Márai Sándor

Írói arcképek a világirodalomból

A naplókból gyűjtötte

Berszán Gábor

Bevezetés

2003. márciusban kaptam egy öreg számítógépet, mely 2005. decemberében felmondta a szolgálatot. Mielőtt dokumentumai mentésre kerültek volna, fenti című anyag „elszállt”. Az első vagy egyik első munka volt az öreg gépen. A világirodalmi arcképek jegyzéke és szerzőnként a naplószövegek lelőhelyei egy kockás noteszben fennmaradtak. Így az arcképsor rekonstruálható, ha nem is „egy az egyben”.

Megismétlem az arcképjegyzéket. A szövegeket csak válogatott szerzőknél – kedvenceimnél - ismétlem. Egyébként az első gyűjtemény a szerzők számát is és a szerzőnkénti Márai-szöveget tekintve is válogatás volt. A gyűjtemény szerkesztési módszerét a Márai-Illyés együttes naplófeldolgozás bevezetőjében írtam le. A „Műhely” c. bevezető fejezetet elhagytam. A Márai-Illyés gyűjtemény bevezetője erre a gyűjteményre is jellemző / az író feladata; műkedvelés és irodalom ; mi a költészet…/

Mire Dosztojevszkijig eljutottam, meglett a régi szöveg. Így a kettőt – Dosztojevszkijig - egymás mellé tettem, majd egyesíteni lehet őket.

07. 11. 11-én a gyűjteményt ismét elővettem. Folytatom az eddig kihagyottakkal, de nem mindegyikkel. Ezeket beillesztem a névsorba, de ezzel a kisebb betűvel.

A Márai-naplók jegyzéke

Arcképjegyzék

Az ismételten feldolgozott arcképek /”kedvenceim”/ személyeit fettel írom.

Alfieri, V Homeros Proust, M Valéry

D’Annunzio, G Horatius Puskin Vergilius

Aragon Huxley Renan Verne

Aristoteles Hugo, V Rilke Voltaire

Austen James, S Rimbaud Wilder

Balzac Jaspers Ronsard Whittmann

Baudelaire Joyce Rousseau Wolf

Becket, T Jünger Saint Beuve Yeats

Beauvoir, S Kafka, F Saint Simon

Benda, J Kawabata, J Sartre

Beuve, S Kipling Schopenhauer

Blok Koestler Scott, W

La Bruyére Lampedusa Shakespeare

Byron Lauvrance Shaw, B

Camus Lautreamont Shelly

Casanova Lin Yutang Sophokles

Cervantes Livius Stendhal

Chatebriand Lorca Szolzsenyicin

Churchill Maeterlink Talleyrand

Claudel Malaparte Tocqueville

Cocteau Malraux Tolsztoj, L.

Colette Mallarmé

Croce,B Mann, H

Csehov, A Mann, T

Dante, A Mansfield

Dickens Marlowe

Diderot Martin du Gard

Dosztojevszkij Maugham

Eliot Maupassant

Einstein Mauriac

Faulkner Maurois

France, A Miller, A

Freud Monterlant

Gautier O’Neil

Gide, A Ortega

Giraudaux Orwell

Goncourt, H; J Pascal

Gorkij Peguy

Green Pirandello

Hamsun Platon

Hemingway Plutarchos

Arcképek

Aragon, L. / 1897 – 1982/

5/123. Aragon francia író és neje, egy – számomra ismeretlen nevű – francia írónő előadást tartottak Pesten. Aragon e pillanatban a francia irodalom hangos szóvivője. Írásainak szellemi és írói jelentősége csekély. Ezt tudja és ezért hangos, sőt harsány politikai rikácsolással pótolja azt, ami jelleméből és művéből hiányzik.

Budapesti előadása heves kirohanás volt az „elefántcsonttorony” ellen, - ezt a poros, rozoga elefántcsonttornyot lőtte, mint egy botokud néger, mérgezett nyilakkal. Valéryt egyszerűen kollaboristának nevezte, aki „Pétain és Salazar dicsőítésére” írt verseket. Ezzel pontot is tehetünk Valéry emlékére; ugye ez volt minden, amit alkotott?...Ezek az irodalmi fenegyerekek bukfenceznek ma Európában minden felé, a pártok dobogóin, s azt hiszik, a szabadságot hirdetik. A valóságban a pártok mutatványosainak szerződtetett attrakciói ők, úgy guggolnak egy-egy párt kirakatában, mint a kíntornás talián vállán a tányérozó majom.

Aristoteles /384 – 322/

9/130 Amikor eltávolodott Platon szemléletétől, és nem az Ideálban, hanem az Analízisben kereste az Állandót – a logikában, a valóságban, a megfigyelésben, tehát a Forma diagnózisában -, ő volt az első, aki a Választ nem a fellegekben kutatta, hanem a földi valóságban. Mint Bacon, mint Goethe. De öregen egy levélben ezt írta: „Mentül inkább magamra maradok…egyre inkább szeretem a mítoszt.” Hatvan éves korában, élete végén hitt abban, hogy a tudományos megfigyelésen túl is van valami,amit csak mitikus vízióval lehet megközelíteni.

Balzac /1799 – 1850/

7/62. Óceánpart. Balzac-repríz. A megmaradó több benne, mint a múlandó. Mi az, ami megmaradt Balzacból? A romantikus alakok színes karneválja, az előadásmód szenvedélyes és meggyőző közvetlensége. Az író 1834-ben még együtt hörög, sír, hahotázik hőseivel…a romantikában az egészséges lázadás és felszabadulás lehetőségét érezte. Így érzi ma is, 130 év után az olvasó. A balzaci körképet befejezték Proust és Roger Martin du Gard. Volt száz év a nyugati irodalomban – a polgári század - amikor az író nyugodtan írt, mert tudta kihez beszél. Ma nincs többé ilyen biztonságérzet: az atomkorszaknak nincs „olvasója”, sem „stílusa”; csak termelők és fogyasztók vannak.

8/231. Gutier idéz egy török közmondást, amely azt huhogja: „Ha elkészült a ház, belép a házba a halál.” Balzac emberfeletti munkaüteme mintha ennek a szólásnak a tudatában működne: mintha az író bújócskát játszana a halállal, új és új munkafeladatokkal odázza és halogatja a maghalást. Ötvenegy évet élt és olyan energiapazarlással dolgozott, ami másik félszázadra is elég lenne: a „Comédie Humaine” ötvennél több kötete: százhúsz éves távlatból érthetetlen ez a bőség. Igaz, amíg az élet öntudata új feladatokat sugalmaz, a halál pillanata késik, - de csak akkor, ha az új feladatokat nem végezheti helyettünk senki más. A mesterségesen megfogalmazott feladatok már nem védenek a haláltól.

9/98. Gautier tanulmánya Balzacról. Arról, hogy ez a titáni erejű alkotó milyen keservesen viaskodott, amikor „formát” keresett a „téma” számára. Csak az igazán nagyok tudják, milyen nehéz megtalálni a műfaji alakot egy téma számára – a térfogatot, melyben a téma organikusan talál helyet. Igazában nem is lehet „megtalálni”. A forma vele születik a tartalommal, vagy nincs a formának tartóereje.

9/160. Balzac feuilletonista ujjgyakorlatai 1833-ból: Negyven évvel a forradalom, húsz évvel a napóleoni idők után a polgári dandy dicséretét hirdeti tárcáiban. Szeretett volna dandy lenni,de nem volt hozzá alkati képessége. Az eleganciáról ír, és büszkén említi, hogy már adóssága is van. Hamarosan felhagyott a műfajjal – dandysággal is, tárcaírással is – mindkettőhöz túl súlyos volt, írónak is, embernek is. Minden ember a műfajában lehet csak nagy.

Baudelaire / 1821 – 1867 /

1/239…Éjjel Baudelairet olvasom, s teljesen elmerülök világában. Szavai, zenéje, hangja, látomásai megtöltik eszméletem, mintha illatos füstöt lehelnék be, mely kábít, s ugyanakkor csodálatos látomásokra ösztönzi az értelmet. Elbódulok. Így alszom el, csaknem boldogan. Teljesen megfeledkezem arról, hogy háborúban élek…Elfelejtem, hála Baudelaire-nek,egy éjszakára a valóságot…

3/104…Baudelaire előszava Poe könyvéhez. Kínlódó, lelkes, viaskodó írás. Saját sorsát, lényének és művészetének alteregoját látta Poeben. Az iszákosságot sem látja másként, mint kényszerű menekülést a világ elől, amellyel a művész soha nem alkudhat meg. Semmi áron, soha…

9/110…Baudelaire. Inkább művész, mint nagy költő. A francia lírában ritkán lüktet a szférikus energia. Ronsard, a magyar eredetű ős, Villon a vad és lobogó kamasz, ellobbant üstökös…Verlainban parázslik a költészet, de ritkán. Baudelaire prózája inkább nyugtalan, m int nyugtalanító. Verseiben a démonizmus, sátánizmus; huhogós riogás. Egy démonikus pubertás huhog, amikor ijesztgetni akar. Igazában fél…

9/113…Farlano. Baudelaire egyszer megkísérelte, hogy valami „könnyűt, olvasmányosat” írjon. Terve sikerült: a strici, aki szívességből elcsábítja a nőt, aki elcsábította szerelmesének férjét. A tréfa elegáns. „Olvasmányos” és ugyanakkor verete van. A zseni akkor is nemeset alkot, amikor a szemétben vájkál…

Byron / 1788 – 1824 /

3/206…Byron a „szabadságért küzdött, a zsarnokság ellen, de nem a népért” – ez az angol meghatározás pontosnak tetszik. Byron, mint minden művész, segíteni akart a népen, de nem hitt abban, hogy a népnek kell a szabadság, nem hitte, hogy másnak is kell igazán a szabadság, mint az egyéniségnek…

9/56…Byron levelei. Mintha a nyarat egy nyugtalanító, elragadó és veszedelmes kalandor társaságában töltöttem volna. Harminchat év alatt mintegy színházi látcsővel szemlélte mindazt, ami akkor – 1788 és 1824 között – „történelem” volt. Az emigráns, egyszerre puritán kálvinista és Voltaire-tanítvány, ugyanakkor kaján deista. Epileptikus, biszexuális, szeretőinek nincs leltározható névjegyzéke, viszonya féltestvérével, Augustával, menekülésszerű távozása a hipokrita Angliából – mindez elevenebb a levelekben, mintha emlékiratban írta volna meg. Az olasz számkivetettségben cinikus, lorgnonnal érzékelt megfigyelések népről, szokásokról. Közben versek, melyek néha túlságos iparkodóan byroniak. És minden mögött egy sánta fiatal férfi, aki nem találja helyét a napóleoni földrengést követő világban. A levelekben van valami démoni, inkább, mint a verseiben. A cselekvés szerepelhetőség volt számára, menekülés a mal de siécle, az unalom elől. Költészete hígabb volt, mint az élete. Versei csengenek, bonganak, élete zúg, harsog. Sánta lábával néha byronibban élt, mint ahogy írt egészséges kezével.

Amikor halott anyját nézi és felnyög: „Van valami érthetetlen a halálban” – felrémlik, amit az emberek hajlandók elködösíteni: az élet éppen olyan „érthetetlen”, mint a halál. Ahogy nem lehet „megérteni”, ha valaki egy pillanattal előbb még élt, gondolkozott, cselekedett, és egyszerre nincs többé, éppen olyan érthetetlen, hogy egy sejt „élni” kezd, fejlődik. Az élet logika nélkül következik a semmiből, mint a halál az életből…

12/101, 108. Byron levelei. Úgy készül a házasságra, fogvacogva, mint egy műtétre. Úgy is sikerült, mint egy műtét, amit túlél a beteg – igaz nem sokáig élte túl.

Befejeztem Byron leveleit. A szabadságban hitt, az emberekben nem hitt: tudta, az „embereknek” soha nem kell a szabadság…Levelei Görögországról tanulságosak…Leírja, hogy senki nem harcol, az egész görög szabadságharc közelről blöff és pumpolás, a törökök nem is olyan rosszak és örülnek, ha egy görög fogolytól szabadulhatnak…A görögök kerestek a szabadságharcon…ahogy ma Ausztria keres a megszállókon, még az oroszokon is. „A görögök rosszabbak, mint a zsidók” írja Byron 1844-ben…

Camus / 1913 – 1960 /

5/245…Camus regényében leír egy élethelyzetet, amelyet megéltem. A pestis, amely Oran városában összezár kétszázezer embert, ismerős élethelyzet, s nemcsak mikróbák idézhetik fel. Ilyen pestises vesztegzárban éltek Budapesten, az ostrom alatt, s így éltünk az ostrom előtt mindannyian, akik Magyarországon rekedtünk: a közös végzet bezárt idegent és ismerőst egy helyzetbe, amelyből nem volt másféle menekülés, csak az egyéni sors. Az ember sokáig nem hiszi el, hogy ez a pestises vesztegzár valóban közös végzet. Azt hiszi, reája nem vonatkozik a veszély. A mikróba végül is nem veszélyesebb, mint a bomba és a gépfegyver, s éppen olyan szeszélyes. Ismerem ezt a lelkiállapotot.

5/249…Camus regényében szép és erős oldalak, amikor a pestistől tizedelt városban leírja az orvos megdöbbenését, aki az általános eltompulásban, e tömegöldöklés közepette először döbben meg, amikor egy kisgyermek pestises hullája fölé hajol: a gyermek ártatlan, s ezért döbben meg az orvos. Mert ő, a racionalista is hajlandó a nagy öldöklés közepette a szíve mélyén belenyugodni, hogy a felnőttek, kiket a Halál-Angyal lekaszabol, valahogy bűnösek – ezt hirdeti Paneloux, a lelkész is a meggyötört Oran lakosainak, -. De a gyermek? Ez a jelenet erős és igaz. Nem lehet belenyugodni, hogy a gyermekek is meghalnak.

6/63…Camus: Közöny. Ez az egzisztencialista regény olyan, mintha Karinthy írta volna, hogy megmutassa, milyen is a valóságban egy egzisztencialista regény? A valóságban sivár realizmus ez, humor, képzelőerő nélkül. És jó írás, erős, pontos mondatok.

7/51…Camus Upsalában arról beszél, hogy mindig „csak a nép és az arisztokrata alkot”. Aki közbül van, csak árulja és veszi az alkotást. Még ezt írja: van intelligens intelligencia és van buta intelligencia. Amerikában mos tünetei vannak a veszélyes pillanatnak, amikor a buta intelligencia előírja és megparancsolja az intelligens intelligenciának, mit gondoljon? Camus könyve – La chute – modoros, de jelentős könyv. Egy jó író az első szóval, mint egy gyufaszállal, megvilágít a sötétben egy világot, ahol csak ő ismeri a járást. Ebben a könyvben kimondja, hogy „nincs ártatlan” – kitűnő a petit francais, akit a nácik elvisznek Buchenwaldba és mielőtt eltűnik a gázkamrában, felháborodottan tiltakozik, mert ő ártatlan, az ő esete speciális eset, mindenki röhög: a nácik is; az író is; az olvasó is.

7/123…Camus. A ritka nihilista, aki rokonszenves, mert hisz az angazsált irodalomban. Csak az angazsált emberben hisz. De lehet, hogy ez a nihilista nemzedék téved. Nincs más perspektíva, csak a szabadság / tehát a forradalom/ vagy az igazság / tehát a fegyelmező rendszerek/? Nincs Harmadik út? Lehet, hogy van még egy eshetőség, amire Camus és a nihilista nemzedék nem gondolt: a pánik, mint eshetőség, túl az indusztrializmus és militarizmus perspektíváján.

7/199…Camus:„A művészet forradalom, amely nem rombolni, hanem konzerválni akar” – elhatárolja a világból azt, ami a valóságon túl látomás. A kommunisták pontosan erről feledkeztek meg: a Szépről Marx számára a művészet nem volt más, mint az uralkodó osztályok időtöltése. Mint most Mao képromboló kamaszai számára. Dosztojevszkij hatásáét követően kezdődött valami…

9/119…Camus egyik jegyzete: az ókor rabszolgái ismerték azt a különös szabadságérzést, ami bekövetkezik, amikor valaki már nem felelős a sorsáért. Szoilzsenyicin hasonlóan ír a Gulag rabszolgáitól…

11/273…Úti olvasmány: Camus, L’homme revolté. Ki a lázadó ember? Camus szerint az az ember, aki nem fogadja el szótlanul az élet feltételeit és azt mondja: Nem. Kinek mondja ezt? Rabtartóinak vagy az Istennek?

11/274…Reggel és este egy-egy félórán át Camus könyvét olvasom. Az ellenálló ember különböző típusairól ír, tehát a szadistáról, aztán a dandyről. A szenvedély bűneiről, melyek mindig emberszabásúak, s a korszerű, logikus bűntettekről, melyeket a Rendszerek követnek el. Azt mondja, a gyilkos mindig emberszabásúbb, mint a hóhér. Ez igaz.

Churchill / 1874 – 1965 /

6/100…Churchill megírta emlékiratait. Kitűnő író. Pontosan, élesen, nyugodtan fogalmaz. Shaftesburytől tanult írni és Thomas de Quinceytől. De néha Dickenstől is. Például egy helyt azt írja, mikor az új világháborúban az államvezetés minden gondja reászakadt – az előző tizenegy évben nem viselt hivatalt! – csak úgy bírta a munkát, ha minden ebéd után másfél órára lefeküdt aludni az ágyba. Hangsúlyozza, hogy nemcsak úgy ledűlt, ruhástól, szundítani, hanem levetkőzött és ágyba feküdt; így aludt, ebéd után. Megemlíti, hogy az admiralitás első lordja is eltanulta ezt a jó szokást, de ez a tengerész csak fekvőszékben pihent és ez nem az igazi. A lord a tanácskozásokon is szundikált; igaz, mondja lelkiismeretesen. Churchill, hogy mindig felébredt, amikor a flottáról esett szó, s akkor okos és határozott tanácsokat adott.

Churchill rendkívüli ember. Öt éven át minden ebéd után másfél órára az ágyba feküdt és így végre csakugyan megnyerte a háborút.

*

Időközben természetesen mással is foglalkozott, ha éppen nem pihent az ágyban. Többek között soha nem hazudott. Minden nyilvános megnyilatkozásának, beszédeinek, s most emlékiratának is ez a nagy ereje: nem hazudik. Előre sem hazudott, ígéretekkel, a háborúban és most sem hazudik, amikor visszanéz. Ez az ereje. Ezen felül sok húst eszik, vörösbort iszik és szivarozik; olyan, mint Anglia, egy múltszázadbeli képen, valahol a National Galleryben.

6/103…Churchill meglepő ember. Most kiderült, hogy – álnéven – képzőművészeti díjat nyert: egy angol kiállításra beküldött tájképeit első díjjal jutalmazta a zsűri. „Különösen a mélykéket szereti” – írja a svájci újság.

Ugyanebben a lapban olvasom Churchill beszédét, melyet az oslói egyetemen mondott, amikor díszdoktorrá avatták. Vigyázni kell, mondotta, hogy a szakemberképzés ne butítsa el az emberiséget, ne tegye egyoldalúvá a műveltséget. Csaknem azt mondotta, hogy a szakember átmenet egy barom és egy szerelő között. Követelte, tartsák elevenen az emberek lelkében a humaniórák iránti érdeklődést.

Más a helyzet a természettudományokkal. Ezt a nevelési szellemet helyesli Chuchill…Különös ember. Lehet, hogy szociális kérdésekben már nem lát egészen tisztán; de emberi és szellemi kérdésekben teljesen tisztán lát. A század utolsó publikus nagy embere.

*

Az öreg Churchill…ide-oda jár Európában és felemelt mutató újjal oktatja a kis és nagy kontinentális népeket, hogy jó lesz idejében vizsgázni a kor nagy vizsgatárgyából, az Európai Egyesült Államokból.

A nebulók magolnak és dadogva felelnek, de Churchilll nem fárad el. Sajnos hetvenhárom éves. És nincs senki, aki pótolhatná az elkövetkező időben, ha egyszer megunja a sok szivart…Elmondja, hogy Ribbentroppal 1938. március 12-én este találkozott utoljára, egy estélyen, melyet Chamberlain adott a távozó német nagykövet tiszteletére. Vacsora közben tudta meg Chamberlain, hogy a németek bevonultak Ausztriába. Ribentropp csevegett, mintha fogalma sem lenne semmiről. „Ezen az estén láttam utoljára Ribbentropp urat, mielőtt felakasztották” – írja Churchill…

…az öreg Churchill árnyéka megint eleven a világban.

Az angolok nem angyalok, hanem emberek, tele gőggel, kapzsisággal, alamuszi tulajdonságokkal, kegyetlenséggel. De az egész angolság valahogyan felnőtt, tudja a cselekedetek következményeit, ismeri az emberi természetet és számol mindezze…

6/114…Churchill arra tanít, hogy felelős helyzetben nem elég jól tudni a leckét; a legnehezebb feladat átadni akaratunkat a végrehajtó személyzetnek.

6/121…Befejeztem Churchill emlékiratait…majdnem író, vannak emberi hibái, de nagy ember. Nem tudom, egy nagy ember nem ad-e többet az irodalomnak is, mint egy hibás ember, aki csak nagy író? Ezt a kérdés-párhuzamot végtelenül lehetne példákkal megtűzdelni.

„A tények többet érnek, mint az álmok” – ezzel a sóhajjal fordul a falnak Churchill az éjszakán, amikor a háború legkritikusabb pillanatában átveszi az angol birodalom vezetését…

*

…Churchill a végén mégis megsértődött. Öt éven át és három hónapon át vezettem a háborúban az angol népet – írja – s amikor minden ellenfelet levertünk, az angol választók kitették a szűröm. Megsértődött, de nem annyira, hogy elhagyja az arénát. Most /1948/ is veszekszik és még nem mondta ki az utolsó szót.

Meg kell tanulni tőle – s minden angoltól – hogy mérkőzés közben vigyázni kell kondíciónkra, a jó álomra, az étkezésre. Mikor miniszterelnök lesz, a király udvarias magánlevélben kéri, vigyázzon az egészségére, pihenjen sokat. Churchill a narviki csata napjaiban is lefeküdt ebéd után, ruha nélkül, egy órára az ágyba.

Csehov / 1860 – 1904 /

3/101…Csak a nagy oroszok stílusa bírta ki az idő légköri nyomását. Csehov, Tolsztoj, Dosztojevszkij könyveit ma is úgy olvasom, mintha élő írók fedeznék személyiségük mágikus hitelével az írást. A múltszázadbeli nagy franciák és angolok könyveinek olvasása közben úgy érzem magam, mint egy kitűnő múzeumban.

3/273…Az oroszok csakugyan rejtélyesek. „Érthetetlenek”, mint a nyugati diplomaták motyogják. Éjjel elolvastam Csehov Pirosruhás hölgy című regényét. Csehov a három Nagy Orosz között a legfegyelmezettebb; tudatosabb, mint Dosztojevszkij; művészibb és mértéktartóbb, mint Tolsztoj. Ez a fegyelmezett és mély művészi ösztönnel író Csehov leír egy világot, az olvasó elé állít hús-vér embereket, akiknek a gondolkozásmódját, cselekedeteiket, reflexeiket, életmódjukat egyáltalán nem lehet „megérteni”. A vizsgálóbíró gyilkol, majd újra gyilkol – másodszor egy vizsgálati foglyot öl meg – hogy elterelje a gyanút önmagáról. Mindenki állandóan részeg, a vízbe esik vagy a sárban, a földön hempereg. A hősök nagyrészt az értelmiséghez tartoznak, tehát állandóan beszélnek, önvallomásokat adnak elő, s aztán állati módon handabandáznak. Európai ruhákat viselnek, de nincs egyetlen európai ember, akinek reflexei és cselekedetei hasonló élethelyzetben hasonlóak lennének: talán ázsiai sincsen! Egy kínai, vagy indiai nem így cselekszik. Ez a meglepő, érthetetlen számára. Most kezdjük megérteni az orosz irodalmat.

d’Annunzio, G. / 1863 – 1938 /

d’Annunzio. Százéves. Ő is „démonikus” volt a század elején: ő volt a kecskeszakállas irodalmi condottiere, Répafi. Most megjelenik egy pillanatra a fenomének viaszpanoptikumában. Aki fiatal, már csak a lexikonból ismeri a nevét. Azt hirdette, hogy ő az Übermensch – ma inkább olyan, mint az über-ripacs…ez a ripacs erősebb, mint a híre. Nagy erővel tudta elmondani a dagályosat és a fellengzőset is. Kevesen tudnak olyan érzékletesen leírni virágot,selymet, bársonyt, testet és szenvedélyt, mint ő…az olasz irodalomnak megint egyszer világirodalmi rangot adott. Mint Jókai és Petőfi a magyar irodalomnak. Mint Strindberg a svédnek, Ibsen a norvégnek…századik születésnapján megvilágosodik emlékle körül egy világ, amely – minden hibájával és előitéletével – mégis szabad volt, hiszen megengedhette magának d’Annunziot, alias Répafit.

Dante / 1265 – 1321 /

1/195… M.J. regényt akar írni Dante-néről; micsoda téma egy író kezében! Óvatosságból elolvasom Bocaccio és Luigi Bruni Dante-életrajzainak idetrafáló szakaszát.

Dante-né, Monna Gemma Firenzében maradt, mikor a költő, akinél hiúbb ember kevés élt korában – nagy szó ez, s mindkét életrajzíró hangsúlyozza a vádat ! – száműzetésbe kényszerült. Boccaccio bólogató sunyisággal megjegyzi, hogy Dante kétségtelenül nagy író volt, de nemcsak Bicet szerette égi szerelemmel, hanem golyvás nőket is, s általában a nőket, nagyon is földi szerelemmel. A házasságról, így különösen a költők és szellemi emberek házasságáról legrosszabb a véleménye: pénzbe kerül, megfosztja a költőt a magány mágiájától, stb. Luigi Bruni megrója e szemlélet miatt Boccacciót, de nem menti fel Dantét a hiúság vádja alól…

7/170…Dante hétszáz éves, múlik az idő. Shakespeare négyszáz, Michelangelo valamivel idősebb. A nyugati műveltség meggyújtja a születésnapi torták gyertyáit. A Dante-emlékezések – ritka, majdnem semmi a hiteles, személyes emléktárgy – felidézik a kételyt: mennyire volt őszinte Dante, amikor látomásai voltak? A költő a Vita Nova XXIII. fejezetében megálmodja Beatrice halálát és nemsokára megtudja, hogy Beatrice meghalt. Biztos ez? Barátai és hódolói áhítatosan, lúdbőröző viszolygással hallgatták, amikor a nyöszörgő költő előadta a kísérteties, hagymázas álom, a „látomás” történetét. De lehet, hogy Dante a XXIII. fejezetet utólag álmodta, amikor már biztos volt, hogy Beatrice meghalt.

*

Az olasz zseni /kinek írt? Könyvnyomtatás nem volt, Boccaccio kevés példányban leíratta és szétosztotta a mecénás-jelöltek között a komédia néhány példányát/ …a költő olyan hideg-kiszámított pontossággal komponálta a Nagy Művet, mint egy építész egy pályaudvart. A Pokol, a Purgatórium és a Menny három térfogatát körzővel mérte ki és az utókor térképeket mellékelt a Komédia kiadásaihoz. Beatricet alig ismerte; az egész szerelem költői képzelgés volt, nem volt benne hús, sem érzéki képzet. Lehet, hogy nem is beszélt vele. Egy csinos, fiatal nő élt a szomszéd utcában és a költő, aki nős volt, több gyermek apja, reáépítette a pubertásos találkozásra az Isteni Komédiát. Babits fordítása csodálatos erőfeszítés, de a tercinás játékban úgy peregnek a rímek, mint az orsón a fonál,,,A Pokolban ez nem zavar, mert a jelenetek itt alvilági tartalmuktól parázslanak; az emigráns Dante kéjes örömmel dugta forró szurokba valamelyik firenzei ismerősét…az agyafúrt kegyetlenségek hétszáz év multával is elszórakoztatják a fordítót és az olvasót. De a Purgatórium és a Paradicsom díszletezése és rendezése már csendesebb, színtelenebb; itt már nem az alvilági panoptikum szörnyalakjai fintorognak, hanem a lélek beszél, néha üveghangon. Ez gyönyörű; de talán Lope de Veganak is igaza volt, amikor panaszkodott, hogy a Paradicsom unalmas. Talán nemcsak Dante művében az.

9/184…A Pokol XXXII. És XXXIII. Énekében Száz fej kékül Dante ilyen szakaszokban szadista, a kegyetlenség csikorog minden tercinában. Júdás feje benn van, lába kilóg a száján. Úgy gondolta, az áruló számára semmiféle büntetés nem elég szigorú.

Dosztojevszkij / 1821 – 1881 /

1/36…Dosztojevszkij úgy meggyötör, mintha elmebajossal zárkóztam volna közös szobába – elmebajossal, akit talán szentté avatnak egyszer. Nem bírok belenyugodni, hogy az ember távlata ez az anarchikus korlátoltság – európai vagyok, a mértékekben és a térképek adataiban is hiszek.

1/40…Lepárolni azt, ami a Karamazov fivérek-ben végzet és tartalom, a hadarástól és eszelős locsogásból kiolvasni az evangéliumi parancsot: kínzó feladat az olvasó számára. Mindenestül mégiscsak egy őrülttel vitatkozol: igaz, ennek az őrültnek ereje megrázta és feldúlta a világot. Ma is dúlja még. Huszonöt-harminc oldal olvasása után teljesen kimerülök, az idegesség, melyet hangja és fecsegő betétjei váltanak ki, még órákig kínozza az olvasót. S mégsem lehet szabadulni tőle.

Egyáltalán nem lehetetlen – s talán egy napon valamilyen rendőri felfedezés bizonyítja majd – hogy Dosztojevszkij embert ölt.

1/145…Henry Troyat könyve Dosztojevszkijről. Előnye az irodalmi Dosztojevszkij életrajzokkal szemben, hogy elmélet nélkül közeledik a hőshöz: nem akarja előre megtenni egy irodalmi vagy forradalmi iskola ősének, sem követőjének. Hátránya, hogy kissé regényes, szakszerűsége és lelkiismeretessége mellett is az.

Dosztojevszkij számomra örökké a félelmes és nagyszerű ellenfél marad: az ázsiai zseni, akitől én, az európai, joggal féltem bőrömet. Ezt a megváltás-dühöt és rögeszmét csak megérteni és tisztelni tudom, de nem tudom elfogadni, sem követni. Nincs joga az ázsiai léleknek, hogy e terrorisztikus kereszténység árán váltson meg engem, a bűnöst, az európait.

3/158…A fejezet, amely Dosztojevszkij életében nem jelent meg, s most oroszul és angolul olvasható – a Megszállottak fejezete, melyben Stavrogin, a hős, megöl egy kislányt. Stavrogin még csak nem is kéjgyilkos, hanem a Gide-féle action gratuite egyik műkedvelője. A kéjes öröm, amellyel megvallja bűnét, a szovjet perekben most már állandósult műfaj. Ez a műfaj keleti találmány, aminthogy a nihilista bűntett – megtenni valamit haszon, értelem nélkül, csak mert éppen lehet – szláv műfaj. A nyugati ember bűnözni is akkor szeret csak, ha ennek valami célját látja.

3/295…A Közönség a XIX. Században ma már érthetetlen tisztelettel közeledett az Alkotóhoz…Tolsztoj, Dosztojevszkij a Cárral állottak szemközt, mint egyenrangú ellenfelek. De ez rövid ideig tartott. A haszon-principium néhány évtized alatt szétmorzsolta az Alkotó és a Közönség bizalmi kapcsolatát.

8/87…Viszontlátás: Dosztojevszkij, a Karamazovok. A szófecsérlő pátoszon még mindig túlsugárzik a démonikus forróság: a „jóság”, a „szívtisztaság” – és vég nélküli fecsegés arról, hogy a hős alapjában nem olyan bitang gazember, mint amilyen, hanem „tisztaszívű”. Tehát örökké a részegen, az önroncsoló önvád határvonalán támolygó Caliban. Amit Hermann Hesse baljós szóval Európa elkaramazovosodásának nevezett, végzetes folyamat. A kommunisták egy napon eltakarodnak a világszínpadról, de az oroszok most már itt maradnak. Veszedelmes nép, mert bűntudata van – hiszi, hogy mindent megengedhet magának; legfeljebb megbánja.

9/74…Dosztojevszkij. Évtizedek után megint egyszer. Majdnem elviselhetetlen. Nem az írás, az előadásmód, hanem az „orosz ember”, ahogyan ez a nagy író bemutatja: a mellverdeső, saját magának és a világnak prédikáló, megtisztulásról papoló orosz ember.

9/187…Megjelent egy újabb Dosztojevszkij életrajz, szerzője Joseph Frank…Dosztojevszkij mint afféle polgári dandyindult, majd romantikus szocialista mozgalomba keveredett és bűntető táborba került…ahonnan mint próféta tért vissza az irodalomba. Nagy műveket alkotott…Felfedezte, hogy a parasztok a történelmi értelemben kialakult osztályhelyzeten belül akarnak előnyöket, de nem kívánják, hogy az osztálykülönbségek megváltozzanak…a proletáriátus nem vár kioktatást a radikális értelmiségitől…

10/10…Az idős Márai csaknem szó szerint ismétli J. Frank könyvével kapcsolatos gondolatait.

Márai Sándor

Írói arcképek a világirodalomból

A naplókból egybegyűjtötte

Berszán Gábor

2003

Tartalom

Bevezető

Műhely

Arcképek

Aragon Mallarmé

Balzac Mann, Th

Baudelaire Martin du Gard

Beauvoir Marx

Brecht Maugham

Byron Maupassant

Camus Mauriac

Chateaubriand Miller, A

Churchill O’ Neill

Cocteaux Ortega

Croce Orwell

Dante Poe

Dosztojevszkij Proust

Eliot Puskin

Faulkner Rilke

G. Lorca Rimbaud

Gide Rousseau

Goethe Saint Simon

Einstein Sand, G.

Goncourt Sartre

Gorkij Shakespeare

Hamsun Shaw

Hemingway Shelly

Homeros Stein, G

Horatius Stendhal

Hugo Szolzsenyicin

Huxley Talleyrand

Joyce Tocqueville

Kafka Tolsztoj, L

Toynbee

Kawabata Verne

Latréaumont Voltaire

Maeterlink Whitmann

Bevezető

Gyűjteményünk Márai Sándor - Illyés Gyula: Magyar írói arcképek c. munka módszere szerint készült. A Műhely című bevezető fejezetbe elsősorban világirodalmi vonatkozású szöveget iktattunk be. Világirodalmi olvasmányairól szóló jegyzeteit nagyobb mértékben rostáltuk, mint a magyar vonatkozásúakat. Az arcképekhez csatolt kommentárok száma kisebb, mint a magyar irodalomnál.

Műhely

6/53. Ez a napló mindjobban megtelik a napok hordalékával. Minden író Midás király lesz ebben az időben, csak titokban tudja elsóhajtani titkait… Meg kell

tisztítanom ez oldalakat minden szennyes „történelmi” hordaléktól és hulladéktól: csak a „lényegest” jegyzem fel a jövőben…Így a napló „sterilebb” lesz, de igazibb tükre mindannak, amit látok, mintha a történelmi napi híreket írom fel.

11/327. Régi naplóimról készítek indexet, s az olvasmány meglehetősen nyugtalanító. Én, aki nem tudtam semmit, a naplók tanúsága szerint, nyolc-tíz év előtt ritkán tévedtem és monotonul „előreláttam”, mi történik majd, - ez a monotonság az emberi alkat ismeretének logikájából következett…Churchill jobban informált volt…mégsem tehetett semmit, minden monotonul következett. Ez a monotonság nagyon tanulságos. A történelem ordítja tanulságait, oly harsányan, hogy mindenki belesüketül és senki sem hallja többé a végzetet.

6/62. A történelemnek nincs „értelme”. Talán Shakespeare, talán Michelangelo volt az értelme ennek az időnek / a XVI-XII. századnak /, talán ők sem. A történelem történik, értelem nélkül. Van-e célja és a fejlődés-e a célja? Fejlődés-e a XVI. század a kaldeusi, az egyiptomi időhöz mérten? Semmi esetre sem fejlődés. Csak változás van, nincs értelem, sem fejlődés.

11/9. Bizonyos, hogy az írás valamilyen nagy illetlenség és paráznaság is, egyféle szemérmetlen tárulkozás és pőre, vagy annál is rosszabb kifestett illegetés…De ez a produkció végül elindít – íróban, olvasóban – egy lelki folyamatot, amely már nem színház és vásári mutatvány, hanem élmény. S ezért érdemes meghozni azt a megalázó áldozatot, ami az írás ára és feltétele.

6/29. Az irodalom rejtélyes erő. A szentírást írták költők, államférfiak, politikusok, tudósok, vajákosok, szentek, misztikusok, szervezők, de az egészből műfaj lett, valamilyen formai, sajátos, egyedül-való műfaj. Az ószövetségi és újszövetségi prózának ritmusa van, mint egy eposznak. Műfaj és ritmus nélkül nincs nagy emberi közlés.

11/113. Faulkner kiadója a bevezetőben arról ír, hogy „az íróknak nem tesz jót, ha magányosak”, a közös munka, az irodalmi élet sokat segít nekik. Ebből semmi nem igaz. A legnagyobb írók voltak a legnagyobb magányosok. Ez a nyájszemlélet.

6/142. Egy műkedvelő kéziratot küld. A kéziratot elolvasom: az ilyen írás egy neme a házasságtörésnek, csak ez a fajta írásos házasságtörés gusztustalanabb

és erkölcstelenebb, mint amit az ágyban művelnek.

Amíg a fürge fecsegést lapozom, elgondolkodom, mit is hisz az emberek legtöbbje „irodalom”-nak? Írni végül is mindenki tud, aki ismeri a huszonnégy betűt és megtanulja a helyesírás szabályait. A legtöbb ember úgy hiszi vannak gondolatai is, melyeket a helyesírás szabályai szerint, a betűk ismeretének birtokában nem nehéz kifejezni. Az embereknek vannak „hangulataik", sőt élményeik is, miért, hogy mégsem tudják, mi az írás?

Nem tudják, hogy az írás nem képesség, nem is hangulat, nem is „gondolat”. Az írás más. Az írás mindenekfölött kompozíció…az irodalom ugyanolyan erő, mint a hő, a fény, a sugárzó energiák…A gondolat csak van, a megkomponált gondolat már történik…ha igaz írás, a költői, írói látomás hat vissza az anyagra, a témára, vagy az élményre, s megformálja azt…Ezt nem tudja a műkedvelő, amikor szépen, lelkesen, néha tökéletesen ír zenét.

11/231 Vissza a kézíráshoz. Már az írógép is kibúvó volt, nem írás, hanem egyféle termelés a gép segítségével. Már a töltőtoll is meghamisított valamit, a mozdulat, amíg az író a tollat a tintatartóba mártotta, időt adott a gondolatnak, hogy megérjen.

4/147. Egy író kéziratot kér valamilyen lap, vagy évkönyv számára. Elutasítom. „Ennyivel tartozol…”- mondja. Dühös leszek, szavába vágok. Semmivel nem tartozom. Egyetlen szóval sem tartozom a magyar társadalomnak. Mindent elmondtam, amit mondhattam, s a válasz annyi volt, hogy sértegettek, farba rúgtak. Kvittek vagyunk. A jövőben majd én mondom meg és szabom meg, mivel tartozom, s nekem mivel, ki, mennyivel?

8/241. Az irodalmi Nobel-díjat jó ideje nem írók kapják, hanem országok. Ebben az évben egy serdülő, kamasz földrész kapta, Ausztrália. Elébb megkapta Guatemala, Izland, Chile, Jugoszlávia és Sachs Nelly. Mauretania és Albánia még várnak a sorukra, de ez csak alfabetikus kérdés.

8/237. A „művelt ember” kapott egy veszedelmes vetélytársat: a művelt komputert. Már vannak elektronikus kitaláló-gépek, melyek gombnyomásra megmondják, mikor született és mivel foglalkozott Sophokles, hány foga maradt Kantnak, amikor a Tiszta Ész kritikáját írta. A „művelt embert” a jó társaságban nemrégen még a háziasszony jobbjára ültették, dicsekedtek vele, hiszen „mindent tud”. De a művelt komputer már többet tud, „memory”-rétegei adatok millióit tárolja és minden pillanatban felel. Olcsóbb is, praktikusabb is, mint a művelt ember.

Arcképek

Aragon, L. / 1897 – 1982 /

5/123. Aragon francia író és neje, egy számomra ismeretlen nevű – francia írónő előadást tartottak Pesten. Aragon e pillanatban a francia irodalom hangos szóvivője. Írásainak szellemi és írói jelentősége csekély. /Verse nem is olyan rossz, antológiákba berakják. G./ Ezt tudja és ezért hangos, sőt harsány politikai rikácsolással pótolja azt, ami jelleméből és művéből hiányzik.

Budapesti előadása heves kirohanás volt az „elefántcsont-torony” ellen…Ezek az irodalmi fenegyerekek bukfenceznek ma Európában mindenfelé, a pártok dobogóin, s azt hiszik, a szabadságot hirdetik. A valóságban a pártok mutatványosainak szerződtetett attrakciói ők, úgy guggolnak egy-egy párt kirakatában, mint a kíntornás talián vállán a tányérozó majom.

…La Seine au soleil d’Avril danse

Comme Cécile au premier bal

Ou plutôt roule des pépites

Vers les ponts de pierre ou les cribles

Charme sûr La ville st le val

Les quais gais comme en carnaval

Vont au-devant de la lumière

Elle visite les palais

Surgis selon ses jeux au lois

Moi je l’honore a ma menière…

Pour demain

Balzac, H. / 1799 –1850/

7/62…A megmaradó több benne, mint a múlandó. Mi az, ami megmaradt Balzacból? A romantikus alakok színes karneválja, az előadásmód szenvedélyes és meggyőző közvetlensége…ez a francia Lear nem kongatja a szavakat, a pathetikus elemek őszintén következnek a korból, a díszletből, a jelmezekből, a hősök neveléséből…A balzaci körképet befejezték Proust és Roger Martin du Gard. Volt száz év a nyugati irodalomban – a „polgári” század – amikor az író nyugodtan írt, mert tudta kihez beszél? Ma nincs többé ilyen biztonságérzet… csak termelők és fogyasztók vannak.

8/231…Balzac emberfeletti munkaüteme…új és új munkafeladatokkal odázza és halogatja a meghalást. Ötvenegy évet élt és olyan energiapazarlással dolgozott, ami másik félszázadra is elég lenne…

9/98. Gautier tanulmánya Balzacról. Arról, hogy ez a titáni erejű alkotó milyen keservesen viaskodott, amikor „formát” keresett a „téma” számára…A forma vele születik a tartalommal, vagy nincs a formának tartóereje.

9/160…a polgári dandy dicséretét hirdeti tárcáiban. Szeretett volna dandy lenni, de nem volt hozzá alkati képessége. Az eleganciáról ír, és büszkén említi, hogy

már adóssága is van. Hamarosan felhagyott a műfajjal – dandységgel is, tárcaírással is – mindkettőhöz túl súlyos volt, írónak is, embernek is. Minden ember a műfajában lehet csak nagy.

Baudelaire, Ch. / 1821 – l867 /

1/239. Éjjel Baudelaire-t olvasom, s teljesen elmerülök világában. Szavai, zenéje, hangja, látomásai megtöltik eszméletem, mintha illatos füstöt lehelnék be, mely kábít, s ugyanakkor csodálatos látomásokra ösztönzi az értelmet. Elbódulok…

3/1o4. Baudelaire előszava Poe könyvéhez. Kínlódó, lelkes, viaskodó írás. Saját sorsát, lényének és művészetének alteregóját látta Poeben. Az iszákosságot sem látja másként, mint kényszerű menekülést egy világ elől, amellyel a művész soha nem alkudhat meg. Semmi áron, soha.

9/110. Baudelaire. Inkább művész, mint költő. A francia lírában ritkán lüktet a szférikus energia…Mallarmé, Valéry, szó-ötvösök, ütemes bölcselők. Verlainben parázslik a költészet, de ritkán. Baudelaire prózája inkább nyugtalan, mint nyugtalanító. Verseiben a démonizmus, sátánizmus: huhogós riogás. Egy démonikus pubertás huhog, amikor ijesztgetni akar. Igazában fél.

9/113. Baudelaire egyszer megkísérelte, hogy valami „könnyűt, olvasmányosat” írjon. Terve sikerült: a strici, aki szívességből elcsábítja a nőt, aki elcsábította szerelmesének férjét. A tréfa elegáns. „Olvasmányos” és ugyanakkor verete van. A zseni akkor is nemeset alkot, amikor a szemétben vájkál.

12/266. Olvasmány: egy Baudelaire-kötet, prózai és verses válogatás. Amit a Fleurs du Mal-ból a dühödt cenzor kihagyott, ma nem látszik jelentékenynek. A „Hasis” és a „Spleen de Paris” néhány prózadarabja stilárisan a legtöbb, mit de Quincey után ebben a témakörben valaha írtak. Baudelaire nem volt narkomán, élete vége felé élt csak – kevés – ópiummal.

Beauvoir, S. /1908 – 1986/

7/13. Simone de Beauvoir könyve, a Hosszú menetelés fecsegő társutasnő számadása Kínáról. Nem új a megállapítása, hogy a kínai forradalom a parasztok lázadása volt…Az írónő azt hiszi, a kínai forradalom egyik titkos erőforrása a vallás immanens áthangszerelése volt. Konfucse hierarchikus filozófiája mindig a konvencionális Hatalom érdekeit szolgálta…A kommunisták – az írónő szerint – az egyéni tiltakozást a konvencionális-hierarchikus ellen ügyesen bekapcsolták - mint átmeneti előgyújtást - a Párt szolgálatába.

9/l09. Simone de Beauvoir emlékezésében hírt ad a francia polgári formalizmus kényszerzubbonyáról és a lázadásról, amely Sartre közelébe vezette. A könyvben felvillan Hevesi Bandi neve. A Montparnasse számkivetettjei között felrémlik ez a mindig izgatott, izzadó, dadogó és tehetséges Turauskas, aki aztán izgatottan és dadogva önként beállott a francia hadseregbe és elesett a Hitler ellen vívott harcokban. Előbb írt egy jó könyvet, a Párizsi eső című regényt

.

Brecht, B. /1898 – 1956 /

7/92. Brechtről szemlesütve, selypegve beszélnek, félnek, hogy valaki elkiáltja: „A király meztelen!” Nem volt „drámaíró”, papírjelmezben, világnézeti sminkeléssel színészkedett. De erről csak kevesen mernek beszélni.

Byron, G. / 1788 – 1824 /

3/206. Byron a „szabadságért küzdött, a zsarnokság ellen, de nem a népért” - ez az angol meghatározás pontosnak tetszik. Byron, mint minden művész, segíteni akart a „nép”-en, de nem hitt abban, hogy a „nép”-nek kell a szabadság, nem hitte, hogy másnak is kell igazán a szabadság, mint az egyéniségnek. És a „nép” minden korban pontosan érzi, miféle „szabadság” az, amelyet a művész szellemével szolgál, ösztönösen tudja, hogy a művész, a zseni a zsarnokság ellen éppen úgy kénytelen állást foglalni, mint a tömeg konvencionális és kompromisszumos igénytelensége ellen. Ezért gyanakszik a „nép”.

9/56. Byron levelei. Mintha a nyarat egy nyugtalanító, elragadó és veszedelmes kalandor társaságában töltöttem volna. Harminchat év alatt mintegy színházi látcsővel szemlélte mindazt, ami akkor – 1788-1892 között – „történelem” volt. Az emigráns egyszerre puritán kálvinista és Voltaire-tanítvány, ugyanakkor kaján deista. Epileptikus, biszexuális, szeretőinek nincs leltározható névjegyzéke, viszonya féltestvérével, Augustával, menekülésszerű távozása a hipokrita Angliából – mindez elevenebb a levelekben, mintha emlékiratban írta volna meg. Az olasz számkivetettségben cinikus, lorgnonnal érzékelt megfigyelések népről, szokásokról. Közben versek, melyek néha túlságosan iparkodóan byroniak…Költészete hígabb volt, mint az élete. Versei csengenek, bonganak, élete zúg, harsog. Sánta lábával néha byronibban élt, mint ahogy írt egészséges kezével.

12/101. Byron levelei. Úgy készült a házasságra fogvacogva, mint egy műtétre. Úgy is sikerült, mint egy műtét, amit túlél a beteg, - igaz, nem sokáig élte túl.

12/105. Byron 1820-ban, Ravennában, kiadójának írt levele utóiratában leírja, hogy „éppen most lőtték le a háza előtt a gárdakapitányt”, de senki nem mert az áldozathoz nyúlni, ezért inasával felhozta a tetemet a lakásba, stb. Ilyesféle helyzeteket 1944-45-ben én is megéltem.

12/108. Befejeztem Byron leveleit. A szabadságban hitt, az emberekben nem hitt: tudta, az „embereknek” soha nem kell a szabadság, mindig csak egy-egy ember hajlandó megfizetni – minden nap és a teljes árat – a szabadságért, amely soha nem lehet több, sem más, csak éppen annyi, amennyit az ember a két öklével aznap el tud venni a világtól.

Levelei Görögországról tanulságosak…

Viharban halt meg, mint Beethoven. „Ez itt a szabadság hazája” – írta utolsó levelében Missolunghiból – „ahol minden ember azt teszi, amihez kedve van, ahelyett, hogy azt tenné, amit kellene.”

…Chillon tövén Leman tava,

ezer láb mélyűn háborog,

ennyire nyelik a habok

a mérőónt, ha lemerül…

Víz szintjénél mélyebb helyen

volt almunk és a vad elem

fejünknél éjjel-nappal ott.

- hallottuk – hogyan csapkodott…

1816

A chilloni fogoly ford: Telekes Béla

Camus, A. / 1913 – 1960 /

5/245. Camus regényében leír egy élethelyzetet, amelyet megéltem. A pestis, amely Oran városában összezár kétszázezer embert, ismerős élethelyzet, s nemcsak mikróbák idézhetik fel. Ilyen pestises vesztegzárban éltek Budapesten az ostrom alatt…A mikroba végül is nem veszélyesebb, mint a bomba és a gépfegyver.

Aujourd’hui, mamam est morte. Ou peut-etre hier, je ne sais pas. J’ai recu un télégra mme…Cela ne veut rien dire. C’était peut.étre hier…Camus.,L’étranger, Gallimard, 1957.

7/51. Camus Upsalában arról beszél, hogy mindig „csak a nép és az arisztokrata alkot”. Aki közben van, csak árulja és veszi az alkotást. Még ezt írja: van intelligens intelligencia és van buta intelligencia. Amerikában most tünetei vannak a veszélyes pillanatnak, amikor a buta intelligencia előírja és megparancsolja az intelligens intelligenciának, mit gondoljon? Camus könyve – La chute –modoros, de jelentős könyv. Egy jó író az első szóval, mint egy gyufaszállal megvilágít a sötétben egy világot, ahol csak ő ismeri a járást. Ebben a könyvben kimondja, hogy „ nincs ártatlan” – kitűnő „petit français” , akit a nácik elvisznek Buchenwaldba és mielőtt eltűnik a gázkamrában, felháborodottan tiltakozik, mert ő ártatlan és az ő esete speciális eset. Mindenki röhög, a nácik is, az író is, az olvasó is.

7/123. Camus. A ritka nihilista, aki rokonszenves, mert nem hisz az angazsált irodalomban. Csak az angazsált emberben hisz. De lehet, hogy ez a nihilista nemzedék téved. Nincs másperspektíva, csak a „szabadság” /tehát a „forradalom”/ vagy az „igazság” /tehát a „fegyelmező rendszerek”/? Lehet, hogy a perspektíva sivárabb: indusztrializmus és militarizmus? Nincs Harmadik út?

7/199. Camus: ”A művészet forradalom, amely nem rombolni, hanem konzerválni akar”, elhatárolja a világból azt, ami a valóságon túl látomás. A kommunisták pontosan erről feledkeztek meg: a Szépről. Marx számára a művészet nem volt más, mint az uralkodó osztályok időtöltése.

9/119. Camus egyik jegyzete: az ókor rabszolgái ismerték azt a különös szabadságérzést, ami bekövetkezik, amikor valaki már nem felelős a sorsáért. Szolzsenyicin hasonlót ír a Gulag rabszolgáiról.

11/273. Úti olvasmány: Camus, L’homme revolté. Ki a lázadó ember? Camus szerint az az ember, aki nem fogadja el szótlanul az élet feltételeit és azt mondja: Nem. Kinek mondja ezt? Rabtartóinak, vagy az Istennek?

11/274…Camus könyvét olvasom. Az ellenálló ember különböző típusairól ír, tehát a szadistáról, aztán a dandyről. A szenvedély bűneiről, amelyek mindig emberszabásúak, s a korszerű, logikus bűntettekről, melyeket a Rendszerek követnek el. Azt mondja, a gyilkos mindig emberszabásúbb, mint a hóhér. Ez igaz.

A halálbűntetést szükségtelennek és károsnak tartotta.”Je la crois, quant á moi, non seulement inutile, mais profondément nuisible”. Camus: Reflexion sur la guillotine. In. Camus-Koestler: Réflexion sur la pein capitaele. Calmann-Lévy, 1979. B.G.

12/181. Camus „Actuelles II.” című kis tanulmánykötetét lapozom…Camus jó író, s ez a hideglelős csaholás a „fasiszta” Spanyolország ellen ennek a jó írónak előadásában megint egyszer bizonyíték, mennyire elvakultak az emberek, mennyire „társutas” az is, aki magányosnak és a szabad szellem védelmezőjének hiszi magát. Igaz, hogy Franco Spanyolországa egyféle fasizmus képlete szerint épült fel, de igaz az is, hogy Camus nem sietett tiltakozni, amikor a Szovjetúniót és a kommunista Csehországot felvették az UNESCO-ba.

12/184. Camus az „Etat de Siége”-ben a pestist a Hivatal alakjában személyesíti meg. Igaza van, a Hivatal a mi korunk járványa, egyféle pestis.

Chateaubriand, F. / 1768 – 1848 /

8/126. Chateaubriand. Úti megfigyeléseit óvatossággal, szépirodalmi kísérleteit elnéző türelemmel kell olvasni. De az Outre Tombe nagy könyv/ A mű pontos 0cime: Mémoires d’outre-tombe. B.G./ A breton kastélyban, Combourgban a sivár gyermekkor leírása: az apa, a rögeszmés nagyúr, aki reggel négykor kel és aztán késő estig nem tud mit csinálni. Az éhezés Londonban. Napóleon jellemzése. Ez mind a Nagy Század stílusa és szemlélete…A napóleoni paranoiáról senki nem írt olyan tárgyilagos oldalakat, mint ez az arisztokrata. Az orosz kaland, a Grande Armée pusztulásának leírása, a számadás, amint az orosz télbe 600 000 emberrel hatol be az őrült Napóleon / aki beleőrült abba, hogy Napóleonnak képzelte magát./ Közben saját magára figyelt, mintha a túlsó partról nézné magát, Outre Tombe.

Churchill, W. /1874 – 1965 /

6/100. Churchill megírta emlékiratait. Kitűnő író. Pontosan, élesen, nyugodtan fogalmaz. Shaftesburytől tanult írni és Thomas de Quinceytől. De néha Dickenstől is. Például egyhelyt azt írja, mikor az új világháborúban az államvezetés minden gondja reászakadt – az előző tizenegy évben nem viselt hivatalt – csak úgy bírta a munkát, ha minden ebéd után másfél órára lefeküdt aludni az ágyba. Hangsúlyozza, hogy nem csak úgy lendült, ruhástól szundítani, hanem levetkőzött és ágyba feküdt: így aludt ebéd után. Megemlíti, hogy az admiralitás első lordja is eltanulta ezt a jó szokást, de ez a tengerész csak fekvőszékben pihent és ez nem az igazi. A lord tanácskozásokon is szundikált, igaz, mondja lelkiismeretesen Churchill, hogy mindig felébredt, amikor a flottáról esett szó s ekkor okos és határozott tanácsokat adott. Churchill rendkívüli ember. Öt éven át minden ebéd után másfél órára az ágyba feküdt és így végre csakugyan megnyerte a háborút.

6/103. Churchill meglepő ember. Most kiderült, hogy – álnéven – képzőművészeti díjat nyert: egy angol kiállításra beküldött tájképeit első díjjal jutalmazta a zsűri. „Különösen a mélykéket szereti”- írja a svájci újság.

Ugyanebben a lapban olvasom Churchill beszédét, melyet az oslói egyetemen mondott, amikor díszdoktorrá avatták. Vigyázni kell, mondotta, hogy a szakemberképzés ne tegye egyoldalúvá a műveltséget. Csaknem azt mondotta, hogy a szakember átmenet egy barom és egy szerelő között. Követelte, tartsák elevenen az emberek lelkében a humaniórák iránti érdeklődést. ..A század utolsó publikus nagy embere.

6/105. ..növekvő elragadtatással olvasom a második világháború előzményeiről és történetéről írott emlékiratainak folytatásait. Remekíró egy szóban. Elmondja, hogy Ribbentroppal 1938. Március 12-én este találkozott utoljára, egy estélyen, melyet Chamberlain adott a távozó német nagykövet tiszteletére. Vacsora közben tudta meg Chamberlain, hogy a németek bevonultak Ausztriába. Ribbentrop csevegett, mintha fogalma sem lenne semmiről. „Ezen az estén láttam utoljára Ribbentrop urat, mielőtt felakasztották” – írja Churchill…

6/114. Churchill arra tanít, hogy felelős helyzetben nem elég jól tudni a leckét: a legnehezebb feladat átadni akaratunkat a végrehajtó személyzetnek.

6/121. Churchill majdnem író, vannak emberi hibái, de nagy ember. Nem tudom, egy nagy ember nem ad-e többet az irodalomnak is, mint egy hibás ember, aki csak nagy író? Ezt a kérdés-párhuzamot végtelenül lehetne példákkal megtűzdelni…

6/122. Churchill a végén mégis megsértődött. Öt éven és három hónapon át vezettem a háborúban az angol népet – írja – s amikor minden ellenfelet levertünk, az angol választók kitették a szűröm…

9/94. Demokrácia. A cinikus öreg Churchill úgy vélte, rossz rendszer, de van előnye: az, hogy nincs jobb. A klasszikus görög demokrácia kapzsi, korrupt és kegyetlen volt. De Athén a demokrácia idejében megajándékozta a világot a görög műveltséggel…

12/55. Az öreg Churchill a koronázási menet végén, hermelines palásttal a vállán, lassan és súlyosan. Mint a sereghajtó, aki befejez valamit. Talán nem az angol koronázások szertartását, de bizonyos, hogy ő az utolsó emberek egyike, aki még a régi Európát jelentette…

12/98. Most Churchillből csinálnak bohócot: ennek a nagy dilettánsnak úgy nyomják a fejébe az irodalmi Nobel-díjat, mint egy csörgősapkát…biztos, hogy nem író abban az értelemben, mint Dante, Somlyó Zoltán, Shakespeare, Krúdy…

12/100. Churchill háborús emlékezései a New York Timesben: „Victory and Tragedy”. Leírja, hogyan akadályozta meg Roosevelt Európa megmentését a bolsevistáktól, amikor elutasította Churchill és Clark tábornok ajánlatát, s a Po völgyéből nem Ausztria irányába indították meg a nagy offenzívát, hanem dél-francia partraszállást kezdettek a nagy hadsereggel. Erre nem volt semmi szükség, mivel Eisenhower már erősen állott Normandiában…Nápolyban az amerikai és angol hajók az Adria helyett Cannes és Marseille irányába indultak.

Akkor dőlt el a sorsunk, Magyarország sorsa…

Ki volt Roosevelt? Mennyire volt vörös, titkos bolsevista ez a nyomorék? Titokzatos kérdés.

12/103. Churchill emlékirataiban leírja, hogy Magyarország, Románia, Bulgária, Görögország sorsát néhány perces tárgyalás során döntötte el Sztálinnal. Churchill egy cédulára ezt írta fel: „Magyarország 50-50%, Bulgária 75-25 %, Románia 90-10 %, Görögország 90-10 %” – tehát ilyen arányban uralkodnak majd ezekben az országokban az orosz vagy az angol-amerikai érdekek…Sztálin…beleegyezett…

Valószínű, hogy van valami igazság a feltevésben, mely szerint Sztálin kedvelte Churchillt.

12/108. Churchill négy perc alatt adta el Kelet-Európát Sztalinnak. Most megkapta a Nobel-díjat.

12/189. Az Atlanticban tanulmány arról, mennyire ellenezték Roosevelték Churchill tervét, megmenteni Kelet-Európát, s egész Európát az oroszoktól.

De Churchillt, aki százalékos alapon ajánlgatta a kelet-európai országokat Sztálinnak, nem lehet ilyen egyszerűen fehérre mosni.

12/192. Churchill nemcsak a század egyik legnagyobb emberi csalódása, hanem komoly emberi rejtélye is. Lehet, hogy ez a különc angol is őrült, mint honfitársai közül olyan sokan.

12/218. A 80 éves Churchillről írnak a lapok, s a televízió mutogatja, mint egyféle panoptikumi szörnyet. „ A század legnagyobb emberé”-nek nevezik a szónokok. A valóságban színes, nagy dilettáns Churchill. Nem tehetségtelen…de nincs elhatározott műfaja a tehetségének. Írt is, kormányzott is, festett is, hadat is vezetett…

12/252…A század egyik nagy emberi csalódása volt ez a veszélyes dilettáns, aki személyesen tette tönkre mindannyiunk életét. Természetesen szobrot kap majd. Senki sem olyan veszélyes, mint a tehetséges dilettáns.

Cocteau, J. /1889 – 1963 /

3/271. Cocteau a Francia Akadémiában. A bohóc, aki székekből tornyot épít, az imbolygó tákolmány tetejére áll és kifestett lélekkel kukorékol egyet. De a jelenség nem ellenszenves. Mindig az „így is lehet”, ami végül egyedül számít.

5/156. Olvasmány: Cocteau, L’aigle a deux tetes. Cocteau színdarabja gyermekes svindli, de egy zseniális gyermek játékosságának ötletei ragyognak fel benne. Van ebben mozi és melodráma, fülhasogató, dallamos szószátyárság, s e színpadi indiánosdiból néha egy pillanatra felvillan a költészet és a dráma belső tűzvészének ragyogása.

7/89. Cocteau. Poésie Critique. Az öreg clown, amikor bejelenti, hogy „ideje csomagolni”, rokonszenvesebb, mint ünnepélyes kortársai, Claudel, Gide. Megvallja, hogy az írót néha a hallgatás összeesküvése fojtogatja, de veszélyesebb a lárma összeesküvése. Az író, akit agyonhallgatnak, egy napon szóhoz juthat: de az író, akit agyonzajonganak, ritkán jut szóhoz. Cocteau Joffre marsall temetése után…ajánlotta, temessenek el minden héten egy tábornokot, mert „a temetés gyönyörű volt, mindenki sírt, a tábornok lova is. A hazafias érzést fokozza az ilyesmi.”

11/42. Éjjel olvasom Cocteaunak az amerikaiakhoz írt levelét. Az író bizonygatja, hogy a sorokat az Air France repülővállalat egyik gépének kabinjában írta, éjszaka, amikor átrepül az óceán felett. Ez az állítás karakán, méltó a század irodalmi fenegyerekéhez, de én nem hiszem…Cocteau azt mondja Amerikában nincs szabadság, csak fikció van, amely szerint a szabadság jegyében mindenkinek szabad engedelmeskedni az írott és íratlan társadalmi törvényeknek. „Az aranyfüggöny tud olyan kemény lenni, mint a vasfüggöny -- írja. Bizonyos, hogy egy társadalom, ahol a pénznek ennyire értékmérő ereje van – szellemi és erkölcsi vonatkozásban is – hamar hajlamos lesz a dekadenciára. Az amerikai állandóan keresi az újat és a meglepőt, írja Cocteau., de semmitől nem retteg úgy, mint az újtól és a meglepőtől.

11/172. Magyar fiú…Járt Gidenél és Cocteaunál, a két nagy pederaszta költőnél. Azt mondja, Cocteaut a lakásában hason fekve találta, lázasan rajzolt, mert másnap lesz a kiállítása…

11/177. A francia könyvtárban egy folyóiratban, a nyegle fenegyerek / most már inkább fene-aggastyán/ Cocteau egy tanulmányát olvasom. Arról ír, hogy csak őket érdemes „serieux”-nek tekinteni, a rendhagyókat és bohócokat. Ez így nem egészen pontos. De őket „is” komolyan kell venni. Ők a szellemnek azok a sznobjai, akik a szellemi sznobokra nyelvet öltögetnek.

11/209. Z. Párizsból jött. Azt mondja, két héttel Gide halála után Cocteau táviratot küldött Mauriacnak ezzel a szöveggel: ”L’enfer n’existe pas stop prevenez Claudel stop” aláírás: André Gide. Így játszanak. S ebben még mindig a legjobbak. De mindez, amit Z. és más, újkori Párizs-járók mesélnek, mindig újra meggyőz arról, hogy ifjúságom – egész Európa ifjúságának – Szent Városát elözönlötte egy részben amerikai, részben levantei dilettantizmus, amely csaknem felismerhetetlenül eltorzítja Párizs szellemi arcát.

Croce, B. / 1866 – 1952 /

8/82. Croce nem sokat tartott az író-életrajzokról: úgy hitte, ha tudni akarunk valamit egy íróról, a választ nem az életében, hanem a műveiben kell keresni. Az író igaz élete a műve. Minden más csak csomagolás.

A Dictionnaire de la philosophie, Larousse, 1964 – amely Lukács Györgynek terjedelmes méltatást szentel – Crocet nem veszi fel a filozófusok közé.

Az olasz irodalom a huszadik században, Gondolat, 1967. C. könyv viszont nem mellőzi: ”Croce filozófiájának bírálatát majd Antonio Gransci, az olasz kommunista párt megalapítója és első főtitkára végzi el” /p.22/ B.G.

Csehov / 1860 – 1904 /

3/101…Csak a nagy oroszok stílusa bírta ki az idő légköri nyomását. Csehov, Tolsztoj, Dosztojevszkij könyveit ma is úgy olvasom, mintha élő írók fedeznék személyiségük mágikus hitelével az írást. A múltszázadbeli nagy franciák és angolok könyveinek olvasása közben úgy érzem magam, mint egy kitűnő múzeumban.

3/273…Az oroszok csakugyan rejtélyesek. „Érthetetlenek”, mint a nyugati diplomaták motyogják. Éjjel elolvastam Csehov Pirosruhás hölgy című regényét. Csehov a három Nagy Orosz között a legfegyelmezettebb; tudatosabb, mint Dosztojevszkij; művészibb és mértéktartóbb, mint Tolsztoj. Ez a fegyelmezett és mély művészi ösztönnel író Csehov leír egy világot, az olvasó elé állít hús-vér embereket, akiknek a gondolkozásmódját, cselekedeteiket, reflexeiket, életmódjukat egyáltalán nem lehet „megérteni”. A vizsgálóbíró gyilkol, majd újra gyilkol – másodszor egy vizsgálati foglyot öl meg – hogy elterelje a gyanút önmagáról. Mindenki állandóan részeg, a vízbe esik vagy a sárban, a földön hempereg. A hősök nagyrészt az értelmiséghez tartoznak, tehát állandóan beszélnek, önvallomásokat adnak elő, s aztán állati módon handabandáznak. Európai ruhákat viselnek, de nincs egyetlen európai ember, akinek reflexei és cselekedetei hasonló élethelyzetben hasonlóak lennének: talán ázsiai sincsen! Egy kínai, vagy indiai nem így cselekszik. Ez a meglepő, érthetetlen számára. Most kezdjük megérteni az orosz irodalmat.

16…A nőkérdés…

…A katorgás nőkkel kezdem. 1890. január 1-jén a bűnöző nők a három körzetben a katorgások egész létszámának 11,5 %-át alkották. Ezeknek a nőknek van egy, kolonizációs szempontból igen fontos előnyük: aránylag fiatal korukban kerülnek a kolóniába; többnyire temperamentumos nők…Többnyire mind gyilkosok, a szerelem és a családi kényuralom áldozatai…Tizenöt-húsz évvel ezelőtt a katorgás nők Szahalinra érkezésük után mindjárt a bordélyházba kerültek…Most, valahányszor egy-egy csapat nő érkezik Alekszandrovszkba, mindenekelőtt ünnepélyesen kísérik be a kikötőből a börtönbe…az első napokban…végbemegy az újonnan érkezett nők elosztása…

Csehov: Szahalin, Makai Imre fordítása, Helikon, 1975

d’Annunzio, G. / 1863 – 1938 /

7/125. Százéves. Ő is „démonikus” volt a század elején: ő volt a kecskeszakállas irodalmi condottiere, Répafi. Most megjelenik egy pillanatra a fenomének viaszpanoptikumában. Aki fiatal, már csak lexikonból ismeri a nevét. Azt hirdette, ő az Übermensch – ma inkább olyan, mint egy über-ripacs…ez a ripacs erősebb, mint a híre. Nagy erővel tudta elmondani a dagályosat és a fellengzőset is. Kevesen tudtak olyan érzékletesen leírni virágot, selymet, bársonyt, testet és szenvedélyt, mint ő…az olasz irodalomnak megint egyszer világirodalmi rangot adott. Mint Jókai és Petőfi a magyar irodalomnak. Mint Strindberg a svédnek, Ibsen a norvégnek…Száz év távlatában ritka a szellemi tünemény, aki ilyen izoláltan és sértetlenül megmarad annak, aki volt…századik születésnapján megvilágosodik emléke körül egy világ, mely – minden hibájával és előítéletével – mégis szabad volt, hiszen megengedhette magának d’Annunziot, alias Répafit. /A fasiszta akadémia elnöke/

Dante, A. / 1265- 1321 /

1/195. M. J. /Mohácsi Jenő B.G./ regényt akar írni Dante-néről, micsoda téma egy író kezében! Óvatosságból elolvasom Boccaccio és Luigi Bruni Dante-életrajzainak idetrafáló szakaszát. Dante-né, Monna Gemma Firenzében maradt, mikor a költő, akinél hiúbb ember kevés élt korában – nagy szó ez, s mindkét életrajzíró hangsúlyozza ezt a vádat! –száműzetésbe kényszerült. Boccaccio bólogató sunyisággal megjegyzi, hogy Dante kétségtelenül nagy író volt, de nemcsak Bice-t szerette, égi szerelemmel, hanem golyvás nőket is, s általában a nőket, nagyon is földi szerelemmel. A házasságról, így különösen a költők és szellemi emberek házasságáról legrosszabb a véleménye: pénzbe kerül, megfosztja a költőt a magány mágiájától, stb. Luigi Brundi megrója e szemlélet miatt Boccacciót, de nem menti fel Dantét a hiúság vádja alól. S mindez fürge stílusban, a XIV. század elején! Az írók, mint a Bourbonok, semmit nem tanultak, semmit nem felejtettek.

7/170. Dante hétszáz éves, múlik az idő. Shakespeare négyszáz, Michelangelo valamivel idősebb. A nyugati műveltség meggyújtja a születésnapi torták gyertyáit. A Dante-emlékezések – ritka, majdnem semmi a hiteles, személyes emléktárgy – felidézik a kételyt: mennyire volt „őszinte” Dante, amikor „látomásai” voltak? A költő a Vita Nova XXIII. Fejezetében „megálmodja Beatrice halálát” és nem sokára megtudja, hogy Beatrice meghalt. Biztos ez? Barátai és hódolói áhítatosan, lúdbőröző viszolygással hallgatták, amikor a nyöszörgő költő előadta a kísérteties, hagymázas álom, a „látomás” történetét. De lehet, hogy Dante a XXIII. fejezetet utólag álmodta, amikor már biztos volt, hogy Beatrice meghalt.

9/184. A Pokol XXXII. és XXXIII. Énekében „Száz fej kékül…” Dante ilyen szakaszokban szadista, a kegyetlenség csikorog minden tercinában. Júdás „feje benn van, lába kilóg a száján.” Úgy gondolta, hogy az áruló számára semmiféle büntetés nem elég szigorú.

XXXII. ének

31 Mint béka orrát ha kidugja víg

koaxozással, mikor a parasztlány

már a kalászszedésről álmodik:

34 úgy addig, hol a szégyen ült az arcán

száz fej kékül ki, s kelepelt fogával,

a többi részét jég alatt fagyasztván.

37 Lefelé fordul mindegyik nyakával

Fordította: Babits Mihály

Dosztojevszkij, F.M. /1821 – 1881 /

1/36. Dosztojevszkij úgy meggyötör, mintha elmebajossal zárkóztam volna közös szobába – elmebajossal, akit talán szentté avatnak egyszer. Nem bírok belenyugodni, hogy az ember távlata ez az anarchikus korlátlanság – európai vagyok, a méretekben és a térképek adataiban is hiszek.

1/40. Lepárolni azt, ami a Karamazov fivérekben végzet és tartalom, a hadarásból és eszelős locsogásból kiolvasni az evangéliumi parancsot: kínzó feladat az olvasó számára. Huszonöt-harminc oldal elolvasása után teljesen kimerülök, az idegesség, melyet hangja és fecsegő betétjei váltanak ki, még órákig kínozza az olvasót. S mégsem lehet szabadulni tőle.

1/145. Henry Troyat könyve Dosztojevszkijről. Előnye az irodalmi Dosztojevszkij-életrajzokkal szemben, hogy elmélet nélkül közeledik a hőshöz: nem akarja előre megtenni egy irodalmi, vagy forradalmi iskola ősének, sem követőjének. Hátrány, hogy kissé regényes, szakszerűsége és lelkiismeretessége mellet is az.

Dosztojevszkij számomra örökké a félelmes és nagyszerű ellenfél marad: a megváltás-dühöt és rögeszmét csak megérteni és tisztelni tudom

, de nem tudom elfogadni, sem követni. Nincs joga az ázsiai léleknek, hogy e terrorisztikus kereszténység árán váltson meg engem, a bűnöst, de európait.

3/158. A fejezet, amely Dosztojevszkij életében nem jelent meg, s most oroszul és angolul olvasható – a Megszállottak fejezete, melyben Stavrogin, a hős, megöl egy kisleányt. Stavrogin még csak nem is kéjgyilkos, hanem a Gide-féle „action gratuit” egyik műkedvelője. A kéjes öröm, amellyel megvallja bűnét, a szovjet-perekben most már állandósult műfaj. Ez a műfaj keleti találmány, aminthogy a nihilista bűntett – megtenni valamit, haszon ,értelem nélkül, csak mert éppen lehet, szláv műfaj. A nyugati ember bűnözni is akkor szeret csak, ha ennek valami célját látja.

3/295. Közönség a IX. században ma már érthetetlen tisztelettel közeledett az Alkotóhoz, Dickens templomban olvasott fel, Tolsztoj, Dosztojevszkij a cárral állottak szemközt, mint egyenrangú ellenfelek. De ez rövid ideig tartott. A haszon-principium néhány évtized alatt szétmorzsolta az Alkotó és a Közönség bizalmi kapcsolatát.

8/87. Viszontlátás: Dosztojevszkij, a Karamazovok. A szófecsérlő pátoszon még mindig túlsugárzik a démonikus forróság, a „jóság”, a „szívtisztaság” – és vég nélküli fecsegés arról, hogy a hős „alapjában” nem olyan bitang gazember, mint amilyen, hanem „tisztaszívű”. Tehát örökké a részegen, az önroncsoló önvád határvonalán támolygó Caliban. Veszedelmes nép, mert „bűntudata” van, hiszi, hogy mindent megengedhet magának, legfeljebb megbánja.

9/74. Dosztojevszkij. Évtizedek után megint egyszer. Majdnem elviselhetetlen. Nem az írás, az előadásmód, hanem az „orosz ember”, ahogyan ez az író bemutatja: a mellverdeső, saját magának és a világnak prédikáló, megtisztulásról papoló orosz ember.

9/187. Megjelent egy újabb Dosztojevszkij életrajz, szerzője Joseph Frank. Egy ismertetés / a kitűnő V. S. Pritchett írta/ megemlíti, hogy ez a könyv a nagy orosz író-evangélistát új oldaláról mutatja: Dosztojevszkij mint afféle polgári dandy indult, majd a romantikus szocialista mozgalomba keveredett, és bűntető táborba került, ahonnan mint szabályos nacionalista-evangélista próféta tért vissza az irodalomba. Nagy műveket alkotott, de pályája meglepetés volt, amikor Szibériában felfedezte, hogy a jobbágyok nem kívánják az osztálykülönbségek megszüntetését – gyanakodva figyelték, amikor a demokratikusan viselkedő csinovnyikkal akadt dolguk, mert nem hittek senkinek, aki nem tartozik származás szerint közéjük…

10/10-11. Az utolsó naplókötet 10 oldalán kezdődő Dosztojevszkij –szövegből l8 sor egyezik az előző kötet /9/ 187-188. oldalain található szöveggel. A kérdéses passzus tehát kétszer jelent meg. B.G.

Dosztojevszkij nagy meglepetése volt az osztálygyűlölet, ami a börtönben rivalgott. Egy száműzött jobbágy, aki mellesleg bűnöző is volt, inkább otthon érezte magát a börtönben, mint a forradalmár író, aki azt hitte, azonosult a száműzöttekkel és a nyomorultakkal. „Mint a kelepcébe került farkas”, úgy érezte magát a száműzetésben. Az életrajzíró szerint Dosztojevszkij nem hitte többé, hogy a radikális értelmiség erőfeszítése valaha is bármilyen hatással lehet az orosz nép tömegeire. És felfedezte, hogy a parasztok nem akartak változtatni az osztályhelyzeten, jobb életet akartak, több szabadságot, de nem kívánták, hogy az osztálykülönbségek megváltozzanak.

11/128. Olvasmány: Dosztojevszkij, Nyomorultak és megalázottak. Tíz éve nem olvastam Dosztojevszkijt. Időközben megéltem az oroszokkal kapcsolatban egy s mást. Most, amikor megint elszánom magam, hogy Dosztojevszkij könyvét olvassam, úgy veszem kézbe az olvasmányt, mint ahogy utólagosan felnyitja az ember a Beadekert, mert magyarázatot keres egy különös, vad ország titkaira, melyen nemrégen átutazott.

11/132. Éjjel folytatom Dosztojevszkij, a Megalázottak és nyomorultak olvasását. Az ellenérzés, amelyet a nyavalyatörős jellemekkel szemben érzek, nehezen szűnik. Nagy svádája, megejtő, csaknem gyermekes őszintesége végül átsegít az ellenérzés nehézségén. Ez az állandó „köpj szembe-bátyuska”, ezek a hősök, akik brutalitással rejtegetik természetes szívjóságukat, ezek a szemérmetlenül tárulkozó, fecsegő és hazudozó jellemtelen emberek akkor is ellenszenvesek, ha a szerző olyan erővel és fölényességgel mutatja be őket, mint Dosztojevszkij. De van itt valami más is.

11/133. Éjjel Dosztojevszkij. Feldühít, s aztán elragad.

11/135. Dosztojevszkij egyre közelebb jön. Az olvasmányon át visszatér néhány orosz emléke, akikkel ez években találkoztam. Mindje idegbajos volt, de úgy, mint a gyermekek és a rosszul domesztikált fenevadak.

Einstein / 1879 – 1955 /

12/159. Nem valószínű, hogy a korszerű tudományos világ téved, amikor Einsteint zseninek mondja…Lehet, hogy ért a világegyetemhez. Oppenheimer azt mondotta róla, hogy belelátott a világ szerkezetébe, s úgy látta, a világ egyszerűbb, mint képzeljük…

12/255. Einsteint egy politikai gyűlésen megkérdezték, hogyan lehet, hogy az ember, aki feltalálta az atom titkát, nem tudja feltalálni a módját annak, hogy uralkodjék az atomenergia által felidézett veszélyek felett: „Azért – felelte – mert a fizika egyszerű, de a politika nagyon nehéz és bonyolult”.

Eliot, T.S. /1888- 1965/

2/213. Itt császkált T.S. Eliot a költő, lopakodó járással sietett az asztalok között. Ő másképpen volt feltűnő, mint Pound, nem növesztett lobogó vörös szőrzetet, beretválkozott és pápaszemesen, rövidlátóan, sunyi-riadtan nézett körül, mint egy tilosba tévedt episkopális papnövendék, aki fél, hogy az egyházközségben rossz híre kerekedik, ha meglátják itt…Pound, Eliot, Joyce kölcsönökből, apró ösztöndíjakból éltek…

3/186. Éjjel Auden és Eliot versei. Ez a kortársi angolszász költészet számomra oly idegen, mintha orvosi tanulmányt olvasnék: mint a kortársi zene, amelyből – számomra – örökké hiányzik a melódia és az érzés. „Értem” ezt a költészetet, de nem „hallom”. Nem mámorosodom meg, amikor ezeket a verseket olvasom.

11/207. Eliot Coctail Party-jában egyik szereplő – egy nő – arról az „us”-ról, arról a harmadik személyről beszél, ami kettejük, a nő és kedvese vonzalmából érzelmileg született meg: tehát egy testetlen személyiség született a szerelemből, a „mi” s mindketten igazában ezt a láthatatlan valakit szerették. Charles du Boss jegyzeteiben említi, hogyan látta Browning a szerelmet? Megkeresem naplómban ezt a részt. Szó szerint így hangzik: „két érzés egyesüléséből egy harmadik személyiség születik, valamilyen érzelmi harmadik – s ez a szerelem.” Eliot nyilvánvalóan nem plagizálta Browningtól ezt a szemléletet. Néha úgy tetszik, nem az írók és a költők gondolkodnak, hanem a Lélek, melynek alkatrészei vagyunk.

Faulkner, W, /1897- 1962/

7/59. Camus figyelmeztetése a lázadó emberről írott tanulmányában: ”Faulkner hőseinek nincs emlékezetük.” Mint Faulkner hősei, sok más amerikai regényhős is ilyen gólem. Az amerikai irodalomban általánosan diagnosztizálható tünet a „reflex-hiány”. És mint az irodalomból, az amerikai átlagember öntudatából is hiányzik a kulturális reflex. Egy műveltség elsőrendűen: állandósult párbeszéd az emlékeinkkel. Mentől régibb egy kultúrkör, antúl több az emlék, melyekkel az, aki beleszületett egy kultúrkörbe, állandóan vitába száll. Nemcsak azzal vitázik, aki vagy ami éppen sorra kerül – ember, könyv, vagy kép – hanem ugyanakkor odaszól Szent Ágostonnak is, Descartesnak is, ezek a vita-partnerek mindig körülötte vannak. Az amerikai író- aztán regény-hősei és olvasóinak nagy csapatja – nagy magányban vitatkoznak, eszmélnek. Emlékeik sokszor olyanok, mint egy gyermek emlékei Ilyen vonatkozásban emlékeztetnek az oroszokra, másik fehér népre, mely nem élte meg közvetlenül az európai ember két nagy élményét – erőfeszítéseket, melyek megváltoztatták a nyugati világképet – a renaissance-t és a reformációt. Vita közben mindketten, állandóan keresnek valamit.

11/42. Az esti rádió bejelenti, hogy a Nobel-díjat ezidén William Faulkner amerikai írónak adták. Faulkner jó író, a kevés amerikai írók egyike, aki nem best sellert ír, hanem könyveket. A döntés ebben az évben méltányos.

11/137. Olvasmány: Faulkner. Néha sorokon át egyetlen szavát sem értem: minden pillanatban fel kell lapoznom a szótárt. Az angol nyelv mérhetetlen gazdagsága egy jó író szókincsében hírtelen érzékelhető lesz, százharmincezer szó! Érdekes módon, Huxley prózáját könnyen olvasom. Faulkner majdnem érthetetlen. Ez minőségi kérdés, Faulkner javára.

11/177. Faulkner a beszédben, melyet a Nobel-díj átvételekor mondott, panaszkodik, hogy a fizikai félelem állandósult a fiatal emberek eszméletében, - a félelem, hogy előbb-utóbb „we will be blown up!”- s ez a rettegés elfásítja a szíveket. A fiatalember, aki ma ír, nem ér reá az emberi szolidaritás nagy érzéseivel törődni, csak a tulajdon – egzisztenciális vagy másféle – félelmével törődik.

Ez igaz és csak egyféle védekezés van ellene: nem kell félni.

11/219. Faulkner zsebkiadásán most már átrágom magam, ízetlen, kemény, rágós tészta ez. Amit Gide mondott – „Mintha Faulkner alakjainak nem lenne lelkük!” – ijesztően igaz. Ezek a négerek, indiánok és fehérek mintha álomkórban cselekednének, beszélnének. Alszik a lelkük.

Flaubert /1824- 188o/

1/235. Flaubert: Trois contes. Az elbeszélés az öreg cselédről, aki az élet végén egy kitömött papagájról álmodik. /A Napló Révai-kiadásában „papagály” található, ly-betűvel! B.G./ Így hal meg. Remekmű… Pál László egy erdőt fest, a hideg végigmegy a néző hátán. A tehetség, aki nem több, a valóságot ábrázolja. Zola nem tudott többet. De Flaubert többet tudott. Mert a művész nem a valóságot ábrázolja, hanem azt a látomást, melyet a valóság élménye kelt az emberi lélekben. Ez a többlet a művészet.

Garcia Lorca,F. / 1898- 1936/

3/227. A spanyol drámában van még egyféle drámai líraiság, amely a nyugati korszerű drámairodalomból tökéletesen hiányzik. Federico Garcia Lorca drámai játékaiban a hús, vér, a férfi, a nő, a gyerek, a termékenység és a meddőség, a spanyolság, a köznapi élet mitikus elemei líraian vegyülnek. A valóség-elemeket ez a drámai líraiság úgy hatja át, mint egy titokzatos radioaktív, sugárzás, amikor egy költő vagy egy gyermek nyúl a valóság felé, minden megtelik titokzatos fénnyel, árammal. Ez az, amit az „izmos színpadi tehetségek” nem értenek.

7/135. Lorca és a kortársak. Sámoso Alonso, az ifjúkori barát, azt hiszi, hogy Lorca folytatta, amit legtökéletesebben a darabgyáros, Lope de Vega valósított meg: a folklore-ból kiemelte a Spanyolt. Louis Parrot szerint a költő „szín-őrült” volt, mint Van Gogh. Andaluziában rikácsolnak a színek: a „Cigány balladák” szerzője belepingálta verseibe a papagáj-színeket, a „nem-európai” színfoltokat. Az andaluzok cigány fajzat. Lorca is az volt.

Gide, A. /1869-1951/

3/25. Gide a „vér szavá”-ról beszél. Nem hisz benne. Lehet, hogy igaza van. Legforróbban végzetesen mindig azokhoz van közünk, akikhez vér szerint nincs semmi közünk. Igen, vérünkkel is azokhoz van legigazibb közünk, akik vér szerint idegenek.

Gide regényében, a „Pénzhamisítók”-ban a jelenet, amikor Olivier és Edouard szerelmet vallanak egymásnak: émelyegtető. Ez a szentimentális picsogás, amint két pederaszta megvallja egymásnak érzelmeit, csakugyan „perverz”. A sexualitás soha nem „perverz”. A sexus legyen sexuális. Ez az értelme. De a szentimentális sexus mindig, valóban erkölcstelen

.

3/144. Ami Gide művében és lényében – most, néhány hónappal halála után tisztábban látni ezt – valóban „természetellenes” volt: a görcsös magatartás, ahogyan egy szenvedélyből szerepet csinált, egy hajlamból gépies magatartást.

3/188…Gide a szabadságot remélte a kommunizmustól és amikor megtudta, hogy ez a rendszer nem tud szabadságot adni, csalódottan elfordult. De a többiek, a kisebbfajta nosztalgikusok sokáig hajlandók feladni a szabadság igényét…Valószínű, hogy a zsarnoki Rendszerek csak azoktól tudják elvenni a szabadságot, akiknek igazán és minden következménnyel soha nem volt igényük a szabadság.

3/191. Egy Gide-tanulmány. Ez a boldogtalan hugenotta úgy félt az örömtől, hogy elmenekült előle a kéjelgésbe.

4/188…A korabeli bírálat Gidet biztosabban érzékelte, mint Proustot: Gide, a jelenség, hidegebb és félreérthetetlenebb erővel szólalt meg a kortársak számára, mint Proust , akihez csak lassan érett hozzá olvasó és korszellem… A mondén és sznob Proust műve él, időtlenül, független az elhunyt alkotó személyes vonatkozásaitól: az aszkéta és praeceptor /nevelő/ Gide él még, de oeuvre-je mintha halványodna.

5/30. Újra olvasom Gide háborús naplóját…Igaza van, amikor azt írja, hogy naplójának csak azok a részei érdemelnek figyelmet, amelyekben nem ad hírt semmiféle időszerűségről. A gondolat csak akkor életképes, ha nem tapad hozzá az időszerű nehezéke.

5/247. A Nobel-díjat ez évben Gidenek adták. Hosszú évek után…ez az első olyan jutalmazás, amikor a Nobel-bizottság végre megbecsülte magát és a díjat. Gide a század egyik legnagyobb szellemi alakja. Hatása mélyebb, mint általában az irodalmi hatás. Az örök forradalmár ő, az igaz, aki nem a társadalmat akarja forradalmasítani, hanem az embert, önmagában.

6/24. Este Gide naplóját lapozom, az 1937-es jegyzeteket, az oroszországi út előtt és után írt lelkes, majd keserű reflexiókat. Mindazok után, amit az orosz kísérletről most már személyesen is tudok, el kell gondolkoznom azon, lehetett-e másképpen is társadalmi változást kezdeményezni Oroszországban, mint ezen az irtózatos áron? Ez nagyon nehéz és kegyetlen kérdés, de a történelem nem érzelmes. Bizonyos azonban – ezt Gide is írja – hogy más társadalmak a társadalmi fejlődés magas képleteit kevesebb vérrel, szenvedéssel és áldozattal valósítják meg.

8/214. Gide születésének 1oo. fordulójára kiadtak egy füzetet, amelyben a kortársak kérdezgetik, mi a Gide-életmű igazi jelentősége? Mindent egybevetve, úgy tetszik, Gide inkább fogalmazó volt, mint alkotó…A nyugati értelmiségiek, akik meghirdették, hogy a kommunizmus, amikor felszabadítja az egyént a kapitalista rendszerből, megvalósítja az egyén felszabadulását is, csalódtak – mint Gide – mert a kollektív felszabadulás soha nem jelenti az egyén felszabadulását…

11/73. Gide levele a fiatal emberhez, aki nem lát kiutat a korszak zűrzavarából, megnyugtat. Azok, akik nem adták meg magukat soha, semmiféle nyájtörvény rémuralmának, nem „menthetik meg a világot”…Sokban tévedtem,sokban gyönge voltam és kapkodó, de a nyáj törvényének soha nem adtam meg magam…

11/74. Gide naplójának utolsó oldalai megrendítőek. Nyolcvan éves korában úgy búcsúzik az élettől, emlékeitől – feleségétől, leányától, szeretőitől, barátaitól, kortársaitól – ahogy csak a görögök tudtak búcsúzni az élettől és készülni a halálra.

11/167. Gide meghalt. Bizonyos, hogy félelmesen őszinte volt. A franciák legjobb vonása, hogy elviselik az ilyen őszinteséget. Gide nem annyira a művével hatott, min azzal, hogy egyféle fermentum volt az elmúlt ötven év francia szellemi életében. Ami Gideben elviselhetetlen volt: a sexusának érzelmessége. Nincs erkölcstelenebb, mint a perverzió, amely szentimentális.

11/262. Olvasmány: Gide „Et nunc manet in tu” A titkos naplórészek, melyek feleségéhez való viszonyáról beszélnek. Émelyítően őszintétlen. Picsogó, érzelmes, nagyság és őszinteség nélkül való. Pederaszta volt, s az asszony megvette. De erről nem tud őszintén beszélni-

Goethe, J.W. /1749 – 1832 /

1/103. Goethe Novelláját olvasom, harmadszor. Ez a húszoldalas remekmű a világirodalom egyik legtitokzatosabb csodája. Tartalma, összhangja, hangütése, zenéje, a versek, melyeket az oroszlánt elbűvölő gyermek mond, érthetetlen varázslatot keltve és lezárva a témát valamilyen értelemfölötti harmóniában…mindezt nem lehet magyarázni. Harminc éven át készült a Novellára. Először Schillernek beszélt a témáról, aki nem értette meg, mi ebben a vonzó és varázslatos? Ma sem értjük, csak tehetetlenül megadjuk magunkat e sugárzó összhangnak: mint az oroszlán.

1/181. Amikor Goethe ősszavakat, orphikus igéket mormog, igazában derűsen játszik. E versek pátosza nagyapás. Az emberiség egyik nagyapója mormog a szakállába valamit Sybillákról és Kronosról, mintegy Hófehérkéről és Hüvelyk Matyiról.

1/185. Goethéről kell írnom, mint „kedvenc írómról” – s elcsodálkozom, milyen könnyen, milyen készen és készségesen írom ezt a kis tanulmányt! Semmi ellenállás az anyagban, semmi probléma. Goetheből csakugyan tudok vizsgázni, kapásból és első felszólításra is, s nemcsak a tárgyi anyagból, ami végre is természetes, hanem a parancsról is, amit ez a szellem jelent és kihirdet a világban. Ez a készség, számomra, aki oly nehezen, annyi kétellyel és ellenkezéssel beszélek szellemi tüneményekről, boldog meglepetés. Igen, azt hiszem, "értem" Goethét – tudom már, mit akart ez a lélek! Az ember határait egyeztette az istenivel – ezt akarta. S ezért a különös csend műve és emléke körül: mint a csillagok körül.

2/75. És éppen a Faust költője, Goethe a nagy példa arra, hogy „apollinikus” lélek lehet olyan teljes értékű alkotó, mint az állandóan „tett”-be menekülő fausti egyéniség.

3/47. Goethe tanulmánya az os intermaxillare titkairól: tanúság, hogy a zseni mindig következetesen tud egy gyanított igazság irányában haladni. A legkisebb ellenállás irányában indult el, de mindig messzire jutott. Zsenijének nagy sugallata a következetesség.

Az os intermaxillare kifejezést illetően lásd az 5/132. szakaszt. BG.

3/89. Mint Lope de Vega, aki – haldokolva, súgva – bevallotta, hogy unja Dantét, úgy súgom én is, mikor senki nem hallja: unom Goethét. De közbül, amíg unom, mindig van egy mondata, amely megüt:” In jeder grossen Trennung ein Keim von Wahnsinn” -s megétettem, miért éreztem, minden gyakorlati nehézségen és veszélyen túl, végzetesnek a pillanatot, amikor elhagytam Magyarországot.

3/293. Von Biedermann válogatása mindabból, amit a kortársak – levélben, naplófeljegyzésben – Goethéről összefirkáltak. Ez a válogatás teljesebb képet ad Goethéről, mint Eckermann könyve – a Százarcút mutatja Eckermann, sok szeretettel és figyelemmel, mindig csak egy Goethet látott, - az olympusi Protektort. Von Biedermann válogatása néha kíméletlen. Schiller, az első levelekben, kegyetlen-élesen látja a Kortársat. Goethe viszonya feleségéhez, a weimari kretzliben: e levelekben egészen más képet mutat, mint amit általában képzelnek. Nagyon szerette Christianet, az egyszerűnőt, akivel sokáig vadházasságban, később messalliance-ban élt, aki egy sikerületlen fiút adott neki, az asszonyt, aki semmit nem értett Goetheből, egyetlen sorát nem olvasta, - de egészen közel éltek egymáshoz, s amikor az asszony meghalt, Goethe még 19 éven át őszintén, vigasztalanul gyászolta: egyedül maradt, ezt a csapást soha nem heverte ki. Élete…csaknem sivár…Soha nem járt Párizsban, sem Londonban, talán Berlinben sem. Ötven éven át Weimar, a „világ hódolata”, a fülledt, szellőzetlen kisváros, a kis udvar pletykái, anyagilag sem teljes gondtalanság. S közbül a játék…a csont-tan…minden a műkedvelés szintjén…Hatvan és nyolcvan között végre arról ír és úgy ír, ahogy mindig akart, már nem törődik senkivel és semmivel. Lehet, hogy volt valamilyen kapcsolata a menyével…

Goethe tökéletes színész is volt: úgy játszotta Goethet, mint egy nagy színész.

3/299. Biedermann válogatása bemutatja Goethe utolsó éveinek néhány szemtanúját, l825-ből. Nem igaz, hogy Goethe „harmonikusan öregedett”. Fogak nélkül, értágító szerek nélkül, foghíjas ínyét csikorgatva, karlsbadi hashajtón tengődve öregedett. De a Faust második részét megírta még

Carl Augut, a nagyherceg, egyszer elmondotta Müller kancellárnak, igazában mi volt a nők szerepe Goethe életében? Frau von Stein buta volt, Christiane Vulpius cseléd volt, Marianna von Willemer későn jött. Nem volt szerencséje a nőkkel. Egészségének, hosszú életének, lényének titka: gyors megújhodási képessége, a kínos fordulatok villámgyors és könyörtelen elhárítása, nagy figyelem a Természet tüneményei iránt. A filozófiát unta, Kantot, Schopenhauert nem olvasta. Napoleonban azt az európait látta, aki idejében felismerte, hogy Európa veszélye Oroszország.

4/129. A Lotte in Weimar másodszori olvasását befejeztem Soha nem irigyeltem tudatosan senkit és semmit, az irodalomban különösen nem. De ezt a témát csaknem irigylem – s ugyanakkor mély tisztelettel hajtom be a könyvet. Tökéletesebben nem lehet életre kelteni ezt a fantomot, Goethét, mint Mann cselekedte. S most folytasd a stafétát, keltsed életre Bertenben azt, ami Goetheben és Mannban a német végzet. Ez meg a te találkozásod a témával.

Olvasmány: Goethe, Tasso. A két hölgy, a hercegnő és Leonóra, milyen nevetségesen diskurál az első jelenetben, s ez a nevetséges bizalmasság a költő tolmácsolásában milyen gyöngéd, megható, elragadó. Bízzátok csak a költőre, mi nevetséges.

4/141. Goethe: Nausika. Néhány sor, torzó, mint mikor egy nagy művész egy szép darab márványból egy arckörvonalait bontja csak ki, s aztán lehanyatlik a keze, más felé nyúl…Irtózatos ereje volt, akkor is, ha elfáradt.

4/142. Goethe: ”Die natürliche Tochter”. Hajnalban olvasom az első felvonást. Ideje lesz jegyzeteket készíteni a hatásról, mellyel a „férfi-kor drámái”-nak nyelve – így nevezik a német olvasókönyvekben – hat reám. Ez a nyelv mindenekfölött lágy, sima, engedelmes, s ugyanakkor mégis erőteljes, férfias, szigorú és következetes…

A francia forradalommal, mint élménnyel, nem tudott a költő megbirkózni. Miért? Időszerű és izgalmas kérdés számomra, most, amikor az Élményt, S értődötteket írom. Mit lehet kezdeni a nyersanyaggal, ha kortársa volt az ember olyasminek, mint a francia forradalom, vagy a két világháború?

4/226. Hermann Hesse bevezetője a Wilhelm Meisterhez. Amit Goethe „dilettantizmusáról” mond, igaz. Ez a „műkedvelő” Goethe az egész világot, minden irodalmi műfajt, a képzőművészetet, minden tudományágat alkalomnak látott arra, hogy egyetlen igazi és valóságos műfaját – a személyiség kifejezését – megkísértse.

5/124. Ortega írása Goetheről, a „törés”-ről, a menekülő Goetheről, aki elmenekült az Olypusra, vagy Háfiz álruhájába, vagy – egyszerűbben – a weimari üvegharang alá a törvény és parancs elől…

…a nagy események, mint a francia forradalom, az európai háborúk nem akadályoztak igazában senkit – még egy Goethet sem – hogy a saját sorsát munkálja, annak éljen. De ma? Van-e még „saját sors?”…mindenki tudta, amikor a vérpadra lépett, vagy felbukott a csatatéren, hogy most az ő sorsa telik be, személyesen, így, vagy úgy: egy sors, amelyért ő is felelős. Goethe is tudta ezt: védekezett, ahogy tudott: „tevékenységgel” és azzal, hogy „rosszkedvű volt”.

5/132. Este, elalvás előtt Goethe tanulmányát olvasom az os intermaxillare rejtélyeiről, a csonttan körül szerzett tapasztalatairól. Nem érzek semmiféle műkedvelést e tanulmányban: Goethe itt is, mint mikor a színtan érdekelte, csodálatosan szakszerű, nem ábrándozik, egy felismert igazságot követ a legkisebb ellenállás irányában, de mindig következetesen. Zsenijének – azt hiszem, minden zseninek -. Nagy sugallata a következetesség.

6/117. Nem hiszem, hogy mániás, aki órarend szerint él. Goethe is hitte, hogy egyféle belső zsigeri rendtartást egyeztetni kell a nap rendtartásával. Máskülönben a kaland kezdődik – az állat vagy a növény kalandja. Az emberi élet nem kaland, hanem organizált feladat.

6/143. Goethe a növényt, mint az állatot és embert, közös ősből vezette le: a fajta, mint a biológia is tanítja, csak ugyanannak az anyagnak a képességéből előváló változat: s a „csodálatos” a fajta-képződésben annyi, hogy itt a jövő szuggesztiója, egy elkövetkező változat sugalmazása hat vissza az ősanyagra, tehát a protoplazmára.

7/148. Miből élt Goethe? A frankfurti szabó nem hagyott számottevő vagyont fiára. Goethe hivatali járandósága a weimari udvarnál nem volt jelentős. Írói jövedelmei – Egyszer kapott Cotta-tól, a kiadójától, gyűjteményes művei megjelenése alkalmából 1o ooo tallért. De máskülönben szerzői jogok, tantiémek abban az időben /mint ma/ a valóságban inkább csak alkalmi kereset voltak. Sokat költött, nagy háztartást vitt, kocsit tartott, nyaralni járt Marienbadba. Mindenki a nyakán élt---Honnan és miből került elő a sok pénz? A Goethe-problémák között ez is a ködös kérdések egyike.

9/147. Goethe: „Es gibt keine patriotische Kunst. Und keine patriotische Wissenschaft.” És nincs „hazafias irodalom.” Az emberi szellem minden élőlény érdekében nyilatkozik meg, és csak akkor van igazi hatása, ha az emberiség teljességéhez szól.

9/153. Goethe szava /”az irodalom és a tudomány nem lehet hazafias, vallásos. Mindig csak az emberiség egészéhez szólhat, nem egyes népcsoportokhoz”/. Nemzeti nyelven az emberiségnek írni. Ez az irodalom.

11/82. Goethe, a szicíliai út…százhatvan év előtt vitorlás hajón utazott Nápolyból Palermoba, útja négy és fél napon át tartott. Szicíliában öszvérháton vándorolt, parasztházakban aludt, nem Kodakot vitt magával, hanem Kniepet. Mi egy hét alatt láttunk most Szicíliában annyit, mint ő hetek alatt, de bizonyos, hogy ő mást is, talán többet is látott…

11/84. Különös elégedettséggel olvasom újra Goethe naplójának szicíliai és az azt követő, utolsó nápolyi napokra vonatkozó szakaszát…öröm felfedezni, hogy a világ ugyanazzal a szuggeráló erővel szólít meg minden lelket …örülök, amikor a napló – befejező, nápolyi – szakaszában Goethe a mediterrán emberről ír, s megállapítja, amit minden nap tapasztalok, hogy ebben a fényben nem lehet pasztell színekkel és félhangokkal élni…ez a fény megsemmisít minden élet-megnyílvánulást, amely színnel, hanggal, mozdulattal nem kiabálja túl ezt az őrületes insolatiot.

11/144. Bécsből megkaptam Eckermann beszélgetéseit és éjjel lapozom. Elveszett könyveim között ez volt az, mely az elmúlt években legtöbbször hiányzott. Nietzsche, lelkes túlzással „a legjobb német könyvnek” nevezte. Talán nem az, de a legjobb tanító, erősítő, vigasztaló. Goethe nagyobb volt, mint a műve. Démona volt és démoni volt. És nem szerette a németeket.

11/149. Eckermann…A kortárs és szemtanú a Zseni előtt…Amit csodálni kell, a biztonság, mellyel Goethe fülön fogta és szolgálatába kényszerítette ezt a faluról hozzá tévedt, zavarosan képzett parasztfiút. Meglátta benne a famulust. Meglátta benne, hogy ez az ember, aki egy napon képes lesz megírni Eckermann beszélgetéseit Goethevel. A zseni emberválasztó ereje: a szellemtörténet egyik érdekes, nem túlságosan megvilágított fejezete.

11/15o. Eckermann boldog volt. Néha megkísérelt Goethenek önálló irodalmi terveiről beszélni, versikéket mutatni. A zseni bólogatott. „Hübsch!” –mondotta és „Brav!” De aztán megint adott neki valamilyen regisztráló, leíró, irodai és titkári munkát, amelyért nem fizetett. Eckermann diszkréten hallgat arról, kapott-e valaha is munkájáért egyetlen dukátot Goethetől vagy a zseni rokonságától? Azt hiszem, nem kapott.

11/156…Goethe szkepticizmusa néha a cinizmusig keseredett. Nyolcvan éves korában nem hitt már az embereknek és az emberekben. Veszélyes őrülteknek tartotta őket, akik előlel kall hallgatni az igazságot. Miben hitt? A természetben, a Szellemben.

11/166. Goethe Napóleonról beszél Eckermannak…az egyiptomi kirándulás …nem volt egyéb Napóleon számára, mint húzni az időt, tudta, hogy odahaza, Franciaországban, a forradalom nem ülepedett meg eléggé, s valamilyen időtöltést keresett a maga számára, amíg a nagy pillanat elkövetkezik és ő hazamehet, átvenni a szerepét. Ez az „időtöltés” volt Egyiptom, Olaszország.

11/175. A hivatalos tavasz napja…Goethe ezen a napon mindig különösen eleven volt…Bizonyos, hogy az életérzés legnagyobb élménye a fény – minden pillanat, amivel több a fény az életünkben, értelmesebb, hatalmasabb.

11/177. Érdekes vállalkozás lenne egyszer Goethe három titkárát – Eckermannt, Sorelt és Riemert – leültetni egy kerek asztal mellé: mondják el, személyesen, feljegyzéseik alapján, az igazat!

11/288.Reggel Eckermann, Goethe arról beszél, hogy „halhatatlanság” az ember számára csak akkor van, ha az utolsó pillanatig alkotók maradunk, - az alkotás lendülete átemeli a halál pillanatában az embert az örökkévalóságba.

Goncourt, Edmond /1822 – 1896 /

és Jules /1830 – 1870 /

7/47. A Goncourtok naplója, 1863-ból. Ötven évvel Napoleon után – és hét évvel Sedan előtt – Európát elsőrendűen a tőzsdejáték érdekelte. Minden a börzén és a tőzsdének készült, a világpolitika is. A diadalmas burzsoázia kamatlábon mérte a világesemények jelentőségét. A szemtanú-ikrek /nem voltak ikrek!/, a Goncourtok, kitűnően látták ezt a kort A megtollasodott siberek világában. – naplójukban – minduntalan felsóhajtanak, nosztalgikusan említik, milyen közvetlenül, emberien és egyszerűen tudott levelezni Marie Antoniette vagy Maria Leczynsky egy barátnővel, aki csak udvarhölgy volt, tehát az akkori hierarchia libasorában mélyen a királynő rangja alatt állt. De a szuverén királynő nem érzi rangján alul valónak, hogy az alacsonyabb rangú barátnővel közvetlen és emberi legyen. „A parvenü nem tud meglenni reprezentálás nélkül” – sóhajtják 1863-ban a Goncourtok. Mit szólna Edmond ma, New Yorkban vagy Los Angelesben?

Gorkij, M. /1868 – 1936 /

3/97. A házat, ahol Gorkij a sorrentói éveket töltötte, emléktáblával jelölték meg. Gorkij rosszul bírta forradalmat: a vér, az aljaságok, az igazságtalanságok elől ide menekült, a narancsfák közé. Lenin jóindulatúan fedezte ezt a menekülést. Később, amikor hazatért, soha nem alkotott többé jelentőset: Sztálin állítólag megölette.

6/30. Vasárnap délután Gorkij regényét olvasom, az Artamanovokat. Becsületes és erős irodalom ez, az emberi sorsok, a tájak leírása, egy ember belső és külső habitusának ábrázolása, a legegyszerűbb eszközökkel teljes hatást kelt. Gorkij és Csehov, Turgenyev és a két óriás, Tolsztoj és Dosztojevszkij, s a háttérben, az idő és az irodalom homályában Gogoly: tüneményszerű jelenségek az orosz ködben. Egy fajta teljes erejét hozták, elődök nélkül, nyugatihatás nélkül, egy nép önmagából emelte ki ezeket az óriásokat. Mikor ma az oroszokról beszélünk, soha nem szabad e nevekről megfeledkezni. Nincs összetettebb kérdés, mint az orosz.

6/33. Gorkij regénye a második részben egészen érthetetlen. Ezek a „hús-vér” emberek, ezek az orosz parasztok, polgárok mintha nem is lennének igazi emberek: esznek, isznak, szerelmeskednek, büfögnek, tépelődnek, párzanak, kereskednek és dolgoznak, s mindenestől oly valószínűtlenek, magaviseletük és problematikájuk oly kevéssé emberi – akármilyen naturalisztikus – hogy elgondolkozom, megértheti-e a nyugat-európai ízlés, idegzet, eszmélet valaha is az oroszokat? Ez a Pjotr Artamov, aki a vásáron úgy viselkedik, mint egy ázsiai őrült, miféle anyagból készült? Dimitrij Karamazov nem valamilyen kiagyalt regényhős: az orosz emberben van egyfajta rendkívüli és érthetetlen állatiasság, az ösztönnek olyan hevülete, amely bennünk nyugatiakban már elkorcsosult. Mint ahogy a civilizált ember szaglása korcs az állathoz képest, úgy korcs a mi ösztönéletünk, ha egy oroszhoz mérjük.

Hamsun, K. /1859 – 1952 /

11/62. Elolvastam a nyolcvanöt éves Knut Hansun új könyvét: Auf vergangenen Pfaden. Hamsun nemzeti szocialista érzelmű volt, a németekkel és Hitlerrel tartott, s ezért Hitler bukása után honfitársai perbe fogták, az aggastyánt éveken át fogva tartották – igaz, hogy liberális módon, aggok menhelyén, őrültek házában – konfiskálták vagyonát, végül ítéletet mondott felette a bíróság, s szabadon engedték. Az aggastyán megírta ezt a különös könyvet, ami nem mentegetőzés, de mégis az: nem panasz, nem is vád, de mindenestül szigorú leszámolás, önmagával és a világgal. Nem tagadja, hogy a németekkel tartott, mert azt hitte, a germán világrendben Norvégiának nagy szerepe lesz – s ez végzetes tévedés volt, Hamsun és a germánok részéről. De nem tagadja, hogy a németekkel tartott egyféle hálaérzetből, mert „Norvégia minden nagy emberének Németországon át jutott csak visszhang a világban” – s ez a sor számunkra, magyarok számára is elgondolkoztató, mert a franciák, angolok és amerikaiak senkivel nem törődnek, s a mi íróink, tudósaink is elsőrendűen Németországon át tudnak csak – ma is, mint a múltban – a világhoz szólani. Az aggastyán bizonygatja, hogy süket volt és félig vak, nem ismerhette az igazságot: s ez a ravaszkodás átlátszó, de ha fellapozzuk a könyv végén az oldalt, amely hírt ad arról, hogy Hamsun könyvei 400 000 – 500 000 példányban fogytak el a német olvasó kezén, meg lehet érteni bizonyos hálát, akkor is, ha ez a hála összetévesztette a kegyetlen és igazságtalan hitleri Németországot a másikkal. A könyv írói hangja jó. Hamsun, halála előtt néhány pillanattal, ebben a könyvben még egyszer megfújta Pán sípját. S valahogy mégis azt érzem, nem volt egészen jóhiszemű. Ez a süket öreg író titokban azt hallotta a németekről, amit érdekei szerint hallani akart.

Hemingway, E. /1899 – 1961 /

7/83. Hemingway öngyilkosságával egy időben a Yale egyetem közzé adta Gertrud Stein Alpha Bets Birth Day című posthumus kötetét. Olyan, mint egy könyv.

7/156. Hemingway kubai otthonáról közölnek fényképet az újságban. A nagy könyvtárszobában királytigris szőnyeg hever a szoba közepén, az elhunyt író egyik vadásztrófeája. Egyik írótársa arról ír, hogy Hemingway – mondhat, ki mit akar, ő megvédi ! – kitűnő vadász volt

.

Jelen gyűjtemény készítőjének 1989. áprilisában alkalma volt látogatást tenni a

havannai Hemingway-házban A vadásztrófeákon, a Nobel-díj okmány másolatán kívül figyelemre méltó volt a könyvespolc a WC-ben.

9/146. Hemingway: The Torrent and Spring. Szatíra és paródia. Huszonhét éves korában írta, amikor megcsömörlött kortársai írásaitól, Anderson, D.H. Lawrence, James Joyce és Dos Passos modorosságaitól, a párizsi irodalmi vészbanya, Gertrud Stein szóismétléseitől, és elvásott az ínye a század eleji irodalmi iskoláktól. Vadul groteszk, nyelvöltögető és kamaszos írás. Az amerikai tehetség pubertásos lázadása minden ellen, ami kétely és kísérlet. De a kamaszos tiltakozásban van erő. Végül ő írta meg ennek az amerikai nemzedéknek egyik ritka, maradó prózai remekét, az Old man and the Sea-t.

11/303. Olvasmány: Hemingway, The old man and the sea. A Life című hirdetés-lap közli, ötmillió példányban. Egy öregember fog egy nagy halat, melyet nem tud partra húzni, mert a zsákmányt megeszik a cápák. Az amerikai folyóiratok lelkesen ünneplik ezt a „klasszikus” írást, „egy nagy író nagy ajándékát”. Valóságban Hemingway nem nagy író, csak ügyes elbeszélő, s ez az írása messze mögötte marad a hasonló természetű és témájú maupassanti, vagy orosz elbeszéléseknek. A magyar írók is írtak már halászatról. Nem is rosszul, de kevesebb sikerrel. Nálunk nincs ilyen nagy hal.

12/143. Az újságok Hemingway fényképét közlik. Valahol Afrikában, ahol oroszlánra vadászott, lezuhant repülőgépével. Ez a szakállas feminin, puha ember – velem egykorú – az itteniek számára az írót jelenti. A valóságban csak afféle átmenet Szomaházy és Harsányi Zsolt között. Királyian él, szemérmetlenül habzsolja a pénzt, sör-reklámok céljaira is fényképezteti magát, mint a kurvák. De nem él kétezer ember ebben az országban, aki értelmében, ízlésében meg tudná különböztetni a Hemingway-féle irodalmat az igazi irodalomtól. Ez az, ami itt nagyon fárasztó: Európában mégis többen tudják, miért nagy író O’Neill és miért nem nagy író Hemingway.

Homeros kr.e.850

5/52. Befejeztem az Odysseia-t. Az ifjúkori olvasmány most, mikor

magyar fordításban tért vissza, igen nagy ajándék volt, az ember így tér meg a

ritka otthonokba, amelyek számára megmaradtak még a világban. A fordító,

Devecseri, fiatal ember, tehetséges költő és jó filológus: fordítása erős, ízes…Az

Odysseia mint olvasmány, különös feszültséggel telített: a mesén túl van itt

egyféle többlet, az élmény többlete: az emberiség ebben a „mesében” élte meg

azt a kalandot és történetet, amellyel nem tud az időben betelni, embervoltának,

emberi és világi helyzetének legnagyobb távlatait pillantotta meg a „történet”-

ben. Így kezdtük mit is? A családot, a kalandot, a vallást, az otthont, a jogot és mithoszt, egyszóval az Odysseiat S mint a fordítást, „történetet” sem lehet befejezni: Homeros, vagy akik a nevében írtak, sem „fejezték” be: még mindig írják és fordítják ezt a történetet, más és más élményterületeken tör elő a hullám, időtlenül.

11/39. Az Odysseia rétegei alatt múlhatatlanul ott lappang a költő, aki a mondák, szájhagyományok, versezetek sorozatából egy napon személyesen remekművet csinált. Ez a költő annyiban volt csak azonos a hasonló témakörrel bibelődő népköltőkkel, mint Arany a versfaragó magyar pásztorokkal.

11/83. Most, amikor a Penelope-Odysseus fejezet jeleneteit írom, a szicíliai út tájemlékei különös árnyékot vetnek a papírra és olvasmányaimra. Reggelenként a napi penzumot olvasom az Odysseiaból – most éppen a laystrigonokkal vívott harcairól mesél Alkinoosnak…Valószínűleg nem véletlen, hogy ezen a helyen, ebben a környezetben Ulyssesről kezdettem könyvet írni. Valószínűleg az sem véletlen, hogy – úgy érzem –ez az utolsó könyvek egyike, amit még írni akarok, amit írnom kell.

11/87. Minden nap száz-százötven sor az Odysseiaból. A mélyrétegei ennek a könyvnek minden ásásnál titokzatosabbak. Itt nem egy költő mesél, hanem az emberiség.

11/89. ..minden közöm a világhoz még annyi, hogy magyar nyelven, a teljes reménytelenségben, Odysseusról írok regényt itt a Posilipon.

11/91. Penelope szép nő, Ulysses atléta. Ezek az ábrázolások valahogy hitelesek – a művész hírt adott valamitől és valakikről, készségesen, mert az emberi tudatban e népszerű személyiségek elképzelése még eleven volt.

11/1o1. Befejeztem a Telegonos első énekét. Penelope elmondta mindazt, amit tudott Ulyssesről. Én is elmondtam, amit tudtam.

Horatius /Kr.e….65 – 08/

Exegi monumentum aere perennius

regalique situ pyramidum altius

quod non imber edax, non Aquilo impotens

possit diruere aut innumerabilis

amorum series et fuga temporum

non omnis moriar multaque pars mei

munitabit Libitanam; usque ego pastera

crescam laude recens dum Capitolium

scandet cum tacita virgine pontifex;

dicar, qua violens obstrepit Aufidus

et qua pauper asquae Daunus agrestium

regnanit populorum, exhumili potens,

priceps Aeolium carman ad Italos

deduxisse modos sume superbiam

quaestam meritis et mihi Delphica

lauro cinge volens, Melphomene, camam.

A verset többen lefordították, köztük Kosztolányi:

Emléket hagyok itt, mely ércnél maradandóbb

s a királyi gúlák ormánál magasabb,

ékes záporeső, bamba-dühös vihar

el nem döntheti ezt, állja a végtelen

évek hosszú sorát s a rohanó időt.

Meg nem halhatok én. Azt, ami bennem a jobb

sír se födheti már: átnövök az Időn…

A jelölt részt Devecseri Gábor úgy fordította, mint Kosztolányi. Csengery János:

egészen nem múlok én el…

7/173. Horatius a ritka igazán forradalmi költők egyike, mert volt bátorsága leírni: „Odi profanum vulgus et arceo”. Ehhez a régi Rómában is forradalmi bátorság kellett, hiszen a fórumon minden ripők a Nép kegyét hajhászta. Az úgynevezett forradalmi költők a nép énekesei hízelegtek – a múltban, mint ma – a tömegnek és ez nem nehéz. De kimondani – ahogy Horatius kimondta – hogy gyűlöli a tömeget, amelynek nincs véleménye, se tudása, sem erkölcse, csak szájas terrorja van. Ehhez forradalmi bátorság kellett.

A boldogság titka

Ad chorum virginum et puerorum

El innen, el, profán tömeg, gyűlöllek!

Csend s áhítat most! Ím’ e mai nap

Még nem hallott dalt zengek a szüzeknek

És a fiúknak én, a Múzsa-pap- Ford.:Csengery János

Hugo, V. /1801 – 1855/

1/62. Victor Hugo versei az emigrációból, a Chatimets, apró betűs kiadás, 1853-ból, a száműzetés első esztendeiből, genfi és New-Yorki keltezéssel, s egy függelékkel, mely az emlékezetes 1849-beli parlamenti ülés jegyzőkönyvének részletét tartalmazza, mikor Hugo először kelt ki az akkori elnöki tisztet viselő és császári puccsot szövögető III. Napóleon ellen. Mennyi szenvedély az apró betűs sorokban!…S milyen igaza van Hugonak a Chatimnets-ben, mikor a zsarnok vérét követeli, s milyen igaza volt III. Napóleonnak, mikor két évtizedre megajándékozta Franciaországot a Második Császárság békéjével…S milyen hamar elbukott a zsarnok…Milyen csodálatos az élet, s milyen nagyszerű és szánalmas az ember, bűnében és igazában, vádjaiban és torz elégtételeiben! A kis könyv ijesztően időszerű: az ember mániákus következetességgel másolja és ismétli az időben bűneit, tévedéseit, gaztetteit és számonkéréseit. A történelemnek nincs fantáziája.

Ma /2006/ francia nyelvterületen Hugo a legnépszerűbb költő. Ezt egy internetes domain bizonyítja, mely szerint a nagyszámú francia költő közül Hugot keresték a legtöbben és a versek sorában is az első. Beaudelaire a második és Villon nincs az első tíz között.

L’expiation

Il neigaeit. On était vaincu par sa conquête.

Pour la premier fois l’aigle baissait la tête.

Sombres jours! L’empereur revenait lentement,

Laissant derrière lui brûler Moscou fumant.

Il neigaeit. L’aˆpre hiver fondait en avalanche.

Aprés la plaine blanche une autre plaine blanche.

On ne conassaissait plus les chefs ni le drapeau.

Hier la grande armée: et maintenant tropeau.

On ne distingnait plus les ailes ni le centre.

Il neigeait. Les blessés s’abritaient dans le ventre

Des chevaux morts…

Bűnhődés

Hullt a hó. Űzte a hódítót – hódítása.

Fejét a sas íme – először! – megalázta.

Zord napok. A császár hátrált. Háta megett

Moszkva füstje-tüze nyaldosta az eget.

Hullt a hó. Küldte le lavináit a bősz ég.

Fehér mező után újabb fehér mezőség.

Zászlók, parancsnokok? Ugyan ki bánta már!

Tegnap még: Nagy Sereg, - ma: futó birkanyáj;

egybekavarodott közepe-zöme, szárnya.

Hullt a hó. Bújtak a döglött lovak hasába

a sebesültek… /Illyés Gyula ford./

Huxley, A. /1894 – 1963 /

5/79. Aldous Huyley minden írásában van valami vívódó: a könnyű, elegáns, fölényes kifejezésmód, a néha modorosan játszadozó szellem igazában csak jelmez és lepel: ami alatta van, az vívódás. A kis füzet, amelyet most magyarul kiadtak /Tudomány, Szabadság, Béke/ ezt a vívódó, kereső, nem-belenyugvó Huyleyt mutatja, minden szépirodalmi kendőzés nélkül. Huxley retteg attól, hogy a technikai fejlődés, a „nagy rendszerek, a távoli utópiák érdekében az emberiségre kényszerített erőfeszítések, a profitért folytatott többtermelés, vagy a totalitárius eszmékért folytatott társadalmi kényszergazdálkodás végül is olyan katasztrófába, igazabban katasztrófa-sorozatba taszítja az emberiséget, amelyben megsemmisül végső fokon minden emberi eszmény, igen, maga az élet.

Hangjában néha süvölt valami régi, zsidó próféták számon kérő és vádoló hangnemének száraz forróságából. A technikai, társadalmi és anyagi lehetőségek e korban megadják a módot a hatalomra szomjas egyéneknek, vagy kis csoportoknak, hogy akaratukat maradék nélkül rákényszerítsék nagy tömegekre…A gyakorlatban a centralizált hatalommal, a nacionalizmus öngyilkos rögeszméjével szemben Huxley a decentralizált, regionális önkormányzatok társadalmi rendszerét ajánlja…

Úgy kiált, mint egy Ézsaiás, aki ugyanakkor pontosan ismeri a korabeli végzet, a technika, s a technikai segédeszközökre felépülő nacionalista és társadalmi utópiák végzetének szerkezetét. A történelem legfőbb tanulsága szerinte is az, hogy az emberek soha nem vonták le a tanulságokat a történelemből…

5/83. Igaza van Huxleynek abban is, hogy a korszerű technikai segédeszközökkel felszerelt államnak olyan rendőri ellenőrző módszerek állnak rendelkezésére, amilyenről Fouché nem is álmodott…A rádió, az újságok, a nagyon finoman kidolgozott meggyőző módszerek és szervezetek behatolnak idegrendszerünkbe, álmunkba is. Ez a valóság, le kell számolni vele.

Mi marad hát? Huyley afféle tudós-sztrájkot ajánl: pontosabban, a regionális önkormányzatokkal, a decentralizált társadalmi és gazdasági rendszerekkel egyidejűen javallja, hogy a technikus, a fizikus, a biológus, a tudós, aki a mind korlátlanabb és feltétlenebb hatalmi, agressziós eszközöket adja a centrális hatalom kezébe, tegyen esküt arra, hogy tudását nem használja és nem adja oda semmilyen célra, ami az emberiségnek kárára lenne. A hippokratészi eskü mintájára esküt venne ki a tudósoktól, hogy csak olyat gondolnak, gyártanak, találnak fel, ami nem árt az embereknek. Költő, álmodj! Először is a tudós sokszor éppen úgy fertőzött a hatalomvágytól, mint a politikus, akit irtózatosan tökéletes találmányaival kiszolgál. Aztán a „bűnözésre hajlamos kamasz”, aki ott lappang a civilizált ember lelke mélyén, bemászik a tudós laboratóriumának ablakán, s megkeresi ott a titkos jegyzeteket, erre mérget vehetünk. S így tovább, reménytelenül.

6/171. Olvasmány: Huxley: Brave new world. Kísérteties látomás, de az idő és a valóság néhány év alatt már túlszárnyalta az utópiát.

6/177 Befejeztem a Huxley könyvét, a Brave new world-t. Amiről az író húsz év előtt álmodott, ami két évtized előtt gunyoros, utópisztikus túlzásnak tetszett, ma csaknem valóság már. Felnőtt egy nemzedék – hitleri, a szovjet-nemzedék és mit tudom én, a tenger túlsó partján talán felnőtt már egy fordi nemzedék is! – mely nem különbözni akar, hanem hasonulni, s egy kollektív civilizáció érdekeiért megtagadja a múlt minden értékét, a Bibliát, Shakespearet, mert nincs szüksége többé a műveltségre.

6/237. Aldous Huxley – egy svájci lapban olvasom – Európába érkezett Hollywoodból, ahol éveken át film-sztorik írásával és buddhizmussal foglalkozott: s nyilatkozott a sajtónak. Azt mondotta, a világ megtudja egy napon, Roosevelt milyen nagy kárt okozott az emberiségnek? – Nem tudom bizonyítani, de régi gyanúm, hogy ez a béna ember – a sánta és süket nyomorék mindig a kevésbé harmonikus a nyomorékok között! – csakugyan az emberiség egyik legnagyobb gonosztevője volt. Most már kiszivárognak a jaltai világárulás, a teheráni gaztett részletei: akkor adta el Roosevelt Sztálinnak és a bolsevizmusnak Kínát, a Duna-medence országait, egész Európát, miért? A katonai helyzet tehetetlensége kényszerítette erre? Vagy titkos bolsevista volt ez a nyomorék, mint olyan sokan a nyomorékok között? Vagy az amerikai imperialista akarta így megsemmisíteni Európát, titokban elgondolván, hogy az orosszal elbánik ő egyedül, s akkor nincs többé versenytársa a világon? Sötét titok. Mindez nem kell, hogy egészen tudatos legyen Rooseveltben. De a jaltai és teheráni gaztettek eredményeit most már látja és tudja a világ.

7/52. Aldous Huxley az esszéírók egyike, aki az elsorvadó műfaj keretei között még otthonosan, biztonsággal tesz és vesz. Kitűnő a Lawrence-tanulmány. D.H. Lawrence a sexusban egyféle Eucharistiát látott, a Hús és Vér misztériumát.

És szentferenci átokkal fordult a szaktudományok ellen. Lawrence, amikor a Lady Chatterlyt írta, undorral olvasta Casanova emlékiratait, mélyen felháborította, hogy élt valahol, valamikor egy ember, aki a sexusban nem vallást látott, hanem kalandlehetőséget. A Goya-tanulmányban Huxley nagyítóval vizsgálja az öregedő ember alkotó erejének titkait. Goya nyolcvan éven át „fejlődött” – mint Goethe, mint Tizian, mint Michelangelo. /Tolsztoj nem „fejlődött”, hatvan után elakadt/. Renoir élete vége felé artrististől eltorzult, gémberedett ujjaira madzaggal közözte az ecsetet, úgy festett.

8/89. Aldous Huxley utolsó regénye – Islands - a civilizáció elől menekülőkről ír, akik egy egzotikus szigeten utópiát alkotnak.. A könyvben minden szereplő olyan okos és művelt, mint egy Aldous Huxley nevű angol író – a betegápolók és a haldoklók is. A prognózis: Lenin még azt hitte, villamosítás plusz nehézipar: egyenlő a kommunizmussal. Huxley szerint: eltömegesedés plusz nehézipar egyenlő forradalmakkal és diktatúrákkal. A védekezés: az álomsziget polgárai /mielőtt elnyeli őket a technikai civilizáció/ étkezés előtt hála-imát rágnak…Figyelni kell, mert minden összetartozik, minden egyformán fontos. „Attention” A technikai civilizációban már csak a részletekre tudunk figyelni: az egészre soha. Néha álmomban hallom ezt a madár-víjjogást:”Attention.”

9/47. Huxley kritikusai megállapítják, hogy regényeiből hiányzik az „organikus lüktetés”: szintetikus regények. De a szintetikus Huxley-regény még mindig elevenebb, mint manapság sok „érzékletes” írásmű. Huxley műfaja az utópia volt, pontosabban az anti-utópia. Ismeret-gazdag szóbőséggel tudott beszélni a tüneményekről- mindenről, amit észlelt – és aztán arról, hogy „minden összetartozik”. Keleties személytelenség-nosztalgiája, óvatos miszticizmusa nem meggyőző. Mescalinos látomásai egyhangúak. De mindenestől a század egyik kitűnő szelleme volt, bátran, néha cinikusan képromboló író, aki megmutatta a visszáját – ugyanakkor soha nem tudta, ezért nem is kísérelte megmondani, milyen a valóságban az, aminek a visszáját mutatja.

9/124. Huxley tanulmánykötete 1943-ban jelent meg. Adatai az elmúlt négy évtizedben megdöbbentően elavultak. Egyetlen jóslás, ami bevált: a nacionalizmus perverz mániája változatlan. Ma kétmilliárd emberrel több él, mint egy század előtt, tehát kétmilliárd emberrel több a nacionalista, mint volt egy század előtt.

11/128. Olvasmány: Huxley, The rest cure. – Milyen olcsó füvekből főzik ezek a nagynevű nyugati írók a maguk leveskéjét!

11/129. Huxley egy elbeszélése – The Claxton’s – kitűnő. Ebben az írásban benne rejtőzik az a „nyugati többlet” – szűkszavúság, cinkosság, író és olvasó szellemi összjátéka – ami a magyar irodalomból hiányzik.

Szombat délután /Half-Holiday/, fordította: Göncz Árpád. In.:Aldous Huxley:

A lángész és az istennő, Európa, 1964.

Szombat délután volt, s az idő gyönyörű. A félénk tavaszi napsütésben London szép

volt, szép, akár egy álomváros. Aranylott a fény, ibolya sötéten kéklettek az árnyak

A Park kormos fái oktalanul megint csak rügyeiket bontogatták: a zsenge levélkék

Hihetetlenül üdén, pajkosan és légiesen zöldelltek, mintha csak a szivárvány

smaragdszín zöldjéből vágták volna ki valamennyiüket. Aki aznapdélután a Parkban

sétált ,mind láthatta a csodát. Ami az előbb még holt volt, most életre kelt: a fekete

korom szivárványzöldben kirügyezett…A fák alatt andalgó szerelmespárokban

lobot vetett a szerelem…

Joyce,J. /1882 – 1941 /

2/213. …1923-ban, a Montparnasse-on…Itt botorkált, sétabotjára kapaszkodva, Joyce, félvakon, pénztelenül és robbantotta a Szavakat és Fogalmakat, mert más egyebet nem tudott robbantani.

3/174. Joyce, Portrait of the artist as a young man. – Ahogyan egy láthatatlan kéz rendezni szokta az ilyesmit: ez olvasmánnyal egy időben kezembe kerül egy folyóiratban egy tanulmány, amely részleteket közöl James Joyce, Gertrude Stein, s aztán névtelen klinikai ápoltak, elmebajosok írásaiból. A két „hivatásos író”-tól közölt idézeteket nem lehet megkülönböztetni a hivatásos elmebajosok írásaitól. Mind a nyolc idézet egyformán elmebajos. De lehet, hogy az őrületnek az irodalomban egyféle – fermentum-szerű – szerepe van.

…az amerikai művész- és írónemzedék a háború utáni

években…Európába, főleg Párizsba telepedett…egy részük az ősdisszidens Gertrude Stein, a nyelvi kísérletezései során a dadaizmusig eljutó prózaírónő hatása alá került. Részben Stein hagyományostól eltérő prózastílusának hatása alatt az elveszett nemzedék egyes kiemelkedő írói, pl. Hemingway …újszerű prózastílus kiformálásához jutottak el…

Az amerikai irodalom a huszadik században, Szerkesztette: Kardos László és Sükösd Mihály, Gondolat,1962. /B.G./

3/177. Befejeztem Joyce könyvét. Néhány oldalon nagy feszültség. A befejezés már szándékolt, modoros. „A számkivetettséget választom, a hallgatást és a ravaszságot” – mondja a fiatal hős, amikor az ifjúkorból kilép az éltbe. Ez a pátosz mesterkélt, hamis. A valóságban Joyce az irodalmat választotta.

3/252. Olvasmány az óceán partján: Joyce, The exiles. Három felvonásos, épkézláb színdarab, erősen Ibsen hatása alatt felépített lélektani háromszög-dráma. Mindennek és mindenkinek keze-lába van ebben a színdarabban: a szerzőnek is. 1918-ban írta ezt a szabályosan közepes, jól megépített színdarabot. Aztán rögtön fejest ugrott az Ulysses erőszakolt, szándékolt kalandjába. A „Dublini emberek”, a Portrait of the artist as a young man – ez írások mind egy tehetséges, nyugodt öntudattal fejlődő íróról adnak hírt. Aztán történt valami és Joyce átalakult az újkori irodalom lochnessi szörnyszerűségévé. Vannak ilyen protheusi átváltozások az irodalomban.

7/107. Joyce. Sokáig itt volt emigráns. Itt halt meg. Senki nem tud róla. Most, amikor az egykori expatriáltat szülőhazájában, Írországban kanonizálják – Dublinban Joyce-múzeum készül, prospektusok tájékoztatják az idegent, melyik sörházban ivott az Ulysses hőse, Bloom, meleg ale-sört, hol ette azt a bizonyos sajtos kenyeret – Zürichben senki sem tudja megmondani, hol, milyen bútorozott szobában lakott ez a különös vándor. Hatása – mely aránytalanul több, mint művének értéke és jelentősége – itt, Zürichben nyomtalan és jeltelen. A kantonális könyvtár igazgatója szemöldjét ráncolja, aztán bizonytalanul feleli, hogy Joyce, igen – Talán okosabb megkérdezni a referencia-osztály vezetőjét, az biztosan hallott róla. Csakugyan, a hivatalnok emlékezik. „Joyce, igen” – mondja.- „ A szemüveges. Néha eljött a francia könyvkereskedésbe, könyvet vásárolt.” Egyebet nem tud. Fogalma sincs, hol lakott? A szoba, ahol az irodalomnak ez a lochnessi szörnye élt, spekulált, kölcsönkérő leveleit írta, aztán megalkotta különös művét, amelynek fermentumszerű hatása most, húsz évvel halála után, erős a nyugati irodalomban, tökéletesen ismeretlen a zürichiek számára. A francia könyvkereskedésben emlékeznek, de homályosan. „Talán meg kellene nézni a városi bejelentő hivatalban. Itt temették el valahol, a domboldali temetők egyikében.” Ez minden, amit tudnak.

Kafka, F. / 1883 – 1924 /

1/30. Egy Walser nevű író hangját viszi tovább Franz Kafka. Kafka hangját tudatosan dünnyögi tovább Julien Green… Mindez nem plágium. Az irodalomban különféle hullámhosszú áramok vannak, amelyek megfelelő érzékenységű vevő- és adóállomásokon át kifejezik magukat.

3/188 Kafka egyik utolsó, hosszabb elbeszélése: Az óriás ürge. Valahol a „jó” irodalom és a „nagy” irodalom között van az igazi irodalom: s éppen ez az „igazi” hiányzik Kafka elbeszéléséből. A patologikus, a mániásan modoros világlátás, a somolygóan alázatos, ravasz irónia, ahogyan ez a rendkívül tehetséges író az írói látomáshoz közeledett, utolsó írásaiban már kóros. Nem beavatni akar, nem is felemelni, vagy lesújtani, csak kárörömmel árulkodni. Egyfajta ideges nyelvöltögetés ez a modor, beteges és kamaszos.

3/251. Kafka naplója. Ez a jegyzetgyűjtemény elkedvetlenítően fontoskodó. Kafka valóban eredeti és jelentős író volt, de ez a fülledt fontoskodás, amellyel most jelentéktelen jegyzeteit – konyhájának minden hulladékát – ezüstpapírban és patikamérlegen tálalják, sokat árt jó írásai hitelének is. Ezek a jegyzetek leleplezik Kafkában a modort: a valóságról misztikusan, a misztikusról riportszerű közvetlenséggel beszélni, - ez a műhelytitka. De a Per és a Változás csakugyan kitűnő írások és Kafka valóban nagy író volt, mert külön világot alkotott, melybe csak az léphetett be, aki megtanulta elébb e világ polgárainak nyelvét.

11/334. Kafka jó író volt. Nem volt olyan misztikus-patologikus, mint sokan hiszik. Tehetséges, számító, egyszóval jó író volt, cinkosan beavatott a betű és a hatás minden titkába. Max Brod már kanonizálja. Ez a zsidó túlzás mindig elkedvetlenítő. Már úgy idézi egyes – legtöbbször banális – megállapításait, levélrészleteit, mintha Szent Pál megtalált papyrusaiból idézne.

11/335. Lehet, hogy a zsidók őrültek. Régi nép és megőrült. Brod komolyan írja, hogy valamelyik előadása után, amikor Kafka nagyságát és jelentőségét méltatta, a hallgatóság sorából valaki felkiáltott: „Ezt a századot Kafka századának nevezik majd.” Senki nem tiltakozott. Brod sem.

Kawabata, Yasunari /1899 – 1972/

8/215. A közelmúltban két japán író, - Musima, a regényíró, aki harakirivel végezte életét és Kavanata /sic!/, a Nobel-díjas, aki a gázcsapot nyitotta ki – hátrahagyott vallomás szerint „az újkori élet sivársága elől” menekült a halálba. Azt írták, a „standardizált konzuméletben nincs már semmi hősies, sem emberies”. Japánban, a technikai forradalom segítségével, a század második felében 100 millió ember olyan magas életszínvonalon él, amire nincs példa a távol-keleti népek történetében. De az öngyilkos írók úgy érezték, a „konzumizmus” elsorvaszt valamit az életben és elutasították ezt a magas életszínvonalat…Igazából mi a káros abban, ha egy civilizáció megszabadítja az embert a felesleges és fárasztó tennivalóktól ?..Miért gyűlöletes, ha a vizet már nem a kútról kell hozni, elég megforgatni a csapot a fürdőszobában?

Lautréamont, I. / 1846 – 1870 /

8/61. Lautréamont: Oeuvre Complétes. Háromszáz oldal, a Chants de Maldoror, aztán a Poésies és néhány levél. Az Összegyűjtött művek 1953-ban jelent meg Párizsban, 103 évvel a szerző halála után. Uruguayban született 1846-ban. Apja szegény sorsú hivatalnok volt a montevideoi francia követségen. A család pireneusi eredetű. Isidore Ducasse / a grófosított álnevet akkor vette fel, amikor a Chants de Maldoror kötet számára kiadót keresett / huszonhét éves korában halt meg, Párizsban. Összegyűjtött műveit rövid élete utolsó két évében írta. Többre nem futotta, mint a 300 oldalra, hamar kiégett és meghalt. Az életmű: szóáradás. Prózai szó-ömlemények, mindenről, ami egy egészen fiatal embernek eszébe ötlik, ami megkísérti álmaiban. Önkívületben ír, összefüggéstelenül. A XIX. Század francia irodalmi légköre: a dadaizmus hat reá, - Baudelaire, Rimbaud, Gautier, ezek mentorai. Nincs ideje megkomponálni azt, amit leír, mert siet, mert az égési folyamat olyan hőfokú, hogy nem ér reá kiválasztani a lényegeset. Közben vicsorog, huhog, rémiszt: vámpirizmus, szadizmus, perverzitás, amit mímel, - a valóságban egy rémült, halálosan izgatott kamasz hadarja el látomásait. Kritikusai „dantei víziót” látnak a kurta életműben. Dante komponált és kiválasztott, - ennek a lázas kölyök-zseninek nincs ideje megtudni, hogy a költészet nem halmozás és szaporítás, hanem kiválasztás és építés. Vieil ocean: így kezdi oldalakon át a szakaszokat és ebbe az evokációba mindent belesóhajt, belehörög, beleokádik, ami a halál előtt egy fiatal tudatban emlék, hulladék. Kortársait cinikus kegyetlenséggel jellemzi: George Sand: körülmetélt hermafrodita. Chateaubriand: a mélabús mohikán. Byron: a pokol dzsungeljének vízilova, stb. De ez az őrült, perverzeskedő rémülten vérszomjas és fogvacogva dandyskedő vámpírság olyan nyelvi gazdagsággal készült, amire kevés példa akad a francia irodalomban. Huszonnégy éves korában olyan hangszereléssel ír, mint Hugo. A szürrealisták később őst és mestert láttak benne. És ez az értelmetlen szó-gejzír forró maradt, nem hűlt ki az elmúlt száz évben. Lehet, hogy hatással volt Joycera és Beckettre.

Maeterlink, M. /1862 – 1949/

1/82. Maeterlink két finom kezével dörömböl a halál és a hallgatás sötét kapuján. A könyv címe: La grande porte. Végső következtetése: ha mozgóképpel örökítenők meg az évezredekben az ember földi pályafutását, valószínűleg újra és újra ugyanazt az embert látnók feltűnni és megjelenni a filmen, amint újra és újra fellép, s ugyanazon mozdulatokkal keresi helyét a világban.

A laposságok tömegéből néha világítani és derengeni kezd egy költői mondat.

4/178. Maeterlink olyasfélét mond a „túlvilági életről”, mint amit Karinthy mondott nekem egyszer. A halálról beszéltünk, s Karinthy azt mondotta, már tud erről valamit: dünnyögött: nem sokat tud, mondotta óvatosan: s az ilyes beszédeire oda kellett figyelni, mert komédiázott is, hazudozott is, nagyzolt is, de lángész volt, s csodálatos távolságokba tudott néha pillantani. Azt mondotta, hogy a halál után a személyiség, - nevezzük „lélek”-nek, vagy „szellem”-nek, mindegy, - rövid ideig létezik még, különválva a testtől, de van, s érintkezni tud az élőkkel, közölni tudja jelenlétét, leküzdi a tér és idő távolságát: aztán ez is megszűnik. Maeterlink ugyanezt mondja.

11/265. Green…Maeterlinket idézi, aki a méhek kaptárába, a virágok kelyhébe, aztán a világűrbe is beleszagolt és asztronómus barátai segítségével kiszámította, hogy a világűrben összesen egymilliárd naprendszer van, beleértve a miénket, s az egymilliárd naprendszer súlya úgy viszonylik a világűrhöz, mint egy másodperc idő egymillió év időtérfogatához. Ilyen távlatokban csakugyan közömbös minden egyéni probléma és elhatározás. De ezek a távlatok csalnak, mert nem emberi távlatok: az ember nem fényévekben él, hanem a karkötő óra szerint, másodpercre.

12/ 250. Maeterlink a „negyedik dimenzió”-ról ír – úgy képzeli nincs múlt és nincs jövő, csak állandó jelen van, amely előtt születéstől halálig, lassan vagy gyorsan elhalad az ember, ahogyan egy filmszalag kockái előtt halad el a tekintet

Mallarmé, S /1842 – 1898 /

7/201. Csodálatos Arany. A megnemesedett érzékiség, ahogyan a Természet tüneményihez nyúl, - ujjheggyel, vigyázva, nehogy a Tünemény himpora vesszen…”Kardját hüvelyéből kirántja egy-egy villám…” Felülmúlhatatlan, csak Mallarmé vetekszik vele. /Ha ugyan igazán tudnám, milyen lehet franciául az, amit Mallarmé mond. /

9/24. Mallarmé, a tiszta költészet főpapja úgy írt, mint Mózes: mintegy vésővel rótt betűket kőtáblára. „Soha ne kérdezd, mi ez, mindig csak azt kérdezd, mit jelent ez?” /Így is lehet verset írni. /

Edgar Poe sirja

Ahogy önmagára átváltja az öröklét

kivont pallosával a költő döbbenet

képe lesz: százada mért nem értette meg:,

hangjai a halál diadalmát dörögték!

Mint angyali szóra a hydra felszökött rég,

hallván hogy értelem oldja a nyelveket:

bűbájt s varázsitalt üvöltött a tömeg,

fekete habarék bolondító bürökjét.

Ha eszménk érdemest e földből s a harag

egéből díszleni domborműt nem farag

a sír fölé, hová – ó jaj – Poe teste dőlt le,

e néma tömb, világomlásból földre szállt,

e gránit legalább mutassa a jövőbe

úszó Szentségtörés röptének a határt.

/Fordította: Illyés Gyula/

Mallarmét nem lehet lefordítani, még franciára se. Jules Renard: Napló, 1898. Márc.

Gondolat, Budapest, 1967.

Mann, Th. / 1875 – 1955 /

1/169. Thomas Mann József-jének negyedik és befejező kötete megérkezett Stockholmból, - a szép történet vége, melyben elmondja Mann, hogyan bukott le a gödörbe és emelkedett a magasságba József, pogány nevén Osarsiph, az istenek kedvence, a szép Rachel és a bölcs Jákob fia.

Hét esztendő telik el a harmadik és a negyedik kötet között, - s micsoda hét esztendő! Thomas Mann megadta a történetnek az időt, melyre az írónak és a történetnek szüksége volt: s valóban ez az emberi történetek egyike, ahol az idő mindenképpen különös szerepet játszik, a mese egy az idővel, nemcsak hétesztendős, hanem hétezeresztendős távlatokban is. A régi mese még egyszer formát kapott, - tekintélyes és kényelmes formát, amint meg is érdemli. A Thomas Mann-i mondatok még csavargósabbak, mint voltak, de a történet is csavarog és tekereg, a Biblián és az évezredeken keresztül. S mikor az ember pontot tesz az íróval a történet végén, egyfajta különös megnyugvást érez: az emberiség egyik nagy meséjét megint egyszer elmondták, annak rendje és módja , tehát a mesék és az irodalom rendje és módja szerint. Mert kezdetben volt az Ige, tehát a Szó. És Thomas Mann e történetben ezt a Szót mondja tovább.

József Attlia: Thomas Mann üdvözlése

………..

Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,

de mi férfiak férfiak maradjunk

és nők a nők – szabadok, kedvesek

s mind ember, mert ez egyre kevesebb…

Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.

Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen

néz téged, mert örül, hogy lát ma itt

fehérek közt egy európait.

3/250. Thomas Mann meghalt. Ő volt az utolsó nyugati író, aki „befejezte művét” – a világ, amelyből származott, amelyről írt, éppen úgy „befejezte magát”, mint az író a művét.

4/30. A könyvek rendezése közben kezembe akadt a Buddenbrooks: lapozva, emlékezve olvasgatom, a jelenetet, mikor Permander úr megjelenik a lübecki házban, s „is’ halt a Kreiz” – sóhajok közepette enyhén megrémíti a finom, öreg Buddenbrooks konzulnét, aki mindent elkövet, hogy a délnémet vendég fesztelenségét egy feszesebb és puritánabb északnémet kultúra ünnepélyességével korlátozza. Thomas Mann művészete e néhány oldalon a megelevenítés remekét alkotja meg: az olvasó valóságosan ott van a múltszázad-közepi lübecki úri ház társalgójában, lát bútort, érzékel modort, hanglejtést, - s rajtakapom magam olvasás közben, hogy szemem könnyekkel, lelkem engesztelhetetlen szomorúsággal telik el. Hol van már ez a műveltség, ez a modor, ezek az emberek, ez az írott és íratlan törvény, mely embernek emberhez való viszonyát szabályozta, hol a nemes bútorok, a szép házak, hol van mindenestől Lübeck! S mind a városok, ahol ez a műveltség, s a Buddenbrooksok ivadékai éltek! S hol van egész Európa, városostul, modorostul és műveltségestől! Minden rom, törmelék, bűzös tetem.

Európa már csak néhány könyvben él: ilyen könyvekben, mint a Buddenbrooks, s egy Bach-fugában: s egy Manet-vásznon: s néhány, mind kevesebb emlékező ember lelkében. A valóságban nincs már sehol

.

5/185. Egy eddig nem ismert tanulmány-kötetben Thomas Mann kis tanulmányát találom, - nem is tanulmány, levél, melyet Mann a „Nero” német kiadása elé írt. Az udvarias-fölényes elismerésen átcseng, hogy Mannak – nagyon udvariasan – fogalma sincs a magyar irodalomról, Petőfi és Arany, Ady és Siegmund Moritz nevét említi, nagylelkűen, s a fejbólintáson érzik, hogy csak a neveket ismeri, a művet nem.

De mit ismerhet egy német író Petőfi, Arany, vagy Ady művéből? Iskolás vagy műkedvelő fordításokat. Mi talán ismerjük Anyegint, hála Bérczy Károlynak, s az isteni komédiát, hála Babitsnak, Shakespearet, hála sokaknak és Aristophanest, hála Aranynak. Ez a mi nagy gazdagságunk és követelésünk a világgal szemben. De ezt a tartozást nem törleszti senki.

Azt írja Thomas Mann: Kosztolányi könyve meglepő, s ez nagy teljesítmény, mert a sansculotte-ok is tudnak akadémikusok lenni. De mennyire tudnak! Nem is látok mást a mai irodalomban, csak nadrágtalan forradalmárokat, akik szalonkabáttal takarják nadrágtalanságukat. Senki sem olyan éhes az anciennitás látszatára, mint a forradalmár. Senki sem lesz olyan mohón akadémikus, mint a sansculotte.

6/8, A zene végül nem is lehet más, mint ösztönösített matematika.

Mann is innen kerülgeti hősét, Doktor Faustust, -a zenéből akarja kielemezni a német lélek betegségét.

6/9. Nagy feneke van ennek a derék Thomas Mannak, német feneke. Száz oldalon át prelegál a zenéről, nagyszerűen, szakismerettel, s egészen fölöslegesen: mindaz, amit mond -, s amiből aztán bizonyosan, nagy tűzijátékot ereget a regényben, megvan a lexikonban.

Mann idézi a sellak és kloroform-csepp kísérletet, az élettannak ezt a homályos-vajákos kísérletét…Lehet, hogy a kloroform-csepp is él, de mit gondol közben? Az élet talán mégis a gondolattal kezdődik?

6/12. Mann regénye a századik oldal körül kezd nagy lélegzetvétellel élni. Doktor Faustus, úgy, ahogy Mann látja a német embert, Európa egyik legszomorúbb titka.

6/21. Mann regényében meghatóan vegyül egy nagy író minden emberi, mesterségbeli tudása egy öreg ember szomorú, magányos emlékezéseivel. A nagy író helyenként tökéletes virtuózitással markolja meg a mondanivalót, az öreg ember hamarosan beleszól, fecsegni kezd. Néha Karinthy irodalmi paródiáira emlékeztet a Doktor Faustus – pompás torzrajzot írt volna erről a könyvről. „Bizonyosan állíthatom, hogy Leverkühn Adrian 1921. November 7-én délelőtt sertésmájból készült pörköltet evett, s 11 óra felé belekezdett az Apokalipszis komponálásába”. – valahogy így. De az egész nagy írás, ha nem is a régi Mann céltudatos-fölényes biztonságával írták. 75 éves korában egy nagy író kénytelen megalkudni egy új műfajjal. Ez a műfaj a 75 év.

De az író mindig kénytelen megalkudni a műfajjal, minden életkorban -, s van valami szomorú és megalázó abban, ahogy az író soha nem lehet „szuverén”, mindig alakoskodnia kell, festett szavakkal mímelni helyzetet és alakot. Az irodalom bizonyos életkoron túl megalázó vállalkozás.

7/49. Thomas Mann posthumus kötet. Árulkodó írások. Ez a nagy tehetség meglepően kritikátlan volt önmagával szemben: mániás hiúsága, kóros szerepvágya, néha vidékies, kurjongatós, stiláris dagálya ezekben az alkalmi írásokban gátlástalan. A kommunisták iránt csaknem szenilisen elnéző. Csehovról ír, aki a „förtelmes cári Oroszországban” volt kénytelen Csehov lenni, ahol végül is módja volt megalkotni a csodálatos csehovi életművet, amire a zsdanovi szocialista realizmus Oroszországában aligha lett volna módja. De erről hallgat Thomas Mann. Arra sem gondol, hogy a thomasmanni életmű a szovjetben pasternaki sorsot kapott volna. Az irónia, amit Mann nagy elődjétől, Theodor Fontanetól kapott örökségbe – mint az előadásmód és a konstrukció sok más sajátosságát – a szovjetben éppen elnéző-fölényes jellege miatt a főbűnök egyike. És Thomas Mann – mint Fontane – irónia nélkül érthetetlen…

És mégis, minden gyengéjével és fogyatékosságával, nagy erő volt a néha csaknem patológikusan meghasonlott Thomas Mannban. A Lotte in Weimar néhány részlete, nagy terjedelmű regényeinek egyes párbeszédes oldalai – mindig Fontane-hatás alatt, de mégis! – ez mind „ világirodalom ”.De az „egészet” túllocsogta, hiú szószátyársággal, magakellető, hamishangú önteltséggel fecsegett. Amikor a „lényeges”-et akarta kimondani, a „lényeges” majd mindig elfulladt a thomasmanni ária melodikus-monoton áradásában.

8/222. Tanulmányok: egyik Thomas Mann életművét elemzi. A tanulmány lerág a tetemről minden rostot, mint Delhiben, a Hallgatás Tornyában a keselyűk a halottról a húst. Thomas Mann terjedelmes életművéből számomra két maradó értékű írás világlik: a Buddenbrooks és a Tod in Venedig. Az első tökéletes realista regény, a századvég búcsúzó életérzésének mesteri hattyúdala: a másik szavakból zenésített, schopenhaueri aláfestéssel komponált remekmű. /Kevés példát tudok az irodalomban, amikor a „megérintettséget” így írták meg. / Emlékbe maradt még a Tonio Kröger és néhány kitűnő tanulmánya, különösen a Schopenhauer-válogatáshoz készült előszó. Aztán írt sok, vastag könyvet, - a könyvekben vannak ironikus, dallamos és plasztikus oldalak, de több bennük az ujjgyakorlat, skálázás. – Egy másik tanulmány a nemrégen meghalt Edmund Wilson munkásságát elemzi…

9/105. Thomas Mann : „Adel des Geistes.” Remekbe írott sorok, amikor Schopenhauerről, Goethéről beszél. Aztán olvashatatlan, hosszú oldalak, amikor megittasul a hangjától, és mint a keringő dervis, forog a szavak mámorában. A Buddenbrooks kitűnő regény és a Tod in Venedig remekmű. Aztán szó és szó, száz és száz oldalon át. És a szóáradatban néha szikrázóan eleven mondatok, zsongító oldalak. És az egész már kissé múzeumba való.

9/105. Thomas Mann, a „polgár”, 1922-ben már neszeli az új barbárságát / a nácizmust és a bolsevizmust, ami ugyanaz, mert mindkettő antihumanista /, szimatolja a lázadást a polgári, humanista örökség ellen, amely „a reneszánszban született, a francia forradalomban jutott hatalomhoz és utolsó vonaglásait most éljük meg”. Talán mégsem. Lehet, hogy az új generáció – ha egyszer eldobja a parancsuralmi szemellenzőket – akarja azt, amit elzártak előle…A vasfüggöny mögött a magyar szellemi életből…hiányzik a humanizmus tisztelete…

9/161. Thomas Mann leánya, Erika, a „Das letzte Jahr” kötetben közzé adja az író utolsóéletévének történetét. A gyermeki tisztelet rokonszenves, de a személyiség, aki az utolsó életév cselekményéből előválik, inkább meglepő, mint meggyőző. Fáraók építették olyan műgonddal az utókor számára a piramisokba rejtett sírboltot, mint ahogy ez a kivételesen tehetséges, de ugyanakkor nagyságképzetektől kórosan nyugtalanított német író szervezte, rendbe rakta, az utókor számára felravatalozta a világi elismerés trófeáit. Díszdoktorságok, díszpolgárságok / ”már tizenhét!” – jelenti lelkendezve Erika/, előadások, ünneplések, bankettek, a nyolcvan éves hazatért emigránst elégedettséggel töltik el.…Az „életmű”, amit díjakkal, kitüntetésekkel vattáznak, mint a göthös mellű és lógós vállú ember számára szabott öltönyt vattával tömi ki a szabó, hogy a ruha viselője termetesnek lássék – mindez inkább kételyt kelt, mintha valami kimaradt volna az „életműből”, amit az utókor számáras vattázni kell.

11/58…Thomas Mann levelet írt egy svájci ismerősének, s a levélben a német nyelvet „liturgikus”-nak nevezte – egész nap amerikaiul ír, olvas, beszél- írta, s aztán, ahogy a pap beöltözik és liturgikus nyelven, héberül vagy görögül az oltár előtt mormogni kezd, úgy ír, liturgikusan, ő is németül.

11/65.Thomas Mann könyvei megjelennek, de a nagy író „nem vált be Amerikában”. Bruckner, aki nem nagy író, de ügyes színházi mesterember, ugyancsak” nem vált be” Amerikában…Thomas Mann Spanyolországban sem „vált be”, a Zauerberg olyat bukott, hogy új könyvét nem lehet ott elhelyezni…Hemingway panaszkodik, hogy a siker Amerikában rendkívül veszedelmes dolog…

11/188. Reggel Thomas Mann egy eddig nem ismert könyve: „Bemühungen”. A bevezető traktátum Goethéről és Tolsztojról, tehát a thomasmanni örök tételről ad elő, zseniről és betegségről, klasszikusról és romantikusról. 1922-ben írta, szerencsés sváda pillanatában. Nagy körülményességgel kezdi, s aztán egy okos szóval, az elevenbe vág. Ilyesmiben a legjobb.

11/198. Érdekes és tanulságos írás a tanulmánykötetben /Goethéről és Tolsztojról,B.G./ Thomas Mann fejtegetése – 1923-ban – a „Német Köztársaság”-ról…az író szeretné megkedveltetni a német ifjúsággal a gyűlölt Köztársaságot és a lenézett Demokráciát…egyféle önigazolása a türelmetlen német nacionalista ifjúság előtt, amely a Köztársaságban nem hajlandó mást látni, mint a belénevelt „völkisch” ideálok megtagadását…

11/228. Olvasmány: Thomas Mann, „Der Erwahlte”. Nem tudok már erre az íróra felelni. Stílusa, amit szerettem és valamikor hatással is volt reám, idegesít és ellenszenves: mint egy ember, akiről kiderült valami és a személyiség elvesztette varázsát.

Martin du Gard, R. /1881 –1952 /

6/52. Roger Martin du Gard nem nagy íróművész, de nagy író: prózájából hiányzik az a másik, belső feszültség, csillogás, sejtelmes áradás, ami Proust, vagy Claudel írásának legalább úgy „értelme”, mint a fogalmi tartalom: de van valamilyen egyszerű és kopár nagyság írásaiban. Első könyvében, Jean Barois-ban, a regény hőse elcsodálkozik – a Deyfus-affér múltán – mennyire „ nem változott semmi”, s azok az emberek, akik a bukott gondolatvilág embereinek helyére ülnek, mennyire ugyanazok, mint akiket elűztek, s azonos módszerekkel, szemlélettel, igazságtalansággal és erkölcstelenséggel kormányoznak! …Az emberek, akik egy bukott rendszer bíráinak, felszámolóinak, számonkérőinek állnak be, nagyon hamar felfedezik azt a képességüket, sőt jogukat, hogy minden igazságtalanságot és jogtalanságot igazságtalansággal és jogtalansággal toroljanak meg. Ez a közhely, nemcsak a regényben, hanem a történelemben is.

7/11. Az utolsó nagy regényírók egyike meghalt: Roger Martin du Gard még úgy fogta fel a regényírást, mint „alkotást” – amikor könyvet írt, nem csak a regényt írta, hanem egy életmű teljességén dolgozott. A Thibault-ciklus a század egyik legtudatosabban komponált műve. Proustban már nagy, diadalmas hullámokat vetett a lírai szóáradás és elsöpörte a kompozíciót. Roger Martin du Gard még olyan műfaji aggályossággal építette a regényciklust, mint Homérosz az eposzt.

7/12.Roger Martin du Gard a párizsi könyvtárra hagyta naplóját. Csak harminc év múltával szabad felbontani. Ezek a harminc éven át hidegre tett vallomások ritkán élik túl a karantént. A gondolat csak abban a pillanatban igazság, amikor gondolják és kimondják - és legtöbbször akkor is csak egy pillanatig az.

10/56. A Thibault regényből kitetszik annak a többletnek a hiánya, amitől a „regény” lehetőleg műfajilag tökéletes /és a Thibault regény irodalmi színvonala magas/, de hiányzik belőle az Ige, amely Testté lesz. Francia érzékenyéggel írja le a valóságot, de nem mutatja meg a tüneményt, ami a valóságban többlet…

10/60. Olvasmányok: a Thibault utolsó két kötete. Túlságosan regényes a század eleji regény. Kitűnő prózát ír, jellemzése orvosian lelkiismeretes, de cselekmény” helyett apró mozaik kockákból rakja össze a regényt, amely így nem árad, nincs lendülete. A kockák színesek, mesteriek, de az egész inkább olyan, mint egy forgatókönyv a mozi számára.

Marx, K. /1818 – 1883 /

8/148-150. Marx műveit csak kevesen olvasták és a „marxisták” mellébeszélnek, amikor a Mester szent tételeit időszerűen magyarázzák. Raymond Aron – társadalmi kritikát ír – új könyvében Sartre „egzisztencialista” és Althusser „strukturális marxista” szemléletét elemzi.

Megállapítja, hogy

1/ Sartre nem olvasta Marxot,

2/ Sartre felfogása szerint az egyén sehol sem szabad, csak a magányban vagy a forradalmi tömegben,

3/ A szocialista társadalom, amelynek építése folyamatban van, nem lehet más, csak „indissoluble” keveréke a bürokráciának, a terrornak és a személyi kultusznak…

Szolzsenyicin is hasonlóan nyilatkozott: azt mondta, a Szovjetben a fiatalok nem olvassák Marxot, gúnyosan beszélnek a marxizmusról…Megmaradt a láthatáron Marx, mint egy ótestamentumi szőrös próféta, aki állandóan haragszik, tüzet fúj, és átkot hörög…Maradtak a marxisták, akik...nem olvasták Marxot…

Marx a korabeli tünetekből vont le következtetéseket és nem látta előre a XX. században bekövetkezett változásokat…a kapitalista felfedezte, hogy csak akkor tud kapitalista maradni, ha új fogyasztó társadalmat teremt, jól kereső munkástömeget, amely megvásárolja a kapitalista termelési rend portékáit…a XIX. század derekán még nem volt nyoma a technikai forradalom minden társadalmi osztályra kisugárzó energiájának…jogos a kritika, amely Marxot és a marxizmust azzal vádolja, hogy nem ismerte fel a nyugati emberben a szabadság igényét. Amikor meghirdette az osztály nélküli társadalom utópiáját, a termelt javak egyenlő elosztásának követelését, - hallgatott arról, hogy a társadalmi fejlődés igazi célja nem lehet egy elkorhadt rendszer helyébe erőszakolt bürokratikus és kényszermunkával működő másféle rendszer, hanem mindig az egyéni véleményalkotás szabad kifejezése. Marx, amikor marxizmust hirdetett, megfeledkezett az emberről. Nincs még egy író akiről több szó esett az elmúlt száz évben, mint Marxról: de lehet, hogy kevés író van, akit a valóságban olyan kevesen olvastak, mint Marxot.

10/18. Wilson kitűnő tanulmánya Marx és Engels kapcsolatairól. A londoni évek a Sohoban, aztán London egyik legszegényebb negyedében /1850 – 1865 és még később is / a szennyes nyomorúság évei voltak Marx és családja számára…Engels segíti Marxot, néha. Nem nagyon. Kettejük viszonya…nem harmonikus. De Engels végig lojálisan kitart Marx mellett, akit kissé romantikusnak tartott, doktrinérnek…A próféta elhárította a személyes sors felelősségét és írta a világdöngető vádiratot, a Kapitalt, amiben az emberiség kizsákmányoltjainak minden problémáját iparkodott doktrinába tenni. Engels célzott arra, hogy helyesebb a „dolgozók”-ra bízni, fogalmazzák meg követeléseiket és aztán tenni írásba a doktrinát. Mint Dosztojevszkij Szibériában, amikor rácsodálkozott, hogy a proletáriátus nem vár oktatást a radikális értelmiségtől.

Maugham, S. / 1874 – 1965 /

1/152. Olvasmány: Sommerset Maugham új elbeszélés-kötete: „Ah King”. A könyv oldalain felvonulnak a Maugham-novellák jól ismert hősei: a tökéletesen korrekt angol gyarmati hivatalnok, aki feltétlen udvariassággal megöli legjobb barátját, a lady, aki részegen megmérgezi szmokingos férjét, de erről – angol korrektséggel –húsz éven át nem beszélnek senkinek. Minden Maugham-alak jól szabott ruhája zsebében hordozza a gyilkosságot, mint a rövid pipát és a csekk könyvet…a végén megölnek valakit. A jó irodalom és az élet meglepőbb: néha megesik az is, hogy nem ölnek meg senkit. De Maughamnak ehhez a fordulathoz nincs türelme.

5/54. Maugham regénye /”Borotvaélen”/ több lenne, mint ami, ha ez a nagyon tehetséges író, aki sokat látott és volt szeme látni, ez a jó stiliszta, aki néha csaknem több lehetne, mint stiliszta, ha volna szíve lemondani arról, hogy „érdekes” legyen, amikor érdekesebb lehetne, ha mélyebbre döfné a tollát az anyagba…Nem elég jól írni, nem elég sokat tudni: ha valaki regényt ír, az igazat is kell tudni, már úgy értem, a regény igazságát, amiről az író szólani akar.

5/210.Maugham regénye, „Karácsony Párizsban”. Zavaros és egyhangú történet, sablonos detektívregény-féle, előkelő angol fiúval, bolsevisták elől Párizsba menekült, de forradalmi lelkiismerettől nyugtalan orosz nővel, párizsi alvilággal. Maugham történeteiben mindig sok a klisé és a hatásvadászat. De előadásmódja mindig vonzó, megejtő, egyéni. Sokkal érdekesebben ír, mint milyen érdekes az, amit mond.

Maugham, mint hősei, rögtön Párizsba utazik, ha kissé ideges: vagy, ha idegessége tartósabb, az íróis, mint hősei, elutazik néhány hétre Borneoba. Én ha már nagyon ideges vagyok, nem a Centrál-kávéházba megyek délután, hanem a Szabadság-kávéházba. Ez lényeges különbség.

5/211- Maugham másik regénye: „Örök szolgaság”. Legjobb könyve, mindazok közül, melyeket eddig tőle olvastam. Pontosan megtanulta a XIX. Század nagy francia és angol regényeinek technikáját. Mindig okos, nagyon sokat tud az emberről. S valahogyan mégsem az a „nagy író” és nem is az „a nagy regény”, amit alkotni szeretne: mi hiányzik írásából, hőseiből? A költészet.

5/216. Maugham regénye, „Örök szolgaság”: idegesítő, mert a hős, Philip, jó szándékú, de nem túlságosan értelmes középlény, s a hősnő, Mildred, undok, sivár és gonosz kurva. Az olvasó egyre idegesebben olvassa a híreket, mint vergődik a jámbor, egyszerű Philip ennek a silány nőszemélynek a hálójában. A regény nehéz műfaj: a „realizmus” is akkor regényszerű csak, ha a hősökben és sorsukban van valami átlagfölötti. Maugham e könyvében szorgosan és gondosan másolja a flauberti példát és iskolát. Az eredmény egy közepes regény, amely megfelel a flauberti előírásoknak. Mindig helyesebb, ha egy író a maga hangján és mértein belül hibázik, mintha egy másik író igényeivel és módszereivel tökéletes.

6/149. Maugham tanácsa a színdarabíróknak: húzni és húzni. Ez igaz. De ahhoz, hogy „húzni” tudjon a színműíró, elébb feltétlenül és takarékosság nélkül meg kell írni a színdarabot. „Húzni” csak akkor szabad, mikor már bőségesen van miből.

Maugham, ha unatkozott, vagy spleenje volt, vagy nem jutott eszébe valamilyen új munkaterv, elutazott három hétre Borneoba, vagy Sevillába. Azt hiszem, ez a módszer helyes. Csak éppen nem minden ország írói élhetnek vele. Én, ha nem jut semmi az eszembe, legföllebb Tahitótfaluba utazhatok, személyes és anyagi körülményeim megrázkódtatása nélkül. Bizonyos, hogy a világ kerek és teljes, akármilyen pontját érintjük is meg. De az ember végül mégis másképpen felel Borneora, mint Tótfalura.

11/111. Olvasmány: a hetvenöt éves Maugham naplója. Közhelyek és lapos megfigyelések. Ami jó benne, a száraz, szűkszavú angol stílus. Ennek a stílusnak már nincs húsa, olyan, mint az öreg emberek, vagy a teknősbéka teste. – Maugham feje máskülönben is emlékeztet egy teknősbékára. – Ugyanakkor modern angol stílus ez, mindig kissé sling. Gyakran megesik, hogy szótárral sem értem…

Maupassant, Guy de /1850 – 1893 /

7/202. Henry James elképedve állapítja meg, hogy Maupassant érzékszervei – regényírás közben – gátlás nélkül működtek: Maupassant például tudott még szagolni és bátran leírta a szagokat. Angol író ezt nem merné, sóhajtja James – a századvégi angol regényben a szag „shocking” /”visszataszító” B.G./

8/16. Egy Maupassant-kötet, amely a század elején került nyomdába: a „Boule de Suif” és más elbeszélések gyűjteménye. A bevezetést Paul Neveux írta. Tárgyilagosan látja Maupassant pesszimizmusában azt a „többlet”-et, ami ebben a hírtelen kirobbant zseniben érzékelhetőbb, mint mestere, Flaubert írásaiban. A romantika csábításai, Hugo szájas / és nagyszerű/ távbeszédei után Maupassant a csömört, amit a sokszavú irodalmiság keltett benne, csak úgy tudta leküzdeni, hogy szigorú, igen, aszkétikus diétára kényszerítette magát. Nem hitt semmiben és senkiben, csak a Szóban, amely nem szaval, nem színez, csak kifejez – mint Kezdetben az Ige.

9/123. Maupassant. Elbeszéléseiben embert, tájat, helyzetet egy tájképfestő realitásával mutat, de aztán hozzátesz a leíráshoz még „valamit”, amitől az írás több lesz, mint leírás. Mint Monet, amikor hozzátett valamit egy szénakazalhoz. Legtöbb kis remeket száz év előtt írta. Elmebajának előérzetében többször megírta a skizofréniát – „Lui” című, életében kiadatlan írása előjáték a Horla-hoz. Antiklerikalizmusa szenvedélyes. Elismeri a templomok jogosultságát, de a gyertyák és tömjénfüst helyett mikroszkópot, teleszkópot, villanyvilágítást szeretne látni az oltáron.

Mauriac, F. /1885 – 1970 /

6/49. Mauriac – írja Maurois -, az a francia katolikus író, aki a bűnben találja meg a kereszténység legfőbb érvét és bizonyítékát. Mi ez a francia ős-bűn? A kapzsiság…Mauriac csodálatos képet rajzolt erről a betegségről, ami szétrágta a franciák idegeit, mint a lues…Nagylelkűek voltak a forradalomban és a napóleoni kaland idején, nem zsugoriskodtak. D aztán, Napóleon csapolása után, elfáradtak, kapzsik lettek. Erre bizonyosan alkati okuk volt.

9/147. Mauriac könyve Jézusról: a klasszikus Lucretius-szólással kezdi: „A félelem szüli az isteneket”. Bizonygatja, hogy „nem fél”, de életét alapvetően szorongás hatotta át, mely csak akkor enyhült, ha találkozott az „édes Jézussal”. A hanglejtés kenetteljes. Írt jó regényeket, a normandiai polgárság kegyetlen önzéséről, irgalmatlan formalizmusáról könyveiben meggyőzően beszélt. Mihelyst az „édes Jézusról” szól, a hang patetikus.

11/330. Mauriac megkapta a Nobel-díjat, s a New York Times ebből az alkalomból értesíti olvasóit, hogy ennek a francia írónak a művei megjelentek Amerikában is. Megjegyzi, hogy átlagosan 2500 példányban jelentek meg Amerikában Mauriac művei.

Miller,A. /1915 - /

11/48. Zürichben Miller híres darabja, a „Kereskedő halála.” /Itthon „Az ügynök halála” címen játsszák. B.G./ Kitűnődarab, jó előadás. Irtózatos kritika a dollár-Amerika felett. De ezt a bírálatot ki lehet mondani a kapitalista világban, s ez nagy különbség a két világ között.

O’Neill /1888 – 1953 /

7/47. Provincetown. – Az asszony, aki szobákat ad ki, ezt mondja: „Az apám színész volt. Ismertem O’Neillt”. Hallgat, mint aki emlékezik. Aztán szárazon, tárgyilagosan: ”Túl sokat ivott.”

A színház, ahol O’Neill első színdarabjait mutatták be: ma is pajtaszerű deszkafészer. A társulat a Broadway színházi lehetőségeitől megcsömörlött nyári színész-szökevényekből áll össze. Osborne, a fiatal angol drámaíró egyik darabját mutatják be…Aztán, később, O’Neill. Emlékeztet a helység a normandiai, északnémet fürdőhelyekre…Menekülők rezervációs területe ez is, mint Kaliforniábana Carmel. De nincs menekülés.

7/149. O’Neill. A Touch of the Poet művészibb, tökéletesebb, mint a „Vadkacsa”, melynek hatása alatt írta. O’Neill nőalakja itt valóságosan „hősnő” –a teljes lendületű, alázatos és feltétlen szenvedélyt az öreg ír parasztasszony szerelmében olyan erővel mutatja meg, mint kevesen a világirodalomban. És Melody, a „Vadkacsa” öreg álmodozójának és hazugjának ez az amerikai hasonmása, összeomlásában, álomvilágának, élethazugságának felbomlásában, nyomorultságában valahogy nagy lesz, mint görög hősök, amikor elfogadják a végzetet. Igazi hős – az összeomlásban, amikor az amor fati és a pathei mathosz titokzatos ereje megérinti – vigyorogva elmegy whiskyt inni és mégis hős. De miért isznak ilyen töméntelen pálinkát O’Neill hősei? Utolsó négy színdarabjában O’Neill, óvatos becslés szerint, legalább hat gallon, tehát huszonnégy liter pálinkát itat meg hőseivel. És ebben a sok pálinkában néha elázik a dráma.

11/268. Olvasmány: O’Neill, The iceman cometh. Példátlanul unalmas. Gerhart Hauptmann, a nyolcvanas évek elejéről, new yorki tájszólásban.

11/305. Olvasmány: O’Neill, Strange Interlude. Rossza darab. Kitűnő dráma. Bizonytalan kezű író. Nagy drámaíró. A technika, a hangosított néma, belső monológ.: inkább csak motyogás. De amit hangosan kimondanak, az sem meggyőző. Ami valóban dráma, az a cselekmény, ami a hősökkel történik. Mindig ez és ennyi a dráma.

Ortega y Gasset / 1883 – 1955 /

3/113. Ortega a technikáról ír és úgy ugrál tollával a téma előtt, mint a bikaviador tőrével az ingerelt fenevad előtt: hívja, izgatja a témát, hogy aztán ledöfje. Bizonyos, hogy egy buddhista, a maga önfeladó, szemlélődő mozdulatlanságában éppen úgy „aktív”, mint a detroiti Ford-gyár mérnöke, vagy egy angol teniszbajnok. A buddhizmusnak is van „technikája”. Ortega, mint becsületes vívó, rögtön kiüti saját kezéből ezt az érvet, amikor Tibetre mutat, ahol a buddhizmus komor és zord, csaknem arktikus klíma-feltételek mellett a kolostorban vad hordákból egészen új életformákba illeszkedő embereket formált…

7/48. Ortega: El Hombre y la gente. Posthumus könyv. Magyarul talán így: Az ember és a többiek. A régi, a lényegesre tapintó, a könnyű kezű és dallamosan érvelő Ortega nincs ebben a könyvben: talán nem volt már ideje átfésülni a rövid írásokat. Azt hiszi, az embernek nemcsak öt érzéke van, hanem „legalább tizenegy”…Kitűnő, lobbanékony, szikrát vető sorok a nyelvről, a fordításról, arról, hogy az emberi beszéd tartalma legalább annyira az, amit egy nyelv elhallgat, mint az, amit kimond: a gesztus lényegéről, a plasztikus beszédről. Arról, hogy a szumiroknál volt külön „férfi nyelv” – az „eme-ku” – és külön női nyelv – az „emesal”, aminek értelme : „ az óvatosak nyelve. ”Kár, hogy senkinek nincs ideje korrigálni a posthumus könyvét

8/113. Viszontlátás: Ortega. Ujjgyakorlatok, 1932-ből. A demokrácia megszövegezte az Emberi Jogokat. A középkor megszövegezte az Emberi Kötelességeket. Hiányolja, hogy kimaradtak a spanyol életből ez erős urbánus egyéniségek – a rurális spanyol paraszti életforma nem tudott másféle egyéniséget formálni, mint Sancho Panzát. Don Quihote urbánus lény, könyvekből táplálkozik, nem az „őstalaj”-ból…Felemelt mutatóujjal figyelmezteti a tehetségtelen írókat, hogy az írónak nem feladata megvédeni a szocializmust, sem az, hogy a szabadság jegyében szónokoljon, hanem képeket, szellemi atmoszférát, dallamos nyelvet kell teremteni…Néha egy ujjal pötyögteti a billentyűket, játékosan, - de úgy is, mintha Mozart gyakorolna a spinéten.

9/23. Ortega egyik régi könyvének új kiadása. Arról, hogy a rómaiak még eleven civilizációban éltek, tehát fürödtek. A nagy népfürdőkben mindenki tisztálkodott, a „nép” is. Később megkeresztelkedtek, és akkor már nem fürödtek…A század elején tűnődik a szerszámról és a technikáról…amikor…a gép kiegészítette a munkást. Nem élte meg a technikai forradalom robot-menetét, amikor a munkás már csak kiegészíti a gépet.

1910 körül Ortega mellékesen és kétkedően beszél arról, hogy az emberi fantáziának vannak nevetséges tervei: például egyesek arról is álmodoznak, hogy az ember egy napon eljut a Holdra. A meditáló író mindig ritka: nem akar sikert, még visszhangot sem, csak atmoszférát, ahol meditálhat. Ortega ilyen író volt…Az a fajta író volt, aki gyanítja, hogy az író, a művész ritkán tudja előre, mit akar mondani…

11/50. Ortega a technikáról írott zongorabillentyű-gyakorlatában azt mondja: az ember nem befejezett állapot, hanem állandó készenlét egy terv felé. Ez igaz. Mi ez a terv?

11/51.Ortega y Gasset sopánkodik, mert a technika megöli az ember hivatástudatát, természetes készségét arra, hogy az életéből magatartást és szerepet csináljon. Ez a sopánkodás nem mindig őszinte. A technika nemcsak a lehetőségeket fokozta, hanem az életérzést is. Igaz, hogy aztán rögtön kényelmessé és puhává is tesz, kissé elbutít.

11/56. Ortega könyvében egy figyelmeztetés: a földművelés technikáját minden korban a nők teremtették meg. A férfi pipázott, halászott, vadászott, gyilkolt. A nő feltalálta a kenyeret.

11/63. Ortega azt mondja, az ember a technika segítségével „mesterséges természetet” teremt magának. Ebben a mesterséges természetben megvalósulnak – a technikai – életfeltételek, melyek módot nyújtottak az emberiségnek az elszaporodásra. A földön két és félmilliárd ember él, s ez a tömeg nem tudná megszerezni a legszükségesebbet, ha a technika nem segítené. Ez igaz. De meddig lehet fokozni ezt a számtani haladványt? A technikának mind több fogyasztóra van szüksége, a fogyasztóknak mind több élelemre és használati cikkre van szükségük – az Állam menthetetlenül átveszi az egyéntől az élet irányítását, kiveszi az egyén kezéből az egyéniség öntudatát, s konzervet és iparcikket nyom helyette az egyénietlenített Fogyasztó kezébe. Lehetséges, hogy ennek a folyamatnak a felső határa közelebb van, mint álmodjuk. /1950–ben írta! B.G./

11/67. Ortega tanulmánya: „Der Intellektuelle und der Adere.”…Ki ez a „másik”, aki örökké szemben áll a szellemi emberrel? Mindig volt. A fajankó, a tuskófejű, de nemrégen még ő is személyiség volt, tehát tapintható ellenfél Ma nem az többé. Ő a tömegember, véleménye a tömeg ellenvéleménye. A szellemi ember. minden tüneményben „kérdést” lát, melyet meg kell válaszolni: a „másik” minden tüneményben „valóságot” lát, tényt…Nem bírok a másikkal. Senki sem bír többé vele. Ő az erősebb, a személyiséggel szemben ő a fölényesebb, mert nincsen, mert csak tömegben van, mert nem tehertétele többé a személyiség

José Ortega y Gasset:La rebellion de las masas 1929.A tömegek lázadása. /spanyolból fordította: Puskás Lajos / „Írás”, Budapest ,é.n.

Látjuk a tömeget, a sokaságot, mint olyant, amint megszállja azokat a helyeket és kényelmi eszközöket, amelyeket a civilizáció hozott létre…az előtt az ilyen helyek és közlekedési alkalmatosságok nem szoktak tele lenni, most pedig túlzsúfoltak és a bekívánkozók közül számosan kielégítetlenül kinn maradni kénytelenek…

A túltelítettség, a zsúfoltság azelőtt nem volt gyakori. Miért gyakori ma?…

Szemünk mindenütt tömegeket lát. Mindenütt? Nem, nem: pontosan a jobb helyeken, amelyek az emberi kultúra aránylag bonyolultabb alkotásai…A sokaság…ha egyáltalán volt, észrevétlen maradt és a társadalmi színpad hátterében húzódott meg…ma ő a főszereplő. Illetve ma már nincsenek főszereplők, csak kórus…Tömeg mindenki, aki akár jó, akár rossz értelemben, még önmaga sem hivatkozik bizonyos sajátos okokra, amikor önmagát értékeli, hanem „olyan, mint a világ” /mint a „való világ”. B.G. /

Orwell, G. /1903- 1950/

9/58. Kelet-európai kommunista törzsfőnök hivatalos látogatása Nyugaton. A lárva-arcban van valami a kiherélt ember torz vigyorából…Mint Orwell regényében az antihős, aki a kínzások után „loved Big Brother”.

9/58 -59. Orwell. Negyvenhat évet élt, tuberkolózisban halt el. Most kiadták leveleit és bírálatait. A spanyol polgárháborúban a vörös fronton harcolt. Ez időben írott leveleiből kitetszik megrendülése, mikor a vörös fronton megérti, hogy a kommunizmus lényegében „vörös fasizmus”. A kommunisták nem felszabadító emberi forradalmat akarnak, hanem államkapitalizmust, melynek birtokában erőszakkal elveszik az emberektől a magántulajdont és a szabadságjogokat, hogy aztán a kivételezettek basás jólétben uralkodjanak.

Golyót kap a torkába. A spanyol frontról visszajut Angliába, megírja az „Animal farm” és „1984” című két komor groteszket – mindkét írás regényformában szerkesztett pamflet és krimi, mint a csalódott vörös szerelmesek utólagos tanulságainak legtöbbje…Feleszmélt, hogy Nyugaton, mint Keleten, az intellektuális selyemfiúk cinkossága fojtogatja a szellemi szabadságot.

10/5. 1984. Január 7. Az Orwell-féle szuperponyva címesztendeje. A jóslás eddig nem valósult meg, de helyében mindennapos valóság: a nukleáris terrorizmus már itt van…ha visszagondolok életem első évtizedére

11/66. Egy nap Sorrentoban. A cirkumvesuviano fülkéjében George Orwell „1984” című utópisztikus regényének néhány – svájci lapban - folytatását olvasom. A borzalmas ebben a könyvben, hogy amit a szerző harminc

éves távlatban jósol, már egyáltalán nem „utópia”: az egyéniség pépessé őrlését a keleti totalitáriánus rendszer malmaiban megkezdték, és eredményesen folytatják. Amit Orwell jósol, azt én – kicsiben, kezdetlegesen – már megéltem…

11/97. Orwell regénye már megvalósult. Ezek a rádiók és bemondóik már komolyan hiszik, hogy hallgatóiknak nincs többé emlékezőtehetségük.

11/179. Olvasmány: Orwell, „Animal farm”. – Alattomos irónia.Swifti erő nélkül. Lesipuskás jelbeszéd, nagyon olcsó célzattal.

Poe, E.A. /1809 – 1849 )

3/240. Poe levelei. Egy kezdetleges társadalom süket közönnyel megsemmisít egy zsenit: ez Poe története. Mégis, száz év előtt volt az amerikai életben egyféle emberies többlet, amely kisugárzott Poera is. Egy primitív, pionír társadalom közönnyel nézte a zseni vergődését, de nem kívánta tőle, hogy más legyen, mint amilyen, - nem kívánták, hogy simuljon a társadalomhoz, karrierista legyen. Ez nagy különbség. Létezésében tragikusan küszködött Poe, de szellemében szabad volt. Ma, száz évvel később, a karrierista, üzleti világ talán ad társadalmi szerepet a zseninek: de kerékbe töri és megsemmisíti szelleme eredetiségét.

5/232. E. A. Poe idegesítő író. Ő maga az őrület határán élt és írt, s írásaiból, - különösen elbeszéléseiből, - úgy tüzel az őrület szenvedélyes ereje, mint a rádiumcsőből a láthatatlan, égető-roncsoló kisugárzás.

11/30. Az amerikai könyvtárban. Az előcsarnokban a Poe-ünnepségek alkalmából a költő és Virginia Poe arcképeit állították ki. Poe arca halálra sértett. Kissé hasonlít Baudelaire-hez: valószínűleg nem véletlen, hogy ezek halálosan egymásba szerettek.

12/246. Poe levelei. Négy levele Allanhoz, aki örökbe fogadta. Kétségbeesett levelei nőkhöz, távoli rokonokhoz. Levele a „kiadó”-hoz, aki egyetlen fillért sem fizetett az elbeszéléskötetért, s Poe nem is mer pénzt kérni, csak 20 tiszteletpéldányért esedezik. /Ezt a levelet nemrégen 3000 dollárért adták el egy árverésen./ Mi változott? Semmi.

Sör-gyöngysorok

/Lines on Ale/

Döntsd a habját, töltsd a gyöngyét,

Korsom teljék friss sörön!

Járjon át, ha dúl, ha gyöngéd,

Mámorszellem, friss öröm.

Holt habókok, vak vajákok:

Fuss, csal-eszme, tűnj iszony!

Perc csak percegj, mit se bánok:

Gyöngysoros, friss sört iszom

/Tandori Dezső ford./ In: E.A.Poe összes művei. 3. Szukits, 2003.

Proust, M. /1872 – 1922 /

1/222. Elalvás előtt, találomra, hosszú idő után megint egyszer, Proust. Szórakozottan, figyelmetlenül kezdem olvasni: s egyszerre megragad ez a titokzatos erő, mely e művet megalkotta. Mert nemcsak művészete bensőségéhez kellett isteni erő, hanem a méretekhez is, a nyersanyaghoz, e millió* betűhöz. A gyönge, beteg test is bírta az iramot, nemcsak a csodálatos, érzékeny lélek. Ilyenkor mindig elszégyellem magamat. Nincs mentség, nincs kibúvó – betegség, világháború – minden kevés, mikor a munka kötelessége hív. Proust a példa: s mind a többiek.

*Márai számolni is tudott. Ha 15 kötetet veszünk alapul, egyenként 20 ívvel, az 12 millió karakter

1/248. Giraudoux: „Bella”. Hogyan írta volna meg művét Proust nélkül? S mégsem „plágium”, nem is „hatás”, amit ír, egyszerűen csak szerves szaporodása egy szellemi tüneménynek, többlet. De Proust nélkül soha nem született volna meg ez a többlet.

2/111. Proust, Párizsban, a parafával bélelt szobában ráért kergetni az eltűnt időt, vagyonos volt…Gidenek birtoka volt Cuvervilleben. Ezeket a példákat a beavatottak rezignáltan emlegették az irodalmi kávéházakban, Pesten. Kevesen tudták, hogy a nyugati írók egzisztenciális körülményei ritkán voltak előnyösebbek, mint a magyar írók létezési feltételei. De a magyar író, mint az elszegényedett nemes ember, valahogy mindig röstellt beszélni a szegénységről Nyugaton az írók bátrabban mutogatták, hogy nincs semmijük.

3/230. Proust regényében a combray-i polgárság nem érti, hogy a helybeli tőzsdeügynök fia, Swann, hogy járhat látogatóba Faubourg Saint Germain szalonjaiba, miért ebédel az Élyséeben, miért vacsorázik a welszi herceggel, - nem értik, mi szüksége van erre, mikor „igazi polgár”, tehát abba a szigorúan zárt életkörbe tartozik, amelyből a rangérzékű polgár nem akar kilépni, - sem lefelé, sem felfelé nem hajlandó kilépni. A polgár szemében igazán „eltévedt fiú”, aki hercegekkel vacsorázik, s talán még inkább „délassé” az ilyen, mintha csavargókkal töltené estéit. De ilyen polgárság csak Franciaországban volt, s talán még nálunk. Őseim, a szász polgárok, akik egy színes, érdekes nép földjére jöttek, mint pionírok s aztán városokat és városi műveltséget építettek…

3/243. Mauriac jegyzetei: Du côté de chez Proust, - példa arra, mit érez egy jó író, mikor fogvicsorgatva kénytelen bevallani, milyen meglepetés volt számára megtudni, hogy egy Nagy Íróval egy időben élt. Ez a Nagy Író – Proust – különösen becsapta kortársait: műkedvelőnek álcázta magát, a Hivatásosak így is tekintették, s ilyen kíméleti állapotban ő, Proust, csendesen és óvatosan, belenőtt a világirodalomba.

3/298. Lehet, hogy Proustnak volt igaza, aki azt hitte, a művész, az író igazában mindig e g y témán dolgozik, mindig „ugyanazt” a könyvet írja, azt a témát festi. Ő változhat, de a téma és a műfaj, amely csak az övé, nem változik számára.

4/19o. Proust a Guermantes-rész. S Catullus klasszikus disznóságai, Devecseri Gábor kitűnő fordításában. A hexameter nem olyan halott ritmus, mint ma hiszik..

A prousti prózában, ebben a hömpölygésben van valami a hexameter áradásából. Kötetlen, feloldott, prózává hígított époszi erő ez, felvizezett hexameterek.

Repríz a Guermantes-részből. A nagymama halálát olvasom. Kitűnő jelenet, mikor Guermantes herceg a nagymama halódásának hírére látogatóba jön, nem törődik a családtagok fájdalmával, s a halál körüli felfordulás közepette elfogulatlanul cseveg arról, - az előszobában! – hogy ő sokkal előkelőbb ember, mint a Charteresi hercegnő, aki pedig királyi vérből származik. Proust e gúnyos részletekben teljesen fölényes, ilyenkor valóban prousti: nem mindig az, mikor bölcselkedik, vagy analizál. De a legkülönb talán, mikor leír valamit, vagy valakit: egy képet, egy embert. Színei, rajzolási képessége, mindez utolérhetetlen. Újraolvasni Proustot, különös élmény! Mint mikor a szerelem első zavara elmúlik, s az ember látni kezdi azt, akit szeret, orrát, szemölcsét, kéztartását. Csaknem izgalmasabb ez, mint az első, zavaros, ködös élmény.

4/272. Prousthoz, mint bizonyos zenékhez, idő kell, amíg az ember idegrendszere átveszi hangját, dallamát: negyven-ötven oldalt kell olvasni előbb ahhoz, hogy hallani kezdjük a hangját. Akkor aztán nem enged el.

4/310. Proust. A Du côté de chez Swann vége felé. Milyen káprázatos az írói erő, hogy ilyen emberekkel, mint a sznob Swann, a ringyó Odette és a vacak Verdurinék: az életben egyetlen óra hosszat sem volnék hajlandó együtt lenni. De Proust akaratából hetek óta együtt élek ezekkel az emberekkel, sorsuk, alpári sznobizmusuk, lényük ordenárésága, minden érdekel, szavaik és véleményeik visszhangoznak bennem. S amellett valamilyen rovartani hűséggel írja le a különös bogarakat, csaknem szárazon, szakszerűen. Förtelmes nép, még csak nem is nagyszerűen bűnös, nem, közönséges és aljas, ez minden, s nem tudom a könyvet letenni.

5/63-64. Francia folyóiratot küldenek Párizsból. Gide és Proust levélváltását adja közzé a lap, 1914-ből, az időből, mikor Proust nagyjából megalkotta már az „Elveszett idő „ /sic!/ legfontosabb köteteit, s Gide bocsánatot kér, mert a Nouvelle Revue Française fatális tévedéssel – melyben ő, Gide sem volt ártatlan, - visszautasította a kéziratot. A levelek hangja valóban érdekes: Gide mindvégig a szakmabeli marad, elismerése is fölényes: Proust a nagy műkedvelő e levelekben, aki elfogadja Gide szakmai fölényét. De az idő még nem döntött ebben a perben.

7/12. Proust, Jean Santeuil. Az ifjúkori, vázlatos mű magával ragadó, mint egy zenei kompozíció. Ezeken az oldalakon először szólalnak meg a „Temps perdu” / pontosan: A la recherche du temps perdu. B.G. Felesleges, ezt nyílván Márai is tudja/ fugái, szólamai. Millió szóval csak a szükségeset mondja, mint később, a teljes műben. De ehhez a mutatványhoz kell az is, hogy az író ismerje olvasóit, tudja, kihez beszél? Feltétlen intimitás kell ehhez a stílushoz. Ez hiányzik Amerikában. Itt az író nem látja olvasói arcát, a sötétbe beszél Henry James, Eliot és még sokan mások, ezért szöktek meg innen.

7/203. A Temps perdu olvasása közben a csodálatos szimfóniából kihangzik egy kérdés: mi az Idő? Térfogat vagy energia? Az író nem fogalmazta meg a kérdést, sem a fizikusok. De lehet, hogy ez a kérdés, aminek perspektívájában az emberi sors értelmet kap

Márai az időről: 11/88. Egyáltalán nem biztos, hogy van „Idő”. Az ember kínjában feltalálta ezt a fogalmat – később elnevezte térfogatnak – mert a világ nem fért el az „abszolút” időnemben. De ez az idő lehet segédfogalom és rögeszme is. Mert ha van Idő, akkor van Kezdet és Vég is – de semmi bizonyságunk nincs arra, hogy van Kezdet, amelyet Időben lehet mérni, és mi volt „elébb”? A Kezdet és az Idő előtt? Valószínűbb, hogy az evangelista ezt jobban tudta, amikor bejelentett, hogy „Kezdetben volt az Ige és az Úr lelke lebegett a vizek felett”. Ez érthetőbb.

8/201. Viszontlátás: Proust. /Sodome et Gomorrhe, harminc év után újra /. A prousti mű olyan, mint egy tündérmese. De ezt a tündérmesét nem a felnőtt meséli a gyereknek, hanem egy gyermek meséli a felnőtteknek. Ez a gyerek /Proust/ rendkívül élelmes, értelmes, kaján fiúcska, aki lelkesen, lázasan mondja el, amit leselkedés közben megtudott a felnőttekről Hogyan élnek, hazudnak, kéjelegnek, gonoszkodnak a felnőttek? Benézett a kulcslyukon, elbújt az ágy alatt, elrejtőzött a hálószoba ablakfüggönye mögött, mindent látott és hallott és most elmondja - lihegve, lélegzetvétel nélkül, csillogó szemmel – amit a varázsos és gonosz világban látott. Közbül gyermekesen henceg is, dicsekszik azzal, amit itt-ott megtudott, felszedett: beszél képekről, zeneművekről, tájakról, ahogy ezt a felnőttektől – akik nem ügyeltek a gyerekre, szabadon beszéltek előtte – hallotta. Ez a tündérmese tele van gyerekes gonoszsággal: elhadarja, ahogyan utánozták ők, a gyerekek a felnőtteket, amikor az árnyékszéken pajkos játékokat játszottak, ahogy a kulcslyukon át látta, mit művelnek egymással a felnőttek, amikor pajkosak? Van valami ezeregyéj-szerű ebben a tündérmesében. A csillogó szemű, értelmes és ideges gyerek kéretlenül, sebes szóval mesél a felnőtteknek, akik fanyar elragadtatással hallgatják és van, aki azt gondolja: „Jobban kell vigyázni”.

8/219. Néhány nagy alak a Proust-tündérmesében: Guermantes hercegnő, aki nem „nyájasan leereszkedő”, amikor leül trécselni Párizsban a sarki kofával, hanem őszintén egy szinten érzi magát, mert mindketten ahhoz a franciasághoz tartoznak, amelyen belül vannak társadalmi különbségek, - egyik hercegnő, a másik kofa – de nincs emberi különbség: mindketten részei egy testnek, a franciaságnak. És Françoise, az öreg cseléd, - kegyetlen, kapzsi, nem bocsátja meg az urak gyöngéit, - berzenkedés és tiltakozás nélkül tudja, hogy mindig voltak és lesznek urak – és aztán lesznek mások, akik nem urak, csak úgy tesznek. Elismer egy hierarchiát, amely felett ő, a paraszt cseléd, a maga módján irgalmatlanul uralkodik, akkor is, amikor szolgál. A prousti menazséria másik nagy alakja St. Loup, a monoklis arisztokrata / a múlt századvég arszlánjai, a dandyk még monoklit viseltek /. Proust leírja a St. Cyrbennevelt, kitenyésztett francia úrfit, aki a kötelező katonai szolgálatot sportszerű időtöltésnek fogja fel. De ez az arrogáns, effeminált francia dandy-katonatiszt a két világháborúban nem viselt monoklit, nem kért felmentést, hanem mindenütt az első élvonalban /van második élvonal? B.G./ harcolt…

9/101. Proust, Textes retrouvés. Kísérletek a századvég éveiből, újságokba /Gaulois, Figaro/ írott beszámolók társadalmi, művészeti jelenségekről. Egy fiatal virtuóz ujjgyakorlatai, de a hangütés már biztos...egy nagy tehetség területen kívüli privilégiummal ajándékozza meg a szereplőket. Ezek a hercegnők, sznobok, különc kéjencek nem torzak, mert Proust függetleníti őket a kortól és a társadalomtól, amelyben élnek. Szuverénül egzotikusak.

9/128. Proust. A zseniális olyan erővel lobban fel a majdnem-nyomorék testben, hogy letiporja azt, ami beteges, és a legnagyobb szellemi erőfeszítésre készteti. Proust halála, mintha egy beretválatlan angyal halna meg, aki utolsó pillanatig asztmás melléhez szorítja a hárfát.

12/214. Proust – Maurois könyvének néhány új levél-adata szerint – ifjú korától rejtegette homoszekszuális hajlamait és élményeit: először szülei és családja elől, később barátai és társadalmi ismerősei elől. Gide, aki hivalkodóan volt homoszekszuális, nem értette ezt az önmegrovó szemérmet, s néha beszéltek erről Prousttal. Ez a titkosság, rejtőzés megmérgezte életét. Asztmájának, „légszomjá”-nak egyik oka lehetett ez a rettegő titoktartás.

Maurois könyvének utolsó oldalai meggyőzőek. A haldokló Proust már tudta, hogy ő Proust: kevéssel elébb a világ is, Proust is kételkedtek ebben. Halála olyan tökéletes volt, mintha ő írta volna. Belehalt a regénybe, a proustiasságába, utolsó időben az élete és műve már teljesen, szervesen eggyé olvadt.

07. 07. 23. Amikor Proust megfog, jó Márait olvasni. Az apropó: a hálón megtaláltam mind a 15 kötet szövegét, eredetiben. Nem találtam magyar fordítást és Dezsőnek a madelein-jelenetet leírtam magyarul. Próbáltam beleolvasni a Sodomába. Hát az bizony keményebb dió.

A Tiszatáj 2001. 10. számában Ördög Ottó paródiákat közöl, köztük Proustot is:

…bizonytalanságom tükörképe, melyet az Időbe nézve látok időnként. Néztem a számlapot, hány órát voltam távol, mennyi maradt ki örökre életemből és hogy milyen hosszú ideig tartott az álom, amelyről csak akkor tudtam meg, hogy volt, amikor már sehol sem volt…

Albertine nincs többé Atlantisz, 2005. Ford: Jancsó Júlia

/144/ Minden egyes régi nap letétbe helyeződik bennünk, mint egy hatalmas könyvtárban, ahol a legöregebb könyvekből is van egy-egy példány, amit nagy valószínűséggel soha senki nem fog kikérni…Énünk nem más, mint állapotaink sorának egymásra rétegződése. A hullámzás folyton a felszínre vet egyes régebbi részeket…

/159/ Ahogy van térgeometria, van időpszichológia is, melyben a „síklélektan” számításai már nem bizonyulnának pontosnak, hiszen nem számolnánk bennük az idővel, azaz az Idő egyik formájával; a felejtéssel…fokról fokra elpusztítja bennünk a tovább élő múltat…

/162/…egyik sem egyenes, mert a feledés csakúgy, mint a szerelem, nem szabályosan halad…

/200/…bár a feledést az idő hozza meg fokozatosan, a felejtés maga is mélyrehatóan átalakítja az idő fogalmát. Az időben éppúgy vannak optikai csalódások, mint a térben…az időbeli távolságok itt összeszűkültek, ott megnyúltak, s emiatt hol jóval távolabb éreztem magam a dolgoktól, hol jóval közelebb hozzájuk, mint valójában voltam…

08. 02. 19. Van akit nem fog meg Proust. Ilyen Lengyel József, aki 1955- 75 noteszeiben ezt írja /216. old./

<< A király meztelen. Azaz Proust.

Proust a sznobizmus enciklopédiája. És „finom” emberei is vulgárisak. A mélységei laposak, művészetszemlélete bután – finomkodó. Mikrovilága felfújt és unalmas, és Gyergyay a fordító méltó hozzá sznobizmusban.>>

Sajnálom Lengyelt. Nem elég, hogy megjárta a SZU lágereit, még Proustot sem érti.

Puskin, A. / 1799 – 1837 /

8/84. Az önkéntes szobafogságban a polcokon maradt régi könyvek között keresek nyári olvasmányt. Kellemes meglepetés: Puskin, Table Talk. /1923-ban adták ki, szép fejléc-grafikával./ Az anekdóták, a költő halála után sokáig fiókban hevertek. A kötet pletykák, vesézések, tislizés közben elhangzott moszkvai és szentpétervári rágalmak, csámcsogó rosszmájúságok gyűjteménye. Puskin, / 1837-ben halt meg, a század gyermeke volt/ - table talk közben még hallotta a XVIII. Század udvari életének pletykáit, a fecsegés áthallatszott a XIX. századba. Meglepő, hogy az önkényuralomra berendezett orosz cári, udvari élet a valóságban milyen családias volt. A cárnő /Katalin! / milyen természetesen és jókedvűen hallgatta a fűszeres rágalmakat, uralkodó és alattvalók milyen bizalmas közösségben éltek. Sztálin már legyilkolta azokat, kik jelenlétében ilyen szabad-szájúan mertek beszélni a rendszer fonákságairól.

Emlékművem

Anyagtalan nagy művet emeltem én.

Felé az ösvényt nem szegi fú. Dacos

magaslatán büszkén lenézi

Sándor, a cár híres oszlopát is.

Egészen én sem pusztulok el. Kemény

lantom szavában lelkem a vad halál

elől kiszökhet, él dicsően

míg csak egy énekes él e földön… /Illyés Gyula ford./

Rilke, R.M. / 1875 – 1926 /

1/53. Rilke prózája. Milyen izmos, inas ez a próza! Milyen kemény! Mindent nevén nevez, mert költő: prózában is azzal a végső pontossággal ír, ahogyan csak költő tudja megközelíteni a jelenségeket és a tüneményeket. Szagokról ír, s valósággal felémelyedsz, mintha augusztusi délutánon egy ennen bűzétől megzápult tömegben szoronganál A halálról ír, mint egy orvos, aki ismeri a folyamatot, s mint egy szent, aki tudja azt is, ami a folyamat után következik.

Reinhold von Walternek,…Svájc, 1921. Június4-én…nincs feltétlenebb kötelességünk,

mint mindennap megtanulni a halált, - de a halálról való tudásunkat nem az élet megvetésével gazdagíthatjuk, csak az itteni földi világ tenyerünkre emelt és harapással

megtört érett gyümölcse itat át bennünket a halál ízeivel.

Rainer Maria Rilke: Levelek V. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1999.

6/74. Reggel Rilke biblikus tárgyú versei, az „Esther”, „Jonathan”, „David singt vor Saul”. Rilke erotikáját forró lélegzetvétellel lihegik ezek a versek. Ez az Eros égő, verejtékben fürdik, parazsat liheg. Ennek az erotikának testében több a csont,

mint a hús. Gothikus erotika ez. Babits Erosza is ilyen volt.

9/7. Rilke utolsó verseiben a mennyei zengés, angyali üzenet. A költő úgy érzi, íródeák, aki leírja, amit hall – nem „költ”, csak regisztrál. Amikor Rodin titkára volt, ezt írta naplójába: ”Cézanne úgy festette le saját magát, mintha egy kutyát ábrázolna.”

9/176. Stephen Spender azt írta: Rilke olyan költő volt, aki költészetet vérzett, ha reggel beretválkozás közben megvágta magát.

11/150. Rilke nápolyi verseit olvasom. Azt a különös melankóliát, amely a zsúfolt sikátorok lakosainak, a nápolyi emberek életéből sugárzik, a Nápolyi erkély című verse fájdalmas látomásban adja vissza.

Rimbaud, A. /1854 – 1881/

4/206. Reggel Rimbaud. A Magánhangzók, a Tetűkeresők és a Részeg hajó. Most nem érzem benne annyira a démonikusat, mint inkább a kitanultat és a modorost. Nagy költő, kinek egy drámai pillanatban elakadt a hangja: mintha sikoltás közben agyvérzés érne valakit.

6/47. Claudel, a diplomata, Rimbaud költészetében találta meg a nagy, a saulusi pillanatot, amikor igazi költő lett és katolikus -, olvasom Maurois tanulmány-kötetében. Ez lehetséges, s annál meglepőbb, mert Rimbaud minden volt, csak nem katolikus.

7/150. Rimbaud levelei. Verlainhez, az anyjához: később, amikor már mindentől és mindenkitől elszakadt, - Adenből, Harrarból – a francia konzulhoz. Aztán a teljes törés – nem „ír” többet. Félszáz zseniális vers / nem olyan eredeti líra, mint utánzói hiszik, de néha elragadó lázadás a szavakban / - ez minden. Elmegy kalózkodni, fegyvert csempészni a Közel-Keletre. Miért nem ír többé? Megijedt, elakadt a hangja? Úgy összesűrítette „életművét” néhány versbe, mint egy atombomba töltését? Megundorodott, mitől? A betűtől? Az irodalomtól? Levelei hidegek, elegánsak, vérfagyasztóan udvariasok, egy kéjgyilkos, egy rabló udvariassága ez, hideg és szakszerű. Egyszóval, egy költő udvariassága. Harminc éves korában úgy emlékezik vissza az „irodalomra”, mint egy egzotikus, ifjúkori kalandra – már semmi köze hozzá. Üzlettársának, Alfred Bardeynek egyszer Harrarban szórakozottan, mellékesen említi, hogy „ismert Párizsban írókat, művészeket, zenészt nem ismert” – de mindenestől emlékezik, hogy ismerte őket, ces oiseaux-la –És másról beszél. Úgy fojtotta meg magában az irodalmat, mint

aki leszokik a hasisról.

Rousseau, J. J. /1712 – 1778 /

6/79. Újra olvasom – párhuzamosan Renan Marcus Aureliusával és a Propyläen-kötettel, mely az abszolutizmus korszakáról számol be, - Rousseau Confessions-ját. A nagy könyv, ez a lochnessi szörny az irodalomban, most vonzóbb számomra, mint volt négy év előtt, mikor – Losoncon -, utoljára olvastam. Stílusa üdít, valami oxigénes, pezsgő, elhasználatlan levegővel telített a XVIII. Század eleji francia stílusban.

6/81. Éjjel, éjfélen túl, Rousseau. Elképzelhetetlen, hogy a mi korunkban ilyen természetes és spontán egyszerűséggel beszéljen író a szabadságról. Ma ez a természetesség modornak hatna, illetlenségnek látszana. Exhibició! – mondanák. De Rousseau nem modoros, soha nem illetlen, noha mindent kimond és egyáltalán nem exhibicionista. Rousseau „csak” természetes. Ez a természetességelillant a világból. Maradt a trágárság, vagy az idegbajos tárulkozás.

6/117-118. A francia nyelv csakugyan a legnagyobb csodálatosságok egyike. Megejtőbben, vonzóbban, elragadóbban alig beszélhet valaki a tulajdon szörnyetegségéről, amit beszél Rousseau, franciául arról, hogy világéletében milyen elviselhetetlen és aljas fráter volt.

6/122…elragad a jelenet, amikor Rousseau leírja a vincennesi börtönből szabadult Diderot-val a találkozást. Elmondja, hogy megsértődik, mert Diderot a túlzottan és elérzékenyülten áradozó Rousseaut úgy mutatja a viszontlátás pillanatában barátainak, mint valamilyen személyes diadalmi jelvényt, - lám ilyen barátaim vannak! –s a maga részéről egyáltalán nem viszonozza személyes érzésekkel ezt az áradozást. Rousseau csak nagy író volt, Diderot erős ember is volt. Rousseaut annyira megtörte a börtön, amelyet Diderot nyugodtan viselt el, hogy bánatában, útközben, megfogalmazta a vincennesi börtönhöz vezetőúton híres vitairatát. Diderot vállat vont, amikor a tervről hallott, s nagylelkűen bíztatta a túlzó fiatalembert, írja csak meg vitairatát a természet előnyeiről.

6/127. Rousseau második kötete, az oldalak, amikor elmeséli, hogy a Nouvelle Héloïse kéziratához aranyozott szegélyű merített papírt választott és ezüst-azúrkék porzóval hintette be a tintás sorokat. Így készült, kétszáz év előtt, egy forradalom: merített papíron, aranyszegéllyel, hupikék porzóval lehintve a forradalmi igéket.

6/148. Befejeztem a Confessions-t. Most olvastam harmadszor. Lehet-e különválasztani az embert a művétől? Az ember Rousseau: szánalmas és szörnyeteg. Nemcsak azért, mert az Emil szerzője öt gyermekét lelencbe adta. Szörnyeteg önzésben, hiúságában, gyávaságában, maró és ingerlékeny agresszivitásában, félénk elvonulásaiban. De műve túlnőtt a szörnyeteg szerzőn.

8/133. Rousseau. Ezek az újra-olvasások az öregkor kalandjai. Visszatér egy sor, amire régen, húsz, harminc év előtt nem figyeltünk eléggé…A „Confessions” kétszáz év távlatából közel jön az olvasóhoz…Az oldalak élnek, melegek. A szószátyár magakelletésen túl érzékletesen mutatkozik meg a XVIII. Század szemlélete, lélegzetvétele, hangulata…A vélt és valóságos ellenfelek között, 200 év előtt, a feudális ás arisztokratikus Európában, 20 évvel a forradalom előtt egy nyomorúságos körülmények között tengődő író milyen hatalom volt! Nagyurak, Luxemburg hercege, Milord Maréchal, milyen udvariasan siettek egy író segítségére, keresték társaságát. A Társadalmi Szerződés papíron maradt, a világ tele volt kegyetlen igazságtalansággal és mégsem volt olyan hierarchikus távolság ember és ember között, mint a demokráciában, ahol nem számít, ki mit ér, csak az, hogyan tudja eladni magát. Rousseau a legrosszabb pillanatban, de jó csillagzat alatt született.

Saint Simon, L. / 1675 – 1755/

7/58-59. Saint Simon. A francia püspökről beszél, aki annyira vigyázott kertje - francia műkert - töretlen szépségére, hogy séta közben egy gereblyével eltüntette a kerti úton tulajdon lábnyomait. Nemcsak a francia püspök vigyázott erre. A vége felé minden író sokat adna érette, ha el tudná tüntetni életművéből a saját lábnyomait: ne maradjon más, csak a Kert, lábnyomok nélkül.

Sand, G. / 1804 – 1876 /

12/206. Maurois könyve George Sandról fércmunka…Ez a férfi-nő nem fogyasztotta a férfiakat, akik útjába kerültek, hanem anyásan babusgatta őket: Musset, Chopin, Delacroix, s még nagyon sokan apát és anyát találtak ebben a szivarozó és lovagló amazonban, akinek paripája egy idomított Pegazus volt. Éjjel-nappal írt és férfiakat babusgatott. De torzságában volt egyféle nagyság. Panoptikumi lény volt, de annak rendkívüli.

12/210. George Sandról „geil”, fülledt emléke maradt az olvasónak. Nem volt nő, férfi sem volt, mi volt hát? Frenetikus petefészek.

Sartre, J. P. /1905 - 1980 /

5/143. Sartre Huis clos-járól erősebb emlékem maradt, mint közvetlenül az olvasás után hittem. Az egyfelvonásos játék a pokolban történik, tehát egy szállodaszobában, amelynek nincs kijárata, s ahol nagy a hőség. Három halott kerül itt össze, három lény – egy pederaszta nő, egy férfi és még egy nő – három egzisztencia, hogy az író kedvesés hírhedten divatos szavával éljek. Ez a három lény elhozza a pokolba az emberi létezés feltételeinek reménytelenségét; igazában ennyi a pokol; a feltételek örök reménytelensége. A játékban van valami az antik dráma komor végzetének hangulatából.

Shakespeare, W /1564 –1616 /

2/111. Az írónak, végre is, meg kell élni. Shakespeare valószínűleg nem szégyellette, hogy pénzre van szüksége, amikor drámákat ír, - pénzre, mert szombatonként ki kell fizetni a Globe-színházban a színészeket és a kellékeseket, máskülönben – ha nem gyűlt egybe a Hamlet hétközi előadásából a gázsira való – laposra verték. Ezért ő is gyorsan írt, mert „nem ért reá”: a remekműveket megtűzdelte betétekkel, a Hamletbe beleírta a sírásó jelenetet és a színész-közjátékot, mert be kellett húzni a színházba a népséget, a katonaságot.

11/8. Green…Shakespearet idézi, aki egész életében pénzért írt. – Ez igaz. Csak a dilettáns tagadja, hogy az írónak pénzre is van szüksége, munkájának anyagi ellenértéke is van. Más kérdés, mit írt Shakespeare a pénzért? Közönsége -, s azok, akik munkáját közvetítették a közönségnek, a színészek, színházi vállalkozók, kiadók -, nem kényszerítették, hogy megtagadja önmagát, írói lényét, stílusát, a közönség ízlését keresse; az Erzsébet-korabeli közönség beérte a Hamlettel.

3/95. Könnyű volt Shakespeare-nek! A bőségből merített. Ahová nézett, tolongtak a korabeli jelenben a „drámai hősök”. VIII. Henrik emléke még eleven volt, - az időszak, amikor az embereket, akiknek meggyőződésük volt, habozás nélkül, azonnal vérpadra küldte a Hatalom. S aztán eleven volt Erzsébet emléke is, aki még lefejeztetett mindenkit, kedveseit és udvaroncokat és John Fishert, aki „örömmel halt meg”, mert püspök volt és nem akarta elismerni az anglikán egyházat. A drámai szerző, Shakespeare idejében, kinézett az ablakon, s már megkereste az aznapi írnivalóját. Ma lassú tűzön megsütnek egymillió embert, vagy egy várost, vagy egy országot, s ez nem „dráma”, ez napi hír.

3/188. Shakespeare. A szonettek. Titokzatos életszakasz lehetett, amikor a szonetteket írta. Már nem akart „sikert”. Visszhangot sem akart. Olvasót sem akart. Mit akart?

4/202. Troilus és Cressida.

Shakespeare-rel nem lehet betelni. Olyan táplálék ez, mely a múló élettel, mikor már mindenféle lőrét és elixírt megkóstolt az ember, egyszerre úgy hat, mint az ősanyag, az anyatej: nem lehet megunni, nem lehet betelni vele, táplál és részegít, hizlal és villanyoz. Például leír egy „ideges embert”. Hektort. Alexander ad hírt erről az ideges Hektorról, néhány szóban; Cressidának pletykálkodik, így: „Hektor, akinek türelme rendületlen, ma felindult, nejét szidá, apródját megveré” – s egyszerre ott vagyunk Trójában, pökhendi, művelt és ostoba, idegbajos és derűs, haragos és hiú emberek között…s az emberi fajzat történelmének reménytelen ostobaságáról a történetírás nem mondhat többet és megbízhatóbbat, mint ez a néhány jambikus sor.

4/329. A mód és szemlélet, ahogyan Shakespeare elbánik a Pucelle-lel, méltó a pillanathoz, amikor az író élt, ne feledjük, hogy a XVI század végén vagyunk, a reneszánsz és a barokk most váltanak; Shakespeare hajlandó még boszorkányt is látni, a „frank rimában”, de mindenesetre úgy küldi már vérpadra, mint egy kóbor, gyanús nőszemélyt, akit razzia alkalmával szedett föl megszállott földön az angol katonai rendőrség.

York, a gavallér, „emberies” a pillanatban, mikor Pucellet máglyára vezetik a pribékek, udvariasan ajánlja, hogy ne takarékoskodjanak a fával, rakjanak nagy tüzet az égetéshez, s állítsanak szurkos hordókat is a fahasábok közé, hogy az áldozat ne szenvedjen túl sokáig: végre is hölgyről van szó. Katonák és gentlemenek lennénk, vagy mi a szösz.

6/12. Éjjel Shakespeare. Téli rege. Aztán a szonettek. Voinovich bevezetője a szonettekhez. Ez az ambivalens szenvedély, amiben a homoszexuális kicsengés félreérthetetlen – de semmivel nem bensőségesebb, mint a „természetes”, a nő iránti lobogás és esengés -, minden művész legmélyebb nemi, alkati problémája. Shakespeare nem volt homoszexuális, talán biszexuális sem volt; az egész jelenség túlságosan férfias ehhez – de van-e homoszexuális lengés nélkül művész?

6/27. A Makrancos hölgy repríze nagy gyönyörűség. Shakespeare negyven éves lehetett a vígjátékok idejében, teli tüdővel élt. A törés később következett, ötven felé, a klimax életkorában, a szonettek, a fekete hölgy és a rejtélyes ifjú, a meghasonlás, a Vihar és a Téli rege, a Cymbedline korszakában. A Makrancos hölgyben még öröme telik, az olvasó hallja a költő hahotázását írás közben: nem hisz az embereknek, de örül, hogy él, emberek között él és kinevetheti őket.

7/131. Shakespeare és Dante párhuzama tetszetős: a shakespearei hősök szemléletéből hiányzik minden metafizika. A Pokol számukra itt van a földön: az emberi természet a pokol. És a „mennyország”, a „boldogság” soha nem lehet más, mint spontaneitás, ami a valósághoz igazodik. A másik szemlélet a dantei, amely azt hiszi, a Föld mélyében van a Pokol és a Föld békésen lebeg a mennyei harmónia mindent övező szférájában.

9/114. A Szentivánéji álom, a bűbájos játék – amely többet mond el a szerelemről, mint Ovidius, Stendhal és Freud együttesen – nemcsak Titániát gúnyolja, aki éjszaka-hosszat szerelmi önkívületben csókolgatja Zuboly elvarázsolt szamárfejét. Illik a parabola a korunkbeli haladó értelmiségre, aki éppen ilyen érzelmi önkívületben csókolgatja, ajnározza a marxizmust.

11/59.Az angol könyvtárban. A Spectatorban bírálatot olvasok Duff Cooper új Shakespeare-tanulmányáról. A szerző, rejtélyes információk birtokában bizonygatja, hogy Shakespeare életének egy hosszú szakaszán át- mintegy évtizeden át – katona is volt és káplári rendfokozatra vitte, Az irodalom valóban meglepő. Shakespeare, a káplár -, erre még senki sem gondolt.

11/104. Reggel Shakespeare, János király, Arany fordításában az első felvonás. A bonyodalom rögtön, az első szavak után kavargóan tökéletes. A zabigyerek, aki elégedetten tudja meg anyjától, hogy természetes apja Oroszlánszívű Richárd, a király, aki öccse megölésén töri fejét – rögtön teljes cselekmény zakatol a színpadon, száz lóerős ütemmel.

Aztán Ézsaiás átkai. Shakespeare nyelvében még él valami az ószövetségi próféták átkozódási képességéből.

11/111. Éjjel befejeztem a János királyt. /Aranyfordítása./ Shakespeareban van valami érthetetlen. Mikor Arthur herceg -, akit János király meg akar öletni, de akinek Hubert, a hóhér, az utolsó pillanatban megkegyelmez -, a menekülés után váratlanul leveti magát a várfalról és nyakát szegi: az olvasó vagy néző fejéhez kap. Mit akart Shakespeare? Előrelátóbb akart lenni, mint az Isten? Ravaszabb, mint az emberek? Vagy csak hatást akart? Mert ez is lehet.

11/190. A belvárosban megvettem ma a teljes Shakespearet, amellyel régen szemezek; egy kötet, amerikai vékonypapír kiadás; s az elmúlt évek sok céltalan erőfeszítése után a kevés valóságos eredmények egyike, hogy végre angolul tudom olvasni -, ha szótár segítségével is – Shakespearet.

11/194. Shakespeare összeesküvői a híres toronyóra-ütésre rezzennek össze. De ezek az anakronizmusok Shakespearenél nem bosszantóak. A lángész az időben csak egy „korhű” valóságot érzékelt: a jellemet. A kellékek és jelmezek nem érdekelték.

11/205. Reggel „Romeo and Juliet”. Mikor megtalálom ezt a sort: „ an hour before the worshipp’d sun / Peer’d forth the golden window of the East” – mint egy szellemhang üzenete a múltból és a túlvilágból, úgy kiált reám Kosztolányi boldog elragadtatása, aki – Shakespeare fordítása közben – ilyen sorokban találta meg a shakespearei mű „értelmét”. – „És Kelet arany ablakát kitárta! – ez az igazi Shakespeare…a múló idővel Shakespearehez legközelebb a drámáiban elrejtett hasonló sorain és a szonetteken át jutunk el.

11/210. Befejezem Rómeo and Júliát. / Az „and”-hoz Romeo, Juliet illik, mint a 11/205-ben helyesen írja. B.G./ Most az angol olvasmány hatása alatt, egy pillanatra felrémlik a lehetősége annak, amit elébb – sok színpadi benyomás után – nem képzeltem el: mi történik, ha Júlia idejében utána szökik Rómeónak, s aztán élnek, amíg meg nem halnak?…A nagy szerelemből két-három év múltán nem marad más, mint a nyomorult, kóbor élet pörpatvara, filléres gondok, elkeseredett acsarkodás. Júliát kitagadják a szülei. Rómeó kalandok és nők után csavarog a világban.

Ez a valószínű fejlemény, ha ezt a drámát nem Shakespeare írja, hanem az élet. Shakespeare mégis kegyelmesebb volt, mikor tőrt és méregpoharat adott a halhatatlan szerelmesek kezébe. A költők mindig kegyelmesebbek.

Shaw, B. /1856 – 1950 /

1/302. Shaw Ember és emberfölötti ember-e. Milyen avítt, avas, poros ez a virgonc forradalmiság: milyen áruházi ez a rugalmas társadalomszemlélet; s mennyire nem írói, tehát felelősségtelen ugrabugráló polgár-riasztás. Az idő rettenetesen bosszút áll e kérkedő forradalmárokon; Shaw meg akar botránkoztatni, de csak ásításra késztet. A századik oldalon, mikor az író szándéka szerint a történet „legizgalmasabb” szeretne lenni, mély unalommal behajtom és polcra helyezem a könyvet.

5/266. Olvasmány: Shaw, Trois pièces pour puritans. Elsőnek „Brandbrouss kapitány megtérése.” Shaw nőalakjai mindig mázoltak, papírból kivágottak: Pygmalion éppen úgy, mint Lady Waitcliff. Az angolszász ember gátlása ez: nem mer a nőkről őszintén beszélni, akkor sem, ha mindent elmond róluk.

11/133. Az angol könyvtárban. Egy folyóirat érdekes fényképeket közöl a múlt héten elhunyt Shaw életéből Nagy komédiás volt, de bátor komédiás volt. Szakállát éppen olyan tüntetően lobogtatta, mint gyermekesen forradalmi ötleteit. Azt hiszem, egyike az íróknak, kiknek a művéből az alkotó egyénisége tovább marad meg emléknek, mint a műalkotás.

11/174. Éjjel Shaw. Nagyszerűen, drámaian megépít egy melodrámát, s aztán görcsösen iparkodik bebizonyítani, hogy nem szándéka a drámai szerkesztés és megveti a dramatizált melodrámát. A valóság, hogy nemcsak a lázadó Shaw ő, hanem elsőrangú sikerkovács, remek ösztönű színpadi róka.

De más is. Mert lázadni. Valaki a minap azt mondta: „Nagy szerencséje Shawnak, hogy most halt meg; az az Anglia, amely a végső világleszámolásra készül – háborúval vagy háború nélkül – nem engedhetné meg magának a fényűzést, hogy Shaw, mint a múltban, most is borsót törjön az angol társadalom orra alá…“

11/176. Éjjel Shaw, Caesar and Cleopatra. – Elképesztő, milyen kezdetleges ez a angol irónia.

12/85. Shaw és a színésznő levelei. Mindig „ugyanaz”. Mindig egy Charlotte a háttérben, akit az író hencegve mellékesnek és türelmesnek jellemez, de aki végül erősebb. Mindig ez a silány ürügy: egy nő ürügyén berúgni néhány pillanatra, hogy kapatosan eszébe jusson az írónak valami. Mindig a természetes kijózanodás: a nő lemarad – nem az ágyban, hanem az irodalomban és az életben, - az író számolni, tárgyalni, írni és alkudozni kezd. A nő tudja ezt és titokban, amíg az író kivágja a magas cé-t és a szép leveleket írja, lefekszik egy színésszel. S akkor, végre mindenki hörög és mindenki elégedett.

Mindig, mindenhol „ugyanaz”.

Shaw, a vegetáriánus próféta kitűnő üzletember volt. Amíg a Szent Johannát s a többi shawiádát írta, már számolt, trafikált, üzleteket is kötött azzal és akörül, amit éppen írt.

Mint Shakespeare.

Shelley, P. / 1792 – 1822 /

11/104. Reggel Shelley. A pacsirtához, Óda a nyugati szélhez. Aztán Anna de Noailles szicíliai versei.

11/180. Reggel, rendkívüli megrendüléssel, Shelley – Tóth Árpád „Óda a nyugati szélhez” magyar változatát olvasom. Kevés írás akad a magyar irodalomban és a világirodalomban, amely ilyen hatással lenne reám. Különböző élethelyzetekben olvastam, s mindig újra feldúl bennem valamit. Mintha a „honvágy”, ez a különös betegség, ebben a versben támadna meg legközvetlenebbül. Amit él ahogy Shelley és Tóth Árpád e versszakokban eldalolnak: számomra egyértelmű a honvággyal.

Shelley – Tóth Árpád. Óda a nyugati szélhez

IV.

Ha lomb lehetnék, s vinnél, bús avart

Vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,

Vagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard,

Szabad, majdnem miként Te s adsz neki

Erőt, erős úr! – vagy ha csak kora

Kamaszidőmnek térne gyermeki

Víg lelke vissza, óh, ég vándora!

Midőn társad valék s hivém: elér

A lélek s túlröpül – oh tán soha

Nem zengne jajszóm, mely most esdve kér:

Ragadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt,

Mert tövisekre buktam, s hull a vér,

S zord órák súlya húz s lánccal fon át,

Lelked szabad, vad, büszke rokonát.

Stein, G. / 1874 – 1946 /

7/83. Gertrud Stein a 20-as évek Párizsában a „lost generation” egyik mithikus szibillája volt – Joyce, Hemingway, Fitzgerald, a kallódó, expatriált amerikai és angol írók nemtője. Hatása volt erre a nemzedékre. De mi volt ez a hatás? Az „Alpha Bets Birth Day” című könyvet például gyerekeknek írta. A könyv absztrakt dadogás: értelemhez annyi köze van csak, mint az absztrakt festők „tárgynélküli” mázolmányainak a képzőművészethez. A könyv oldalain elszabadult, összefüggéstelen szavak sorakoznak – lazán, kapcsolás nélkül A dadogó, artikulálatlanőrület is lehet „kifejezés” – az őrület tiltakozása az irracionális világ ellen. De ez a könyv nem „meggyőző”: az olvasó nem hiszi el, hogy a szerző valóságosan őrült. Csak úgy tesz: makog, vinnyog, hadar, a nyelvét öltögeti, lábujját a szájába veszi. És minden szava mögött szándék van, az impotens szellem alakoskodása.

Stendhal, H. / 1783 – 1842 /

1/349. Stendhal „harminc, vagy negyven embernek” írta tanulmányát a szerelemről. Ez a tanulmány száz év alatt mérhetetlen sok olvasót talált. De nem hiszem, hogy akadt harminc, vagy negyven szerelmes, aki egyetlen betűt is okosodott e könyvből.

3/73. Stendhal, az úti jegyzetek. Jegyzeteiben egyetlen szava sincs a természeti látványosságokról. A Vezúvot éppen csak megemlíti. Csak a társaság érdekli, a balett, az udvari élet, a pletykák. A San Carlo közepes falfestménye közelebbről izgatja képzeletét, mint Capri. A napóleoni idők fia belakott Rousseautól, megcsömörlött a forradalomtól és a „természetes”-től. A társas élet, a modor, a művészet: ez számára a „természetes”. Két hétre megpihen útközben, Páduában: rögtön megtudja és feljegyzi, hogy a kardinális szeretője térdén írta emlékiratait és Perroquetnál jól lehet enni. Két hét alatt Stendhal sok ismerőst szerzett Páduában: száz év előtt az utas még egyenesen az idegen város ebédlőjébe és hálószobájába nyitott be, közvetlenül, bejelentés nélkül.

3/75. Elalvás előtt Goethe olasz naplója, s aztán megint Stendhal úti jegyzetei. A két utas naplójegyzetei között három évtized az időtáv. Stendhal már megérte a forradalmat, Napóleont, Moszkvát és a Szent Szövetséget: Goethe már megélte „Werther keserveit”. Stendhal szüntelen táncosnőkről, színészekről, akik felérnek „Talmával” - / ma már senki sem emlékezik e színészek nevére / - színházi estékről, balett-patkányokról, társas együttlétekről locsog. Goethe úgy érzékeli a déli embert, tájat, klímát, mint aki újjászületik, szeme van a részlet, a hulladék számára is, egy utcagyerek modora éppen úgy érdekli, mint a láva anyaga, vagy egy görög bronz lófej arányai, a déli ember ízlése és modora, a Campania fülledten bő termőképessége – minden érdekli, föld, ember, tenger, éghajlat, művészet. Nápolyban boldog. Sajnálkozik, hogy „német”, s hiányoznak képességei, hogy „csak éljen”, mint az idevaló emberek. Stendhal cseveg, lorgnonján át szemléli a Vezúvot, hová egyszer sem mászott fel. Goethe, szerény életveszélyek között, kétszer is felkapaszkodott a kráter szájához. A két, sokszor olvasott könyv itt, „helyszínen”, Tanulságos olvasmány. Valahogy Európa sorsa ezen a kétféleségen múlott a múltban; talán ma is.

3/93. Stendhal rögtön megértette, mi Olaszországban az igazi látnivaló? Nem a műemlékek, nem is a táj: az igazi látnivaló itt a szenvedély, az olaszságnak ez alkati készsége a passion-hoz, amire egy francia, angol, vagy német ilyen spontánul képtelen. A franciánál modor, az angolnál talán rögeszme a szenvedély: az olasznál az élet értelme, a legfőbb vállalkozás. Megőrülni egy nőért, megölni valakit politikai szenvedélyből…Minden más műfaj ebből következett itt, a reneszánsz is.

4/293. Stendhal: Correspondans inédite. 1812-ből, Szmolenszkből és Moszkvából, kevés vigasztalót ír az oroszállapotokról. „Dans cet océan de barbarie, pas un son qui répond à mon âme! Tout est grossier, sale, puant au physique et au moral” Szórakozottan hallgatom, mint ahogy ismerőssel vitatkozik az ember.

A levél, melyet Balzacnak ír, a Revue parisienne-ben megjelent lelkendezés után, minden hálás hanglejtés közepette is tartózkodó. Mintha ezt mondaná: „Szép, hogy magírtad ezt a méltatást, de ez igazán a legkevesebb.”

6/211. Április 6-án Stendhal, néhány hetes tartózkodás után, elkocsizott Nápolyból. Útját Salerno felé vette. Mit is látott, néhány héten át, Nápolyban? A San Carlo nézőterét, néhány balerinát, a társaságbeli emberek életét. Mindezt kaján élességgel látta. Megállapította – Nápolyban – hogy a művészet már nem sokáig lesz az emberek nagy élménye, rövidesen a politika izgatja majd a tömegeket.

7/209. Stendhal: Chronique italiennes. Amikor megvásárolta olasz családoktól a jogot, hogy XVI. Századbeli poros-foszlott családi krónikákból lemásoljon háromszáz év előtti, kézírásos botrány-emlékezéseket: olyasmit remélt ettől a vállalkozástól, mint Lope de Vega, aki madridi dolgozószobájában ráccsal őrzött könyvespolcon kuporgatott spanyol családi botránykrónikákat, azokból másolta ki ezer vagy még több színpadi játék ötleteit és jeleneteit. Stendhal szerényebben beérte Lucien Leuwen és Chartreuse de Parme vázlataihoz az elgyújtással, amit a krónikák némelyikétől kapott…A stendhali „cselekmény”, a szavakat pszichologizálás nélkül tettre váltó technika az olasz családi krónikák írói számára természetesség volt és Standhal sokat tanult a krónikákból…Nincsenek jelzői; mintha egy festő lemondana a színárnyalatokról, mintha csak vörös, kék, vagy zöld, amit fest, soha árnyalat.

8/98. Stendhal távirat-stílusban írja le Napóleon visszatérési kísérletét, amint három kis hajóval elindul Elba szigetéről, hogy visszafoglalja birodalmát Vállat vonva veti oda: ”Napóleon, amikor a Hatalom csúcsára jutott, felcserélte a tehetségét a makacssággal.” Mint de Gaulle.

8/134. Rouge et noir. Nagy idő táv után a regény most úgy hat, mintha anti-regényt olvasnék. A könyv új kiadásának bevezetőjében felsorolják néhány olvasó véleményét: Goethe, Tolsztoj, Nietzsche, aztán Taine, Emil Fauget, Paul Bourget idejében megértették, mi a rendkívüli a könyvben, amely megjelenése időpontjában, 1830-ban elsikkadt, az egyidejű irodalmi közvélemény közönyében. /Goethe 1831. Január 17-én azt mondotta Eckermannak: „A Rouge et Noir véleményem szerint Stendhal legjobb könyve.” / A regény esztendő előtt jelent meg, nem keltett feltűnést Párizsban; de esztendővel később, Weimarban, Goethe már ismerte és felismerte a könyvet…Julien…toporzékoló hiúságával…nem változott az időben! Ezek a karakán kakaskodó francia férfiak jellegzetesen femininek; minduntalan sírdogálnak, könnyekre fakadnak. Aztán kukorékolnak. A francia nők, úgy tetszik, akkor is emberibbek voltak, mint az arrogáns férfiak…Minden korban…a szabad sajtó az, amely rémületet kelt az önkény híveiben. A szabad sajtónak vannak eltorzulásai, kinövései: korrupt, hazudik, rémhíreket terjeszt. De inkább egy szabad sajtó, amely szabadon hazudik, mint egy szájkosaras, gúzsba kötött sajtó, amely csak azt hazudhatja, amit az önkény hazudni akar.

9/115. Stendhal Bolognában találkozott egy tudóssal, Mezzofante abbéval, és megállapította, hogy „quoique si savant, il n’est point bête.” Ezt nem mondta gúnyosan, inkább csak tárgyilagosan. Személy szerint sok buta tudóssal találkoztam, akik szakmájukon belül jelesre bifláztak, de máskülönben meglepően együgyűek voltak.

Amit Stendhal az olaszokról, a patriotisme d’antichambre pátoszáról mond – amely émelygősen eltorzít minden igaz érzést, a hazaszeretet érzését is – Olaszországban 180 évvel később is észlelhető, de változattal: ma divatos az előszoba-baloldaliság.

9/152. Stendhal: Vanina Vinini /?/ Első regény-kísérlete. Meglepő, ahogy lehetetlen helyzetekről magától értetődően beszél…Másik fiatalkori Stendhal-regény: Armance, az impotencia regénye. Stendhal donjuanoskodása mindig gyanús volt. Lehet, hogy a szerző számára személyes probléma is volt az időszaki impotecia…

9/164.Stendhal arról, hogy „je fais tous les efforts pour étre sec” /”Minden erővel azon vagyok, hogy száraz legyek „ B.G./ De a „sec mindenáron” éppen olyan mesterkélt erőlködés, mint amikor valaki mindenáron dagályos.

9/185. A Rouge et Noire-t 1831-ben írta Stendhal, és a stíluson érzik a bizalom: az író tudja, megint van közönsége. A klasszikus arisztokrácia elvérzett a forradalomban, a napóleoni hierarchiának nem voltak különösebb műveltségi igényei, de van egy osztály, amely olvas és válogat: a polgárság…Hatvan év előtt olvastam először Standhal nagy regényét Párizsban…az író házikabátban, papucsosan sétált a regény oldalain, nem indokol, félmondatokban önkényes biztonsággal állapította meg, hősei ezt és azt gondolják…A hősök néha pikareszken színesek, mint Julien vagy Mathilde, de a hangütésben érzik a szándék, többnek, másnak lenni, mint akik. Julien nagyravágyó, de szeretne hős is lenni…Julien még ködlovag, Bel Ami már strici. Mathilde még romantikus, Madame Bovary már csak hisztérika.

11/36. A francia könyvtárban, ahol egy Blancpain nevű úr előadást tart Standhalról…este fél nyolckor, amikor elmegyek, még mindig beszél, éppen akkor kezd neki a kristályosodás elméletének…Blancpain úr termetes…az éneklés, a melodikus önkívület hallhatóan fontosabb számára, mint az, amit mond. A franciák ebben a dallamosságban költötték el magukat. Már nem beszélnek, hanem előadnak, mániákusan, mint aki kábítószerrel él.

11/185-186. Este a San Carloban Renata Tebaldi énekel…A nagy tér felfalja a magányos, fiatal nőt…Olaszország legnagyobb színháza ez estére teljesen megtelt. A nápolyiak csak erre költenek; az operára és a futball-versenyekre. Később elolvasom Stendhal első nápolyi estéjének San Carlo jegyzeteit; ma sem írhatna egyebet…A királyok és a hamiskártyások, akik építették, elmúltak az időben, a színházterem és az elragadtatás maradt.

Éjjel Stendhal. Az olaszországi úti jegyzetek…Stendhal őszinte érdeklődéssel hallgat meg egy pletykát, amely arról fecseg, hogy egy őrgrófnénak viszonya van a fodrászával, de álmában sem jut eszébe érdeklődni, hogyan élnek…ma is éppen így van...a „szegény” éppen olyan védtelen és kiszolgáltatott…

11/215-216. Procidán: Egy kofahajó visz át délelőtt Pozzuliból a kis szigetre…talán tizenötezer ember él itt…

Stendhal jut eszembe, aki leírja, hogy idegességében egyszer kirándult Procidára és meglátogatta egy idegbajos ismerősét, aki számtalan énekesmadarat tartott szigeti kertjében, s már csak ezek énekét tudta hallgatni.

12/211. Stendhal breviárium…Stendhal számot vet mindazzal, ami 1780 és 1823 között Franciaországban történt, megállapítja, hogy soha még nép a történelemben ilyen rövid idő alatt ilyen mélyreható változást nem élt meg és elcsodálkozik, hogy az írók „most is, 1823-ban” ugyanerről akarnak írni, mint ötven év előtt…Ma minden feje tetején áll, amiben a század elején hittünk. És az írók megint, még mindig „ugyanarról” írnak.

Szolzsenyicin, A. / 1918 - /

8/245. A tarisznyában, - amit Szolzsenyicin most, amikor a kommunisták kizsuppolták, magával hozott Nyugatra, - van egy könyv, amit a számkivetett író még nem írt meg. De ha megírja, szolgálatot tesz az embereknek. / A „Gyeniszov” kitűnő írás, csendes, erős könyv – „Az első kör” és a „Gulag” hasznos dokumentáció. / Most módja lenne megírni nemcsak azt, ami történt benne, amikor ebben a rendszerben élt? Egy orosz író végre szabadon felelhet a kérdésre, van-e mód arra, hogy a szovjet világban egy napon életre keljen a kommunista ember? Tehát nem a Párt tagja, hanem valóságosan a kommunista ember, aki nem akar mást, csak azt a társadalmi állapotot, ami a kommunizmus? Szolzsenyicin ötven és egynéhány éves, tehát egyidős a Szovjettel. Ott született, ott nőtt fel, megélte mindazt, ami az elmúlt fél században a Szovjet világban történt. Most módja lenne elmondani, hiszi-e, hogy akár ezen az áron, de életre kelhet egy új emberfajta, a kommunista ember? Aki már nemcsak párttag, hanem alkatilag, kívülről és belülről szerves terméke a kommunizmusnak? Mert ha ez lehetséges, akkor – de csak akkor! – megjelenik a század nagy perében a döntő tanú! Ez lenne a könyv, amit Szolzsenyicintől várnak az emberek.

8/373. Két hét után vissza New Yorkba. Megint Jumbo…Útközben Szolzsenyicin Gulagját olvasom. A könyv néha többet mond, mint amennyi szükséges, hogy meggyőző legyen – az író nagy számokkal, általános, milliós adatokkal dolgozik. Szaharov, a másik híres orosz disszidens, óvatosabb, takarékosabb a számokkal – és ezért a nyugati, különösen az angolszász olvasó számára meggyőzőbb is. Szolzsenyicin írt egy jó könyvet, az Ivan Gyeniszovot – a könyv csendes, nem harsog, nem prófétás, nem hirdet nacionalista és keresztény megváltást…a Gulag hasznos könyv, mert amit mond, feltárja a szovjet rendszer belső, emberi rendtartásának félelmes titkait, - ahogy embermilliók fél állati sorban élnek…Ha egy könyv, amely a kommunista rendszer princípiumairól és gyakorlatáról fellobbant néhány ember tudatában egy szikrát, megjelennek az intellektuális tűzoltók és sajtóban, könyvekben, televízióban sietnek eloltani a préri-tüzet…

9/55. Szolzsenyicin. A Gulag népét úgy írja le, mint egy egzotikus törzset, melynek nyelve, erkölcse, népszokásai mások, mint a környező népek életszokásai. Az olvasó a förtelmességek ismergetése közben reménytelenséget érez. A marxisták csak későn, néha soha nem értik meg, hogy mielőtt az államot és a társadalmi berendezkedést megváltoztatják, az embert kellene megváltoztatni. De az ember akkor sem változik, ha megmásítják körülötte az intézményeket: az anyagi önzés, szexuális kapzsiság, szerepönzés megmarad. Amit a tolvajokról ír, akik privilegizáltak a lágerben / már Gorkij is ünnepelte a tolvajt /, tanulságos…Leírja a rendszert, ami semmiben sem különbözik a náci rendszertől. A könyv vallomás a század nagy perében.

Talleyrand, Ch. / 1754 – 1838 /

1/136. Duff Cooper Talleyrandja. Kitűnő könyv, a legjobb regényes életrajz, amelyet valaha is olvastam. Ez az angol diplomata úgy ír, mint egy XVIII. Századbeli hivatásos író. Okos és találó, amit Talleyrand gyönyörvágyáról ír, erről a csillapíthatatlan és olthatatlan gyönyörvágyról, mely végül is a munkában találja meg a kielégülést. Minden igazán szenzuális ember a munkában köt ki, mert itt lobog fel a gyönyör felső foka. A kéjenc csak a hulladékot kapja; a gyönyör mestere a munkát, mindennek a tetejét.

7/68. Talleyrand: Mémoires. Kivonat, 1838-ban adták ki, tehát a szerző halála évében. A történelmet legszívesebben az alkov függönyeinek résén át látta. De néha felkelt az ágyból és fej vakarva neki látott, történelmet csinálni. Jelmondata, amihez hű maradt: ”Tempori aptari decet”. Ebben zseniális volt: mindig alkalmazkodott a körülményekhez. Harminc hónapot töltött Amerikában, 1793 és 1796 között. A Világ Tetejéről érkezett, Párizsból - paraszt-holland faluba, New Yorkba. Hol lakott, mit csinált itt, miből élt, kikkel érintkezett – 1793-ban! – az elkényeztetett nagyúr? Ez mind homályos. Az emlékiratok sem felelnek. Azért jött Amerikába, mert akkor nem mehetett máshová: az ancien régime, amelynek szülötte volt, elpusztult, a vörös nagyúr túl messzire sétált a forradalomban, szerepet vállalt; de a királygyilkosság elől meghőkölt, „disszidált”…Rozoga vitorlással áthajózott az egyetlen, számára megmaradt szabad kikötőbe… Azt írja, „Amerika olyan unalmas, hogy még Krakkóban is szívesebben élne”. Aztán: „Nincs egyetlen állandó színház” Később: „Az amerikaiak udvariassága csak üzleti kellék – ha el akarnak adni valamit, udvariasak, máskülönben nem azok”. A forradalom bukásának hírére visszalopakodott Európába és folytatta, ahol abbahagyta; történelmet csinált, szakszerűen.

Tocqeville, A. / 1805 – 1919/

3/225. Tocqueville könyve. A lábjegyzetek között egy mondat: ”Amerikában, a demokráciában mindenki a siker után tőr, ez a motor, de Amerikában mindig élnek emberek, tudósok, művészek, írók, akik hajlandók szegényen meghalni”. Ez igaz és Tocqueville, százharminc év előtt, jól látta, hogy az író csak az „arisztokratikus” társadalmakban tud visszhangot kapni, ahol kevesekhez szól, akik maguk is úgy vágynak a műveltségre, mint az író.

7/154. Tocqueville: Journey to America. 1831-ben írta az úti jegyzeteket, amikor adatokat keresett nagy könyve, az amerikai demokráciáról írott tanulmány számára. Napi bejegyzések emberekről, véleményekről. Útjának ürügye az volt, hogy az amerikai börtönviszonyokat tanulmányozza. De a zseniális fiatal franciát a forradalom és a restauráció nagy megrázkódtatása után elsőbben az érdekelte, mi az, ami a demokráciában „emberi lehetőség?” …Beszélt Adams-szel, az Államok egyik elnökével…Mindent feljegyzett, bírálat nélkül, egy magnetofon hűségességével.

8/299. Tocqueville azt hitte, az orosz megszokta és elviseli a szolgaságot, mint életformát, de az amerikai csak szabadságban hajlandó élni. Nem látta előre, hogy a demokráciákban is elkövetkezhet egy pillanat, amikor már nem egy ember akadályozza meg a szabadságot, hanem a tömeg. Nem véletlen, hogy a demokráciában az írót kényelmetlen szemtanúnak érzik, - ott, ahol a többség nem akar mást, csak mentől könnyebb és gátlástalanabb anyagi jólétet…A demokrata lelkesedik mindenért, ami információ, de viszolyogva fél a műveltségtől, mert a műveltség személyes cenzúra és vizsga.

A földalatti vasút újságos standjának kirakatában Tocqueville híres könyve, füzetes kiadvány alakjában fuldokol a szex-ponyva ocsmány pocsolyájában…másfél század előtt, amikor a francia utazó Amerikában gyanakodva szemlélődött, peremvidék volt az Atlanti óceán partján. 1820 körül az Egyesült Államok területe 800 000 négyzetmérföld kiterjedés volt és talán öt millió lélek lakta ezt a területet…Tocqueville, a francia gróf, úgy szemlélte a demokráciát, mint veszedelmes, de elkerülhetetlen átmenetet: nem bízott abban, hogy a demokrácia „fejlődést hoz.” A XIX. század embereinek, de felismerte, hogy nincs mód megkerülni, - igazában ugyanazt mondta, amit…Churchill…

11/155. Jaspers Tocquevillet idézi, aki 1835-bn megjósolta, hogy száz év múltán a földön két hatalom marad csak: az orosz és a 150 milliós amerikai nép. /Még a szám is egyezik! / A többi nép / az európaiak / valahogy éretté élik addig méreteiket. – Jóslata: a világ kaszárnyává alakul át, s a nagy államok permanens fegyverműhelyekké.

A demokratia Amerikában – Tocqueville Elek párizsi királyi törvényszéki ügyvédtől.

A franczia eredetiből fordította Fábián Gábor a Magyar Akadémia rendes tagja-

Budán a Magyar Királyi Egyetemnél, 1841.

Két nagy nép van már ma a’ világon, mellyek különböző pontból indulván ki, azon egy

czél felé haladni látszanak, ’s ezek: az oroszok és az angol-amerikaiak. Mind ketten

homályban nőttek fel; és míg az emberek szemei más felé függöttek, ők egyszerre a’

nemzetek első rangjába léptek…egyedül ők mennek sebes és könnyű lépéssel egy olly

pályán, mellynek határát még észrevenni nem lehet. I. kötet, 4oo-401. oldal..

11/215. Angell is idézi Tocqueville 120 esztendő előtti jóslatát: „Száz év múltán két hatalom marad csak, az amerikai és az orosz.” Érdekes lenne olvasni, mit jósolna ma, száz éves távlatban? Nem mernék jósolni.

12/184. Tocqueville 120 év előtt sok mindent pontosan látott. Két hatalom marad…Amit nem látott pontosan, talán ez a feltevés: T. szerint ez a két hatalom uralkodik majd a világ felett, de az egyik, az orosz megszokta és elviseli a szolgaságot, mint életformát – és ez igaz – a másik, az amerikai a szabadság jegyében akar megmaradni. Ez nem biztos. Mindkettő tömeg, mindkettő hajlandó lemondani a szabadságról…T nem láthatta előre a technikai, az atomkorszakot: de jól látta az eltömegesedést…nem látta előre a sárgák, a színesek kitörését a világba. A technikai korszakban ez a kitörés nem olyan feltétlen még egy ideig, - amíg a sárgák és a színesek felnevelnek egy technikus generációt, - de ez már valóság…

12/190…Jól látta a jövőt: az amerikaiak és az oroszok világszerepét. Jól látta, milyen hamar elérkezik a demokráciákban a pillanat, amikor nem egy ember akadályozza meg a demokratikus szabadságeszmény megvalósítását, hanem egymillió ember. Rosszul látta a négerkérdés fejlődését. Jól látta, hogy írónak nincs szerepe a demokráciában: zavaró szemtanú ott, ahol a többség nem akar mást, csak mentől könnyebb és gátlástalanabb anyagi jólétet. Író csak az „arisztokratikus” társadalomban juthat igazán szóhoz, ahol kevesekhez szól, akik maguk is olyan műveltek, mint az író.

Amit nem látott egészen tisztán, az oroszok és az amerikaiak viszonya a műveltséghez. Az oroszok hívják és várják a műveltséget, mint egy élményt, amely kivezeti őket életük sivárságából és örömtelenségéből. Az amerikaiak félnek a műveltségtől, mint egyféle cenzúrától, amely megakadályozza őket, hogy az élet anyagi javait gátlás nélkül élvezhessék. Ezt nem látta 120 év előtt Tocqueville.

Tolsztoj L. /1828 – 1910 /

1/445. Tolsztoj titkárának, Guszevnek naplóját olvasom. Az utolsó évekről ad számot, mikor ez a csodálatos író magánéletében siralmas komédiás volt. Mencsikovnak azt mondta, szégyell minden irodalmi művet, mely tolla alól kikerült, s nem emlékezik arra sem, ő írta-e a Karenina Annát? Az olvasó e sorok olvastára röstelkedik, torkát köszörüli, szemérmesen lesüti szemét.

De ez a próféta csodálatosan ismerte a köznapi élet gyakorlatát. Tudta a kopek és a rubel értékét, bármennyire tiltakozott is ilyen gyanúsítás ellen. Meglepetéssel olvasom, hogy hellyel-közzel morfinista is volt: éjjel, ha fájdalmak kínozták, adott magának egy oltást.

És mindenestül mégis a legnagyobbak egyike volt, aki valaha szólt az emberekhez.

3/9…Szobám romjai között megtalálom a fényképet, amely Tolsztojt és Gorkijt ábrázolja a Jasznaja-Poljana-i kertben. A séta alkalmával, amikor ez a kép készült, mondotta Tolsztoj Gorkijnak: ”Már nyolcvan éves vagyok és sírnom kell, amikor arra gondolok, hogy hiába írtam mindent, az emberek nem tanultak semmit és nem lettek jobbak.”

5/196/197. Befejeztem Thomas Mann Tolsztojról és Goethéről, a két „plasztikus” zseniről írott tanulmányát…Igaz az is, amit Tolsztoj ázsiatikusságáról ír, arról a Nagy Péter-ellenességről, amely oly végzetesen kitört aztán az oroszokon, elsöpört minden nyugati befolyást, s minden marxista-racionalista kendőzés alatt megmaradt népi-apokaliptikus, kultúra-ellenes, barbár szándéknak. Mint nálunk. Csak nekünk nem volt soha Nagy Péterünk, - mikor 1944-ben a homlokzat ledőlt, egy külzeti és felzeti barokk-műveltség omlott csak össze.

6/152. Egy Tolsztoj-könyv került kezembe: a Kozákok. Szórakozottan kezdtem olvasni. Aztán egyszerre megérint ez a fojtogató, orosz levegő, ami egyformán árad és szivárog az orosz könyvekből, a zenéből, a népi kórusokból, minden oroszból. Tolsztoj és Sztálin lényéből ugyanaz a levegő árad, Turgenyev és Dümov ugyanezt mondják. Mindegy, miről beszélnek; mondanivalójuk mindig ugyanaz, irodalomban és politikában, zenében és köznapi életben. Valamit mondanak a világnak, a szlávok, állandóan fojtogató következetességgel, valamit az emberi sorsról, félelmesen és monotonul.

7/183. Anna Karenina. Negyven év után másodszor. Titokzatosan érzékletes ebben a regényben az „orosz”: az ösztönös, csaknem állatias képesség, ahogy ezek a regényhősök – a banális cselekmény, fecsegő szóváltások közben – szagolják, érzékelik egymáson, egymásban a kimondatlant, a Mese és Cselekmény mögött az igazi titkot, - azt, mit gondol egyik vagy másik, mit érez, miközben a regény oldalain „történik valami”. Nyugati ember már képtelen erre a vizslakutya-szimatra, radarnál is érzékenyebb denevér-érzékelésre, ahogy az orosz regényben a szereplők egymást szagolják.

7/201. Tolsztoj. Az a „keresztény anarchia”, amelyről az aggastyán prédikált, módot ad az embernek, hogy öljön, mert az anarchia értelme, hogy minden lehet. De anarchiában nem lehet élni, mert megszűnik a szabadság, ami soha nem más, mint a jogosnak elismert és önként vállalt kötelességek summája.

8/226. Karenina Anna olasz filmváltozata: a jó színészek játékából az hiányzik, ami Tolsztoj nagy művének mozgató energiája: a démonikus. Az olasz szerelem patetikus, retorikus. Az orosz szerelem démonikus. A Nagy Pillanat -/ a Találkozás, a Megérintettség pillanata, amikor Wronszkij és Anna a pályaudvaron megpillantják egymást / elsikkad az orosz rendezésben. Szerelem és halál az olasz színpadon mindig inkább retorikus lehetőség, mint végzet.

9/12. Tolsztoj, amikor 80 esztendős korában télvíz idején elmenekült hazulról: logikusan cselekedett. Befejezte a művét, nem vonzotta többé a családi élet, a jasznaja-poljanai mesterkélt, színészies prófétáskodás, megcsömörlött az írástól. Poggyász, pénz nélkül utazott a sötétben, amíg egy vidéki állomáson összeesett és meghalt. Tetemét ládában küldték vissza a családnak ezzel a felírással: „Egy hulla.” A márkázás nyers volt, de nem oktalan. Napóleon is így vélekedett az utókor minősítéséről.

9/106. Tolsztoj. Évszázados távlatban kitetszik, a legnagyobbak egyike volt, Jókai és Proust mellett ő volt a „modern”. És évszázados távlatban plasztikusan lehet látni a zseni műve mögött a személyiség ripacsságát: Turgenyev azt mondotta: Karenina Anna oldalain Anna és Wronszkij úgy esnek egymásnak, mint a csődör és a kanca. /Ugyanezt a Wahlverwanschaftban Goethe úgy mutatja, mint egy barokk képen az idillikus pásztor jelenetet. / Az öreg Tolsztoj Gorkijnak megvallotta: „Csak akkor mondom el, mit gondolok a nőkről, ha már fél lábbal a koporsóban fekszem. És ha elmondtam, akkor gyorsan behúzom a másik lábam a koporsóba.”

Toynbee / 1889 – 1975 /

12/8. Egy folyóiratban Toynbee tanulmánya arról, hogy a történelem meggyorsult…újabban a repülőgép zsugorította a világot…ma sem tudnak Európa népei idejében menekvést keresni az egyesülésben, s a világ népei sem tudnak menekvést keresni az atombombák elől az egyetlen lehetséges megoldásban, a világállamban…igazsága nem új, de igaz. Nem elég tudni a megoldás igazságát, kell egy nagy erő – egy nagy katasztrófa vagy egy nagy személyiség, - aki idejében kényszerítheti az embereket, hogy engedelmeskedjenek a pillanat törvényének. Ilyen nagy személyiség…Jézus…Gandhi…

12/30. Toynbee, a Nyugat és a világ című tanulmányában arról elmélkedik, amit ma sok társutas hangoztat: a Keletnek van egy ideológiai fegyvere – a kommunizmus – a Nyugatnak nincsen…aki egyszer megismerte a valóságban ezt az ideológiát, tudja, hogy a bolsevizmus a tömegek világában sem megoldás…éppen ezt a kommunista ideológiát a Nyugat többé-kevésbé jóhiszemű szelleme fogalmazta meg száz év előtt. De a Kelet aztán alkalmazta s gyakorlatot csinált belőle, s ez a gyakorlat a nyugati ember számára megfosztotta az ideológiát minden vonzerejéről…Lehet, hogy a Nyugatnak nincs ideológiája, de ebben az ideológiai vákuumban a nyugati dolgozó ember elérkezett egyféle életszintre, ahol…magasabb életfeltételek mellett él, mint a keleti ember, akinek megcsinálták a kényszermunka valóságát…

12/93…Toynbee is azt mondja, amit Croce: kultúrák mindig felsőbbrendű szellemek ösztönzésére születnek: a tömegek megkísérlik, felelni a hívásra, amely e szellemekből reájuk sugárzik. Nem a tömegek alkotják a kultúrákat, hanem az alkotó szellemek ingerlik a kultúra iránti érdeklődésre a tömegeket.

12/138-141. Olvasmány: Toynbee, Civilization on Trial.

Hisz abban, hogy a nyugati világot a válságból csak a polgári szellem vezetheti ki, - tehát nem a bugris, hanem egyféle polgáriasulás, amely magához emeli a tömegeket. Ebben én is hiszek.

Hisz abban, hogy a világnak ma is, mint a múltban, csak a felbomló civilizációk szenvedő prófétái adhatnak irányítást…

Toynbee megbízhatatlan. Egy ötlethez részletbizonyítékot keres, s azt felnagyítja. Ezt már a múltban is tapasztaltam, amikor a civilizációk pusztulásáról írott nagy történelmi művének rövidített kivonatát olvastam.

Most a világállamok kialakításának kísérleteiről beszél…

Toynbee egyik tanulmánya – The dwarfing of Europe – arról ír, hogy az elmúlt 300 évben Európa centrifugálisan sugározta ki magából az energiákat / és az embereket/ a kontinensekre, így elsősorban Amerikába és Afrikába…de most, két világháború után, Európa centripetálissá változott, Amerikából és a Szovjetből visszafelé sugároznak erők, gondolatkörök, vonzások és hatások Európára…Európa szolgálhat meglepetésekkel a világnak. A németek lehetnek a nagy európai meglepetés…

Azt hiszi Toynbee, a két elemi képlet, amely a századot megtölti – az indusztrializmus és a demokrácia – nem fér el többé az európai nemzeti államok keretei között…Amiről Toynbee nem beszél – amikor Európa eltörpülését jósolja – hogy a demokrácia nem eszmény többé. Az indusztrializmus önmagában hatalmi rendszer…

A második világháború után csak két cselekvőképes nagyhatalom maradt, a Szovjetunió és Amerika. A remény, hogy az Egyesült Európa mint harmadik hatalom felemelkedhet az önmagukban vagy laza federációkban nem cselekvőképes európai államokból, csak akkor valósulhat meg, ha Németország átveszi a központi vezetést. Minthogy a német vezetés a nem-német európai hatalmak számára félelmes és ellenszenves, nem valószínű, hogy ilyen harmadik birodalom kialakul.

…a világ a teljes Egység, az Egy Világ, az Egy Hatalom felé fejlődik. Két hatalom nem élhet ebben a világban békésen időtlenül egymás mellett, s ahhoz, hogy az Egy Világ megvalósuljon, egyiknek ki kell ütni a manézsból a másikat.

12/263. Toynbee. Azt mondja, a század első felének két nagy eseménye nem a két világháború volt, hanem két felfedezés: a nyugat-európai és észak-amerikai emberek felfedezték a módjait annak, hogyan lehet sikeresen védekezni a betegségek legtöbbje, s aztán az éhség és a nélkülözések ellen…A valóságban az emberek még mindig a háborúba menekülnek az élet megoldhatatlan egyéni és társadalmi problémái elől…

Paul Valéry / 1871 – 1945 /

3/102. Költő volt-e Valéry vagy „csak” bölcs, aki tudta, hogy a Gondolatnak zenei tartalma is van, máskülönben nem igazi Gondolat, s ezért írt verset is?

Ő mondotta ki, hogy a francia költők a XIX. században berúgtak a szavaktól: megrészegedtek a nyelv habzó pezsgőborától, s mint az éneklő dervisek, hörögni és keringeni kezdettek…Önkívületben halmozták a szavakat prózaírók, költők, részegen a nyelvtől.

3/263. Valéry végül megmaradt költőnek…örökké honvágya volt, hogy filozófus legyen…

4/116. Éjjel sokáig, hangosan olvasom Valéry Cimetière Marine-ját, eredetiben, s aztán Kosztolányi fordításában. Kosztolányi számára a versfordítás legtöbbször gyakorlat volt,egy nagy tehetség lírai csuklógyakorlatai…úgy játssza le az idegen remekművet magyarul, mint egy kitűnő magyar zenész egy külföldi zenedarabot…

A „Tengerparti temető” most, mikor hangosan olvasom éjszaka, Kosztolányi fordításában is új szépségeket tár föl. Különös vers ez. A világirodalom nagy versei közül való: valami, ami csak egyszer sikerülhet egy költőnek, s élete és munkássága minden tapasztalatát bele építette. A magyar fordítás Zénó – én ó persze fülhasogatóak. S a híres le vent se lève, il faut tenter le vivre egyszerűen lefordíthatatlan, mert vannak verssorok, melyek értelme egy a nyelvvel.

Le cimetiére marin

Ce toit tranquille, où marchent des colombes,

Entre les pins palpite, entre les tombes;

Midi le juste y compose de feux

La mer, la mer, toujours recommencée!

O récompense après une pensée

Qu’un long regard sur le calme des dieux!

….

Temple du Temps, qu’un seul soupir résume,

A ce point pur je monte et m’accoutume,

Tout entouré de mon regard marin;

Et comme aux dieux mon offrande suprême,

La scintillation sereine sème

Sur l’altitude un dédain souverain.

…

Le vent se lève! Il faut tenter de vivre!

L’aier immense ouvre et referme mon livre,…

…Rompez, vagues! Rompez d’eaux réjouies

Ce toit tranquille où picoraient des focs!

Nyugodt Tető, hol járnak a galambok,

fenyők, sírok közt, s ő remeg alattok,

ráhág a Dél, tűzzel belengi.

A tenger itt, a tenger s messze-messze!

Ó, pályabér, mikor gyötör egy eszme

az istenek csöndjén merengeni!

….

Idő templomja, mit egy sóhaj átfog,

hozzászokom, e tiszta fokra hágok,

cikázva nézek rajta szerte, és

miként magas imám hiába leng el

a gőgös istenek elé, a tenger

szikrás derűje is mély megvetés.

…

Szél támad! Élni próbáljunk meg újra!

Az óriás lég könyvem nyitja-fújja…

Víz! Törj ujjongva a nyugodt Tetőre,

Hol orr-vitorlák szárnya bukdosott! /A teljes vers 24 verszak/

7/99. Egy könyvkereskedésben, a Boulevard St. Germain közelében, az újdonságok között négy testes kötet: a teljes Valéry, kritikai Plaide-kiadás. A csömör, amit a vagonszámra nyomtatott könyvek keltenek, a négy kötet láttára felenged. Tome II: Monsieur Teste, Dialogues, Mon Faust. A század francia írói között ő volt az, aki élesen látta, mit csinál ebben a században a Szsztéma az Emberből: látta, hogy az emberből is szisztéma lesz…A Személyiséget féltette a Tudománytól, mert az Értelem, mikor kénytelen „tudományosan” gondolkozni, már nem szabad, azonosan gondolkozik azokkal, akik a tételes tudományosságot megfogalmazzák. Ma itt tartunk: már nem csak Mr. Teste gondolkozik, nem Lust, hanem a computer is.

Gide, Valéry, Proust. A szentháromságban Valéry a szentlélek. Claudel volt a plébános, aki áldást osztott. Aztán a színes pojácák, akik táncoltak az oltár előtt: Giraudoux, Cocteau. Aztán a magányosok, Monterlant…

Valéry akkor volt igazán nagy, amikor tőmondatokban gondolkozott…tudta, hogy az olvasó csak a jelenben él… francia írónak lenni állandó párviadal a nyelvvel, mely legalább annyira írja azt, amit az író szeretne, mint író.

9/50. Valéry, amikor meghírdette, hogy a „jó költő minden nap felejt egy szót”, talán arra gondolt, hogy a költészet kohójában végül sűrített energiával telik meg egy szó. A rossz költő minden nap felszippant egy új szót; aztán zsonglőrködik vele, mint a pojáca a színes golyókkal.

11/23. Valéry Leonardo daVinci-je nem annyira érthetetlen, mint inkább fárasztó. Kevés írót ismerek, aki a maga krajcárját olyan aggályos-gyermekes hiúsággal dörzsöli fényesre, mint ez a francia.

Vergilius / 70 – 19/

8/319. Éjjel Vergilius. A IX. ekloga a nyögés: „Moerus: Ó, Lycidás, hogy ily élet vár még reánk, sosem hittem / egy jöttment, kicsi földünket bitorolni, beállít / s így szól: Mind az enyém, takarodjatok, egykori gazdák.” Ez ma rutin.

Gimnáziumi éveimből a következő dereng /pontos szöveg a hálóról/

Arma virumque cano, Troiae qui primus ab oris

Italiam, fato profugus, Laviaque venit

Litora, multum ille et terris iactatus et alto

vi superum saevae memorem Iuononis ob iram;

multa quoque et bello passus, dum conderet urbem

inferetque deos Latio, genus unde Latinum

sebanique patres, atque altae moenia Romae…

Aeneis

Verne, J. /1828 – 1905 /

8/60. Verne. A Hold-regény. A helyi antikváriumban találok egy gyűrött francia példányt. Száz év előtt egy ember majd minden részletében előre látta a vállalkozást, amely most két embert eljuttatott a Holdra. A regényben a rakétát Floridából lövik ki, mint száz évvel később az űrhajó rakétáját. A szerkezet berendezése, az űrutazás pályájának stratégiája, a visszaérkezés a Csendes Óceán térségébe. Útközben a táplálkozás, szanitáció, légzés, gravitáció problémái – Mindent előre látott. Verne zsenije úgy világított az idő sötétjében, mint száz évvel később az űrhajó, amikor a visszaérkezés perceiben, a légköri súrlódás áthevítette a légi komp felületét. A zseni víziója, amit száz évvel később a technika megvalósított, félelmes. Különös módon két találmány lehetőségét még Verne zsenije sem álmodott meg: a rádióról és a televízióról nem volt elképzelése.

Voltaire, F. /1694 – 1778 /

3/151. Amikor Voltaire-ről esett szó, Goethe vállat vont. „Könnyű Voltaire-nek – mondotta – mindig kéznél volt a tehetsége”.

7/163. Voltaire. – Odamondásai puffognak és durrognak, mint a tüzes békák, de már nem gyújtanak. „A szabadságot meg kell védeni, de szívesebben szállok szembe egy oroszlánnal, mint kétszáz patkánnyal”. Vagy: „A despotának is vannak néha jó pillanatai, de a despoták közgyűlése nem lehet soha jóindulatú”. Más: „A legrondább csirkefogók azok, akik a tintatartóból szédítik a világot”, stb. Mindez még durrog, de már nem sebez. A forradalom után az aufkläristák némelyike már libabőrösen félt a demokráciától, a népuralomtól, amely a despoták uralmát követi. Voltaire – mint Diderot, mint később Tocqueville – féltette a szabadságot az egyenlőségtől…

10/120. Éjjel Voltaire. A XVII. Század, a polgárháborúk. Gyilkoltak, vallási jelszavakkal, csak hogy gyilkolhassanak és rabolhassanak. Mint ma. Mint holnap, örökké.

Whitmann, W. /1819 – 1892/

7/6. Huxley…az angol költőkről beszél, akiknek költészetében „inner weather” , belső időjárás van…Whitmann verseiben van ilyen „belső időjárás”: süt a nap, bőg a szélvihar és havazik a verssorok között…

7/85. Whitmann előszava a verseihez: „Áradó hadarás, közbül egy ősember elfogulatlan tárulkozása: „The spirit receives from the body as much as it gives to the body” A vad költő ugyanazt gyanítja, amit Szabó Lőrinc, a poeta doctus tapogat a rutinosan-kétségbeesett halál-szonettekben.

9/14. Whitmann. Százhúsz év előtt saját pénzén kiadja a Leaves of Grass első eresztését. És megszólal Amerika. Mintha Caliban szólalna meg, barbár boldogsággal. Az óceánok, a folyók, a sivatagok, a szutykos városok, nyüzsgő termeszbolyok. Az emberek. Megszólal egy földrész. És megszólal a földrész gyermeke, a homo americanus. Önkívületben üvölti, mint József Attila, hogy „itt van”. 1856-ban, süket magányban gőgösen meghirdeti, hogy megszólalt „az első bennszülött fehér amerikai”…Ötven éven át „ugyanazt” a verset írja, és provincialitás, nemzeti sallang nélkül szólaltja meg Amerikát.

12/237. Whitman verseiből zúg Amerika, a másik, tehát nem a levantei bevándoroltak kispolgári perzsavására, hanem az ősi, a komor, az emberi. „A Democracy, ma femme…” - írta, s talán ötven, hetven év előtt így is érezhetett egy amerikai költő. Ma nem érezheti ezt a vonzódást. A demokrácia eltorzult…ez a profitées kis bugris korrupt demokráciája. Ezt a demokráciát nem érzem „ma femme”-nak. Nem is venném el. Vacsorára sem hívom.

Szép a férfi teste, és szent a nő teste,

Nem számít, hogy kié, mégis szent…

Valamelyik bevándorlóé, akit éppen most raktak ki a kikötőparton,

Mindegyikük épp oly joggal tartozik ide…

A villamos testet éneklem ford: Szabó Lőrinc

A Naplók jegyzéke

1. 1943-1944, Révai, Budapest, 1945. p:505

2. Föld, föld! Emlékezések, Vörösvári, Toronto, 1972. p:312

3. 1945-1957, Occidental Press, Washington, 1968. p:302

4. Ami a Naplóból kimaradt, 1945-1946, Vörösvári, 1992. p:335

5. Ami a Naplóból kimaradt, 1947, Vörösvári, 1993. p:285

6. Ami a Naplóból kimaradt, 1948, Vörösvári, 1998. p:248

7. 1958-1967, Az író kiadása, Roma, 1968. p:216

8. 1968-1975, Vörösvári, 1976. p:328

9. 1976-1983, Griff, München, 1985. p:189

10. 1984-1989, Vörösvári, 1997. p:173

11. Ami a Naplóból kimaradt, 1950-1951-1952, Vörösvári, 2001. p:340

12. Ami a Naplóból kimaradt, 1953-1954-1955, Vörösvári, 2003. p:301