A naplókból egybe gyűjtötte
és kiegészítésekkel ellátta
Berszán
Gábor
Budapest
2003
Tartalom
Bevezető
Márai
Sándor
Emigráció
Magyar irodalom
Költészet
Naplóírás
Arcképek
A Naplók jegyzéke
Illyés
Gyula
Magyarság
Népi, urbánus
Költészet
Naplóírás
Belső emigráció
Arcképek
A Naplójegyzetek jegyzéke
Kronológiai
táblázat
Bevezető
Egyszer be kell fejezni. Akkor is, ha nincsen
„kész”. Lehet-e a szövegkörnyezetből idézeteket kiemelni, majd
ezeket az idézeteket új szerkezetben – íróportré ábécé-rendben –
összerakni, betét-szövegekkel kiegészíteni? Ez nyilván nem filológusi módszer.
Ez ipari, termékgyártó módszer. Amihez én értek első fokon.
A kenyér úgy készül, hogy a búzaszemeket megőrlik,
szemcsehalmazt képeznek, amiből szitálással különböző minőségű lisztet kapnak.
Vízzel, kovásszal, sóval – sütés után – új termék, a kenyér
születik. Ilyen „új termék” a Magyar írói arcképek a
naplókból. A napló a búza, a portrésor a liszt, a kovász talán én vagyok, a
víz, a só pedig a Márai-Illyés idézetek közé iktatott újabb idézet.
Sérül-e ettől a két szerző? Aligha. Művük új
színben, új mondanivalóval bukkan elő a naplók több ezer oldalas szövegéből. Az
arckép-gyűjtés többszöri olvasás eredménye. Bizonyára nem tartalmazza a
naplókban található teljes portrészöveget. Volt, akit kihagytam.
Az arcképeket a két íróra jellemző napló-idézetek
vezetik be.
Miért Márai és Illyés? A gyűjtemény válasz a
kérdésre. Elöljáróban álljon itt két idézet egymásról, a naplókból:
Illyés: Nem tisztelem Márai
álláspontját; magatartását / a személyi részt/ annál inkább tisztelem. S ebben
is a legjobban a hűségét, ahogy megáll a Kassai polgárok-nak már csak az
ő képzelete őrizte – s tán csak a képzelete alkotta – várfokán.
Márai: Illyés az egyetlen, akivel
beszélhetnék, aki mindent tud: tud írni, teljes erővel és öntudattal, művelt,
értesült, a szó nemes értelmében, mint egy vadállat és magándetektív egyszerre,
huncut, van humora – vele tudnék beszélni. Ő az egyetlen élő író, a szó
másik értelmében.
A napló szövegét helyenként rövidítettem, ezt
… jelzi. Előfordulhat-e értelemzavarás? Remélem nem sok.
A naplóidézetek azonosítása: naplókötet
száma/oldalszám. Pl. Ady 6/15 azt jelenti, hogy a 6-számmal jelzett napló 15
oldalán található az idézet. A naplók sorszáma és pontos címleírása a Márai
Sándor és az Illyés Gyula c. fejezet végén, a gyűjteménybe felvett írók teljes
névsora a közös Kronológiai táblázatban található. A betét-szövegek
tipográfiája eltér a naplószövegekétől.
A gyűjtemény nem jött volna létre a Lukács uszoda
zuhanyozójában – esetenként a Margit körúton sétálva – Váli
Dezsővel folytatott beszélgetések nélkül.
Márai
Sándor
Emigráció
11/315…megérkeztünk az Egyesült
Államokba…elnéztem a könyvespolcokon a külföldön megjelent könyveim.
Európában, Finnországtól Spanyolországig…ellopták könyveim honoráriumát.
Magyarországon egész életem munkája – negyvennél több kötet, s mi minden
még! – megsemmisült...Európa más…Valami felbomlóban van ott. Ezt a
magam kis szemétdombjának szemlélése közben élesen látom...Nem tudom, mi vár
itt reám, de ebből az Európából el kellett menni.
11/187. Hol az én hazám? Talán Farkasréten, ahol
apám és fiam sírja van. Reggel megint Arany Jánost olvastam, - itt a hazám.
11/304. Nem lehet elég rendszeresen olvasni
Vörösmartyt és Aranyt, mert hihetetlen, milyen gyorsan sorvad idegenben a
nyelvi öntudat.
11/227. Ebben a magánstúdióban beszélek hát
magyarul. Rómában minden héten egyszer, a magyarokhoz, tehát egy sötét lyukba,
amelyből nem érkezik válasz.
10/146. 1986. November 10. Hónapok óta nem látok
embert. Az öreg takarítónő jön minded héten kétszer, ez számomra a társas élet.
Egyetlen gondom, hogy elmulasztom megölni magam, mielőtt elkövetkezi a
tehetetlenség ideje.
10/166. 1988. március 28. Egy futár Pestről. Három
könyvkiadó szerződési ajánlatát hozza és más ottaniak hívását. Teljes,
„feltétel nélküli” fegyverletétel részükről, mindent kiadnak,
könyvet, cikkeket, mindent, az „életművet”. A tünet érdekes, mintha
elkezdődött volna ott a felbomlás. Nem adok engedélyt semmiféle ottani
kiadásra, amíg az orosz megszálló sereg ott van.
Magyar irodalom
3/80. A magyar irodalom nagy volt. Nagyobb volt,
mint a nemzet.
2/99…az európai írók között a magyar írók voltak
a legszorgalmasabb olvasók. Magyarországon az olvasás szorgalmi feladat volt az
írók számára, az írásnál is fontosabb…A magyar nyelv szószegény
maradt…olvasás közben fel kellett tölteni más nyelvek ingereivel.
3/67. A magyar nyelvben az írónak nincs társadalmi
megszólítása. Általában „szerkesztő úr” a neve. Új
közmunka-igazolványomban így jelölik foglalkozásom: „ Író,
művész”…Valamilyen művészféle az író, de mégsem pontosan ugyanaz.
3/215. A magyar műveltséget nem a „nép”
alkotta, hanem Mátyás, Pázmány, Kazinczy, Péterfy, a Nyugat köre…mindig
felülről lefelé világított ez a műveltség, magányos mécsesek hősies
fényerejével.
9/44…a népi irodalom soha nem alkotott
irodalmi értelemben jelentőset, mert mindig csak a materialista tényeket írta
le – nem beszélt arról, igazában milyen belülről a
„nép”…Népi petőfik jelentkeztek csőstül, de népi Proust még
nem kért szót.
11/121. Rettenetes kár a magyar irodalomért. Most,
amikor – érzem és tudom – nincs módom többé magyaroknak, magyarul
írni, most látom csak igazi nagyságát ennek a társtalan, izgalmas, magasztos
irodalomnak. Arany, Vörösmarty, aztán Babits, Krúdy! És a többiek, a kisebbek.
Csoda volt ez. És elpusztították. Az úrhatnám bugris magyar társadalom
pusztította el, s most a bolsevisták.
Költészet
1/231. Író számára nincs nagyobb kegyelem, mint a
vers, - az állapot, mikor néhány értelmetlen szó fogalom fölötti értelmet kap
egy versmértéken belül. Ezt nem lehet elhatározni, sem akarni. Értelemmel és
akarattal csak szép, pattogó, nemes, olvasmányos, vagy akár tökéletes verseket
lehet írni, - csak nem igazi verseket. Óda a nyugati szélhez –
írta Shelley, s az egésznek semmi értelme. Csak nem lehet többet mondani,
versben.
7/103. Azt, ami a versben „költészet”,
éppen úgy nem lehet lefordítani, mint a zenét. Robert Frost: „ A költészet az, ami fordítás közben
elvész a versből.”
Naplóírás
10/59. 1984. November 20. Postára adtam a Napló
76 – 83-as korrektúrájának betördelt oldalait és egyfajta
„búcsú a mesterségemtől” hangulatban állottam a postahivatalban,
amikor a hivatalnok reá ütötte a paksamétára a pecsétet. Nem valószínű, hogy
maradék életemben közzé adok még egy ilyen eresztést. Számomra ezek a jegyzetek
pótolják az elmúlt 40 évben a publicisztikát, a kapcsolatot a mindennapos
valósággal.
10/62. December 21. Münchenből érkezik a Napló 76
– 83 most megjelent kiadásának egy kötete. Ez az ötödik naplókötet,
ami az elmúlt negyven évben megjelent. Nem valószínű, hogy követi még egy
eresztés. Négy évtized személyes emlékeinek kivonata az öt kötet, kéziratban,
hajóládában maradt még egyszer annyi. Valamikor talán lesz kortörténeti
érdekessége.
10/158. 1987. Június 7. Két éve nem
„írtam”. A hajóládában hever egy „krimi”, két
hangjáték. –„Titkos szám”, „Keresztkérdés”
– egy vers „Térkép”. Naplót sem írtam az elmúlt hetekben, -
az év elején néhány sort, de elkallódtak. Most mégis írok. Mint akit
életfogytiglanra ítéltek, várja a kivégzést, néha körömmel jeleket rajzol a
falra
Arcképek
Ady Endre / 1887 – 1919 /
6/15. Füst Milán…a hipochonder-zseniális
Kosztolányit, a kókler-zseniskedő Adyt, a lobogó, fanatikus hívő nagy művészt,
Babitsot – mindenkit túlélt.
4/246…Baudelaire…őszintén megírja, hogy
utálja Hugot, dagályos szörnyetegnek tartja, egyféle nemzeti monstrumnak,
akinek semmi köze az igazi költészethez és rémuralmát fogcsikorgatva tűrik csak
a költők. – Pontosan így írt Kosztolányi Adyról. És mindkettőnek igaza
volt. S a végén Adynak és Hugonak is igaza volt. Az irodalom rendkívül
összetett vállalkozás, a tiszta költészet elsuttyan az égbe, ha a földön
nincsenek olyan ordenáré tartó oszlopai, mint Hugo és Ady.
11/18. A jellemkép, melyet a Máté és
Lukács-evangélium rajzol Jézusról…nyugtalanító…Csak a sikert bírta;
a közöny és a bukás oly dühhel töltötte el, mint egy cigányprímást, vagy a hiú
Adyt. A bírálat mindenféle válfaját személyes inzultusnak érezte.
11/205. Jánossal elolvastatom Ady A Duna
vallomása című versét, amelyet H. amerikai útja előtt valahonnan lemásolt
és beküldött. Betűzve olvassa a verset és bevallja, hogy egyetlen szót sem ért
belőle. Ady nyelvének kendőzött és mesterkélt színpadiassága itt, az emigráció
légkörében, amikor minden magyar szónak liturgikus értéke van, különösen
rikoltó. Cigányos ez a „színes” nyelv, s ugyanakkor
zsurnalistás…Babits pontosabb hatással érzékelte Ady utolsó, zsoltáros
verseiben az erdélyi prédikátorok zsongását, mint Kosztolányi.
Megtudtam,
hogy titkokat rejteget
A
mi Dunánk, ez a vén róka,
Mikről
talán sohase álmodott
Az
ősi barlang-tüzek óta
Ez
a közönyös Európa
……..
A
Duna-táj bús villámhárító.
Fél-emberek,
fél nemzetecskék
Számára
készült szégyen-kaloda,
Ahol
a szárnyakat lenyesték
S
ahol halottasak az esték.
„Sohse
lesz másként, így rendeltetett”,
Mormolta
a vén Duna habja.
S
boldogtalan kis országok között
Kinyújtózott
a vén mihaszna
És
elrohant tőlem kacagva.
Arany János / 1817 – 1882 /
2/297…felmentem az Akadémia épületében az
emeletre, ahol a főtitkári szobában Géza, a főtitkár – mint egy
őrtornyos, felvonóhidas várban vesztett csata után a várnagy – aggályos
gondossággal őrizte, rendezgette, ápolgatta, ami a magyar irodalomból
megmaradt…Az Arany-hagyaték egy része elpusztult az ostrom alatt, de ebben
a szobában, ahol a múlt században Arany János főtitkároskodott, a nagy szellemi
erőfeszítés légköre valóságosan érzékelhető volt. Géza megmutatta a Toldi
szerelme kéziratát. Ceruzával írott, sokat javított kézirat volt ez…a
jegyzetekből a végén a legtöbbször egyetlen jelző maradt csak meg az eposz
kézirata számára. Élete vége felé Arany János meggyengült szemmel már nem
tudott olvasni, felesége és fia olvastak fel neki. De írni – vakoskodva
– mindig tudott.
3/212. Arany János az Ariostophanes-fordításokban
egyféle pszichoanalítikus öngyógymódnak vetette alá magát. Ez a szemérmes lélek
e fordításokban élt ki sok mindent, amihez az életben és az irodalomban nem
volt bátorsága.
3/257. Arany – mintha Emerson gondolatmenetét
folytatná, - azt mondja, a „költészetben”, valamint a művészet
minden ágában, többé-kevésbé mind utánzók vagyunk. Maga a lángész a meglevő
példányok után indul. A különbség csak az, hogy a lángész villámgyorsan szedi
magába mindazt, ami jó van az előzőinél.
3/255. Arany János haragos-morgó bevezetője a Koszorú
című folyóirathoz. Mit akarnak az írók? – kérdi mérgesen. –
Keressenek valami tisztességes megélhetési lehetőséget, s aztán írjanak a
fiókjuknak, néhány embernek…Köszönjük a száz éves tanácsot. Ezt
csináljuk.
Kényelem- és jólétre az író is csak úgy sóvárog, mint más emberfia, s éppen nincs hajlama feláldozni azokat eszméiért. Csepp vágya sincs barlangban lakozni…az írói professió nálunk csakugyan nem emberedett még meg. S minél többen támaszkodunk rá, egyedül rá, annál inkább veszendőbe megy, amit ez úton el akarunk érni: maga az írói függetlenség. Irodalmi hitvallásunk. Koszorú, 1863. I..1. p:29
3/255. Arany János
tanulmánya 1860-ból egy Achille Millien nevű francia vidéki költő
versgyűjteményéről…Szegény Arany, a korabeli népies tilinkózás légköri
terrorjának engedelmeskedve, számot ad, hogy íme akadt. Egy francia is, aki
„felhívta a vidéket, rázza le nyakáról a főváros irodalmi
jármát”…A valóságban a francia líra soha nem rázta le a
„főváros irodalmi jármát”, ahogy a magyar népi költészet sem fejlődött
soha a Nyugat folyóirat Babits-Kosztolányi-Tóth Árpád szintjéig. Arany nem
„népi költő”, hanem a népből származó nagy költő, aki a legjobb
ösztönzést…az örökké „urbánus” világirodalomtól kapta.
4/195. Reggel Arany. A
48-52-es időkből, „forradalmi versei” mily meghatóan mesterkéltek,
gügyögőek! Mikor buzdít, milyen ügyefogyott. S milyen nagy, megrázó, mikor
kétségbe esik. A „talpra magyar” nem volt az ő műfaja: de mikor
„leteszi a lantot”, valóban megráz…Mindenki csak a saját
hangján „buzdíthat”, végzetes pillanatokban, egy nemzetet
4/199. Reggel Arany. Versek
a hetvenes évekből, a nyolcvanas évek elejéről, az „Őszikék”, s ami
körülötte sarjadt. Egyetlen alkalommal sem olvashatom úgy Arany verseit, hogy
ne kelljen olvasás közben – szerencsésen megmaradt – magyar
szófejtő, szótörténeti és tájszótáraim után nyúlni, megkeresni egy
„réjja” értelmét vagy eredetét…Több szava volt, mint
Shakespearenek.
5/232. De jó lenne magyarnak
lenni! Úgy, ahogy még Aranynak módja volt magyarnak lenni, - minden csalódáson
és kétségbeesésen túl hinni abban, hogy
magyarságnak szerepe, hitvallása van a világban!
7/104. Riedl. Arról, hogy
Arany lírai verseiben is „elbeszélő” – a szemérmes rejtőzés
költője, aki röstell érzésiről beszélni. Arany verseiben a hősök majd mindig szabad
ég alatt élnek, hősködnek, mert a magyar "„nomád nép"”
lelki alkatában ma is az.
7/165. Arany levelezése, a
Ráth Mór-kiadás. Petőfi utolsó levele: ”Föllovalt volt bennünket
Kossuth…esze ágában sincs Pest környékén harcolni, még kevésbé ott hagyni
becses fogát, hanem az első bokor zörrenésre el fog eblábolni
világig”…A levél Mezőberényből kelt 1849 július 11-ről. Petőfi
néhány nappal később elesett Segesvárott. Arany 1858-ban csendes ceruzaírással
ezt írta a levélre: „Kossuth egy mondókát mondott…a népet
fanatizálni kell a keresztes hadra…Mi eljöttünk, de nem vettem észre,
hogy valamelyikünk valami nagy dolgot tett volna…Ez hozzám utolsó levele
Petőfinek.”
7/189. Arany János
Arstophanes-fordításában a „Felhők” tünemény „kiterített
gyapjú”-hoz hasonlatos. Ez a hasonlat repülés közben érzékletes lesz a
magasból. A repülőgép ablakán át.
7/201. Csodálatos Arany. A
megnemesedett érzékiség, ahogyan a Természet tüneményihez nyúl, - ujjheggyel,
vigyázva, nehogy a Tünemény himpora vesszen…”Kardját hüvelyéből kirántja
egy-egy villám…” Felülmúlhatatlan, csak Mallarmé vetekszik vele.
/Ha ugyan igazán tudnám, milyen lehet franciául az, amit Mallarmé mond. /
8/13. Éjjel Toldi estéjé-ben
a sorok: „…jött az édes álom / Aki legjobb orvos ezen a világon /
Aki legjobb orvos, aki legjobb dajka / vagy tán puha bölcső, vagy himbáló sajka / Vagy folyam az élet s
halál közti mesgyén / Egyik partja innen, másik túlnan esvén. Mint egy Brahms-melódia, melyet elalvás
előtt hallgat az ember, a sorok belső zenéje áthallatszik az álomba.
8/124. A Daliás idők-et
olvasom, s aztán a töredéket, melyben Arany megkísérelte az Attila-monda
újraköltését. Mindkét írásban néhány oldalon tucatnyi olyan magyar szót
találok, melyek tökéletesen ismeretlenek számomra, - ez még nem lenne csoda, de
különösebb, hogy az Értelmező szótár számára is idegen a szavak legtöbbje. Az
ormó /orom/ aztán lustos / sáros/, csapinos / ferde, rézsutas/. A rijjong, az
örves, a pönge, a zsúrlós, aztán a gerész, kám, boca, hancsik, högy: szaporán
követik egymást. Ezek aranynál még eleven szavak, nem a nyelvújítás poros
csinálmányai, hanem tőről metszett magyar savak. Babits, Kosztolányi, Tóth
Árpád gazdag nyelvezetében ezeknek a szavaknak már nincs nyomuk.
8/151. Arany. „A
rhytmus oly láthatatlan valami, mit inkább érezni, mint hallani.” A
prózában a szó helyezési értéke éppen úgy változó, mint a
versben…prózában semmiféle mondattan nem tudja érvényesen előírni, miért
más a hangsúlya alanynak, állítmánynak…Néha a szekeret kell a ló elé
kötni és akkor fürgébben gurul a szekér…Az írás nemcsak eszmei kifejezés,
hanem helyezési technika is…
8/181. Egy Arany
vers-szakasz számomra most már inkább „Magyarország”, mint a
tányéraknás határsáv, amit az autóbusz ablakából látni lehet.
9/20. Arany. Etele halála. A
birodalom megrendül, mert egy ember elszenderedett. Ha ez lehetséges, mi a
Hatalom? Képesség, energia? Egyszemélyes arcvonal?
9/114. Arany mindig
tökéletes. Aristophanes fordításai is remekbe készültek. De a nagy költő
erőfeszítése sem tudja a 2500 év előtti vígjáték csípős tréfáit elevenre
varázsolni…a vígjáték az idő forgatagában elveszti érzékességét.
Molière. Ma is megnevettet, Aristophanes ma is röhögtet, de az irónia és
a gúny, ha nincs személyes jellege, nem hat többet.
9/120. Az irodalom
lélekvándorlás. Az író, aki azt hiszi, valamilyen soha előbb nem létezett
víziónak ad alakot, nem tudja, hogy csak megszólal benne és rajta keresztül az
emberi szellem…”A valóságban mind utánzók vagyunk” –
írta Arany János…
9/158. Száz éve halt meg
Arany. Az elmúlt három és fél évtizedben, idegenben, a külországi szállásokon,
soha nem hiányzott a könyvespolcról a négy kötet: Arany teljes lírai életműve,
összes prózai munkája, levelezése…Minden írásában a megnemesedett magyar
nyelv teljessége. Az életmű mögött az „előkelő” magyar – a
szerény, minden nacionalista pökhendiségtől mentes, osztálygőgtől vagy
osztály-kisebbségi indulatoktól elkülönült, a magasabb szellemi szint tiszteletében
halálig alkotó, erőlködő magyar…évszázados távlatból kitetszik, milyen
szellemi sivárságban tengődött a nagyok – Arany, Jókai, Vörösmarty
– árnyékában a magyar irodalom. 1850 – 60 között a folyóiratot
szerkesztő Arany terjedelmes méltatásokat kénytelen írni Bulcsú Károly
költeményeiről, Garay Alajos „Betulia” című művéről…A magyar
irodalomnak ebben az időben volt néhány zsenije, de hiányzott az a művelt
középszerűség, ami nélkül nincs teljes irodalom.
9/175 A testes kötetben,
amely Arany prózáit fogja egybe, a Beszélyek fejezetben közzé adják a Hermina
című elbeszélést. Ez a legnagyobb és legnemesebb magyar költő, amikor
„beszélyt” ír / 1850 körül /, az olcsó romantika eszközeivel és
stílusával alkot érzelmes rémtörténetkét, amiben van ármány és szerelem,
füzetes regénybe való helyzeti félreértés – van benne minden szép és jó,
csak éppen ponyva az egész. Műfaján kívül a legnagyobb tehetség is eltorzul.
9/181. Az Őszikék egyik
rosszkedvű verse a „Régi panasz” 1877-ben írta Arany. „Mennyi
seprő a pezsgésben / s mily kevés bor…Volt elég / Kit nagy honszerelme
vonzott / Megragadni minden koncot / Nehogy más elkapja még…” Egy
nemzeti tragédiából szinekúrát csinálni, néha óvatosan morogni a Rendszerre, de
minden hónapban illedelmesen átvenni a Rendszertől a dúsan bélelt borítékot, az
irodalmi díjakat, a külföldi utazásokat, a privilegizáltság minden
kellemességét…Arany bevallja, hogy minden között, amit a szabadságharcot
követő időben tapasztalt, leginkább ez émelyítette.
10/7. Minden műfajnak van
egy sajátos- belső „formá”-ja. Arany egy helyt ír erről, aminek
érzékeltetése nélkül az írás szintetikus, hideg marad…Megtanulni nem
lehet, ki kell találni.
10/78. Később a Daliás
idők. A bűbájos Első ének, mikor Lajos király álruhában megszáll az öreg
Rozgonyi és a szépséges Piroska házánál. A szavak íze, illata, mint friss
sütetű soroksári kenyér. Szépséges hazám, magyar nyelv, csak ez maradjon az
utolsó pillanatig.
Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,
Te dicső hajdankor! fényes napjaidra;
…
De Lajos kerülte a puha párnaszékét
Mert neki nagy lelke nem hágy vala békét:
„Elmegyek, fordúlok egyet-kettőt” szóla,
„Hiszen én vagyok az ország számadója.”
…
„Angyalom Piroskám,” a gazda kiszóla,
„Hoznál egy ital bort a fejér kancsóval!”
…
Ráköszönte a lyány, de rögtön kifordult,
Tüzes lett a képe, de nem a kis bortul…
Arany János: Daliás idők
10/104. Éjjel Arany
fordítását olvasom, hetek óta éjjeli olvasmány a János király. A
jelenet, mikor a király megátkozza Hubertet, a felbérelt gyilkost, mert engedelmeskedett
és hajlandó volt meggyilkolni Arthurt. A felbujtó mindig kegyetlenebb, mint a
tettes.
11/17. Arany versei
1850-ből. Ezek a versek szenvelgősek. Végül is, a forradalom elmúlt s a költőt
senki nem bántotta. Szeretne üldözött lenni, de nem tudja bizonyítani, hogy
üldözték. Ma is sokan viselkednek így.
11/24…amikor utoljára
jártam az Akadémia épületében V.G. kihúzta íróasztala fiókjából a Toldi
szerelme kéziratát, s egyedül hagyott a kézírással. Ceruzával írta Arany,
egyetlen sor törlés nélkül, hosszú
poémát
11/29. Éjjel Toldi
szerelme, hatodik ének. Ez az ének, amikor Toldi megvész, gyilkos és
földönfutó lesz, miért is? Látni valóan Arany maga sem tudta, mit kezdjen Toldi
nemi problémáival? Végül is semmi
akadálya nem volt annak, hogy egybe keljen és boldogan éljen Piroskával; az,
hogy „hosszú szakállát” nem engedte levágni, még nem indokolta a
véres esztelenségeket. Arany egyszer életében, úgy teli tüdővel rikkantott
egyet a nemiségről, éppen a Hatodik énekben, s ez a szemérmes, gátlásos, riadozó
lélekmegijedt attól, amit mondani akart…Toldi tivornyái a „festett
nők” társaságában, mindez látni valóan vonzotta és taszította a költő
képzeletét.
11/37. Éjjel Toldi.
Ez a hadakozás Nápoly falai előtt: kétségbe esett író-vállalkozás Arany
szeretett volna valami világra szólót és nemzetközit faragni a magyar
történelemből. De a dél-olasz várak előtt kódorgó magyarok hőstettei nem
szólnak a világhoz. Nápoly előtt vidékiesebb Toldi, mint Nagyfaluban.
11/41. Toldi hadakozik Lajos
seregében, Nápoly alatt, s a strófák szaporodnak, sorakoznak, rottyannak, mint
a híg fos. Arany Karlsbadból jött haza, mikor a Toldinak
ezt a szakát írta, s a karlsbadi élmény érzik a szakaszokon.
11/48. …Arany,
„Költő hazája széles e világon…” Amit a nyelvi hazáról ír,
számomra borzalmas, kínos valóság.
11/51…Arany
„Öreg tamburás”-a és „Tengeri hántás”-a. Utóbbi belső
klímája, sötét hangulata titokzatosan, keletien, pogányul magyar.
11/54. Toldi estéje.
A nyelv, a verselés a tetőzete mindennek, amit magyar nyelven ki lehet fejezni.
A trilógia szomorú nagy erőfeszítés, megteremteni a magyar mitológiát, s
ugyanakkor különös képet rajzol „a” magyarról. Ez a
Toldi…tökéletesen műveletlen…Ez a magyar „hős”. Arany
sem tudott jobbat és különbet választani, mikor a magyar mítoszt készült írni.
11/90. Arany: Vojtina Ars
poétikája…Amit Arany a budai, tabáni, gellérthegyi tájakról ír: erősen
érint. Ez volt a legjobb életemben. És most a tenger.
11/98. Arany: Katalin. Költői beszély, 1850-ből. A nyelv már
teljesen érett, művészi, fölényes. Mesze fölötte Petőfi nyelvének… Az a
„nyugati szellem” nem üres szó. Átjár egy nyelvet, mint a nyugati
szél egy áporodott, fülledt alföldi akácost.
11/115. Befejeztem A
békák-at. Arany ilyen kísérleteiben a legnagyobb, de ilyenkor érezni
tudásának, tehetségének azt a többletét, ami magasan Petőfi, igen, még
Vörösmarty fölé is emeli.
11/148. Arany egyik bírálata
Tompa „gyűjteményes műveinek VI. kötetéről”. Megható, alázatos,
lelkes bírálat. Olyan, mint egy szanszkrit kézirat.
Tompa ez új kötete arról tesz bizonyságot, hogy termő ereje folyvást a régi…A jelen kötet, egészében véve, mélyebb, tartalmasb, komolyabb, mint akármelyik az előbbiek közül…mikor hosszan kibölcselkedte s látszólag megvigasztalta is magát: akkor is leborul és „homlokát a sír hűs gyepén nyugtatja.” Valóban ez a fájdalom mélyebb, mint a ti reflexiótlan, felvirágzott, fűhöz-fához, tengerhez, sziklához hasonlított fájdalmatok…Minden egyes versről írhatnánk ennyit, mint ez az egész ismertetés, s az olvasónak még sem tudnánk fogalmat adni az egyes darabok szépségeiről.
Arany János hátrahagyott prózai dolgozatai, Budapest, Kiadja Ráth Mór, 1889. Tompa Mihály költeményei. VI. kötet. 290-296. Old.
11/150. Arany irodalmi
tanulmányait olvasom reggel. „Nyugat-felföldi népmondák” címmel egy
angol könyvről ad hírt…A mesék vándorlásáról néhány zseniális szóval
beszél Arany. Feltételezi, hogy bizonyos mese elemek időtlenül élnek az
emberiség öntudatában…
11/170. Befejeztem
Aristophanes „Nőuralom”-ját. Arany fordítása olyan ízes, szagos,
mint egy korsó ciprusi bor, s ugyanakkor olyan tökéletesen trágár, bátran
ocsmány, büdösen harsány, mint egy ógörög bordély társalgója. A nagy irodalom
soha nem félt a szavak és tények valóságától.
11/179. És Arany János az a
magyar, aki – mindig, újra – ki tud békíteni a magyarsággal. Arany
az a magyar, akiben a magyarság rangot kap.
Délelőtt a Nagyidai
cigányok befejező énekét olvasom. Petőfi nyelve akkor is olcsó,
zsurnalistás cigányos, amikor – legjobb pillanataiban valami fenségesről
beszél. Arany nyelve akkor is fenséges, amikor cigányait beszélteti.
11/205. Nagy titok a magyar
nyelv. Itt, idegenben, a magányban, csodálatosan lehull erről a nyelvről minden
sallang. Marad Arany János és Babits. És Krúdy mélyhegedű-szava. S aztán még
sok minden, - de például Petőfi nyelve nem bírja ezt a legszigorúbb próbát.
Arany valóban úgy beszél, mint a nép – zengően, szűkszavúan, dallamosan.
Petőfi csak népies.
11/208. Reggeli olvasmány:
Arany János negyven oldalas bírálata Szász Károly „Összegyűjtött
költeményei”-ről. Ez a bírálat úgy hat, mint egy szarvas bőrre írott azték kézirat…csakugyan egzotikus…talán
ez volt az igazi Magyarország.
…”Mennyi
hűhó egy kis rántottáért!” hiszen csak Szász K. költeményeiről van szó,
nemde? Könnyebb volna, elhiszem, amúgy szűr alól /vagy e falusi kifejezést
magamnak tartva, nem bánom akármely noble dandy-köpeny alól / odavetett
bökéssel
gyaníttatni, hogy azok bizony mit sem érnek; így legalább föl lennék oldva ama pedáns és fárasztó munka alól, hogy amiről ítéletet mondok, azt el is olvassam…Ha a költészet virág: Szász Károly gyűjteményét oly bokrétához hasonlítanám, melynek egészben több színe van, mint illata…az elpóriasodó ízlés épp azon éveiben, melyekre költői működése esik, e működés úgy tekinthető, mint valódi irodalmi szükségesség. És most béke velünk.
Költemények Szász Károlytól. Első és második kötet, Pest, 1861. Arany János hátra hagyott prózai dolgozatai, Budapest, Kiadja Ráth Mór, 1889. p:90 – 134.
Babits Mihály / 1883- 1941/
1/314. Babits Ödipusz
fordításában néha érzik az a többlet, melyet mind mohóbban keresek, emberben és
írásban: mintha csak az a szó menthetné meg a világot, melynek evangéliumi
ereje van. Az evangélistáknak nincs mindig evangéliumi erejük: Szent Pál az
egyetlen, kinek minden sorában érzem ezt a többletet, s néha Szent János
írásaiban. Mikor Babits és Sophokles összefognak, hogy hírt adjanak Ödipusz
tragédiájáról, az idő és a mű mély gödréből felénk lobban ez a különös alvilági
fény.
1/373. Babits nagy volt,
igen nagy. De magasabbra nyúlt, mint ahová a keze elért. Mozdulata így néha
bizonytalan, mesterséges, erőszakolt. De így is megindító.
1/484. Babits
irodalomtörténete egy élményről ad számot: ez élmény neve a
világirodalom…A világirodalom az indulat szavával kezdődött, mondja
Babits: „Haragról dalolj, Múzsa!”- kiáltja az Ilias kezdő sora.
Minden nagy emberi vállalkozás az indulat szavával vagy mozdulatával kezdődik:
az értelem csak utána kullog e félelmes szónak vagy mozdulatnak.
1/486. Babits könyve az
európai irodalomról nem mond semmi újat: legalábbis úgy érzem, nem
„tanultam” belőle semmit. Bizonyos korban bizonyos emberek szakmai
ismeretei egyeznek. De megnyer a könyv szempontja: Babits hisz a nemzet fölötti
szellemben, számára a világirodalom egységes valami, Homéroszt, Dantét,
Shakespearet és Goethét ugyanaz a villámlökés mozgatja.
3/58. Éjjel Babits Ezüstkor
című kötetét nyitom fel. 1937-ben írta jegyzeteit a humanizmusról. Nem lep meg,
hogy e jegyzetek válaszolnak napközi kérdéseimre: megszoktam már, hogy azzal az
ösztönnel találom meg olvasmányaimban a választ arra, ami éppen foglalkoztat,
ahogyan az állat táplálékát keresi. Babits azt hiszi, egy új háború
menthetetlenül ketté szakítja az antik-keresztény világképet, a műveltség
felbomlik és elpusztul. Az elmúlt tíz évben ez a háború bekövetkezett és a
műveltség, amelybe az európai ember bele született, valóban alkatrészeire esett
szét. A világ ma nem humanizmust akar, hanem fanatizmust…
3/59. Babits erotikus
verseiben tömjénes füst terjeng. Egy misztikus álmodik e vers-fordításokban
farokról és karokról. A test, amelyre vágyik, fűszeres illatú, de úgy, ahogy
Szent Katalin teste is az.
3/63. Éjjel Ödipusz,
Babits fordítása. Mi az, ami most, harmadik vagy negyedik olvasás után, ilyen
elemien megérint, mint egy szenvedély?
E „detektív
drámában” – mint Babits írta – nincs még külön a cselekvés és
a szó. A szó egyidejűleg cselekvés is. A jelző, mint egy állapot, az ige, mint
egy mozdulat: ütés vagy alkotás…A kijelentés hitele itt még föltétlen.
Euripidesnél már a színpad beszél. Sophoklesnél még nincs külön a végzet és az
ember. Összegabalyodva él az ember végzetével, véres és nedves bizalmasságban.
3/249. Babits. A versei.
Néha fellobbannak, mint egy égő olajtorony. Mégis, az egész babitsi életmű
inkább lankás, lapályos, mint a dunántúli táj. Nehezen írt, - a hevület
gerjedelme ritkán ragadta el. De ebből a lapályos életműből néhány gótikus
torony magasodik ki: a Jónás könyve, egészében, aztán a Versenyt az
esztendőkkel, az Istenek halnak, az ember él és a Recitativ néhány nagy verse.
Amikor a csúcsra ért, ő volt társai között a legnagyobb. Ritkán jutott fel a
csúcsra; de ilyenkor társai alatta maradtak. Katolikus volt, de gótikusan,
csontokból és kövekből építette a maga katedrálisát. Kortársa, Kosztolányi
– akiről őszinte, igaz emlékezést írt – barokk volt, színes,
tömjénes, zenés pompázatos katolikus. Mellettük, a Nyugat-nemzedékből, a
protestáns Móricz életműve látszik még, siváran, komoran, debrecenien;
gutaütéses, konok szenvedélyek érgörcsében vonaglik Móricz műve. És Krúdy, aki
pogány, ázsiai, fülledt – saját világa van, nincs vallása, csak mítosza.
E a négy nagy író marad meg a Nyugat nemzedékéből.
Előttük – és utánuk
– örökké: Arany, a „forradalmár a nyárspolgár álarcában”. És
Vörösmarty, a másik pogány magyar mitikus. Aztán a különös, színes, torz,
panoptikum-alakok tömkelege.
4/104. Éjjel Babits. Mit
fortyog ez a brekegő mocsár, mikor Babits nevét kiejtik? Nem is szabad
meghallani. Csak ezt a gótikus, csontos, hitvalló, máglyára lépő katolikus
zengést szabad hallani, mikor nevét kiejtik.
4/135. Benda könyve
megrázó…Babits jobban figyelt e könyvre, többet értett belőle –
milyen nagy volt Babits ez áhítatos hallásban is!
4/195. Reggel Babits. A Recitativ
versei, s az utolsók, a betegség és a halálvárás idejéből. Lassan szótagolva
olvasom, kortyolva, mint aki nehéz bort iszik. Ez a költő ritkán írt verset a
vers, vagy a verstéma kedvéért: „csak a dalra” figyelt, igazán,
lelke dallamára; azt hallotta, a vers csak ürügy volt, hogy hallgassa ezt a
dallamot.
5/88. A Jónás könyve
kéziratának fakszimiléjét kiadták a könyvnapra, s amint betűzöm a kézírás
mását, azt az izgalmat érzem, amiről Zweig írt, s amit minden autográf-gyűjtő
ismer: meglesni az írott betűben az alkotás titkos pillanatát, egy kézvonásban
megismerni Eros villamos lendületét…Titokzatos pillanatok és nyomok ezek.
Mintha valaki a genezis szemtanúja lenne.
5/160. Babits könyvét, -
megilletődötten találom meg a halódó író kézjegyét az első oldalon, - tíz év
előtt nem olvastam azzal a figyelemmel, melyet megérdemel. Ez a Keresztül-kasul
az életemen első vázlata egy nagy és fontos könyvnek, melyet Babits már nem
tudott megírni: a legfontosabb magyar önéletírások egyike lehetett volna. Így
csak töredék, s fájdalmas bizonyíték, mennyire ugyanaz a törés kísért minden
nemesebb magyar lélekben, Vörösmartytól és Széchenyitől, minden magyarban, aki
egy törzsből nemzetet akart faragni, s egy napon megtudta, hogy az anyag,
amellyel munkálnia kell, nem alkalmas erre a feladatra.
Egy reggel eltűnt Erdély. Az eleven ország éppúgy omlott és töredezett, mint a vakolat a vályogoszlopon, amely szintén térképhez kezdett hasonlítani.
Az eltűnések sorozatának evvel még nem volt vége. Lassan eltűnt a szellemi erőd szilárdságába vetett hit is…Nemzetek elsüllyedtek és fölbukkantak, városaink nevet és nyelvet cseréltek, s tereikről eltűntek a szobrok. Minden másként lett, életemnek ebben a második felében, mint az elsőben volt, és minden rosszabbul. Mintha a világ egyszerre a másik felére fordult volna.
Keresztül-kasul az életemen, Nyugat, 1939.
5/270. Babits szép
tanulmánya Szent Ágostonról. Az ember mindig csak arról tud írni, ami rokon
vele. Szent Ágoston karaktere rokon Babits katolikusságával: az emésztő, az
önvádoló, a teljességet ugatva követelő hittel. Ezért tud írni róla ilyen
szárnyas szavakkal.
7/14. Babits Jónás könyvé-ben
vonzó a gondatlanság, ahogy ritmussal, rímekkel bánik…Nem törődik a
prozódia szabályaival, mint egy nagyúr, aki tudja, hogy ingujjasan is nagyúr.
8/9. Babits Jónása a
korszerű „világirodalom” egyik csodálatos alkotása, a magyar nyelv
titokzatos tartályában pihen és várja az órát, amikor felfedezik, - mint a Duna
fövenyében Attila hármas koporsóját.
8/124. Éjjel Babits versei.
A nagy múzsa ezekben a versekben is a halál. A magyar költők ebben a században
csak a halál sugallatára tudtak igazi visszhanggal felelni.
8/231. Éjjel Babits. Ebben a
században talán ő volt a magyar líra legtisztább jelensége. /Jónás könyve /
Csak Mallarméhoz lehet hasonlítani: lírájának belső fénye, nyelvének izgalmas
egyszerűsége, ez mind egyedül való. És Radnóti, a következő nemzedék
legkülönbje. József Attila, ha tragikus sorsa nem sújtja le, Hörderlin-féle
ígéret volt, egyszerre őrült és angyali.
Babits Mallarméról: A költészet úgy tűnt föl előtte, mint valami külön, magasabb birodalom, egy új síkja a létnek, amelybe a szavak varázsa billenthet csak át. Ő a végső láncszeme annak a fejlődésnek, amely magából a költészetből akart egy új világot teremteni az eltűnt helyébe.
8/313. Néhány hete minden
éjjel Babits fordítása, Isteni komédia. /Babits Isteni színjátékot írt. B.G./ Hajnalodott, amikor
elolvastam a Paradicsom harmincharmadik énekének utolsó sorait -”de
folyton gyors kerékként forgatott / vágyat és célt bennem a szeretet, mely /
mozgat napot és minden csillagot” – és megbékélésnek, a
feloldottságnak különös, ritkán tapasztalt nyugalmát éreztem. Dante és Babits
csodálatos viaskodása kényszeríti az olvasót, hogy részt vegyen a
cselekményben. / A Tisztítótűz unalmas, - valószínű a valóságban is az, hiszen
már Achilles megmondta Ulyssesnek, hogy az árnyak birodalmában unalmas az élet
és ő Achilles szívesebben lenne „akár napszámos” az élők világában,
mint árny az alvilágban. / De a pokol nem unalmas. Az emigráns Dante –
Luccaban vagy Pisaban, tehát „messze” a gyűlölt-imádott Firenzétől
– odavaló ismerőseit időnként kénköves bűzzel füstölgő, forró szurokba
dugja és kárörvendve nézi, amint néhány tercinán át szenved az ipse. Ez a lehetőség
az emigráns író egyetlen elégtétele.
9/62. Halott a házban. Öreg
campaniai paraszt…arca közömbös. Babits egyik utolsó versének záró sorát
idézi: „Talán nem is olyan nagy dolog a halál.” Nem
„valami” a halál, inkább összessége mindannak, ami nincs.
9/129. Minden éjjel egy ének
az Isteni Komédiából, Babits fordítása emberfeletti munka, de a rímes
tercina átültetése magyarra néha inkább sport-teljesítmény, mint fordítás. A
Pokol olvasása közben dereng a gyanú, hogy Dante nem volt olyan fundamentálisan
vallásos ortodox középkori zseni, akinek híresztelik. Nem valószínű, hogy a
költő, aki a Pokol szörnyűségeit mutogatja, hitt a dogmatikus keresztény
világkép Istenében, Aki ezeket a szörnyűségeket megalkotta.
10/16. Lámpaoltás: Babits.
„Nem az énekes szüli a dalt / a dal szüli énekesét.” Nagyon igaz.
Emlék a pillanatokról, mikor szikrát vetett egy mondanivaló. Aztán rögtön
minden megváltozott, életmód, életritmus, egyszerre készült a napirend és a
munka…Ez nincs többé.
10/40. Minden éjjel versek.
Tegnap Babits. Mégis ő volt ebben a században a költő. Minden versében ugyanaz
a lüktetés, érzéki mennyei áram. József Attilában volt ilyen lüktetés,
kirobbant és kilobbant.
Balassi Bálint /1554
–1594 /
3/68. Reggel Balassa versei.
Nyelve nem túlságosan gazdag / aminthogy Zrínyi nyelve sem gazdag /- de erős.
Szavának teljes súlya van, komoly, férfias zengése. Amikor Balassa írt, az
irodalom még nem használta el a magyar szavakat.
10/26 Éjjel Balassi Bálint
versei. Panaszkodik a XVI. Században, hogy „a szerelem bántja”.
Nagy gondja volt szegénynek, Viola kacér volt.
10/71. Néha Balassi. Mintha
csikorgó hóban szánkóval utaznék valamilyen füstölgő kémény irányában, ahol
magyarok élnek.
Baróti Szabó Dávid / 1739
– 1819 /
9/9…a korszerű magyar
Aeneis becses, nemes munka. De Baróti Szabó fordítása – 1804-ben kezdette
és 74 éves volt, amikor befejezte – a „kései stílus” mély
zsongásával érzékletesen szól az olvasóhoz. Ez a régies, ízes-erős magyar nyelv
alkatian illik a klasszikus eposzhoz.
9/177.A magyar reformnemzedék
versei, poémái 1750 és 1850 között. Ritka közöttük a remek, de a hang, a
magatartás, az emberiesség, ami ennek a nemzedéknek – Kazinczy Baróti
Szabó, Batsányi, Virág Benedek és még néhányan – művéből kihangzik,
honvágyat kelt. Költők voltak, akik hősiesen keresték a magyar nyelv és a
magyarság helyét a világban.
10/19. Tinódy, Baróti Szabó
versei, a „kassai költők” megszólalnak az éjszakában. Tinódy
majdnem krudys káromkodással beszél a részegesekről, Baróti Szabó a nyelvi
imperativusról harsog. A nyelvi kérdés tudatosodása a XVII., XVIII. században
elevenebb, mint ma.
10/84. Minden éjjel
húsz-harminc sor az Aeneis magyar fordításából /Baróti Szabó/. Aeneas és Dido
ismerkedése, az első terepszemle. Most olvasom negyedszer.
Beöthy Zsolt / 1848 –1922
/
10/29. Olvasmány: Két magyar
irodalomtörténet Beöthy Zsolt remekbe nyomtatott kis irodalomtörténetkéje a
millennium évéből. Hivalkodó, de van mire büszkének lenni. A másikat Nemeskürty
írta…Ami eleven műveltség volt Magyarországon, ezeréves kísérlet során,
az polgári műveltség volt.
10/51. Beöthy Zsolt kis,
miniatűr irodalomtörténete a millennium évéből. Néhány bátor sor arról, hogy a
magyar szellemiség mindig idegenektől kapta a lendítő erőt, amit aztán magyarul
tökéletesített.
…a magyar föld természete, a magyar faj uralma és közintézményei, a magyar történet jelleme, a magyar nyelv, amelynek alakjait a magyar észjárás a maga módján fejlesztette: mindezek, a folytonos és erős keveredés ellenére is, legalább fő vonásaiban, mindmáig fenntartották az eredeti magyar lelket. A beolvadt idegenek: lovagok és harcos nomád csapatok éppúgy, mint a földmívelő és iparos települők, nagyrészt nemcsak nyelvökben, mint a hazánk területén talál szlávság nagy tömege s a később ideszakadt török népek valamennyien, hanem lelkök szerint is magyarokká lettek.
Beöthy Zsolt: A magyar irodalom kis-tükre, Athenaeum, hetedik kiadás
Berzsenyi Dániel / 1776
– 1836 /
1/109. Berzsenyi levelei.
Kínos olvasmány. Levelei apjához, Döbrenteihez, Horváth Mihályhoz, Wesselényi Miklóshoz,
Kazinczyhoz…túlzottan udvarias, mentegetőző, s a kor cikornyás
formanyelvén túl hajbókoló, s ugyanakkor betegesen / mint ő mondja:
„hypochondriásan” / gyanakvó, örökké megbántott, hiú, dicséretet
zsaroló, elismerést követelő, betegember levelei. Ül Niklán, mint
„szegény, világtól elmaradt író” – szereti így nevezni magát
– s oly kísérteties hiúsággal érzékeli költői szava visszhangját a
világban, mintha egy korunkbeli kávéházban vitatkozna ellenfeleivel. Nemcsak
Kölcsey a veszélyes, nem, Kisfaludy is veszélyes, Kazinczyt is lehordja, sok
alázatos levélke után, mert két beküldött versét nem méltatta eléggé
szenvedélyes elismeréssel. Apjának egy zsugori aggályos pontosságával számol be
talentuma világi kamatairól. Irodalom, micsoda betegség.
10/30. Az emberi tudat
számára az univerzumban az egyetlen érthetetlen: az, hogy „van”. A
kozmikus tüneményeket lehet szétszedni, magyarázni. De az Univerzum létezését,
az ontológikus tényt nem lehet „megérteni”. Egy nagy költő, Berzsenyi,
ezt a borzongást érzékletesebben fogalmazta meg, mint az asztronómusok vitái a
big bangról és a steady statesről: „…léted világít, mint az égő
nap./ De szemünk bele nem tekinthet.”
10/65. Éjjel Berzsenyi,
Vörösmarty. 1800-t követően a magyar lírában az alaphang a „rút, szibarita
váz” ostorozása. A nagy lobbanást közvetlenül megelőző évtizedekben ez a
hangütés következetes. A „tespedés”, az „ősi erények”
megtagadása, az idegenszerűség majmolása, aztán a főnemesi osztály cinikus
közönye minden iránt, ami magyar probléma. Berzsenyi, Vörösmarty, Kisfaludy
Károly, Garay, Czuczor, Bajza, Eötvös… Az ocsúdás, hogy a nemzet bele
süpped a közönyösség és cinizmus lelkiállapotába. A „romlásnak indult
hajdan erős magyar” patetikus és mégis őszinte jajdulásai. Ennek a néhány
évtizednek magyar lírája elmond valamit a szabadságharcot megelőző közvetlen
idő társadalmi atmoszférájából, amiről a magyar próza ebben az időben ritkán
beszél. Az elpolgárosodás nosztalgiája ez, egyszerre keserű bírálat és érzelmes
követelés. Nemcsak a „pór” társadalmi helyzetét panaszolja, hanem a
vívódást, az értelmiség lelkiismereti válságát, a nagy nyugati változás, a
francia forradalmat követő társadalmi földrengések csodálatát.
És a félelmet a változástól.
Berzsenyi borongása őszinte és aggódó. Egyszerre megveti azt, ami van és fél
attól, ami jöhet. Mint ma a magyar értelmiség.
Bethlen Miklós / 1642
– 1716 /
1/166. Bethlen Miklós
önéletírása. Ez a XVII. Századbeli, erdélyi magyar próza megint meggyőz arról,
hogy valamit elvesztetünk időközben: a magyar nyelvnek már csak csodálatos
művészei vannak. De a nyelv, nemes erejével, mély áramával nem közkincs többé,
ahogy az volt a XVII. Században: egy nép neveseinek és névtelenjeinek közös
kincse.
Időközben volt Vörösmartynk,
Aranyunk, Babitsunk, Tóth Árpádunk, Kosztolányink. De nincsen többé Bethlen
Miklósunk, nem tudunk már igazi leveleket írni, köznapi társalgásunk, írásos
kifejezésünk suta, nyegle, üres, szegény. Ez az erdélyi gróf még olyan bőséggel
írt - házi használatra – ízes, pontos, hajlékony, erős magyarprózát, mint
Arany. Ma is írnak művészi magyar prózát: de a tömegek nem élnek már a magyar
próza öntudatában…
Az időt oszszuk rendszerint minnyájan és jól osztjuk a természet és dolog tanításából: in praeteritum volt, in praesens vagyon, futurum leszen. Azt kérdem már én tőled: akárki ebben a háromban melyik a valóság? Mert ami volt s elmúlt, az már nincsen, ami leszen is, az még nincsen; mivel pedig az időnek részei a szempillantások, a praeteritum vagy volt, egy, a praesens vagyon, más, a futurum leszen, a harmaik szempillantás, de valósággal egyedül az vagyon, mert a voltat már el, a leszent pedig még nem pillantottad el, és így az egyik sincsen, semmi, non ens, nem vagyon, nincsen az. Ha már én neked ezekből azt mondom: hogy az az egy szempillantás a te időd, életed, a te valóságod, nekem az enyim, kinek kinek az övé, valljon hamisat mondok-e? Bizony, nem, hanem igazat, mert nem életed az teneked, amit már eléltél, sem az, amit még ezután élsz, aminthogy bizony nem a te pénzed már az, amit elköltöttél, sem az, ami még a te erszényedbe nincsen…
Gróf Bethlen Miklós Önéletírása. Kiadta Szalay László. Pest, 1858. Heckenast Gusztáv, Első kötet, 101. oldal.
Bornemissza Péter / 1535
– 1584 /
9/137…az ország
kulturális helyzete 1540 körül…már dereng a tudatosság, hogy az irodalom,
a magyar nyelv összetartja az országot. Már akad egy Bornemissza Péter, Heltai
Gáspár, akik magyar könyvet írnak és nyomtatnak. És akad olvasójuk, nemcsak a
főúri mecénások, hanem polgári olvasók, az a társadalmi erő, amelynek –
akkor is, mint ma – műveltséghordozó ereje volt és van.
9/160. Bornemissza Elektra-fordítása:
mintha vásáron bábjáték keretében adná elő négyszáz év előtt egy borízű hangon
rikoltozó mutatványos Sophokles remekét. De ilyen nyersen, vásári változatában
is kitűnő a fordítás: eleven, mulattat és indulatra hangol. A magyar
irodalomnak, amely négyszáz év előtt ilyen formában megszólalt, nem volt őse.
De meglepő, hogy volt közönsége. Bornemisszának voltak nemes pártfogói, de
Heltai Gáspárnak már polgári olvasói is voltak. Magyar nyomdát alapított
számukra a német ajkú Heltai, aki a magyar szót gyermek korában tanulta. És
halála után felesége fenn tudta tartani a nyomdát, volt fizető közönség. Milyen
példányszám lehetett a magyar bestseller 1560 körül
Kolozsvárott?…Bizonyos, hogy volt már olvasó polgárság, amely nem érte be
a prédikációs közléssel: olvasni akarták a magyar betű. A 16. Századbeli
prédikációs fohászkodások Heltai és Bornemissza fogalmazásában néha dübörgő,
teli tüdős káromkodások is voltak a „fertelmes, büdös emberi
természet” ellen. A négyszáz év előtti magyar nyelv még közvetlenül nevén
nevezte a finnyás fogalmakat.
Cholnoky Viktor /1868
– 1912 /
1/330. Cholnoky Kaleidoszkóp-ját
olvasom. Gyönyörű bolond volt, magyar ámokfutó, aki halálos honvággyal
emlékezett egyfajta keleti délibáb-otthonra, ahonnan száműzték őt is, s
mindazt, amit ő magyarnak hitt.
Amíg álmodott, tanult is:
egyszerre izgatta Tamuz titka, s a repülés és a Dízel-motorok. A magyar mítosz
éppen úgy érdekelte, mint egy jó enciklopédia. Ezek a hőbörödött álmagyarok,
akik ma egy népi-náci-magyarkodó magatartás kerge jelszavait lobogtatják,
tanulhatnának e vonzó és szomorú magyar garabonciástól, aki iparkodott pontosan
tudni, milyen is a motor szerkezete, amely az emberi álmokat röpíti?
Milliomosok a levegőben. Valahol a hajdani Far-West egyik pontján, ahol még száz évvel ezelőtt is, de talán még ötvennel is bret-hartei alakok irtották az őserdőket, vagy keresték az aranyat, tehát valahol Kaliforniában…lezuhant egy léghajó…
Valami mérnök, vagy gépész, vagy talán gépgyáros óriási nagyságú, eddig példátlan méretű léggömböt szerkesztett, applikált rá mindent, ami eddig hasznosnak bizonyult…és miután ekként európai ésszel megcsinálta kolosszusát, elővette az amerikai eszét és részvénytársaságot csinált Nem a szerkezet tökéletesítésére, a további kísérletezésre, vagy más ilyen elaggott célra. Ó nem: az első állandó léghajó-járatok berendezésére…a milliomosok is beültek a léghajóba és elindultak. Felemelkedtek háromszáz méter magasságra… és a következő pillanatban az egész alakuló közgyűlés úgy zuhant alá a földre, hogy egy sem törte ki még csak véletlenül sem a kezét vagy a lábát, hanem mind pontosan a nyakát törte….
Cholnoky Viktor: Kaleidoszkóp, „Élet” nyomda, Budapest 1914.
Czuczor Gergely /1800 1866 /
10/13. Éjjel lámpaoltás előtt
Czuczor, Bajza, Batsányi. Mint aki naphosszat mocsárban gázolt és elalvás előtt
lezuhanyozza magát-
Déry Tibor /1894 –
1977 /
6/34. …Major…nem
véletlen, hogy ez a színész előszeretettel játszik nyomorékokat és
intrikusokat, mint a minap Déry rossz darabjában a félkarú forradalmárt. A
karakter megtalálja a neki való szerepet.
Devecseri Gábor / 1917
–1971 /
5/15. Devecseri Gábor
lefordította az Odysseiát. A fordítás jó. Egy ilyen vállalkozás mindig jelentős
esemény. A mi sorsunkban, a mi történelmi pillanatunkban nagyobb esemény ez,
mint a párizsi béke. A magyar műveltség él, Arany János, Babits és a többiek
vállalkozását folytatják fiatal emberek, alázatosan és hősiesen.
10/61. Megint az
Odysseia. Nem tudom, hányadszor. Most Devecseri Gábor fordítását olvasom és
felrémlik a korán elhalt fiatal költő, aki ezt a nagy és nemes feladatot 1940
körül elvállalta. Van valami megható a vállalkozásban, a zsidótörvényektől
gőzös bódultságban hörgő magyar irodalmi életben egy fiatal zsidó-magyar költő,
aki az Odysseiát fordítja. A fordítás 1945-ben jelent meg és méltán sorakozik
az előző magyar kísérletekhez.
Fenyő Miksa
/1887 – 1972/
8/219. A magyar
kapitalizmus romjain Fenyő Miksa volt a repkény. Halálhíre felidézi a kis
termetű, mozgékony ember emlékét. A magyar gyáriparosok egykori szövetségének
volt titkára patronálta a Nyugat folyóiratot. Negyvennyolcban emigrációba ment,
de két évtizeddel később haza látogatott Magyarországra. Elmúlt 90 éves, amikor
meghalt – és a hír eszembe juttatja az ismertetést, amelyet egyik
külországban kiadott napló-kötetemről írt. Azt írta, hogy „Ignotus
vezette be írásaimat a Nyugathoz, amelynek egyik megbecsült munkatársa voltam
és mindig örült, hogy találkozhatott velem a Nyugatmunkatársainak körében, a
Bristol szállodában”. A kilencvennél idősebb Fenyő Miksát megcsalta az
emlékezete, amikor ezt írta, mert az igazság, hogy soha egyetlen alkalommal nem
írtam a Nyugat című folyóiratba…Tiszteltem a Nyugat néhány költőjét és
íróját, Babitsot, Kosztolányit, Móricz Zsigmondot…de Osvát és aztán
később mások szerkesztési szempontjai számomra túlságosan ezoterikusak voltak.
Ezért soha nem írtam a Nyugatba.
Márainak
a Nyugatban megjelent írásai:
Vidali
módszere, novella, l934.
Egy polgár
vallomásai, regény, három folytatás, 1934.
Két
könyvismertető: Török Gyuláról /1919/ és Jules Renard naplójáról /1935/
A Magyar
Csillagban két folytatás jelent meg a Füveskönyvből /1943/ /B.G./
Füst Milán /1888
– 1967/
4/90. Írói
megbeszélésen Füst Milán ül mellém. Esztendők óta nem láttuk egymást. Kaján
pillantással méreget. Első szava esztendők és az ostrom után: „Milyen jó
ruhád van!” Megjátszott elégedettséggel felelem, hogy „van, hála a
Gondviselésnek” .”Nekem csak ez az egy maradt!” –
sóhajtja gonosz sopánkodással. S aztán más egyebet nem is beszélünk.
4/305. Egy
újságíró a kávéházban Füst Milán egyik kéziratát mutatja, s szeretne gúnyosan
beszélni erről az íróról és kéziratáról; de leintem. Milán a Nyugat-nemzedékről
ad hírt ebben az írásban, valamilyen rádió-interjú keretében. Milyen kitűnő
írás! Természetesen tele modorossággal, sok tudatos nohával és netánnal!
– de ez már ő, nem tud hangján, modorán változtatni. Nem is kell! Így jó
ő és így rossz, ahogy van; s mindenestől mindig jelentős. S aki mögötte van, az
ember, akármilyen pszichotikus: milyen sokat tud! Minden érdekli, mert író, s
mindenhez utat talál, szemszöget és szemléletet, ahonnan meglátja azt, ami a
tüneményben valóban új, érdekes, jelentős, vagy emberi. A Sértődöttek és
Féltékenyek Ábeljében kissé őt mintáztam, de más ő a valóságban, összetettebb,
valakibb…Határeset ő, a zseni határesete…Mindenestől egy okos és
tehetséges költő Milán, s egy ember, aki nagyon vágyott egész életében a
szeretetre…
6/15. Füst
Milánnak egy szép verse: „Az egyik agg levele Zsuzsannához.” Utolsó
élő nagy költőnk és írónk. Minden idegbajon túl nagyság van abban, amit ír.
Szeretlek,
De ne
mondd meg senkinek,
Mert én
vén vagyok
S az
emberek nevetnek.
…
Akár az
Istenség,
Maradj hát
oly rideg
S hogy
hallottál búgó nevetést
És könnyű
szót, amely libeg
S hogy
kezed a szívedre tetted,
Mert
titkos mosolyát is észrevetted,
Ne mondd
meg senkinek.
Füst
Milán: Az egyik agg levele Zsuzsannához
És csodálatosan
túlélte nemzedékét, a Nyugat-nemzedéket: a talajgyökér-hírű / a valóságban
érzékenyen neurotikus / Móriczot, a hipochonder-zseniális Kosztolányit, a
kóklerzseniskedő Adyt, a lobogó, fanatikus nagyművészt,
Babitsot…mindenkit túlélt. Sápitozva és kajánul sántítva, rángatózva és
vinnyogva túlélt és túlírt ez az idegbajos nagy író mindenkit, akihez
tartozott. Ma is /1948/ kitűnő, amit ír és becsületes emberi tartása is,
ragaszkodik a szellem szabadságához, nem lett áldozata a barbár rémuralmak
ígéreteinek és fenyegetéseinek. Mi az ereje? Nagyon okos és soha nem hazudott.
8/14. Exit Füst
Milán. / Élt 8o évet /. Ő volt a Nyugat-nemzedék sereghajtója. Zseniális
neurotikus volt, aki nem tudta neurózisát egyeztetni a zsenijével. Két prózai
írása – a Nevetők és a Feleségem története – remekbe írott
idegroham. Verseiben sötét fény parázslott, kabalisztikus morajlás. Prózája
rángógörcsös erőlködés, - nyugodtan, fegyelmezetten kezdi a mondanivalót, aztán
a téma és az előadásmód váratlanul rángatózni kezd, mint az író szemöldje, -
mert ez volt a ticje – beszéd közben ugrált-rángatózott a szemöldöke.
Mint a mondatai. Karikatúra volt és tudott erről – szomorú vigyorral
tudta, hogy karikatúrája egy nagy költőnek.
9/113. Füst
Milán versei. Itteni perspektívából ez is más – ami nagy és valóságos
ebben a költészetben, és az is, ami betegesen clown-szerű. Néhány verse / A
kalandor, Búcsú a mesterségemtől / átkong az időn, a téren, olyan kongással,
mint a zsidó próféták komor súlyú kántálása. A kórosan rosszindulatú, betegesen
gyűlölködő és irigykedő ember írt néhány verset, melyek a magyar líra sápadtan
tüzelő gyöngyszemei.
Végül
is versem, légy hát az utolsó!
Mondd meg
a lányoknak: csak őket szerettem!
S hirdesd
még egyszer, hogy sokat szenvedtem én.
…
Meguntam
én, hogy szüntelen álljam az őrt,
Figyelnem
az éjfelet s kongatnom a vihart, -
Sok volt
nékem a sikoltás és sok a kurjongatás is,
Mert én
voltam az évszázadok őre, de meguntam –
Hirdesd:
Elfáradt
szívét ezentúl pihenteti, ója,
Csendet
akar most már az öreg óra.
Unja ő már
figyelni az időket!
Múljanak el felette.
Füst
Milán: Barokk elégia: Búcsú mesterségemtől
10/57. Éjjel
Füst Milán versei. Az affektált, zsidóskodó bölcselkedésen és kántáló
átkozódáson és mellverdesésen, az ótestamentumi paródián néha áttetszik,
átsugárzik a költészet. Beteges, gyűlölködő ember költészete. Mindenkit gyűlölt,
saját magát is. De így is nagy költő volt.
Gárdonyi Géza /
1863 – 1922 /
1/328. A forró
délután párás unalmában Göre Gábor bíró úr utolsó eresztését olvasom. Ez
a Göre Gábor bíró úr a magyar embert annyira jellemző őszinteséggel, hűségesen
számot ad egy, sőt több magyar falusi közalkalmazott józan ítélőképességéről,
különösen abból a szempontból, mint lehet valahol potyázni és a törvény
megkerülésével egyfajta szerény kis külön haszonra szert tenni. Épületes,
zamatos könyv. Később egyszer nem árt majd az iskolákban is tanítani.
…Mögláttunk
oszt egy fidibuszt, mögállittyuk, hogy mőre tart?
Aszondi a
ligetbe.
Hát
fölültünk a tetejire, oszt ahogy ott pélpázunk, etzörtsak látom, hogy valahova
Ki visz
bennünket a városbul.
Mondok
hova a fenébe visz? Ez nem a liget.
Hát
aszondi mondtam, hogy az Ugligetbe mögyünk. No mondok hát a ménkű tud
eligazodni ebbe a sok ligetbe Avval leszálltunk oszt visszamöntünk gyalog abba
A ligetbe, akibe a kiállítás áll.
Mejhöz hasolló lyókat kívánok
Göre
Gábor bíró úr
Gárdonyi Géza: Tapasztalatok vagyis más szóval az nagy
kiállításon szörzött tapasztalatok. Dante kiadó. 90. old.
Harsányi Zsolt /
1887 – 1943 /
1/182. Harsányi
Zsolt meghalt. Szépen és jól halt meg, ötvenhat éves korában, íróasztalára
hajolva, agyvérzésben. Mindent elért, amit az élttől akart, de irtózatos árat
fizetett érte.
Tehetséges volt,
s tehetségét adta oda pénzért, világi sikerekért, nőkért, érdemrendekért,
példányszámért. S ez nem kis ár. Okos volt és tudta, hogy túlfizeti mindezt.
Végül mégis csak nehezen halt meg. Senki sem hal meg olyan nehezen, mint aki
nem tud az utolsó pillanatban elszámolni a talentumról. Melyet Isten reája
bízott.
Herczeg Ferenc /
1863 – 1954 /
1/147. Herczeg
Ferenc nyolcvan éves. Államfő, állam, népség és katonaság egyfajta dísztemetést
rendeznek tiszteletére ez alkalomból, amilyez magyar író – az egy Jókain
kívül – nem kapott még soha.
Herczeg
tehetséges ember, írónak is az, de embernek még sokkal inkább. Tehetségével nem
harcolt, nem volt démona. Mindig ízléses maradt, akkor is, amikor az Angyallal
kellett volna verekednie. Nyelve üres, hideg. Formaérzéke biztos. Ez és józan
esze sikereinek titka.
De mennyi
megalkuvás kell ahhoz, hogy a nyolcvanéves írót ilyen egyhangúan ünnepeljen
állam, népség és katonaság! Az író nem kompromisszum, az író mindig ellenállás.
Akit végül – még életében – mindenki ennyire magáénak érez, hőkölve
érezheti, milyen olcsón adta élete igazi értelmét, az ellenállást!
3/50. Délelőtt
Herczeg Ferencnél. Nyolcvannégy éves. Rokonokkal él régi sértetlen otthonában.
A műtárgyak, amelyek között elém jön, különlegesen megöregedtek. Íróasztalán
bőrtokok hevernek, díszpolgárságok, kitüntetések, dísztagságok oklevelei.
Szobrok, közepes képek. Minden muzeális. A mennyezetről üvegbúra alatt lóg le
egy vitorlás hajó apró modellje: e minta kivitelének a fedélzetén, a
„szelek szárnyán” című vitorláson az író valamikor, napsütötte
béke-nyarak boldog óráiban bekószálta az Adriát.
Megöregedett, de
nem vénült meg. Mindent megért, mindenre józanon felel. Néha, nagyon kedvesen,
csaknem gyermekesen nevet. Ez a nevetés a legokosabb rajta. A világra, amelyben
élünk, kézlegyintéssel mondja: ”okádék”. A múltról sincs jó
véleménye. Úri és bölcs. Elmondja, hogy dolgozik, befejezte emlékiratai
harmadik, utolsó kötetét. „1914 júliusában kezdem és befejezem a napon,
amikor 1944 decemberében az első orosz katona belépett ide, ebbe a
szobába…” Érdekes írás lehet. A jelenről már nem akar írni.
Herczeggel is
úgy vagyok – másképpen, magyar viszonylatban – mint Goethével: a
jelenséghez több közöm van, mint a művéhez. Goethe rejtélyesen több volt, mint
a műve. Herczeg is több, mint minden, amit írt.
3/217. Egy hazai
kommunista újságban egysoros hír jelenti, hogy „Herczeg Ferenc író 91
éves korában meghalt.”
Elutazás előtt
felkerestem, 85 éves volt. Teljesen öntudatánál volt. Azt mondotta: A te
helyedben elmennék. D ne menj messze. Ő nem ment messze, otthon halt meg.
A magyar színpad
számára írásaiból feltehetően megmarad a Bizánc és az Ocskay brigadéros.
Megmarad néhány szép, turgenyevi hangulatú elbeszélése, a Jancsi édesanyja és a
Lószőrhuszár. Talán megmarad a Pogányok című regénye és valószínű, hogy eleven
marad a Gyurkovics lányok, amely kitűnő korabeli szatíra, felér Mikszáth keserű
és gúnyos korrajzaival.
Herczeg megélte
tulajdon utókorát. Sokkal több volt, mint amit írt. A németség ereje volt benne
s elbűvölte az a különös igézet, ami a magyar életből sugárzik.
6/149. Egy
újsütetű irodalmi hatalmasság – kiadó – szemforgató részvéttel
beszél Herczeg Ferencről, akinek nyolcvanöt éves korában anyagi gondjai vannak,
„Ha valaki olyan nagyot zuhant, mint ő…”- mondja. Ezek a
szerencsétlenek azt hiszik, hogy Herczeg Ferenc „zuhant”, mert ők
nem tekintik többé írónak, embernek és szerepnek Magyarországon. Nem tudják
elképzelni, hogy akadhat ember, aki egyáltalán nem érzi
„zuhanás”-nak, ha nem ült fel az ő vonatjukra…Nem akar
útitárs lenni egy úton, amely a semmibe vezet…még mindig a
„lezuhant” Herczeg Ferenc a valóság, s ők csak imbolygó árnyalakok,
akik eltűnnek az első nyugati szél fuvallatára.
11/113. Herczeg
Ferenc meghalt. A hír visszavetíti a délelőtt emléké, amikor utoljára láttam.
Délben indult a vonat, amellyel külföldre utaztam; mindent elrendeztem, mert
tudtam, hogy nem térek vissza külföldről többé az országba, amíg az oroszok és
a kommunisták uralkodnak. Utolsó délelőtt úgy gondoltam, elmegyek Herczeghez és
elbúcsúzom az egyetlen embertől, aki még eleven szemtanúja volt a régi
Magyarországnak…Megkérdeztem ír-e még? Elgondolkodott. _ Nem –
mondta – már nem írok. Tudnék még írni – és felemelte a kezét
– vannak mondataim és azt hiszem, ki tudnám fejezni azokat. De a
szerkesztéshez, a kompozícióhoz már nincs erőm – mondta okosan,
tárgyilagosan…befejezte emlékiratai harmadik
kötetét…”Bevégzem a történetet azon a napon, amikor az első orosz
katona belép ide, ebbe a szobába” – mondotta…ki volt
nagyobb…Jókai – mondta határozottan. – Mikszáth gondosabb író
volt, nagyobb formaművész, tudatosabb stiliszta. De Jókai a bőség volt, a
gazdagság. Olyan volt, mint a mesefa…- Én a te helyedben elmennék –
mondta aztán...Maradj Európában. Ez volt az utolsó szó, amellyel
búcsúzott…Herczeg az ember, sokkal több volt, mint amit írt. Okossága,
emberi lénye, tisztessége, nagy emberismerete fölötte volt annak, amit
alkotott…Ahogy a zipszer Gárdonyi Géza és a magyar-zsidó Bródy Sándor egy
nyelven alkottak Egerben valamilyen csodálatos színes magyar szellemi
tüneményt, úgy a „híg-magyar” Herczg is tökéletesen felolvadt a
magyarságban. Egy hosszú élet, egy hosszú írói és közéleti pálya során lehettek
politikai tévedései. Amiben soha nem tévedett, az az emberiesség és a magyarság
irántihűség volt.
11/266. Herczeg
Ferenc mesélte egyszer, hogy még békében vásárolt Londonban egy hajót. Vitorlás
volt…Nagy dolog lehetett, így gondoltam, olyan világban élni, amikor egy
magyar író hajót vásárolhat Londonban.
Horthy Miklós /
1868 – 1957 /
2/124. A
Kormányzó – aki Ferenc József szárnysegédje volt, mielőtt beköltözött a
királyi várba – a köztudat szerint „nyájasan elbeszélgetett”
a látogatókkal és aztán „országolt”…
A kormányzó itt
székelt a Várban – nem „lakott”, hanem „székelt”,
mert a neobarokk gentry-etikett, amely a ferencjózsefi spanyol etikettet
helyettesítette, megkövetelte az ilyen finom árnyalati különbözőségeket.
Horthy
kakukfióka a gyűjteményben. Érdekes viszont, ahogy Márai és Illyés vélekedik
róla. B.G.
5/278. A Horthy
világ ellenszenves volt, nyegle, önző, szűklátókörű. Mégis Horthy jó iskolába
járt; csak sajnos nem tanult eleget. De bizonyos, hogy nagy különbség, hol
tanulja valaki az államvezetés mesterségét: Ferenc József oldalán, vagy az
Abbázia-kávéház kártyaszobájában.
10/21…Horthyról
azt mondja Szentmiklósy nevű emigráns katonatiszt, hogy október 15-én hajnalban
ott volt a Várban, amikor a kormányzó a várudvaron fel és alá sétált, így várta
Veesenmayer német követet, aki gépkocsival jött letartóztatni a kormányzót.
Szívélyesen üdvözölték egymást /sic/, aztán a követ karon fogta a kormányzót és
betessékelte az autóba, így vitték Németországba.
10/68. A
Horthy-világ, a neobarokk úrhatnámság, ál-úriság. A faji, származási előjogok
cigányos fitogtatása. A vérszomjas kapzsiság…
Illés Endre
/ 1902 – 1986/
5/92. Éjjel
Illés új könyvét olvasom, a Kevélyeket. Ez a könyv többet ad, mint a
színdarab délelőtt, noha az is nemes anyagból készült, de olyasféle kísérlet,
mellyel ez a vidéki csepűrágás, ami a pesti színpad manapság, nem tud
megbirkózni. A kötet száz oldalas, bevezető regénykéje – méreteiben a
legnehezebb műfaj – szikrázik attól a hideg erőtől, mely ezt a különös,
szűkszavú, szemérmes és gőgős írót feszíti. Egy rongy nőt ír le, afféle
szellemi és nemi nyomorékot, s a leírás Baudelaire Une charogne-jának emlékét
idézi. Így jégre tenni a Gonoszat, az Aljasat s megőrizni valamilyen hideg
szépségben: ezt eddig csak kevesen tudták, prózában és magyarul! Néha Török Gyula
nemes hűvösségét, Füst Milán izgalmas idegességét idézi ez a próza. De
mindenestől nagy erő van ez írásban. Mondatai remegnek a lefogott, belső
indulattól.
Különös író.
Szégyell írni. Tehát jó író.
Meséld
el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az
ösvényforduló kavicsos homok ágyán
váratlan egy iszonyú dög
nyitotta,
lábait cédán magasba lökve,
míg izzadt méreg járta át,
elénk,
gúnyosan és semmivel sem törődve,
kipárolgással telt hasát.
…
Igen!
ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod
penész eszi, húsodból vadvirág nő
s kövér gyom burjánzik buján.
…
Baudelaire:
UneCharogne Egy dög fordította: Szabó Lőrinc
Illyés Gyula /
1902 – 1983 /
1/184. Illyés
Gyula rikkantó kürtszava a Magyar Csillagban: a magyart száz éve gyűlölik a
világban. Miért?
A feltevés
túlzott. A magyart nem gyűlölik a világban, inkább csak megmosolyogják. Van
benne valami reménytelenül divatjamúlt: mintha ma is zsinóros dolmányt viselne
és delizsáncon utazna, piros bugyogós hajdúval a bakon. A magyart, ha a világba
megy, hamar megbecsülik és megszeretik: nemcsak a vasmunkásokat és bányászokat,
mint Illyés írja, hanem az orvosokat, mérnököket, tudósokat is, mert felfogásuk
gyors, kapcsolásuk hamaros, mert tehetségesek és modoruk kellemes.
4/41. Illyés
könyve: Csizma az asztalon – akad a kezembe. A falusi életet ajánlja az
íróknak a városi élet helyett: „a megtisztulást”.
Esztendeje falun
élek, a városban csak ritka vendég vagyok; s hol van már a város, ahol vendég
lehetek? Mit mondjak egy író szemszögéből a falusi élet dicséretére? Nem
mondhatok sokat és üdvöset. Csak azt mondhatom, hogy falun számomra, egy író
számára minden pillanatban hiányzik valami…mindenek előtt a
könyvek…
4/47.Illyés
könyve a puszták népéről. Kitűnő könyv, gazdag, őszinte. De ez a könyv sem tud
meggyőzni arról, hogy a puszták népe nem felelős mindazért, ami az
évszázadokban történt vele; nemcsak a gróf, s később a zsidó nagybérlő.
4/134. X. azt
kérdi, van-e író, akivel beszélgetni szoktam? A kérdés megdöbbent. Nem, nincsen
ilyen író. Illyés az egyetlen, akivel beszélhetnék, aki mindent tud, amit
írásról egy írónak az élethez való viszonyáról tudni kell: tud írni, teljes
erővel és öntudattal, művelt, értesült, a szó nemes értelmében, mint egy
vadállat és magándetektív egyszerre, huncut, van humora – vele tudnék
beszélgetni. Ő az egyetlen élő író, a szó másik értelmében.
De sunyi,
paraszt, mindegyre hős szeretne lenni, s aztán megijed és elbújik a
betegségébe, vagy a felesége szoknyája mögé. Nem beszélhetek vele, a szakadás
túlságosan nagy.
4/290. Illyés a
legszomorúbb emberi jelenségek egyike, akivel a magyar irodalomban találkoztam.
Ez a tehetséges, értelmes paraszt nem bír hiúságával; a nemzet őrangyalának
érzi magát, a haza szeráfjának; a valóságban csak egy harácsoló szabadcsapat
regőse. Keserves ébredése lesz. Kár érette.
4/301. Illyés
verset adott közzé, melyben a Parasztpárt prominenseinek családnevét szedte
rigmusba. Szomorú kép: egy költő, aki tallózó bandavezérek nevével ékesíti fel
verseit.
5/74. Egy nő.
Riadt, merev. Elmebajos benyomást tesz rám. Legalábbis a határeset. J.A.
szerelme volt, majd, mikor a költő megőrült és öngyilkos lett, I. vette
feleségül. Valami lappangó és alattomos van benne. Az a típus, mint a „mozgalmi
nők”…de több is. „ A lélek fontosabb, mint a gyönyör”
– mondja, vagy valami hasonlót. Az ilyen nők körül nincs áldás.
A
nő, aki életemnek gyökérzete lett, akinek birtoklásáért ma is küzdök, nekem
gyermeket adott, olyan arcvonásokkal, amelyek – mint mikor az ember
hajnalban néz a tükörbe – jobbágyságba tört besenyő néptörzsekkel
kényszerített szembenézésre és állásfoglalásra.
Ennek
a nőnek a házában – a szüleitől örökölt lakásban – lakom itt is
Budán. Ez a nő főz rám, ő foltozza a fehérneműmet, ő intézi a gépírást, a
levelezésem. Könyveimbe írt dedikációk egy része az ő kezétől származik:
kézírásunk véletlenül olyan hasonló. Nincs olyan emberi vágyam, amit ne
teljesítene. /Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 3/23.
Este:
Vallomás Flórának – akadozó nyelvvel, de hát annál hitelesebben: szívből
jövően – hogy mit is köszönhetek – neki én / és az egész korszak/ -
puszta jelenlétének. Lélek, aki némán is beszél. 8/154.
7/159.Illyés
Gyula: Ebéd a kastélyban. Mi ebben az írásban a penetránsan jellegzetes?
A somolygás. A kézdörzsölés. A káröröm.
A műfaj:
zsurnalista szépirodalmisággal kendőzött pamflet. Az a műfaj, amelynek Nádas
Sándor – a Pesti Futár elnevezésű egykori hetilap szerkesztője –
egyik mestere volt…Illyés pamfletjének van népies, dunántúli zamata is…a
neves népi író fővárosi otthonából – kézdörzsölve, somolyogva, nyájasan
– lelátogat a Kastélyba, ahol az egykori tulajdonosok időközben már a
béres-lakásba szorultak. Itt elfogadja a volt birtokos meghívását és elmegy
ebédelni a szerepet és tulajdont vesztett földesúrhoz. A reflexiók, amelyeket
Illyés az ebédhez fűz mesteriek: leírja, ilyen, amikor a kastély privacy-jéből
kizavart úri hölgy a béresek szeme láttára kénytelen végig sétálni az udvaron,
hogy a közös latrinában túlessen a testi szükségen…az író nem akar tudni
arról, hogy a legyőzött ellenfélnek meg kell adni emberi rangját…Ez és
még néhány ilyen kellék hiányzik ebből az írásból. De cserébe kárpótol Illyés
prózája, amely mindig sima, zörejtelen, néha kacéran somolygó, szemvillanósan
huncut. Jobb, mint Nádas Sándor.
…a
távolság elhomályosíthatja a valóság képét még arasznyira szemünk előtt tartott
könyvben is. Véleményem szerint itt ez történt. Az Ebéd a kastélyban
szerzőjének, aki e sorok szerzője is, elszánt törekvése volt, mert szerzett
annyi stílusérzéket, / amely mindig egybevág a jó értelmű. illendőség
követelményével /, hogy osztályokról szólva ne egyének / legkevésbé
kiszolgáltatott egyének / fölött ítélkezzék, hanem magát az osztályt
marasztalja el, visszamenőleg is…
Illyés
Gyula: Naplójegyzetek, 4/124.
…a
kanadai „Magyarság”-ban Mikes György mondata az Ebéd a
kastélyban-ról. „Illyés egész mondanivalója kárörvendő kézdörzsölés. A
volt béresgyerek rosszakaratú vigyorral beleköp a volt gazdája
tányérjába.”…”Alávalóság”, „gyávaság”,
„árulás” – ezeknek fő gyakorlója vagyok elég hosszú
fölsorolásban.
Leírtam
már / egyre esedékesebb / végrendeletemet arról, hogy ha lesz népszerű
életművem: bevezetőül a föllépésemtől leírt legyalázásaim kellően összeszedett
virágcsokra álljon.
Illyés
Gyula: Naplójegyzetek, 6/377.
10/32. Illyés
Gyula, Veres Péter és a velük társult műparasztok úgy képzelték 45-ben, ha
nemzeti színű gatyában felsorakoznak a kommunisták mögött, nem kell más, csak
megvárni, amíg a kommunisták elvégzik a piszkos munkát – elveszik a birtokot,
a bankot, a zsidó és a grófi vagyont – és akkor ők, kézdörzsölve,
előlépnek és átveszik a készet…A népi irodalom műkedvelői kiadták
államköltségen műveiket és minden nemzeti lesz és paraszt…az igaz
ellenfél mindig a „nemzeti” jelmezbe öltöztetett képmutató, kapzsi
jobboldali.
10/153…Lámpaoltás
előtt magyar versek. Illyés hamis, fahangú lírája.
11/151. Minden,
ami mostani élethelyzetemben nehézség, baj, igazságtalanság, mellőzés, gond:
egyszerűen nevetséges, ha arra gondolok, mi van azokkal, akik odahaza élnek, a
bolsevisták karmai között? …akik „szabadon” vannak, az írók,
Tamási, Illyés, aki „győzött”…Egész komolyan elszégyellem
magam.
11/164…Bajor
Gizi meghalt…s ezzel – felsőbb fokon – tisztázta magát és
megnyerte perét. Nem tehetett mást. – Elgondolkozom, mit éreznek ez
öngyilkosság hírére Illyés, s még néhányan otthonmaradt „tehetség”?
Illyés sunyin, azt hiszi, hogy majd negyedórával zárás előtt í a vörös rezsim
ellen egy verset, s ezzel igazolja magát. Lehet, hogy erre módja is lesz így.
Meghalni – akárhogyan is – föltétlenebb igazolás. Bajor tehetséges
volt, utolsó pillanatban megtalálta a nagy lelépés végszavát.
11/254. A
Csillag című kommunista irodalmi folyóiratban Illyés bökversei. Valahol a
Dunántúl „bujdokol”. Deportálta önmagát, persze nagyon kényelmesen.
A meghasonlott, világfájdalmas, öreg költőt játssza. A versek rosszak,
hazugok, konganak; egyetlen szava nem vet szikrát. Sunyin, lopakodva és
kézdörzsölve alkudozott mindazzal, ami az elmúlt években történt…Gyanítja
már, hogy éppen azok vetik meg legőszintébben, akiknek a nevében a
Kossuth-díjakat és Baumgarten-díjakat szemforgatva felvette: a nép?
A grófi
szőlő is / amelyből egy
pohárnyi
bort cseléd nem nyelhetett/
új
birtoklatban. Ülünk. Kortyolgatva
tanul
Jánosunk ím az új tanokba;
koccintásként
elismételi,
hogy
„ egy helyett most kétszáz élvezi! „
Illyés
Gyula: Szüret után /Csillag, 1952. Január /
/
Jókai Mór / 1825 – 1904 /
1/245. Mi maradt
meg Jókai művéből? Semmi, csak az egész.
2/112. Egyetlen
magyar író sem tudott könyvei jövedelméből megélni. Jókai fejedelem volt,
területen-kívüliségben élt, könyveit nemzeti intézménynek tekintették. És
szerényen élt…ő sem tudott megélni a száz kötetből, az életműből: kellett
a laptulajdonosság, aztán a képviselőség, az igazgatósági tagság…
7/188. Jókai: a
zseni ereje, ahogyan a történelmi, emberi, helyzeti és lélektani
képtelenségeket, zavarosságokat és lehetetlenségeket egyetlen tollhúzással, a
történet első szavával átemeli a maga térfogatába, ahol minden egyszerre a
helyén van. Az olvasó nem kap a fejéhez, amikor Jókai a Dekameronjának egyik
elbeszélésében azt olvassa, hogy Venezuela fővárosa Bogota /az öreg, mint
Shakespeare szuverén volt, nem nézte meg a térképet, minek az? / A hősnő / a
venezuelai Bogotában, ami nincs / harminc napon át harcol a hős oldalán és
aztán „ az üdv lehével borul a hős keblére” / vagy így valahogy / -
ami az akkori kozmetikai és szanitációs viszonyok mellett elég merész
vállalkozás lehetett. És ez így van jól. Csodálatos Jókai. Hugonál minden
kiszámított, ami Jókainál természetes és spontán.
7/197. Jókai.
Nem lehet abbahagyni. Az olvasó szeretne néha odaszólni: „Kérem Móricz
bácsi, ezt már mégsem lehet…” De az író oda mordul:
„Kuss”. És beszél tovább, rendületlenül. És kiderül, hogy neki van
igaza: minden képtelenség, amit összehadar, lehetséges, csak mert ő mondja.
Milyen gazdag a nyelve…A viseletek: Petőfi afféle Csokonai-mentét viselt,
kurta carbonari kabátot. Egressy attilája világos atlaszból készült, amilyenből
paplant varrnak. Lisznyai világos kék
viktóriában sétált, öt sor ólompitykével, tulipános hajtókával…
7/214. Jókai,
mindig újra. Leírásai ellenállhatatlanok, de mintha ez a nagy író szeksz-mentes
lény lenne. Nem eunuch. Nem is homoszekszuális, mint egy lény, aki nem nő, nem
férfi, nem is keverék, egyszerűen nincs nemi jellege, sem tudata. Mindaz, ami
Jókai hősnői és hősei cselekednek, mondanak, elárulja, hogy az írónak fogalma
sincs, mit mond hasonló helyzetben egy férfi vagy egy nő. Ez a kékszemű zseni
mindent befogadott, amit látott, hallott, mindenből megalkotta a maga varázsos
világát, Jókai kozmoszát, csak éppen érzékiséget nem tudott ebbe a világba
adni, mert nem volt neki miből. Ugyanakkor nem volt kappan-szerű, mint Szabó
Dezső. Egyszerűen szekszmentes volt, mint egy kerub.
8/27. Jókai.
/Idegenben, hosszú évek óta, mindig olyan élmény felnyitni egy Jókai-kötetet,
mint aki hét végén megtér a családhoz. / Három évvel a szabadságharc
legyilkolása után, 1852-ben írta a Török világ Magyarországon című
regényt. / Megírná ma, tizenkét évvel az újkori magyar szabadságharc
legyilkolása után az Orosz világ Magyarországon című regényt? Talán megírná, de
a könyv nem jelenhetne meg. / A romantikus, jókais túlzásokon túl éles szemmel
látott, biztos kézzel rajzolt arcélek. / Teleki Mihály kitűnő. / Jókai túloz,
de soha nem giccses, mint kortársa, Hugo, a hatásvadászó bestsellereket
szakmányba író nagy költő, aki mindig az olvasóra sandít írás
közben…Jókai nem figyel senkire…Csodálatos író.
8/214…Jókai
a Kőszívű ember fiaiban leír egy isten háta mögötti faluban gondtalanul
éldegélő kurtanemes magyar családot, akik 1849-ben, a szabadságharc bukása
után, - amikor országszerte vadásznak a német kopók és a magyar spiclik a
szabadságharcosokra – zavartalanok és védettek, mert a helység olyan félreeső,
hogy „ott nincs német, nincs orosz, de nincs magyar sem.” Salerno
ilyen hely.
8/316. Jókai 150
éves. Műve volt az ablak, amelyen át benézett a világ a magyar életbe és látott
egy különös fenomént: a magyart. A „magyar”, akit Jókai műve mutat,
tökéletesen más, mint akit a világ sablonos kliséivel asszociált: nem
„tüzes”, „lovagias” magyar, hanem egy emberfajta, aki
más, mint a környező népek, germánok, szlávok. Másféle emberi reflexekkel,
hibákkal és erényekkel, másféle magyar. És Jókai nem karikírozta ezt az
álomalakok módjára jelentkező fenomént, ahogy Dickens karikírozta az angolt.
Jókai transzfiguráltan mutatta meg a magyart, a valóságot mutatta, de úgy, mint
az álomban.
9/28. Jókai: Erdély
aranykora és Aranyember. Amikor leír egy tájat, madarat, növényt:
csodálatos nyelvi biztonsággal és egy szakember tárgyismeretével beszél
tüneményekről. Linné sorolta fel ilyen akkurátusan a „Species
planarum”-ban a változatokat. Mihelyst eleven emberről beszél, hangja
elreked. Mintha nem tudná, hogy egy nő organikus élőlény, tehát nemcsak
„istennői termet, tüzes pillantás, igéző szépség”, hanem hús-vér
szerkezet…Írói nagyságát ez nem kisebbíti, mert így alkotta meg saját
világát…tökéletesen.
József Attila
/1905 – 1937 /
3/281. József
Attila verseit megtalálom a belvárosi könyvtárban. Babitscsal egy időben a
legjelentősebb magyar költő volt: másféleképpen volt „költő”,
szó-látomásai voltak, s ez a másféleség, amelyet a tudat már nem kontrollált,
nagy erővel szólalt meg költészetében. Látomásai, szóképei, titkos utalásai, az
őrültnek és a költőnek ez a jajongó jelbeszéde ritka tünemény az irodalomban.
Hörderlin és Verlaine, Kleist és Rimbaud között van valahol. De József Attila
az őrület erejével, egy-egy szavával néha mélyebbre nyúl, mint bárki más
előtte.
9/189. Emigráció…József
Attila emigrált a sínek közé…Proust a betegségbe…
Juhász Gyula /
1883 – 1937 /
3/44. Könyvnapra
kiadták Juhász Gyula verseit. A címlapon az őrült, nagy költő szakállas,
szomorú arca, a tébolyodott mosoly. Juhász csakugyan „magyar” volt:
s az ilyen alkati magyarban van valami pszichotikus. Nem lehet büntetlenül
magányosnak lenni ezer éven át Európában. A magányban költő lesz az ember, vagy
mániás depressziós vagy mindkettő. A finnek között is sok az őrült. A
„finn-ugor” élmény értelme, hogy eltévedtünk az indogermán világban
és magányosak vagyunk. A költő fényképén az őrült mosoly is erre figyelmeztet.
5/87. Meglátogat
E., a szegedi költő, s elmondja K. I.-nak, Juhász Gyula hívének, titkárnőjének,
rajongójának, utolsó bizalmasának halálát. Ez a nő, - mint E., mint Szegeden
néhányan – Juhász Gyula igézetében élt. Gyűjtöttek mindent, ami a
költőhöz tartozott, vallásos módon ápolták az őrült, nagy költő
emlékét…Juhász őrült volt, K. I., E. mind határesetek, ezért is vonzódtak
hozzá a betegség cinkosságával…
10/17. Minden
éjjel lámpaoltás előtt magyar versek a XVI. századból. Aztán szentjánosáldásnak
néhány Juhász Gyula vers. A depressziós, mániákus költőnek néha vannak
ady-frázisos sorai, de tiszta, nagy versei nemesen „magyarok”.
Minden lírai frazeológiától „megtisztított költészet” sugárzik
ezekben a versekben, mint kevés korabeli költő művében. Ez a depressziós költő
tudta, hogy a költészet benne van a világ anyagában, minden tüneményben, mint a
szobor a márványban, csak ki kell bontani az anyagból a formát.
10/21.
Lámpaoltás: Kassák, Juhász Gyula és Somlyó Zoltán versei. Három kitűnő költő, a
magyar bestiárium különössége mindhárom…Juhász a
„mélymagyar”, nem a németlászlós giccs értelmében, másképp,
valóságosan magyar és nemes feszültség a lírájában.
Justh Zsigmond
/1863 – 1894/
9/74. Justh
Zsigmond naplója, levelei. Mint minden emlékezés, korszerű atmoszférát idéző
írás: búcsú valamitől, ami nem lesz többé, és amiben volt sok szép is. Búcsú a
19. század viszonylagos békéjétől, a nyugati műveltség polgári színvonalától, a
szabadelvű civilizáció századától…Időszerű lenne egy búcsúirat, amely
megkísérelné elmondani, mi volt a mi századunkban – mindenestől és
mindenek dacára – a borzalmasan túl a többlet?
1889.
Vasárnap március 16-án. Justh Kálmánnál…egészen olyan, mint a múlt század
felső magyarországi urai lehettek, kik udvarhoz nem jártak. Udvarias és merev,
komoly anélkül, hogy komor lenne, puritán még arisztokratikus pincipiumaiban
is. Ebből a típusból Felső Magyarország egyik részén /Turóc, Árva, Trencsén
stb./ sok alakot találni.
Különben
Felső Magyarország négyféle van, az első a Vág völgye, ez bécsies és Pozsonyba
jár telelni, családok itt a Pálffyak, Esterházyak, Erdődiek; aztán a par
excellence tótsági Zólyom, Árva, Turóc, Trencsén, családok: Révayak,
Radvánszky, Prónayak, Jsthok, Majthényiak, Rakovszkyak; harmadik genre a
Szepesség, családok: Csákyak, Máriássy, Berzeviczyek, Ketzerek, s végül Sáros,
Zemplén megyék, a Sztáray, Szirmay, Andrássy, Hadik családok.
A
legkonzervatívabb és legjellemzőbb azonban mindenesetre a tótság,amelyet város
sohasem inficiált.
Egy
egész eliramlott korszakot jellemez egy Zay Albert, Révay Ferdinánd vagy Justh
Kálmán.
Justh
Zsigmond naplója. Sajtó alá rendezte: Halász Gábor. Athenaeum Kiadás. A
könyvnyomtatás 500-ik évében.
Karinthy Frigyes
/ 1887 – 1938 /
4/ 211. Karinthy
Noteszét lapozom, e villanásokat. E műfajban csakugyan jelentős volt,
leleményes, néha zseniális, s végül mindig újságírós. Elröhögte saját zsenijét,
mint egy kamasz, aki szégyell arról beszélni, amit őszintén érez, vagy gondol.
Karinthy Ferenc
/1921 – 1992/
4/221. Karinthy
Cini könyve apjáról, Kosztolányiról, e szellemalakokról. A könyv megérint.
Írója tehetséges, Karinthy-tanítvány, jó értelemben. Ez bizonyosan nem
véletlen. Néha még a fiuk is örökölnek az apáktól valamit, nemcsak a kortársak
és az epigonok.
Karinthy nagyon
félt a haláltól, tehát nem hitt benne. Most azt mondhatnám, hogy félt, mint
általában a zsidók, akik semmiben sem hisznek, legkevésbé a túlvilágban. De
Kosztolányi katolikus volt – barokk, színes, tömjénes katolikus – s
talán még sokkal jobban félt a haláltól. Karinthy tudott valamit a halálról s
erről beszélt egyszer. Azt mondta, a lélek még egy kis ideig megmarad
személyiségnek a halál után is /l. Maeterlink, Lodge / csak fáradtabb,
erőtlenebb. Aztán átalakul, eloszlik. Ebben én is hiszek. Hozzá tenném, hogy
hitem és feltevésem szerint a léleknek ez a halált követő, gyengébb,
színtelenebb létezése egyidejűleg fakul el az anyag felbomlásával. Egy napon az
anyag is teljesen felbomlik, a hámsejtek nem működnek többé. Egy napon a személyes
lélek is átalakul világerővé. Ebben hiszek.
4/324. Karinthy
Cini meglátogat, az ürügy, hogy valamilyen kiadói ügyben tanácsot akar kérni. A
valóság az, hogy ő Karinthy fia s most eljött hozzám, egy íróhoz, mert ő is
író…A látogatáshoz fekete ruhát öltött…a jelenet múlhatatlanul
idézi Karinthy írását, amikor Frédi elmegy Stanci nénihez kondoleálni…
5/20. Karinthy
Cini könyve egy félőrült filológusról szól, aki a Tihanyi Apátság
alapítólevelében előforduló „kangrez” szó megfejtésébe bolondul
bele. Jó ötlet, tökéletes francia nyelven. A legtisztább, legmagasabb irodalmi
légkörben tud csak lélegezni, s ezért természetesen műkedvelő is, de az a
műkedvelő, aki valóban kedveli a művet – nem alkotja, de éltre-halálra
érti, megközelíti, tehát mintegy befejezi, amikor kedveli.
Kassák Lajos
/1887 – 1967 /
8/12. Exit
Kassák Lajos. /Élt 80 évet /. Olyan volt, mint egy dél-amerikai, tolték- vagy
azték-álarc, amelyet száraz gyökérfából faragtak, aztán bevonták emberbőrrel,
de olyan is, mint az andesi indiánok zanza-fejei, a kísértetiesen miniatűrré
zsugorított emberfejek. Ez az álarc élethosszat rajta ragadt, nemcsak a
személyiségén, az írásain is…Azt hitte, a Forradalom közelebb hozza az
emberekhez a művészetet. A társadalmi, forradalmi problémák hulladékelemeiből csirizelt
össze valamit, ami olyan volt, mint a Költészet és a Művészet, csak az Eros
hiányzott ebből az erőlködésből. „Eredeti” akart lenni, de a
valóságban jelmez és álarc maradt, az ember is, a műve is. És következetesen az
maradt, aki volt, egy hosszú életen át. Sok könyvet írt, fahangú,
lelkiismeretesen unalmas könyveket…A magyar irodalom egyik különös
panoptikum-figurája volt: nemcsak jelmezes, de jellemes tünemény.
10/21.
Lámpaoltás: Kassák, Juhász Gyula, Somlyó Zoltán versei…Kassák, mint egy
mexikói kerámia-figura, zanza fejjel, őszinte tragikummal…
10/90. Egy
budapesti folyóiratban közzé adják Kassák Lajos naplójának 1955-ből keltezett
részleteit. „Legelőször is szobámat hoztam rendbe, kiszellőztettem az
ágyneműt, letörölgettem a port, meleg vízzel felmostam a parkettát, stb. Aztán
verset írtam.” Negyven éve csinálom mindezt, most a Csendes-óceán
partján. Csak éppen nem írok többé verset. Kassák felesége éjfél felé
tiltakozik a szörnyű „önkizsákmányolás” ellen.
Kemény Zsigmond
/ 1814 – 1875 /
7/167. Zord
idők. Száz év előtt írta Kemény a regényt: a nyelv barokk, hajporos.
Kitűnően ír le embert, tárgyat, tájat; de az alakok, mihelyst kinyitják a
szájukat, kántorosan énekelnek. Ez meglepő, mert száz év előtt Arany már
korszerűen hangszerelte a magyar nyelvet. Az olvasmány izgalmasan
időszerű…”Mi egy holttetemben élünk, a rothadás táplál minket egy
darabig, de annak is végtére kiszáradnak nedvadó részei”…Megrázó
könyv.
9/135. Kemény: Rajongók.
A retorikus és patetikus magánbeszédek, a szereplők népopera-szerű kántálása
fárasztó. Néha egy meglepő kortörténeti adat: a 16. Századbeli szombatosok
egyikét a megvadult rajongók tompa bárddal fejezték le. A guillotine két
évszázaddal később már nem volt tompa. A tudomány halad.
Kisfaludy Sándor
/ 1772 – 1844 /
9/153.
Kisfaludy. Himfy szerelmei. Megható az erőlködés, ahogy 180 év előtt egy
magára hagyott, uraitól és más népektől cinikusan kisemmizett nép nyelvén a
költő iparkodik meghatározni követeléseit. „Amely nemzetnek nyelve nincs,
annak nincs hazája…” 1800 körül és azt követően sziszifuszi feladat
volt hangszerelni ezt a nyelvet. Mint Kisfaludy, mint később a testőrírók, mint
később Kazinczy, Vörösmarty, Arany.
Kosztolányi
Dezső / 1885 – 1936/
1/55.
Kosztolányi Összegyűjtött novellái. Mit dobál el egy író ötven év alatt,
mellékesen, fél kézzel, sietve! Senki nem pazarol úgy, mint az alkotó ember,
aki lénye és létezése anyagából alkot.
Csak a kontár
takarékos. A művész mindig pazarol, s ugyanakkor lelke mélyén szégyenkezik,
bűntudattal gondolja: még mindig keveset adtam, hiszen időközben éltem is, így
vagy úgy, nyakkendőm is megkötöttem, egy negyed órára talán boldog is voltam.
A húszas évek
elején írt novellái mennyire zsurnalisztikusak még! Az újságtárca diadalmas
pillanata ez: mindenki úgy ír, mintha a műfajt Molnár Ferenc találta volna fel.
Az élet „kicsi, komisz”, egy pincér „szegény, szomorú”.
Negyven éves korában megtalálja hangját. Prózája ez időben már szigorú és
szűkszavú, a jelző végzetesen az, amilyennek lennie kell.
1/324. Lear
királyt olvasom, Kosztolányi fordításában. A fordítás egy nagy író minden
képességével tündöklik: csak éppen nem Shakespeare. E a nyelv, Kosztolányi
nyelve puha, nem átkozódik, csak gügyög és sopánkodik, akkor is, amikor a
legcifrább szitokszavakat használja. Egy átok ereje nem szóbőségén múlik, hanem
a jellemen, mely a szavakat kimondja.
2/101-105.
Kosztolányi – mint Virág Benedek, mint minden magyar költő – tudta,
hogy a szlávok és germánok között egyetlen igazi hazája van csak: a magyar
nyelv. Minden más, minden időben ködös volt, imbolygó, változó: a határok, a
népesség. A nyelv megmaradt, mint a gyémánt. És mindig újra köszörülni kellett,
hogy szikrát vessen. Ezt csinálta Kosztolányi. Ezért olvasott, szemüvegesen,
éjjel és nappal, a szobában, aminek helyén most szemétdomb maradt…be
kellett fejezni a honfoglalást, nyelvet kellett teremteni…Ezért írt a
„bajuszos” Berzsenyi, a meghatóan donkizsott-szerű Kazinczy, az
„álruhás forradalmár” Arany. Vagy a pipázó, hasas és bájos Heltai
Jenő. Vagy a légszomjasan sípoló-hörgő, lázas-zseniális Babits. Vagy a gügyögő
Szép Ernő. A gauguines ornamentikába menekülő József Attila. A nagyszerű öreg
kamasz Szabó Lőrinc…Kosztolányi, mint minden magyar író – itt lenn
a pépes tenyészetben, ami otthonából maradt – úgy táplálta és
fertőtlenítette a magyar nyelvet, mint egy járványorvos…kinek írtak a
magyar írók? Ki volt a közönség? Például kinek írt Kosztolányi?…És
Babits, Ady és Móricz? Semmi esetre sem a nyegle dzsentrinek, nem is a
megtollasodott bugrisnak…
Kosztolányi sem
tudta már pontosan kinek ír? Mégis, amikor végzett a mindennapos, írásnál is
kötelezőbb olvasással, gyorsan írt valamit, zöld tintával, sebtiben. Minden nap
írt egy színes cikket, színibírálatot, elmefuttatást, összecsiholt két rímet
egy készülő vershez, írt egy kézirat-oldalra valót az új regényből. Vagy
fordított. Minden magyar író, aki értett nyugati nyelven, kötelességének érezte,
hogy fordítson. /Jókai, Mikszáth és Krúdy nem fordítottak, mert nem értették az
idegen szót. / Az Arany, Vörösmarty, Petőfi-nemzedék éppen olyan aggályos
kötelességtudással fordított, mint a Nyugat-nemzedék…fordítottak,
Kosztolányi is, holott tudta, hogy csak az értelmet lehet lefordítani, soha a
célzást, a beintést…
2/113.
Kosztolányinak volt sikere is, tehetsége is, de ő sem szeretett írókat
látogatni. Én sem. Néha felkerestük egymást, ebédre vagy vacsorára vendégek
voltunk náluk, vagy ők nálunk. Ilyenkor ünnepélyesen, feszes udvariasan ültünk
a fehér asztal mellett, de lehetőleg nem beszéltünk az irodalomról.
2/114. Költő
volt, szerelmes verseket írt a magyar nyelvhez, Magyarországhoz. Minden nap
megajándékozta Magyarországot egy ízes szókötéssel, egy kifejezési árnyalattal,
gúnyos vagy patetikus odaszólással…Nem hitt a Népben. Csak írt.
3/46.
Kosztolányi kis, hírlapi írásaiból kiadtak még egy eresztést. Hagyatékából
kifutja egy termékeny, élő író egész életműve. Ez a kötet nagyobbrészt élete
utolsó éveiben írott, elpazarolt, eldobált, cigarettafüst-szerűen bodorodó apró
tanulmányait mutatja. Ebben az időben már úgy írt – betegen, a halál
keserű ízével ínyén és idegeiben – ahogyan az egészséges ember szíve
dobog. Már nincs külön számára az írás és az élet: minden, amit lát, egyszerre
írás lesz, tökéletes, gúnyos, alapos, részletes, szűkszavú, alázatos, fölényes
írás. Utolsó éveiben ez a mesterségbeli biztonság, melyet a halál tudata
fűtött, oly hőfokú, amilyenre kevés példát tudok a világirodalomban. Ez a
„zsurnalista” széppróza a British Encyclopedia
szakszerűségével, Valéry műgondjával, Swift derűs-keserű gúnyával és öngúnyával
készült.
3/66. Hosszú
délutáni séta az első kora tavaszi fényben, a Váron és a Krisztinavároson át.
Esztendeje nem láttam az ismerős romvárost. Házak előtt megyek el, melyek tele
vannak romos emlékekkel. Az utcáról belépek egy rom-oduba: ez volt Kosztolányi
dolgozószobája. Négy lyukas fal maradt meg, a mennyezet lelóg. A roskatag falak
közül átlátni a szemközti romházra, amelyről a „Hajnali
részegség”-ben hagymázas önkívülettel, azt írta, eljön az a pillanat,
amikor nem lehet megkülönböztetni, „ember lakott-e itt, vagy állat
ólja”? A pillanat eljött.
…Egy
keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva
baktat, nyomban felcsörömpöl
és az
alvóra szól a
harsány riasztó: „ébredj a
valóra.”
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat
óla…
Kosztolányi
Dezső: Hajnali részegség
3/151…Voltairenek
mindig a keze ügyében volta tehetsége. Ilyen volt Kosztolányi.
3/215.
Kosztolányi, milyen nagy volt! Simasága, zörejtelensége, ravaszsága,
szakszerűsége és önkívülete! Legalább annyira volt doctus, mint poeta. A kettő
mindig csak együtt ad ki teljes egyet, e két elem önmagában torz, hiányos.
3/271. Tíz
embernek írni! –sóhajtotta Kosztolányi húsz év előtt. Optimista volt. Hol
az a tíz ember?
4/49.
Kosztolányi könyve a nyelvtisztításról: megindító. Tíz év előtt, mikor
vitairatait közzé tette, vitatkoztam vele. Ma tisztelettel olvasom: nálam
megnyerte perét. S milyen őszinte ez a hevesség, ez az aggály, ez a szándék. S
ezt az írót nevezték dekadensnek!
4/116. Valéry Cimetière
Marine eredetiben, aztán Kosztolányi fordításában. Kosztolányi számára a versfordítás
legtöbbször gyakorlat volt, egy nagy tehetség lírai csukló-gyakorlatai. Kevés
fordítása van csak, amely olyan alázatos, mint pl. Tóth
fordításai…Kosztolányi úgy játssza le az idegen remekművet magyarul, mint
egy kitűnő magyar zenész egy külföldi zenedarabot…mikor fordít:
interpretál, nem alkot…vannak fordítók, akik alkotnak…A Tengerparti
temető Kosztolányi fordításában új szépségeket tár föl. Különös vers ez. A
világirodalom nagy versei közül való…
5/23.
Kosztolányi egyik jegyzetkönyvében utolsó kutyájáról ír, Kedvesről. Ismertem
ezt a Kedvest, éveken át ugatott a költő udvarában, ablakom alatt. Azt írja, ha
ez a kutya megdöglik, nem vesz új ebet, bizonyosan tudja, hogy ez az utolsó
kutyája, mert „nem akarja vállalni többé a szeretet rabságát”, már
ő, a költő nem akarja vállalni ezt a rabságot. A kutya, ha éppen akarja,
vállalhatja.
5/123.
Kosztolányi kis írásainak gyűjteménye elragad, s ugyanakkor kielégítetlenül
hagy. Ez a tökély fáraszt. Néha szeretném megfogni a virtuóz szellemkezet,
amely ilyen káprázatos futamokkal üveghangokkal játszik, könnyen és mesterien,
nehéz és legnehezebb tételeket, s figyelmeztetni, hogy jólesne már a hallgató
fülnek egy gikszer is. A vége felé már nem tudott melléfogni, minden tökéletes
volt, amit írt, olajozott, zörejtelen, hibátlan. Úgy látszik ez kevés.
6/125.
Kosztolányi könyve: Színház. Ezen a könyvön lehet e pillanatban a legerősebben
lemérni, hova zuhant a magyar szellemi élet, milyen magasan járunk már, s
milyen mélyre süllyedtünk. A pompás, okos, szikrázó írások egyike sem
jelenhetne meg ma a magyar lapok vagy folyóiratok oldalain. Íróját széttépnék,
s ami rosszabb, meg sem értenék.
6/137. Színház
után, elalvás előtt: Kosztolányi, Színház. Úgy írt, ahogy más újságot olvas és
cigarettázik, oda se figyelt; s mindig az a mozarti dallamosság.
6/230…Charles
Lamb francia életrajzát olvasom; nem ismerem a szerzőt. Kosztolányi szerette
ezt az írót, a felfedező lelkendezésével írt róla. Kosztolányi nagy író volt; a
hulladékban is mester volt, a mellékesben is tökéletes.
7/52.
Kosztolányi posthumus írásai írókról, művészekről, kortársakról. Egy zoológus
érdeklődő nyugalmával járkált közöttük, feljegyezte a ritkább példányok
jellegzetességeit. A bestiáriumot rács nélkül szemlélte, mint Hagenbeck
állatkertjében a fenevadakat. Talán csak Párizsban volt még a fenomének
sokféleségének ilyen bősége, mint a század eleji Budapesten.
9/90. Reggel a
terrazza-n Kosztolányi verse, a Szeptemberi áhítat. Ezüst köd, olvadt arany
fény. Az Appenninek japán rajza a háttérben.
Kölcsey Ferenc
/1790 – 1838/
3/42. A
budapesti szobrok komoran viselik az ostrom sérüléseit. II. Rákóczy Ferenc jobb
lábát ellőtték. Kölcsey pofalövést kapott; megérdemli, gonosz ember volt.
Hát e
falak közt hangozának
Nagy
szavaid, oh Kölcsey?…
Nem
féltek-e, hogy sírgödréből
Kikél a
megbántott halott?
Hogy
sírgödréből ide jő el,
S –
hogy hallgassatok – csontkezével
Szorítja
össze torkotok?….
Petőfi
Sándor: Nagykárolyban, Szeptember 7. 1846.
Krúdy Gyula /
1878 – 1933/
1/186. Füzetben
kiadták Krúdy apró rajzait, melyeket az elmúlt világháborúban, a
„kicsi”-ben irogatott pesti lapokban. Csakugyan, mit is csinálna ma
Krúdy? Hogyan viselkedne? Valószínűleg mélyen sértené a záróra, s úri, emberi
és írói rangját sértené az általános szellemi szintsüllyedés. De máskülönben
ugyanazt csinálná: dünnyögne, bort inna s cikkeket írna a lapokba Luca-napjáról
és régi belvárosi ledér személyekről.
Igaz Trianonról
is írt, a múlt háború vége felé, megható kétségbeeséssel és reménykedéssel: ő s
hitte, amit ma sokan szeretnének hinni, hogy ezt a nemzetet megmentheti a vad
és gyűlölködő világban a műveltség és az irodalom. De mit tanult ez a nemzet
Trianonból? Semmit. Felnevelt egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen
középosztályt, s utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség. Tudta
ezt Krúdy? Szívével bizonyosan tudta.
Ne
hajtsd búbánatnak fejed, jó magyarom; amit elvettek tőled a hegyszorosban,
ahová bekergettek a viszontagságok, balsorsok:. amit elvett a rossz szomszéd,
nem veszett el, mert nem rejtheti el sehová, mint a lopott subát, nem áshatja a
föld alá, mint az orgazda a kincset, el nem viheti a helyéről, hogy túladjon
rajta, mint az elkötött lovat a vásárban. Helyén marad minden. Ott állnak a
tornyok, a városok, a hidak, ahol tegnap állottak. A temetőkből nem űzhetik ki
ősi halottainkat…nem tilthatják meg az imádságot…nem törölhetik a
memóriákból ezer esztendő históriáját…
Krúdy Gyula: Magyar
tükör /1921/, Budapest, Atheneaum, 1921.
1/465. Krúdy
könyve, a Szindbád ifjúsága, a világirodalom egyik legtisztább
remekműve. Írhatna-e, ha ma élne, akkor is, ha engedik? Nem írhatna. Egy író
csak akkor mondhatja el azt, ami a legszemélyesebb titka, lényének értelme, ha
a korszak és a világ körülötte hívják ezt a titkot. Sötétben és levegő nélkül
nem lehet beszélni…Fia, kivel nemrég találkoztam, azt mondta: „A
papának, ha élne, már lenne zsidóigazolványa.”
2/266-69. A
krúdyzmus előjelek nélkül, váratlanul lobbant fel Pesten. Úgy terjedt, mint egy
divatos kábítószer. Olyanok is éltek vele, akik soha nem olvasták Krúdy
írásait, nevét sem tudták…sokan vannak, akik a magány és a reménytelenség
elől tudatosan és módszeresen menekülnek Krúdy világába. Ő volt az író, aki
alaposan megnézte, aztán gondosan leírta a másik Magyarországot. És a
kommunista Budapesten kitört az emberekben a honvágy a másik Magyarország
után…Krúdy Magyarországa más volt, mint amilyent Jókai, Mikszáth írtak
le. Korszerű műszóval más égtájon az ő tájképeit szürrealista ábrázolásnak
mondták volna...
Krúdy
alkoholizmusa gyógyíthatatlan volt. Orvosa, a Zsidó Korház tudós gyógyásza
szeretettel és reménytelenül vesződött vele. Az óbudai viskó, ahol meghalt,
jellegzetesen a magyar szégyenfa marad. Mindig gyalázatos honoráriumokat
kapott…
Utolsó könyveit
már saját költségén adta ki és állástalan, lézengő álhírlapírók terjesztették a
könyveket vidéken. Mikor – néhány éjszakai kumpán, író, újságíró
jelenlétében – sírba tették, életműve halott volt. Annál csodálatosabb
volt ébredése évtized múltán…
Életében soha
nem volt népszerű író. Az írók tisztelték, mert gyanították, hogy rejtélyes,
érthetetlen munkafeltételek mellett, éjszaka kávéházakban és kocsmákban élt egy
ember, aki alkotott valamit, aminek nincs elődje, nincs utódja, amit félre
értenek és ami – úgy, ahogy van – egyedül való.
2/270.
Negyven-ötven év előtt írta remekműveit budapesti, körúti újságokba,
fillérekért. Írói ereje és nagysága fél évszázad múltán, amikor újra megszólalt
a műve, csaknem érthetetlen. Ennek az alkoholistának nincs egyetlen fáradt
sora, erőtlen hasonlata…Kísérteties erővel látott embert, álmot, látta a
másik Magyarországot…Kevesen vannak a világirodalomban, akik így tudták
megeleveníteni azt, ami a valóságban mitikus…olyan közel ment a
valósághoz, mint Flaubert, Maupassant és a nagy francia realisták. Látomásai
titokzatosan gazdagok, mint Proust emlékezései az idő mélyvizéről…Olyan
közel ment ahhoz, amiről beszélt – egy utcaszeglethez, egy korabeli
divatcikkhez, egy emberi archoz – mintha a szobában ülne, és úgy
beszélne, személyesen a személyhez. Minden nagy írásának ez a titka.
Feltámadása a gúzsba kötött magyar irodalmi élet válságos időszakában a hazai
fenomének egyik legkülönösebbje volt.
3/37. Charles du
Bos naplója…olyan írókról ír, akiknek éghajlatuk van, az olvasót
menthetetlenül bevonják az éghajlat bűvkörébe – s ez a legritkább!
– csaknem mindegy, miről beszélnek. Krúdy ilyen író.
3/68. Éjjel
Krúdy: N.N. Az élet, a szellem, a költészet régi ízei élnek ebben a
prózában, oly égető, nemes tűzzel, mint az ópálinkákban a régi nyarak diófáinak
ereje, illata. A tücsökről ír, a betyárokról, nádasokról, céda nőkről, akik
temetőbe járnak szeretkezni a diákokkal – mindenről szól, aminek valami
értelme volt az életben. Egy nagy író úgy őrzi meg a világot, amelyből
származott, amihez tartozott, mint az eltévedt meteor anyaga árulkodik a
világmindenség titkairól. Csillagpor ragyog minden során.
Krúdy olyan kép-
és gondolat-asszociációkra szoktatja olvasóját, melyek zenei sarjadzást
indítanak el a lélekben, hangulati láncreakciókat…
3/145. Reggel
Krúdy, a Vörös postakocsi. Nem honvágy, amit olvasás közben érzek, csak
mély szomorúság. Honvágy csak ott van, ahol vágy van. Krúdy egy halottról
beszél. Ez a halott minden, amit szerettem.
4/313. Este
Krúdy. Kis rajzok az első világháború után. Leírja, mint tör be a lues a háború
utáni magyar életbe / mint ma / s a francia betegség hogyan fertőz át egy
álarcos társadalmat. Leírja, hogyan mosolygott valamikor Blaha Lujza. Gazdag
könyv, tömény líra, az írói és az emberi képességek, az okosság, a hangszerelés
kis remekműve. Egyik legnagyobb írónk volt, a „csak-írók” között
talán a legnagyobb.
5/242. Egy
lélegzetre olvasom el Krúdy beszélyét, melyet Pesti nőrabló címmel most
adtak ki füzetben…Nem lehet betelni ezzel az íróval…Ha van magyar
magány, akkor Krúdy magánya az. Utolsó vigaszunk ő, ebben a korban, amikor már
kételkedik néha a kortárs, van-e még egyáltalán magyarság.
6/72. A
kocsmáéról ír Krúdy, a Kocsma csillagáról. A kocsma ma is az utolsó zug a
hazában, ahol a magyar még rövid órákra otthon érezheti magát.
7/4. Krúdy
könyve: Írói arcképek. Ez a bölcs cinikus ember csak az irodalmat
tisztelte. Minden másra köpött. Nem sokat olvasott, inkább csak ösztönszerűen
böngészett a könyvekben, de a kevés olvasmányból olyan erővel szívta el a
munkájához szükséges nedveket, ízeket, a stílust, mint egy növény a napfényből
a nitrogént…Kemény alkati depresszióját egy novella-szerű kis írásban
tökéletesen írja le, szakszerűbben tapogatja Jókai lányos félelmét, Petőfivel
szemben érzett szorongását, mint egy diplomás lélekbúvár…Ady-rajzai
tökéletesek, közelebb ment Adyhoz, mint mind a kéretlen és hívatlan adylogusok,
a „szakemberek”.
Az
irodalomtörténetnek kemény dió lesz feltörni ez utóbbi tizenöt esztendőnek igaz
történetét.
Hogyan
történt az, hogy új hangon merészelt írni a prózaíró, nem Jókaitól vagy
Mikszáthtól tanult repülni. A költészetben pedig olyan hangok hallatszanak,
amelyeknek ismeretére nem tanítottak a kollégiumban és a szerzetes iskolákban.
A fránya Ady Endre Debrecenből és Párizsból színes szavakat hozott, amelyből
olyan arabeszkeket rajzolt az olvasóknak, hogy az dühében földhöz vágta az
újságot, aztán még egyszer elolvasta a verset…
Természetesen
a bolondok csatlakoztak először Adyhoz…
Szétnézek
a hóba borult Budapesten. Hol áll majd vajon Ady fáradt szobra? /1918/
A
szomorú Ady. In: Krúdy Gyula: Írói arcképek II. Magvető, 1957.
7/53. Krúdy
történelmi regényei. A mohácsi vészt közvetlenül megelőző és követő idő
történetét akarta megírni. Meg is írta mágikus erővel…Zápolya a regényben
tíz újjal zabál bográcsgulyást. Olvasás közben az olvasónak farkasétvágya
támad.
7/74. Krúdy írói
titka a hasonlat. Kevés író akad a világirodalomban, aki olyan elképesztő
bőséggel, megérintő pontossággal, festői ösztönnel és hangidéző hűséggel
pazarolná a hasonlatokat, mint Krúdy. Soha nem mondja, hogy ez vagy az: ilyen
vagy olyan, hanem rögtön, örökké ezt mondja: „olyan, mint…”
Személy, tárgy, tünemény rögtön „hasonlít”…Másik titka:
témaválasztásának kísérteties biztonsága…A kirabolt, magára hagyott
magyarság ebben a században gazdagodott egy életművel, amelyhez hasonló kevés
van a világirodalomban.
7/139. Krúdy és
Csontvári életművében van lehetőség, hogy megvárják a maguk 400 évét.
/Csontvári művészetét nem szabad túlbecsülni, van benne valami kóros
fenoménszerűség is. / Krúdy több volt, mint fenomén.
7/213. Krúdy
németül. Az idegen nyelv perspektívájában kitetszik, hogy éppen azt nem lehet
lefordítani, ami Krúdy írásaiban jellegzetes: a paródiát…az idegen olvasó
mindezt valóságosnak, igainak kell olvassa és akkor visszájára fordul az egész.
9/70. Krúdy. A
csodálatos Napraforgó. Negyven éves volt, amikor írta. Minden sorában teljes
érettség. Kísérteties biztonság, öntudatlan és mégis mindig célba szúró fogalmazás.
Nem komponál, de alkot…Már mindent tud, amit mondanivalójához tudnia kell
és ismeri képességei térfogatát, nem kalandoz máshova.
9/84. Krúdy: Szent
Teréz utcái. Különnyomat, régi újságcikkek válogatása. Írások az időből,
amikor családjával a Terézvárosban, a Király utca egyik bérházában lakott.
Minden sora plasztikus, eleven. A címlapon az ötven éves író arcképe. Fénykép
az időből, amikor a halálos kór ágyba döntötte…Arany János énekelte, hogy
száz évben egyszer nyit az áloévirág. Ilyen titokzatos, szépséges áloévirág a
magyar irodalomban a száz éves Krúdy életműve.
9/93. Éjjel
megint Krúdy: Az asszonyságok díját 40 éves korában írta. Ez a kis remekmű
közömbösen mutatja a halált, mindent, ami a halállal összetartozik.
9/173. Krúdynál
nekrofil elemek. A hajporos barokk mögött a halotti maszk vigyora.
9/189.
Emigráció…Krúdy emigrált Óbudára, ahol disznót hizlalt. / Nem sokat, csak
egyet./
10/37. Egy
kötetre való válogatás Krúdy 1914-19 között írott hírlapi cikkeiből. A végén
kezdem, a kápolnai földosztást írja le, 1919 februárjában. Az olvasmány
számomra izgalmas, mert közel hozza az ifjúság szalonspiccét: másodéves
bölcsészhallgató voltam a pesti egyetemen, 19 éves, a Magyarország c. napilap
„slapaj”-nak nevezett újságíró tanonca…Azokban a hetekben
dőlt el minden, Benesék már balkanizálták a monarchiát, Horthyék készültek a
megtorlásra. Ezt mind visszahozza a Krúdy-könyv. Vad ifjúság volt, nyitány,
miden harsogott és üvöltött.
10/111. Éjjel
Krúdy újonnan közzé adott, hátrahagyott, hírlapokba írt elbeszéléseit,
újságcikkeit olvasom. Semmi mást nem bírok olvasni.
10/141. Elalvás
előtt Krúdy összegyűjtött 1818-as újságcikkeinek némelyikét olvasom. Ezek az
írások is gyönyörűek, mint minden, amit írt. 1918-bana „polgári”
asszonyokon ramsliláz ütött ki, a spanyol láznak nevezett tömeggyilkos
influenza mellett a nők elramslizzák a konyhapénzt, mert senki sem tud a
keresetből megélni. Nagy író volt, minden sora ragyog, mint egy pénzdarab, amit
a szemétben találtak és tisztára sikáltak.
10/141.
Éjjel… Krúdy tárcái. Minden más émelyít. A vers is majdnem morgás,
szájgyakorlat.
10/150. Minden
éjjel néhány oldal Krúdy: A XX. Század vizitkártyái. A rablógazdálkodás,
amire egy író a tehetsége bőségéből kényszerül. És minden sorában a zene, a
Krúdy-zene.
10/170. Minden
éjjel Krúdy. Remek portré Podmaniczky Frigyesről. A „jickás báró” a
fiókjának írt regényeket. Úriember volt, tudta, hogy másképp nem érdemes írni,
csak a fióknak.
11/41. A pesti
„irodalmi élet”, ez a förtelmes cigányvásár. Az utolsó nagy író,
aki valóban – írónak is, embernek is – rejtélyesen valóságos és
„nagy” volt: Krúdy.
11/93. Azt
hiszem, az utolsó harminc-negyven esztendő legnagyobb szellemi teljesítménye mégis
Krúdy életműve volt.
11/183. Éjjel
Krúdy, a Vörös postakocsi. Ez a legjobb a sértetlen, az álomszerű
Magyarország. Nincs tökéletesebb, mint ez a könyv: minden benne van, amiért
érdemes volt magyarnak lenni.
Lukács György
/1885 – 1971/
6/36. A kommunisták
irodalmi pápája, egy Lukács György nevű, Moszkvából hazatért esztéta,
folyóiratukban lefejez, nagyon udvariasan, körülbelül, mint a középkorban a
hóhér: elébb letérdel és bocsánatot kér, aztán hatalmasat suhint bárdjával és
levágja a nyakam.
Márai
Sándor: Sértődöttek I. A hang…A regény megindulása szép és
érdekes…azonban megáll a kicsinyes rétegkérdésekben gyökerező
„sértődöttség”-nél. Ezért eltorzult világ az, amelyet
ábrázol…nincs bennük fejlődőképesség, átalakulási lehetőség; ezért
elmosódott, esszé és hangulatkép között imbolygó előadási módja.
Lukács
György: Új magyar kultúráért, Szikra, 1948.
8/232. A
marxista bölcselő és esztétikus Lukács György halálát követően tanulmányok
jelennek meg, melyek számot vetnek az elhunyt „szellemtörténeti
jelentőségével.” Lukácsot a haladó értelmiségiek nemzetközi vonatkozásban
iparkodtak úgy értékelni, mint azt a marxista bölcselőt, aki a zsákutcába
jutott kommunista ideológiának „új lendületet adott.”…Az első
magyar tanácsköztársaságban Kun Béla egyik népbiztos társa
volt…”rothadtnak és dekadensnek” minősített minden irodalmat
és művészetet, amely – bármelyik szellemtörténeti korszakban – nem
volt „marxista” tendenciájú, tehát nem követelte az összes létező
értéknormák elpusztítását. / Több írásában barbároknak minősítette a németeket,
akik hálából a Goethe díjjal tüntették ki./…Nagyszájúan meghirdette, hogy
„a legrosszabb kommunizmus is jobb, mint a legjobb
demokrácia” – és ezt a cinikus esztelenséget…hívei tátott
szájjal, áhítatosan hallgatták. Ötvenhatban neszelte, hogy a kommunizmus mégsem
olyan tökéletes…és Nagy Imrével tartott. Ebből majdnem baja támadt, de
hívei megmentették…A marxista szellemi panoptikumban olyan jelenség, mint
a dinosaurus egy paleontológiai múzeum kiállítási csarnokában.
8/233. Amit
Lukács és a „szocialista realizmus” esztétái nem hajlandók
tudatosítani: a történelem nem fehér és fekete, nem racionális és irracionális,
nem is materialista és idealista szemléletek ütközése, hanem állandó váltóáram
–és az irracionális éppen úgy tud történelem alakító erő lenni, mint a
racionális…Kant bele nyugodott ebbe.
9/18. A
Budapesten közzé adott Társadalomtudományi Szemle közli Lukács György „Irodalom
és Művészet mint felépítmény” című tanulmányát. A szerző a Magyar
Tudományos Akadémia együttes ülésén 1951-ben tartotta meg előadását.
„Mindössze egy év telt el, amióta Sztálin elvtárs cikkei a nyelvtudomány
kérdéseiről megjelentek, és ma már elmondhatjuk, hogy a cikkek történelmiekké
váltak…” – így kezdi. Aztán oldalakon át gátlástalan
buzgalommal isteníti…a művészet és az irodalom soha nem volt más, mint a
korabeli társadalmi viszonyok „felépítménye”. Homeros, Dante,
Shakespeare és Goethe – e szemlélet szerint – valamennyien
„felépítmények” voltak…/Szegény Babits, aki élete végén rövid
időre vityillót szerzett Esztergomban…kapitalista volt, amikor megírta a
„Jónás könyvét”, a „felépítmény”-t./ A neves esztéta
szerint a művész csak akkor alkot, ha a szocialista realizmus eszközeivel
tükrözi a korabeli társadalmi helyzetet…
Madách Imre
/1823 – 1864/
9/126. Minden
este felolvasás Az ember tragédiájából. Az olvasmány perspektívájában
érzékletesen válik elő a depressziós nógrádi nemes úr alakja. Nagy erővel
iparkodott évszázad előtt egy magyar nemzedék az ázsiai törzsi élet
fossziljaiból európai nemzetet alkotni. Tanultak nyelveket, a könyv ritka volt
és költséges, de olvastak. Utaztak, „csinosították” a nemzetet, a
táblabírós, pipás, cinikus nagyhasú úri Magyarországot. Negyvenegynéhány évig
bírta Madách a csesztvei magányt és tüdőbajt. Nagy művének egyes jeleneteiben
zseniális Madách történelemlátása – a „pesszimizmus, amely mindig
arisztokratikus”, ahogy Alexander Bernát a bevezetőben megállapítja. Ez a
történelmi pesszimizmus a nógrádi kúria dohos légkörében tragikusan hatott. Környezete,
a társadalmi osztály, amelyhez tartozott, fojtogatóan levegőtlen volt. Mégis, a
láng fellobbant. Pesszimista volt, előre látta a kommunizmust.
Mikes Kelemen /
1690 – 1786 /
6/189. Förtelmes
az, ami otthon történik…Az emigráció vár ránk…Rákóczy, Mikes,
Kossuth hogyan bírták? Rosszul. Mégis nagy példák…
CXII.
Rodosto, 8. Aprilis, 1735. Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten
árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és
atyánkot…Hullassuk bövséggel könnyeinket, mert a keserűségnek ködje
valóságosan reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az
Isten annyi szenvedési után a mennyei lakodalomba vitte, ahol a gyönyörűségnek
és az örömnek poharából itatja, hanem mi magunkot sirassuk, kik nagy árvaságra
jutottunk…
Mikes
Kelemen Törökországi levelei, Budapest, 1905. Lampel könyvkereskedése
Mikszáth Kálmán
/ 1847 – 1910 /
2/247…magyar
értelmiségi középosztály…Mikszáthot szívesebben olvasták, min Móricz
Zsigmondot, de tudták, hogy Babits Mihály nagyobb költő, mint Vargha Gyula.
3/284.
Olvasmány: Mikszáth A fekete város. Most is olyan élethelyzetben,
lelkiállapotban olvasom, mint tizenöt év előtt, nagy betegség után, amikor
megcsömörlöttem minden olvasmánytól és Mikszáth volt az egyetlen, akit olvasni
bírtam. Nincs bennem ellenállás, bírálat, amikor olvasom – a családról
beszél valaki, okosan, emberségesen, cinikusan, komiszan – de mindig a
családról beszél.
6/198. Éjjel
házigazdám könyvtárából találomra kihúzok egy Mikszáth-kötetet és olvasni
kezdem. Katánghy Menyhért hasznos olvasmány, idegenben. Mikszáth a torzrajzban
is alig titkolt, belső utálttal anekdotázik kortársai világáról. Gyilkosabb
torzrajzot nem is lehet már pingálni a magyar társadalomról. Ilyen sunyi
csalókból állott össze egy kalandor csapat, amely az ország vezető rétegének
nevezte magát. Ez volt „Mikszáth világa."
7/143…Dickens
eltakarta Hardyt, Jókai Mikszáthot; ahogy az írót, akinek csak zsenije van, de
nincs tehetsége a zsenijéhez…
9/147. Mikszáth:
a Noszty fiú és a Fekete város. Az olvasmány utóíze kesernyés. Mintha polgári
ebédlőben társas vacsora után tistiző emberek anekdotás történeteit hallgatná
az olvasó. Nyelve, jelzői, szintaxisa, minden egy köz- és váltóügyvéd jó ízű,
cinikus bonhomiával elmondott anekdotáinak nyelve. Cinizmusa az, ami túlemeli
író-kortársai legtöbbjének banalitásán. Jókai bűbájos és színgazdag mesevilága,
Krúdy titokzatos álomatmoszférája, Móricz barbár erejű szókimondása mellett a
mikszáthi próza színtelen és erőtlen...Lőcse a parányi városka akkortájt inkább
falu lehetett…Városi tömegekről beszél, bálokról…
10/71. Éjjel
egy-egy fejezet L.-nak a Különös házasság című Mikszáth-krimiből. Nem nagy
gondolkodó, nem is nagy stiliszta, de legalább mulatságos.
10/74.
Olvasmányok: Mikszáth, Különös házasság. /L.nak hangosan. / Irgalmatlan körkép.
Okos, komisz, cinikus.
Molnár Ferenc /
1878 – 1952 /
5/101. Éjjel
olvastam az Amerikában élő Molnár Ferenc legújabb regényét. Molnár tehetséges
író, a Szén-tolvajok, a Pesti erkölcsök, a Testőr harmadik felvonása, s talán a
Liliom / melyet én nem szeretek /, s egész biztosan A Pál utcai fiúk: megmarad
a magyar irodalom számára életművéből. Minden más, amit írt, meglehetős
kiszámított és olcsó hatásokra vadászó, üzleties kísérlet. Egy ember, aki
ennyit élt, írt, olvasott, ilyen döbbenetesen olcsó és szegényes erőfeszítéssel
fejez be egy pályát.
11/120. Lassan
megértem a magyar zsidó írókat, akik az elmúlt húsz-harminc esztendőben világgá
mentek, nem tértek haza többé: Molnár, Bíró, Lengyel, s még néhányan. Ezek az
írók talán nem voltak nagy írók – az egy Molnár kivételével – de
bizonyos, hogy jó magyarok voltak. Egy napon nem hagyták többé őket annak
lenni. Így száműzte az elmúlt évtizedekben, belső, vagy külső emigrációba a
magyar társadalom legjobb szellemeit, legértékesebb embereit. Nem lehet örökké
megtűrtnek lenni egy társadalmon belül, s nem lehet a társadalom akarata ellen
tudósnak, művésznek, írónak lenni.
Móricz Zsigmond
/ 1879 – 1942 /
3/220. Móricz Tündérkertje
e nagy távolban különös olvasmány. Az író is, a történet is, a hősök is:
hisztériások, magas vérnyomásuk van, szederjesek a közelgő gutaütés
feszültségétől. Nők és férfiak is állandóan „büdösek”. A mondatok
inkább hűdéses ember izgatott dadogásai. Alany és állítmány nincs mindig a
helyén. De a könyv belső perspektívája messzire mutat: egy korról, emberekről,
a magyarságról nagy erővel beszél. A kemény vadság, a kegyetlen önzés s
ugyanakkor a vérfagyasztóan, józanul számító emberek regénye, melyet mintha nem
is tollal írtak volna, hanem görcsös, kemény fatörzsből, bicskával faragták. A
török és a magyar alakok között csak a szászoknak van emberszabású méretük.
10/56. Móricz /
és sokan még / tökéletesen írják le a valóságot, de nem jutnak tovább. Krúdy
irgalmatlanul mutatja a valóságot és aztán rögtön a tüneményt, ami a valóságban
lappang.
Nemeskürty
István / 1925 - /
10/29.
Olvasmány: két magyar irodalomtörténet, Beöthy Zsolt…A másikat Nemeskürty
írta, két kötet, nagy erudicióval és bizalommal, inkább népies történelmi
keretbe beleépített irodalom-mutogatás. Most adták ki esten. Sokszor beszél a
„polgári szellemiség”-ről, mentegetőzve hozzá teszi, nem tud jobb
szót. Nincs is „jobb szó”. Ami eleven műveltség volt
Magyarországon, ezer éves kísérlet során, az a polgári műveltség volt
10/43.
Olvasmányok: Nemeskürty, magyar irodalomtörténet 1946-ig. A magyar reneszánsz,
s a barokk irodalmárról erudícióval ír, sok adatot gyűjtött.
10/50.
Olvasmányok az elmúlt hetekben: Nemeskürty nevű hazai kommunista odaállású
történész irodalomtörténete. Mesélgető olvasókönyv, szószátyár. Rólam is ejt
néhány vállveregető zokszót. 1945-ben elvágja a magyar irodalom történetét,
ahogy trimmelik a kutya farkát. A Kassai polgárokat nem említi, valószínűleg
kellemetlen felidézni a jelenetet amint a Nemzeti színpadán Somlay és a
polgárok ököllel verik az asztalt és üvöltik: „Jog nélkül nincs emberi
élet”. Erre nem jó ma emlékezni, de negyven év előtt sem volt időszerű.
„…ez
a kassai polgár, ez a konok városlakó is tudott hazafias verset írni…A
gyertyák csonkig égnek már akkor is unalmas volt, ma olvashatatlan”
Nemeskürty
István: Diák írj magyar éneket, II. Gondolat, 1983.
Németh László
/1901 – 1975 /
10/21. Juhász
Gyula a „mélymagyar”, nem a németlászlós giccs értelmében…
11/31…amerikai
folyóiratban a szovjet tudós, Liszenko fényképét látom. Ezt az arcot mintha
ismerném: ez az idegbajos, fanatikus, türelmetlen mongol arca, aki nem
vitatkozik, hanem ordít…Otthon az utolsó évtizedben gyakran találkoztam
ezzel az alakkal s sokszor láttam ezt az arcot. Ezek olvasták Németh László zavaros
kinyilatkozásait a „mélymagyarság”-ról, ezeket nevelte néhány torz
alak…ezek voltak Szabó Dezső lelkéből leledzett szerelmetes fiai…
Osvát Ernő / 1876 – 1929/
8/220…Becsültem
Osvátot, a magyar irodalomnak ezt a mezítlábas apostolát / írni nem tudott, olyan
volt, mint egy süket karmester, aki látja, de nem hallja a kótajegyeket –
de élt-halt a magyar irodalomért./ Tiszteltem a Nyugat néhány költőjét és
íróját, Babitsot, Kosztolányit, Móricz Zsigmondot – de Osvát és aztán
később mások szerkesztési szempontjai számomra túlságosan ezoterikusak és
eklektikusak voltak…a magyar irodalom sokágú síp volt. A nyugat egyik
legszebben szóló hangja volt ennek a sípnak, de nem az egyetlen.
Itt
vagyok még.
Ha szólsz
hát még hallom,
Itt állok
még
az ébenfok
fekete szélén.
Én nem
tudom merre
ugyan föl,
avvagy le
visz e
messzi lépcső?
…
Csak
elindulok.
Ám most
még állok itt.
….
Kovács Mária: Visszanézek. Nyugat,
1920. február.
Ebben a számban még hat K.M.-vers olvasható és
ő nem egyedüli ebben a kategóriában /”avvagy” van kinyomtatva, nem
én írtam el. B.G./
Pázmány Péter /
1570 – 1637 /
1/68. Pázmány a
magyar prózát az égig emelte; aztán gyorsan, a legjobbak is csevegni vagy
szavalni kezdettek, felváltották a próza tömör aranyát kényelmes váltópénzre. A
magyar nyelv komor ereje Pázmány után csak Vörösmarty verseiben szólalt meg
újra és még egyszer, minden hitelével.
Visszaadni a
magyar prózának a Pázmány-alkotta nyelv hitelét, erejét, zenéjét, szó- és
mondatkötését…Mindenki várja ezt, a magyar színpad, az irodalom, a
politika. Pázmány nyelvén nem lenne oly könnyű hazudni.
Petőfi Sándor /
1823 – 1849 /
1/86. Illyés
Gyula Petőfije nem győz meg arról, hogy Petőfi nem volt legalább olyan
mértékben hiú és becsvágyó, mint költő és forradalmár. Beteges gőgje,
türelmetlen hiúsága, rossz modora, nyegle és hányaveti türelmetlensége,
féktelen önbecsülése; mindez valóság, akárhogy mentegeti Illyés. S korabeli
társadalom jogosan érezte a lángészben, a világirodalom egyik legnagyobb
költőjében a hiú, gyönge, beteg lelkű és veszedelmes önző embert. Ezek a nagy
önzők természetesen vérpadra is lépnek, ha így megvédhetik hiúságukat…ezt
tette, akarva, akaratlan Petőfi is, aki, mint minden krakéler, igazában gyáva
ember volt.
Ez a reánk
maradt, „hiteles daguerrotip” egyik arcéle. A másik: Petőfi, aki a
Puszta télen, a Tündérálom és a Szeptember végén című verseket írta; s a többit
mind, amit írt, az egészet.
A
féltékenységben, mellyel a lányos, piruló Jókai ellen fordul, mikor az a
marcona Laborfalvy Róza öklei közé esik: sok az öntudatlan, lappangó
homoszexuális elem.
3/67. Ma száz
éve szavalt Petőfi. Igaza Volt? Nem inkább Aranynak, Tompának volt igaza? Ők
tudták, hitték, hogy egy nemzet akkor cselekszik történelmien, ha megmarad.
Petőfi azt hitte, a nemzet akkor marad meg, ha cselekszik. Az idő most dönt
– lassan – ebben a perben.
4/48. Március
idusa. Petőfi – milyen szerencse, hogy nem élte meg. Borzalmasan
viselkedne, mint mindenki, aki látni kénytelen, hogy eszméi valósággá válnak.
4/209.
Coriolanus, Petőfi fordításában. Rejtélyes fordítás ez. Erős a gyanúm, hogy Petőfi
nem tudott angolul, nem tudhatott úgy, ahogyan tudni kell, ha Shakespearet
fordítja valaki. Feltehetően német puskából is készült a fordítás. De ízes és
jó, néhol, amikor káromkodik, csaknem shakespearei.
8/238. Petőfi
Sándor nem volt nagy költő. Ő csak „ a legnagyobb magyar költő”
volt, ami nem értékelés, csak védjegy, Made in Hungary…Arany költészete
kibírta az idő tisztító tűzének hevét. Petőfi írt néhány szép verset,
kö9lteményeiben akadnak zengő, andalító sorok, de költészete egészében
lapályos…külföldön udvarias hümmögéssel emlékeznek azok, akik tudnak
verset olvasni. Marad a kérdés, mi lett volna, ha van ideje?…Költők
fiatalon mondják el, amit mondani akarnak: Byron, Shelly, Keats, Lamartine,
Victor Hugo, Musset, mind húsz körül voltak, amikor teljes erővel szólaltak
meg. Nem lehet tudni, „mi lett volna, ha”. Marad az olajnyomat: a
költő, aki „meghalt a szabadság mezején”.
9/171. Petőfi
hörgése: „A Kárpátoktól le az Aldunáig/ Egy bősz üvöltés, ez vad
zivatar”. Elkövetkezett a pillanat, amikor a verssort földrajzi
módosítással így idézik: „A Baltikumtól le az Aldunáig/ Egy bősz üvöltés,
egy vad zivatar”. Százmillió ember üvöltése messzire hangzik.
11/10. Ez a
Petőfi-kötet a polcon, ahol őrzöm, ami számomra a magyar irodalomból megmaradt:
Arany és Vörösmarty között áll. Az irodalomban is ott áll. A bolsevisták Aranyt
és Vörösmartyt száműzték, Petőfit átképezték és hordóra állították. Erről végre
nem is tehet, bár ugyan! Nem véletlen, kit tud kisajátítani alantas politikai
céljaira az utókor! Arannyal nem tud semmit kezdeni a bolsevizmus.
11/15.
Olvasmány: Petőfi, A puszta télen. Szeretnék kibékülni ezzel a zsenivel –
mert az – s erre a versére úgy emlékeztem, mint egy különös hangulatú
remekműre. Mégis valami hiányzik ebből a költészetből, valami többlet,
valamilyen nyelvi, értelmi, érzelmi zengés, ami Arany, Vörösmarty, Babits jobb
soraiban múlhatatlanul benne van. Petőfi soraiból számomra ez a zengés
hiányzik.
Mint
kiűzött király országa széléről,
Visszapillant
a nap a föld pereméről,
Visszanéz még
egyszer
Mérges
tekintettel,
S mire
elér szeme a túlsó határra,
Leesik
fejéről véres koronája.
Petőfi
Sándor: A puszta télen, utolsó versszak
11/20. Aztán
Petőfi „Akasszátok fel a királyokat”, ez a szánalmas gascogniáda.
Írhatta volna Révai József, vagy Déry Tibor. Utána mély megrendüléssel,
Vörösmarty „Gondolatok a könyvtárban. Petőfi, akinél hiúbb cigányprímás
még a magyar irodalomban nem akad, ezt a komor és bölcs zsenit is megmarta.
Hallgassak-e,
mivel szeretlek,
Miként
atyámat szeretem?
…
Azért
hagyád el a múzsákat,
Azért
tevéd le a lantodat,
Hogy,
földre szállván az egekből,
Tüstént
besározd magadat.
Sarat,
sarat kell látnom rajtad!
Inkább
szeretnék látni vért. –
Nem én
tépem le homlokodról,
Magad
tépted le a babért.
…
Petőfi
Sándor: Vörösmartyhoz
Midőn
a nemzetgyűlésben augusztus 21-én
a
hadügyben a többséggel szavazott
11/61. Minden
reggel a Bibliát olvasom, s aztán száz-százötven sort magyarul. Legtöbbször
Aranyt, Vörösmartyt. Legritkábban Petőfit.
11/302. Petőfit
olvasom. Megdöbbentő, milyen híg, milyen olcsó - nyelve is, az is, amit mond.
Arany játékos forgács-sorai is költőibbek, mint Petőfi nagy horkantásai.
Prohászka
Ottokár / 1858 – 1927 /
4/76. Prohászka
könyvétől bocsánatot kell kérnem: ez becsületbeli kötelesség; a kezdeti
fejezetek kompilatórikus, erkölcstörténeti vázlatai után a könyv lobogni kezd,
igazi harag és szenvedély van benne. A „gyűlölet erkölcsé”-ről, a
faji képlettel felfokozott, XIX. század liberális-humanisztikus erkölcsének
romjain felépített gyűlölet-pszichózisról lángoló oldalakat ír. S igaz, amit a
korunkbeli nemi erkölcs betegségének lát: a kielégületlenség alakul
hatalomvággyá. Lelkes könyv…türelemmel kell olvasni.
Radnóti Miklós
/1909 – 1944/
4/246. Radnóti
Miklós versei. Van lényében valami angyali. A legnehezebb emberi helyzetekben
is világít, zsong, zeng a lélek. Haláláig énekelt, aztán eltűnt a ködben.
4/251. Éjjel és
reggel Babits Ödipusza és Radnóti poszthumusz versei. Az első régi, a másik új
olvasmány. Négy nap gőzös forróság után északnyugati szél, enyhülés a
megkínzott idegekben. A verseket mély megrendüléssel olvasom: Sophokles,
Babits, Radnóti szavai összekeverednek eszméletemben; mintha minden vers
ugyanazt mondaná.
4/252. Reggel
Radnóti versei. Nagy költő pusztult el a szerbiai munkatáborban /Radnóti Abdán halt meg. B.G./: megható,
megindító, szívet dobogtató költő. Olyan új minden sora! Nemes, egyszerű,
meglepő, gazdag! Barmok, gyilkos barmok, emberek.
4/308. Reggel
Radnóti versei. Nem tudom könnyek nélkül olvasni ezt a remegő, nemes, nagy és
fájdalmas költészetet. A Nyugat utáni nemzedék egyetlen nagy költője volt.
Radnótinak
1932-1941 között 32 verse jelent meg a Nyugatban. /B.G./
5/27. Karinthy
és Radnóti verseit olvasom délután. Karinthy verstémákat írt meg versekben,
Radnóti verseiben az élet téma lesz, jelző, költészet.
Révai József /
1898 – 1959 /
5/241. Révai
házában járok, s minden hivatalszoba üres: a munkások és alkalmazottak a
Szovjetunió forradalmának harmincadik évfordulóját ünneplik. A nagy szedőteremben
háromszáz ember hallgatja a szónokot, volt klasszika-filológiai tanárt,
kicsapott papot; most kommunista…Az Internacionálét csak kevesen éneklik.
A sarokban, ahol állok, fiatalmunkások vesznek körül; egy sem énekel.
Reviczky Gyula /
1855 – 1889 /
9/123.
Reviczky-életrajz. A nyomorúság és reménytelenség, ami száz év előtt –
mint ma – övezte a költőt. A tüdőbajos fiatalember akaratereje, ahogyan
iparkodik megóvni függetlenségét, szellemi integritását. A liberális magyar
kisnemesség század végi csendes hősiessége, ahogyan megkísérlik egy elmaradt
országban a korszerű életszínvonal megvalósítását. Versei szenvelgősek, de a
jelenség emberi és előkelő. Apja svihák dzsentri volt, fiát magára hagyta. A
költő mindvégig szükségben élt. És amit így alkotott, sajátosan a szó jó
értelmében magyar.
Rónay György /
1913 – 1978 /
5/66. Rónay
György francia versfordításait olvasom elalvás előtt. Valéry Hajnala és Pálmája
ringat álomba. Az értelem, mikor zene lesz belőle.
Rónay előszava
az Új francia költők-höz lelkiismeretes dolgozat; írója jól ismeri az
elmúlt és a jelen század francia költészetét, a nagy lírai korszak titkosabb
szellemi, vallási, filozófiai mozgató erőit…Az iskolában vagy az iránytól
még senki sem lett nagy költő. A költő magányosan áll az időben, megterhelve
költészetének komoly pompájával, időtlenülés iskolátlanul.
10/34. Egy
magyarországi katolikus folyóiratban / mert taktikai okokból ilyen is van /
Rónay György nemrégen elhunyt tehetséges költő és esztéta naplójegyzeteinek
válogatását közlik. Rónay katolikus költőnek mondotta magát és a
naplójegyzetekben szakadatlanul bizonygatja, hogy hisz, mindent hisz, amit a
vallás meghirdet, minden áron hisz…Nem bízom ebben a hitben, a sopánkodó
bizonygatásban, hogy van Gondviselés, mindenben van Gondviselés. Vén fejjel oda
jutottam, hogy nem hiszek semmiben, de nem is tagadom a lehetőségét semminek.
10/35. A
közelmúltban elhunyt tehetséges és rokonszenves Rónay György egyik
széljegyzetében balkáni Erasmusnak nevez. Az elnevezést vállalom, mert inkább
vagyok balkáni Erasmus, mint népi demokratikus Petőfi.
Schöpflin Aladár
/ 1872 – 1950 /
2/118.
…megvallotta, hogy Don Kizsotte az eszménye, szerényen, idegenül
mosolygott, ahogy olyan emberek mosolyognak, akiket valamilyen testi hiba
kizárt az egészségesek társadalmából, ezért gőgösek is és szégyenkeznek is.
Schöpflin is
polgár volt, hozzátartozott ehhez a kis budai polgári világhoz, sörte haját
rövidre vágatta és úgy ült a Philadelphia kávéházban, mint aki hivatalban van
és aktát olvas. Egyedül ült, kemény tartással és egy pohárka szilvapálinkát
ivott…A mestersége az volt, hogy bírálatokat írjon könyvekről
folyóiratokba.
A Nyugat két regényt is közölt tőle /1919-ben és 1921-ben/:
A piros ruhás nő és a Mosóczy Pál szép nyara. /B.G./
Somlyó Zoltán /
1882 – 1937 /
2/294. Somlyó
Zoltán szerencsésebb volt: az „elátkozott költő” bordóvörös,
pitykés mellényben szurokfekete üstökét tíz körömmel borzolva, olyan hőfokú
verseket írt nőkről, szerelemről, nyomorúságról és magányról, melyek vetekedtek
a nagy kortársak választékos lírájával, de az ember is, műve is mindig az
aszfaltos járda szélén ballagott, soha nem jutott messzebb, mint amennyi
visszhangot a kávéházi versenyben engedélyeztek.
5/149. Forró
éjszaka. Somlyó Zoltán két elkallódott, kis könyvét olvasom. E füzetek
zug-kiadóknál jelentek meg a múlt háború derekán. A költő hatvan-nyolcvan
koronát kapott egy ilyen műért. A „Végzetes verssorok” néha
shakespeaeien forróak… Ez a költő /Somlyó/ műveletlen volt, a Körúton
élt, a poeta doctus Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc vagy egy Kiss
József műveltsége számára idegen világ volt. Mindent önmagából dobott fel,
mintha az aszfaltból gejzír fakadna…A világ, melyhez regénye tartozott,
menthetetlenül elsüllyedt. Nem él ma kiadó /olvasó is alig/, aki ilyen szövegeket
kézbe mer venni…/ A közelmúltban jelent
meg Somlyó verseskötete. B.G./
10/81. Néha
Somlyó Zoltán versei. Elemi líraiság, sötét parázs.
Siet e
század
Csavarokkal
és tengelyekkel,
huzalokkal
és hengerekkel,
telepekkel,
szigetelőkkel,
szelepekkel,
gőzös erőkkel;
szárnyakkal,
zúgó motorokkal,
fém-tüdővel,
acéltorokkal,
vas-szívvel,
melyben nincs alázat
szerelte
fel magát e század! … Nyugat, 1931. II.523. old..
Szabó Cs. László
/ 1905 – 1984 /
4/292. Cs. Szabó
tanulmánya egy folyóiratban, Erasmusról. Csodálatos, hogy egy ember, aki
lehetőleg mindent elolvasott Erasmusról, ne tudjon egyetlen eredeti szót sem
mondani róla. Mindenről beszél, csak arról nem, miért volt Erasmus az, aki, s
mitől volt az? …Cs. Sz. gyúr és
dagaszt, szuszogva s végül nem tud mást csinálni, mint egy lexikális adatokból
összetákolt tüneményt.
„…mélységesen
művelt ember volt, mégis szerette írásait nem közkeletű műveltségi utalásokkal telíteni – sziporkázó
személyiségének szerves megjelenése volt ez a módszer.” Vas István: Mért
vijjog a saskeselyű? I. Szépirodalmi Kiadó, 1981. p:522.
Szabó Dezső /
1879 – 1945 /
2/110. József
Attilának „havi kétszázra sose telt”. Babits tanár volt, mint
Mallarmé, tehát szegény volt, ebbe belenyugodtak. Szabó Dezső is tanár volt, de
aztán nyugdíjba ment és mert nem volt pénze, szájaskodott állammal, kiadókkal,
pénzt követelt azoktól, akiket állandóan megmart írásaiban.
4/249. A
Népszavában egy marxista irodalmár felhördül, mert valaki azt ajánlotta, hogy
síremléket kell építeni a Gellért-hegyen Szabó Dezsőnek. Felhördül s
kitessékeli Szabó Dezsőt e szellős sírból, mondván nem érdemli meg, mert ekkor
és ekkor zsidózott, stb. Szabó Dezső a megengedettnél nagyobb méretű nagyzási
rögeszméktől kínzott, aránytalan tehetség volt; írói önfegyelme, mértéktartása
nem volt soha.
7/203.
Élesztgetik Szabó Dezsőt. Igazában mit mondott? A 48-as szabadságharcban
elvérzett a köznemesség, az ország osztrák gyarmat maradt, a kiegyezés után a
zsidók és a svábok rátelepedtek a magyar népre és elsorvasztották a nemzet
erejét. Ha a magyarság megszabadul a zsidóktól és a sváboktól, csodálatos
megújhodással, ennen faji erejéből mitikus magaslatba emelkedik a magyar nép.
Ez tetszett, sokan mámorosan hallgatták. Széchenyi szerényebb volt: „Egy
nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak” – sóhajtotta. A nép, mint
mitikus alkotóerő? Miért? A „nép” nem ír, nem alkot. A nagy magyar
tehetségek társadalmi feltételektől függetlenül, néha azok ellenére jelentkeztek. De ezt a dervis-kiáltást sokan,
hálásan hallgatták.
7/214.
Jókai…nem volt kappanszerű, mint Szabó Dezső…
9/127. A
földgolyó területének egy-hatodát birtokoló Szovjet kénytelen Nyugatról
vásárolni gabonát. Amilyen igaza volt Szabó Dezső kurjantása, hogy „üres
hassal nem lehet a himnuszt énekelni”, olyan igaz, hogy üres hassal az
Internacionálét sem lehet énekelni.
Szabó Lőrinc
/1900 – l957 /
7/61. Szabó
Lőrinc rekviemje a Huszonhat év, az Orfeusz-monda egyik különös változata. Egy
költő leszáll az emlékek alvilágába, hogy a szavak zenei erejével visszahívja kedvesét
a halálból, testet adjon a halott emlékének, szavakból, lírai zenével újra
alkossa Eurydikét. Mindez tudatos, szándékolt és kiszámított, egy jó költő
öntudatával és akaratával végrehajtott szellemidézés. Ugyanakkor mágikus és
nyugtalanító…kevesebb több lenne: százegynéhány versen át hívja vissza a
költő kedvesét a halálból.
Széchenyi István
/ 1791 – 1860 /
11/168.
Széchenyi azt mondta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak.” Ez
csak akkor igaz, ha feltételezzük, hogy minden nemzet alávaló.
Szekfű Gyula /
1883 –1955 /
6/38. Befejeztem
Szekfű könyvét. A szellemi ember elaljasodásának, gyávaságból és érdekből
meghunyászkodó képmutatásának ritka dokumentuma ez a könyv. A magyar összeomlás
okait felsorolja…a következtetés a fontosabb. A magyarság tanulja meg,
hogy a keleti szomszédja a morális, anyagi, társadalmi felemelkedésnek olyan
magaslataira ért el, ami csak intő és vonzó példa lehet számunkra. A szovjet
rendszert állítja elénk…amikor egy nemzet utolsó erejével, lihegve és
aléltan viaskodik a múlt bűnös emlékeivel és a jelen irtózatos veszélyeivel.
Új
helyzetünkben a Szovjet-oroszország szomszédai lettünk, s utunk a
békeszerződésen át kétségkívül további szerződések, vele való barátság és talán
szövetség fele visz.
Szekfű Gyula: Forradalom után, Cserépfalvi,
1947. p:204
Szerb Antal /1901 – 1945 /
4/217. A nagy
tragédia a zsidóságot is értékeiben dézsmálta meg, nemcsak a zsidó értékek
pusztultak, hanem az értékes zsidók. Az irodalomban elpusztult Szerb Antal,
Szomory, Sárközy, Halász Gábor, Hevesi András, s jött helyettük néhány buzgó
moszkovita alkalmazott. S mindenfelé ez történt: alzsidók tűntek föl, a letűnt,
fasiszta alkeresztények helyében. Ezért a sok selejtesség, tisztességtelenség,
néhol aljasság.
4/330. Szerb
Antal poszthumusz könyvében szép tanulmány az udvari ember lelki alkatáról,
Castiglione gróf, az urbinoi herceg udvaroncának lelki képletéről és könyvéről.
Ez a tanulmány jelentős és megmaradó értékű. Szerb alázatos lelkesedéssel
tanulmányozza és mutatja fel a fenomént. A reneszánsz udvaronc lelki alkatában,
az udvari életben, mint műfajban, mint a magasabb rendű emberi alkotás egyik
nemében gyönyörködik, tárgyilagosan és hevülten, úgy mint Gautier a Baudelaire
tanulmányban.
6/110. Szerb
Antal poszthumusz jegyzetkönyve. A varázsló eltöri pálcáját
figyelmeztet, hogy nem olvastam Vörösmarty töredékét, a Délszigetet. Szerb
Antal könyve szellemes. Az író kellemesen művelt, amit mond, nem harsog és nem
modoros, kellemesen szerény. Pontosan a vonalon ír, a jelentéktelen és jelentékeny
között van minden észrevétele, a mód is,
ahogyan beszél tapasztalatairól és ötleteiről.
6/128.
Befejeztem Szerb Antal könyvét, s meglepett az a szerényen és okosan frivol
tudás, amelyet könyvekből összehordott és sohasem fitogtat, mindig jó modorúan
és tolakodás, hencegés nélkül ad elő. A magyar irodalomban kevesen tudnak ilyen
szerényen sokat, ilyen hangsúly nélkül kevesen ismerik a címszavakat, ilyen
igényesség nélkül kevesen tudják mikor, melyik kötetet kell a könyvtár polcáról
leemelni, ha arról, ami a pillanatban foglalkoztat, éppen tudni akarunk
valamit.
Szerémi György /
1490 – 1558 /
4/320. Szerémi
György kódexe. Ezek a Czibakok, Bodók, Báthoryak, amint egy faluért eladják a
királyt, az Istent, a népet, az országot, az esküt. Az adatok, amelyekről hírt
ad, nem mindig hitelesek. De az egész hiteles, ez a magyar történelem.
4/328. Szerémy
és Erdélyi szerint Székely Györgyöt, a keresztes parasztok vezérét tíz
„gulyással és hajdúval” elevenen felfalatták bírái. A kódex szerint
az áldozat ezt a különös, szittya kivégzési módot „békésen tűrte”,
elevenen elviselte; végül, mikor a gulyások és a hajdúk már jóllaktak s az
elitélten kevés volt a hús, levágták a fejét. Auschwitz, a kutyákkal és a
gázkamrával együtt, ehhez képest szanatórium volt.
Szini Gyula /
1876 – 1932 /
2/291…megtaláltam
Szini Gyula egy kis kötetét: A bohócok, ez volt a kötet címe. Néhány
fillérért megvettem, hazavittem és olvasni kezdettem, inkább csak, mint
különösséget. És mint aki betemetett pincébe téved, ahol régi évjáratú, nemes
itallal töltött hordót fedez fel, úgy ízelgettem ezt a tiszta, erős prózát.
Szinit ismertem: kistermetű, tanáros modorú, szemüveges ember volt, haját
középen választotta, majdmindig magányosan üldögélt a Rákóczi-úti
Balaton-kávéházban, a márványasztalon ott hevert degeszre tömött irattáskája,
amely francia és irodalmi lapoktól és folyóiratoktól duzzadt. Írásait közölték
a lapok, de csak, ha éppen nem volt sürgősebb, kelendőbb kézirat. Kitűnő író
volt, szemérmes, csendes, ugyanakkor erős és bátor.
A Nyugatban
1908-l932 között 12 novellája és 7 verse jelent meg. /B.G./
4/171. A régi, alkati bűnök reménytelenül
kísértenek: már megint könyveket vásárolok.
Tegnap egy budai ódondásznál Lovik-, Szini-kötetekre találok…
Hajnalban
elolvasom Szini egyik kis kötetét. Címe: A bohócok…A nagy Nyugat-nemzedék
mellett s velük egy időben élt egy másik, csendesebb, szerényebb: Lovik, Szini,
Tömörkény, Csáth, Cholnoky. S ősük, az óriás Krúdy. Milyen gazdag korszak volt!
Ma nyoma nincs ilyen nemes és értékes második garnitúrának; s az elsőről is
okosabb csendesen beszélni.
Tamási Áron /
1897 – 1966 /
6/125. Fogadás
után Haynal Imrével és Tamási Áronnal vacsorázom. Haynal okos, pszichotikusan
nyugtalan. Tamási kellemesen tehetséges és nagyon buta. Vacsora közben azt mondom,
hogy nem értem a nagy sértődét, mely mindannyiunkban él: végül is bekövetkezett
az, amire mindig is vártunk. Mind akartuk a földreformot, elégedetlenek voltunk
az egyházi neveléssel, utáltuk a neobarokk Horthy-Magyarország
közhivatalnokait, kegyetlen és műveletlen katonatisztjeit, feudális
álműveltségét. Kívántuk, hogy mindez tűnjön el. Hát most eltűnt.
Tersánszky Józsi
Jenő /1888 – 1969 /
6/67. Tersánszky
Józsi Jenővel találkozom. Most kommunista, kínjában. Baszk sapkát visel,
vigyorog. „Furulyázok” – mondja. „Valamiből élni kell,
furulyázok.”
Tóth Árpád /1886
– 1928 /
4/207. Reggel
Tóth Árpád versfordításai: Poe Hollója, aztán Búcsú Childe Heroldtól, Mallarmé
Ablakok és Keats A csalogányhoz. Az utolsó vers különösen megérint, mint
valamilyen dél-német zene.
…Szálljunk
tova, csak el! feledni mind,
mit lomb
mélyén te nem láttál soha…
Csak
el! rejtekhelyre lengni el!
Részlet
Keats: Óda egy csalogányhoz c. versből. /B.G./
4/233. Reggel
Tóth Árpád Összes versei. Az ifjúkoriak, aztán „lélektől lélekig” zsongó,
vijjogó, mélyhegedűs zenéje. Nagy zene ez, tiszta líra. Miért, hogy kevesebb ez
a költészet, mint fordításai? Nagy művész volt, de érezhetően ő maga kevesebb
volt, mint a költők, kiket oly tökéletesen fordított, mint Shelley és Baudelaire.
Nem elég művésznek lenni. Valakinek is kell lenni. Tóth Árpád tökéletes művész
volt, s ezért tökéleteset alkotott, mikor Valakik verseit fordította; az
eredetivel egyforma értékűt adott. S tökéletes művész volt akkor is, amikor
saját verseit írta, csak éppen nem tudta e versekbe bele adni azt a személyi
többletet, ami nélkül nincs föltétlen nagyság.
5/211. Éjjel
Tóth Árpád Semain-fordításait olvasom. A két költészet – a francia
eredeti és a magyar fordítás tüze – átparázslik a szövegen, össze izzik
csodálatos új színeket tükröztet.
8/148. Éjjel
Tóth Árpád versei. Amit mondott, gyönyörűen mondta? De nem volt semmi
mondanivalója.
9/84. Tóth Árpád
kitűnő Baudelaire-fordításai. 53 vers a Rossz virágaiból: művirágok.
Színpompájuk van, illatuk nincs. Nem virágok, csak pompás szavak. Hiányzik
belőlük a költészet misztikus tartalma: az anyanyelv.
Charles
Baudelaire versei, Sziget Könyvkiadó, Budapest, 2000. Az említett ciklus
„A romlás virágai” címet viseli. Babits ”rossz”-at,
Szerb Antal „gonosz”-t ír irodalomtörténetében. B.G.
Tömörkény István
/1866 – 1917/
8/7. Tömörkény
elbeszélései, apró írásai. Szegedi
múzeum-igazgató érzékletes magyarsággal
írt megragadó hangulatú, remekbe rajzolt apróságokat. Ez a fajta „úri
magyar” – a művelt, szerény, áhítatos szemérmesen hevülő magyar. /
Egyhelyt azt írja: „garaboly” – mi lehet az? Ijedten lapozok
a szótárban. Valamilyen szakajtóféle./
Török Gyula /
1888 – 1918 /
10/38…Ott
voltam az Astoria szállóban éjszaka, amikor áthívták a Károlyi palotából az
elnököt…Károlyit ágyból rángatták ki…A parlamenti újságírók
páholyában írom a riportot, a főnököm Török Gyula, a szakállas író, a Zöldköves
gyűrű akkor híres írója, pártfogóm és nevelőm az újságnál. Károlyi körül
tolakodva ágálnak az új emberek…rábeszélték az elnököt, hogy engedje ki a
börtönből Kun Bélát, Szamuelyt és a többieket és adja át nekik a hatalmat.
Vajda János /
1827 – 1897 /
3/67. Vajda
János verseiben meglepően sok a ritka magyar szó. A „sikár”, a
„katang”, a „bujár” hivalkodva és kapzsin díszíti a
verseket. Az idő nem hűtötte le a költészet hőfokát. A Harminc év után
csodálatos. Brahms-tónusú utolsó szakasza…Ez a nyelv parázslik az időben,
időtlenül, a zseni szenvedélyének máglyarakásán. A század eleji magyar költők
számára mindig futotta a gazdagságból, a nyelvi és szó-bőségből, amellyel
Arany, Vörösmarty és Vajda megajándékozta a magyar irodalmat. De a nyelv a
század elején már csodálatosan „ellágyult”.
…Így
ül a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült
nagy, tornyos fellegen,
És néz alá
a méla éjszakán
Bánatosan,
de szenvedélytelen,
Hallgatva
a sírbolti csöndességet
A rémteli
sötét erdő alatt,
Amíg a
fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt
levélre halkan hullanak…
Vajda
János: Harminc év után
10/15. Éjjel
Vajda János átkozódásai. Az árulókról hörög 1860 körül. Betűváltozás nélkül
közzé lehet adni a verset ma is, szó szerint időszerű.
Vas István /1910
– 1991 /
5/93. Vas István
új verseskötetét lapozom, s megüt egy sor: a zsidóüldözések idején azt írja,
hogy „hajón kíséri” Újpest felé az országúton, esőben hajszolt,
menetelkő öreg anyját, s aztán elveszti szem elől. S éjjel kívánja, hogy anyját
lőjék agyon a nyilas sintérek az esős országúton.
…én
Anyut
Már
szívesen képzeltem volna el
A sárban
végignyúlva gyors golyótól…
És tudtam,
hogy a téglagyár szabad
Udvarán
épp az eső szakad
Anyámra
is. Fűtöttek. Ittam-ettem.
Vörösbort,
húst. Marika sírt helyettem
November,
1944.
10/12.
Budapesten két kötetben kiadták egy Vas István nevű írástudó emlékírását,
melyben a polgári származású kommunista író elsorolja, mikor és kivel volt
kapcsolata a kommunista hatalomátvételt megelőző időben, stb. Ez az író a Révai
kiadónál lektoroskodott és úgy emlékszem, ő szerkesztette és nevével szignálta
azt az emlékkönyvet, amellyel 1952-ben 33 magyar író-kiválóság /Déry, Illyés,
Háy, stb./ hódoltak Rákosi Mátyás 60. születésnapján „ a nemzet bölcs
tanítómesterének”
Veres Péter
/1897 – 1970/
4/303. Veres
Pétert, zsellér szabadcsapataival pörölynek tartják a kommunisták; ha a
„reakció” mozgolódni kezdene az országban, Péter bácsi majd
megindul ellene húszezer kaszás-kapás zsellérrel. Így képzelik. De ha Péter
bácsi megindul zselléreivel, nem hőköl meg semmiféle nadrágos ember, így a
kommunisták előtt sem. Akkor majd
csodálkoznak a kommunisták.
6/79. A reggeli
lapokban olvasom, hogy Veres Péter honvédelmi miniszter kihallgatáson fogadta
az amerikai légügyi attasét. A két szakember eszmecseréje
bizonyosan
érdekes és tanulságos volt.
6/162. A
„Zürcher”-ben olvasom, hogy Veres Péter, a honvédelmi miniszter
lemondott. Eszembe jut, amikor ez az izgatott balmazújvárosi paraszt –
szószátyár, hiú, modorában és fellépésében olyan, mint egy vén ripacs
színésznő, de nem tehetségtelen – először járt nálam, vagy tizenöt év
előtt, a pesti szerkesztőségben; akkor úgy mutogatták managere-i, mint a
fejszámoló kutyát . A forradalom, a földosztás egyik legvéresebb szájú alakja
volt; ő hirdette a Nemzeti Színházban egy előadáson, hogy az
„értelmiségit fel kell számolni”; most eloldalgott, mert nem
tetszik neki, hogy a kommunisták kolhoz formájában vissza veszik a paraszttól a
forradalmi koncot.
6/179. H.
említi, hogy Veres Péter az újságból tudta meg a tulajdon
„lemondásá”-nak hírét. A forradalomnak ezek a nagy tekintélyű
személyiségei három éven át engesztelhetetlen fölénnyel ítéltek mindenki
fölött, aki azt, ami Magyarországon történik, károsnak, a nemzet szempontjából
veszélyesnek bélyegezte. Most ők az elsők, akik elbuknak. Egy napon mindenki
eldobja őket, a külföld éppen úgy, mint a haza, melyet hűtlenül szolgáltak.
10/32. Illyés
Gyula, Veres Péter és a velük társult műparasztok…
Márai
naplója 1943-44-ről…jobb, mint a regényei és egyéb, megnevezhetetlen
műfajú könyvei…nem érti, nem ismeri és nem is szeret a
magyarságot…Márai okos és művelt, amellett van benne annyi önérzet, sőt
entellektüel gőg / ez is olyan német-ízű/, hogy nem ismerheti be, mennyire
imponál neki ez a német „démon”.
Tragikus
élet, rettenetes sors, de azért igaz írás, mert csak ebből értem igazán: ez
Márai!
Veres
Péter: Olvasónapló, 1956-1969. Szépirodalmi Kiadó, 1988. p:384.
2/101…a Költészetben kap igazolást minden,
amit a népek akarnak. Például Virág Benedek itt a szomszédban, a Viziváros
egyik odvas odújában, ahol „lúdtollal körmölt virágéneket”
/Kosztolányi írt róla így./
9/173.
Lámpaoltás előtt egy másik magyar költő verseit olvasom. Szomszédom volt Budán,
a Krisztinavárosban. Kétszáz évvel elébb költözött a Szarvas térre, ahol
„kovakővel gyújtotta meg a gyertyát” és „lúdtollal körmölt
virágéneket”- ahogy Kosztolányi írta róla. Virág Benedek volt a szomszéd,
és verseit a felfedező örömével olvasom, mert az óceán partján újszerűen és
meglepően hatnak. Nem akar minden áron új lenni, amikor virágéneket ír, nem
akar meglepni. Tehát avantgarde, fehér parókásan. Hazafiassága rosszkedvű,
morgós. Színésziesség nélkül volt papköltő, ami nem minden utódjának sikerült.
Jól esik éjszaka a Csendes-óceán partján szót váltani a szomszéddal.
Barátom!
Az idő múl, s azzal életünk
Szüntelen
fogy: jaj mely méltán könnyezhetünk!
Nyújtja
az öregség már támaszpálcáját,
A mord
halál pedig feni ránk kaszáját.
Ki állhat
ellene szörnyű hatalmának?
…
Virág
Benedek: Mulandóság
10/9. Éjjel
Virág Benedek verseit olvasom. Szomszédok voltunk a Krisztinavárosban, csak ő
200 évvel elébb költözött oda a Szarvas térre. Verseit a felfedezés örömével
olvasom…Papköltő volt…mécslászlós ripacskodás nélkül.
Vörösmarty
Mihály /1800 – 1855/
3/213.
Délsziget. A magyar irodalom egyik titokzatos tüneménye ez az írás.
Csakugyan sziget, tropikus, zsúfolt, nyelvi vonatkozásban is egyedülvaló
szigeti tünemény. Vörösmarty ebben az alkotásban, talán öntudatlanul, az
emberiség nagy mondakörének egyik változatát alkotta meg, teljes gazdagsággal,
pazarolva, érthetetlen tökéllyel.
3/291. Reggel
Vörösmarty néhány töredék-sora: Borzadva jártam harmatos utamon / Az éj borongó
karmaiban / Világgal úszott a szelíd Hold / A ragyogó sorokon keresztül. Ez a legtisztább romantika, minden szó
ugyanabból a hangulati elemből merül fel, csillámosan, ősien. A „ragyogó
sorok” – milyen ritka ez a fecsegő világirodalomban!
6/110. Olvasni
kell a Délszigetet, a Zalán futását, az Odysseiát, amíg teljesen beidegzem a
hexameter lélegzetvételét, mert lehet, hogy neki kezdek egy napon „Az
utolsó ítélet”-nek. Már úgyis mindegy minden…haljunk meg szépen.
A hexameterrel
nem jutok messzire. Olyan ez a vállalkozás, mintha páncélos ruhába öltöznék, s
ilyen csörgő jelmezben játszanék el egy betanult jelenetet! Talán Vörösmarty
nem érezte jelmeznek a klasszikus versformát.
6/121.
Vörösmarty. A Délsziget, A vén cigány és Gondolatok a könyvtárban. Aztán az
utolsó sorok, a paralitikus sokk előtt; „Véred megsűrűsödött, agyvelőd
kiapadt, vén gúnyád leszakadt, Fogytán van erszényed, fogytán van borod, mire
virradsz te még, szegény magyar költő?”
9/104. Éjjel a
Zalán futása. Vörösmarty nyelve másfél század idő távolán át úgy harsog, mint
az óceán hullámverése.
11/98.
Vörösmartyt olvasom, A vén cigányt…nehéz megérteni a mi életünk
távlatában ennek a démonikus kétségbe esésnek az egyéni, kórosan túlvaló,
valóságos okait. 48-at a nemzet belső sérülés nélkül élte át. Áldozatokat
hozott, de a nemzet lényegében és öntudatában nem sérült meg. A költők mégis
úgy érezték, valami jóvátehetetlen történt a nemzettel; s nemcsak Vörösmarty és
Tompa, a kórosan riadékony költők, hanem az egész nemzedék.
11/121…Arany,
Vörösmarty, s aztán Babits, Krúdy! És a többiek, a kisebbek. Csoda volt
ez…
11/147. Újév
reggelén Vörösmartyt olvastam / Előszó, Az emberek/ az „őrült sár”
most már egészen szabályos, csaknem orvosian pontos meghatározása az embernek.
11/304.
Olvasmány éjjel: Vörösmarty hexameterei, a Zalán futása. Nem lehet elég
rendszeresen olvasni Vörösmartyt és Aranyt, mert hihetetlen, milyen gyorsan
sorvad idegenben a nyelvi öntudat.
11/306.Reggel
Vörösmarty, A „tót fiú”-t gúnyolja, szép, színes verssorokban. A
tót fiút, akinek minden bűne az volt, hogy megkísérelt magyar lenni.
Zilahy Lajos /
1891 – 1974 /
11/175. Néha penetráns
szagot hagy az irodalom a világban. Mint mikor a prostituált pacsulijával telik
meg a helyiség. Zilahy „bestseller”-je, The Dukay-s ilyen
pacsulis pornográfia. Ez a könyv többet árt a magyarságnak a világban, mint
éhenkórász, cigányos politikusaink. Nem azért, mert az író politikai és
világnézeti következetlensége kiabál a könyvből; hanem mert kapzsiságból, pénz-
és sikeréhségből a magyar irodalom cégére alatt árult szabályos ponyva és
pornográfia. Ezt csakugyan nehéz megbocsátani…Ennél súlyosabban nem vétkezhet
ma író a magyarság ellen.
Inkább legyen a
magyar irodalom az emigráció katakombájában liturgikus vállalkozás, mint
politikai és üzleti ügynökök áruja. Nem vagyok hajlandó politikusok és kerítők
kezére adni a magyar irodalmat.
Zrínyi Miklós /
1508 – 1566 /
10/86…olvasom
Arany jellemzését a Zrínyi-Tasso rokonságról. Arany bizonyítja, hogy Zrínyi
szakaszokat plagizált Tassotól.
Arany
viszont ezt is írja:
„Zrínyi
előtt, midőn ősét rajzolta, mind Aeneás, mind Godolfréd lebegett; de mégsem
csinált belőle fogalmi hőst. Az ő Zrínyije él, lehell, érez; örvend, búsul,
aggódik, hisz, remél…Godolfrédot, mint zépen festett képet csak bámulni,
Zrínyit tisztelni és szeretni lehet egyszersmind”
Arany János: Zrínyi és Tasso. Tanulmányok. In: Arany János:
Hátrahagyott prózai dolgozatai, Budapest, 1889. Kiadja Ráth Mór. p:479. /B.G./
A Naplók
jegyzéke
1.
1943-1944, Révai, Budapest, 1945. p:505
2.
Föld, föld! Emlékezések, Vörösvári, Toronto, 1972. p:312
3.
1945-1957, Occidental Press, Washington, 1968. p:302
4.
Ami a Naplóból kimaradt, 1945-1946, Vörösvári, 1992. p:335
5.
Ami a Naplóból kimaradt, 1947, Vörösvári, 1993. p:285
6.
Ami a Naplóból kimaradt, 1948, Vörösvári, 1998. p:248
7.
1958-1967, Az író kiadása, Roma, 1968. p:216
8.
1968-1975, Vörösvári, 1976.
p:328
9.
1976-1983, Griff, München, 1985. p:189
10.
1984-1989,
Vörösvári, 1997. p:173
11.
Ami a Naplóból
kimaradt, 1950-1951-1952, Vörövári, 2001. p:340
Az 1949.évi „kimaradt”-kötet nem került a
kezembe. Az 1953-1954-1955. évek kötetét /Vörösvári, 2003/ pedig már nem vettem
figyelembe. Lényegesen nem változtatná az íróportrékat. További
„kimaradt”-kötetek várhatók, a kéziratot pedig – ami
válogatás - egyszer le kell zárni. B.G.
Illyés
Gyula
Magyarság
1/185.
Magyarság…Micsoda szemérem tart vissza, hogy épp erről restelljek szinte
egy szót is írni, amelyről pedig, ha szívemen a zsilipeket valami felnyílásra
kényszerítené, e perctől halálomig ömlene belőlem a szó és a betű, mint életem
egyetlen mondandójáról.
6/35…évek
óta járja szellemi körökben, mint bon mot: Illyés a magyarságot a saját
halottjának tekinti.
6/73. Én lévén
egy bizonyos magyar szellem afféle letéteményese.
5/162. Irodalom
csak nemzeti lehet. Aki nem nemzeti, azt még a kritikust, a közírót is kiveti
az irodalom. Ennek a magyar sorsra orrát vonó, hite szerint
„magasabban” /de csak a magyar nép fölött/ díszelgő társaságnak a
ráadás ostobasága, hogy maga alatt fűrészeli /minden „mélyebb”
érték fűrészelésével/ a fát. Úgy pottyan a semmiségbe, mint Zerffy, Kuthy.
7/19.
Ha a magyar irodalom annak idején „helyére teszi” a Petőfi
legyalázásából fölmerült Zerffyt – Marx sose kap oly téves képet
Kossuthról; mert hisz az is Zerffy
/akkor is aktív rendőrkém/ „írói” műve volt.
1/145.
Irodalmunk szép erőfeszítése és fényűzése, hogy mindig többet mutatott, mint
amennyire helyzete kényszerítette volna.
1/225. Második
beszélgetés Némethtel… Egyesíteni szeretném az egész irodalmat, mondtam
neki, s először mindent vele akarok tisztázni: „nehogy akaratlanul is
elszívjam mögüle a tábort.”
1/227. Végső
feladatul egyet érzek: visszaszerezni az irodalomnak azt a tekintélyt, amelyet
a múlt század negyvenes éveiben a magyar irodalom élvezett.
7/16. A magyar
irodalomnak van egy sajátságos vonása. Íróink között feltűnően sok, aki
életművét aszerint alakítja, hogy mit várnak tőle. Ez nem minden irodalomban
van így. Vörösmartyról szólva Babits elemezgette ezt a
szolgálatvállalást…Arany a hiányzó Nibelung és Roland-éneket akarta
pótolni hun-trilógiával. De maga Babits – de még Ady is – ilyen
szolgálat-tudó volt…a közszolgálati figyelmet örökölte az én nemzedékem
jó néhány tagja. Éppen azok, akik a művészi teljesítmény sajátos területén is
nagy igényt vállaltak és értek el.
1/45. Proust
tizenhat kötetben írta meg a franciák számára annak a furcsa, felemás
társadalmi rétegnek vagy körnek lelki rajzát, mely kör magyar pandanjának
életéről mi egyelőre csak társasági és rendőri tudósításokban értesülünk, s
melynek igazi életéről talán nem is lesz hű képünk egy magyar Proust
föltűnéséig.
2/199. A magyar
irodalmat s vele a képzőművészetet, zeneművészetet, tudományt, az egész
szellemi életünket nyomasztó s egyben lelkesítő feladat várja; a köröttünk élő
népek a múlt század folyamán, a keleti népek, mondhatni
szemünk előtt kezdtek
egészséges nemzeti egységbe forrni; nálunk ez nem történt meg. Nem kis részben
annak az illúziónak a hatása alatt, hogy nemzeti életünk ezer év óta töretlen.
Holott széttörhetőségünk, majd széttöretésünk tragikus élményét valamennyien
szinte bőrünkön is megszenvedtük.
A németség
felsőbbrendűségét, vagyis a többi népek alacsonyrendűségét hirdető elméletek
döféseire szellemi életünk bőrrezdülése az asszimiláció kérdésének erőtlen,
mert öt-felé is óvatoskodó fölvetése volt…A magyarság mint nemzet nem működött,
fölvetve a kérdést: működött-e valaha?…a magyarságot emberi életben s
anyagiakban olyan veszteség érte, amilyen a török háborúk óta sem. S a kérdés
ma is izzik: van-e hát már magyar nemzet, egészségesen működő, vagyis olyan,
amelynek minden magyar anyanyelvű számíthat a védelmére, amelyben mindnyájan
érezni tudjuk azt a tágabb családi összetartozást, amelyet az egészséges
nemzetek tagjai éreznek?
6/24. Miközben a
Beneshez zárkózott szlovák nacionalizmus egy sor – a déli határán
sorakozó – művelt magyar városból kisöpörte a magyar értelmiséggel, a
múltba gyökerező magyar fölvilágosodottsággal magát a műveltséget is, Mun kács,
Ungvár, Nagyszőllős, Kassa, Losonc, Léva, Érsekújvár – tehát el Pozsonyig
- mindmegannyi elesett bástyája nemcsak
a jellegzetesen magyar, hanem a jellegzetesen európai kultúrának is; ezt a
mondatot még 1977-ben sem lehet /”emelkedetten”,
„tudományosan” elvirányító tanulmányban sem/ közzé tenni –
Magyarországon? Magyar tollnak még külföldön sem.
6/39. Vacsorán
Bíbóék, Juhászék…Pista tiszteletre méltó tárgyilagossága…A
határokon kívüli magyarság a vitatárgy…”Igen, Kolozsvárt,
Nagyváradot teljesen el fogják románosítani.” Az ellene való kiállás csak
ronthat a helyzeten. „A székelyföld talán ellenáll.”
Népi, urbánus
1/49. Petőfi
meghalt, s a népiesség így is úrrá lett az irodalomban. De ezt a népiességet
már nem Petőfi vezette; de nem is Arany vezette. Petőfi epigonjai vezették,
akiket legelőször Aranytámadott, s akik úgy védekeztek a támadás ellen, hogy
Aranynak is epigonjai lettek. Ők hódították meg a Kisfaludy Társaságot, ők
hódították meg az Akadémiát, mindent meghódítottak, kivéve a költészetet és a
népet.
1/51. Irodalmi
és szellemi életünk hőskora az a kor volt, amikor a szellemi élet a néppel
testvéresedett, annak a nyelvét próbálta beszélni, annak gondolatait találgatta
és annak vágyát igyekezett szolgálni. S különös eset: ez tett bennünket
európaivá is. Pázmány, prózánk élmestere, Petőfi, akiről azt mondhatjuk, hogy
költészetünk fölfedezője volt, zenénk fölfedezői: Bartók és Kodály a néptől
tanulták mesterségüket…a nép kultúráját századokon át őrizte…
„a
népi irodalom soha nem alkotott irodalmi értelemben jelentőset”, Márai:
Napló,9/44
5/325. Hogy a
„népiek” kik is voltak, nagyjából már világos. Lassankint, de
véglegesen megfogalmazza azt is az idő, kik minősíthetők
„urbánus”-nak; a múltban, a közelmúltban. Mindazok, akik az
előbbiek gondjait és gondolatait, a magyarságot különösen fenyegető népbajokról
– a megoldást kívánó demográfiai és nemzeti-nemzetiségi helyzetről
– eleve füttyszóval, majd gúnnyal és gánccsal kísérték. Akik nehezen
váltják át ajkuk állását akkor is, amikor ezeket a gondokat már a nemzeti tudat
is magáévá teszi. Türelemmel kell tudatos honpolgárrá nevelni őket. Erre van
remény.
Költészet
3/356. Költészet
nélkül nincs emberi élet. Költészet nélkül nem emberesedik az élet. Költészet
nélkül nincs tehát fejlődés. Elképzelhető – megengedhető inkább –
virágzó költészet nélkül is egy-egy átmeneti kor. De költészet nélküli –
tágítsunk: művészet nélküli – kultúráról nem tudunk. A civilizációk
azáltal maradtak ránk – bennünket azáltal nevelnek, az emberiséget
azáltal fejlesztik – ami bennük művészi. Százszor meg kell hát
gondolnunk, lehet-e „átmeneti” korszak is művészet nélkül.
5/420. A jó
verseskönyv olyan módon kiolvashatatlan, mint a szótár. De hát fölütésükre
milyen nem tudás késztet is bennünket? Mikor már elolvastuk, akkor tudjuk meg:
akkor ismerünk meg valami addig nem
ismertet.
7/125. Röpködni
könnyű, járni nehéz: a költőnek a versben. A dilettáns szabadon szárnyal
– annyi arra is a recept, az új és még újabb. A hiteles erő, a tehetség
azon mérődik, ki mit visz föl a földről; milyen dágványból szabadítja föl magát
is, az olvasóját is…A szerencséd írói alkat Magyarországon úgy értendő:
vállaljon minél több szerencsétlenséget; ha ropog belé is a derék.
1/16. Azt
hiszem, a vers tulajdonképpen nem is szavakkal hat. Van a versekben valami
szavakkal ki nem fejezhető értelem. Néha egy sorban megvillan, néha egy
hasonlat ragyogtatja ki, vagy csak két szó egymásba olvadó zengése…A vers
lényege megfoghatatlan.
1/161. Minden
vers tulajdonképpen ráolvasásszöveg, bűbájrigmus, lefordíthatatlan, csak a
törzsbeliek érthetik. Általános emberi érzést, a szerelmet például némi
ügyeskedéssel más nyelvre is át lehet varázsolni. De egy nemzeti érzést? Magát
az érzést kellene előbb megmagyarázni.
2/239. Rímbe és
ritmusba foglalt írásbeli mű háromféle van:
1. jó vers
2. rossz vers és
3. nem vers.
A legtöbb az
utóbbi…A nem versek azokhoz a hangfolyamatokhoz hasonlíthatók, amelyek
akkor terjednek a légben, ha olyan valaki veszi álla alá a hegedűt, a jobbjába
a vonót, akinek még arról sincs értesülése, hogy a húrokat föl szokás hangolni.
A zörej, amit szerez, teljesen magánügy…a megjelenő versek zöme is ilyen…A
rossz vers már grádus. Termelője tudja, mi a hegedülés. Neki a zenéről nincs
fogalma…A rossz vers is magánügy…fájdalmasan rosszat voltaképp csak
jó költő írhat.
5/87. Amilyen
mértékben fogynak a versolvasók, olyan mértékben szaporodnak s költők. Ez a
mérlegjáték törvényt követ. Színvonalas költőket csak színvonalas olvasótábor
működtethet. Alacsony színvonalú vagy éppenséggel színvonaltalan táborban végül
mindenki verselhet, akit csak meglegyint valamiféle szellő a versek világa
felől.
1/169. Amióta
szerkesztő vagyok, sietségemben a jót teszem félre, az első három sor után,
boldog vagyok, hogy mehet, nincs vele dolgom; a rosszat olvasom el háromszor,
néha négyszer is, hogy vajon igazán olyan rossz-e. De legtöbb dolgom a se
jóval, se rosszal van, a langyossal. Ezt ötször is el kell olvasni.
1/241. A
legszebb lejtésű magyar sorpárt; Babits kacérságával, barokkos méltósággal, Ady
írta le, méghozzá jambusnak:
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag sorsomba ne véljen fonódni.
Kering velünk.
Eszünkbe sem jut értelmét keresni.
4/104. A
szimbolizmus akár elmaradhatott volna. Ady nem a legszimbolistább verseivel a
legköltőibb. A szimbolista kor költői közül épp a legszimbolistábbak –
Samain, Sint-Pol-Roux – halványodtak el leghamarabb…Az avantgarde a
hadászatban is a legtöbb elesettet és sebesültet adja. A művészetben még
gyilkosabb az előre törőkre váró bekerítés, csapda, puskatűz.
8/159. A modern
rossz versek töméntelen elsokasodásának egyik oka: egymást nemzik…a
tehetségtelen költők a világ kezdete óta a külsőt kopírozzák…Modern
verset egyre kevesebb izgalommal olvasok.
Miért
torpant meg a kultúra lendülete a hetvenes évektől kezdve Amerikában és
Nyugat-Európában?…tizenkét évvel ezelőtt még csak a bomlás tüneteit
láttam, azt, hogy az irodalom elveszti a diktatúra paradoxonaként kapott
megkülönböztetett helyét…legfájdalmasabb a líra általános
visszaszorulása. Tornai József, Hitel, 2002. dec.
7/7. Nincs
érthetetlen vers. Ami érthetetlen: ami tehát nem közöl semmit, az mint minden
művészet terén, és a költészetben is: semmi. Nem vers…Más azonban a
nehezen érthető vers. Ez fokozott elmemunkát kíván, mint a szellemi élet annyi
más terméke.
7/182. Minden jó
költészet lényegében nem lehet más, mint nemzeti. Nem azáltal, hogy közössége
legelső és legörökebb összekötő kévekötelét, az anyanyelv teremti, védi és
tökéletesíti.
Szent, mert hisz
vallásos vágy is, hogy eltűnjenek, mint versengő, egymással harcoló táborok
egykor a különböző nemzetek is; egy mennyei jövőben a különböző országokkal,
anyanyelvekkel, vallásokkal. Ennek a boldog internacionalizmusnak azonban éppen
az egyebek közt a nemzetinek is mondható költők az előmunkásai…
Naplóírás
1/235. Naplót
írok, s valójában életem eseményei érdekelnek a legkevésbé. Legfeljebb
kapcsolódásuk foglalkoztat néha, illetve mosolyogtat meg.
2/405. Január 1.
Eddig még mindig abba hagytam az efféle naplóírást. Minden írói napló:
panaszkönyv, a jövendő üzemvezetőség címére.
Névtelen –
bár fölismerhet stílusban írt – levelek gyűjteménye, ugyancsak a fenti
címre.
De most jó volna
nem abbahagyni.
Az író azért ír,
hogy „kiírja” magából, ami különben meggyötörné. Én ezt sosem
éreztem. Engem épp az írás gyötört meg. Számomra szolgálat volt – külön
lapot igényelne, valójában minek is a szolgálata.
Olyanformán
érzem, hogy jó volna nem abbahagyni, ahogy egy-egy regén írásának elején érzi
az ember: jó út, már csak pusztán a kitartástól függ, hogy jó célhoz is érjünk.
3/260. Miért
hagytam abba újra és újra a naplóírást?...Nincs napló, amelynek írója még a
legtitkolandóbb szennyesek kitárásával is ne valamiféle rongyrázást művelne.
Hisz azt veti papírra, ami érdekes az ő számára.
3/269. A jó
napló a nap kvintesszenciája. Megalvasztani a nap köcsögnyi tejét, és csak a
tejfölt szedni le róla.
3/276.”Napló!”
az idézőjel, az aláhúzás, a felkiáltójel az ajakbiggyesztést, a legyintést
jelenti. Mert mit jegyzek föl naponta tüzetesen? Azok nevét, akiket aznap
láttam. Mintha egy nap tartalmát a mérné, hány emberrel találkoztam. E szerint
a legtöbb értéket barátaink egy-egy népgyűlése – egy érettségi találkozó,
egy falusi búcsú – adná.
3/296…a
napló a látottakat jól megrágott írói mondatba foglalja, leginkább költői
hasonlatba. Emlékezetemből szedem elő ezt is: „Március 8. A szalmatetők
nyílásainak széles orra a tavaszt szimatolja már”. Így írta Journal-ját
Jules Renard…Arany Bach-korszakbeli versei jobban őrzik köznapjai
tartalmát is, mintha óráról órára följegyezte volna, amit végzett. Ezeknek a
lapoknak az lett volna a hivatásuk, hogy valamiféle elvégzett munka érzetét
keltsék bennem, s ezáltal megkönnyítsék az idő – az aznapi idő –
elviselését…nehezen viselem az üres időt. Minél tartalmatlanabb, annál
súlyosabb.
5/83. –
Cenzúra van maguknál?
-
Könyörtelen. Ideg-nyűvő. Kézzel írok, eléggé sebtiben,
szabadon. Már erre megkapom, ezekre a
könnyű firkálmányokra az aprólékos észrevételt…A gépirat szélén már
villogó – villámcsapás-szerű – fölkiáltójelek…
-
Ki az a kényes cenzor?
-
A feleségem.
6/191. Flóra
semminek az elkészítését nem sürgeti úgy, mint ezekét a henye rögtönzésekét. A
nagyképűség elkerülését a lustaságom segíti. Mintha írásról szólva, a
természetességhez köze lehetne a figyelmetlenségnek és a fegyelmezetlenségnek.
7/116. A
naplók…ha nem odavetettek, sőt ha bizonyos fokig nem kuszák: nem
hitelesek. A szépen kicsiszolt naplók pedig már apróbb-nagyobb esszék, célzatos
visszaemlékezés-alapok.
8/10. Naplót épp
írónak fölösleges írnia. Mintha a levél-kihordó magánbuzgalomból is gyalogolna,
épp munkája előtt.
8/287. Naplót
írni, ha nem elme-gyógytornául csinálod – erőpazarlás. /Akár a bányásznak
a torna két fejtés közt./ Hónapok óta nem éltem vele. Az egérfogaknak az üres
rágáson kívül is van dolga. De Flóra szinte naponként reklamál: legalább
egy-egy sornyi villanást. Ez leplezi le a valóságot.
3/148. Kik is
tömik tele írásukat idézettel? A lusta lelkűek. Akik renyhék, hogy maguk
fejezzék ki – saját erőfeszítésükkel – azt, ami állítólag fejükben
mozog…Őrizkedjünk az idézőktől. Egy szakajtó hazugság tetején egy marék
odalopott igazság mindenkit, engem is megtéveszt. Olvassuk ki
klasszikusainkat, saját korunkból
fenékig…Nincs könnyebb és biztonságosabb, mint idézni. Szolga korok
műfaja. Öregek, legalább ti legyetek fajtaazonosak.
Belső emigráció
4/217. Július
4…Boldizsár innen telefonál az MTI-be, hogy miért nem adtak még újsághírt
az én commandeuri kitüntetésemről. Mert Lederer elvtárs megkérdezte a
külügytől, hogy nincs-e ellene kifogásuk, s azok még nem válaszoltak. Valóban
fontos volna, szerinte, hogy a hírt közzé tegyék, hitelt adna az utódállamok
vezetői előtt a szavamnak: lám, a franciák is figyelnek rám.
5/334. Mert
valóban: kinyomtattak csak egy betűt is / az általuk dirigált, tehát az egész
magyar sajtóban / az én németországi, lengyelországi bemutatóimról /amikor
másokéiról…/? Nem felsőbb „hivatalos” utasításra nem
említették meg a magyar lapok az én becsületrend fokú
„commandeur”-ré való párisi kitüntetésemet mindaddig, amíg
Boldizsár Iván nem adott fölháborodott figyelmeztetést: már a franciák sem
tudják mire magyarázni; véletlen-e, hogy az én darabjaimat még a vidéki siker
után sem adják Pesten…
Amikor annak
idején P.F. elkottyantotta nekem a tihanyi kikötőben, hogy miniszteri
körtelefon tiltotta el, hogy a lapok bármi vonatkozásban kinyomassák a
nevemet…
5/339. Mi lesz a
következménye, ha az írót elütik – mint engem ebben a bután alacsonnyá
húzott vitában a Népszabadság és az Élet és Irodalom jeleskedőivel –
attól, hogy köznapi véleményét, bár szőrmentén is, kimondja. Átteszi
műveibe…
5/342. Flóra
Aczélnál. A cikkemnek igazat ad, de – minek lőni ágyúval verébre?…S
ha a Népszabadságban megjelenendő interjúban mondanám el a nemzeti kérdésekről
a véleményemet Pándival vagy Rényivel beszélgetve, vagy E.
Fehérrel?…félek, elsimítás úgy, hogy a magyar ügy legyalázói kíméltetnek.
S tán nem is tudnak arról, hogy mit csináltak - ismét. Vagyis csinálhatják tovább:
ingerelni végül sovinizmusra az itteni magyarokat s elkeseríteni a határon
kívülieket.
5/344. Bizonyos,
hogy így még nem aláztak meg ennek az ügynek a képviseletében…Mi hát
akkor a teendő? Vinni tovább – most már az irodalom védelmét is –
még szélesebb körbe? Lemondani az írószövetségi tagságról? / Már a
kilépősorokat fogalmazom…
5/350. De más út
még sincs: kilépni az Írószövetségből. Így csak egy-két napi emésztődés; amúgy
állandó. Flórával terv: kiutazni legalább egy évre Franciaországba vagy Torontóba,
ahova másodszor is hívnak.
5/402. Flóra a
karszékfájára ül, átölel: nem vennék be két szem nyugtatót? – Dobozy
telefonált. A közgyűlésre küldött kétlapnyi szöveg – kiváló, szükséges.
Két mondatot mégis jó volna enyhíteni…Rábízom Flórára, alkudjon továbbra
is ő, azaz hagyja rájuk…
6/331. A mai
napi postából; aláírás nélkül: …essék szó a nemrégen a tv-műsoron látott
Az ünnepelt című írásával kapcsolatban. Miért kellett…Petőfit ilyen
hátrányos színbe állítani…Vagy talán feledve van: „Egy mondat a zsarnokságról”?
6/304. Csoóri
beszélt Kardossal. Könyvem tíz nap óta a nyomdában – Dabason –
hever 30 000 példányban. Kornidesz az egyetlen pesti példányt magához vette.
Tanácskozás, engedjék-e az árusítást, nem
fogják-e a bukarestiek rossz néven venni. Nem kérek magamnak csak 50 példányt.
Nem lehet.
6/310. Fél ötkor
Kardos György és Csoóri…Az a kis csomag a vendég kezében: a kinyomott, de
zárolt Szellem és erőszak öt példánya. A dabasi nyomda igazgatója
nyugdíjaztatás előtt áll. Ez adta neki a tréfás bátorságot, hogy átlépje a
törvényt, és kiengedje azt az öt példányt…
6/313. Aczél
fölhívta Flórát. Két hét kell, hogy valami választ kapjak.
Azaz itt van
kinyomtatva pályám talán legközéletibb – legfontosabb – könyve, s
nem jelenhet meg…
6/328. Nekem meg
– nyolc-tíz kötetnyi a kiadatlan kéziratom. Egy házkutatás
„életművem” szívét tépné ki és semmisítené meg úgy, hogy a világnak
sejtelme sem volna róla.
6/329…Csoóri
telefonál. Fóra veszi föl, de az egyoldalú beszélgetésből is megértem: Kardos
semmit sem tud, hogy legalább csitítóul adnak tíz-húsz példányt. Mert –
mit kell intézkedni? Ha ide adnak egy cédulát, magam megyek Dabasra taxin, az ígért
példányokért. Amik cáfolnák, hogy nem zúzták be az egész kiadást.
6/335…csomag
Aczéltól. Igen, a könyvek. Mind a harminc példány első lapján bele ütve: Nem
terjeszthető. Műszaki példány. S a mellékelt névjegyen: A megbeszéltek
értelmében küldöm, várva a mielőbbi viszontlátást.
Vagyis
jelentsem, kinek juttatok példányt. De hisz ez olyan, mintha denunciálnám is
azokat, akiket az ajándékkal megbecsülnék? Meglenne a lista, hogy hol szedjék
össze a köteteket, ha az lenne az utórendelkezés. Akár házkutatással, megfeleltetéssel.
6/368. Délután
Pethő Tibor telefonja. Kedd délután idejön Pestről. Megbeszélni egy-két dolgot.
Utolsóul említi a verset / a Közügy címűt /. Tehát még az is szemet szúr? De
hol, kiknek? S miért? Az udvarias cenzúra átláthatatlanságával aláz meg.
6/369. Pethő
Tibor…Kocsin jött le, megbízásból, fogadjam el, hogy azt a verset nem
lehet most közölni, főképp nem a Magyar Nemzetben.
Az
„általános” vélemény fönt / tehát többen is látták/, hogy a vers
nagyon jó, de hát…Öt-hat kényes pont. Elhűlök az
„érzékenységre”. Azt mind magára veheti a román államfő. De vele
együtt legalább harminc hatalmaskodó…
6/378. Itthon:
semmi hír, hogy a Közügy bárhol megjelenhessék. Vagyis bizonyos, hogy a
„türelem” és a „majd meglátjuk” - a cenzúra egyféle
nyálkás kötele. Átolvasva a verset /késő este/, hogy mi is benne az akadály, az
a kényes csomó – amit az érzékeny zsarnokok nem nyelhetnek le –
hozzá írtam még egy szakaszt.
6/435. Úgy
küzdök a cenzúrával – se a Szellem
és erőszak, se a vers, se a cikk nem jelenhet meg – akár
Petőfi…
7/27. X. megrovó
„észrevétele” a Tiszatáj mostani számában közölt
naplójegyzeteimről.
7/87.
„Dolgozni” mégis? Mit? Vénségi megszégyenülés lenne, ha kiadnám,
amit eddig a Szentlélek karavánjá-ból papírra gyötrődtem. Versek talán?
Nem, odaállni az elhallgatók közé. Zelk öt-hat évvel fiatalabb nálam. Növeli a
respektusomat iránta, hogy – mióta már – nem publikál.
Arcképek
Ady Endre /1877
– 1919 /
1/171. K. is, N.
is a szellem egységét kívánja, azt, hogy az emberek minél több kérdésben egyet
értsenek, közös ideált tiszteljenek. Meglepődve ütöm hát fel fejemet, midőn K.
közvetlen ezután élesen kikel az ellen, hogy a jobboldaliak Adyt idézgessék,
sőt magukénak vallják.
- Szóval Ady
csak a baloldalé.
- Nem.
Mindenkié. Az emberiségé!
- Nos?
Gyanakodva hallgatja a mondatot, hogy csak
örülni lehet annak, ha legalább egy-egy költő tiszteletében ért egyet az
emberiség.
2/63. Képzeljük,
hogy Ady Wassermann-kúrák helyett gyónni járt volna. A polgárolvasó szemében a
legszebb költőhalál Villoné volt, az akasztófa.
2/360. Adyra egy
nemzet mondta azt, amit az adomabeli gazdag ember a házába tévedt nyomorékra:
dobjátok ki, mert megszakad a szívem.
Azaz dehogyis
azt mondta; ezt – amit a „pesszimizmus” értetlenjei ma is
– szúrjátok le, mert már ez a kis tokai, ez a kis pástétom sem
ízlik…
A költők
„pesszimizmusa” nem méreg. Gyógyszernek, igaz, magasabb rendű.
Hozzá kell edződnünk, akkor hat.
Minden valamire
való kultúra tartozéka, animálója.
Ez természetes
is. Miképpen terjedne másként az ismeretkör a mélység felé is, de a magasság
felé is?
2/501.
Rózsikának vendége van, Erdélyből.
Annuska. Nekem
is illik látnom.
Adyék
cselédlánya volt…
Ady.
-
Nagyon jó ember volt. Deli ember is volt, de csak a fölső
testében; a lábai bizony olyan vékonyak, hogy nem is használta szívesen
őket…
-
Sokat is aludt. Délben kelt föl, pizsamában, slafrokban
jött az asztalhoz. Minden újság kellett neki, hogy olvassa…
3/354. Ady Endre
nem lenne büszke tanítványainak minden csoportjára. Ő prófétai haraggal –
vagyis a jóra térítés hevével- ostorozta „fajtá”-ját, nemzetét; ez
utóbbit sose a néppel azonosítva, hanem azzal az ország-vezető réteggel,
melyhez mamamagát is számította.
4/25. Adyt,
Semmelweist, Tolsztojt és mind a többit korántsem született fogyatékosságuk
miatt űzte annyi acsarkodás, fogvillogás, sőt harapás. Hanem miért? Az egyiket,
amiért nem úgy verselt, hogy „lelkem olyan, mint egy ódon babonás
vár”, hanem csak úgy, hogy „a lelkem ódon babonás vár”…
4/104. Ady nem a
legszimbolistább verseivel a legköltőibb.
4/130. Ady
rejtelemérző tisztelettel végezte verseinek keresztelését. Első két kötetében a
verscím jobbadán egy szó; az Új Versek-től fogva haláláig szívósan
ügyelt arra, hogy minden versének címe három szóból álljon. Miért? Dante
épített nagy költeményébe ilyen számok sugallta szerkezetet.
4/382. Milyen
kísértő ördög nyüzsögtette az árva Ady Endre körül azt a rengeteg sajkát,
bárkát, csónakot, gályát, yachtot, vitorlást? Az Új Versek „vörös szárnyú
nagy vízi szekér”-étől a Temetés a tengeren vörös bárkájától, az Új
vizeken járok részeg evezősétől? A Röpülj, hajóm holnapi hősétől a posztumusz
kötet, Az utolsó Hajók befutott vén vitorlásáig, tépett lobogójú két
fregattjáig, a lapozó ujj szinte percenként megáll: a ködbe fúlt hajók, a hajón
megsiratott parti asszonyok, Csolnak a Holt-tengeren, messze lángoló fárosz,
elérendő szent nagy óceán, Lédát hozó örömhajó és megint páros vitorlák és
megint hajók, tutajok, dereglyék, hol éjben, hol ködben. A korszak
leggyökerezettebb magyarja körül. Még a tátrai fenyves is tenger…hol
látott ez a végtelenre /korlátlan távolra: szabadságra/ szomjas fiatalember
akár csak egy propellert, egy át nem gázolható pocsolyát? Próbált csak úszni
is, akár medencében? Szállt vajon egyáltalában a hajóra valaha? A pesti-párisi
utat is a kontinens belsejében járta. Később megfordult a Riviérán,
ellenőrizhette volna tüzetesen a látomásait. Erre nem pazarolt időt. Pedig
akkor már Istent is utasszállító cethalnak nézte. Ment vissza a pesti hónapos
szobájába világuralmú költőnk. Mélylélektani példatárunknak. A
föl-földobáltatásból legmenthetetlenebbül visszahulló kőnek a puszta Ugarra.
5/160. Ady.
Mosolyra ingerel a konok – humortalansága. A kamaszos rögzültsége, hogy
mihelyst vers: palástot! Szerepre mindig. Hogy a költemény csak ünnepélyes
lehet. Óvatossá tehette nyílván, hogy valahányszor mégis lejönne az
emelkedettségnek erről a kálomista lépcseiről – mint a Margittá-ban -,
le- és fölbukik: a nevetés, amit /országosan/ kelt, legfeljebb a szánalomé /
ami kijár a felsült bohócnak is./ Nagyságot csak zord szerepben hajlamos
elképzelni, de mutatni is. De mikor a „játszani”-való valóban zord
volt?! S a helyzet / a világ/ valóban szerepet várt, „játékos”
művészetet! Tekintve, hogy akikre az ország- és világvezetés nagy játszmái
vártak: vaskos kontárok és csalók voltak, ügyesen bohóckodók és méltán jó
hangulatúak, hogy olyan könnyű dolog a siker. De amikor valóban prófétai hang
kellett, szó helyett / ha elfojtották/, vicsorgás?…a vallásos versek
keretében Mária és Jézus képe ragyog. Ady őket is protestánsként –
emberközelből – látja. Luther zord vaksiságával, aki a Világegyetem
teremtésében nem lát logikátlanságot, de hogy Jézus miként minősíthető szűztől
születettnek: azon elakad. Ady vagyont örökölt a zsoltárokból, azaz Szenczi
nyelvéből. Onnan örökölte ezt a fogyatékosságát is.
Tragikusságának monotonságát.
E tragikusság nem keserű magva miatt volt korszerűtlen, hanem az örök vasárnapi
hanghordozás legátusi öblössége folytán.
5/189. Hogy
milyen bajos a hatalom nélkülinagyságot is párja-ritkítóan egyenlő / s hasonló/
társak nélkül viselni: Ady a példa. Csoda, hogy környezete – a közeli és
távoli – csak annyira rongálta-rontotta. Kora hatalmasai, akik jellemére
szemközelből hathattak: Tisza és Hatvany. Párba jutni Babitscsal már akkor,
megkésetten is képtelenség volt, a más-más természetük miatt; holott olyan
„jól jött” volna számára is, az irodalom számára is, mint a madár
szárnyának a másik.
5/199. Kár a
költői hasonlat letűnéséért. Abban, hogy a havas országból az alkonyati nap
elűzött királyként menekül, Petőfi terjesztett annyi véres repuklikánizmust,
mint az Akasszátok föl a királyokat-ban. A hasonlat volt a költők
megingathatatlan szabad szószéke. Ady vörös vitorlás vízi szekerei meggyőző
hírt vittek oda is, ahol a Proletár fiú verse üresen kongott. A szóképek mai
önállósulásával, a szürrealizmus absztrakt fény- és vonaljátékaival a költő
afféle havasi kürtöt ejtett ki a kezéből.
5/311. Ady
Nyugatra nem tanulni, hanem pihenni járt, bakonyi magányba. Folyékonyan
egyetlen nyelvet nem beszélvén, megelégedetten pihentette a párisi kávéházak
járda-kertecskéjében a túl rövid lábaihoz túl vaskos törzsét, alig más
gondolatokat és érzelmeket forgatva bensőjében, mintha írásait Kalkuttába
küldte volna. Ha turbánt tesz a fejére, az indus diákok oda köszönnek a bánatát
abszintbe fojtó, fajtája sorsán merengő maharadzsa-finak.
…Hogy a
magyar szellemi élet is kelet és nyugat közt ingázó tutaj, Adynak ez a
szóleleménye ugyancsak illett az egykori Auróra hivatását vállaló Nyugat-ra
is.
5/332.
Különbség. De honnan is az elfogadhatatlan különbség, hogy merőben más hatású,
ha Ady tartja és mondja a magyar népet mulyának, barbárnak, pusztulásra
érettnek, gusztustalannak, szegfűillat helyett bűzlően mocsárszagúnak, vagy ha
egy-egy X.Y.? Mert Adynak oda lehet vetni: tágulj, ha büdös, ám X.Y.-nak nem,
éspedig azért, mert méltán megsértődhet. S a vita rögtön más-más irányba
fordul.
6/49. Ady arcát
a levelezőlapon sokszorosított fényképéről ismerem meg. Meglett férfi képe ez,
lírai költőnek Petőfi mintájához mérten öreg. Később már fiatalabbnak hatott,
ugyanaz az arckép. Aztán az évek, éveim multával egyre fiatalabb. Most már nem
is tudom hány dioptriás szemüvegemen át egy ártatlan kamasz mereszti szemembe
szemét.
6/86. Az
Ady-film. Megrázó és leleplező az érmindszenti ház és környezet. A szülőház!
Hiszen még parasztfiúnak se volt módos a gyermek Ady. Nyilvánvaló:
parasztszármazék. A nemesség – milyen jellemző kényszer – az ő
találmánya.
6/145. Kínlódás
a Monde-nak ígért Ady-cikkel.
6/148. Ika
legépelte a Monde-nak szánt /tőlük kért/ cikket Adyról. /Lásd: Adyról franciáknak.
In: Szellem és erőszak.- A szerk./ A Fauvet-nak írt levélben egy vonás javítást
nem tett, holott én azért írtam olyan gyorsan és könnyedén franciául, mert
számítottam: majd tökéletesíti.
6/172. Ady fő
fogyatékossága. Nem tudta jól viselni a nagyságát. Bedőlt neki.
6/179. Autón
félórával előbb az Ady-ünnepségre…Felvezetnek bennünket a színpadra. A
díszelnökség első sorainak közepén Apró, Óvári, Kállai stb. mint Ady történelmi
helytartói.
Ünnepi beszédek
egyetlen új gondolat nélkül, hatvanévi taglalás után. Egyetlen új gondolat sem.
Haza gyorsan, a
beszédek után. Forralt bor mellett nézzük a tévéből a műsor második részét. A
szavalt vers mind politikai és öntetszelgő. Harsogó taps: A nagy Óceánt mégis
elérem!
Ha még elérte
volna.
7/9. Ady újra és
újra lemásolta a verset, s az előző fogalmazványt óvatosan megsemmisítette.
7/12. Formai
hatás: epigonság. Tartalmi hatás: fejlődés, fejlesztés. Ady-epigon? Rengeteg
volt, egy se maradt. S „fejlesztés”? Nincs, nem képzelhető magyar
író, akire akként nem hatott Ady. Ám hogy ezt ki hogyan volt képes kifejezni?
Elmarasztaló – riasztó – értékmérőnk lett.
7/124. Adytól
– sokszor épp a legnagyobbaktól – nem lehet stílust tanulni.
Prózastílust legkevésbé. Hisz azt legtöbbször ők maguk is másoktól szedték
össze. /Ady Bródytól, Ignotustól./ Adytól az átvenni való mélyebben van.
7/208. Miért
jobb költőileg Adynak az a sora, hogy „Ajkadon a nedves hazugság”
annál, hogy „Nedves ajkadon a hazugság” – vagyis annál a
logikus közlendőnél, amelyből ezzel a bukfenccel kiszökött? Nyilván, mert élesebben, meghökkentőbben fest
látszatot, képet.
8/132. Ady
költészetének fő szólama magyar mivoltjának lírája: Jeremiás jajongása; ez a
történelmi s egyben az esztétikai rangosítás. Csakhogy Jeremiás még talpra
akarja állítani, akiknek pusztulását panaszolja. Ady hangja a gazdája már
gyepesedő sírján is híven nyüszítő, máshoz társulni képtelen őrző-ebé.
Apor Péter /
1676 – 1752 /
6/257. Apor
Péter az Erdélyi Változásokban megrója azokat az úrhatnám módosokat, akiknek a
hagyományos ezüst- és aranyserleg sem jó: glázliból isznak.
7/32. A napi
betűszecska elhárításával klasszikusokra nyílik az agyam. Kora reggel Apor
Péterből olvasok egy-két lapot.
Arany János /
1817 – 1882 /
2/503. Arany
nagy költő lett volna Petőfi fölszabadító s útmutató hatása nélkül is. De nem
olyan lett volna, amilyen így lett; valószínű, hogy Vörösmarty-szabású inkább.
Hogy Petőfi-szabású – népi hangú lett – ez kötelezettséggel járt.
Arany ezt nem teljesítette. Szemlélete legjobb esetben is vörösmartyas. Csak
míg Vörösmarty egy jobbfajta köz-, azaz uralkodó ízléshez idomult, a reformkor
embereiéhez , Arany a Wenckheimok, a Tiszák társadalmának lett elfogadott
költője, még akkor is, ha csak engedte, hogy az legyen.
Ő még a
kiegyezés feudális potentátjai előtt húzódott tisztelettel a fal mellé.
Szellemének letéteményese, Gyulai, már a fiatal Hatvany előtt is. Nem a
„polgári” forradalmár Hatvany előtt, hanem – ahogy nekem
Móricz személyes élményként elmondta – a báró Deutsch cukorgyáros-fi
előtt.
Elkövetődött egy
árulás. Olyan halkan, mint ahogy egy forrás kibúvik a földből. De mégis Duna
lett belőle.
Ha
Az elveszett alkotmány sorait összevetem a későbbi Aranyról kialakult
érzéseinkkel, szinte megdöbbentő ez a bátor, blaszfémikus humor…nyolcvan
éven át a feledtetés fátyolát sikerült rajta tartani ezen a művön, amelynek egy
esetben döbbenetes hatása lett volna. Ha mögötte ember áll, aki felelősséget
vállal érte…Ez az egész írás nem fedi Aranyt és ő nem fedezte ezt az
irányt. Elejtette. Visszavonult.. Megtorpant és elbújt a bölcs hallgatás és a
még bölcsebb bölcsesség sáncaiba.
Móricz Zsigmond: Arany János írói bátorsága. Nyugat, 1931.
3/33…Arany
nemzeti vállalkozása…múltteremtő eposzok. Föltehető, hogy Arany János
– az eposzi hitel igénylője – utána nézett a korában föllelhető
dokumentumoknak, mielőtt a hun-magyar rokonságot élete fő művének szerkezeti
alapjává tette…Arany magány sugallta eszméi – és érzelmei - helyett a szegény hunokra szálltak a
nyilak, hovatovább napot homályosító tömegben…Eredménytelenebbül ritkán
folyt annyi értekezői tinta, nyeletett annyi előadói nyál, mint arról, hogy
okkal keresztelhetjük-e gyermekeinket oly szívósan Attilának és Csabának; a
hun-magyar kapocsról annyit tudunk, mint eleinte.
4/110. Petőfi
halála után Júlia nem tartotta be a gyászévet, új életet kezd, hír szerint
vidámat. Ezt egy ország veszi zokon tőle. Arany külön is, mint Petőfi másik
legközelebbije. Holott a gyászt nála is éppoly hamar fellebbenti az élet.
1850-ben már így lép a nemzet elél:
Kedvem van énekelni/ ritka
kedv
Egy idő óta/ s ami több,
vígat -
Csak külsőleg
teszi le a gyászt, csak dolga végzése közben. Szívében örökre őrzi.
5/76. Arany
János, tudjuk, azért volt hajlandó talpalni, hogy elhárítsa a mellétől a Szent
István-rend nagykeresztjét. Égette a fiókja mélyén is. Hát ha még olyat kap,
amellyel báróság jár! Tizennyolc évvel Sandra csatatéri halála után! Dunának
menni – ilyen kereszttel csak az lehetett volna a fényes út.
A
Népköztársaság Elnöki Tanácsa Illyés Gyula háromszoros Kossuth-díjas költőnek
kimagasló irodalmi munkássága és eddigi életműve elismeréseként, 70.
születésnapján a Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetést adományozta. A
kitüntetést Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke adta át…
Újsághír,
1972. november 2, csütörtök.
5/247. A magam módján azt ismételném, amit Arany: ne orrod lógatva
indulj bár kétségbeesett harcba, hanem nevetve, bele a szörny szemébe is. Az
ingó mécsvilágnál mit forgatott esztendők hosszán ő, a predesztináció nagy
lesújtottja, mit honosított magyarjainak? Arisztofanészt. Még Nagyida után is.
5/286. A balladák első kitalálói és későbbi formálói számára
„mindig a részletek a fontosak”. Akár a nem névtelen költők
számára. A különbség Arany és Ilosvai között nem a történetben, nem is a
szerkezetben mutatkozik, hanem egy-egy versszakban. A „Fehér
László”-ban a költői alkotás nem a drámai mag, hanem a megjelenítő erő:
”Mosdóvized vérré váljon / Törlőkendőd lángot hányjon”. Ez pedig
– ez az aiszküloszi tömörítés - a
parasztság műve.
5/348. Hiába
volt Arany János úgy költőfejedelem, hogy Ferenc József parasztgyötrő uralma alatt, hiába végezte
vérben Jeszenyin és Lorca: szíve mélyén ez az árva N.N. még mindig Petőfi
jóslatának hetyke lendületű szillogizmusától retteg, hogy ha a nép uralkodni
fog az irodalomban, uralkodik a politikában is…
8/156.
Nyilvánvaló, hogy irodalmunk leghatalmasabb energiájú két verssora aprólékos
műgondnak köszönheti erejét: a szokásos szórend sikeres
megváltoztatásának…
Ötszáz bizony dalolva ment
Lángsírba, velszi bárd
–
Az erőtömörítés,
a hangtömörítés csodáját egy vézna termetű, gyenge tüdejű, asztmatikus –
természeténél fogva szófukar – negyvenéves segédtanár /Arany/
írta…A vers keletkezésekor Nagy-Britannia már világtörténelmi uralom és
dicsőség birtokosa volt. Sem akkor, sem azóta ilyen hitelesen nagy-szépségű
verset, ilyen történelmi remeket nem iktathat büszkélkednivalói közé.
Arany László /
1844 – 1898/
4/111.
Magyarországon volt trojka még száz éve is. A délibábok hőse „rövid
szekéren s három friss egéren” vágtat – legtöbbször ugyan vánszorog
– az „alföldi buckákon, fenyéren”. Elragadtatva ülök
mellette: be nem telő élvezettel olvasom újra Arany László kis
eposzát…Ifjaink kezébe alig adhatnánk tanulságosabb lelki tájékoztatót. A
beatnikek sem a mi időnk szülöttei. A klasszikus stanzák, a káprázatos rímek
egy száz év előtti magát szétszóró lázadót, egy még csak álmában üvöltő fiatalt
léptetnek elénk. Neve akkor: Hübele Balázs…A huszonnyolc éves szerző
ötvennégy éves korában halt meg. /Özvegyét ismertem még én is./
Babits Mihály
/1883 – 1941 /
1/79.
Babitsékkal moziban, utána nálunk vacsorázunk, éjfélig. Mihály és Ilonka
kölcsönös idegenkedése.
2/35. Olvasmány
dolgában elég rossz az emlékezőtehetségem. Tíz, illetve tizenöt év után
harmadszor olvasom Babits tanulmányait. Nemcsak az előadás szépségét élvezem.
Seregestül van adat és eszme, amely az első két olvasással nem ragadt meg
agyamban, nem lett tulajdonom.
2/64. Babits
mélyen megsértődött, amikor Németh László azt írta róla: úgy virágzik és terem,
ha van karó, amire felfuthat. Tölgy szeretett volna lenni? A német erdők
lebegtek előtte? Holott a legnemesebb gyümölcs, a szőlő, és legnemesebb szellemek sora így, felfuttatva
érik.
3/334. Maga
Babits mondta el, hogy mennyire lelkesen fogadta ő a tanácshatalom
megalakítását; Kosztolányi, Karinthy, Krúdy, Móricz, Nagy Lajos kiváltképp,
mind lelkes hívei voltak rögtön azoknak az eszméknek…egészen addig, amíg
Szamuely és Cserny terrorkülönítményeinek, a végzetes retorziónak híre nem
támadt.
4/328. Egy jó
mondat: „Babits járt oda azelőtt is Adyékhoz, most is többször följött,
sétáltak is Csinszkával, de a házasság elmaradt.” Tömör, mint a
történelem. Adyék volt cselédlánya, Vonyica mondta tollba Kovalovszky
Miklósnak.
5/39. Babitscsal
idézgetni próbáltuk, hány növénynek, virágnak emlékezünk hazai / Tolna megyei/
nevére. Az ő fölsorolásában ott volt ez is: barátszar. A szülői házban is
– a kúriai bíróéban – így mondták.
5/156. Babits
hiánya, Tudva, hogy elolvashatja, igényesebben írnék. Fegyelmezettebben
érvelnék. Elkanászosodtam, gondolkodásban is. Még logikám is faragatlanabb.
5/232…bele
merülök Babits Írás és olvasás-ába.
És hosszú
eltűnődés: miért nincs ma olyanfajta irodalmi élt, mint a két háború közt.
Sehol a világon nincs.
5/243. Babits a
Balázsolást eredetileg rímben írta meg, de aztán mint oda nem illő cafrangot,
letépte a sorok végéről a játékos csengést. Igaza lett. Mert levont volna vajon
a könyörgés komolyságából?…A legegyszerűbb a legbonyolultabb, mihelyt a
szív beszél a szívhez.
5/266. Babits
remekül meglátta tanulmányaiban – még a rövidekben is – az írók
csontvázát. Vörösmarty a kötelesség
költője. Ifjú korában a hazának az eposz hiányzott / amely minden nemzet
tartozéka /, innen a Zalán futása. Aztán a romantika regényes vértörténeteket
kívánt. Tessék. Dráma kell? Szózat? A felelősség szava? Az aggodalomé: a
kétségbe esetten is szívós reményé? Ezen a csontozaton járja a pályát minden
magyar költő.
6/64. Vasárnap.
A tévé autóján Fórával és Kereszturyval Esztergomba, a Babitsról készülő film
fölvételére…
Tegnap este
elolvastam az „Összes versek” kicsiny kötetét. Most válik
hatalmassá. S kapok kilátást Babits egész életére, akár az innen már szabadon
tágas tájra.
Elfeledkezve,
hogy forog a fölvevő, el-elkapott a hév az érvelés közben, hogy Ady méltó
társa.
Müller Márta
érdeme a film. Az első ilyen megemlékezés Babitsról. Kozocsa Sándor a
„beszéltető”.
6/255. Este
ismét Trockij önéletrajza. Mit dicsért rajta annak idején Babits?…
6/297. Babits
nem szeretett emeleten lakni. Így szekszárdi saját szülőházát is kényelmetlennek
érezte; emeletes volt…Eredetileg az esztergomi hegyi tanya sem volt
sokkal több, mint egy présház. Kocsiút sem vezetett oda. Egy szűk
szurdék-csapásból kellett hozzá fölkapaszkodni, lépcsős ösvényen…Álltam
Babits mellett az esztergomi hegyen is.
Kevés művészi
magányt látott, aki Babits hegyi házára is elefántcsont-tornyot mondott. Az
elefántcsont drága anyag, ára az ókorban az aranyéval vetekedett…Babits
elefántcsont-tornyába alulról beszivárgott, fölülről becsepegett a víz, a
vakolat megpúposodott, és lehullt a falról…olyan volt, mint általában a
nem érvényesülésre, hanem a mesterségükre adó művészeké…ő nem elvonuló
próféta…a végsőkig lobogott a lélek: az olthatatlan remény, hogy érdemes
a küzdelem a társakért.
7/44. Veszem-e
észre, hogy az öregnek – az örök meg nem elégedettnek – Babitsnak a
költészete most mitől újul? A mi rossz rímeinktől. Attól a /szándékoltan/
kezdetleges, már-mát népi rímeléstől, amely Kosztolányit oly lefitymáló
bírálatra buzdította. Ezt bizonygatta Hevesi András, citálva rá bőven példát /
visszaemlékezés: Hevesi, Illyés együtt kísérik haza Babitsot, utána
beszélgetnek/. S ettől Babits pályaképe megbomlik. „Megnyúlik.”
– Vagyis, ha Babits lírája eddig, mondjuk kör alakú volt, most ellipszis
lesz?…a csúcs után a völgy ereszkedés-e a költészetben, vagy
termékenyülés?
7/102…a
Toll köre provinciálisabb volt, mint a Fülep és Németh irányította Válasz.
Európaiságot bajos volt itt – a limeszeken – képviselni. Jó
hátratekintéssel fölmérve az akkori országrészeket, a nem-provinciálist Tolna
két szülötte próbálta úgy-ahogy érvényesíteni, a türelmetlenség már-már barbár
össztüzei alatt. Az egyikükként Babitsot tekinthetjük, pályájának teljes
tükrében. A másikként e sorok íróját, megvárva ugyancsak a teljes tükröt.
8/87 „Az
agya becsületességére hiú volt” – jellemezte már még csak néhány
napja halott Babitsot Szabó Lőrinc. Az elmarasztalást, hogy hiú volt,
magasztalásnak szánta: az agya becsületesen szolgálta a valóságot.
Szembeszállhattam
a kétlövetű jellemzéssel. Babits szinte társalgási anekdotaként szokta oda
dobni agyának megbízhatatlanságát
Épp a
legvaskosabb – legtapinthatóbb – valóságok világában…S ki
fejezett ki mégis több valóságot, mint ő, a verseiben is, de akár a
Gólyakalifában is? Babits szemérmes volt. Tartózkodó a szégyellősségig…
8/93. Babits az
emberiség képviseletében volt őszinte. Ady csak a magáéban. Babits fölemelne;
Ady bűntárssá tenne.
Balassi Bálint /
1554 – 1594 /
2/491. Minden
idők leg-európaibb magyar költője nyilvánvalóan időrendben is a legelső költőnk
volt, Balassi Bálint. Noha negyven éves korában már meghalt, műveltsége
tökéletes. Egész sereg nyelven olvas és beszél. Nemcsak azt tudja, ami korának
– a renaissance-nak – keresztény világában történik, van
értesültsége a török életről és irodalomról is. S mindezt természetesen
birtokolja, nem mint kivételes megszerzője, hanem mint részese, mint örököse
egy környezet szellemi színvonalának.
Mindezen mélyen
el kell csodálkoznunk. Magyarország a valóságban ekkor már nincs. Az Alföld
templomaiban arab lovak trágyáznak, Budáról már a harmadik betelepült réteget
fújja ki a veszély, maga Balassi Esztergom visszavételének kísérleténél esik
el.
A szellem
épületei, úgy látszik, tartósabbak, mint a végváraké. Egyetem nincs, de az
egyetemes műveltség, még száz évvel az iskolafalak összedűlte után is
magas…Közönség nélkül nincs költő, s hogy Balassinak volt, bizonyítja,
hogy versei még kéziratos másolásokban is átvészelték a későbbi
publikumtalanságot, szellemi életünk fokozatos elsötétülését.
6/161. Balassi
Bálint és Losonczy Anna meghitt csevegését, de még a csattogó pörlekedését a
figyelem egy kis megerőltetésével mi magunk is megértenénk, négy évszázad
távolából. Ők a mienket nehezebben.
6/391. Balassi:
„Idővel paloták, házak, erős várak, városok elromolnak.
Nagy erő, vastagság,
sok kincs, nagy gazdagság idővel mind elmúlnak.”
S hol olvastam
ezt: sovány benne a hit?
Berzsenyi Dániel
/ 1776 – 1836 /
7/77. A Magyar
Fa, melyet már Berzsenyi oly megcsupáltan ábrázolt, a nevezetes jelkép, a
nemzet valamiféle leglényegének érzékeltetésére.
8/217. Milyen
Berzsenyinek ez a sora is: rongált Budának tornyai állanak. Értve, hogy még az
ő idejében is, dacolva a nyolc századoknak vérzivatarjaival. Összesen egy
torony állt, az is megnyúzva, tört lábszárcsonttal. De ez az állanak a sor
végén a mi korunkban már pusztán a zengő kiáltásával toronyerdőt támaszt
látnivalóul.
Bethlen Miklós
/1642 – 1716 /
8/148. A tekercs
nekem még kézbe fogható szó gyermekkoromból. A házban olyan közhasznú volt,
akár a kalapács, a seprő…Rongyból formált arasznyi tömör koszorú volt. Az
asszonyok, lányok viselték, királynőien, egyenes derékkal, egy kicsit a
homlokuk felé igazítva. Hogy jól megálljon rajta a fejen cipelendő teli
véka…
Meghökkent hát,
amikor felnőtt korban bukkan elém a szó. Hol mégpedig? Egy erdélyi magyar
kapcájában. Az írónak is nagyrangú Bethlen Miklós önéletrajzában. Nem
tetszelegve, hanem a korszak memoár-íróinak természetes stílusában ad képet
testi mivoltáról is. – „Szép voltam – írja a hivalkodás
árnygondolata nélkül – kezem ujjai és körmei is szép hosszúak”. Az
öntetszelgés gyanúját a következő mondat fújja el: „De lábam ujjai,
körmei rút, ocsmány tekercsek, talán a szűk csizma miatt.”
Az a
kiváltságom, hogy a dunántúli parasztasszonyok teherkönnyítő fejviselete révén
jupiterlámpák fénysugarában láthatok vissza – szemlélhetek érzékletes
színű – már-már illatú – képet egy réges-rég halott nagyúr / és
nagy író/ lábbeliben őrzött / és megszenvedett / titkairól. Pusztán annak
folytán, hogy ismerte ő is azt a szót; azt a szerény holmit.
Bölöni György /
1882 – 1959/
2/405. Bölöni.
Szegény. „Fajtámbeli testvéremmel” – Ady dedikált neki így
egy verset. Ez volt a peronjegye a magyar irodalom síneihez, ez örök bérlete a
magyar közélet összes vonalára. Egy magyar úr, sőt nagyúr-származék, aki
forradalmár, nyugatos, művelt. Mint Rákóczy.
Esztendők óta
szinte csak a „népiek” ellen ír, a nacionalizmus ellen, a barbárság
ellen. A műveltség, a pallérozottság, az elfogulatlanság védelmében; s
birtokában, hangjáról ítélve.
Ez a mostani
cikke az Élet és Irodalom karácsonyi számában a magyar provincializmust veszi
célba, európaiságot, nagyobb szellemi igényt, szélesebb látóhatárt ajánl…
Hogy azt az
egyetlen francia szót is, amit leír, hibásan írja le, nem szórakozottság. Aki
hallotta őt franciául beszélni, elámult a csodán: negyven év Párizs önmagában
milyen kevés nyelvlecke.
Évekkel ezelőtt
együtt utaztunk Párizsba…A francia határon a francia tiszt akadékoskodni
kezdett Bölöni vízuma miatt. Bölöni izgatottan magyarázkodott. A francia
összevont szemöldökkel hallgatta…nem értette Bölöni magyarázatát. Mert
Bölöni a hímnemű és a nőnemű birtokos névmást elcserélve mon visa helyett újra
mag újra azt mondta ma visa. Francia fül ezt csak m¢avisanak
hallhatta.
…Nagy
Lajos kéziratai közt meg kell lenni annak a másfél oldalnyi
stílusficam-gyűjteménynek, amelyet a Nyugat Árkádia-rovata számára az akkor
emigráns Bölöni Az igazi Ady könyvéből Lajos összeírt…
Csinszka
/Adyné/ /1894 – 1934 /
5/227. Móricz
Virág megemlékezése Csinszkáról. Csinszka védelmére. Noha maga is tudja, hogy
jelentékeny embereket / és eseményeket / tönkre lehet verni szemenszedett
igazsággal. Csinszka – töltöttem vele egy társasági estét magam is
– nem volt jelentékeny teremtés. Ami rosszat rá mondtak, valóban igaznak
tetszik, szemenszedetten. / Remek szófordulat, illetve szóátfordítás Virág tollából./
Sorsa is tragikus: anyja, ki őt szülve meghalt, a fantaszta apja
testvérnénjének a lánya volt. Kastélyban nevelkedett a „bőszült”,
elkeseredett nagyanya-nagynéni szárnya alatt, aki „soha életében nem
bocsátotta meg egyetlen szép kisleánya megbecstelenítését és halálát”.
Ady özvegyeként már nélkülözés fenyegette. Ady életén kívüli sorsa már közömbös
az irodalomra – mert hisz Ady költészetét már közvetve sem magyarázza.
Micsoda rejtett szadizmus táplálja mégis az olvasószomjat, hogy későbbi
hibáiról és szenvedéséről minél többet megtudjunk?…
Csokonai Vitéz
Mihály / 1773 – 1805/
4/39. Csokonai
diadala nemcsak a megmaradó betű diadala az elröpülő szó fölött, hanem íme, a
romló-összeomló test fölött is. Ámulunk, hogy országfutó volt, mellőzés, lenézés,
nemegyszer köznevetség tárgya; hogy kortársai nem emelték arra a magas székre,
arra a trónusra, amely kijárt neki, kiáltóan, a mi szemünkben…Ha hihetünk
a korabeli adatoknak, Csokonai tele volt olyan jegyekkel, ahogyan a korabeli
bohócokat ábrázolták. Himlőhelyes volt – ragyás – csúnya;
aránytalanul nagy orra szinte kilógott az arcából. S ráadásul természete is
bohóckodó, szalonképtelen, a botrányokozás határáig. És italkedvelő…Ez az
esendő test egy posványba bukott nemzet talpra állításához kölcsönözte a hátát.
Egy ország tohonya vezetőit akarta a válluknál fogva megragadva cselekvésre
rázni.
5/227…Milyen
kiábrándulás, hogy Lilla nem egy személy volt, és így Csokonai korai haláláért
már csak emiatt sem égethető meg Vajda Julianna…
Csoóri Sándor /
1930 - /
4/217. Délután
Boldizsár, rémhírek áradatával, hogy mit is jelent az írószövetségi néhány
fölszólamlás. Sántát, Csoórit, Fekete Gyulát röviden antiszemitának
tartják…
4/273. Csoóri
nemcsak költőnek nagy tehetség, de kiváló tanulmányíró, cikkíró, sőt pamfletíró
lehetne, lehetett volna, ha megkapja a teret, a sok jól nyüzsgő közt: van
tartalma. Rég szerkesztő kellett volna lennie – erre a jó hely- és
helyzetérzéke és hűsége is képesíti. S mióta tevékenykedik – gyanú alatt
áll.
5/154. Csaknem
rögtön utána Csoóri Sándor. Komoly, csupa nehézséget lát, mégis derűs. A
Népszabadság-beli cikkem hatása „közvéleményt fordít”, igen sokat
beszélnek róla: „frontáttörés”…További vita, illetve
találgatás az ő generációjának esetleges egybe állásáról. Ferenc /Juhász/
szerintük túl individualista, László /Nagy/ keményen velük van. De a fiatalokat
úgy megkínozta az eddigi kezeltetésük, hogy szinte megtörte. És hol volt
lehetőség annak a „szinte földből emanálódó tennivalónak a szolgálására,
amely – közösségi üggyé válván – nemzedékké tömörít egy csomó
tehetséget?” Ez az én kételyem, de – most már mégsem annyira
sötéten lát, mint csak néhány éve is. Aztán Erdélyről hosszan…
5/214. Első
olvasásra megérzem például, hogy Csoóri versei maradandóan tartalmasak. De
második, harmadik olvasásukkor fedezem csak föl: mi is a tartósan értékes az
újszerűségükben: mi emel föl bennük a próza talaja fölé…
6/11. Csoóri Sándor és Huszár Tibor; ½ 5-től
8-ig izgalmasan mély, mert szükségesen éles /s mégis szellemes-vidám/
beszélgetés. Előbb a Márciusi Front kiáltványának történetéről majd a baloldal
„elnemzetietlenedéséről”; - ma is heveny baj…
6/204. Délután Csoóri – Kardos György helyett
is / mert beteg./ A szellem és erőszak gyors megjelentetéséről – amíg a
M.N.-cikk hatása tart, és erre a kérdésre van élénkebb figyelem…Aztán:
miért nem állt össze nemzedékké az ő táboruk? Juhász és Nagy közönye miatt?
Hogy lehetne mégis az akadályokat félre tolni? Hogy folytatódjék az a nép /
azaz most magyarság/ -védelem, amit a mi nemzedékünk föladatul vállalt
/úgy-ahogy is/.
6/317.
Ingerültség az Élet és Irodalom szelleme ellen. Csoóri még marad. Ő már: hogyan
lehetne hetilapot az igazi irodalomnak. Mint az írószövetség lapjának? Ugyanez
lenne az eredmény. De – ezt mondtam én – a költség? Kidobni
milliókat, mert nem lehet kitenni egy-két tehetségtelen embert a legfontosabb
szellemi irányító helyről; egy szerkesztőségből. De ha a külső ellenség az ő
„érveiket” fegyverül használja, és ők ontják az ilyen érveket.
7/100. Riasztó
hírek továbbra is Csoóriról: szívinfarktuson, vagy ehhez hasonlón ment
át…Most Csoóri egy-egy ciklusában mennyi érték; a Sirály vonalban
például.
7/125. Csoóri
verseinek mindig „mély” tartalma van. De verse már első pillantásra
– már formáját nézve – akár klasszikus terminusokkal taglalható: jó
szerkezet, drámai előadás, gazdag ötletesség, izmos tömörítés; villámfényű
megjelenítések.
7/131. Délután
Csoóri. Teltebb az arca, jobban van. S lelkileg? Évinek / élettársának/ most
megint többet jósolnak egy-két hónappal. Kitartani így egy szerelemben, ahogy
Csoóri: jellemkép is.
7/193. Vacsora
– voltaképpen Csoóri 50. születésnapjára…szellemi sziporkákkal
villogó beszélgetés. Nyíltan a szellemi életről, a világhelyzetről…Csoóri
helyett egész oldalas / a Tükörben/, de még bent is színes fényképek más /
hozzá se mérhető/ írót ünnepelnek. Nem kellene ebből a lapból is
„kivonulni”? Aczél ezt ígérte mint a népiek szócsövét, szemben az
Élet és Irodalommal.
8/24. A Tiszatájban
Csoóri remek új versei – ugyanaz a kettősség. Forma és tartalom:
egyensúlyban tér vissza végre, legalább a szépirodalomban?
8/33. Csoóri
telefonja a Mátrából, aztán többször Gombos Katié. Se Sinkovits, se Csoóri nem
kapott még választ, kimehet-e Amerikába, a Bartók- centenáriumra. Még Boldizsár
is: én telefonáljak A,Gy.-nek. Törjem tehát meg a köztünk kialakult nem
kellemetlen nem-érintkezést? Ha pedig nem, enyém a „mulasztás”?
8/60. Csoóri
hideg „ucsorán”, elég talpraálltan, noha betegágyból kikelten. A
Mozgó Világ körüli hercehurcákról. Milyen kicsinyes, szánalmas világa ez a
„szellem”-nek, ahol miniszterek, pártfővezetők húzogatják a
fércelések szálait…a ”fiatalok” memorandumot készítenek, hogy
saját hetilapjuk legyen.
És ha az is
olyanná alakul – az odanyomott tényleges szerkesztőkkel – hogy még
egy lap a meglevő tucatnyihoz, amelyet a tömegeknek pénzén e tömegek
jó-tudatának megzavarása végett működtetnek?
8/67. Csoóri Bécsből a Herder –díjjal,
Münchenből a hírrel, hogy kiadták ott is a Szellem és Erőszakot. Alig tudom
hinni. Példányt nem hozott, bár máris kereng belőle itthon is /?/
8/72. …S
aztán – milyen végzetes melléfogás lehet, ha a hazai ellenségeskedők
holmi invesztigátorául Csoórit teszik meg.
Ma este meg épp Csoóri nálunk – magával
hozta Tornai Józsefet is, váratlanul / de éppoly szívesen látva/: nem tudott
ide szólni, napok óta rossz a telefon…Végre személyesen is felsorolják,
kiket is lát Aczél magyar ellenzéknek. Nyolc-tíz ember mindössze, 30-35 év
körüliek. Jórészt nagypolgár-ivadékok…A bűnük voltaképp, hogy –
Lukács ellen is fölkeltek; s nem tudhatni, olyan szemlélettel-e, mint a Párt.
8/87. Ha az irodalom csak helyeselné az életet, nem
volnának írók. De ugyanígy filozófusok se. Még egyházatyák is csak úgy-ahogy.
De hisz tán vegyészek, úttervezők, csillagászok sem. Orvosok kiváltképp nem.
Miért ráncol hát
homlokot a kritikus azt hallván, hogy az irodalom alapjában csak ellenzéki
lehet? Értve csak azt a kritikust, aki nem az alapokon áll, hanem a mindenkori
fölszínen?
Ezt arra, hogy
Csoóri telefonált: jelentkezik ismét a buzgalom, hogy saját hetilapja legyen az
ő nemzedéküknek is.
8/153.
…Egy szerencsés villanású metafora minden úgynevezett belő vallomásnál
fényt ad a versnek, megvilágítja az annyit emlegetett lírai kifejezhetetlent.
Csoóri verseiben szakadatlanul villognak ezek a fények. Egyszerre mély és
– szemgyönyörködtető. Ösztönösen; pusztán eredeti – eredendő
– tehetsége révén.
Darvas József
/1912 – 1973/
2/ 484. Darvas Kormos
ég című darabja.
Izgalmas, jó
első felvonás. Igen, mert az expozíció annál feszültebb, minél több elemet vet
föl.
De ezek az
elemek nem állnak egységbe. Teljesen külön ügy az író viszonya a népéhez, a
feleségéhez, a családjához.
„Bemondások”-ra
alapozott mű, s kezdetben mintha mindenki megkapná a magáét. Aztán…
Senki sem
foglalkozott író annyit pályája során a hűséggel s az árulással, mint Darvas.
Erről lehetne
egy lélektani drámát írni, ezt a darabot is, mint jelenséget véve bele.
4/41. Ma temetik Darvast.
Beteg vagyok,
nem mehetek ki. Csak Flóra lesz ott.
Van a tett és
van a mű.
Az utóbbi
években ismét közelebb kerültünk egymáshoz.
Korszerű dráma,
ez volt minden ambíciója. Kereste hozzá a megfelelő hőst.
Csak a tükör elé
kellett volna állnia.
Engedte, hogy
fölhasználják, közvetlenül. Jóhiszemű volt. Vagyis épp az értékeit adta oda,
ahol azok csak árucikkek lehettek, kitéve az idő devalváló erejének.
Ritkán sírunk.
De mikor kinyitottam az újságot, s bementem Flórához a hírrel, mindkettőnk
szeme megkönnyesedett.
Nem fejezte be a
pályáját. Most kellett volna a tanulságot levonni, s ő meg is indult ezen az
úton. A kettétört pálya fiatalon is szívszorító. Milyen szívszorító így,
hatvanegy évesen.
Déry Tibor /
1894 – 1977/
2/66. Vita
Németh László értékéről, este a közös hálóban a klinikán. – Mégis csak ő
Móricz után a legnagyobb regényíró. A legnagyobb élő magyar prózaíró. Mire
Déry, a mélyebbik hangján: - A múltkor elolvastam a nagyregényemet. S a
Tengerparti gyáramat. S nagy, fekete tekintete mondja, hogy ő ezeket tartja a
jelen irodalom tetejének.
4/41. Vacsorára Némethék, Aczélék,
Déryék…László is, Tibor is irigylésre méltó. Lászlót állandóan boldog
révület védi az öregkor korbácsütései ellen, Tibor boldogsága, hogy hátrálva is
okosan védekezik: tudja – fölényesen - , hogy mibe kell bele nyugodnia.
És naponta oda tudja kötni magát a munka gályapadjához, s mivel szívósan evez,
az a hiedelme, hogy Kháron ladikján azért ő is irányít valamit, még afféle
kirándulásokra is fölhasználhatót.
4/117. Este
Déryék…Tiborban most egyesül a műveltség és az egyszerűség, úgy bölcs,
hogy mégis szókimondó, szinte a kegyetlenségig, de önmagáról szólva
is…Tibor – noha igazán több embert lát, mint én – nem tud
arról, hogy a politikusok személycseréje eltolódást jelent az addig kialakult
iránytól. Aczél Györgyöt…”leváltották”? A tekintélyét ez nem
érinti…
Aztán hosszú
véleménycsere a legújabb – a „legmodernebb” – költőkről
Tibor dicséri Somlyó cikkét az érthetetlen versről, noha ő csaknem az egész mai
új lírát bosszantóan érthetetlennek tartja. Flóra Juhász „A harmadik
napon” című versét olvassa föl, hogy megvédje, neki nagyon kedves verse.
4/211. Déry
nyolcvanadik születésnapjára meg kell írnom a Kortársnak a cikket. Elolvastam
ismét a Bópeert. Vaskos tárgyról röpke líra; sirattató otrombaságról
mosolyogtató szellemesség. S mindezt hetvenkilenc évesen!
4/213. Tegnap
fejeztem be a cikket, melyet Tibor nyolcvanadik születésnapjára a Kortárs kért.
Flóra ma gépeli. A dicséret túlzott? Tán csak barátságunk meghittségét
túloztam, gyanútlanul: örömet akarván szerezni dísz - /gyász-/ ünnepen. De
másodszori elolvasásra a Kedves bópeerről valóban mérsékeltebb a véleményem.
4/251. Tibor is
most hallja először, hogy a diaszpóra ma itt az erdélyi és a felvidéki magyar
tömböket is jelenti; hogy a népművészet a határon túli magyarság afféle védő
kerete, mint egykor a vallás stb. Vagyis cikkemnek éppen a magvát, a végső
konklúziót nem értette meg ő sem: legyen mód leinteni azokat, akik a
feszültséget egyszerűen a magyar nemzeti érzés visszafojtásával akarták
ösztönösen s akarják most tudatosan eltüntetni. Vagyis egyszerűen az egész
magyar nép elnyomásával…semmi együttműködési hajlandóságot nem látok.
4/293. Ebéd
Déryéknél Vas Zoltánékkal. Előzően jó másfél órás letelepedés a ház előtt, az
öregségét pótgallyakkal leküzdő nagy gesztenyefa alatt. Böbe, Tibor
elragadtatva „A befejezetlen mondat”-ból készült filmről.
Aztán Tibor
cikke az enyémre. Még nem írta le, csak ismerteti. Az egész új népies-urbánus
vita magva az új antiszemitizmus – ő ide fordította az eszmecserét. Böbe
szerint igen veszélyesen. Külön is megkér, beszéljük le Tibort, hogy ezt az írását
kiadja. Elküldik még majd közlés előtt.
4/336.-339.
Babits halálának, a Nyugat betiltásának, a Magyar Csillag kínos-keserves
megindulásának évada volt? A jövő még tömören borús láthatárú, a jelen
nyomasztóan alacsony felhőjáratú. A vita magvát éppen a Magyar Csillag adta.
Sok levelet
írtam, olyanoknak is, akik közöltek a Nyugatban, de a lap tengése idején
elmaradtak; ki-kimaradtak a havi néhány ív terjedelemből. Tibornak még az új
lap megjelenése előtt oda szóltam asztala előtt elhaladva: készítsen most már
rendszeresen kéziratot. Nyilván nem figyeltem a válaszára, mert néhány hét
múlva, mikor megismételtem a fölszólítást, ezzel kezdte: Mondtam a múltkor is,
hogy…
Azt mondta a
múltkor, illetve azt kellett volna megértenem, hogy amíg ő nem teljes jogú
magyar író, addig nem vesz részt a magyar irodalomban. Magyarázat kellett, hogy
megértsem. Ezzel indult meg a vitánk.
Igen jó
viszonyban voltunk. Alig volt elkészült írásunk, amit nem mutattunk meg
egymásnak azon melegében…
Ritka volt
köztünk a vita, mondtam az okát. Ha különbözött a véleményünk, azt csaknem
mindig véleményünk kiegészítésével intéztük el, figyelemmel, teljes
jóhiszeműséggel egymás iránt. Tibor nyolc évvel volt idősebb nálam,
tapasztalata, műveltsége valóban vitathatatlanul szélesebb körű, mint az
enyém…
Mi is volt
tulajdonképpen az ő visszahúzódásának az oka? A sértés, hogy megbélyegzik. Ez
igaz volt; a sérelem respektálandó volt, elégtételre jogosult, megcsitításra
kötelező…
Még a húszas
évek elején ismerkedtünk össze, Párizsban…Akárhol találkoztunk is, a
színhelyet teljesen háttérbe nyomja a sugárzás, a fiatal Déry Tibor tekintete.
Ismert levelezőfényképén Adynak volt akkora szeme, mint akkor Déry Tibornak.
4/358. Déry
– szeret szerepelni személyesen is; nemrég volt a szerzői estje, az Irodalmi
Színpadon, most meg a Kossuth Klub hirdeti nyolcvanadik éve ünneplésének
megismétlését, Keresztúry bevezetőjével. Vigasz ez is, vajon diadal fölmászni a
pódiumra, hajlongással köszönni – fokozni, igényelni – a tapsot?
5/60. Aczél
– kigömbölyödve, magával hozott jókedvet, noha el-elejt keserű
megjegyzést is. / Nehéz volt, s még ezután jön a neheze./ De a kongresszus
lényegéről / a motorikus erőkről / nem esik szó. Tibor dicséri Kádár
összefoglaló beszédének teljesítményét: szabadon beszélt, kerek fogalmazással,
hibátlan magyarsággal, komolyan, mégse fensőbbségesen, sőt még megmosolyogtatva
a hallgatóságot.
5/93...A
legjobbat most Csoóri írja. Tibor: - Nem bírom Csoórit – Miért? –
Nem bírom. Juhászt még kevésbé…
5/177. Délben
Déryéknél…- Hogy bírod ilyen jól már a nyolcvanegyediket? –
Nyolccal vagyok öregebb nálad. Soká bírjam még? – A biztonságomért; a
villámhárítómnak érezlek; amíg fölöttem így állsz – csak nem vág belém,
pedig ugyancsak sistereg köröttem.
…Én
szorongok. Tibor: - Teljes magánszeméllyé tesz, hogy képtelen vagyok fölfogni
az események bonyolultságát.
5/201. Tibor
hosszú elmélkedése, miért szeretünk tüzelni, vízcsobogást hallgatni. Legalább
háromszor leírtam elméletemet erről: atavisztikus ösztöneinket mozgatják.
5/273.
Mosonmagyaróváron ebéd, a Várpincében, igen jól s olcsón. Még kirántott velő is
volt /Flórának/ és vese-velő /nekem./ Déryék fogast ettek.
…Tibor nem
vesz részt az üléseken. Baden-Badenbe készül – a ruletthoz. Böbe: már
tudom a pesti sztorimat. Ahogy gördülünk Bécs felé, és Gyula minden egyes
magyarázatára /hogy hol voltak Vér-Bulcsú törzsének szállásai/ Tibor
magyarázata, hogy mire kell vigyázni a rulett asztalnál /nehogy más nyúljon be
a megnyert tételért stb./.
6/49. Tibor
– Ella szerint - / de Csoóri is ilyet mondott / megfizetteti az
interjúit. /Logikus: szellemi munka az is./ A legutóbbi tévé-fölvételéért a
nyugatnémetek 50 000 forintot fizettek. A svédek is egy órás tévét csináltak.
Böbe szerint, hogy még ne késsenek el. Mi a Nobel-díjra következtetünk.
6/96. Ella és
Móricz Virág, tele hírekkel Tiborról. Veszprémből először Pestre akarták
küldeni, de Pestig nem bírta volna ki az utat! „Labdáznak vele ide-oda,
egyik kórház sem akarja, hogy nála haljon meg”
6/101. Kilenckor
Aczél hivatala Flórát keresi. Átadom neki a kagylót. A közömbösnek tetsző
mondatokból is megértem: Tibor meghalt.
Ma hajnalban,
szenvedés nélkül; elaludt. Az ápolónő mellette ült.
6/102. Közben én
állandóa: Tibor.
Élete: a choix.
De stílusa is mondatonként választékos. Megbecsülte az olvasót, a magas fokú
igényességével. Felelősség és bátorság.
6/103…akármennyit
is szenvedett is az utolsó héten, végül Tibor „jó halált” kapott.
Hajnaltájt elaludt, oly észrevétlenül, mintha saját maga sem vette volna észre.
Vagy – az utolsó tanú – az ápolónő aludt? Meglehet, sőt valószínű.
De a kínos halálküzdelemre nyilván fölébredt volna. Vagy már későn ébredt föl?
De mit tehetett volna akkor is? Még egy injekcióval hátráltatni azt, amit
– Aczél szerint - Tibor már
sürgősen kívánt?
6/104. Tibor két
nagy meleg szeme. Ez lesz a portréja az emlékezetem múzeumfalán. Miért járunk
temetésre? …
Tibor koporsója
mögött a gyászmenet. Kísérjük ki a föld alá, az életből, néma fegyelemben,
példásan egyenes, csaknem katonás sorokban…
Sírt valaki a
szertartás alatt? Végül is úgy hiányzott, mint az egyházi ima. Kodály
földolgozást énekelt / produkcióként/ az operai kórus. Kellemesen ringatta a
gyászt. Peregtek a filmfelvevő gépek. Ettől is: színpad.
6/186. Déry
meghalt. Ettől én is elhallgatok. Nem sarkall, hogy ő dolgozik /kedvvel s
eredménnyel/, én meg nem.
7/138. Negyedik
napja már reggeltől estig hiábavaló – s egy porcikámnak se való –
szellemi erőfeszítés: megírni, amit Tibor emléktáblájának fölavatásán holnap
Füreden el kell mondanom. Nálam jobban csak Tibor vetette meg 6 s vetette volna
meg most is/ jó dadaistaként az efféle fontoskodást.
7/142. Déry
Tibor ontja példatárait a rendkívüliségnek. Elég az Ítélet nincs egy-egy
fejezetét megfelelően elemezni…Déry a szigorú, de költői igazságot
szolgáltató bíró.
7/153…Böbe
érdeméről, képességeiről –
nagyságáról. Semmi sem készítette elő, hogy ilyen szép / valóságos/ szerepet
töltsön be. Szívből dicsértük. Véletlenül került a fénybe amit Tibor személye
árasztott, de nem éjszakai lepkének bizonyult: az a fény egyéniséget mutatott
meg.
7/174. Déry
Tibor a nyolcvan felé táncoltatta oly könnyedén s oly tartalmasan a betűket.
Gratulálás közben megkérdeztem, hogyan csinálja. – Van türelmem kivárni
is, megválogatni is a pimaszokat.
8/75. Az
irodalomba Déry Tibor a tölgyerdők birodalmából érkezett, közvetlenül, személy
szerint. Családjáé volt a Nasici-féle hatalmas fakitermelő vállalat. Annak
egyik vidéki telepé hivatalnokoskodott, amikor meghívást kapott egyenest a
Nyugat kávéházi asztalához. Azonmód az erdészek valamiféle zöld öltönyében
húzott széket maga alá, szemben Adyval. Mellette Ignotus ült. Dzsentriskedőnek
nézte a ruhája miatt. A pincértől már akkor törkölyt kért.
8/222.Tibor
/Déry/ naponta /délelőttönként/ végül fél liter pálinkát is rászánt
„föltölteni” a tollát. Görnyedve, törpére zsugorodva írt. De mindig
egyenes derékkal – már nem is tudatos: de ösztönös büszkeséggel –
szedte össze a jegyzeteit. „Lett valami?” kérdezem. „Az, hogy
még lehetne!”
Ezután
már csak fél oldal következik a naplóból, ott egy utalás Veres Péterre, aztán
Flóra fejezete: A Semmi közelít. B.G.
Devecseri Gábor
/ 1917 – 1971 /
4/173. Devecseri
– posztumusz – könyve, A has-felmetszés előnyei és utolsó versei.
Az 1927-30-as években élek, kínlódva: milyen zűrzavar volt, vergődés. A versei
közt igen jók is. S az ártatlansága a halál előtt, a szívóssága.
Dugonics András
/ 1740 – 1814/
5/257. Mennyi a
föltámadás-képes írónk! Dugonicsot első soron ezek közt érzem. Épp azért, mert
– szégyenemre – műveit csak szemelvényekben s így alakját csak az
irodalomtörténetből ismerem. De mennyi is ezekben a szemelvényekben. Mennyi
ábrázoló – igaz művészi erő! S mennyi elragadó vonás írójuk
természetében…Boldog és hálás előfizetője lennék Dugonics művei új
kiadásának.
Eötvös Károly
/1842 – 1916 /
5/215.
Véletlenül – a kötése miatt – húzom ki a zsúfolt sorból Eötvös
Károly „Nagy év”-ét.
A színig rosszat
eldobjuk, nyugodt lélekkel. A félig rosszba beleragadunk: hátha, mégis. Aztán
züllesztőnek van mivel züllesztenie: adja azt is, ami léleknek kell!..
Németh László dicsérte / még hajdan/ Eötvös
stílusát. Valóban: mondatszerkesztés, mondatritmus csábítóan kifogástalan.
S aztán a mi
szűkebb tájunk írója…Ahány falut, de még pusztát is emleget: ismerős.
S közben locsog,
tartalmatlanul, mint a kikapcsolt vízimalom kereke. S hazudik, mint a
vízfolyás. A csillapíthatatlan kérkedhetnéksége ontatja vele a szót és a
– visszavetített „wunschtraumot”.
Ahány nemes
família neve fölmerül, az neki mind atyjafia. Ahány történelmi esemény, azt
mind kedves édesapja tette döntővé! Ahány környékbeli hőstett, arról mind ő
hiteles szemtanú. Kedves édesapja minden csatába, vészes hadi kalandba magával
vitte, maga mellé ültette, a dupla puskája mellé. Így mindent aprólékosan
– többször is – emleget.
Csak egyet nem.
Hogy 1842-ben született, s így a Nagy év alatt hat-hét éves volt...
S mégis abban,
amit ez a sokszor csak a saját köveit őrlő malom világgá szór: a konkoly íze
feledhetetlen. A kép, amit ez a plajbászt jól, de a távlatot csapnivalóan
ismerő dilettáns fest az 1840-es évek nemesi és jobbágyi falváról,
dermesztő…
Erdélyi János
/1814 – 1868/
8/184. Erdélyi
Jánost az irodalomtörténet mindmáig nem állította méltó helyére.
Népdalgyűjtéssel kezdte és Arany János nagyra becsülte…”Miképp a
föstész, midőn arcot másol, a szemet rajzolja legelébb, hogy mintegy folyvást
nézhessen a másolandó egyén lelkébe: úgy kerestem én azt a szemet, amelyen a
magyarság szemébe láthassak, s nem találtam”…jó száz éve írta ez a
Németh László-vágású, jellegzetesen magyar bölcsész…
Erdélyi József
/1896 – 1978/
5/158…én
megkésve jöttem kortársaim közé /külföldről/, s azok már tartották a helyeket,
és – féltették öntudatlanul…Erdélyi acsarkodása, noha ontottam rá
/írásban is/ az elismerést.
6/394. Nehezen
bírta a tehetségét Erdélyi. Nehezen bírta a tehetségét el már ifjan,
meg-megrokkant alatta; eluralkodott rajta, emberileg
le-lealacsonyította…acsarkodott, rágalmazott…Korszerű volt, rövid
lejáratúan, mennyire korszerű. Most épp ezt kell túlhaladnia, ezzel a
megmentendő, megmentésre való teherrel.
6/398. Erdélyi
temetése. A taxi pontosan jön…Az első öt perc már éles szociológiai
fölvétel a nem kisszámú összegyűltekről. Egyetlen férfi sincs negyven év alatt,
hacsak a szép szál unokák nem Honor mögött…
Egyetlen író
sincs.
De mégis: Fodor
András.
Az egyházi
szertartást jóval előbb tartották. Soká állongunk némán a hideg ravatalozóban.
Honor: fekete ruha, fekete szalmakalap…
Kiviszik a kívül
fekete, belül bádogszürke koporsót a napfénybe. Itt beszél – töredékesen
hallom csak – Fodor.
6/401. Erdélyi
annak idején bűnvallatás és bocsánatkérés után tért vissza a szellemi életbe.
Szívből jött vajon ez a lépés, hiteles volt a versbe foglalt vallomás?…Nem
mindennapi kanyarba fordulhat a tűnődés. Mi a helye s módja az önbírálatnak a
szellemi életben.
6/406. Rossz
ébredés. Helyes volt-e a akaratlan flottatüntetés, hogy mégis elmentem. /Csak
azért, hogy ne legyen rossz ébredésem amiatt, hogy nem mentem el./ Mit szólna,
ha szólhatna Erdélyi ehhez is, ahhoz is? /…/ Itt a szerkesztő hagyott ki a szövegből. B.G.
Akkor merült ez
föl bennem, amikor valaki azt már a sírtól eljövet mondta: jó válasz volt ez a
mai zűrzavarban, hogy itt láthatnak, elmegy ennek a híre. Ő az
„irodalompolitika” pesti köreire gondolt. De rajtam átvillant:
hátha a bukarestieknek is szánt valamiféle választ a fegyelmezettebb részem.
Valamennyien,
magyar „népiek”, „népiesek” között ő volt a
legnépiesebben – népibben – magyar is. Én – mellette igazán
– internacionalista voltam, Szabó Lőrinc / ahogy tőle meg is kapta/
kozmopolita.
J.F. is
egzaltált volt. De őt / szememben/ nem mentette olyan elementáris tehetség, ami
Erdélyit néha zubbonyként korlátozta és – mentette; úgy értve, hogy mentette
föl az értők előtt.
Erdős Renée
/1879 – 1956 /
2/20. Egy
szétlőtt ház megmaradt könyvei közt halászok…Mi ez a piros kötéses? Erdős
Renée A nagy sikoly-a. Egy világnak kellett elmerülnie, hogy végre a
híres könyv elolvasásához jussak. Az első kötet után ámulva teszem le.
Valósággal megrendít, úgy meglep az ízléstelenségnek, a hazugságnak ez a
mélysége. Ezt olvasták a magyar udvarházakban?
Fazekas Mihály
/1766 – 1828 /
1/375...ha már
mindenben előfutárt keresünk, a szocialista realizmus első képviselője Fazekas
volt. Az első vérbeli forradalmár. Elképzelem, milyen egészséges gúnnyal ment
át a dohogó kalmárok s arrébb a derülő „sinlődők” csoportján a
templom előtt, a csöpögő esőben.
Kolozsvári
Grandpierre Emil: Egyedül Zsdanov tudta, mi a szocialista realizmus, de a
titkot magával vitte a sírba. /B.G./
Füst Milán /
1888 – 1967 /
1/27. Mi lehet
igazán Füst Milán legújabb vállalkozásának oka? Tudniillik politikus lett.
Miután drámájának legutolsó jelenetét vagy kétszázszor átírta, váratlanul félretette
az egész irodalmat s belépett a Rassay-pártba…Miért mindez? A
legegyszerűbb magyarázat: most maga játszhatja meg drámáit, szónokolhat, mint
egy Antonius! /Kitűnő szónok lehet, s imponáló már a megjelenésével: magas
homlok, komor arc, nyugtalan, éles tekintet./ de mi van e mögött? A művész
utolsó erőfeszítése? Hiúság?
1/301. Virág
elmondja: első vagy második találkozásukkor Füst Milán két ujjal megfogta Zsiga
bácsi orrát. Móricz utálkozva, de udvariasan eltolta magától, s egy életen át
nem állt többé szóba vele.
5/290. Még
tegnap Tiboréknál: megkerült Füst Milán „elveszett” naplója. /Tibor
szerint ezt csak Milán terjesztette fontoskodásból, azt mondva élete fő
művének. Utólag Erzsi is beledolgozott./ Mert a naplók!
5/408. Végül
Ikát már feddő pillantásom is zaklatta: mikor szerzed meg végre Füst Milán
naplóját? Kifogyott.
5/532. Füst
Milán naplója. Érzéken test, de csontváz nélkül – így szenved csak
igazán: emberien. Az első kötet 319. lapján: „Falusi feudális ország ez.
Milyen mélyen alázatos a paraszt a földesurához! Hogy megérkezik: megszólal a
harang…Ők parádéba öltöznek – szónoklatot tartanak…”
Még a vendégeknek is kezet csókolnak. Az egész leírás azért hat egy
Tolsztoj-regényből való lapnak, mert parasztot olvasunk béres helyett. Ott van
a helyszínen, s mert a szavakat nem ismeri, nem lát semmit, még ő sem!…S
mindezt egy érzelgős slágernek köszönheti még ő, Füst Milán is, annak a
bizonyos Akácos útnak, melyben a pacsirta befalván a fülemülét, még fára is
szállt szólni.
6/34. Távolodás
Füst Milántól. Vétke? Hogy rengeteg rosszat is írt, csinálmány-prózát. / A
versek állnak./
Gara László
/1904 – 1966/
3/224…Párisban
élt Gara László, aki talán a legtöbbet tett a magyar irodalom és szellemiség
külföldön való elterjedéséért, mondhatnám Mikes Kelemen óta... Amikor kinn
voltunk Párisban, nem okkal éppen Gara László halála után, annak a hatása
alatt, hogy valahányszor túl jó kedvünk volt, vagy túl szomorúak voltunk, mi
magyarok, már Gara és én, tréfából vagy szomorúságunkból, mindig franciául
beszéltünk. A halála hatása alatt, amit róla verset írtam, azt franciául
kezdtem. Nem sokkal utána egy francia nyelvű folyóirat különszám-félét adott ki
Gara Lászlóról, és megkért engem is, hogy járuljak valamivel hozzá ennek a
folyóiratnak a tartalmához. Akkor én ezt a francia verset adtam át, amit később
magam fordítottam vissza magyarra.
.
Görgey Gábor /
1929 - /
6/36. Görgey
Gábor ötvenlapnyi remek kötete; mindnyájunkra rápirít az érzelmes locsogásunk
miatt. Szűkszavúság és gúny /öngúny is, ez a méltó líra. A líra végleges
visszanyelése felé?
Herczeg Ferenc /
1863 – 1954/
5/326. Nagy
veszély forrása lehet az is, hogy ha valaki a maga idején jelentős alkotással
lép a művészi világba, s ennek folytán rögtön a műhöz méltó szerepet és
tekintélyt kap egy életre. De ennek a továbbiakban nem felel meg. S ezáltal épp
egykori megérdemelt tekintélyével lesz kerékkötő a szekéren, ha ugyan nem
vérrög az agyban. Ez volt a magyar szellemi életben például még az ifjan
úgy-ahogy figyelmet méltán érdemelt s úgy megakadt Rákosi Jenőnek, majd csak a
közép-tehetségűnek bizonyult Herczeg
Ferencnek is az útja. Ártottak a későbbiekben akkor is, midőn használni
szándékoztak…Herczeg Ferenc neve nincs a kor nagy írói között. A sor vége
felé említeném én is őt. De vajon még mindig előbb, a tárgyilagosság fokáról,
mint az, a jó indulásuk után is mindmáig csak ünnepelt Bródy, Gárdonyi és még
hány neve előtt? Meg kellene vizsgálni. Mihelyt valakivel szemernyi
igazságtalanság történik, hajlamosak vagyunk mindenben pártját fogni.
Horthy Miklós /
1868 – 1957 /
5/349. Az ember
történelmi fejlődését legszebben két állat húzta: a jámbor tehén, a hiszékeny
ló. A hámot mindkettő letehette. A tehén tovább élhet, mint szent állat s mint
tejelő. A ló még remélhette, hogy legalább a méltóságos lépésrakása miatt
kegyelmet nyer, mint szobrászati modell és mint hatalmi jelvény, mint be- és
fölvonulási kellék a diadalmenetben! Horthy azon tengerész-sipkásan is lóra
ült, bejövet Pestre 19 őszén, hogy valamiféle győztesnek hihesse és hitethesse
magát.
7/257. Horthy
emlékiratai. Írói – irodalmi érintetlenségében jó tényközlő, sorok közt
főleg. Művészi hajlandósága és szintje: már hajóstiszt korában előbb az énekben
tökéletesítette magát, aztán a festészetben: leckéket vesz. Imponáló fokra a
nyelvekben jut. Német, francia, angol, olasz: egy szinten beszéli a magyarral;
de szónoklatot intézni, tósztot mondani, vezényelni, kapásból képes horvátul,
szerbül, ruténül is. Tenisz-, lovas- és úszóbajnok. A tetszésére való lánnyal
az teremt benső kapcsolatot is, hogy mindketten remekül táncolnak,
összeillenek, egy teljes bálterem közepén. Mindezek magas polcra rendelték,
kivéve az érdemeit, neveltetése eredményeit. Örökölt vagy elsajátított
nyíltsága és szótartása adott esetben éppúgy korlátozza, mint eszmei primitívsége.
A hűséget az aulikussággal azonosítja, a kamerádi kézfogással. Így lesz kicsi
vonatkozásban nagyvonalú, nagy helyzetekben végül is apró. Sas tekintete a
gyakorlat révén így lesz rövidlátás, a kemény ököl vakon törő-zúzó.
Ignotus Pál /
1901 – 1978/
4/307. Ignotus
Pál volt József Attila igazi mecénása. Hatvany Lajos igazán csak a Nincsen apám
költőjét kedvelte…Komoly formában később egyáltalán nem támogatta,
legkevésbé a Nagyon fáj idején nem, hisz akkor már nem is volt Magyarországon.
Ignotus épp
fejlődése felső szakaszain támogatta József Attilát, nemcsak – amit
följegyeztek – megértéssel, bíztatással, szeretettel, hanem ténylegesen
is: anyagi gondoskodással…Hogy a beteg megmentéséül a házasság Flórával
megtörténjék, abban a tervben ő is segített volna. Az urbánus-népies vitában
vele volt a legkevesebb ellentétem, de – valahányszor Londonban jártam,
sértődés vagy megalázkodás származott abból, hogy nem hozzá szálltunk,
Flórával, aztán Ikával. Ha meg ő Pestre jött: még aznap este vacsora
nálunk…
Illés Endre /
1902 – 1986 /
4/60. Illés
Endre új esszégyűjteménye, Két oroszlán közt. Érzékletesek; az ember nemcsak az
agyával, hanem szemével, fülével, orrával benne van a megismerendő hős
világában, egy-egy irodalmi korszakban. Sétálva – lélegezve, élvezve
– folyó tanítás, igazi peripatetikus iskola; igazi esszé, ahogy Montaigne
kijelölte az irányt. Tanulmánynovellák? A meggyőzés oly természetesen folyik,
hogy eszünkbe se jut az ellenállás; észre se vesszük, amikor átmegyünk az író
álláspontjára: egyszerre csak ott vagyunk, mégpedig kellemes otthoniassággal.
Írókról író ír: könnyedén nyújtja a súlyosat; szinte bűvészi művészettel.
4/214. Tibor
túlzott dicséretének egyik visszahatása az a lelkiismeret-furdalás, hogy Illés
Endréről viszont még semmi hozzá méltót nem írtam. Pedig ott a túlzás veszélye
nélkül onthatnám a dicséretet.
6/190. Nem
szégyenkezem magának Illés Endrének is elmondani, okadatoltan: amit lassan
negyven éve a magyar könyvkiadással végez, hatás dolgában ér annyit, mintha egy
Nyugat-szerű folyóiratot szerkesztett volna: nemzedékek szellemiségét táplálja
és irányítja.
6/373. Illés
Endre naplójegyzetei a Népszabadság ünnepi számában. A lecsiszolt kő olvasása
után: le kell tennem a tollat, ez az érzésem. Az a remeklés elcsüggeszt.
6/450. Illés
Endre hüvelykujjnyi írása is föllelkesít, a tartalmas zsúfoltságával s
természetes könnyedségével. S ugyanakkor megszégyenít…
7/123. Írói
gondok…Szerény mester
Illés Endrétől
folyvást tanulni lehet. Legtöbbet nem tanulmányaiból. Azok a tudósoknak
szólnak, akiknek súlyos anyagokkal zsúfolt fejébe jól befér az ilyen
csipkefinom tudás. Illés Endre az írókat tanítja, halkan, a novelláival; de
annál igényesebben. Csak a már úgyis jó írókat oktatja, hogy büszkélkedjem.
Minden lapjáról elsajátíthatok valamit.
8/181. A
Krétarajzok írójához
Illés Endre gazdag életműve a
változatosságával egyszeri. Minden mástól azonnal, első pillantásra,
megkülönböztethetően sajátos.
8/184. Csak
szemünket kell behunynunk s Illés Endre ismét olvasott novellája ott pörög
koponyacsontunk mozivásznán. A filmdrámák mértani dimenzióitól szabad
cikázásával…
Illés Endre
minden helyzetben és viszonylatban a feszültségre esküszik. A művészi
alkotásnak arra a vihar előtti légnyomására, melyben már ott van az ózon.
Amennyi hitet – szinte zeuszi önhitet – ad, hogy a villámokat
emberi kéz is áldást hozóan kirobbanthatja.
Jékely Zoltán /
1913 – 1982/
3/ 161. 1965.
január elsején délelőtt fél tíz és háromnegyed tíz között a budai Lukács fürdő
nyílt medencéjében egyetlenegy lélek sem volt, rajtam kívül. A hőmérő zéró alatt
állhatott, mert az úszó csak néhány métert láthatott maga elé, a gyapjú
sűrűségű pára miatt.
A fűtött
üvegfolyosó végén fürdőnadrágban beszélgetett Jékely, azt hiszem, az építész
Ráczcal; a zuhanyozóban nyüzsgött a szilveszterezésből idesereglett fiatalság,
de a medence senkit sem csábított.
Mi
kétezerben nem élünk, szegénykém,
az új
évezred nem lel itt bennünket;
fekszünk a
mélyben, s az ég régi kékjén
fenn, fenn
különös új gépek keringnek.
Lebontották
a házat, hol születtünk,
mint
a Tabánt. Ágyunk, székünk elégett.
Sok
könyvünk méltatlan kezekben eltűnt –
…
Jékely Zoltán: Új
évezred elé
5/77…a
képernyőn…Bartók kitűnő elmondása /Sinkovitstól/. Az gyötör, de
ugyancsak testforgatóan, hogy tőlem három verset is műsorba vettek, Weörestől,
Jékelytől, Simontól pedig egyet sem.
Jókai Mór / 1825
– 1904 /
4/233. Az
irodalomtörténészek diadalmaskodva olvassák rá Jókaira, hogy egy-egy emlékét
Petőfiről egyszer így mondja el, aztán úgy. Jókai mestersége, hogy képzeletét
foglalkoztassa; a szökdelésre, szárnyalásra idomult képzelet táplálékul
használja az író életének nyersanyagát is…Babits panaszkodott, hogy
ugyanarra a kora reggeli élményre délben másképp emlékezett, mint este…
4/387. Jókai
közvetlenül a király személyes kasszájából vett föl kemény tízezer forintokat,
luxuskiadások fedezésére. Naiv volt? A legveszélyesebb fajtából. Önhitten naiv.
Sznobsággal tetézve. Elhitte, hogy a pénz jár neki, a kétségtelen tehetségéért,
és az „gesztusra” kötelez. Az írói árulás, ha nem is vele, de az ő
korában kezdődött.
5/102. Szabó
Magda…Úgy meggyőz Jókai tehetségének erejéről, hogy feledteti –
elfogadtatja? - jelleme gyengeségeit. El kell fogadnom, mégpedig úgy az egész
embert, hogy örvendjek is neki, fönntartás nélkül…Jókaira azt hittem,
örökre ráfordítottam a könyvfedelet. S most elevenre varázsolja ez a vogul
termetű /szurokhajú, bogyószemű, fürge savú és mozgású / Ukko-tündér.
7/68. Értelmes
eszmepárbajok éjfélig. Arról is, „mire jó a nemzedék”?
1848-tól 1908-ig
nem volt a szellemi életben magyar felelősségű nemzedék. Ezért hitványolódott
el Jókai, ingott meg még Vajda is, lett lelki kataton Arany, nem talált közeget
Eötvös – és így tovább. A mégoly sok ember sem hadsereg, ha nincs
hódításra közös akarat? Védekezésre!
József Attila /
1905 – 1937 /
1/375. A
marxizmus előttünk volt csaknem száz éve, amíg akadt egy költő / azt hiszem az
egész világon/, aki – a társadalmi elégedetlenség, a hangulat után
– a tételt is rímbe tudta fogni: József Attilának hívták.
2/124. Proudhommeaux
felolvassa szép József Attila-fordításait. Az Ódá-nak még csak a felével
készült el. A francia nyelv új hangszerelésében új élményként zeng az a mély
emberi kétségbeesés. Milyen kéjjel élvezzük ezt a fájdalmat. Ezt a jól
meghasogatott, nagy emberi szívet.
2/514. A Jókai
Színházban hónapok óta játszanak egy színdarabot Gosztonyi János tollából. A
főhős József Attila. Tragédiájának három fő okozója a hiú irodalmi vezér, az
álnok barát s a hűtlen kedves, még csak nem is József Jolán regénye, hanem a
melodrámák hagyományos receptje alapján. Költött nevekkel. A darabot nem láttam.
Amit olvastam, a kritika – Waldapfel Józsefét leszámítva –
kedvezőtlen. A Kortársban Hermann Istváné is. Ez így véd meg, illetve
szolgáltat igazságot: ”A Babits-ábrázolás és Illyés-ábrázolás legfeljebb
mozzanatszerűen igaz.”
Eddig azt
hittem, Babitsot érte a legtöbb mocsok ebben az országban. Úgy van. De már
versenytársa vagyok, s elszorul a szívem az undortól, hogy elébe fogok vágni.
Mert én nem bírom.
3/153. Amiként a
Nagyon fáj szerzője édesanyjának sem reakciós voltára következtetnék abból,
hogy egyik gyermekét Attilára, a másikat Etelkára – e név női változatára
- , a harmadikat pedig az ősi Jolánra kereszteltette. Arra – az
irodalomtörténetileg sem érdektelen – körülményre neszelnék, hogy hatott
rá az irodalom, hogy cselédlány és proletárasszony mivoltában is fölfogott
valamit Arany János működéséből; volt közösségi – vagyis a kor szava
szerint, nemzeti – tudata.
Hogy –
tovább menve – tán még férjével szemben is volt valami állásfoglalása.
3/229. Megvan, a
szomszéd szobában az asztal, amelynél egykor szerény vacsorák közben József
Attilának bort töltöttem. Alakját minden pillanatban oda tudom képzelni, még
jellegzetes fejfélrehajtását, kutató hunyorítását is látom. De milyen alakban
üljek én magam vissza a régi helyemre? Képtelenség, hogy hajdani alakban. Hisz
ma is élek.
Képzeljük el,
ötszáz év múlva is lesz nyoma korunk magyar irodalmának; lesz valami kézikönyv
mindkettőnk fényképével. Ő, mint a fiatal Petőfi; én az öreg Aranynál is
öregebben.
4/98-100. Illés
Béla 1954-ből kelt levele Révaihoz: miét nem hívták meg József Attilát a
szovjet írókongresszusra még harmadikul sem? Nagy Lajos mellé s mellém. Kun
Bélával s Zsdanovval folyt erről tárgyalás, többször is, de „József
Attila neve egyetlen egyszer sem merült föl”. Kun Béla – írja illés
– „Nagy Lajossal és Illyés
Gyulával megérkezésük első napján találkozott / az én laskásomon/ - minden s
mindenki iránt érdeklődött, József Attiláról akkor sem esett szó”.
Emlékezetem
nekem is hézagos, de egy-egy mellékkörülmény néha védőburokban őrzi a múlt
töredékeit. Kun Béla azon a számomra nem egy meglepetés miatt is emlékezetes találkozón
/nem ismertem meg azonnal Kun Bélát/ nemcsak hogy megemlítette József Attilát,
hanem „tehetséges ember”-nek nevezte.
…Arra nem
emlékszem, hogy József Attilának átadtam-e a hírt Kun Béla véleményéről. Ez az
én moszkvai utam szakította meg igen hosszú időre /halála előtti időig/ a
baráti viszonyt köztünk. Ez akkortájt volt a legmeghittebb.
Mialatt én kint
voltam, cikket írt s akart közöltetni arról, hogy személyemben méltatlant
hívtak meg az orosz írók… A cikk valóban Márainál is megfordult, de végül
az Újságban sem jelent meg, sőt a Népszavában sem…
Volt még egy
hasonlóan fájdalmas – akkor kínos – találkozásunk. Bartók
vigadóbeli hangversenyének végén. A földszintre vezető széles díszlépcső egyik
szárnyának tetejéről megindulva őt pillantottam meg a másik lépcsőszárny
tetején. Ő is észrevett. Ha együtt haladunk a tömeggel, a két lépcsőszárny
tövénél természetszerűleg találkozunk. Akkoriban már elég éles vitahangok
csattantak arról, nacionalizmus-e a magyar nép biológiai elgyengüléséről,
pusztulásáról beszélni. Kölcsönösen úgy tettünk, mintha nem akadt volna össze
pillantásunk.
4/123-124…feltűnően
szép arcú és termetű / Flóra – későbbi – emléke szerint
„királynői” megjelenésű/, kevés szavú fiatalasszony…Mártának
hívták. Hozzá írta József Attila az „Ódá”-t…Az Óda volt az
utolsó vers /emlékezetem szerint/, amelyet József Attila szájából
hallottam…1933 nyarán még lakáslátogató viszonyban is voltunk:
helyzetünkhöz mért vacsorával ünnepeltük meg, hogy az Óda a Nyugatban jelent
meg, első versként a Babits ellen írt szomorú pamflet okozta feszültség
föloldásául, amelyet az én kínosan / s mint kiderült/, fölöslegesen méricskélt
bírálatom / a Külvárosi éjről/ is szolgált. Babits nagylelkűbb / tágabb
horizontú/ volt, mint magunk is gondoltuk.
4/162-164. A
késel szót a magyar fül kétféleképpen értheti. Úgy, hogy te késlekedsz, és úgy,
hogy ő bicskáz. Képzeljük el, hogy először halljuk a hatalmas zengő sort, és
értsük benne ezt a késel szót a bicskázás jelentésében.
Régi dicsőségünk hol késel az éji
homályban?
József Attilával
űztünk ilyen agy-akrobatikákat. Az ő állandóan villogó elméje egyre-másra
pattantotta ki még a diákos tréfákat is. Így ezt az iménti sort is. Vagy csak
átvette és eltette fejének abba a zsúfolt raktárába, ahol a betéve tudott
versek és szövegek töméntelen mennyiségét őrizte? Csak jókedvére emlékszem.
Egy kávéházban
egyszer a nagy utcai ablaknál ülve várt rám. Előtte haladtam el a járdán; azt
hittem, beteg, oly szigorúan meredt az üres asztalra. De bent már mosolynak és
a tekintetnek azzal a derűjével lépett elém, mint akinek sürgetően boldog
közlendője van.
…Egyik
napról a másikra változott meg ez a mindenki Attilája, ez a világ árvája: vagy
csak a mi kettőnk viszonyában lett hírtelen változás?…több tárgyalásra
kaptunk egyszerre idézést. A bírósági várószobában épp csak biccentettünk
egymás felé; meglehet, hogy 1934 után azt sem. Az ok az én moszkvai utam volt;
az ő számára. Számomra az a cikk, amit ő erről az én kintlétem alatt itthon
akart közöltetni. Ezt is, azt is tíz perc alatt helyére tehettük volna. Halála
előtt, Szárszóra indulása előestjén tettük meg, a Siesta Szanatóriumban. A
mosoly és a sírás görcsei percnyi szünet nélkül váltakoztak akkor az arcán órák
hosszat.
4/231…az
Ingyen lakoma új anyaga…vegyük be azt is, amit József Attiláról írtam
1932-ben. Azt nem írhatom most mellé, mi is volt annak a bírálatnak a légköre
és célja. A nyugat számára készült; addig ott József Attila ismert
Babits-ellenes pamfletje óta semmi nem jelent meg tőle. Az én bírálatom ezt
akarta megtörni; előkészíteni, hogy József Attila ismét dolgozzon oda is,
béküljön ki Babitscsal. Ennek eredménye volt, hogy az Óda valóban a Babits
szerkesztette Nyugatban jelent meg. A bírálatot József Attila előzően is
ismerte; helyeselte.
4/324-325.
Baráti jóakarat. Kora délelőtt fölhív Bányász György, volt iskolatársam. Most
olvasta el Fábián Dániel könyvét József Attiláról – siessek megvenni, az
Írók boltjában még kapható. De a véget ő maga is szívesen fölolvassa. Azt
tagolja igen hangsúlyozottan a telefonba, hogy József Attila halálát
közvetlenül én okoztam; 1937 nyarán egy kávéházi társaságból együtt távoztam
Flórával: József Attila ettől esett abba a szomorúságba, amelyből nem tudott
talpra állni. „Mit fogsz erre válaszolni?”
Csak ide írom
le: 1934 tavaszától József Attilát csak 1937 októberében láttam viszont; 1937
nyarán egyáltalán nem találkoztam József Attilával, legkevésbé Flóra
társaságában – mert Flórával sem.
…József
Attila megmentésére én is egyet értettem azzal, hogy Flóra hozzá megy
feleségül; ahogy ezt ő nyilván részletesebben is leírta az évekkel ezelőtt kelt
jegyzeteiben /melyeket én máig nem kértem el olvasásra/.
5/101. Gách M.
másról is akart interjút. József Attiláról. Eddig még senki másnak nem mondtuk
meg, hogy flóra írt arról az időről /Ikának levelet, halála utánra/, úgyhogy
előre megmondtam neki: nem fogom soha elolvasni. Most tudtam meg magam is, hogy
száz lapnyi az a visszaemlékezés /halála utánra Ikának levél/.
Illyés
Gyuláné: József Attila utolsó hónapjairól. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1987.
/B,G./
4/379. Fájdalmas
életút József Attiláé; az elmaradt méltánylás miatt. De bántalom, írói támadás,
kartársi legyalázás – leszámítva a moszkvai mondatot – megkímélte.
A különbség
köztünk: rám záporoztak. Mintegy természet-adtán. Hiszen még az ő részéről is.
Boldogan írnék
barátságunk zavartalan idejéről. De – nem kérkedés lenne? Nem enyhe
farizeuskodás? A teljes igazság megváltozatlanul nagy írói teljesítményt
kívánna.
5/50…Arról
a játékról van szó, melyet egykor / ha jól emlékszem/ szintén József Attilával
űztünk. Fonetikus magyarításával a híres Verlaine-versnek:
Les sanglots longs
Des violons…
Agyam most némi
kaparás után ezt bocsátotta ki fél évszázadnyi mélységből:
Tésasszonyom
Kérdi lovon…
Több változat is
volt. Az egyik eleje:
Lé-szagolón
Déry e lón
Dől a Donba
Egy teljes
délután ment rá, akkor /1928-ban?/ nagy nevetések közt errea mihaszna kis
elmeerőltetésre…
5/81. Szépérzék
és szadizmus mintha egy agysejtben lakna. A ma lenne hetvenéves József Attilát
azok a cikkek ünneplik leglendületesebben, leghatásosabban
/legolvasmányosabban/, amelyek még Babitsot is a fő – s mintegy tudatos, mert bosszúálló –
elveszejtői közé sorolhatják /mint Z. szinte szürcsölve, ezúttal is, a mai
Népszabadságban/. Aki József Attilát esztendőkön át támogatta, s végül,
mondhatni, a fölszínen tartani próbálta, olykor még lakását megosztva vele:
annak, Ignotus Pálnak a nevét sem ejti ki senki, ezúttal sem. .
A
szakszervezetek, a szociáldemokrata párt több milliós vagyonnal rendelkeztek,
lapjai, folyóiratai voltak, népes szerkesztőségek…Itt a logika sem
számít. Hatvany Lajos / s nem Bertalan!/ a „mecénási” dicsfényben
támogatta a költőt, aki ugyanakkor „éhen tengett”.
Bármily
szégyenletes elgondolni is: Petőfinek fele akkora volna a
„tömeghatása”, ha nem Segesvárnál, lándzsától, hanem négy hét múlva
Viddinben hal meg, kolerában…
5/135.
Könyv-hirdetésben: Vágó Márta könyve. Elolvassam? A közölt részletekből –
meg a kihagyásokból – kiáradt már az ellenszenve. Ez is csak
fölzaklatással végződne. S amit mondhatnék, oly árnyalatos, egész könyv kellene
hozzá. Azt megírni pedig – egyebek közt – tisztességtelen
versenynek is érzem, hiszen csak én beszélnék benne, s nem József Attila is.
5/160. Hallott
valaki engem valaha magántársaságban versemet szavalni…József Attila
kéretlenül is mondta a magáét, szépen, külön ízt adva nekik a hanggal is
– megéreztetve, hogy már szinte az ihlete is auditiv volt. /Akár
Babitsé./ Ő minden versét betéve tudta, a volt s lehető variánsokkal. /Másoktól
is tömérdeket tudott./
…Vágó
Márta könyve József Attiláról. Miért húzódozom az elolvasással? Holott azok az
idők máig kedvesek – még együtt volt az „együttes”, jó
elemben.
Ezt az elemet
Márta rossz fénysugárral töri meg. Ez járkál bennem.
Nem emlékszem
– mert azt hiszem, nem emlékezhetem - , hogy én szinte tolakodóan akartam
József Attila előtt verset mondani.
5/166. Flóra
bele kezdett Vágó Márta könyvébe. Már az első fejezet után: ő nem ilyen József
Attilát ismert meg. Nem ilyen „röhincsélőt” – de nemcsak Vágó
Márta szerencsétlen kifejezései bántják-e vajon elsősorban is az ízlését? De
– mint lélektanhoz értő – képtelenségnek tartja /mert különben
emlékező zseninek kellene tartania/, hogy valaki utcai beszélgetések – és
filozófiai viták – apró részleteit a színpadi jelenetek ilyen
dramatizálásával tudja hitelesen föleleveníteni annyi év /14!/ után. De József
Attila jelleme sem ilyen…
5/189. Vágó
Márta könyve, egyben látva, végigolvasása után. Új arculatokat, helyzeteket
ábrázol megrendítően. Hitelesen /?/ is, ha elfogadom Márta – ahogy ma is
mondja – rendkívüli emlékezőtehetségét. Flóra szerint
„zseniális” – ha még a részletek is úgy estek meg. /Magamra
azonban nem ismerek, ahogy már említettem./ Márta szerelme, úgy látszik,
őszinte; megható egy levele. Ami tévedés, nyílván mástól hallott adat. Egyebek
közt: Flóra csak 1937 februárjában / az első szanatóriumi kezelés után?/
ismerte meg József Attilát. Bíztatás: Írja meg a függeléket.
5/227. Mennyi
kéjes csámcsogás kísérte a tudósításokat Júlia már özvegyi
viselkedéséről…Milyen hiány hasonló köz-szadista kielégülésben, hogy
József Attila betegségéért, öngyilkosságáért Flóra nem okolható.
5/356…Fehér
Rózsa…véletlenül jött rá, hogy Flóra engedélye nélkül publikálni akarják
Flórának néhány levelét József Attilához…Engedje közölni, ez a válaszom.
Ha lesz még figyelem száz év múlva is erre a korra, akkor fog derengeni
/nagyjából/ az igazság. Fehér Rózsa mondta, hogy J.A. írásainak egy részét ma
is „zárlat alatt” tartják – az ő „érdekében”. Azt
a cikkét is, amelyet Nagy Lajos és az én moszkvai utam kapcsán akart közölni.
Letiltották Komlós Aladárnak azt a /kinyomtatott/ visszaemlékezését is, arról,
hogy milyen éles ellentét volt J.A. és köztem az antiszemitizmus
kérdésében…Lesz egyáltalán pillanat a „tisztázásokra”? Vagy
igaz az, hogy minden legenda csak hamisítással lehetséges?
5/411.
Latinovics öngyilkossága. Miért vonat elé s a Balatonnál? Mint B. Nagy László
is. A vasutasok szerint mintha az egész országból oda mennének az öngyilkosok,
József Attila példájának bűvöletében.
6/17. Komlós
Aladár most megjelent könyvéből…azon a hajnalon a vitázhatnék megállított
bennünket: őt, Ignotus Pált, József Attilát, engem. Soká
beszéltünk…Komlós szerint én vittem a szót „mindenkinél
hatásosabban cáfolva Attila újonnan szerzett elveit”. Ezekre az elvekre
viszont / az antiszemitizmusról/ nagyon is jól emlékszem. József Attila jó néhányszor
/legelső s különös mód legutolsó találkozásunkkor is/ emlegette / ide illik,
hogy „fejtegette”/ ezt érintő gondolatait. De ezek lényege sose
maga az antiszemitizmus volt, hanem az, hogy milyen legyen a mi m agatartásunk
/főleg nekünk, fiatal „fajbeli” költőknek/ ezzel a jelenséggel
szemben.
6/186. József
Attila halálának évfordulója…A Tükör megemlékezésül részleteket közöl az
újságcikkekből, melyek annak idején József Attila halálát hírül adták és
méltatták. Z. rögtön ezt is Babits gyalázására fordítja. Stílusának megfelelően
ilyenféle képpel: a mozdony vasöklei tettek véres koszorút a költő tiszta
homlokára. Aki Babits vétkéből halt nyomorhalált. /Z. havi jövedelme akkor kb.
annyi volt, mint a Baumgarten-díj évi
összegének a fele. És a Hatvanyaké, mint az alap százezerszerese. Igaz, H.
Bertalan adott is./
7/165. Aczél
üzenete – József Attila 75. évfordulójára, a bizottságban én is,
előadással /vegyek részt/: ez az alkalom, hogy… /A pontok Illyéséi. B.G./
Holnap ide telefonál a válaszért.
Nem. De miért is valójában? Oda tolakodni a fénybe? Mert még mindig tele a
levegő a mendemondákkal? Összeférhetetlenségi érzés most is. És – az
idegenkedés minden külsőséges szerepléstől.
7/177. Miért nem
vehetek részt a József Attila ünnepélyeken – születése 75. évfordulóján
– sorakozva a tévé elé is? Feszélyez – szégyenkezésig – hogy
én még élek. /Aczél újabb sürgetésére: hogy még díszebéd is várna rám./
7/239. Testes
könyv a Petőfi Irodalmi Múzeumból: József Attila levelezésének fölsorolása.
Flóra bele kezd végre emlékei leírásába; illetve az előbbi átjavításába. Azt se
láttam. Rövid vita, miért ragaszkodom ahhoz, hogy azt sem fogom elolvasni,
soha, amit most hozzá jegyez. Hogy hátsó gondolatban se legyen tekintettel
másra, mint a tényekre. Ezt a hátralépésemet vállalnom kell, még –
hiúságként is.
8/101. Képtelen
voltam József Attilával vitatkozni. „Szavakon nyargalsz!” A
kávéházi boxban is – prózában is – azt követte /öntudatlanul/, amit
a versben. Hogy minden a szavaktól függ /ahogy Mallarmé mondta a versbe
eszméket nyomorító Degasnak – vagy Renoirnak?/ vagy – ahogy ma
mondjuk – a szavakon múlik.
8/201. A rossz
filmeken mozognak így / a rossz forgatókönyvből létre törekvő alakok/, ahogy a
mai néző az 1936-37-es esztendőkről „képet alkot” magának. Csak egy
/részlet/ jelenet. Ki akarta Flórát magához ragadni? Én ismertem meg őt előbb.
József Attila én – utánam. Mintha nem Flóráé lett volna a döntő –
ahogy a mai divatszó mondja – az „elhatározó” szerep. Azzal,
hogy természetétől húzódozott minden „szerep” elől. Attilát
választotta. Tiszta tény volt egy mocskosító – csak mocskolást-figyelő
– komédiában. Mely épp ezért lett – hány részletében –
tragédia.
Ahogy G. F.
tekintetet nyilazott rám. József Attila egy gyászünnepén! Ítélt! Így teremtve
vádat. Rágalmat – „tiszta szívvel”!
8/202. Héra
cikke Vágó Márta emlékiratairól: vagyis József Attilához való kapcsolatáról. /A
viszony itt hamis volna már puszta szóhasználattal./
Elmarasztalja
Mártát, hogy anya szerepet vállalt, gyermekké törpítve azt, aki – felnőtt
ideálja volt. De hisz épp ez volt Márta – önfeláldozása. /Hogy az
irodalom oltára előtt – is? Ott is. De még így is – ember-mentő
– szándékkal, nemesen!/
Juhász Ferenc
/1928 - /
4/204. Bámulatos
emlékezőképesség olvasmányaira is. Komoly műveltség és értesültség, a gazdasági
kérdésekről is. Élénk előadó.
5/145. A mai
Élet és Irodalom első oldalán Juhász Ferenc hosszú verse, melynek címe az én
nevem. Zavarban vagyok: összeférhetetlenségnek érzem /műfajkeveredésnek/, hogy
esztétikailag is értékeljem. Flóra szépnek találja, örül neki, vásárolt egy
példányt a gyűjteményébe is. Míg nem olvastam /Ferenc már a múlt héten
említette/, jól esett; a tény maga. Most: mintha egy ajándékba kapott gyűrűt az
ékszerész mérlegére tennék, mennyit ér forintban.
5/212. Vacsorán
/egy tál étel, de jó!/ Ikáéknál, Juhász Feri és Kati.
A fiatal
költőkről.
Most ismét
idegkezelésre szállítottak be egyet, a tehetségesek közül.
Ferenc szerint
az őrli őket, hogy munkátlanul, jól eltartottan is létbiztonságban élnek.
Egy-két értékes
vers után ezreket kapnak havonta…
5/290. Kellemes
– kötődő – hang Ferenccel. Leközölte a születésnapi albumba írt
versét rólam. Tréfálkozva lehetett ezt is megköszönni. /Mert ha nem: méltán
megbántom; amit aztán igazán nem érdemelne meg senkitől. Ezt arra, hogy nő
– növesztetik – ellene a mellékszempontú bírálat.
5/372. Vacsorán
Juhász Ferenc Katival…Ferenc szerint Aczél igen sötéten látja a holnapot,
így Illés Endre is. Nem sok jövőt jósol Csanádi és Benjámin vállalkozásának,
hogy jó lapot csináljanak a Tükörből. /Csanádi írt nekem, hogy szívesen
fölkeresne.
6/14. Este
Juhász Ferenc. A cseh Charta 77 aláíróinak harminc magyar támogatójáról
/aláírójáról/. A szellemi élet máris két tábor. Noha sem a cseh, sem a magyar
tiltakozás szövegét senki nem ismeri…Déry, Nagy, Juhász, Vas sem kapott
fölszólítást az aláírása, ahogy én sem. Mármost ez mellőzés vagy udvarias
kímélet?
6/16…Vacsora,
Ikáékkal, Juhász Ferenccel, Ferenzy Erzsikével. S ez a napló meg hovatovább
afféle vendégkönyv lesz.
6/184. A Journal
des poètes magyar száma. Rólam: afféle magyar Hugo. Volt
vöröskatona, majd fölkínálkoztam Gömbösnek, majd – Flóra csak nem
nyugszik meg – Valóban se Szabó Lőrinc, se Juhász nincs benne.
6/210. Délelőtt
fekvés. Orvosi vizsgálat /Iván/, elmehetek-e az ebédre, az amerikai
követségre…Lemondani kínos lenne:
mindössze hárman leszünk magyar meghívottak /Juhász és Boldizsár/.
Juhász Gyula /
1883 – 1937 /
7/18. Az
Annához, illetve Annáról írt verseket is a mögöttük lappangó személyes tragédia
emelte ki a többiek sorából. Melyek alatt épp úgy ott égett a – csak
később megvilágosult – tőzegtűz.
Kányádi Sándor /
1929 - /
7/68. Daliás
termet, jellegzetes szép székely arc, friss kedély, lélekből fakadó derűlátás
– és mégis keserű, ami a tudósításaiból bennünk marad. Bizony van spontán
atrocitás is: egyszerű ember ver meg egyszerű embert, mert csak magyarul tud
– még mindig.
Karinthy Frigyes
/1887 – 1938/
2/67.
Kosztolányi és Karinthy között lépdeltem egyszer egy halottas
menetben…Fenyő Miksa első feleségét kísértük utolsó
útjára…Karinthyban és Kosztolányiban tobzódott a tréfálhatnék…azon
voltak, hogy ott, tíz méterre a koszorúval tele rakott koporsó mögött
elnevessem magam. Egyik képtelen ötletet a másik után eszelték
ki…Karinthy mondta, oda mennél Fenyőhöz: ”Csak egy pillanatra,
Maxikám. Bocsáss meg, de nekem most már el kellene sietnem. Nem volnál szíves
ötvenet kölcsönözni, csak elsejéig?”
4/335. Sűrűn
teleírt papírlapot tett Flóra elé Böbe. A tintát már megszítta rajta az idő.
„Ez meg egy párbaj-jegyzőkönyv.”
Odahajoltam én
is.
Ráragadt a
szemem. A párbajozó felek: Karinthy Frigyes és Déry Tibor. De ami még jobban
fölélénkítette az olvasási kedvet számomra: a jegyzőkönyv az én kézírásom volt.
Én voltam az egyik párbajsegéd. S lám, a jegyzőkönyv írásba tevője. /Mint a
segédek közt a benjámin./
Nem kellett
összecsapási segédkeznem. Az elégtételadás is jegyzőkönyv fölvételével zárult.
„Kiadatlan remeklésed.”
Karinthy Ferenc
/ 1921 – 1992/
4/299. Karinthy
új novelláskönyve. Minden darabját ismerem, s ezúttal épp ezért merülök újra az
olvasásukba. Ereje: könnyedén pontos, takarékosan gazdag; így két vonással
tökéletes a rengeteg kis portré és helyzetfestés. Milyen sikere lenne, ha csak
két-három mondattal meri modernnek riszálni magát. Külön elismerés, hogy ezt
nem teszi. Minden újszerűség birtokában tartózkodó. És a bátor tekintet! A
„Vaskor”!
8/73. Karinthy
Ferenc, már hét előtt. A „tanácskérés” /voltaképpen megbeszélés/,
mi a teendő a szegénytámogató mozgalom ügyében. Burkolt ellenzékiség? De mit kell
ebben burkolni? Gáncs a kormányzatnak?…Elég szenvedélyesen beszél még
spiclikről is. A főspicli is köztük van: - A leghangosabb itthon s a
legkönnyebben járhat külföldre. S milyen elszánt rákosista volt.
De Ferenc
– Cini –szenvedélyes szélsőséggel jellemez mindenkit, mindent.
Vacsorára
hivatalos – de csak esszük Flóra nagy tálca meleg szendvicseit.
Kassák Lajos /
1887 – 1967 /
1/42.
Nyilatkozat
november 16.
Egy Kassák Lajos
szerkesztésében megjelenő lap legutóbbi száma cikket közöl, mely többek között
személyemre vonatkozólag rosszhiszemű vádakat és kitételeket tartalmaz, amiket
a „Nyugat” hasábjain nem reprodukálhatok. A cikke kimerítőbben
foglalkozni nem érdemes. A Nyugat augusztusi számában megjelent írásaimra
vonatkozik, s aki ezeket fellapozza, úgyis látja, hogy itt tudatos ferdítésről
van szó. Aki kérdéses verssoraimban nem veszi észre a gúnyt, az irodalmi
farkasvakságban szenved. Prózám konklúziója pedig pont az ellenkezője annak,
amit neki a cikk tulajdonít, melynek írója különben vádjait s besúgás konkrét
formájába tudja öltöztetni.
A cikk rója és
közrebocsátója tanult rágalmazó, illetve elszánt szellemi hamisító.
3/247. Kassák
belépő cédulája a magyar irodalomba: az első fizikai munkás; vasmunkás:
kazánkovács!…Fokozta a benyomást a pályakezdő versek whitmanos bő
légvétele, marinetta dübörgése a gyárnegyedek és bányák zord alakjairól, a
Mesteremberekről. Alacsony termetű, finom végtagú ember volt, mozgásban is az a
fajta, akire azt mondják / véznasága ellensúlyozásául/: kecses…Valójában
elámélkodtatóan szűk látókörű volt. Az autodidakták örök fölénye a holtig
magoló grádus-szerzővel szemben? Az örök szerzeményeivel.
3/248. Miképp
emlékezem Kassákról? Hálával. S ingerültséggel. Hódolattal. S ma is lázadással,
keserűvel…Vezéregyéniség volt. Olyanfokú egyéniség, hogy nemcsak alvezért
nem tűrt a közelében, de kapitányt, hadnagyot, már-már közvitézt sem…az ő
érdeme, hogy egyáltalán beszélhetünk magyar avantgárdról. S őt terheli, hogy
csupán beszélhetünk róla…micsoda küzdőtársak jelentkeztek az általa
levert gyülekezőhelyre: Déry Vas, Zelk, József Attila / és serénységem./
Micsoda egyéniségek. Mind elszakadtak tőle. Ez csak a kisebb baj volt.
Elszakadtak – örök sebbel a szívükben – a mozgalomtól is. De nála
jelentkezett első írásaival még – Révai József is…Kassák legendája
Adyéval vetekedett.
5/68-69. Szólam,
hogy végül Magyarországon is fölbukkanó szürrealizmusban ő volt a merész, a hű.
Ő nem hagyta ott a „zászlót”. Otthagyta. Azt először és szinte
elsőnek, amely pusztán csak művészet / modern, adekvát/ szolgálatára hívta
világszerte a híveket…Eszméi alakulásának vonalát – vonulatát - nem
tudtam hittel követni. Körültekintését szűknek véltem…nem ismerte a
humor, nem bírta az ellenvetést…Megemlítettem egyszer neki /tréfásan, de
ellenőrizhető, mennyi alappal /, hogy nincs még egy kortárs költő, Sík Sándort
és Mécs Lászlót se kivéve, akinek a verseiben annyi nyájas szó esik
angyalokról, Máriáról, Istenről…Ő hidegen csaknem végigmért, cselszövés
/”árulás”/ gyanúját villantva…
5/180. Kassák.
Műve Veres Péterével párban arról oklevél, hogy az autodidakta sors nagyobb és
főleg tartósabb műveltséget nyújthat, mint az egyetemi rang. Mert a legtöbbre
képes: szüntelenül nyitva tartani az elmét. Született művész volt, született
harcos. Mozgalmat is fontosat vezethetett volna. Sajnos, amilyen kitűnő
verbuváló volt, olyan rossz tábormegtartó. Hadnagyai – épp a
legtehetségesebbek – sorra ott hagyták. Vitaképtelen volt. Merev és
humortalan.
7/293. Lefekvés
előtt Kassák utolsó – nyolcvanévesen írt – versei. Színtelenednek.
Az egyszerűség, a közvetlenség zsákutcái, de hányszor. A teljes líra, az
„eszköztelen” egyben érdektelen is ezen a fokon. Viszont: milyen
vívmány egy lélegzetre megteremteni egy verset.
8/160.
Megszeretni Kassákot, nem mutatott – ellentétben a hírrel – sok
akadályt. Szeretni őt annál többet. Megszeretni egy óra műve / és tartama/
lehet. Szeretni mintha időtlenséget igényelne.
Becsültük Kassákot elfojtva lebecsülésünket.
Szemében határtalan vágyú messze tekintés, eszméiben zsarnoki korlátok.
Meddig soroljam
ezeket az iskolás ellentéteket? Aszkéta volt, aki női aprólékossággal ápolta,
óvta testét. Volt rajta mit…
Vállalkozásait,
lapjait és előadó estjeit munkaközösségileg szervezte, s mégis egyeduralmilag:
munkatársainak honoráriumot sose fizetett. Szabad csapat vezéreként működött,
de szívósan a saját akarata szerint.
Katona József /
1791 – 1830 /
2/414. A Bánk
bán is rossz színdarab. Feszengek, unatkozom, de mindvégig helyben maradok,
s végül is nagy értéket viszek haza. A zseni szinte a ruhatárban nyomja kezembe
kitartásom díját.
5/102. Délután
Czimer. Ha egyszer a kozmetikálgatás helyett fölbontjuk a Bánk bán belsejét
– operáljunk radikálisan, ezt feleltem. Afféle Mária Terézia-rendjeles
csata lesz. Ha sikerül: aranyérem, ha nem ólomgolyó. Katonának teszünk
szolgálatot. Nézzük úgy, hogy harmadikul ott ül az asztalnál és –
bizonyára meggyőzetné magát, az a huszonhárom éves zseniális – kezdő. Aki
soha nem látta színpadon a művét. Hírtelen zsibongás az agyban megkérem
Czimert, menjen el.
5/104. Aczél
Pécsett megtudta Nógráditól: a Bánk bán „átírására” készülök.
Beszéljen le Flóra erről, mert egészségem nem fogja elbírni a
támadássorozatokat…azt hittem, örülni fognak, hogy szívességet teszek,
közügyben fáradozok…
5/108. Munka a
Bánk bánon – most világosul meg előttem is, milyen magas rendű, most,
hogy úgy tudom színpadra képzelni, ahogy Katona képzelhette.
5/190.
Nekikészülődtem, hogy sorra elolvasom ismét a Bánk bánt fejtegető rengeteg
munkát. Elsőül Czimer Józsefét. Úgy meggyőzött, mégpedig az alapok dolgában,
hogy bátorságom van a többiről lemondani.
5/192. Csaknem
egy időben Czimer…Juhász…Kapóra jött a találkozás mindkettőjüknek.
Úgy dicsérhetem meg élőszóval Czimer tanulmányát, hogy Juhász rögtön el is kéri
az Új Írásnak.
Munkamegbeszélés
a Bánk bán átigazítása ügyében.
5/204. Délelőtt
Czimer.
Sajnos én magam
nem tudom fölolvasni az eddigi munkát a Bánk bánon. Ő szerencsére elég jól
silabizálja a ceruzafirkálmányokat is a lapszéleken és a betoldott cédulákon.
De vitára nincs erőm – a fájás rögtön ott a mellben. Egy szón tíz-tizenöt
perces csata.
5/212.
Fölolvastam félhangon, néha már-már suttogva a Bánk 5. fölvonását. Az eddigi
„kiigazításokat” nagyrészt az olcsó kiadás lapszélére írtam / csak
itt-ott téve be egy papírlapot/; ez a fölvonás teljesen külön lapon fogalmazott
kézírás. Elragadtatott Czimer véleménye…Ha jól fogják játszani, a néző
csak a végén eszmél rá, hogy klasszikust látott.
5/213. Azért nem
írtam /naplót/, mert eléggé kielégített a Bánk ötödik fölvonásának az átírása.
Ezt a „végleges” szöveget még senki sem látta, de ezért nyugodtan
nézek a támadások botránya elé is.
5/253. Aztán
Czimer hosszú telefonja, fölingerlődve a Film-Színház kritikája és a bemutató
szándékos „elbagatelizálása” miatt, s főleg, mert a szerkesztő
– Sándor Iván – azzal akarta jóvá tenni a „pesti
botrányt”, hogy még rajta keresztül cikket akart kérni tőlem a Bánk
bánról.
5/345.
„Átdolgoztam” a Bánk bán-t? Jön az ellenhang eleve, a dolog
ismerete nélkül…
Amibe én fogtam,
csak ajánlat.
S elbírálója egy
lehet: Katona József érdeke.
5/435. Az igazi
célom ezzel az átigazítással az volt, hogy Katona József szenvedélyes alkotását
ne csak tiszteljük az irodalomtörténészek magyarázatai nyomán, hanem
szívvel-lélekkel szeressük is, közvetlenül.
Kazinczy Ferenc
/ 1759 – 1831 /
2/206. Ki oldja
meg a rejtelmet, hogy Borsányi Suzanna és Kazinczy József gyermeke, az oly
hosszú sor kuruc Andrások és Sámuelek Ferenc ivadéka olyan habókos biztonsággal
tudta, ahogyan már-már csak emlékezni lehet, hogy miképp kell finomítani a
magyar szólást, hogy mihez kell alakítani s nyugatosítani?…Egy kertész és
egy zenész buzgalmát pontosítván magában ennek alapján nyesett és
dallamosított…Nyelvészeti beavatkozását a szavak elmetszésével kezdi,
azúttal Helmeczyt igazolva.
2/432. Kazinczy.
Húsz éve itt van a könyveim közt a levelezésének harminc kötete. /Tudtommal 23 kötet jelent meg. B.G./
Aranybánya, mint
mondják; csak azóta sincs, aki a homokból kiszitálja az aranyat. Félórai
gyalogolás versei sivatagában…jól csak a naplójában ír. Noha ott
emberséges, itt embertelen.
4/335. Szeretem
Kazinczy prózáját. Az értekező stílusát is, de még inkább a levelezését.
Lúdtollát úgy faragja, mint Goethe, de a tinta, amelybe prózát írva mártja,
hazai: az, amivel Csokonai is dolgozott.
Említettem már
egyszer, hogy kik örökölték meg kortársaim közül az ő stílusának e dicsérendő
kettősségét. Illés Endre, a legfinomabb átváltással. Hozzá hasonlóan Déry figyeli még Kazinczy szomjával az
eszközforgatás nagyvilági vívmányait és a honi érdes anyag alakíthatóságát...Példája
engem is kordában tart.
5/367. Könyveim
egy deszkapolcán ott van Kazinczy levelezésének húsz-egynéhány nagy méretű
– legalább annyi kilót nyomó – kötete. Ő még minden szavát úgy
bocsátotta ki tolla alól, hogy levelező társai megkérdezhették – meg is
kérdezték, mint tudjuk - : Helyes-e, ahogy te mondod? A nyomdagép alól ömlő
betűáradat ellenében elfúl a magányos szava.
6/62. Széphalom.
Hol a halom?…Hányszor ült festőnek és szobrásznak Kazinczy? Mily keveset
olvastam én is, és mennyire becsülöm egyre jobban.
7/223. Crimen
laesae nationis: a nemzetsértés bűnét először Kisfaludy /Sándor/ és Kazinczy
híres kibékülési levelezésében olvastam. Himfy marasztalja el benne a Széphalmi
Öreget a magyar nyelv nyaklótlan újítgatása miatt. Kisfaludy akkor Kazinczy
irályát nem édesnek, hanem émelygősnek érzi. Őt magát „utálatos,
nevetséges magyar harlequinnek”. „Vén francz és német nyavalyatörő
fiá”-nak, aki „asszonytermészetével” uralkodni vágyván csak
dicséreten kapkod: csapodár, részrehajló, irigy, elmés, kellemes, tüzes kofa
lelke szorult belé…Valahol az irodalmi gráduson is egymás mellett álltak.
De –
8/94. Kazinczy
prózája folyamatosan villogtatja az erőt, az ötletet, a természetes
frissességet. Versei ólomlábúak, nyelvileg nyakukat-tekerőn rossz-gerincűek.
Azt várná az ember, hogy ugyancsak homályban maradnak a próza ragyogása
mellett. Nem. A köztudat – az irodalom szakmunkásai jóvoltából – a
versekre is fény hárul. Káprázatot kapok magam is.
A Népszabadság
emlékező cikkben ünnepli elsőül helyezve épp azt a mélyreható Kazinczy-verset
– azt a híres epigrammát, amelyet én már az iskoláskönyvben is bámulva
olvastam, hogy soha senki nem olvasta e azt valóban mélyre pillantva.
A Nagy titok
címűről van szó:
Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt
ha nem érted
Szánts és vess, s hagyd másnak az
áldozatot.
Vagyis menj
parasztnak? Azaz eszedbe se jusson a műveltek közé keveredni, írástudókhoz
közelíteni?…nem jó verset írt.
Kemény
Zsigmond /1814 – 1875 /
2/326. Kemény
Zsigmond nagyon fájlalta, hogy korában – az újságírás virágzásának
kezdetén – az emlékírás úgy elhanyatlott. „Önérzettel tekinthetnénk
múltunkra – írja 1853-ban, az Élet és irodalom elején – s nyugodtan
bízhatnók a cselekedeteink és tévedéseink feletti bírálkodást a jövőre, ha
korunkról csak annyi emlékírónk s krónikásaink is volnának, amennyivel bír a
17. század, Mikó Ferencen és Illésházyn kezdve, Csereiig vagy Bethlen
Miklósig.” A gondolatot másutt is felveti, attól tart, hogy megfelelő
írott emlékek híjában az utókornak fogalma sem lesz arról, milyen is volt az ő
életében a világ. Amikor emiatt aggodalmaskodott, száz meg száz ember
foglalatoskodott azzal Magyarországon, hogy az eseményeket napról napra
feljegyezze és közre adja: tucatnyi volt már a napilap, a legkülönbet maga
Kemény szerkesztette. Épp ezért tudta, hogy ez a szorgos munkálkodás a korszak
hű ábrázolása szempontjából nézve fabatkát sem ér.
Keresztury Dezső
/1904 - ? /
4/165. Az ápolás
/vigasztalás/, bevásárlás, háztartás / még a mosogatás is/ Dezső dolga. De
emellett végzi az írói teendőit is, sőt vállal megbízást. Most Bécsben volt.
Mindenről tud. Verseskötetet ad át már a jövő héten a kiadónak; 120
vers…Drámát is fog hamarosan írni, a költő Zrínyiről. Bizonyos, hogy
öngyilkos lett…Montecuccoli nem volt rossz hadvezér, csak pays dévasté-t
csinált – tágabb taktika! Magyarországból; hogy Ausztria erejét nyugatra
fordítsa. Balassi is nyilvánvalóan szánt szándékkal állt ki a török ágyuk tüzébe; öngyilkos lett…Hogyan beszéltem
rá én a miniszterségre… Az Aranyról befejezendő könyve alapjában kész a
fejében, de ahhoz nagyobb csend kell. Töviről hegyire ismeri a pápa és
Mindszenthy huzakodásainak fordulatait is. A szovjet-amerikai viszony
javulásának bonyodalmait…
Kikísérem a
kapuhoz. Darvast az alkoholizmustól szerette volna kimenteni Judit az
önfeláldozásával. Késő volt.
Gyalog ment le a
városba; ahogy gyalog is jött föl. Csak a felületen van összetörve. Szívós
erőtömeg. Szeptemberben lesz hetvenéves.
„Pihenni
jöttem föl hozzátok.”
Kisfaludy Károly
/ 1788 – 1830 /
6/347.
„Tomori! Büszke vezér…” A forma /ezúttal a prozódia/ rémuralom.
Szegény kéltségbe esett Tomori minden volt /ezen kívül/ csak büszke nem. De a
hexameter ítéletét, azt a büszke szót, le nem tépheti magáról, amíg csak a vers
élni fog; sőt azután sem.
Tomori!
Büszke vezér! mért hagytad el érseki széked;
Nem
halt volna hazánk dísze, virága veled.
Harc
tüze lángítá bizton viadalra kikelted’
S
érted mennyi dicsők estenek áldozatul!…
Kisfaludy
Károly: Mohács
Kisfaludy Sándor
/1772 – 1844/
3/118…a
Tátikától le Egerszegig és föl Fehérvárig mindenütt van Kisfaludyra keresztelt
mozi, eszpresszó és téesz és könyvkereskedés…a tájról háromszorta jobb
verseket írt… Batsányi, Berzsenyi, Csokonai. Mivel emlegetés dolgában
ezek messze nyomában sincsenek, azt következtethetjük, hogy az édeni tájban az ő
verseiket sem olvassák…A boldogtalan szerelem szerzőjének megvan a maga
helye kortársai közt is / a hatodik-hetedik sorban/, a mindenkori magyar költők
közt is / a nyolcadik-tízedik padsorban. Ez nem kis rang/.
…Csatában
sose harcolt: hadifogsága két nyári hónap volt egy édes provance-i városka
békés szállodájában.
Ülj mellém a kandallóhoz,
Fel
van szítva melege;
Csobánc-várról,
Édes-kedves,
Ím!
Halljad, egy agg rege: -
Kisfaludy
Sándor: Csobánc
Kodolányi János
/1899 – 1969/
2/440. Darabot
fog írni. Csak le kell írnia. Egy diákról szól, aki 1919 nyár végén a diktatúra
bukása után ébred rá – polgári rokonai viselkedése folytán – hogy a
diktatúrának igaza volt. A Néphadsereg színháza adja majd elő. Mennyi energia
benne – ebben az állapotában is. Mellőzik, becsapják, rosszul fizetik!
Még azok is, akik láthatóan – szerinte nyílván látszólag – oda
segítették, hogy újra megjelenjék.
Kolozsvári
Grandpierre Emil /1907 – 1992/
8/45.
Érzékletesen élvezetes visszaemlékezései lapjain Grandpierre Emil csaknem ilyen
jó hiedelemmel ábrázol szellemes „skicc”-ben Révai kedveltjei
táborában, épp engem. Mint mester-teljesítményű taktikust: milyen
Martinuzzi-korabeli ügyességgel húztam ki a nyakamat a kettős csavarással rám
dobott hurokból. A helyzet /elmaradt/ tartozéka: hogy soha nem húztam ki, hanem
éppenséggel megmerevítettem a nyakamat. Dacból? Én azt mondhatnám. De – a
kívülálló így is nézhette – azért /ilyen eredménnyel/, hogy mások nyakába
már ne kerüljön hurok. Azaz: éppen hogy ők húzták ki kockázat nélkül a nyakuk.
Konrád György
/1933 - /
4/329. Csoóri
telefonja délben, majd találkozás, hogy a napi járkálás ne maradjon el.
Letartóztatták Konrád Györgyöt…beszéljek én Aczél Györggyel,
érdekükben…Csak azt akarom közölni, tudasd azokkal, akik határoznak a
sorsukról, hogy én kiváló művésznek ismerem Konrád Györgyöt, nagyra becsülöm
fiatalabb társait is: bizonyos vagyok a jóhiszeműségükben, számítsák be ezt is
már a vizsgálatnál. Így lesz, és bizonyos lehetsz, hogy tekintetbe veszik
szavadat.
6/248. Délután Ma
vie Trockijtól, melyet egykor Babits úgy dicsért / a stílusa miatt/. Majd
Konrád György új könyve, még kéziratban /Veronique-nak kell referálnia róla/. A
két könyv összecsengése: a hiedelmek előtt és után. És a száraz stílus meg az /
újból / énközpontú.
Kosztolányi
Dezső /1885 – 1936/
1/193.
Kosztolányi Dezső a nyelv titkáról és varázsáról töprengve egy helyütt azt
fejtegeti, hogy a világ dolgait igazánból csak anyanyelvén hiszi el az ember.
3/152.
Kosztolányi pompás sorokban elméskedett azon, mért lehet egyik novella
hősnőjének keresztneve csakis Malvin, a másiké csakis Piroska.
4/169.
Kosztolányi hátrahagyott cikkeit milyen buzgalommal szedtem össze, gyúrtam
könyvekké. Milyen szép kötet lett az Erős várunk a nyelv, és milyen hasznos,
még a német náci árammal szemben is akkor a negyvenes évek végén…Az új
kiadást a Szépirodalmi Kiadó alkalmazottjaként R. vette magához, anélkül, hogy
engem csak egy sorban is értesítettek volna.
4/205. Kosztolányinak
– mint szépírónak, „alkotó”-nak – nincs egy hazafias
sora. A nemzeti érzésről a leg-szívbemarkolóbbat mégis ő írta. Abban a
novellában, amelyben 1919 nyár végén egy napszámost a huszonöt bottal rámért
megalázás fűzfapoétává tesz.
5/224. Kortársai
– rangos írótársai – közt Kosztolányi volt a leghódítóbb. Olvasói,
társasági körben egyaránt. Jó arc, jó termet, jó modor, jó – együtt érző
és szolgálatkész – szív; jó stílus, melynek értékét – a gyémántos
tündöklést és a tömörséget – az úgynevezett nagy tömegek, a
napilapszintűek is élvezhették.
A művészt mégis
második vonalba helyezte az irodalmi – értesültebb – köztudat.
Legleleplezőbben Németh László foglalta ezt össze. Jó költő, de mégsem akkora,
mint Ady vagy Babits. Mint regényíró nem éri el Móriczot. Humora elmarad
Karinthyé mögött. Mint műfordítót, Tóth Árpád első jelentkezésekor lehagyta.
Tanulmányai? Be se neveztetnek.
Hogy az öttusázó
Kosztolányi teljes mivoltában milyen első rendű művész, az csak halála után
kezdett a szigorúbb körökbe beszivárogni.
Az
„Ady-revízió” idején írt nevezetes tanulmányát azzal a nyílt
vallomással kezdte, hogy – kártékonynak érezvén ízléstelen istenítését
– ártani akar Ady Endrének. Három irányban is használt. Ráterelte a
figyelmet – a helyes kritika „kivívásával” Ady méltán
ünneplendő remekeire. Hozzájárult – azzal a kis léghuzat csinálással
– irodalmi életünk légtisztulásához. Példát adott, hogy véleményünk
kimondásáért kockára vethetjük népszerűségünket is. Kár, hogy vele magával
mindezt nem közölhettük.
Kosztolányi
Dezső aligha tartozik e század legkiválóbb öt magyar lírikusa közé, mint
műfordító minőségben Tóth és Babits mögött marad, regényei már célkitűzésük, s
viszonylagos életszegénységük miatt sem állíthatók Móricz, Babits, vagy akár
Kassák, Kaffka regénye mellé. Mégis egyike ő e kor elmoshatatlan
klasszikusainak.
Németh
László: A Nyugat nemzedéke, 1928. In: Két nemzedék, Szépirodalmi, 1970.
7/98. Nincs
bonyolultabb, mint mívelni már az egyszerűséget, tudva – ez volt
Kosztolányi ars poétikája: nincs nehezebb, mint a könnyű.
8/103. Eredetileg
… Bélyeg gyanánt
sütötte Kosztolányira Ady:
irodalmi költő, de lehet-e
más
és nem volt-e ő maga
kiváltképpen az
visszanyúlva Károlyi Gáspár
nyelvtanáig.
Persze hogy temetőkben legel
a pegazus…
Kölcsey Ferenc /
1790 – 1838/
2/28. Kívánom,
hogy a mi végzettel, nemzethalállal, kétségbeeséssel küzdő nemzetünkre az
utánunk jövők úgy nézzenek, ahogy Kölcsyékre nézett a húszéves Bajza a maga
európai magabiztosságából. De azért Kölcseynek volt igaza.
3/163. Beszéd
Párisban…Mi magyarok Kölcsey megfogalmazásában ismerjük a híres
felfogást: nyelvében él a nemzet. Eszerint a magyarok közösségébe azok
tartoznak, akik magyarul beszélnek, a németekébe, akik németül, az angolokéba,
franciákéba, akik angolul, franciául.
Nos ez nincs
így. Kölcsey lelkes mondatát le kell vennünk az ünnepi feliratok közül a
dísztermek faláról. Egy-egy nemzet ősi fészke valóban a közös ősöktől örökölt
anyanyelv. De a nemzet már nem csak a nyelvben él. Él azon túl is. Sőt anélkül
is. Úgy értve, hogy más nyelvet beszélve, sőt ápolva…
Széchenyi és
Eötvös és velük a reformnemzedék kitűnőségei seregestül előbb voltak jó
magyarok, s csak azután tanultak meg jól magyarul. Ha egyáltalán megtanultak.
Az aradi vértanúk híven és büszkén adták életüket a magyarságért. Noha csaknem
a felük a búcsúlevelét nem magyarul írta…
Krúdy Gyula
/1878 – 1933/
3/334. Maga
Babits mondta el, hogy mennyire lelkesen fogadta ő a tanácshatalom
megalakítását; Kosztolányi, Karinthy, Krúdy, Móricz, Nagy Lajos
kiváltképp…egészen addig, amíg Szamuely és a Cserny
terrorkülönítményeinek, a végzetes retorziónak híre nem támadt.
Kivételesen: Magyar Csillag, 1943. márc. 15. p:365.
Naplójegyzetek szövegből:
A múltat is
teremteni kell. Csak a művészek tudják. Egy korszak attól lesz múlt, hogy
megírják. Elevenedj meg, mondja álnokul a művész az időre; az időnek ehhez
legelőször is meg kell halnia. Ezek a múltteremtők, ezek a jelen-gyilkosok itt
állnak közöttünk…A város, ahol Krúdy csak félórára is megfordult, azon
nyomban legendává változott. Ő, Krúdy, a jellegzetes író, akinek lába nyomán fű
se nő többet, ha csak nem az emlékezetben, az emlékezet tündéri smaragd
ragyogásával. De nem ő az egyedüli. Móricz…Kosztolányi…lezárt egy
korszakot. Igen egy korszak véget ért.
Lukács György /
1885 – 1971 /
2/476.
Lukácséknál. Milyen szép lehet egy bérházi lakás is, most
látom…Megöregedtek…Csak várom, miért üzentettek Böbével. De semmi.
Csak látni akartak… Szerintük mégis lesz amnesztia, Dérynek is. A
támadások? Amikor 70. születésnapját ünnepelték az Akadémián, három szónok is
volt: Fogarasi, Tolnai, Szigeti. Ki is adták a beszédjüket, együtt. Van egy
dossziéja: Augiász istállója…Nem kapott 1919-es érmet. Meg sem
említették, hogy népbiztos volt.
3/371. Egy este
Lukács Györgynél
1971. május 3.
…Nyolcvanhat
éves…A kistermetűek gyors lépteivel jött elém az előszobában…Az
író-karosszékbe ült, én félig szembe vele az asztal végéhez tett székbe, ahová
nyilván a kollokváló diákjait, a világ minden részéből jelentkező tisztelőit is
telepíti.
…Németországban
élt a kor legemelkedettebb bölcselői és művészei körében; a Varázshegynek
fogalommá vált egyik filozófusát róla mintázta Thomas Mann.
…A
proletárdiktatúra a közoktatásügyi népbiztosság élére állította. Nem mint
bölcselőt; nem mint az elmélet, hanem a cselekvés emberét. Ilyen minőségében
rendelte el a magyar kommün élethalál harcai során azt a csoportos kivégzést
– egy meghátráló munkásezred megtizedelését -, amelynek igazolására
később mint bölcselő is vissza-visszatért, nemcsak velem való beszélgetései
során…
3/388…mi a
receptje, hogy úgy bírja erővel, kedéllyel – hittel. „Mert nincs
belső életem! Mert foglalkozom mindennel, de soha a lelkemmel.”
/Franciául mondta…/ Ő a saját életét is tudta nézni is, kezelni is…
4/281. A
hetvenöt éves Lukács György, miután szemrebbenés nélkül benyelt negyed liter
tihanyi pálinkát: tíz évet még, és se itt, se ott nem lesz félreértés, rendbe
teszem a szénám.
5/188.
Decemberben Lukács György elítél egy eszmerendszert, s fél év múlva ugyanannak
nevében, sőt védelmében halálra ítél s kivégeztet tizenhét
embert…Akkoriban az etika és esztétika foglalkoztatta. Egyforma
fontossággal.
5/290…hosszú
gondolatcsere Lukács György életművéről és – a fiatalok szerint –
elmezavaró, jellemgyengítő /!/ hatásáról a mai nemzedékre. Egy-egy meglátásáról
/Madách és Katona detronizálásának ürügyeiről / órákig vitáznak az egyetemi
szemináriumokon a betűrágók, s tartják vissza a lényeges munkát. Az bizonyos,
hogy a vershez nem volt jó füle.
5/378. Lukács
lángelme volt. Épp csak olyanról füstölgött – a szépirodalom –
amihez épp gőze – lelke – nem volt.
…Ha
megfürdött a kor minden mocskában, akkor mitől olyan nagy-nagy ember –
szeretném tudni? Mitől olyan irányadó az, amit ő az irodalomról mond? Én még
azt is megengedem, hogy lehet, hogy ő is kiváló filozófus bár őszintén szólva
kételyeim vannak efelől, mert az ilyesfajta gondolkodásmód igazán érvényeset
nem alkothat semmiféle szellemi területen…1990.okt.
In memoriam Nemes Nagy
Ágnes, Nap Kiadó, 1999. p:121.
6/66. Lukács
annyira belemerült az esztétikába, hogy végül alig maradt érzéke az
irodalomhoz. Legfeljebb figyelme. Hogy rajtakapja. Követi-e a
„törvényt”? Boncolta az irodalmat. Mint hullát. Azaz nem operálta
mégsem. Épp azért, mert mást se akart, mint operálni.
6/112. Lukács
György is végül oly kicsi és vékony volt, hogy fél karral a hónunk alatt
vihettük volna. De nyolcvanon túl is asztal alá ivott volna bennünket, akár
borral, akár pálinkával; és hajnalig ki nem került a szájából a szivar. De
olyan folyamatos füsttel, mint a gyárkémény.
7/73. Nem igaz,
hogy a nők egyenlő külső esetén a férfiak izomerejét fölébe helyezték szellemi
képességüknek, akár az őskorban. Ha így lett volna, a kiválasztódás a gorillák
szintjére visz bennünket. Rilkén fürtökben lógtak a nők, Lukács Györgyért éltek-haltak.
7/150. A mi
Lukácsunk: Lukács György „magyarsága”: magyar bölcselő volta!
Méltán nagy, európai méretű filozófus…
Jóhiszemű volt,
jó akaratú, jólelkű. A filozófia tette azzá? Vagy azért vált nagy filozófussá?
Nagy lélek is volt, akár innen, akár onnan nézve.
7/297.
Valahányszor Lukács György hozzá nyúlt a magyar irodalomhoz, csaknem
ugyanannyiszor szisszentően melléfogott. Ettől függetlenül lángelméjű bölcselő
volt, méltó a már ifjan megszerzett világhírre.
8/124…a
búcsúbeszéd elhangzott fölöttük s némi csönd támadt. Kinek kedvez ez a
koszorút-helyező, tisztelgő némaság? Lukács Györgynek vagy Németh Lászlónak?
…Lukács nehezebben olvasható, de a szavanként kibetűzött szöveggel is
könnyebb – mert súlyosabb hatású – az érvelés…
Lukács
Györgynek…csaknem annyi félreértésre s mellémagyarázásra alkalmas
szemlélési módja volt irodalmunk múltjáról. Ő felületien nézte a magyarság
valóságos története mélyeit…a nemzeti megmaradás sötét hangjai…nem
egy nép szorongó hangjai ezek, hanem csak egy osztályé, a gazdaság-fejlődésileg
méltán eltűnésre ítélt nemességé.
…Nem
szabad tűrnie, hogy gondolkodásának zavarosságaiból, gondolatainak
végig-nem-vittségéből utak nyíljanak a reakciós ideológia elterjedése
számára…Illyés az esztétaság maradványainak segítségével idealizálja a
paraszti hátramaradottságot, városellenességet, a munkásságtól való
idegenséget, válogatás nélkül tesz magáévá divatos reakciós
jelszavakat…nem látja meg az egész magyar dolgozó nép egységének
szükségességét…
Lukács
György: Írástudók felelőssége, Szikra, 1945. p:122-123.
Madách Imre
/1823 – 1864 /
2/413. A Faust
– ez a remekmű – élvezhetetlen, előadhatatlan, hitelesen vacak
színdarab…Az ember tragédiája is rossz darab. Remek értékeit az tartja
meg – úgy-ahogy – a színpadon is, ami az operett-revüket…
Az igazi nagy
drámák színpadszerűek is. Molière és Shakespeare…
4/304. A
Madách-Keresztúry Mózese a televízióban. Kitűnő – rosszul játszó
színészek – nagy igényű – visszafelé sülő, mert csak teátrális
rendezés – drámai mag nélküli cselekmény: s mégis nagy hatás. A darab
annak idején a magyar nemzeti érzés ébresztésére készült, gyorsan, dramaturgiai
tapasztalat nélkül. Most hetedik éve játsszák, ez a 307. előadás. A ki nem
fejezhető, de csak annál lüktetőbb és jogosabb zsidó nemzeti érzés fejeződik ki
benne úgy, hogy a hajdani szándékból egy mondatnyi se vág a régi célba.
Mándy Iván /
1918 – 1995/
6/386. Csorba
Győző puritán – s ezáltal fokozottan remek - / Másik nyelv című
verse a Jelenkor-ban. S rögtön utána Mándy Iván ugyanilyen
„keresetlenség”-gel ugyancsak mesteri novellája. S mindkettő
alig-alig megfogalmazható lelkiállapotot ábrázol ezzel a
„mindennapiság”-gal.
Márai Sándor /
1900 – 1989 /
1/80. Elmenet az
derül ki, hogy Márai és Zilahy atyafiságban vannak; aztán az, hogy én is
atyafiságban vagyok Máraival; s mivel én Németh Lászlóval is abban vagyok, az
egész banda egy család. Vacsora Máraival, iszik, s rögtön megváltozik.
Halálfélelem, háború, németek.
1/164.
Országrészeket általában írók szállnak meg tartósan. Ha Márai Kassán marad, ma az
ő szelleme is tartomány…Én dunántúli vagyok, hallottam már, hogy nekem is
van külön szellemem, de leteszek róla.
1/239. Utazás
Kolozsvárra. Reggel hatkor Márainál. Beteg. Lola tartóztatná, de jön mégis.
Taxi. Az előcsarnokban Gulácsy Irén két vadászruhába öltözött inasa,
elől…Márai és én egy fülkében…
A könyvnap
megnyitása. Séta. Ferences kolostor. Ebéd a Központiban. Szombathelyiék
bevonulása. Márai üdvözli. Távozáskor a segédtiszt utánunk jön, hol van a mi
sátrunk…
A téren át
katonatisztek…A vezérkar volt, Szombathelyivel az élén. Márai elébe ment,
őt már régebbről ismerte. Szombathelyi is kilép: középkori seregek találkozása.
1/276. Cs.
Szabóval Márainál a Szigeten, ebéd a Palatinusban. Kívül a társaság: az 1920-as
infláció hiénáinak pontos másai...Márai szerint a társalgás: adok svájci
frankot…
Kijövet Márai
letesz a ruhatár polcára egy pengőt. Utána Cs. Szabó is kitesz egy pengőt. Én
szégyenlősen süllyesztem vissza a kikészített húsz – majd a pengők láttán
még hússzal megtoldott aprót – s én is egy pengőt teszek ki.
„Ennyit tán egyszerre nem tud felváltani” mondja Márai. Én
visszaveszem a pengőt, sőt meg is mondom: azt hittem, ilyen előkelő helyen
ennyi jár. Cs. Szabó ott hagyja: rendben van, mondja, érte, hogy az én részem
is. De amikor oda akarok adni ötven fillért, semmiképp sem fogadja el.
2/7. Márai
Naplója. Minden együvé van hordva ebbe, ami egy nagy író lelkületére jellemző
– egy adótiszt képzelete szerint. A nagy író a hazáért aggódik, a nagy
író érzi a felelősségét, a nagy író művén töpreng, a nagy író küzd a művel, a
nagy író ingujjra vetkezik. Mindez megfelelő elosztásban és vegyítésben, a
végzet és egy gondos szakács utasításai szerint. S ilyenféle mondatok:
„Mikor apám meghalt, kimentem a folyosóra, s cigarettára gyújtottam.
Mikor fiam meghalt, szintén rágyújtottam. Úgy látszik erős dohányos
vagyok.”
A zseni egy adag
tehetség és két adag szorgalom – Márai kedvenc Goethe-idézete. De ő
hovatovább csak a szorgalomra nézett. S pláne, azt hitte, a szorgalom a teleírt
lapokat jelenti
2/120. Nem
tisztelem Márai álláspontját; magatartását / a személyi részt/ annál inkább
tisztelem. S ebben is legjobban a hűségét, ahogy megáll a Kassai polgároknak
már csak az ő képzelete őrizte – s tán csak a képzelete alkotta –
várfokán…
Ki írta le, hogy
a falukutató irodalom, helyesebben: magyar társadalomkutató irodalom első műve
– az Egy polgár vallomásai? Én…
2/137. Úti
vázlatok. 1946. Magyar határ…A nők búcsúja; sírnak…Útitársak:
Márai, Cs. Szabó, Pátzay, Ferenczy Béni, Czóbel, Szűcs László,
Szőnyi…Nagy vitám Máraival: urbánus, polgár-védő…Tetszik a hűsége.
A kultúra hordozója…
2/141. Márai is
itt lakik; igen kedvesen szegődött betegápolónak, hozott két kiló narancsot és
citromot…
4/124. Mit ad
Márai Naplójának újra-lapozása? Hogy mi a tengerre sodródott ember szellemi
Robinson-szigete / hogy újra építse az otthont/? A könyv. Meg amit a betű
mellett a szem befogad. Testének más kommunikációs eszközét alig használja a
naplóíró. Nyelvét, fülét jóformán csak étel-rendeléskor működteti, noha
filmszerű képcserével New York, Paris, Róma, Madrid, Lisszabon nyüzsgésében
lökdösődik megérthető kataton állapotban: sehol nem gyógyuló sértettségben. Így
fölvilágosítást bennszülöttről és korról csak a festmények és képek nyújtanak
neki, és főleg a könyvek. Ezekkel vitázik is. Fordulatosabban, mint ahogy az
első olvasáskor összerakódott bennem. A Napló nyert a pihentetéssel…
Hazai könyvek
közül főleg a klasszikusokkal társalog: mintha apja könyvtárát vitte volna
magával. E múlt századi kiadványok hatására mintha maga is néha a múltból nézné
a jelent. Árulkodó, de megható is tollának egy-egy elcsúszása: nemcsak a
Móricot /Jókait/ írja cz-vel, hanem Lőrincet is, Szabót. Öregszünk, bárhol
vagyunk. Saját írói múltjáról is azzal a némasással hallgat, amely már
beszél…
4/125…Magáról
szólva az író kis részletekben sem tévedhet, azoknak van csak hosszú láncolatuk. Tatár hadak élén
behatolásra Erdélybe nem Rákóczy Ferenc vállalkozott volna, hanem a fia,
József, jóval apja halála után. Ennek láncolata, hogy Márai nem olvasta / vagy nem
élményként/ Mikest; annak legszívszorítóbb lapjai erről szólnak. Másutt –
hogy Rákóczynál maradjunk – Márai tolla is belebotlik a kurucok mindmáig
annyi zavartokozó „kártyabarlang”-jába: Versailles-ban működteti.
Tehát a Manon Lescaut-t sem olvasta? Szajna-parti sétáiban nem volt egy
percnyi elálldogálása sem az Hôtel de Transylvanie előtt?
4/126. Előnye
vagy hátránya vajon Márai naplójának, hogy csak írói gondjait jegyzi le? Alig
valamit civil személyéről. Felesége /Lola/ mindössze egy mondatot kap. /Az utolsó Napló-kötetben kárpótlást kap Lola. B.G./
5/21…Miért
ír csupa rosszat az itthoniakról? Mert nem vált be, hogy külföldön sikere lesz?
Mert – valóban, mióta kint van, igen gyengéket publikál / saját
kiadásában/. Végül már csak én védem: gondolnunk kell, milyen árvaságban élhet.
A saját – befelé fordított – sündisznó bundájában. Ellát –
aki Olaszországban látni akarta – szinte sértően utasította vissza.
5/87. Negyed
évente egyszer ha álmodom. Ma: Márainak akartam valami szívességet tenni? Hogy
megvigasztaljam a rossz könyvei – és rossz véleményem- miatt. A dölyfe,
ahogy újra s újra megalázott a visszautasítással. Mi is lehet most vele?
7/239. Ki
idősebb még nálam? Író, Márai, Komlós, Illés Endre. Ki még?
8/100. A
padlástéri könyvespolcon Márai újabb könyveit – itt is túlságosan magasra
rendezte az abc szerinti sorakoztatás. Ágaskodva betűzöm ki: megvan a Föld,
Föld…c. újabb naplója is. Laponként szinte: kezdettem, mondottam –
keresettség, modorosság? Eltávolít. De aztán: hátha felvidéki dialektus?
Közelebb visz a gondolataihoz.
Sajnos,
kiütközik ezekből is: évtizedekig újságolvasó-közönség figyelme ösztökélte
– húzta is – az írót. Márai – miért is nem elsőrendű? Mert
„író”. Előbb látja a mondatot / a papíron/, mint az alakuló
mondatot / a fejében/. Megnyer, de nem ragad föl. Olyan magasba / vagy magasság
felé/, ahova maga a szellem embere még írás közben is csak kívánkozik. Pas d’effort!
Véritable.
8/113. Bolhapiac
– egy könyvének is ezt a címet adva Márai , adott új nevet is a
zsibvásárnak. Azt hitte, franciásít. De a marché aux puces, nem
bolhapiac, mert aszerint bolhát árulnának benne: ellenpróbául visszafordítva a marché
aux puces: bolháspiac. Van benne bolha, de nem mint árucikk.
Mécs László / 1895 – 1978 /
6/385.
Készülődés Győrbe…Át Pannonhalmán. Álljunk meg egy fél órára. Odafelé
nincs idő, de okvetlenül tisztelegnem illik Mécs Lászlónál – ha még ott
van. Épp azért, mert hajdan olyan rossz volt köztünk a viszony. Az én
bírálatomra nyeglén legyuszizott. / Babits utasította rendre. / De most hány
éves is? Meg az óriási fölénye, hogy – mellőzik. / Még az egyháziak is./
Jellegzetes
pap ő is, de a hangos szónokok fajtájából. Versei gáttalanul ömlenek és neki
épp ez a fogyatkozása. Művére igazán áll, hogy kevesebb több lett volna. De
hírnevet épp bőbeszédűségével hódít. Noha tehetségével is hódíthatna. De nem
tud mértéket…Mécs ima-patakjai, csók-turbinái, álom-malterja, csend-lova
és sors-küllői olvastán Ady egész sereg sorától is viszolyogni kezdtem…
1933.In:
Iránytűvel, I. 341. old. B.G.
6/412. De
Pannonhalma nemcsak katedrális és múzeum. Iskola és szeretetház. Évek óta itt
él teljes visszavonultságban és többnyire betegágyban az öregség nyavalyáival
küzdve a költő Mécs László! Életünkben sose láttuk egymást, de pályánk egy
pontján érdesen szembe kerültünk, még verset is váltva, éleset; így foglalhatom
össze: bandázs nélkül. Megkérdeztem, nem zavarnám-e, ha csak egy kézfogás
idejére.
A mostani, a
nyolcvanharmadik éve néha már súlyosan ránehezül: az agy-érelmeszesedése
főképp; de vannak könnyebb fél napjai. Megkérdezik.
A szerzetesi
cellák – az egykori lakószobáinak – egyikébe vezetett be egy fiatal
polgári ruhában is apácai mozgású és arcú ápolónő, csak engem…
Nyilván
megmondták neki, hogy ki tiszteleg nála. Az üdvözlő szavak után is úgy áll
rajtam a szeme, mintha mégis messze mögém tekintene…
Most már kéz
kézben állok az ágy mellett. Pehely-fehér, pehelykönnyű és puhaságú kezeket
tartok a kezemben. De már mentegetőzve, hogy zavartam, s búcsúzóul szorítva meg
azt a csonttalan kezet.
Tekintet-szóértésben
lehet a karcsú kis ápolónővel. Egy
oldalpillantására elfordul az, majd egy levelezőlap nagyságú fényképpel lép
vissza hozzánk. A takaróra teszi…
Mécs László rá
három napra halt meg; szenvedés nélkül; öntudatlanul.
Mikes Kelemen /
1690 – 1786 /
5/297.
Rodostóban már Mikes vezet diáriumot. Ritkábban. De ott hús-vér férfiak
mozognak oly fényben, amely idáig hozza az arcokat is, rajtuk még a mosolyt, a
könnyet is.
6/281. Hajnali
ébredéskor aprólékos eltervezése /”megélése”/ korrajz-szerű
hosszabb írásnak: Mikes „édes nénje” válaszol a rodostói levelekre.
Kommentálja őket, s maga is beszámol: mi történt közben Zágonban, Erdélyben
– a szabadságharc lehanyatlása után. S mit várnak ők a jövőtől? A kész
régies nyelv és az éppúgy kész legmaibb helyzet: sistergő összevegyüléssel.
Mikszáth
Kálmán / 1847 – 1910 /
2/24. Mikszáth a
Kortársai egyik feledhetetlen jellemrajzában a magyar nekrológirodalom
mesterdarabjában / a Horváth Boldizsárról írottban/ néhány mondatnyi vágással
az egész magyar liberalizmust felboncolja. „Minden ember két emberből
állt” – mondja. Az egyik otthon kövéren, gőgösen és
megközelíthetetlenül szívta a drága szivart, szidta a szolgáit és a romló
világot, a másik apostoli megszállottsággal hirdette a fórumon a szabadelvűség
szent igéit, embertársai javát. „Egy szent hazugság volt a zászló, melyet
mindnyájan / a Gorovék, a Klauzálok, a Mikók / lobogtattak. De egy szent
hazugság, melyben mindenki hitt.”
Móricz Zsigmond
/ 1879 – 1942 /
1/88. A jó
regényíró Móricz Zsigmondot rossz színdarab-írónak mondják. A legfinomabb lelki
hangulat felé fejlődő jeleneteket is hírtelen elvaskosította; „ráengedte
az istállószagot”. A színpad levegőjéhez túlságosan bárdolatlannak
tartották. A legszebb „szituációit” csapta agyon ezzel. Ezt mondták
rá: most láttam
meg, miért.
1/246. A Magyar
Csillag és a régi Nyugat nevében mondok búcsúszót, mesterünk, Móricz Zsigmond,
kedves Zsiga bátyánk. A régi küzdőtársak és az új követők tisztelgését
közvetítve…még mindig új
alkotásodra lett volna szüksége ennek az országnak, amely most lép
történelmének egyik legnehezebb fordulójára. Szomjasan kutattad a lélek
átváltódásának, a szellem síron túli sorsának a titkát… ne hagyj el
minket.
3/138…a
legtöbb regényíró úgy használja tüzét, mint a gépész: kazánt hajtat vele. Ritka
az állandó ihletű prózaíró. Nálunk még gyakoribb, mint külföldön. A legnagyobb,
vagyis a ritkák közt is a legritkább Móricz Zsigmond. Csaknem száz kötetet írt.
Rengeteg anyagot gyűjtött össze hozzájuk. Mégis azt mondhatjuk, hogy szinte
öntudatlanul írt…az indulatok és szenvedélyek embere volt…
4/232. Ha Zsiga
bácsi beszélt, én Ady kortársát hallottam; szavai az 1910-es évek
akusztikájában csengtek…
4/237. Utolsó
beszélgetésünkkor Móricz Zsigmond panaszkodott, hogy nem maradnak meg fejében
az emlékek – nyilván azért tettél annyit papírra. – Ha nekem jó
emlékező-tehetségem lenne! – Fele annyit írnál – Már a tegnapiak
sincsenek meg! – Csinálj helyettük. Közben ebédel, görög dinnyét
kenyérrel.
7/150. Ella
viszi a szót. Kimeríthetetlenül dicsérve az Új Írás Móricz-számát. Zsiga bácsi
naplóját főleg. Újra és újra olvassa: mintha a „hangját hallanám”.
Este én is bele kezdek. A hang ugyan benne van a sorokban, de – írni
mégsem így írt ő maradandót…
8/89. Móricz
Zsigmond – Zsiga bácsi –naplója, Virág jegyzeteivel, pótnaplóival.
„Magával-ragadó” – referálok Flórának / a mi Virágunknak/ -
„ahogy a szigony a bálnát ragadja.” Bele döfve a – nem nemes
részekbe…ahogy leszólja, még Némethet, Lőrincet is; ebben a vértezetben,
hogy önmagát éppúgy. Még a kedvezően
kezdett portrékhoz is odacsap a végén valami alantasan megragadót…
1935.
II. 14. Németh László könyvét olvasom: Ember és szerep. Strindberg óta
nem látok nála egocentrikusabb íróvezért…én soha egy szót nem szerettem s
nem is tudtam magamról írni… Az írásomban minden az enyém. Most jön a
kritika, s vagy megért, vagy nem. Ha megért, akkor megerősít abban, amit
csinálok, ha nem ért, akkor vagy okosat mond, s akkor egy percig eltűnődöm
rajta, vagy butaságot, s akkor el sem olvasom…
Számomra
teljesen felfoghatatlan az a szenvedés és szenvedély, ahogy ez a Németh László
a Babitscsal való viszonyát tárgyalja s érti. A szerelemben veti ennyire alá
magát valaki a másik egyéniség hatásának…
Nekem
ez a Németh László úgy tűnik, mint valami őrült…
In:
Móricz Virág: Tíz év, Szépirodalmi K. 1981.
8/90. Bálnaként
tovább Zsiga bácsi szigonyán. De milyen szédítően elragadó részletei vannak. A
keresetlenség, sőt hanyagság milyen begyakorlott remekei. A lefegyverző
kegyetlenség. Tízpercnyi olvasmányban a sötét, három rétegű pletyka föltárása
Csinszkának és Ady anyjának párbajáról az Ady-versek jogdíjairól…Aztán
Szabó Lőrinc…További feladat lett volna: kemény vonásokkal
„kihozni” ellentétüket. Ahogy regényhőseivel szinte szériában tudta
csinálni. A Csibe, Rozika romlottságát együtt a szűziességükkel. A ringyókban
az angyalt.
8/206…Kék
ereiben a paraszti vér Széchenyi Istvánt még a mi népi-írói táborunkban is
külön táborba osztotta…már-már indulat égett benne, ami Túri Dani alakját
az irodalom mérce-kezelői számára úgyszólván elfogadhatatlanul romantikussá, a
valóságba helyezve aránytalanná teszi…
Nagy Lajos / 1883 – 1954 /
1/80. Nagy Lajos
eljönne lektornak, ha én elfogadnám a rádiót.
3/339. Nagy
Lajos, aki ebbe a sajátos irodalmi világban legtöbbször / vigyázzunk: nem a
legtöbbet/ kért: behajtott; nem tartozást, hanem afféle adót. Mindig igen kis
tételben / egy-két pengőt/, de azt akár naponta és mindenkitől, akinek
polgárjogot adott / épp ezáltal/ barátainak, pontosabban: bizalomra
érdemesített ismerőseinek álladalmába. Ez egyben műveinek / szellemi
tevékenységének/ helyeslését, azaz eljövendő uralmának támogatását is
jelentette. Közügy volt tehát.
5/103…rohantam
a Japán kávéház előtt…Nagy Lajos cigarettázva sakkozott Fenyővel, akinek
a sakktáblája mellett ott volt a kézirat-papír, megkezdett verssel. Két lépés
között oda-odaírt egy sort, a tél kínjairól. Lajos is arról írt…Néha,
észre véve az üdvözlésemet, élénk taglejtésekkel behívtak. Hogy kölcsön
kérjenek még egy kávéra-, zsömlére-valót. Az volt gyakran az ebédjük is.
6/44. A tv-ben
Nagy Lajos Tanítvány-a. Túl rövid, túl konvencionális, de mégis jó, mert
– nem rontották el; a lényege bent maradt.
Nagy László / 1925 – 1978 /
5/142…Nagy
László a tévében. Kitűnő bemutatása az arcának, komoly mimikájának. Lassú, nem
tündöklő, mégis tartalmas vallomás a fejlődéséről…Nem „közönségnek
való” s mégis bizonyosan közönség-sikerű is…Mosoly nélküli, mégis meghitt.
5/215. Nagy
László Vértanú arabs kancá-ja a másodszori odahajlás után lesz ilyen
lélek-emeltető sajátom. Betűről betűre aprólékosan kell lépdelnem benne, hogy
visszatérjek az ifjúságba; hogy visszakapjam a szárnyakat.
5/360. Végzetes
lenne, ha a magyar „értékvédők” elsőül egyik legkitűnőbb értéküket
/ a Nagy Lászlókat/ lőnék ki akármilyen zűrzavaros harcban. Nem hogy a velünk
érzők ott hagyják a zavart szítók helyét – az Élet és Irodalmat –
de minél többet dolgozzanak ott is…nem halaszthatjuk az egész szét- és
megosztott magyar nyelvű nép valami egységének / és védelmének/ megteremtését.
Mindezt állandóan Flóra aggódó tekintete és csitítása alatt / hogy ne beszéljek
izgatottan és egyfolytában öt percnél többet./
6/24. Nagy
Lászlónak két hónapja ki van nyomtatva / s letiltva/ a cikke. Tegyenek hozzá
fakszimile dokumentumokat, s úgy próbálja közöltetni.
6/207. Nagy
László váratlan halála! – mintha egy más / szörnyű / bolygó szállta volna
meg a világot.
6/213…nemcsak
Nagy László, de Szemes Piroska temetésén is a gyászolók elénekelték a Himnuszt.
Ez veszedelmes. Nincs köztünk tisztázódás: miért veszedelmes.
7/158. Szécsi
Margit telefonja: nyissam meg én Nagy László grafikáinak pesti kiállítását. Még
örültem is, hogy ezt meg kell csinálnom.
7/182. Aztán:
hogyan kiharcolni Nagy László képeinek két oldalt az Új Tükörben, az én
bevezetőmmel. És hogyan nívósítani magát az egész Új Tükört.
8/40. Szécsi
Margit…ÁVO kémkedésről, hatósági gáncsokról beszél László
képkiállításairól szólva is. / Hogy éjjel jártak detektívek a kiállítási teremben,/
S ha valóban van valóság ebben csak egy szemernyi?
Nemes Nagy
Ágnes / 1922 – 1991 /
4/60…Nemes
Nagy Ágnes, a kedves diáklány is nagymama lehetne: ötvenkét éves! Hátra
tekintve a nemzedékben csak Csoóriig hord el a szemem.
4/111…az
Írószövetség fordítói osztálya „ünnepélyfélét” tart fordításaimról.
Nemes Nagy Ágnes, Lator László, Fodor András vezetik be – elmennék-e csak
egy fél órára is? El tudnék menni, de megint a lélek húzódzkodása, hogy ne.
Pedig Ágnest is, Andrást is, Lászlót is becsülöm és szeretem.
5/338…ajánlatom,
hogy mosószappan és síbakancs márkái helyett ilyen nevek egy-egy csoportját
sugározzuk az éjszakai égre, időnként cserélve: Nagy László, Juhász Ferenc,
Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, hogy az első csokorra valóra adjak mintát.
Meg
vagyok győződve, hogy azok az útitárs írók, Illyés Gyulával az élükön, akik ott
működtek a Rákosi-rendszerben és útitársként viselkedtek, szívük mélyén éppen
úgy utálták az önkényuralmat, mint a többiek. Miért vállalkoztak erre a
szerepre?…Illyés Gyula esetében, aki számomra a legnehezebb problémát
jelenti, mivelhogy a legkiválóbb író ezek között, messze és a legkiválóbb
szellem, személyiség, hogy az ő esetében számtalan megfontolás játszott
szerepet…
Kelevéz
Ágnes interjúja, 1990. okt. In: In memoriam Nemes Nagy Ágnes. Nap Kiadó, 1996.
Németh László /
1901 – 1975 /
1/255. Ami
könnyen támadható, az még nagyon is igaz lehet. Sőt. A rokonszenves, az igazán
bátor igazságok legtöbbször ezt a köntöst öltik. A jóhiszemű figyelőt Németh
László műveiben ez a könnyen támadhatóság ejti meg.
1/271. Németh
László nem megy Debrecenbe egyetemi tanárnak, a magyar irodalom tanszékére.
Erre érdemtelennek találták. Az öt pályázóközül elsőnek őt ejtették ki.
Választás elé sem bocsátották…Nem. A debreceni egyetemnek nem kell Németh
László gondolatvilága. Mert az kétségtelen, hogy nem Németh László képességei
ellen esett kifogás…Szellem nem kellett…hol volnánk ma, ha a magyar
irodalom tanárait húsz éven át ő neveli. Császár Elemér nevelte…
1/273…Tavaly
a rejtőzés némi idejét s aztán az ostromét Németh László társaságában
töltöttem. Legtöbbre becsült szellemi vívótársam volt…milyen szép
hivatásunk lehet átvenni vagy megőrizni a nemzetfölöttiségnek valami
tolsztojian békés örökét. Láttam a hazafiság veszélyeit. Ma is látom.
1/279. Németh
önéletrajza, a Magam helyett. Mennyi erőfeszítés, önfeláldozás,
kegyetlenség – s bizonyára mennyi szenvedés vagy rossz önelégülés –
hogy megmondja az igazat. A pompás leírások közben azon kapom magam, hogy
pletykaszomjam elégítgetem…elpirulok…
1/301.Németh
olyan üldözési mániás, akit véletlenül valóban üldöznek.
1/311. Lőrinc
elmondta Karl Rothe nevű német regényírónak Németh László elméletét, hogy a
magyarok kisebbségben vannak hazájukban. A német végre megérti.
2/44. Németh
László ellen a fő kifogás / és az utolsó is/, hogy „zavart” kelt.
Mit keltsen egy eredeti gondolkodó / sőt akár eredeti gondolatok híján is egy
nagy tehetség/, ha elsősorban nem is zavart? Megnyugvást keltsen,
elmerenyheséget, vagyis konzervativizmust? Azt nézd: erjeszt-e, előbbre visz-e?
Jó élesztő a jövőre? Köszönd meg annak, aki felpezsdít, útra lendít.
3/266…Kiadatlan
tanulmányok…bent voltak ezek is az őszibarackos szakajtóban. Jó sok
bennük az egzegézis, ez a hálásan üdvözlendő malter, ez a nagy igénnyel kevert
kötőanyag, amely akár az ókor épületeiben vetekedni tud a téglák keménységével,
a falat a méhsejtek társává teszi…
3/286.
Befejeztem – ámulattal – Németh Kiadatlan tanulmányainak két
kötetét. /Ezer-ezer oldal, ha nem sűrítve nyomják./ Nem a „népi” és
„urbánus” irodalom volt; az, amelyről ő beszélt, s az, amelyről
nem. Igazságosan vagy igazságtalanul ő választotta ketté a két háború közti
szellemi életet. Ha később is úgy írhat, mint addig, nyílván pótolja a
hiányokat, s egységessé, eggyé teszi a képet. Megadja ellenfeleinek is a
magukét. Ettől épp azok ütötték el magukat.
Azt méregetem /
a könyv súlyát nézve szinte a tenyeremen/, elég erős-e a mostani szellemi
szint, hogy Németh ezt a művét legalább a helyére tegye? Nem szakadt-e le ez
alatt is a jég – így merítve azt is homályba? Ahol megint csak a
„mélyek” vitaminja lesz? Szellemi világunk gyomorállapotának
századokig helyzetmérője lesz, meg tudja-e és hogyan tudja megemészteni, amit
Németh rakott belé. Mert, hogy időálló-e, az már eldőlt.
Mutatja ezt
– az egész értékét -, hogy az odavetett megjegyzések, interjúk, hírlapi
nyilatkozatok is ízesek, nedvdúsak. Műve részei lettek. Amennyit ő, írt annyit
néhány író-publicista kortársa is, Márai, Hevesi András, Zsolt, Féja, Herczeg
és mind, akit a szerepkeresés / s nem a kenyérkereset/
„grafomán”-ná tett. Szívesen átlapoznám az ő ilyen összegyűjtött
– mégiscsak írói állásban készült – alkotásait. Mennyi ment át
– s mehet még – az idő s mennyi a „nemzet” gyomrán.
3/397. Mint
mindenki, elsőben én is az arcára csodálkoztam rá. Ez ő, a kemény kritikus, ez
a szerény egyetemista? Együtt jöttünk le a Balaton utcai ház pompázatos –
de szintén homályos- lépcsőházában. Az utcán sütött a nap, most néztem meg
valójában ezt a lányosan szép, nem is egyetemista, hanem gimnazista arcot…
…A
fogászat kezdett begyulladni. A házfelügyelőné meg volt elégedve az
ingyenmunkával…a rendelőajtó…mögött a fehér köpenyes gimnazista
képű fiatalembernek gyorsan be kellett mutatkoznia, nehogy megkérdezzék tőle,
hol van a „doktor úr”.
Németh
László: Ember és szerep, in: Homályból homályba, I. Szépirodalmi, 1977. p:323.
4/89. Valamennyi
tájnyelv közt az irodalom tájnyelve a legszellőtlenebb oly kicsi a kör, oly
nagy a súrlódás, hogy a friss szó is szólammá kopik. Németh László agya
igényesen kiszórja a szólamot; megismétlem, hogy úgy ír ő, mintha előtte még
senki sem írt volna. Annyit olvasott, hogy eltolja papírjáról az olvasmány
emlékét is. Mondatai attól olyan tőrőlmetszettek, mert valóban tőről vannak
metszve, arról, amelyről még Bethlen Kata, Bethlen Miklós, Zrínyi meg a
hitvitázók metszettek.
4/186. Napló
vagy életrajz. A Kortárs új számában új részlet Németh László még 1944-ben
kitűnően megírt / véletlenül most előkerült / visszaemlékezéséből az 1920-as
éveiről…Egy-egy hibája is a rendkívüli képességéből eredt. Túl mohón
markolta a nehéz anyagot is, túl gyorsan formálta, túl gyorsan adta az olvasók
elé. Ez meg azért, mert ráadásul pedagógus módra volt moralista és lírikus
módra akarta a meghallgatást / a tetszést/.
5/41. Laci
meghalt.
Kora délután
hozta a hírt Flóra.
Aczél
telefonálta meg neki a főiskolára.
Nem szenvedett
külön az agonizálás miatt.
Fél tízkor halt
meg. A nap jobbnak ígérkezett, mint a többi…
Életemnek talán
legtöbbre becsült szellemi társa Németh László volt. Flóra emlegeti, hogy mikor
először beszéltem neki róla, ezt mondtam összegezésül: élő ember közt előttem ő
mutatta a zsenialitás legjellegzetesebb jegyeit.
Tegnap óta
valamiféle árvaság erősödését érzem. Mintha a levegőből, a látóhatárból is
hiányozna valami.
Nekem kellett volna
a ravatalánál beszélni…Illés Endre fog beszélni. Tegnapelőtt mégis
leírtam…De ki olvassa föl? Sinkovits ezt is.
5/49. Délután
Korányi…Laci írásainak orvosi pontosságát bámulja, az Iszony-ban
főleg; minta-diagnoszta…
5/56. Korányi
Laci halálát nem a gyógyszerek túlságos / vagyis felelőtlen/ adagolása
okozta…saját maga a mohó tudásszomjával, és hogy áldozatul adta a saját
testét is…föláldozta magát kettősen is az emberiségnek…
5/60. Laci
emléke is a jókedv során bukkant föl. Ella irigylésre méltó ereje. Aczél még
hangsúllyal is utánozva Laci már beteg-kori mondatát / Ella legszebb
dicséretét/: „ Negyven évig küzdöttem ellene, s most egy percig nem
tudnék meglenni nélküle.”
5/79. Mit kaptam
– külön is – Némethtől?…Az Ozorai példa erjesztő
ötletét ő nyelette le velem, tréfásan. Az igaz történet – a hegyen körben
járó huszárokról – Szilason elevenebb: színesebb legenda volt, mint
Ozorán…emlékkép…a Reviczky utcából jőve Babitséktól. Hetente
összegyűltünk nála, s négyesben / Basch volt a negyedik / latin-gyakorlásul
Vergiliust olvastunk, fölváltva, ki-ki a maga előkészülése eredményével. De
aztán Babits aprólékos magyarázataival, boldog tanárkodásával…Ha az a
hármas úgy alakult volna tovább, a szép téli hónapokon is túl! Mert hisz
majdnem a táj – a közös táj sok közös emléket – is összefűzött.
Szekszárd és Ozora: Tolna megye; Szilas Ozorával szomszédos falu…Az
egykori szép nyugatos „egység” szakadozott, a regionalizmus
tekintélye – mint világszerte – emelkedett. Mi lenne, ha –
merő dacból és a képtelenségnek / a veszélynek/ illusztrálására – mi
hárman irodalmi lapot / és mozgalmat/ indítanánk, mondjuk Völgységi Parnasszus
címmel, de persze – mert a három helység közt a középen fekvő –
ozorai székhellyel?…a pannon szellem nagyon is esedékes
érvényesítésére…
5/151…Mindmáig
még Németh László személye / emlékképe/ sem esett át az agy emésztő munkáján.
Mert fogy abban is a gyomoréhoz hasonlítható bomlasztó nedv?
5/296…Németh
Péterné Szarka Milike, az Iszony hősnőjének, Kárász Nellinek a modellje
/ csak külső körülményeivel s nem lelkével, mert hisz az azonmód Németh
Lászlóé/.
5/488. Lipták
egy mondata, később:
Laci / Németh/ ebben a székben mondta 57-ben vagy 58-ban, amikor
Gyuláról olyan szorongva beszéltünk, csak nem fogják letartóztatni: „ nem
lehet olyan magyar rendszer, amely ne Gyulát tekintse a legnagyobb élő
költőnek”.
6/28. Visszatekintve a pályára, az ember csak forgatja a fejét,
mennyi rendkívüli adottsággal és adománnyal halmozták el az égi és földi
sorsintézők – a szellemi és anyagi talentumok milyen rogyasztó tömegével
– azt a fiatalembert, aki a Németh László névvel a magyar szellemi
életben megjelent, s azt a hétköznapi nevet azon nyomban egyedülivé tette.
6/30…a nevezetes „Harmadik út” nem a
szocializmus irányának tagadása volt, hanem a hitleri „Szocializmus”-é,
a koncepciós pörök államvezetéséé; hogy a „minőség forradalma”
messze előre érezve az értelmiség felelősségtudatát akarta forradalmasítani;
hogy a „hígmagyarság” a „Kisebbségben”-i magyar nem
faji megjelölés volt, hisz elsősorban olyan korabeli
„fajmagyarokat” célzott meg, mint Szekfű; csaknem kivétel nélkül az
uralkodó, sőt hivatalos szellemiség törzsököseit…”Szerettem az
igazságot”. Ez a jelige vitte Németh Lászlót a tűzpróbák poklába…
6/182. Németh László évtizedekig kapta / s még mindig kapja / a
dühödt nyilat, amiért „harmadik utat” mert elképzelni. / A
kommunizmus és a kapitalizmus, azaz akkor Sztálin és Hitler között./ Háromszáz
út is elképzelhető; háromezer… Ritkán szolgálta ki szellemi élet oly
vakon a politikát, mint a magyar, épp a legtöbb éleslátást kívánó időben…
6/185. Németh László új két kötetének az életrajzi írások végén
rövid táblázat sorolja el Németh pályafutásának „Állomás”-ait.
Elkerülte a figyelmemet. De – így igaz – átsuhanni is rajta:
képzeletelállító. A magyar szellemi élet tablójaként.
6/215. Flóra…Német Homályból homályba címmel
összegyűjtött emlékezéseit olvassa. Nem győzve ámulni Laci őszinteségén és
igazmondásán…Laci fájdalmasan összekülönbözött rengeteg olyan emberrel
is, akik láthatóan a javát akarták…
6/294. A művész pedig mi más, mint örökké kérkedő, fitogtató? És
nálunk legjobban tán a protestánsok. Ady. / Szemben a szemérmes Babitscsal./
Szabó Lőrinc! Németh olyan erejű alkotó, hogy ahányszor olvasom, elkápráztat.
De hányszor elismétli, ezt tettem, azt tettem, és a világ csak bántott. Ezt
ontják az Új Írás-beli Naplói. És a strindbergi / még egy protestáns! /
megdöbbentő kitárulkozása, lenyűgöző, végül is ezzel győz.
6/381. Az Irgalom modellje Flóra. De hisz ez tudott dolog!
„No persze csak karakter. Meg könyörületessége! Antigonéi.”
7/66. Németh Emberi színjátéka. Sose olvastam, most kezdtem
bele; a kitűnő kezdet végig rántott a / Szabó Dezső ihletésű/ részeken is
– gyötrődve.
7/161. Még főzni is szívesen főzött Németh / valahányszor
kettesben laktunk, sőt „bujdostunk”/, rám hagyva – de szemmel
tartva azt is – a terítést, a tálalást.
7/169. Petőfi centenáriumára döcögtünk túlfűtött vasúti kocsiban,
Kiskőrösre, korabeli sivár vidéken.
-
Miért közlitek ti oly szívósan Németh-től az Iszony-t
is? – fordult felém, a sivárság elűzéséül, Révai.
-
Mert remekmű – mondta Déry, fölmentve engem, hogy
méltó választ adjak…Csönd lett a fülkében, ahol Gerő is ott ült. Csönd a
szellemi légkörben is…
7/242. Fél
hétkor Illés Endre, Németh még könyvben kiadatlan tanulmányainak
megjelenhetéséről – Aczél ellenzi; támogassam majd, ha itt
lesz…megkésve Aczélék…Később Németh kiadatlanjairól szólva. Aczél
már elfogadná, hogy az Akadémia adja ki szűkebb keretben – 5000 példány.
Illés ragaszkodik a Szépirodalmihoz…Még a kapuban is folt a vita. Jóval
tizenegy után.
8/45. Írásos
beszámolójában, de a szóbeliben még nagyobb meglepetéssel ábrázolta Németh,
hogy első / és egyben utolsó/ találkozásunkkor Rákosinak milyen ingerülten
becsmérlő szavai voltak rólam. Még a Puszták népéről beszélve is!
„Abban nincs útmutatás!” Nem tartott egyenes embernek. Annak idején
egy fogadáson – karon fogva vezetett Vorosilov elé: „eto bolsoj
vengerszki piszályel!” – és méltó lettem a bizalomra? Németh aggódó
meghökkenésének alapja: abban a hiszemben élt, Rákosi becsül, kedvencei közé
sorol. Szobájából kijövet, Némethről oldódott a szorongás, hogy a népiek soron
levőnk emlegetett koncepciós pörében Veres Péter mellett ő lesz a fő
intellektuel. Engem látott e társas polcra emelkedni.
8/53. A Magyar
Nemzetben a Németh Lászlóról – az ünneplésére – írt versem.
Meglátszik rajta, mennyi idő alatt készült…A megemlékezések bizony
szégyenletesen tartózkodóak. Amennyi plusz, annyi mínusz…
8/88. Németh
művészi zsenijét két forrásból is táplálta a természete, ahogy ő ismételgette:
a szüleitől örökölt, benne örökre összeférhetetlen gének /”Rideg”
türelmű paraszt apa, hiszteroid „nagy”-polgári anya./ A kíméletlen
fölhasználása a könyörtelen anyagszerzésnek.
8/125. Akit
Németh László megközelítésétől még mindig a mélymagyarság inkább lírai, mintsem
szaktudósi elmefuttatásai távolítanak el, kitörli emlékei közül, hogy Németh az
után adott fegyvertársi tisztelgést Babits Mihálynak, amikor az már
ország-világ előtt „pajzzsal és dárdával” kelt harcra e szemlélési
mód ellen…
Vannak, akiket a
történelem azért helyez közel egymáshoz, mintegy hallótávolságban, hogy az idők
múlásáig vitatkozzanak. Petőfi és Arany kar-karban lépdelik a halhatatlanság
útját. Kossuth és Széchenyi újra és újra szembe fordulva, meg-megállva is
megszakíthatatlanul a kezdeti hévvel cserélik a véleményt. A mi érdekünkben.
Tőlünk várva a helyeslést. Az egyeztetést is.
8/168. Különös
áttétel: ha szavahihető ember ismétli meg, s képtelen rágalom is hitelt kap:
valamelyest legalább. Naplójában Németh László / ma olvastam/ lejegyzi egyebek
közt Rákosinak azt a rám acsargó mondatát is, hogy Párisban Gerő szemináriumát
hallgattam. Ebből már az sem igaz, hogy Gerő ott szemináriumot tartott
Orbán Ottó / 1936 -
/
7/239. Orbán
Ottó könyve: oly igényesen szellemes, hogy épp érezteti végül a komolyabb
gondolati tartalmat.
Itt a
vers, a versed mása,
dúlt
idegzet, Kölcsey,
itt a vers, hogy haldoklása
közben nyelvét öltse ki,
mert hiába az új század,
ha a régi a gyalázat…
Hiúságok hiúsága,
hogy a nyelv versben beszél;
élteti még a rögeszme,
hogy nélküle odaveszne
az eleven szalmabáb.
Legyints rá, és menj tovább!
Orbán
Ottó: Vanitatum vanitas
Osvát Ernő / 176 – 1929 /
1/13. Az általa
szerkesztett Nyugat legutolsó számának egy verset küldöttem postán…A vers
megjelent azonmód, ahogy én leadtam. Másnap felhívtam Osvátot. Megkérdeztem,
jónak találja-e így kihagyás nélkül a verset…- Dehogyis tartom jónak!..
Én kínlódjam minden alkotás legkínosabb, legidegőrlőbb oldalával, a javítással,
és ön vágja zsebre a dicsőséget? Tanuljon meg javítani!...Küszködjön,
szenvedjen…Nekem más dolgom is van…Harmadnap reggel olvastam a
halálhírét. Magamra maradtam.
Lassú
szekérről melynek zörgését felissza nyugvó őszi por
egy férfi
nézi a tájon élete múlását
mintha
halálos elitélését hallaná olvasni: néz a messzeségbe értelmetlenül!
férfi ő és
könnye mégis majd kicsordul a fényes gyeplőszárra.
…
Hirtelen
emlékeznie
kell
Thière városára
hol
egy vasárnap járt
…
néz a
messzeségbe értelmetlenül! – s csak könnyei folyásán
érzi, hogy
él, mint egy rossz emlékben.
Illyés Gyula: Elégia, Nyugat, 1929. II. p:511.
1/170.
Megtévesztheti az embert: Osvát egy sereg rendkívüli tehetségbe ömlesztette át
erejét: ereje nem veszett el, méltó helyen feszült remekművek teremtésére. A
kép azért megtévesztő, mert Osvát erejének java mégsem tehetségek működtetésére
ment el, hanem azok felfedezésére, vagy még inkább helybe állítására.
Termelésüket igazánból már alig figyelte, alig élvezte, ennyire önzetlen volt.
Csak működésük érdekelte, a működés zavartalansága, a rend, a tiszta helyzet, a
munkára pezsdítő légkör.
1/243. Azt már
láttam – tréfálkozott Osvát -, hogy az egyik szép nő a másik nőről
elismerte, hogy szép. Láttam – ritkábban – költőket is elismerni
egymást. De hogy az egyik szocialista a másikról elismerte volna, hogy az is
igazi szocialista, azt még nem láttam.
2/344. Mikor
meghallottam, hogy a kor legnagyobb szerkesztője – Osvát – igen
kedvezően emleget, és vár, zavarba estem…
5/79…a
Helikon versenytársává nőtt a Nyugatnak, mely Osvát halála után egyre kevesebb
sót és nedvet kapott a pesti talajból…Az egykori szép nyugatos
„egység” szakadozott…
5/355. Azt
szinte percre meg tudnám mondani, hogy a vasárnap délelőttnek melyik negyedében
ültem egy kávéházi asztalnál Osváttal, vagy hogyan fordult a szürkület estébe,
amikor az Andrássy út ligeti részén járkáltam elfáradhatatlanul József
Attilával…
Pázmány Péter /
1570 – 1637 /
6/391. Pázmány
nyelve. „Vastagíts engem Úr Isten, szentlélek malasztjával.”
Latinból fordít, Kempis tamásból. Ott így hangzik: „Confirma me, Deus,
per gratiam Sancti Spiritus.” Az eredeti szöveg világítja meg a fordító
eredetiségét. A vastagítás itt /és a 16. században/ erősítést jelent. Törvényszerűen,
mert másutt is így lelem: „Fiam, vastagon állj és én bennem
bizakodjál”…itt író kezeli a szót, a művész megingathatatlan
fölényével…
Ennek a
magyarosságnak jellegzetessége, hogy szinte tapinthatóan izmos; oly
emberközeli, hogy valósággal testi. „Szüvednek soványságát békességgel
viseljed”, ez az áttétele annak az elvont, írástudói mondatnak, hogy
„ariditatem mentis patienter suffere”; hogy írástudatlanok, a
szószékre bámuló bocskorosok is megértsék.
Nagy betegség
jele, ha egy anyanyelvet „újítani” kell. A nyugati nyelvek rendezése –
jellegzetességük föltárása a törvényszerűségig – a reneszánszban indul
meg s a barokkban. Pázmány idejében már kész. Mi azért nem rendezhettük
idejekorán, mert az ország sem volt rendben. Holott lám, megvolt még bőven az
anyag. Ha nem újítani, hanem folytatni lehetett volna!
Pekár Gyula / 1867 – 1937 /
1/237. Pekár
esztendőkig sajátítgatta, ülte meg Petőfit a hasonló nevű társasági székében.
Ártott ez Petőfinek? Ijesztő volna csak elgondolni is, hogy Petőfi olyan gyenge
lábon áll.
…az
anyagi Magyarország megszállt részeinek ádáz pusztításával párhuzamosan egyre
vakmerőbben folyik a merénylet-hadjárat a szellemi haza kirablására, nemzeti
értékeink aranyfajsúlyának az ellopására…ez magyar létérti harcunk
viharos képe…
Pekár
Gyula: Nemzeti értékeink megvédése. Koszorú. A Petőfi Társaság Közlönye. 1936.
április.
Petőfi
Sándor / 1823 – 1849 /
1/168.
Száztizennyolc évvel ezelőtt éppígy virrasztva várták az emberek a nagy
óraütést, mint ma…
Petőfi Sándor
született meg, 1823. január első napján. A naptárban csak egy új év, de a
magyarság életében egy új korszak nyílt ezzel a nappal.
A magyar nép
lelke kapott hangot. Mintha néma szólalt volna meg. Később az a fiú mondta el
legvilágosabban, mi fáj, mi kell a magyar népnek, mitől lenne boldog.
1/383. Petőfi
Kétféle tanulság
A költő örökké
az eszményt követi
A politikus
megalkuszik – nem az eszménnyel, hanem a körülménnyel
Tartsunk ki?
Alkalmazkodjunk?
/…/ A napló-szerkesztő
kihagyása. B.G.
Ellentétben
voltak, s mégis nehéz őket ellentétbe állítani. Mindkettőnek igaza volt. Kossuth
– későn jött rá? Petőfi – nem alkalmazkodott.
2/496. Mi volt
Petőfi legnagyobb ereje? Hogy – szinte már kamaszfővel – remekül
tudott szerkeszteni. Már zsengéi…is hibátlanul kerekek…S Ady
legnagyobb ereje? Ugyancsak a szerkesztés…Petőfitől tanulta? Nyilván.
Ahogy a hazafiságot is…A nagyok a nagyot – a mélyet – veszik
át, s adják tovább.
…Az
igazi világirodalom-történet ezeknek története. A nagyoké, akik folytatják
egymást századról-századra, s kezet nyújtanak egymásnak a népek feje fölött.
Babits Mihály: Az
európai irodalom története
3/222. Az
apostol Petőfinek leghosszabb verse. Más szempontból is talán a
legérdekesebb műve…A magyar irodalomnak az a rendkívüli ajándéka Petőfin
át, hogy talán a világirodalom nagyjai között ő az egyetlen, aki nemcsak óriási
költő, de óriási példakép, óriási jellemkép is lehet. Közrejátszik ebben talán
fiatal kora is, hogy oly bátran, frissen, ifjan ment a halálba, hogy nem kapta
meg az életnek a nagyobb próbáit. Hogy jellem és költői nagyság, nagy jellem és
nagy költőiség mennyire eggyé vált benne, arra éppen Az apostol idején
szolgáltatta a legnagyobb példát.
3/415. Mi
tökéletesen véljük ismerni Petőfit…de senki sem látta a kortársai közül,
hogy ki is ez az ember…Kivéve egy embert, azt, aki egy sorát nem olvasta
Petőfinek. A lenyel származású Bem…Petőfinek és Bemnek az együttdolgozása
ideális együttdolgozása a szellem és a tett emberének.
4/24. Petőfi
verse Arany Jánoshoz, olyan fiatalos őszinteséggel árad a szívből, hogy már
puszta lendületével elragad…vajon ki kap levelenként borostyánt? Ha
aprólékosan nézzük: a kép suta. A dicsőség borostyánja is csak koszorúban
képzelhető el. Legfeljebb kisebb, ösztövérebb a koszorú, de mégis koszorú: egy
levél meg sem álla homlokon…azért remek, mert valójában ez van mögötte:
mi csak megalázó forintokban és nyomorúságosan kiizzadt cikkecskékben kapunk
elismerést, de terád, testvér, lám egyszerre dől a zacskó arany, az akadémiai
himnusz, a rögtöni kinyomatás, az országos taps…még a reális vers sem a
talajszinti realizmussal győz. Azzal, hogy mindig mélyebb képet ad.
5/174-175…Petőfi
nagy szava nem pusztába hangzott. Azaz sose hangzott el a híres pusztaság
ilyen, már-már reménytelenül néma zugaiba is…a politikai líra lángelméi
– Petőfi, Ady – páros szárnya az emelkedésre…
5/242. A
növények cserekereskedelmi fokon érintkeznek egymással és a világgal. Azért oly
páratlanul merész Petőfi hasonlata:
Kalmár szellő jött a szomszéd mezőkről
S vett a füvekből édes illatot -
És adta tovább
– kinek? Olyan érzékletesen senki másnak, mint a fiatal költő orrának. Mi
haszna volt a vásáron? A halhatatlanság dísztáblájára került.
8/159. A
paprikás csirke – tejföllel, galuskával – műveltségünk emelkedő
csúcsa. Ez volt kedvenc étele Petőfinek is. Hessentgetem, de mióta újra
rábukkantam erre az adatra, közelebb áll e réven hozzám a
Szeretlek
kedvesem.
Petri
György / 1943 – 2000/
7/139. Este
Petri György jön át, írjak alá egy nyílt levelet Kádárhoz a cseh „polgári
aktivisták” elitélése ellen. Gondatlan, stílustalan fogalmazás / Ilyen
pleonazmussal rögtön: „ véleményünk és meggyőződésünk szerint” /.
Ki fogalmazta? Kitér előle. Kik írták már alá? Kiderül, hogy csak alá fogják
nyílván írni: Vas István, Weöres, Donáth Feri bácsi, Hegedűs András. Készséggel
csatlakozom, ha tudom, komoly-e az ígéret és átsimítják a formát. Stb. Holnap
majd visszajön.
7/143. Petri
egyáltalán nem jött. Az álom sem, hajnalig…Zelkhez nem mennek, mert mint
beteget nem zavarhatják. De „Vezér Erzsébet is aláírja.” Aki engem
még a Zsolt-kottéria tagjaként társaságban – hivatalos értekezleten-
rongy embernek nevezett, mert „otthagyta a zsidó feleségét”.
Pilinszky
János / 1921 – 1981 /
5/397…Czine
hozza Pilinszky háromoldalas szövegét a mi N. László rádiósorozatunk számára.
Ella és a lányok ellene. / Fő mondandója, mennyire szerette őt N./
Naiv-ártatlanul leírja: „Szeretett és szerettem.” Ez félreérthető.
Mert N.L. nagyságának szinte egyik adalékául említi Pilinszky kettejük már-már
gide-i, wilde-i kapcsolatát, homályban hagyva, amit éppen félreérthetetlenné
kellett volna tenni…így megírva / és a mostani hazai légkörben közzé
téve/, nagyon is N.L. akarata ellen volna.
Vásárhelyen
találkoztunk 1947-ben, amikor az Új Hold írócsapatával együtt ő is
elmondta egy-két versét a városháza dobogóján. Másnap ő s Nemes Nagy Ágnes
külön is fölkerestek: finom muzsikus arc, rendkívül vékony csontok, a nagy
szenvedő lélek s kisfiús magatartás résztvevő keveréke…Gyönyörűen olvasta
a költeményeit…
Németh
László: Homályból homályba II. Magvető, 1977. p:159.
6/139…nagyon
szeretem és sokra becsülöm Pilinszky Jánost. Csaknem húsz évvel fiatalabb
nálam. Több ideje marad, mint nekem, hogy élvezze a kitüntetést. Kérem tehát,
vonja vissza jelölésemet / mármint William Jay
Smith, a Nemzetközi Neustadt Irodalmi Díj ajánlója. B.G./
és támogassa az
övét.
7/223. Az angol
követség magyar irodalmi estjének szünetében Pilinszky átjött a termen s az egész
szünet alatt megrázóan panaszkodott s kért tanácsot. Miről, miért? Napokig
sajtoltam az agyam, hogy csak egy mondatra visszaemlékezzem; hasztalan. Ma
ébredéskor egyik pillanatról a másikra szinte mondatról mondatra úgy
szolgáltatta a fejem, hogy gyorsírásba diktálhattam. A már-már tűrhetetlen
depresszióról mondta el tüneteit, én a vigaszaimat, tanácsaimat. Naponta már
reggel munkára kényszeríteni a tollat; mint az egér fogait.
Révai
József / 1898 – 1958 /
2/371. Egy
fogadáson, a gazdagon megterített asztalnál Révai mellett
ültem…Kedélyesen poharaztunk, de élesen vitatkoztunk. Megállt a hátunk
mögött Illés Béla. Neki nyilván más asztalnál volt helye, egy alacsonyabb
rangfokozatúnál, s így itt nem ülhetett le. Mihelyt megláttam, abba hagytam a
beszédet; feléje fordultam, mondja ő a magáét. Révai azonban befejezte a
kettőnk társalgását, s csak aztán vetett egy kellemetlen tekintetet Illés felé!
- Ha nem
zavarom, arról kérném Révai elvtárs véleményét…- s belekezdett valami
cikk megírásának vagy meg nem írásának ismertetésébe.
- Zavar –
mondta Révai a mindkettőnknél idősebb Illésnek. S ez bólintott, s elment.
Elpirultam, hallgattam.
7/69. Illés
Endre újra kifestett, átrendezett lakásában…Révai kerül – de hogyan
is – terítékre; szellemi kannibál lakoma. Mindenki tud kihasítani valamit
belőle. Bandi azt tudja róla /Kassáktól/, hogy fiatalon festette a száját. Én /
de kitől is? /, hogy bal csuklóján aranyláncot
viselt. Átrendeztette a rózsadombi autóbusz vonalat, mert zajosnak
találta. Elemeltette / ez a szó/ Sárközi 48-as könyvtárát a
Györffy-kollégiumból. Egy anyagból csináltatott angol szabású raglánt és
Lenin-sapkát. A közmondásos gorombáskodásainak esetei / Illés Bélával,
Rajkkal/.
8/93. Egy-egy
politikussal – Révaival például – azért nem lehetett egy padba
ülni, mert kiket-miket ültetet ő bizalmas közelébe.
8/100
Közép-termetű, vékony végtagú, de hatalmas hangú – népszónoknak is nagy
hatású – férfi volt, jó arcú, jó mozgású férfivá alakult a hajdani
– mondhatnám, a nálunk egyedüli – expresszionista, sőt már-már
dadaista költő. Kapcsolatot teremtendő a tömegekkel, a szószéken ingujjra
vetkőzött…Hol volt az ő karizma és mellkasa Veres Péteré mögött. S
mintegy az öröksége a dolgozók honához…Révainak távolságtartása volt a
moszkvai bennfentesek hűvössége a hazai gyorsforralású irányadók, de a
„moszkoviták” ellenében is.
8/122. Hajnali
ébredés. Rossz álomból. Révai Józsefről. Még most is itt kószál az életem
– aluljáróiban.
..nevetséges
lett volna…a „pártirodalom” fogalmát…Illyés Gyulára
vagy Veres Péterre alkalmazni. Az irodalom pártszerűségéért…vívott harc
nem zárja ki, hogy legyenek „útitársaink”…a szövetséges írók
türelmes nevelése: ez volt az az ideológiai folyamat, amelyből…a
pártirodalom kialakult.
Révai József: Irodalmi tanulmányok, Szikra, 1950.
Sarkadi
Imre / 1921 – 1961 /
3/99. Két éve
halt meg. Ismerik a körülményeket. Egy vidáman eltöltött este, mélyen az
éjszakába nyúló este után, ahogy jókedvű társaságával egy festő barátja hatodik
emeleti műterméből távozóan voltak, már jól lent a lépcsőházban, ő egy
gondolatra fölhökkenve hírtelen visszafordult az ismét elhagyott lakásba. Mire
barátai az utcára értek, már ott volt ő is a kapu előtt, megelőzve őket holtan
széttárt tagokkal, szétloccsant koponyával…Két villanypólus szikráztatta
egyéniségét, Okos volt. És megvetette az okoskodást…Dózsa György szelleme
lakott benne társbérletben Krúdy homokfutón vágtató hőseivel. A részegeket
angyal, a hívőbbeket Szűz Mária vezeti. Mintha ilyen célzattal ivott volna.
Komolyan, szinte elvhíven ivott…tévedéseiben is mennyire makulátlan volt.
4/282. Ha
Sarkadi Imre élne, s félórát elbeszélgethetnénk az Oszlopos Simonról, félnapi
munkája után talán a korszak
legránkvalóbb darabját játszhatnák a színházaink. De én ötpercnyi
vonalegyenesítést helyette is elvégeznék. Az utolsó jelenetben Zsuzsi nem öli
meg Jánost, csak megszúrja. A kezéből kicsavart tőrt – némi cinikus csönd
után – sorsa összefoglalása után – János döfi magába. A további
maradna változatlan.
Schöpflin
Aladár / 1872 – 1950 /
1/114…Schöpflin
kitűnő könyvének olvasása közben. Micsoda ragyogó távlatokat nyitott ő,
valahányszor eszmeáramlatokat kellett ábrázolnia, s nem alakokat, eredményt s
nem / szörnyű szó/ irodalompolitikát. Kortárs irodalomtörténetet, hogy még egy
képtelen ötlettel szolgáljak, tulajdonképpen nevek nélkül kellene írni. Akár a
modern festményeken, itt is a kép egysége a fontosabb. Schöpflin pompás
Corot-tájakat festett, ám a szemlélő ismerős szakállakat és bibircsókokat
keres, mint egy Fantin-Latour csoportlépen…Nehéz mesterség, tiszteletet
érzek iránta.
Somlyó
György / 1920 - /
4/69. Estefelé
Somlyó / telefonálásomra/ a regényével. – Hány éves is vagy? Ötvenhárom.
– Olyasféle tisztelettel bólintok rá, néma sajnálkozással szinte, mint
mikor húszévesen hallottam ilyen életkort. Gimnazista ideje óta ismerem. Belém
villan hajdani beszélgetésem Tersánszkyval Osvát temetéséről jövet; a magva:
elvégezte a dolgát / vagyis „eleget élt” /. Ötvenhárom évesen halt
meg. / Akár anyám./ Az időnek ezek a darabjai egymásba szaladnak, megpörgetnek,
úgy megszédítenek, hogy most nem is tudom, hol a helyem. Beszélgetésünk
anyagából: a franciák, így van, nem olvasnak verset, de csak Párisban évente
kétezer-ötszáz verseskönyv jelenik meg.
Sütő András / 1927 -
/
6/80. A
jelenkori magyar irodalom egyik legnagyobb vigasza Sütő András. Azt lehetne
hinni, hogy bizonyos lévén a karátban, most már könnyen kezeli az anyagot, az
ércet. Egyre szigorúbban; igényes ösztönével a mind keményebb kőzetet
keresve…Hovatovább egy világ nézi kezed munkáját.
7/42. Sütő
András és Éva, s velük Csoóri, Kósa, hírtelen összeütött hideg vacsorán.
Fölemelő, szívmelegítő s közben váltakozva komoly és tréfás – egy percre
el nem akadó – beszélgetés csaknem éjfélig…És az erdélyi helyzet.
És András kitűnő nyilatkozata a Négy évszakban…Sütő András szinte
a maguk védelmére védett meg engem, mosdatott az alól, hogy – fasiszta
vagyok…András Bécsbe tart, átvenni a Herder-díjat. Erre még pezsgőt is
bontottunk, Sándor paraszti ujjaira bízva, hogy a műanyag dugó bonyolult
drótozatát gyorsan és szakszerűen levegye.
Szabó Cs.
László / 1905 – 1984 /
4/253. Az a
fajta kritika hiányzik, amelyet – a nagy örökségként – Halász,
Szerb, Németh, Illés, Cs. Szabó tartott európai szinten; amely egyszerre volt
magvas is, élvezetes is; könnyen olvashatóan nehezet közlő. Kecsesen érdeset
mondó. Mai kritikusaink egy része a könnyűt…írja
nehézkesen…végig-olvashatatlanul.
6/58. Szabó
Miklós, a rádió historikusa, aki az én ajánlásomra járt Londonban Cs. Szabónál,
s vette magnóra emlékezéseit. Művelt és okos, tárgyilagos fő. Miért nem jön
haza Cs.? Magányból még nagyobb magányba.
Szabó Dezső / 1879 – 1945 /
5/176. Féja
elsőül sebzett meg vélt vagy így-úgy indokolható okkal, de mindig Szabó Dezső
vívó heveskedéssel…
8/42.
Bartók…levelét közli a Magyar Nemzet, amely véletlenül csak most került
elő Szabó Dezső poros hagyatékából. Kap ez a levél még valaha is figyelmet,
vagy csak újraközlést is? / Megjelent a Szabó Dezső Emlékkönyvben. Budapest,
1993. Szabó Dezső emléktársaság kiadása. Összeállította: Szőcs Zoltán. – A
szerk. / Álljon már csak azért is itt. A hatvanadik évfordulójához ért
Szabó Dezsőt üdvözölte így a fél lábbal már végső vándorútján álló Bartók.
„Az Elsodort falú
20. évfordulóján jól esik látnom, hogy tisztelői Önt életének nagy fordulóján
szeretettel s megbecsülésük jeleivel veszik körül…Adynak szerepe csak
bevezető volt a népi művészetek megbecsültetéséhez, s a magyarságnak lassú, de
biztos szakadatlan felemelkedését jelentő életharcát betetőzte Ady s néhány
kortársa működése. Ebben a nevelőmunkában igen nagy része volt Önnek is, aki
regényeivel, novelláival s rengeteg sok tanulmányával az egész magyar életre
kiterjedő bírálataival több mint 30 éve mutat példát…
Igaz
tisztelettel:
Bartók
Béla”
Szabó
Lőrinc / 1900 – 1957 /
1/77. Szabó
Lőrinc telefonál: üdvözlő távirat Gömbösnek, írjam alá – nem…Lőrinc
ragyogó arccal jön: a kormány feloszlatta a képviselőházat. „ Na lesz
reform?” Lehet. Aggodalmam a német orientáció miatt…
1/361…Lőrinc
„igazoltatása”. Vallomását olvassa, szégyenlem, hogy annyi
odaadással – ügyésze Bródy László eltiltást kívánt…vissza Lőrinc
tárgyalására. Tanúvallomásom, aztán Zilahyé, Gellérté és Gergelyé, aki –
bár semmit nem tud – elvet fejt ki, hogy nagyobb tehetség nagyobb
büntetést érdemel! Hosszú várakozás. Döntés: beszerzik a hírlapi cikkeit is.
Bemegyek, nagy vita a „bírákkal”, riportok miatt marasztalnak el
egy költőt?… Este Rákosi, Gerő, Révai. A cikkem sokat ártana
külpolitikailag, azt lehetne kiolvasni belőle, itt ölik, üldözik az értéket.
Hát nem? Ők nem! Akkor máris elértem a célom, nem ragaszkodom a közléshez. Tehát:
sem Szabónak, sem Némethnek nem eshet baja…S a megélhetés? Rákosi:
„Arról valahogy gondoskodni kell”. A Csillag ügye – tömeglap?
Nem.
1/363…Lőrinc…elolvassa
a holnapi tárgyalásra készített védekezést. Eddig magam is úgy próbáltam
melléállni s védeni, hogy egy kicsit felelőtlen gyereknek ábrázoltam. Most
érzem, hogy lelke mélyéig őszinte volt, s a maga álláspontján igaza is
lehetett: teljesen apolitikusnak nevelte magát…gyermekes
tárgyilagosságával is küzd. Megható, s épp ezzel igazolja, hogy tárgyilagosságának
van igaza.
2/41. Le a
kalappal minden mesterteljesítmény előtt. Szabó Lőrincbe elsőnek R. vágott bele
– ahogy mondják – a Vezér című vers miatt, hogy Hitlerhez
szólt, 1928-ban!.. Megrendülten néztem a döfést, ez után nem áll fel. Felállt.
2/80. Németh mondta
ki a legjobb meghatározást az urbánusok és a népiesek pörében. Népies a
„gyűjtő” a parasztian „szerző”. Szabó Lőrinc volt a
példa. Éppígy itt állhatna Márai és Cs. Szabó is, ezen az alapon.
2/473. Major,
telefonon, előadják a Pereskedők-et az Andromachéval, ha
átjavítom Lőrinc fordítását. Rövid vita, ha nem, fordítsam le újra. Csak a
színház példányán lesz javítás.
3/259. Szabó
Lőrincnek az óriási érdeme az, hogy az őszinteséget a mi színvonalunkra tudta
emelni. A múlt század költői is őszinték voltak. Majdnem hitvallásuk volt az,
Adynak szinte a vezérelve…sokat lehetne még beszélni arról, hogy mi
mindenben nem tudtunk elég fényt sugározni Szabó Lőrinc költészetére…még
mindig a tollamban volna egy igen hosszú tanulmány, például az ő ritmusáról…Semmiért
egészen című verse a maga kegyetlenségével igen mély emberi, őszinte
indulatot fejez ki…
4/44. Esik szó
Szabó Lőrinc pályavégző műveiről. Nem olyan mértékben, ahogy a két
világirodalmi remeklés, a Tücsökzene és a Huszonhatodik év jogot
tarthatna rá. Ahogy az öregedő Vas István és Jékely Zoltán lírájának
befogadásával is adós még az irodalmi köztudat.
4/121. Tegnap
egy férfi Flóra / régi/ intézetének portásánál középnagyságú bőröndöt tett le
kettőnk számára. Itthon kinyitva: különféle nagyságú borítékok, azokban
levelek, fényképek, versfogalmazások. Tetejükben lezárt borítékban Szabó Lőrinc
néhány sora. „Kedves Marianne” megszólítással arra kéri címzettet,
hogy ezt az utazótáskát húsz év múlva adják át „Illyés Gyulának”.
Az írás kelte 1954. december.
Lőrinc levelei
Erzsikéhez és Erzsike levelei Lőrinchez Klára levelei és fényképek,
följegyzések. A leveleket nem nézzük meg – nekem van fokozódó
ellenérzésem, hogy behatoljunk mások titkaiba. Adjuk át az egészet Klárának?
Nyilván földúlná. De hisz hagyhatta volna Lőrinc őneki is. Bezárjuk a bőröndöt,
gondoljuk meg a teendőt…
Lőrincnek
nyílván célja volt, hogy nem semmisítette meg ezeket az iratokat…
4/127. A hajnali
gyötrődés magva ma is Lőrinc hagyatéka: fölbonthatom-e? Erről nem ír. De
enélkül hogyan határozhatok? S nemcsak a kíváncsiság – a pletykaszomj -
hajlamosít arra, hogy elolvassam a leveleiket?…
Szabó
Lőrinc és Korzáti Erzsébet levelezése a Magvetőnél jelent meg 2000-ben.
4/145. A költői
dicsőség sovány, vékonypénzű. A család drámaírásra bíztatta Szabó Lőrincet.
Ellenállt. Nélkülözve is fejedelemnek érezte magát a költészetben. Minden más
műfajt lenézett. Csak annál jobban, ha irigyelnie kellett. A dráma törvényeit
még megismerni sem akarta, távolról sem. Írt egy rövid jelenetet Petőfi 1923-as
évfordulója alkalmából. Sosem emlegette, könyvben sem publikálta. S most
Osztovics Levente bevette a XX. századi legjobb magyar egyfelvonásosok közé.
4/304. Lőrinc
azzal mondogatta el nekem szerelmi történeteit – eseteit-, hogy azok
rugóit kellene kibontani egyszer, s azáltal fölmentést szerezni. De ha abba
kezdek, végleg szétszóródik a nagyobb vállalkozás: a magyar anyanyelvűek
„sorsanalízis”-e / még Szondi értelmezése szerint is./
4/413. Most
kóstoltam bele Lőrinc háború utáni naplójába, levelezésébe…nem tudnék
olyan intimitásokkal szolgálni, mint Lőrinc. Mert hisz neki gyönyörűség
volt…Lőrinc imádott írni, az ujjbögye is élvezte.
5/67. Szabó
Lőrinc hetvenöt éve született. Mi, kortársai ezt úgy érezzük, mintha velünk
öregedett, ért, azaz „fejlődött” volna. Holott csak a tudatunk
fejlődött…A nagy művek olyan módon gyémántbányák, hogy minél több
szakértelem hordja föl a kincsüket, annál több marad bennük értékesíthető,
kimeríthetetlenül kifejthető…
5/90…Szabó
Lőrinc a rossz idegzetét csitítandó országfutó volt, menetrendek és randevúk
foglya. Folyton az órát nézte…
6/36. Ilyen
szellemi élet sem volt sok Európában, mint nálunk a század második felében. A
korszak legtehetségesebben újítóan igazmondó – tehát forradalmi –
alkotóit a hatalom vette ki az irodalomtörténészek és esztéták kései közül. Még
Aczél politikus pajzsán s még a legutóbbi időkben is kopogott a kő / hogy ne
golyót mondjunk/, amiért életben tartotta a nemzet két vitathatatlan szépírói
lángelméjét? Németh Lászlót és Szabó Lőrincet.
6/67. Kéziratban
Kabdebó könyve Lőrincről 1945 – 54 közt.
B. részletes
emlékezése. Hogy is volt, amikor ő kilépett /Zsolt Bélával és Kárpátival
együtt/ az Írószövetség vezetőségéből, mert az fölvette Szabó Lőrincet.
És szinte
kérkedéssel részletezi, változatlanul megőrizve buta / államtitkári/
fölényeskedését, pusztán azért, mert hisz aztán Lőrinc őt előre köszöntötte, s
bár ő nem fogadta azt, még később már elfogadta a közeledését. S végül
kérkedeik: többször is vitáztak.
S mert Lőrinc
alázatos is volt, ő úgy őrzi a maga hitványságát, mint megbecsült kincset.
A
közoktatásügyi államtitkár 1947-50 között Bóka László / 1910 – 1964/
volt. B. G.
6/87.
Gratulációk a Jogaink-hoz…” Olyan erővel mondtad ki az öreg
ember tobzódó önzését, mint Sz. L. a szerelmi önzést a Semmiért egészen-ben.”
Most merült föl bennem a kétely: saját maga önzését mondta ki oly megragadóan
Lőrinc? Mert én ugyancsak nem a magamét. Egy általános érzés kifejezése volt a
gondom. Művészi tehát teljesen…
6/145…beszámoló
a tegnap látott Különc-ről…
Hideg fogadtatást
várhatok hát a pesti szellemi élet részéről. Igazolni fogja, hogy nem tekint
pesti szerzőnek. Az urbánus-népi vita elevenedik meg a darab körül.
Flóra ezek után
még jobban tart a pécsi bemutatótól. Hisz Juhász is megmondta: Lőrinc
„rehabilitálását” nem engedik fölvetni sem.
7/30. A rímek
alaptermészete a századfordulón az utcalányoké. Állnak a megszépítő túlsó
sarkon s kacsintva ajánlkoznak, átjöhetnek-e karon fogni a meg-megállt ihletet;
hogy elvezessék az agyonhevert kanapéra. Szabó Lőrinc ezek ellenvédekezett.
– Épp Lőrinc!
7/37. Miskolcról
56 októberében Szabó Lőrincet s engem Virág Pál hozott föl, igen készségesen, a
még harcoló Pestre…
7/123. Szabó
Lőrinc nem irodalmi munkával tartotta el proletár-nívón önmagát, polgári fokon
családját. Mintha énekelni gályára vetették volna.
7/216. A
Pesti Naplónak azt a lappéldányát, amelyben Szabó Lőrinc A Vezér c. –
a vád szerint / az akkor még ismeretlen/ Hitlerhez írt – verse 1928-ban
megjelent, kézből kézbe nyújtva megmutattam, majd fénykép-másolatban magam is
köröztettem nem sokkal a vád fölmerülése után a vád legnyomósabb tollú leírói
közt…E nyilván különösen jóízű marnivaló megismétlésének számba vétele
mindmáig nincs lezárva. Hogy hol volt 1928-ban Hitler? / A „vezér”
akkor Mussolini volt, akit éppenséggel nem Szabó Lőrinc ünnepelt versben
vezérnek.
7/228. A ma
nyolcvanéves Lőrinc sírjának megkoszorúzása…A halott, aki itt
nyugszik…nyugtalan halott. Még mindig nincs a maga helyén. Máris
nyugtalanítóan mozog, emelkedik. Tíz év múlva tán már egeket kér. Száz év múlva
pedig, beigazolja az 1957-es jóslatomat: a század legnagyobb magyar költőjének
helyét vívja ki.
7/240. Esti
olvasmány: Lőrinc hatodfél lapnyi naplójegyzete utolsó találkozása Babitscsal.
Fagyasztó s mégis lenyűgöző remeklés, épp azért, mert annyira keresetlen, hogy
hevenyészett szinte. Az ösztönös stílusérzék vizsgadarabja.
8/70. Este
tv-film az 1945-ös irodalmi életről. Milyen boldog az emlékezgetésük is.
Miközben Szabó Lőrinc börtönben volt, Némethet a rendőrségről kellett kihozni.
8/174…mi
is történjék a nem kicsi vulkánkoffer tartalmával: Szabó Lőrinc és Vékesné
Erzsike szerelmi levelezésével…Továbbadni – hagyományozni –
zárt letétként esetleg az Akadémiára azzal, hogy 30-50 év múlva, amikor
Erzsikének nem a fiát, de unokáit sem sértheti a levelek nagyon is meghitt
hangja? Okos eljárásig most sem jutunk.
8/193. Halála
évében – vagy eggyel előbb – Szabó Lőrinc válláig sem érő
facsemetével jött be hozzánk két útja közt. Igazi
„alaptermészetének” egyik vonása volt: ha olcsó vagy ritka vásárolni
valót látott – főleg persze ceruzát, papírt – vett belőle szerény
meglepetésül erszénye erejéig másoknak is. Öröktermő mogyorófa ez a csemete,
ültessük el – és már mutatta – ajándékozta a helyet is, hova.
Közvetlenül a ház mellé, ahol még szikla a talaj. S kánikulában? Nem fog
megeredni. De már kerített ásót is és döfködte a lukat.
A fa terem,
koronája túlnyúlt a tetőn. Adri szerint attól nedvesedik a pincéjük fala, a
gyökér oda kanyarodik. Vágassuk ki. Nem. Valahányszor haza jövök, favédő
tekintetem Lőrinc halhatatlanságának gondolatát kapja jutalmul: a dombon tán
már ház sem lesz, de a vadon termő mogyoró még mindig hullong a magasból.
Naponta összeszedünk egy marokra valót.
Széchenyi
István / 1791 – 1860 /
5/236. Széchenyi
öngyilkosságában nem fogtam föl – fiatalember távolról sem érzékelheti
– a tragédiát. Hetvenévesen – halálunk kapujában – meghalni:
mi ebben a végzet villámcsapása?
De a halálnak
nincs kapuja. Aki él: öröklét igényében s tudatában él. Legalább
kilencvenévesnek kell lenni Széchenyi ödipuszi mélybe taszíttatásának
fölfogásához.
8/206.
Legtartósabban Széchenyi rázott meg engem. A többiek ilyenféle életre hívása
elpárolgott belőlem, eltüntette vagy a külvilág, vagy a saját alhatnékom.
Széchenyi művéhez nyúlva mindannyiszor olyan ütést kapok, mintha valamiféle
szendergésben ébresztő-óra érzékeny csengőgombját érintettem volna. Hol vagyok,
mi is a dolgom, ahol vagyok? – ez van riadtságom alján. Erre riadt rá
Széchenyi, mióta eszét tudta.
Ady csak
feledhetetlen mondatba öntötte, amivel a nemzeti közösségek tudatosodása
milliók elméjét nyugtalanította, szívét szorította. – Mit ér az ember, ha
magyar? – elsődleges jogon ez a gyötrelem Széchenyié.
Szekfű
Gyula / 1883 – 1955 /
1/151. Németh
vágja Szekfű egész életművét, mint a répát, s elsősorban hevületével aprít.
Igaza van? Szekfű művében a rejtett lírát / a Habsburgokhoz való vonzalmat/
támadja, de ugyancsak lírával, a sajátjával. Ha meggyőz arról, hogy Szekfűben
volt ilyen líra, akkor már jogossá tette a saját líráját is.
A száműzött
Rákóczi…a leleplezéseket örömmel fogadja az ember Szekfűtől. A kísérő
hangot már kevésbé. Ebben kajánság-féle lappang, s csak annál idegesítőbben, minél rejtettebben…
A száműzött
Rákóczi alakja mögül épp a történelem hiányzik…miért is kelt fel
tulajdonképpen Rákóczi, mit akart megszerezni a magyarságnak, s vajon azt
nélküle megszerezte-e a magyarság? Ha megszerezte, akkor Rákóczi valóban ágáló
trónkövetelővé szegényül…Szekfű azt sugallja, nem minden fölény nélkül,
hogy a magyarság azt megkapta , hisz a fejedelem már nem kell a nemzetnek.
…A 18.
század elején Rákóczi nem kellett a nemzetnek, de a végén már ismét kellett, a
19. század közepén megint, és ma is kell, ezt azóta bizonyára Szekfű is érzi.
Szekfű azt hitte, hogy Ferenc József alatt nem kellett. Holott akkor is
kellett, sajnos. Azért sajnos, mert akkor már legalább kétszáz éves múlttal
kellett volna…Esztendőkig egy kicsit lemosolyogva emlegettük a békebeli
függetlenséget.
2/33. Németh
legélesebben minden „ellenfele” közt Szekfűt támadta. A Három
nemzedéket olvasom./ S nem volt senkihez sem közelebb.
…Szekfűnek
legalább az érdeklődése sokoldalú s ez a sokoldalúság nem alkalmi…
Persze ez a történelmi ezermesterség
csak akkor ér valamit, ha a történész az elrendezésnek is művésze; a mű
szerkezete elég tömör ahhoz, hogy áttekinthető legyen s elég zilált, hogy a
különféle nézőpontokból kapott képeket befogadhassa…Ez a közepes
stiliszta, de nagyszerű szerkesztő érdekességben legjobb regényeinkkel
versenyző olvasmányt ad…
Kár,
hogy ez a nagy történetíró nem igazi nagy természet is…
Valami
hazugság van a Szekfű barokkjában. Tolmács kell a lélek és a frazeológia közé.
Németh László:
Történetírás, in. Két nemzedék, Magvető, 1970.
2/35. A Három nemzedékben Szekfű szép
magyar borulatainak felhői – milyen megindítóak volnának Bethlen mögöttük
bujkáló napja, a Habsburgok ki-kikacsintó holdja nélkül.
2/526. De miért
is tettem én le annak idején elhidegült szívvel Szekfű Gyula híres
Rákóczi-könyvét? Nem azért, amiért a századelő kevés dohányú kurucai. A
stílusán kaptam rajta. A Majthényihoz vezető események tárgyi felsorolása után
egyszerre hangot vált: lírai tablót fest…Rákóczi és Bercsényi a lengyel
urak kastélyai között csengős szánon siklottak a fényes, havas
éjszakában. Ez az elitélő csengős jelző – amely akaratlanul is mulatozást, vagyis ez
esetben felelőtlenséget idéz – ez jelzi, mint egy lélekleplező elszólás,
hogy Szekfű lelke mélyén már eleve ingerülten szemlélte Rákóczit.
Mert hisz semmi
időben, sehol Európában nem volt lovas szán csengő nélkül.
5/232. Mindmáig
nincs közolvasmányú, de mégis tudományos igényű könyv a magyar
Tanácsköztársaságról. Horváth, Szalay, Szekfű? Még olyan szintű összefoglaló mű
sincs, mint Graczáé a Szabadságharcról.
Szenci Molnár
Albert / 1574 – 1634 /
5/75. Tartalmas
magyartalanság: Szenci Molnár nagy zsoltárfordításának / a XC-nek/ megrázó
sorában: Az embereket te meghagyod halni. A francia eredetiben nyílván fais
mourir van, vagyis meghalatod. A német szöveg szerint lässt sterben
lehetett. De magyarul a meghagyod halni zordabb, könyörtelenebb istenre vall.
Aki tán még a predestinációnak is alá van vetve: tehetetlen egy másik /ördögi/
akarattal szemben. Ami viszont már égetni való eretnekség: hisz manicheus hit.
Szomory
Dezső / 1869 – 1944 /
8/115.
Másodszori – vagy harmadszori – olvasásban Szomory Nemény című
novelláját pontosan azon a mérlegen értékeli bennem a magyar teljesítmény
iránti büszkeség, mint - Móricznak / a
múlt héten hányadszor újraolvasott/ Barbárokját. Teljes egyensúly
bennem. És nyugalom. Így vagyunk „nyugatiak”, akár integer
„keleti” mivoltunkban. Ezt feledteti – ez volna egyszerre
dekadencia és barbárság. De hány elmét lesz erőm erre az útra – erre a
magaslatra – irányítani?
Neményt,
a Keleti Bank óriás vezérigazgatóját a törpe vizsgálóbíró börtönbe juttatja.
A vezér csinos felesége sorra járja a nagyhatalmú
ismerősöket, mindegyik elhárítja a segítséget. Ekkor a feleség személyes
értékeit helyezi letétbe, mire férjét kiengedik. A szabaddá vált bankvezér nem
a feleségéhez, hanem a szeretőjéhez rohan. /B.G. tömörítése/
Vajda János / 1827 – 1897/
6/62. Széphalom.
Hol a halom?…
Vajda János
szülőházához például miért nincs ilyen zarándoklás? Babitséhoz?
8/107. Milyen
remek anyag Vajda – mostanában külön is megjelent –
visszaemlékezése, az Egy honvéd naplójából…Vajda szenvedélyes tavi
vadász volt. Szemtanúként írja le Buda 1849-es ostromát…” –
Már lőttünk elég németet futtában, lőjünk már egyszer röptében is. Azzal a
csapat fele fölrohan a második emeletre, és az ablakon dobálja ki az öles
németkatonákat, a többi meg lődözi a levegőben, mint a vadkacsát, jó ízű kacaj
között,”
Ezt hagyjuk ki,
ezt a soviniszta képtelenséget, öcsém. Ne így legyünk még 48-asok sem.
Vas István / 1810 – 1991 /
4/87…a Tiszatájban
Németh László visszaemlékezése, a Kortársban Vas Istváné. Két csaknem
ellentétes stílus / vagyis ember/, s mégis ugyanaz a stílushatás, az írást
indító buzgalom közössége folytán; ez is, az is igényes helyet keres magának a
világban…Vas írja tovább a nemzedék mélyjáratú irodalomtörténetét.
Akkoriban
egyszer-kétszer találkoztam is vele – mármint Illyéssel -, a lakásunk tőszomszédságában,
a Bank utca és a Szabadság tér sarkán, egy kifőzdében – ott szokott
ebédelni, aminthogy általában is oda jártak a szemközti épületből a Nemzeti
Bank tisztviselői…Egy ebédet nagy nehezen végigettem Illyés
társaságában…
Egyébként
hivatali munkaköre abból állt, hogy ő készítette a napi sajtó-összefoglalót az
igazgatóság részére…
Vas István: Mért vijjog
a saskeselyű II. Szépirodalmi , 1981.
p:269.
4/330. Vas
István elküldte Rádióban felolvasandó
bevezetőjét a tervezett szerzői esthez – most értesülök róla, „ A
köztünk élő legnagyobb költő” – tegye-e közzé nyomtatásban is?
Engem a „jó” is földúl. Na. De – nem sértem meg vele? Már
negyedik napja ez kattogja tele fölösleges zörejekkel a fejem.
5/357. És nem
egy írónk, főleg a magyar nép és a haza alapkérdései iránt jó – mai
– érzékkel bíró költők / tehát még Vas, Weöres, Zelk / zsebében is árpádi
buzogány…
7/160. Két
mélyre néző, a lényeget egyforma tisztességgel kereső író is homlokegyenest
szemben állhat, pusztán azért, mert az álláspontot azonosítja a nézőponttal.
Vas István jó eszmeszitálás közben abban látja a mércét, amely szerint Németh
László valakit „mélymagyar”-nak, vagy „hígmagyar”-nak
minősít, hogy irodalmunkban Zrínyitől napjainkig ki „megy tovább”.
A siker és az elismertetés útján: ki vezeti tehát voltaképpen a helyes nemzeti
tudatot. „Lemarad Katona, s továbbmegy Kisfaludy”, osztályoz a maga fajsúlyozása szerint Németh
a XIX. Század seregnyi neve közt. Amire Vas: „Nevetni kellett volna ezen;
Bánk bán mindnyájunkban vérré vált – Kisfaludyból pedig mi maradt,
irodalomtörténeti adatokon és tartalmakon kívül? Egyetlen, tündöklő remekműve,
a Mohács. De senki sem nevetett…
…- Vas
Istvánt -…jellegzetesen mélymagyar írónak kell látnunk.
Veress
Miklós / 1942 - /
5/265. Délután telefon,
majd személyesen Veress Miklós, a költő, akinek még mg se köszöntem az
elküldött kötetét. Lapszerkesztő lesz. Átveszi a felújított Mozgó Világ-ot.
Megengedem-e, hogy bevezetőül lenyomassák az ilyen című versem 7. részét. S
írnék-e még hozzá ebből az alkalomból. Nem tartom jónak. Tutorkodás lenne, s
máris lehorgonyozná a vállalkozást…Elmondom, hogyan szerkesztette annak
idején Márta és Flóra a Válasz-t, úgy, hogy munkájukba menet egyeztették
a villamos-útjukat, s ott a rediküljükből nyújtották át a kéziratokat,
számomra, elolvasásra, véleményezésre.
Veres Péter /
1897 – 1970 /
1/102. Nem
utolsó okként azért léptem hátrább a politikától, hogy az irodalom távolából az
irodalom hangján, vagyis elfogulatlanul megmondhassam a véleményemet a
politikusokról.
Egy adósság
kényszerít, hogy ezt Veres Péteren kezdjem. Lassan évtizedekre visszamenő
barátságunk során volt egy pillanat – 1941 elején -, amidőn páros
haladásunkban talán túlságosan erős hírtelenséggel ragadtam meg a karját, a
balt, hogy elrántsam valahonnan…Hogy legdühösebb széljáratokban a Magyar
Csillag körül tett kísérlet a
magyar irodalomnak azzá a lángőrző szép vállalkozásává sikerült, amivé
sikerült, abban ő volt egyik legjobb támaszom.
3/309…micsoda
erő, energia kellett ahhoz, hogy feljusson a magyar mélytengeri világból, mint
az ország egyik legműveltebb embere, eredeti szellemű gondolkodója.
…mennyire
literátor-lélek volt Babits Mihály! És érthetővé válik, hogy miért van művirág
íze a babitsi költészetnek. Őszinte művirág, de mégiscsak művirág…Rám
csak azok az írók hatnak igazán, akikben nemcsak a költői kifejezés
szenvedélye, hanem a közösségi életbe, a nemzetsorsba való beleszólás
szenvedélye is ég. Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, József Attila,
Illyés Gyula s a hozzájuk hasonlók és a feléjük törekvők, Kölcsey Ferencek,
Berzsenyiék, Juhász Gyuláék.
Veres Péter: Olvasónapló, 1956-1969. Szépirodalmi, 1988.
p:82.
3/311…Veres
Péter…mondotta egy interjúban: „nem azt érzem, hogy befejeztük a
forradalmat, hanem inkább azt, hogy még ezután jön…A politikai hatalom
birtokbavétele csak az első lépés. A nagyobb és hosszadalmasabb munka: a
társadalom újjászervezése és ezzel kölcsönhatásban az ember újjá formálása.
Ebből az íróra sok munka vár”. / Nehéz
megállni kommentár nélkül. B.G./
4/107. Veres
Péter…egyszerre három ember dolgának is megfelelt. Szociográfusként
mutatkozott be, mint közéleti ember tett szert országos hírnévre, és végül mint
szépíró emelkedett a legkülönbek közé…Nagy hatású szónok.
Veres Péter,
mint csaknem minden autodidakta – libaőrző korától halála napjáig –
csillapíthatatlan szomjúságú olvasó volt, és olvasmányaiban nem is annyira
művészi élményt, hanem – ez is autodidakta vonás – tanulságot
keresett…Sajnos művészi arculatáról mindmáig nincs méltó kép.
7/178. Hogy
Veres Péterre indulásakor azt is ráragasztották, hogy „beszélő
kutya”, azt sutaság úgy említeni, hogy „Illyés Gyula
megfogalmazása”. Ezt – vitázva Péterrel – mint róla
rosszakaratúan keringő frázist említettem, mellesleg Németh szava nyomán, amit
később maga is vállalt, sőt igényelt, mert hisz akkor is Péter védelmére szólt.
8/162…a Remekírók
sorozatában válogatott prózai írásaim…a Puszták Népéből…
Veres Péter még
a megjelenés idején olvasta. Találkozásunk végén…:”Kitűnő írás. Ha
még egyszer átnézted volna: nagy könyv lehetett volna.”
Tüskének maradt
meg bennem. Most fölidézve /kihúzva/értem: nem fertőzött, tisztított…
A legnehezebb
párbaj, amit magunkkal vívunk: az önkritika.
8/165. Veres
Pétert bemutatták – a Kreml dísztermében – Sztálinnak. –
Magyar, mondta a tolmács.
Sztálin a kézfogás közben:
- Mi 1849-ben
levertük a magyarok szabadságharcát. De aztán a Romanov uralkodóház minden
tagját agyonlőttük.
Veres Péter
engem – s nem Sztálint – méltatott az udvarias válaszra:
- Attól a mi
szabadságunk hősei nem támadnak életre.
A szabadságunk
sem.
Vörösmarty
Mihály / 1800 – 1855 /
5/266…Vörösmarty
a kötelesség költője…
8/37. Vörösmarty
megírta a kicsit nehéz eposzait, az áthatolhatatlan lándzsaerdőket, a Zalán
futását, de azon túl igen kitűnő
hatású-hasznú verseket is írt, csaknem köznapi – időszerű –
„elvárásokról”.
8/150. A
szecessziós légköre ellenére is Babits tanulmányai Vörösmartyról élnek:
érlelődnek, mint a törköly, jó ízt kapva még keletkezésük pince-légkörétől is.
És Vörösmarty, akit hatásukra előveszek és ízelgetek? A tíz-húsz igazi vers épp
úgy érik. De a többi? A hősköltemények vérpocsolyái, áthatolhatatlan
dárda-nádasat? / Ha még erdők volnának, szálfaerdők./ Igen, mind szorgalmi
vállalkozás volt. Ezt várták tőle, ezt
szántotta, vetette, kaszálta a szorgalmas kasznár fiú. Tizenhét éves korától a
kidőlésig, az ötvenötig.
A
bolgár had jő legelőbb, mint egy magas erdő,
Tompa
morajjal, erős páncélban, vas sisakokban.
Nagy
somdárdákkal, karddal készülve s pajzzsal,
A görögök
hada jött ezután villogva, robogva,
És illő
rendben haladott a téren. Előttük
Tündöklött
szép fegyverben, mint déli verőfény,
Ossa-vidéki
Philo. Aranyos dárdája előre…
Vörösmarty
Mihály: Zalán futása
8/200…ez
jó mulatság, férfi-munka volt.
A híres mondás
egykori értelmét megváltoztatta az idő, akár a papiros színét, amelyre először
leírták. Vörösmarty szókészletében a mulatság nem vigalmat jelentett, csak
eltöltött időt. A nagy verssor e szavát így kell elménkbe iktatnunk: jó
időtöltés. Férfi a sorstól nem kívánhat egyebet; s nem is áldomásul, hanem
állandó adományul.
Wass Albert / 1908 - ? /
7/245. Milyen
nívótlanság az emigráns „hazafias” sajtóban Erdélyről szólva.
Puffogó frázisok. Wass Albert cikke a Kanadai Krónikában…Azért
hisz szentül a magyarság igazában / azaz megmaradásában/, mert szentül hisz az
isteni akaratban. És aki nem tartósít magában ilyen hitet? Az adja föl népe
életjogát?
Urak,
akik a világ dolgait igazgatjátok: adjátok vissza a hegyeimet!…azok a
hegyek az enyimek. Mint ahogy én is hozzájok tartozom attól a perctől kezdve,
hogy megszülettem a lábok alatt abban a kis házban, s ők benéztek hozzám az
ablakon…Adjátok vissza a hegyeimet…Ne mondjátok, hogy keressek
magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a világnak helye, ami az
enyém volna azon az egyen kívül…Adjátok vissza a hegyeimet.
Wass Albert: Jönnek!
Adjátok vissza a hegyeimet! Kráter Műhely, 1997.
Weöres
Sándor / 1913 – 1989 /
2/65…ülünk
itt: Kassák, Csorba, Kanyar, Borsos, egy percre Csaba / bonyhádi iskolatársam/
s még néhány pécsi. Bor, sonka. Berda a szokásos csámcsogással és cuppintással
zajosan dicséri az evés, az ivás / halkabban csak a férfiak felé/ a
bélgáz-eregetés kéjeit…Weörest vallatjuk „ érthetetlen”
versei magváról. Nagy pillájú szemét maga elé meresztve, folyamatosan mondja elveit
és illusztráció-képp a verssorokat: panyigai panyigai panyigai ü; panyigai
panyigai panyigai ü – és így tovább. Ő meghat. Tiszta lélek süt ki a
vékony, borostás arcból. Maga a megtestesült ártatlanság és hit. Shelley
lehetett ilyen? Zsenialitása egyre jobban angyallá érleli zsírfoltos nyári
kabátja, piszkos inge alatt. Őszül…Kassák támadóan vitázik vele, a tiszta
patakkal a belehányt kő…
5/250. Szilágyi
Ákos „alapjában” elmarasztaló cikke Weöres költészetéről. Esze van,
füle nincs. Mármint a jó svádájú bírálónak. Weöresnek füle is, esze is fölötte
áll még az ilyen vitának is.
5/324. Vacsorára
nálunk; Weöres Sándorék, Somlyóék, Czimer. Sándor egész idő alatt kedélyes
magán-mosolyába burkolózva hallgat. Illetve egy mondatot ejt az én Apollinaire-bírálatomra/:
„Szerkeszteni Baudelaire és Reverdy tudott. Reverdy szerkeszt
kiválóan.”
6/402. A magyar
fordítás-irodalom, amely kezdetétől fogva tündöklő volt, az 1945-1955 közti tíz
év alatt érte el legmagasabb csúcsát. Remek írókat – s nagyrészt
klasszikusokat – remek írók szólaltatták meg magyarul. A toll olyan
mesterei, mint Szabó Lőrinc, Weöres, Jékely, Vas, Kálnoky, a költők
közül…a maguk elszánásukból épp akkor tán egy sort sem fordítottak
volna…Ám ez volt a megélhetésük…a kegyelemkenyér…Ez volt a
szellemi életünk Révai-korszaka.
7/75. Világképét
Weöres Sándor nem egyszer kommunistának vallotta. E féljünk, hogy e szót mások
is használják a politikusokon kívül.
7/134…a
Nobel-díjra két magyart is jelöltek: Weöres Sándort és engem…Mit
szólhatok bizonytalanra?…Az ilyesmi csak tréfatárgy lehet. De azért egy
óra hosszat: hogyan is kellene rögtön alapítvány-félére átadni az összeget s a
szétszórt magyarságra löveltetni végre valami fényt? A világ nemzeti
kisebbségeinek valami szervezetét megkísérelni…közben irtózás a
szerepléstől.
Qui,
par exemple, oserait choisir entre les deux grands poétes de la litterature
hongroise, Gyula Illyés et Sandor Weöres? Ce sont tous le des candidats
perfaitement dignes…/ Ki bátorkodott volna a magyar irodalom két nagy
költője, Illyés Gyula és Weöres Sándor között választani? Mindketten teljesen
méltó jelöltek. B.G./
Kjel
Espmark: Le Prix Nobel. Histoire intérieure d’une consécration
littéraire. Balland, 1986. p:238.
8/115. Felemelés
nincs alábbhelyezés nélkül. Kitüntetés lefokozás nélkül.
A
Nobel-bizottség döntése elkerülhetetlenül kettős. Egy nagylelkű szív
rendelkezését leggondosabban sem teljesítheti másként, hogy amikor valakit
vállon ver és arcon simogat, ne csapja arcul százszámra mások önérzetét;
megbecsülésre éppoly érdemesekét. Illetve most még – a sértés után
–méltóbbat a fényre.
Nehezíti a még
oly humánus feladatot, hogy a bizottságnak – a visszhang miatt –
nemcsak a kitüntetendő személy helyzetét kell mérlegelnie. A közösségét,
amelybe tartozik.
Magyarország
irodalmának mellőzése engem is sért. Illés Endre, Vas István, Weöres Sándor
nevében. Ahogy nem is oly rég Németh László, Szabó Lőrinc – Babits!
– nevében. És a magaméban? Érzéstelenít a szerénység-táplálta gőg.
Zelk Zoltán / 1906 – 1981 /
1/132. Zelk
pénzt kér, iszonyú nyomor.
1/327. Szabó
Lőrinc a munkatáborból megszökött Zelk Zoltánt Ellához közvetítette, az pedig
Zelket Németh dolgozószobájába zárta el, abban a különös logikában ringatózva,
hogy a nyomozók rá se hederítenek, ha egy bujkáló helyén egy másik bujkálót találnak.
2/31…Az
üldöztetés legkegyetlenebb napjaiban Zelk megszökött a munkaszázadból. Pusztán
ezért halál várt rá. Minden papír nélkül /Szabó Lőrinc közvetítésével/ Németh
László házába menekült, aki maga is bujkált, épp velem. Az asszonyok
rejtegették Zelket, nehéz körülmények között, mert a kislányok mindent
kifecseghettek…”Hogy tölti különben az időt” – kérdezte
Flóra…” Olvasom a házigazda műveit. Így belemélyedve látni, terheli
a felelősség őt is azért, ami most itt folyik.”…Kedvem lett volna
nyomban Zelkhez jutni, tisztázni vele ezt az irodalmi kijelentést. Maga
tisztázta…
2/422. Újév
napjának délutánján, miközben Imre gimnazista-emlékeit mondja
el…megcsörren a telefon…Adom át Gyulának. Imrét ilyesmi nem állítja
meg. Az ő szavain át fülelek Illés Béla jó emlékeket s iszonyú napokat idéző
raccsolására…Az ő baráti érzéseit nem befolyásolja a politikai
nézeteltérés – mondja többször egymás után. Az enyém se…Nem
állhatom meg, hogy el ne mondjam neki, épp a napokban beszéltünk Zelkkel / az ő
tanúskodása kapcsán/. Jó szándékát dicsértük, dicsértem elsősorban én. Segítő
készségét, tehetségét. Az utóbbit itt mégsem említettem. Egyre kevésbé tudok
hazudni, még elhallgatással is…
2/443. Zelk
betegesen mindent elolvas, mindenről véleményt formál…Zelk: elmenjen-e Aczélhoz?
Állásért, nyugdíjért, mert három hónapra kapott az irodalmi alaptól 1500 ft-t,
s az most februárral lejár. Miért ne. Menjen. Inkább oda, mint B.-hez.
2/469. Zelknek
megadták a telefont.
4/106. Este Zelk
telefonál a kórházból…régóta nem ment neki ilyen jól a versírás.
Egyszerre szinte a drót is megmelegszik köztünk. Egyszer, hajdan, a Hősök terén
hógolyókat dobtunk versenyben. Máskor két munkaszolgálata közt a Múzeum
kávéházban a frontról hozott verseit olvastuk.
4/109. /Zelk
verset is írt, hogy találkozott vacsora utáni kedélyes együttesben egyik
hajdani megkínzójával, „gyilkosával”, ahogy ő nevezte./ A hatalmi
uraknak, sőt zsarnokságoknak, nem kis önvédő érvük, hogy megdőltükkel áradatban
folyna az ártatlanok vére is. Sőt főleg azoké. Mert hisz az előző vérontók
elmenekülnének, vagy hamarosan átállnának az új vérontók közé.
4/383. Zelk
szellemes, friss cikke épp Krúdyról.
7/87.
„Dolgozni” mégis? Mit? Vénségi megszégyenülés lenne, ha kiadnám,
amit eddig a Szentlélek karavánjából papírra gyötrődtem. Versek talán?
Nem, odaállni az elhallgatók közé. Zelk öt-hat évvel fiatalabb nálam. Növeli a
respektusomat iránta, hogy – mióta már – nem publikál.
7/182. Hosszú
telefon Zelkkel. Épp jókor hívtam: egyedül van a lakásban. Kölcsönös bíztatás
és mintegy bizonyítvány-magyarázat: érdemes volt élni.
8/33. Haldoklik
Zelk. Mennyire szerettem.
8/58. Zelk /is/
meghalt. A tv mondja be az esti hírek összefoglalójában egy mondattal, úgy hogy
nyílván a végén több is lesz. Közben folyik a színes, hosszú műsor…mind e
mögött, mint felhők takarta nap: Zelk, holtában is megvilágítva.
8/161. Amikor
ismerkedni kezdtem a versekkel, kedvelt magyar költőim neve az abc rendje
szerint sorakozott: Ady, Babits…a névsor végére zárkóztak, tüntetően
szinte: Vas, Weöres, Zelk…
A Naplójegyzetek
jegyzéke
1.
1929 – 1945. Szépirodalmi, 1986. p:413
2.
1946 – 1960.
Szépirodalmi, 1987. p:533
3.
1961 – 1972. Szépirodalmi, 1989. p:420
4.
1973 - 1974.
Szépirodalmi, 1990. p:419
5.
1975 – 1976. Szépirodalmi, 1991. p:595
6.
1977 – 1978. Szépirodalmi, 1992. p:455
7.
1979 – 1980. Századvég, 1994.
p:309
8.
1981 – 1983. Osiris, 1995.
p:222
Márai
forrásként felhasznált 11 kötete – a Föld, föld! kivételével –
napló. Illyés köteteibe a szerkesztő nem napló szövegeket / beszéd, cikk/ is
felvett. Mind a Föld, föld!-ből / ami „emlékezések”/, mind Illyés
nem napló szövegeiből válogattam a gyűjteménybe. /B. G./