel. Vagy Arany János feketekávés csészéjét vehetnénk a kezünkbe.

Vallomás ez a kép: a távollét és a jelenlét sajátos egyensúlyában különösen az. Nem a művész „hűlt helyét” mutatja elénk, hanem meditációjának, teremtő tevékenykedésének áhítatos színhelyét, ahol minden egy érett és teljesen meggondolt figyelemnek, odaadásnak érintését hordozza. Ez a műterem menedék, amelyben a művész magára talál; archimédeszi pont, amely lehetőséget ad neki arra, hogy megmozdítsa az egész világot.

 

 


 

Műterem munka előtt

A/96/41, olaj, farost, 60x60 cm, 1996.,

itthon.

 

 

 

 

 

BALLA ZSÓFIA

 

 

 

 

 

 

 

 

IDŐM, A KÉPTELEN

                            Váli Dezső képe alá

 

Az ablak négyszöge világtalan.

Homályos, mégsem fénytelen: dereng

benne a napszak, ismeretlen.

Egy ottfelejtett szék semmit keres,

a szék eszméje megtaszítva áll

egy ablakhoz és két falhoz közel,

s hol összeérnek: sötét varratuk

a szöglet-öl, melyből kidől, elő-

türemlik száraz szálka-árny,

amely nem indul semmiből, akár

egy állomás vaslelkü csöndje, két

megérkezés satujában.

                           

                                   De itt

idő időzik, csorog a két falon;

az öröklétnek zsírjában tocsog

a szék. A szórt fény lögyböl langyosan,

s az ablak vásznán lopva szűri át,

csöpögteti a térbe tárgyait.

 

Dereng-vacog és néha megremeg

a téranyag: simítja-lengeti

egy láthatatlan szél. Egy szárnycsapás.

S betölti ablak, szék és fal közét

a zöld olaj, az áttetsző sötét.