Osvát kánonmentes szerzői a Nyugatban
Antológia
Tartalom
Bevezetés
Kovács Mária vers, novella, tanulmány, méltatás, összesen 13
Álgya Zoltán 3 vers
Barcsai Fehér Géza 3 vers + 1 a Napkeletből
Boda József 1 vers
Debreczeny Lili 2 vers + 1 a Napkeletből
Koldus Bálint 2 vers
Marschalko Lia 4 vers + méltatás
Páll Rózsa 2 vers + méltatás
Sonkoly Béla 2 vers
Akiről könyvtárnyit írtak 9 vers
Bevezetés
A Nyugat-ról már a piaristáknál, egy lelkes magyar-tanárnőtől hallottam. 1960 tájékán – megszabadulva az egyetemi tanulmányok terhétől - elmentem a Széchényi Könyvtárba. Még a Nemzeti Múzeum épületében volt. Kikértem egy kötet Nyugatot. Úgy vettem a kezembe, mint valami ereklyét. A 70-es évek elején az antikváriumokban nagy volt a kínálat bekötött évfolyamokból és egyedi példányokból is. 1960-as könyvkatalógusom szerint az első megvásárolt kötet 1925. 18-24, időpont: 1970, ára 60.- Ft. Mire a Nyugat, 24 lapszám híján, könyves-polcomra került, a hálón is olvashatóvá vált. A Magyar Csillag valamennyi számát sikerült megszerezni. Az egyedi lapszámokat – néhány kivétellel – magam kötöttem be.
A folyóirat vásárlásával egyidejűleg a Nyugatról szóló irodalmat is gyűjtöttem. A Nyugat-repertórium gyakori olvasmányom lett. Tudtam arról, hogy
Osvát
...az ismeretlenek felfedezésében túlzásokba esett. Olyanokat is közölt, akik ismeretlenek maradtak. Egy papírszeletre írtam egy névsort /Álgya, Barcsai, Kovács Mária…/ és a repertóriumba illesztettem. Most kerültek elő.
Az antológiába azoknak a műveit – esetenként a szerzők méltatását is - vettem fel, akik nincsenek benne az amúgy elég tágasra vett 1994-es Irodalmi lexikon-ban. Ebbe a fejezetbe főleg verseket válogattam.
1920 – 29 között tömegesen jelentek meg kánonmentes költők, írók. A Nyugat-repertórium és az 1994-es lexikon segítségével a gyűjtöttem ebből a korszakból: verssel jelentkeztek 30-an, prózával 22-en. Ezekből válogatok. Néhányan a Nyugaton kívül a Napkeletben is megjelentek. Kovács Mária és Debreczeni Lili verseit előszeretettel veszik fel verseket tartalmazó honlapok.
Az utolsó fejezetben szereplő költő is ebben az időben indult. Ő viszont nem maradt ismeretlen.
Ilyen tárgyú antológia tudtommal eddig nem jelent meg.
* * *
A hálóról:
A NYUGAT PERIÓDUSAI
…Tudvalévő, hogy Osvát a 20-as években valósággal lángolt a felfedező kedvtől. Barcsa Fehér Gézától Koldus Bálintig hosszú jegyzékre való névsort gereblyézhet össze magának az olvasó azokból, akikről ma már csak a legnagyobb nehézségek árán tudhat meg valamit. Osvát örömmel közölte őket… magyar-irodalom.elte.hu B.G. Az idézetet megtaláltam Kenyeres Zoltán Tanulmányok a Nyugat koráról /2001/ kötetének 47. oldalán/
….a ma már filológusok által is kevéssé ismert Rozványi Vilmos, Jászay-Horváth Elemér, Marschalkó Lia, Álgya Zotán, Kovács Mária, Páll Rózsa és Sonkoly Béla művei is megjelentek.
* * *
Kovács Mária
B. G. A szerzőket névsorban veszem sorra. Kovács Mária kivétel, mert a Nyugatban közölt írásainak száma és a vele foglalkozó irodalom is kivételesen nagy. Verseken kívül elbeszélés, tanulmány és egyfelvonásos dráma is megjelent tőle. A Nyugat méltatást közölt verseiről. Osváton kívül Füst Milán-nal is kapcsolatban volt. Bálint György írta verseiről: „Mind őszinték és majdnem mind szépek. Költő írta őket.”
Versei a Nyugat-on kívül másutt is megtalálhatók, legtöbb a csicsada-honlapon.
Első verse 1920-ban jelent meg, Bálint György méltatása 1930-ban. Ezután a Nyugat és a Magyar Csillag is – hallgat róla. 1923. 4. számban 5 verse található. Az 1923. 11-12. Osvát-emlékszám-ban a költőnő verse is olvasható, Szabó Lőrinc és Erdélyi József után.
A Füst-levélhez csatolt szövegben olvasható: ”egyetlen kötete 1929-ben jelent meg Éjszakák címmel a szerző kiadásában”.
A Nyugatból vett szövegek időrendben következnek.
A Nyugat-ban megjelent művei, a mutató szerint. A kiemelt, fett betűs címek a válogatásomban találhatók. A címek betűrendben.
Kovács Mária: A házasság "válsága"
Kovács Mária: A könny
Kovács Mária: A világosság arca előtt
Kovács Mária: Anyaság
Kovács Mária: Apám cigánylelke: 1.
Kovács Mária: Apám cigánylelke: 2.
Kovács Mária: Asszonyok
Kovács Mária: Az „Éjszakák"-ból
1925. 8-9
Kovács Mária: Borulás
Kovács Mária: Diadal
Kovács Mária: Egy ölelésből
Kovács Mária: Éjszakák: 1.
1924. 13 - 14
Kovács Mária: Éjszakák: 2.
Kovács Mária: Éjszakák: 3.
Kovács Mária: Éjszakák: 4.
Kovács Mária: Éjszakák: 5.
Kovács Mária: Éjszakák: 6.
Kovács Mária: Éjszakák: 7.
Kovács Mária: Éjszakák: I.
1924. 21 - 22
Kovács Mária: Éjszakák: II.
Kovács Mária: Élet vagy halál?
Kovács Mária: Estére
/dráma egy felvonásban/
Kovács Mária: Fátum
Kovács Mária: Feddő ének
Kovács Mária: Ha követsz…
Kovács Mária: Halottak napja
Kovács Mária: Hová?
Kovács Mária: Ijesztő séta régjárt útsoron
Kovács Mária: Kincs
Kovács Mária: Köszönt a bánat
Kovács Mária: Kürt szava
Kovács Mária: Látogatás
Kovács Mária: Mindent elveszek tőled
Kovács Mária: Néma perc elégiája
Kovács Mária: Ojtogató dal
Kovács Mária: Panasz
Kovács Mária: Piros kendő
Kovács Mária: Szobor szíve-vére
Kovács Mária: Szolgák szolgája
Kovács Mária: űznétek el!
Kovács Mária: Ünnep
Kovács Mária: Vers
Kovács Mária: Virágos csapat
Kovács Mária: Visszanézek…
Mélységes bokor, épület, valahonnét szívem
szívéből úszó.
Álomból-e? valóság? bánatok síratlan méhéből? Talán…
Nem, sohase híttam…
Óh megbocsássam-e… Hogy fölmerült mégis
szívemnek szíve aludt humuszából.
Így,
szinetlen fénye-hullongva, tudatlan és ámulatlanul
libeghet föl bánya-mélyből kedves, bizonytalan lámpa
dróttal fogózva lihegő mellen.
S míg lenn gyilkoló rémek pokla zúg –
ő föllibeg – hunyorog – s körül se néz.
Zarándok lépked így zajtalan tűnve sívó
fövenyen.
Távol napsütte por pihéző füstjén keresztje érzik
– fekete árnya sunyít mögötte –
s csöndes pillája lám mosoly is, nem is.
Így – busma szolgáló ácsorog éjfélkor
halottas-háznak alig nyílt gyászos kapujában
sötét félfához dűlve csak szundít
– pedig ravatalon a halott révedez: éljen-e? haljon?…
A könny jöhet csak így takaratlan
bánatmezőkről,
így amint megcsüng s nehéz pillámat fogva vérzi,
hogy rádermedjen; majd bélyeg és örök hitvallás talán.
…Dehogy! – Leszédül íme – (én árvám…)
s csak puszta földre hull.
Óh megbocsássam-e?…
„hittam” olvasható az eredeti Nyugat-számban is. Hasonló a „fénye-hullongva” „tünve sívó”, „napsütte”, „busma szolgáló” A gépnek sem tetszik!
baloghpet.blogsopt.com idézi a következő verset, amit a Nyugat-online-ről vettem le:
Nyugat 1921. 9. számban is olvasható
Úgy. Vígan barangolj csak akárhol, másutt
s hozsannás misékkel örömöknek áldozz.
Ez kell nekem. Ez kell, hogy kigyúljon
az elhagyatott ház. Ez, hogy hiába várjalak,
Hogy az orcám a szégyentől lángba boruljon.
Igaz. Megaláztatás kell a kényeskedőnek.
Hogy ha várlak, ne jöjj. Hogy búsan érezzem
mint suhan a perc tova hiába -
mindhiába. Ez kell! - a pálmát kettéroppantani,
a gőg lelketlen papnőjét meggyalázni.
Bánat viperái közé hajítani
a megsebzett kígyót. Ez a viaskodás
hogy magamra ismerjek s homlokom
a kietlen földet súrolja és hajam a földön
ússzon utánam akár a sötétség.
Úgy. Ez kell. Bánat és gyötrődés. Hiába.
Hogy sóváran, reszketve lesbe álljak,
a függöny mögött moccanni se merjek,
vakuljak meg, hogy kívüled mást ne lássak -
és mindenre süket legyek csak a te lépteid halljam.
Nyugat 1921. 24. szám
(Történik: Kr. e. II. évezredben, Kínában)
B.G. A viszonylag hosszú elbeszélésnek csak a kezdő és befejező sorait közlöm. Ennyi is elég annak megállapításához, hogy Kovács Mária versei valamivel jobbak, mint prózája. A kövér betűket én jelöltem.
* * *
Ho, a csillagász magasba tartotta bambuszecsetjét, egy tarka rongyocskával megtisztogatta, aztán óvatosan letéve, még egyszer körülnézte munkáját. Majd két karját keresztbe fonva szűk mellén, lassú léptekkel kisétált a tudományok közül.
Végig csoszogott a köves udvaron és elhessentette a hamuszínű kakast, mikor az bizalmaskodva a gyomrának ugrott és a nyakából alácsüngő gyöngysort vágta sárga csőrével.
A sima és tarka kőkockákkal kirakott út egy repkénnyel ölelt mellvédhez vezetett, mely sziklába vágva, csak az udvar felől volt alacsony. Kívülről nézve több méter magas fal, mint egy óriási lepel kifeszítve a Sárga-folyó legnépesebb városa felett, kiáltó nagy betűkkel hirdetve mindeneknek Iao-császár tettét, aki egykor pusztító ártól mentette meg a vidéket, levezetvén a vizeket nagyszerű csatornáin.
Ho a mellvédre könyökölt. És míg körülnézett a nyüzsgő város és a tavaszi színekben pompázó vidék felett, tekintetében meghatott nyugtalanság parázslott és szemeit a pazarul szikrázó nap felé emelte.
Káprázott, könnyezett és mikor elfordult, táncoló piros karikákon keresztül meglátta az alsó udvarban Hi-t, tudós társát, aki ma, éppen ma, nem jelent meg a toronyban és ecsetje piszkosan, festékbe száradtan hevert.
Sietve lement hozzá.
Hi kissé zavartan köszöntötte, bűnének tudatában állván fel a kaméliabokor mellől, amely köré éppen friss földet gyömöszölt.
Ho szemrehányóan bólogatott.
- A toronyban kietlen csönd van és Hi írásai félben maradtak. Dicséretes kötelességét elhanyagolja piros virágaiért és pirkadás óta fecsegő madarait eteti és a piszkot kotorja alóluk.
Hi lehajtott fővel a földet veregette térdeiről.
- Az ég, mely most kéken ragyog, mintha nem törődne az emberi könnyelműséggel, nemsokára elsötétül és mire az érctányér megcsendül az őrházakban - megvakul a nap. És vajon mikor az ég ragyog, ne törődjünk vele? Hogy mikor elsötétül, összeszoruljon a szív és bűneit bánja? Nem. A jóval törődnünk kell akkor is, mikor megvan. Az áldást pedig szolgálni kell.
Hi még mindig hallgatott, száját összeszorította, nehogy ellentmondjon a tiszteletreméltón kopasz Ho intelmeinek, amelyeknek általában igazuk lehetett, de ő most igyekezett súlyukat lelkéről elhárítani.
Mit tett ő? Az ember ha serény és igaz, mindenképp hasznára lehet a természetnek és az ég örömét lelhette a lelkes munkában, ami őt pirkadás óta elfoglalta.
Egy darab puszta földet kertté varázsolt. És a kert közepén csinos hajlékot épített, melybe nemsokára jegyesét hozza. Igen, ahol eddig csak a homokot szórta a szél és egy barlangtorok ásított, ott tűzhelyet rakott egy emberpár boldogságának, otthont az erénynek és az erkölcsösségnek, a tisztaságnak és jó polgáriasságnak. Ezt nem róhatja fel bűnül az ég.
……….
Hi azonban - szintén megfeledkezve még egy pillanatra alattvalóságról és engedelmességről, megrázta üstökét, majd heves fiatalságában nem nézve se bírót, se törvényt, se föveget és ezeréves bölcsességeket - elvakultan, előrerontva őrei közül, felemelt karokkal végigrohant az utcán, a császári palota kapujához.
Csak azért, hogy: "Ó császár, ég fia, Hi nem volt rosszabb azon a súlyos napon más embernél. Hi lelke a naphoz emelkedett."
Visszahurcolták.
Az utcán valaki ráköpött. Aztán nótázást hallott.
Közben megérkezett a császár szava.
Ho meghajolt és Hi megtört előtte.
Mint mindenben, úgy az ítélkezésben is ő a legkiválóbb és legfőbb.
És most Hi ifjúságát pillanatok alatt összezsugorította a halál szellője, bár még egyszer Li-re gondolt és a kinn ragyogó tavaszra.
Úgy, mint egykor, hevességét most is engedelmesen hozzászelídítette Ho kimért utakon haladó bölcsességéhez és hetednapra, mikor már új csillagászok tudóskodtak a toronyban - két lenyisszantott sárga fejecske véresen és engedelmesen gurungált a porban.
A nap felhők mögé bújt és aznap nem sütött ki, de a rizsföldek sokat ígérőn ringatóztak és a nyájak békésen legeltek a borulásban.
Nyugat 1922. 2. szám
Az éjszaka rossz keresztjére
fölszögeztettem
és szétszaggatott ajkaim rongyait megfestette az epe.
Miért?
Megváltani jöttem és elhoztam nékik az én
Istenemet
és az én Istenemnek fegyvereit, tüzeit és ragyogó Igéit.
A halottak szemeit fölcsókolni jöttem
s hogy az elesetteket és bénákat járni tanítsam
és a föld mívelőit magot vetni
a rothadó szemétrakásokat fölgyújtani
és az én Atyámnak tüzeibe olvasztani
a királyok törvényeit.
A lélek nevében keresztelni jöttem a
pogányokat
és küldetésem itt az éjszaka rossz keresztjén
elvégeztetett.
Nyugat 1923. 4. szám
Nem hihetem, hogy ez legyen a
tavasz-nyitotta útsor
amelyen jártunk rég, váll-váll mellett
magunk is két összeboruló gyönyörű lomb
táncos napsugarak fényességében.
Hogy hihetném! - hiszen itt nem maradt
semmi, ami úgy fölmelengesse szívünk
- hiába ösmerős minden - hiába - mindenek arca megváltozott
mint vigasztalan gyötrődő betegé
akinek ajkát a kór fekéllyel verte ki
akinek haja már szennyes, csapzott csomó
testének ifjú illata rothadás bűze lett
s csontig mart ujja egy mozdulása átok
utolsó erejében.
De nézd! fogaim összeszorítva viszem magam
tova a rögökön
ha vérünk serked is - és jönnöd kell a bozóton velem
a fekete tanyák kietlen során
a hídon mely alatt bomlott testével hömpölyög az idő
menekülnünk kell és emlékeznünk nem szabad
a régjárt, tavasz-bontotta sorra, a pusztulásra sem
hogy más tisztáson sátrat verhessünk
és gyógyíthassunk egymásért lobogó véres lelkeink.
Osvát Ernőnek
Fölsebezhettük munkába szálló szent
kezünk,
de nem szántottunk föl még minden mezőket.
Elzsibbadhatott bár két kemény karunk, de
jó magvainkkal
nem szórhattuk be még mind a földeket.
Vér szállhatott fényes szemünkre, de
álomra nem csukhatjuk őket,
mert várnak még irdatlan határok és messzi világok
tengerek várnak futó gályákra és rakott hajókra néma kikötők.
És dobogó seregek terhére várnak még
végtelen utak,
míg járunk lobogó szívvel az élet után
hálánkkal, hogy vérünkben istenünk vére és lelkünkben lelke szól
s nyugvó álmán teremtve teremt,
és meg nem pihenhet munkába szállott szent kezünk.
Nagyon igyekezhetett. Képei nem rosszak. A bíztatásra a mester még 6 évig élt.
Nyugat 1924. 21-22. szám
Éjszakák 1.-3 és a 6. a „csicsada” honlapon is. A 6-ot onnan vettem
Hegedűk sikoltottak hozzád
s a hangok hímes uszálya végigsodorgatta lépcsőid márványát
és hódoló seregek csodálták elérhetetlen aranyaidat.
Orgonák zúgták panaszaikat hozzád
és zsolozsmás követeik, mint összebújt nyáj felleges tájakon
megkerülgették felséges kegyeid.
És útra kél feléd hányszor az ének!
bús, megvert szívek sirámos éneke
s elátkozott lelkek borús mély kórusa.
És tilinkó danája kankalinos réten
ha édesbús szerelmét ríjja a pásztor
sóhaja báránykáit küldve úratyja egy jó szaváért.
De megállok én előtted szótlanul az éjszakában.
Virrasztó két szememben megmutatom az
életem néked
s hollószárnyakkal verdesi trónusod köveit a vád.
Nyugat 1924. 13-14. szám
Nagy forró indulattal lerázom magamról
dermesztő álom súlyát
mindennapok raboskodásainak húsomba vájódó köteleit szétszaggatom
s ha kell, kettéroppantom én a szálfát, mi utamra hajol.
Sóvár kiáltásaim főlém-boruló irdatlan
éjszakába kergetem,
ha föltéptem az ajtókat
és sohase látott utakon úgy futok loholok feléd
csillagos mezőid felé.
De hajh, lassúdnak az én forró lépteim
és fogynak az én ujjongó, sóvár kiáltásaim,
mert egyre csak messze vagy, mint szivárványok hídja.
A vége egész jó.
Nyugat 1924. 13-14. szám
Pusztából futó szél vagy? Bűn?...
Megdicsőülés?...
Hangom akár a lázban fetrengő hangja szomjú
s az ajkam elfehéredik a kívánságtól hogy szólj.
Árnyékos szemein szelíd borúval nyugszik a
kedvesem, nézd
s mélységes álom táplálja magzatom virágéletét.
Pihennek ők miként a föld madarai pihennek s a lombok a ház előtt.
Neszre vigyázva így suttogó szóval hajolok
feléd.
Ki vagy? Pusztából futó éjszakai szellő?
Bűn? Megdicsőülés? csodákat valóra váltva
égető kérdésekre felelve miket még anyám
méhéből hurcoltam tova
mik véremen élnek és szíják életem bíboros jussát
és ott szunnyadoz népük már magzatom tiszta ereiben.
A pihenő csöndön át hallom én szavad. De nem tudom ki vagy.
…… / a 4, 5 verset elhagytam/
Éjszakák 6 csicsada.freeblog.hu/
Járok-kelek én koldusan, vakon, mert se
magamat se őket nem találom.
Fekete lepel a párom aranyszemén, fekete rózsák alatt én fiam ragyogó teste
s magamon elhagyatottság sötét, özvegyi gyásza.
Mert hol maradtál te csillagos
éjszakámból?
Hiszen az égalja már dereng amarra
napkeltén örül föld jó mívelője
harangok járnak napisten felé
s szitokkal meri már vödrét a szolga.
De hová nyissam én szemeim kapuját?
Napjöttén hogyan örüljek gyászos sötétnek?
S szorgosságomhoz lelket hol keressek -
amikor járok én vakon és koldusan, özvegyi gyásszal
Nyugat 1924. 13-14. szám
Távoli csillag fénye suhan és új kelyhet
nyit a tulipán
megmoccan a pók ablakkeresztre kötözött hálója szélén.
Gerenda rostján perceg a féreg, felszüköl
az eb küszöböm előtt
hogy kattan a závár és táncot kopognak láthatatlan lábak.
Homlokomra hull a suhanó fény fehér virága
fölemelt homlokomra, ölemre s ölembe ejtett két kezemre.
Így virrasztok én virrasztva enyéim fölött
némán
míg messzi világok égnek szemeim parazsán
és várlak
szú percenésén, fény suhanásán, élet mozdulásán.
S hogy szemtől-szembe láthassam
láthatatlan orcád
föléjük borulok én és elmerülve nézem hasonlatos vonásaikat.
Nyugat 1925. 8-9. szám
Ellenség vagy
ha diadalmas ragyogásoddal
átléped e szegényes háznak küszöbét
ha megcsörrented mennyei ékességednek kösöntyűit előttem
s királyi kezeid kinyújtod vértelen kezeim felé.
Ha gondok
barázdálta homlokom hűs újjaiddal érinted
és belélegzed elfojtott zokogásom édes melegét.
Ha megmutogatod
kincsekkel roskadó palotáid
és elcsigázott testemen foldott rongyaimat
ha megmutogatod arannyal vert igazságaid
és a halálnak nyugalmat adó magányosságával kecsegtetsz.
Ellenség vagy
akkor
mint a tűz, a víz, a fellegeket sodró szél
mert le akarod szakítani ölelő két karom az ő vállaikról
és más mosoly virágába akarod temetni
rájuk tapadó két szemem
B. G. Éjszakák-ciklus
Kovács Mária kilenc + 1-részes ciklusa három Nyugat-számban jelent meg. 1924. 13 – 14: 1.- 7., 1924. 21-22: I., II. és 1925. 8-9: Az Éjszakákból címen.
Kezdőtől meglepően nagy mennyiség. Megírása is és megjelenése tekintetében is. Váltakozó versformák. Az éjszaka arra utalhat, hogy akkor gyötrődik, vágyakozik, társat keres. Dús képek, kozmikus elemek jellemzik a verseket. A teljes ciklusnak egy részét idéztem teljes terjedelemben. Mindegyik versnek kiemelem jellemző részeit:
1. messze csillagos mezőkön látlak
2. fölém boruló irdatlan éjszaka
egyre csak messze vagy
3. hallom én szavad. De nem tudom hol vagy
4. örök idő rab népe
félbehagyott boldogságaim
5. szívemben alszik a tűz, ami jöttödre világít
6. hol maradtál te csillagos éjszakámból?
járok én vakon és koldusan, özvegyi gyásszal.
7. és várlak…hogy szemtől-szembe láthassam láthatatlan orcád
I: … megállok én előtted szótlanul az éjszakában.
Virrasztó két szememben megmutatom az életem néked
II. nem szálltam én soha repesve dalos kedved felé,
amikor távol napsütött tájakról
égi örömök sarjú-illatát lengette szoknyája fodrán fürge szél.
Nem derül ki, kik azok az „ő vállaik”, akik miatt elutasítja az érkezőt. Nincs beteljesülés, csak gyötrelem.
Ködöt szaggat a tűz fehér szemekről
és leplet bont remegve az áhitozás
mig vért szí a vér fölserkedt szájról
és kacagó új fürtöket érlel a mámor.
De párás szemeidben, a lángok fakuló őszi
lombja mögött
jeltelen hantokat látok mikre még füzek se hajolnak
temetőket, holtakkal, akik beszakadt mellükre vették
a föld hideg göröngyét
Nyugat 1925. 8-9. szám
Mi várhatja ugyan szegény ember fiát
mikor oly tiszta derűt visz melled bimbójáról!
Fölvérzett, meleg szívedről.
Mi várhatja egykor szegény ember fiát
amikor gyermeki fényes szemekkel széttekint
és ámulva keresi kék fecskék útját messze fönt.
S ha reszkető kezed majd leszakad
férfi-kezéről
búcsúját lengeti távolból feléd
s fütyörészve viszi országutak porán
sorsának batyuját -
Mi várja majd? mi várhatja szegény ember fiát.
Nyugat 1926. 12. szám
A házasság természet-diktálta ősi törvény, később emberi intézmény, egy férfi, egy nő és a tőlük származó gyermekek együttélésére.
Az apa és anya együttélése adta meg annakidején a legjobb lehetőséget a gyermek fölnevelésére, tehát ebből az következik, hogy elsősorban a gyermeknek volt szüksége az apa és anya együttélésére, azoknak pedig csak annyira, amilyen erős volt bennük az utódról való gondoskodás akarata. A természetes házasság több gyermekkel az apa és anya egész életére is szólhatott. A természetes házasság adott viszonyok közt ideális életforma volt, apa és anya szabad, az ellátás és a gyermek fölnevelése aránylag könnyű és az ember még állati egészséggel, nyugalommal áldott és nem terhelt nosztalgiákkal, telhetetlen boldogságra vágyódással.
Ám az ember szaporodik és a családok együttéléséből népcsaládok, hordák alakulnak. Magasabb fejlődési fokon állnak, melyek az ember és utódainak biztonságát, jólétét akarják előmozdítani. Egyetemes jólétet? Nem, mert az emberből hiányzik az egyetemesség érzése. De ha ez hiányzik is, él benne a fajszeretet, majd mind erősebb fokon a párja és a gyermeke iránt való szeretete.
De mindenekfölött ott van az én, a való élet szerelme, az életfönntartás ösztöne. Amely ösztön az együttéléssel és a közösségből adódott viszonyokkal erősbödik.
……….
Nézzük anyáink baromi leigázottságát, a szellemi nevelés hiányát, minden friss hatástól való elzárását, kívánságainak, szexuális életének semmibevevését, szabadságának hiánya folytán erősbödő nosztalgiáit, a tépelődést és boldogtalanságra való hajlandóságot, szóval megnyomorított életéből fejlődő hisztériáját - amelyet átvitt úgy a fiú- mint a leánygyermekeire -, amely tehát tovább élt az utódokban. Mi történt akkor, ha a fiú az anya tulajdonságait örökölte nagyobb részben, mi, ha férfiszabadságában zilált lélekkel állt, vagy ha egy leány az apa tulajdonságait örökölte, mit csinál az férfi-bátorsággal és energiával ismét megnyomorított asszony-életében?
Elég az, hogy szabadéletű anyáink különb ivadékot hoztak volna.
Azt hiszem, ezek a múltból hozzánk ágazó bajok forrásai. De most mi az akut válság? Az okok? Mi és ki mozgatja az intézmény pilléreit?
1. Komplikált életünkből származó komplikált viszonyaink, bajainkból származó újabb bajaink, egyre hevesebbé váló létharc legközelebbi embertársunkkal szemben is (talán még inkább) tehát a kétségbeesett életszerelem túltengése, úgy, hogy a ma körülményei között csak ritka kiválasztottak fölülemelkedni, vagy megalkudni tudók számára elviselhető az együttélés.
2. A nő fölszabadulása, életének új irányokba terelődése. A dolgozó nőtömeg új életformát keres. Mert, már az Írás szerint, nem lehet egyszerre két urat szolgálni. A dolgozó nő pedig három urat szolgál egyszerre. Ezek: A külső (fizikai vagy intellektuel) munka; a gyermek (szülés, nevelés); a háztartás. Ha minden kötelességének eleget akar tenni, úgy jól-rosszul fog eleget tenni, silány eredménnyel minden irányban.
……..
3. Az állati, egészséges szerelmet, amelynek értelme a gyermek, fölváltotta a szerelem kultusza - a szerelem élvezet lett - szeretkezés. A törvényes házasság a férfi szexuális szabadságát biztosította, a nő részére pedig teljes tilalmat állapított meg úgy a házasság előtt, mint a házasság ideje alatt. Ez a tilalom mindenesetre erős oka annak, hogy a szerelem szeretkezéssé aljasult, vagy ha úgy tetszik, kultusszá nőtt, annyira, hogy a mai ember már beteges érzékenységgel ragaszkodik egy választott párjához, vagy ugyanolyan beteges mohósággal veti magát egyik szeretkezésből a másikba. Az, hogy a nő legtöbb esetben szabadságát így értelmezi és szabad szeretkezéssel kezdi, nem a ma bűne, de egyik főoka a házasság mai tragédiájának. Azt hiszem, átmeneti oka. Aki ma mohón és oktalanul veti rá magát a szabadságra, az, mihelyst természetesnek veszi azt, alábbhagy majd mohóságával is.
4. Míg az ősi és a törvénnyé lett házasság mindenek fölött a gyermek védelmét szolgálta, a gyermek fölnevelése volt a rendeltetése, a mai házasság nem, vagy alig, ha igen, úgy csak ritka esetben tesz vagy tehet eleget eredeti rendeltetésének. Ok: a társadalmi és gazdasági viszonyokból következő mindinkább elfajuló életharc. Az életharc súlyosbodásából következik a gyermek fölnevelésének nehézsége, sok esetben lehetetlensége, a nevelés tartama kitolódik, amivel a szülők élete visszahatásként súlyosodik. Gyakori az elhatározott gyermektelenség. Elítéljük? Két élet megnyomorítása és egy satnya emberpéldány világra hozása kívánatos? Még gyakoribb az egy gyermek. Jelszó: Inkább egyet jól fölnevelni, mint többet rosszul…
Azt hiszem, a természetes, szabad házasság az, amely legközelebb áll hozzánk (a törvény megszűnésével megszűnnek az előítéletek és az előítéletekkel sok, már egészen belső tulajdonságokká vált hamis erkölcs) és nem a szabad szerelem, amely, ha megvalósulna, adott viszonyaink és belső tulajdonságaink mellett csak szabad-szeretkezés lenne, - tehát szabad együttélés, - azonban, némi csúfolódással szólva, - ez sem lesz egyhamar fájdalommentes házasság. A szabad házasság fölbontása is fájdalommal jár majd akár az egyik félre, akár mindkettőre. A fönnálló társadalmi renddel és gazdasági viszonyokkal súlyosbítva pedig alig lesz különb, és a gyermek helyzete is alig valamivel javul a természetes házasságban. Mi következik ebből? Az az igazság, hogy amikor az egész test beteg, nem elég, ha a kisujjunkat bekötjük és a hüvelykujjunkat levágjuk. Egész civilizációnk problémákkal terhelt, hívságos dolog, ha az egyiket igyekszünk dűlőre juttatni, miközben a többi, ha inogva is, de marad.
A nő felszabadulása nagyrészt fölidézi a házasság válságát, de nem oldhatja meg, amint a szabad- házasság sem oldhatja meg teljesen a többi külső és belső probléma megoldása nélkül.
Egyelőre csak annyit remélhetünk, hogy a dolgozó nőtömegek haladása erős lendülettel sietteti a fejlődést, mert a tudatlan és zárt életet élő nő kerékkötője volt minden haladásnak.
Nyugat 1930. 4. szám IRODALMI FIGYELŐ
Bálint György: Kovács Mária versei: Éjszakák
Kovács Mária verskötete nem könnyű olvasmány. A versekben nincs expresszív száguldás és pillanatok alatt ható dinamika. Ezek a versek lassan érlelődtek meg, hosszú, álmatlan éjszakák alatt. Fájdalmasan kibányászott gondolat, és érzés-ércek nehéz tömbökké kovácsolódtak. Kissé formátlanok a tömbök, de anyaguk fényes, kemény érc.
Néha pedig hosszú, kanyargós, göröngyös sorokon kell végigmenni, szakadékot átugrani. Fárasztó út. Vannak ilyen meredek, szerpentines strófák:
Kezeim elhamvadt, lekonyult zászlója
búcsúz felétek álom és üdvösség!
Harcos virrasztások, mámoros mindenhit
kigyulladt, orkánnal hajtó táltos-kocsija
búcsúz felétek és feléd, minden titkok
glóriás, ittas, nagy hóhéra: erő!
De ha akadnak is ilyen nem szerencsés, rendszertelenül zsúfolt képanyagú strófák, nem szabad elcsüggedni, mert sok igaz szépséget lehet kibontani Kovács Mária verseiből. Megérezni az éjszakákat, a hosszú éjszakák csendjét, amikor a tágra nyitott szemek befelé néztek. Meg kell hökkeni ilyen sorok kivédhetetlen erejű kalapácsütéseitől:
Miért járnál fölemelt fővel
mikor te utadat lesütött szemmel is megtalálod
És miért lennél te vidám, fehér bárány,
mikor patkányok és sunyi ordasok is vannak.
Ez a költőnő soha nem ír le olyan mondatot, ami ne volna igaz. Soha nem tud és nem is akar mást adni, mint saját magát. (Ez a becsületesség lírai költőknél ma aránylag ritka.) Százszázalékos önreveláció: ez nehéz feladat. És még nehezebb megtalálni önmagunk összefoglalását leegyszerűsített vonalakkal és nagy síkokkal. Nehéz a sok, torlódó kép helyett egyetlen egyet adni, ami a legkevesebb szóval a legtöbbet fejezi ki. Nehéz, de Kovács Mária sok verse tanúskodik arról, hogy egyre sűrűbben sikerül neki is.
Például legszebb versének első és utolsó sorai:
Itt vagyok még
Ha szólasz hát még hallom
Itt állok még
az ébenfok fekete szélén.
s ha szólasz még hallom.
Mert még visszalátok.
Mert megállottam.
Mert még itt vagyok...
Sok ilyen bensőségesen tiszta verset vagy versrészt lehetne még idézni. Mind valami nagy nyugtalanságról szólnak, ami lassan a rezignációhoz vezet. Mind őszinték és majdnem mind szépek. Költő írta őket.
* * *
Füst Milán leveleiből, Új Forrás 2002. 5.szám
B. G. Füst saját magáról ír: ”élete a világosság igénye”. A végén Kovács intelligenciájáról és kifejező-készségét dicséri és találkát kér.
Kovács Máriának
[Budapest, 1922. április vége]
Kedves jó Kisasszonyom!
Nagyon kedves levelét szívből köszönöm! Valamivel jobban vagyok. A
következőkre figyelmeztetem. Tudom, hogy mit tesz írónak lenni, ismerem a
csömört, az eredmények lehetőségét, a nyomort is, fiatalkoromban én is ezerszer
hasonlítottam össze a művész életét másfajta világokkal, tudom azt is, hogy
magyar írónak még nehezebb a sorsa, átmentem igen küzdelmes válságokon mit
említsek? Minden szónál, amelyet leírtam éreztem, hogy ez pedig elmúlik veled
együtt s ha megmarad? Millió könyvtár milliárd könyve között egy? S ha
nevezetesebb volna is? Nyomorogtál, nem éltél stb. (Elgondolhatja, hiszen ismeri
mindezt.) De ez mind gyerekesség kisasszony ami pedig nem gyerekesség:
belenyugodni a változhatatlanba s kedvvel végezni azt, ami adatott.
A munkát akadályozó gondolatokat az ördög küldi Kisasszony! s én már rég
nem figyelek az ilyesmire! Dolgozni! S miután ki van próbálva, hogy ha csömört
hozó is, ha nyomorba kergető is mégiscsak gondolkozni szeretek legjobban tehát
rajta! Mert nehogy két szék közé a földre essünk. Mert ami adva van, azon nem
lehet változtatni: s akkor aztán sem élet, sem munka tetszik tudni s ez még
nagyobb baj! Nem vagyok képes hinni, hogy Ön, ahogy mondja: nyárspolgári életet
képes volna élni, ezt csak úgy mondja, s hogy még mindig mondja, az
tapasztalatlanságát mutatja. Meg kell egyszer két hónapra próbálni, férjhez kell
menni egy lisztkereskedőhöz s megkóstolni micsoda élet az? Nagyon unatkoznék (s
ez volna a legkevesebb), s igen szomjúhozná a tartalomnak azt a látszatát,
amelyet a gondolkodás ad, de amelynél, kipróbáltam, nincs nagyobb tartalom annak
számára, aki gondolkodó-természet. (Ez a természet pedig adva van s nem kedvünk
szerint alakítható.)
Nem könnyű élet az ember sokat kínlódik, ha literátus egy kis pokol ez is
de hát legalább az a pokol, ahol már otthon vagyok, jól érzem magam, amelyhez
már hozzászoktam. Gondolkodni, vagyis megismerni talán a legnagyobb átok, de hát
a legnagyobb öröm is, ami embernek adatott. Megismerés: én e nélkül már élni sem
tudok, pedig semmire sem vezet, ugye de hát nékem a legszebb földi torna. Minden
nyugalomnál, egészségnél fontosabb. Ki van próbálva! (Röviden: az én életem a
világosság igénye.)
Egy kis prédikáció ne terheltessem vele túlságosan! Azért prédikálok, mert:
kár az energiákat ilyen meddő küzdelemre fordítani ebből úgy sem lehet semmi.
Bele kell nyugodni ebbe a fontos dologba s az energiákat munkára méltóztassék
fordítani. (Így gondolom.) Miután pedig még fiatal, s valószínűleg nem tud még
prózát írni, ami pedig ugyancsak nehéz dolog s jó pár év gyakorlat kell hozzá,
holott véleményem szerint az ilyen intelligencia s ilyen kifejező-képesség mint
az Öné éppen erre van teremtve, tehát rajta Kisasszony! Meg kell kezdeni a
stúdiumot. Keményen! Néhány év és Önből egy tudatos, nagy tehetségű művész
lehet, olyan, aki nagyobb tervek kivitelére is képes és, ami nékem fő:
gondolat-tartalmas tervek kivitelére! De hát akkor viszont ennek kell élni! S ha
az ember valaminek él, mégiscsak jobb, mintha a semmin rágódik!
Kezét csókolom! (Szeretettel!) Igaz barátja:
Füst Milán.
N. B. Persze szeretném személyesen is megismerni. Ha Pestre jön, adjon,
kérem, rá alkalmat. Ha valaki kísérője akadna s engem meglátogatni szíves volna,
igen megtisztelve érezném magam. Erzsébet-falvára mostanában nem mehetek ki,
mert rendkívül el vagyok foglalva s az egy egész napi kirándulás. Telefonon
délután 3 és 4 óra között beszélhetne velem.
Kézirat; PIM K. V. 4140/573/2.
Kovács Mária költőnő. 1920-tól publikált a Nyugatban.
Egyetlen kötete 1929-ben jelent meg Éjszakák címmel a szerző kiadásában.
(L.: Bálint György: Kovács Mária versei. Éjszakák; Nyugat 1930. 4. sz.
313-314. o.) A Füst-hagyatékban fennmaradt válaszlevelekből kiderül, hogy 1922
tavaszán Füst keresi a kapcsolatot: elküldi Kovács Máriának Az aranytál
(Bp., 1921, Athenaeum) című kisregényét. Ettől kezdve gyakori levélváltás indul
közöttük, ami néhány év szünet után a harmincas évek elején rövid ideig
felélénkül. (PIM K. V. 4140/381/1-14.) Ekkor készül el Kovács Mária Új fészek
című regényével, amelyet Füst (olvasatlanul) a Mikszáth-pályázat szervezőjének,
Dormándi Lászlónak is figyelmébe ajánl. (PIM K. V. 4766/108/1-2.) A regényt a
bírák, s utóbb Füst is szégyenletesen rossz munkának találták.
Álgya Zoltán
Nyugat 1920. 15-16. szám
Kőpamlagra dőlt,
Lábait tartották halk, szerény füvek
És muzsikáltak fénylő cincérek,
Könnyelműek.
Szálló madarak vetettek rája
Álomárnyékot:
Jöttek sietve álomzörejjel
Álomutak, álomfalvak,
Álomkutak álomvederrel.
Kitárult a mély álomtemplom
Templomozó álompapokkal,
Kik nézték csendben az álomüstöt
S áldoztak újfajta tömjénfüstöt.
Vitték őket tovább álomvalóságok,
Hullottak útjukra
Álomvirágok,
Valóvirágok,
Díszítve őket,
A sietőket,
Kik kiálmodták újra a Világot...
Szálló madarak vetettek rája
Álomárnyékot,
Befödte némán álomisten álomkegyelme
S áldozott álmodva az álomfiú,
Az álmok alélt fejedelme.
Babits Fekete országa magával-sodró. Ez a vers álmosító. Kiemelés: B.G.
…Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ….
Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám
A golyók még sziszegnek,
Égnek, égnek a hidak:
Folyók lettek a folyók.
A sárosak serege
Marja egymást keményen,
Hiába, olvad a hó.
Fekszünk a bús mezőben,
Ki-ki szépen rendjében,
Hull mellünkre az érem.
Könnyes anyánk elvárhat,
Golyó által nem járhat,
Sem tüzes szitkozódás.
Csendben nézünk az égre,
Fű növését hallgatván
S madarak muzsikáját.
Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám
Ott hol a Víz az Éggel összeér
És halk zenében összekapcsolódik,
Ott földi ének mindhiába hódít
Új szavakat a régi bölcsekért.
A láz piroslik, terjed a fekély,
Úgy kiszikkadt az újvilágnak medre
(Pamlagra nem hullt vashomlokú Detre)
S a szent seregnek száma mily csekély.
A földbe magvat mindhiába vetnek,
Az Égiek bűnös magunkra hagynak:
Nem adnak parancsot a fellegeknek.
A végítélet harci kürtje szól
S élén a véres, győzedelmes hadnak
Az Isten útján őseink haladnak
Barcsai- Fehér Géza
Netlexikon: Barcsai Fehér Géza, költő, született Debrecenben 1873. Verseskönyvei: Idegek játéka, Küzdelem. A nagyanyó versei nem a Nyugatból valók. A Napkeletben is jelent meg verse.
Barcsai- Fehér Géza: Nagyanyónak
sulihalo.hu/.../3740-nagymama-nagymamak-nagymama-versek
Nagyanyám, kedves, jó, szerető Nagyanyám!
Ha én most tenéked mindazt elmondhatnám,
Amit névnapodra szívemből kívánok,
Véget sem érnének a jókívánságok.
Tudom én, hogy hozzánk te mindig jó voltál,
Apámra, anyámra jó szívvel gondoltál.
Kis unokádat is szívedbe fogadtad,
Jó szóval, jó tettel mindég támogattad.
Hálából mindezért- tudod-, mit kívánok?
Áldja meg az Isten, a te nagy jóságod!
Éltessen az Isten, Nagyanyó sokáig!
Lássad nagyra nőni hálás unokáid!
Akár falvédőre is kerülhetne. B. G.
Barcsai – Fehér Géza: Nagymamának
Jó nagymama, tedd le ma
Fényes ókuládat!
Kérlek szépen hallogasd meg
A kis unokádat!
Eddig mindig te hoztál
Ajándékot, cukrot.
Kérlek, ma te fogadd el
Tőlem e kis csokrot.
Nem adhatok egyebet
Pár szerény virágnál.
De egy- egy jókívánság
Mindenik virágszál.
Általuk, jó nagyanyám,
Tehozzád én szólok.
Isten éltessen soká!
Légy vidám és boldog!
Ez is! Itt azért megállt Osvát, ezeket nem közölte.
Nyugat 1920. 7-8. szám
Irigy fenyők között vak erdő mélyén éltem,
Míg jött egy dalos ár és zúgva elsodort,
S mely rózsaszirmokat és szennyet váltva hord,
A víz sodort, sodort, míg a tengerhez értem.
Már testem jéghideg, kemény és sima volt,
Csak rajtett, mély erek tarkíták szürke vértem.
De bennük lelkem fájt; vihart epedtem, kértem,
Vihart, mely partra vet, hol ível messzi bolt.
S az orkán partra szórt, hol habvájt, hűs
gödörben
Elnézem a napot, a nagy, örök csodást,
Mely kél és száll nyugodt, felséges égi körben.
De jó pihenni így, nagy úttól elgyötörten,
Tükrözve hajnalpírt meg alkonyhervadást,
Hideg kő, mely ragyog és nem vágy semmi mást.
„A kő marad” a kavics halad
Nyugat 1920. 7-8. szám
A szirt előtt, a zúgó ár felett
Merengve szőtt nagy álomképeket:
Alkotni szobrot, kőmelódiát,
Szobrot, minőt nem látott a világ.
Viharban, éjben álljon szirtfokán
Sugárzó fényben, mint a büszke Pháros.
Kitárt kezében egy-egy sziklaváros,
Hajósnak messze, bűvös látomány.
Igy álljon mindég. - Mégis mintha menne
Hatalmas lábán a nagy végtelenbe,
Rab, törpe fajt ragadva tiszta mennybe.
De véső pattan. Ébred. Tudja már,
Az úr, a pápa tőle másra vár.
És álma széthull, mint köd, páravár.
Nyugat 1920. 7-8. szám
Oh, kékes szürke ég, elomló alkonyat,
Tornyok, csúcsok, tetők, hegyormok bágyadt bája,
Lassan tűnő folyó ködülte híd alatt,
Jégtáblák zizegő, zengő, bús, lassú nyája!
Oh, tán nem is való, csak álom ez a kép?!
Álom, - mely elbűvölt szemhéj alatt leperdül,
Míg zümmög egy bogár... csodás tavasz van épp'...
Távolnan birkanyáj tűnő kolompja zendül...
Csodás, ködlő világ, nem játék vagy
csupán...?!
Tán parton, víz felett tréfál meg bűvös álom...?!
Hisz' minden oly csodás ily bús nap alkonyán,
Hol egybe foly Tavasz, Tél, Életem, Halálom...
Napkelet, 1925. V. kötet. 441. oldal
Barcsai-Fehér Géza: Éjszakai fergeteg
Hajrá- vihogott, nevetett,
Pár sziklát vízbe vetett,
Aztán nekivágott,
Hogy beszaladja a fél világot…
…Pörget, zavar, üldöz, csirkét, szemetet.
Lám, lám szelídül már a hetyke legény,
Buckákat emelne a part fövényén,
Nem bírja. Leül. Dalt hall, - ez a vég.
Az Éjszakai tenger dalolt neki rég.
Egy játszi habon, mely a partra szaladt,
Lefeküdt, elaludt és halva maradt.
Boda József
Nyugat 1920. 1-2. szám
Bozontos koponyám mellemre csuklik
leszegetten,
Földhöz bakolt a csupa-jaj, szánom-bánom,
ki lendülni, repülni termettem.
Szemem a delelő nap pörkölte ki vakká.
Fülem süketre sírja mély-szavú bánat.
Nagy horgadásom kétség csépeli beteg szavakká.
Pedig épül lettem és célossá róttak
fájdalmak, sebek, vérhullások,
tettre izgatónak, nagy kiáltó szónak.
Szélbe harsogni meg se feszített
igazságot.
Teremtő hittel élő Istent semmiből kivájni
lendültem, de valaki elibém vágott.
S amint rimává köpte szűz álmom az érdek,
az új zsoltár átokká vetemült a számon.
(Siket ég, siket föld, siket emberek, ki ért meg?)
A szenvedés miértje kit mar ki egy
fekéllyé?
Látom vonulni népsorok enyésző útján a fajtám.
Ki érzi: élni nem puszta szeszély-é?
Kinek hazudik hite még igazat?
Ki tesz, művel jövőbe - nevető szemmel?
Ki fúr, ki farag, ki vet, ki arat?
Aggódó gondolat virraszt-e, tud-e még
csalogatni, hívni, elesett, eltiport népet?
- Vagy a céltalan fény a mécsnek is elég?
Dob-e ki új sarjat csak örömre fejlő,
meddő álmú méhe esett magyarságnak?
Keményre duzzad-é a tejtelen emlő?
Anyát szemel-é a férfiszem a nőben?
Apát-é az asszony az ölelgetőben,
kétség és kín között százszor is termően?
Lekopik-e egyszer szívünkről az érdek?
Tetté vált akarat pezsdül-e a kézben?
Nem aszik-e vénné már a pólyás féreg?*
S van-e célja: lenni, élni, tenni, marni,
lopva tovacsúszni, sarokkal tiporni
forrongó lelket közönnyel takarni?
Árva Don Quixotte-ok, a mi szívünk vére
nem meddő hullás-e; hasztalan pazarlás?
Tán kész az ítélet? A nagy pörnek vége?
Éltünk ezer évet; adódik-e holnap?
Szennyben, gyűlölségben, véres ököl láttán
ki tébolyodott, ki egyre latolgat?
Mit? Hol? Hogyan? Vaktán előre? Fontolóra?
---------------------------------------------------------
Éj van - és csönd - és rémület a csöndben...
- ...Várjunk az első kakasszóra?
Megállt a falon az óra!
Budapest, 1919 július 17.
*Az eredetiben polyásféreg olvasható.
Debreczeny Lili
Nemcsak a Nyugatban, hanem a Napkeletben is megjelent.
[Három évtized] Őszinteség, te éltető meleg forrása lelkem tépett tájainak: elfojtalak, Megfojtalak, magam, a két gyilkos kezemmel. Visszafojtalak a keserű nem lehet, a szigorú nem szabad kemény gátja mögé...
Nyugat 1921. 3. szám
A komolyság hallgatag rengetegében
Új lépés visszhangja kondul,
Belopózott s most valaki
Tépi a gallyakat orvul.
De konokul sóhajt a szél
S tűnődve hullnak a lombok,
A színük, mint a színacél.
De konokul sóhajt a szél!
Vidám tisztások s enyhe dombok
Felettetek csak könnyű tánccal
Siklik keresztül s hangja táncdal,
De itt a szél csak úgy sóhajt.
Komoly és úttalan homályon át
Kinyújtott, hangtalan kezek
Keresik egymást itt a szent berekben.
Kinyújtott, reszkető keze. -
- Meg kell találnom árkon-bokron, tüskesebbel,
Ezer kudarcon át, - mert elveszek!
Bozótot törnek s szívem is szakad,
Valaki jár itt, ég az arcom
Sóvár kezek, ha elmellőzik egymást
A lélekvesztő, néma harcon:
- Meg kell találnom őt fáradt szívemmel, meg kell
Tört büszkeséggel, át ezer kudarcon.
Remények hullnak, mint a korhadt ágak,
Fáradt kezünk, sebzett a szánk.
Meg kell találnom, rábízom a szélre
Bús sóhajom: sebzett a szánk!...
És sírva csókoljuk meg a komolyság fáját
Tövébe rogyva, mert e hely: hazánk.
Napkelet, 1925. 7. 249. /saját példány/
Júlia balladája
Ó, ha nekem is, mint egykor Júliának,
Szép haláljegyesem elibém jőne,
Amint mendegélnék a búzamezőre,
Elibém jőne, úgy, mint Júliának.
Ezt mondanám néki: jegyesem, jegyesem,
Vess be engem, kérlek, a földbe virágnak.
Bodor fehér felhőn, ha leereszkednék,
Szép gyöngén megfogna: lekaszálna engem,
Nem kellene többet búsulnom, szeretnem,
Csak lassan lehullnék, virágot se szednék,
Meg sem is kérdezném lekaszált füvektől:
Lesz-e a világ valamikor szebb még?
Arra hajolnék el, amerre a bánat,
Bánat után nyúló, lehanyatló testtel,
Rajtam a parancsolt, bús életkereszttel,
Neki esnék egy vén árok-menti fának.
Már csak annyit szólnék: szép haláljegyesem,
Szemem lecsukódnék, mint aki kifáradt.
Szép haláljegyesem, vedd a testem-lelkem,
Véremet csorgasd el puha barázdádba,
Hadd szívja a mező szomjasan magába,
Hagyj a vad füvek közt holtan elmerengnem,
Hadd nyíljak ki én is jövendő tavasszal,
Szép haláljegyesem, vess virágnak engem.
Nyugat 1932. 6. szám
Jönnek, jönnek végtelen sorban,
számlálhatatlan, féktelenül
csillognak, ahol napsütötte por van;
jönnek, megállnak, vért is isznak,
tódulnak fölfelé ez alvilági lények,
kik otthon vannak mindenütt,
alul, felül.
A földet ellepik: papíron, pénzen, aranyon
kábít a számuk
nyüzsögnek kézen, szájon és agyon;
befonnak szörnyű hálójukba minket,
vergődünk, hiába,
számolnunk kell:
egy, kettő, három,
sebes a szánk,
egy, kettő, kivonni, összeadni,
jaj
elvérzünk ennyi képtelen szabályon.
Egymáshoz adva: lényük változó,
egymásból vonva: lényük változó.
Egy: szerényen, vézna testtel lép előre,
keveset számít, búskodó az egy,
sápadt, átlátszó, árnyszerű a bőre.
Kettő: lehajtott fejjel, furcsa, kampós orral
sántítva jő, a lába gépcsavar,
különös alak, tervet tervre forral.
Három: fakó lepelben jő egy árny, a három,
- kétszer görbült a púpos, vézna háta, -
akiben lángolt s meghalt minden álom.
Négy: csupa szöglet, éles, bántó él ez ábra,
a mértan ő, kilencven fokra lép,
anyag, de súlytalan és egy a lába.
Öt: kis hordó teste víg és gömbölyű,
fején egy szarv, arcán szatír mosoly,
ugrál és habzsol, teste tárt ölű.
Hat: egy furcsa nyúlvány, mely potrohba görbül,
lábatlan testű, rút puhány a hat,
ki osztva sem marad ki már e körből.
Hét: ó kába szenvedély, regéknek száma,
csaló szerencse, álom-küldte hét,
hajlékonytestű, fátylas, ördögdáma.
Nyolc: csavarok, kulcsok, gyűrűk, kerge lánc,
se vége, se kezdet, ő a labirint,
beléfutsz s már többet semmit se látsz.
Kilenc: felül kerek ablakszem rád tekint
egy hosszú, pózna lábon, ő küldi léted
s vidám közönnyel nézi most megint.
Egymást szorozva: lényünk változó,
egymást elosztva: lényünk változó.
Kavarog körben, táncot jár a sor
amint haladnak,
a nullák arclárvája egybe foly;
mennek tovább,
talán a föld alá, hol forr a mély
és számuk számlál ezredéveket
hibátlan számsorban keresztül,
vagy fönt, a levegőtlen űrben,
ércszárnyuk tiszta hangja rezdül
és csillagpályát méreget.
Végpontok ők, a létnek titkai,
gonosz lidércek és angyalkarok,
kiket nem érthet véges ész;
borzasztó, vad, hideg dalok
akkordja szól szájukból, égi szó,
mely földi fülbe hullva
kegyetlen szépség, faggyal éget:
- «Istenfogalmak, halhatatlanok,
mi építjük fel romjaiból
a Mindenséget.»
Koldus Bálint
Koldus Bálint: A forrás éneke / Nyugat 1921. 2 és www.huszadikszazad.hu/
Forrásként
bugyogok föl a mélyből,
cseppekből vagyok én: millió cseppem
átlátszó, ragyogó ékkő.
Tükre vagyok sugárnak, tükre magamnak,
cseppnyi vizecskék tükre: folyékony kristály,
tiszta kis kavicsok szeretője: szelíd forrás.
Mindegy: szakadékok mélyébe hulltam-e én,
vagy erdők szélén folyok el
a vakító napra ragyogva.
Mindegy: hatalmas hajókat dobáltam,
vagy hajtom tiszta gyereknek malmát,
gyereknek könnyű malmát tiszta örömre
csöndes berkek, pázsitos partok alatt.
Nagy folyamok, harsogva, ha hívnak,
tengerek iszonyú mélye, ha rendül,
tudom: elveszek én az időben, a térben,
az éjben, a mélyben: tudom eltűnök én...
Ó, de ha voltam a Kezdettől, leszek a Végig,
nem pusztulhatok el sohasem: -
Vajon a messzi egek felhője, hegyek köde: nem víz -
vajon a zöldfüvű rétnek, a lombnak,
hajnali, alkonyi harmata, folyamok árja,
a harsogó tenger habos özöne: nem víz? -
- - - vajon a bús vándor, játszadozó gyermek,
kínzott, pörölyös munkása a létnek: nem ember?! -
Testvéreim, kik mind a mélyből törtök
elő, jöjjetek bár ezer idegen mezőről
idegen hegyeken lezuhogva, mind
a titkos tenger mélységes ölébe siettek.
Testvéreim mind sietünk mi: a messzi
Találkozó áll - a nyugalmat adó tenger -
és mi millió tájról millió utakon
mind a Találkozóra törünk.
Nyugat 1923. 22. szám
Nézi a tengert az ég s az ég a tengert,
a tenger tengert kutat az égen,
az ég eget a tengeren...
És mi nézünk embert, földet, eget, tengert
és senki önnön lelkét nem leli!
A magadé vagy hát - senkié - ember!
mint egymásnak fordult két tükör:
tükröt vetítsz a tükörnek,
a suta űrt a kereten belül...
A magadé vagy hát - hiába kínod:
magad élsz menthetetlen!
miként árnyékod elkísér, ha fénybe jársz
s tűnik, ha hullsz sötétbe magad is -
úgy örök bilincsed s csak árva rabja múlik,
e zár örökre zár.
S akár egy Istennek keze csiszolt
szivárványként ha tündökölsz, légy bálvány, uj csoda,
úgy élsz csak árván, mint a falnak fordított tükör:
falat mutatsz a falnak
míg órád üt és hullva semmisülsz.
Marschalkó Lia
B.G. Nemcsak a Nyugatban, hanem a Napkeletben is megjelentek versei. Menj bujaság c. verse mindkét helyen, a Napkeletben előbb! Marscalkóról Gyergyai írt méltatást. A közlő nem jelzi a forrást. A Google-ban több találat a költőnőre.
Marschalkó Lia verskötete, kissé fakó címlapja s némileg bágyadt címe ellenére,
friss hangot hoz, forró ritmust és patakzó képeket az új magyar poézis nem éppen
változatos muzsikájába. Mint minden első verskötet, ez is zsúfolt az
alaktalanságig, s e harminc és egynéhány versben a líra örök témái, a múlhatlan
s nagy közhelyek, a magány, a természet, az ős és az ivadék, a hit, a vágy, a
sors vagy az emlék, éppúgy sorra kerülnek, mint a költőnő legegyénibb,
leghasonlíthatatlanabb élményei, – s talán ez a fülledtség, egy nyári kert
fülledtsége, e kötet egyik legjellemzőbb s legrokonszenvesebb sajátsága. S mint
minden asszonyi líra, Kaffkától és Lesznaitól Török Sophieig vagy Kovács
Máriáig, ezé a költőnőé is egyetlen remegő himnusz, egyetlen tagolatlan áradás,
– nem, mint férfitestvéreinél, az érzésnek s a gondolatnak elszánt és világos
forradalma, amely nem nyugszik, amíg, józan fejjel, nem töri formába a mámort,
hanem teljes odaadás, engedékeny átengedés az ösztönök s a benyomások mindennél
parancsolóbb hívásának….. mint Kybele istenasszony, magáhoztartozónak vall
mindent, a tájakat, az évszakokat, a fákat éppúgy, mint a tengert, s amely a
kedvesnek is búcsút mond, ha egyszer elszeretik tőle a «füvek és fények
zenebonái»! Ami Marschalkó Liáé, egészen s szinte kizárólagosan, az ennek a
szemléletnek meghatóan alázatos és gyöngéden aprólékos átélése: minden verse más
képet tud a kamillás rétekről, a túlérett körtékről, a szállongó nyir-pihékről,
bogarak rajzos hátáról, lomha rákok ollóiról, a kökörcsin lágy liláiról, a
Teremtésnek ezekről a mindennapi kis csodáiról, amelyek e verseknek oly érzéki
zamatot s oly szőnyeges tarkaságot adnak, aminőt ma legfeljebb ha Ferenczy
Noéminál csodálhatunk. Talán itt a fejlődés útja: ezekben a dús szavakban, ebben
a tobzódó képszerűségben, amely néha káprázatos víziókban foszforeszkál (Csend a
Szaharában – Özönvíz), néha meg, ha sikerül a «gallyakhoz, a bogarakhoz és a
gyengéd kisdedekhez» egyszerűsödnie, a cirógatás lágyságával lopózik be a
szívünkbe (Egyedül az őszben –Búcsú – A Gyermekhez). Ilyenkor születnek
legtisztább, legteljesebb verssorai, hajlékonyan ívelők, mint erdőn a ránk
csapódó lombok, vagy libbenve szárnyalók, mint «a kis cinkék pihéi»:
Ó, az erdő! Nagy fekete felhő, már
nem barátom, gigászi zöldjét esők rongyolják,
Hull a szélfuvásban rigóknak tolla s a szarka csőre elfagy.
Vízzel telik el az őznyom s mintha
ezernyi tiszta lélek szükölne fűlembe,
Pedig csak bogarak halnak a gőzölgő avar alatt….
Ily szavakra s ily zenére, úgy érzem, csak vérbeli költő s egyben asszonyköltő
képes: erre a már nem is szóban, csak ritmusban érezhető gyengédségre, amely,
mint egy bölcsődal, úgy árad, ringón, minden érzékünkbe…
Nyugat-mutató:
Marschalkó
Lia: Ajánlás
Marschalkó
Lia: Az életem
Marschalkó
Lia: Az emlék felszabadít
Marschalkó
Lia: Bucsu
Marschalkó
Lia: Bucsu a szárnyaimtól
Marschalkó
Lia: Csend a tónál
Marschalkó
Lia: Kinok…
Marschalkó
Lia: Lirámhoz
Marschalkó
Lia: Magdaléna…
Marschalkó
Lia: Menj bujaság…1924
Marschalkó
Lia: Őszi eső
Marschalkó
Lia: Tavaszi hir…
Marschalkó
Lia: Tavaszi vers az Istenhez...
Napkelet repertóriumból:
Anyámról mesélek... / Marschalkó Lia. - 3:7 (1922. ápr. 15.) 400.
Menj bujaság... / Marschalkó Lia. - 3:7 (1922. ápr. 15.) 400.
Nyugat 1923. 22. szám
Lirám, ha nem lehetsz magasztos férfiui
harc, - gazdag szavakban kószálj a gyengülők fölé.
S a bánatuknak finom csipkeszélein szövödj, jajongj, ha uj szurás bujik
feléjük...
Te kertek arca légy és öröm foglya légy, ha rejtelmes utad néha süpped is
És indulat kötelét fel ne vond magadhoz, ha partja messze volna is a szelid
szenvedélynek
Lirám, ha eszmék nemtője nem lehetsz, ott
van a jóság bukott és jajgató torka néked,
Siess, könnyű mezitláb a szivekkel ácsolt utak sebtarka szövevényén, ha sürü
tüzeső hullna is.
Te légy a Krisztussal békülő és az asszonysóhajba fojtott ősgalamb s ha vérző
orgonák
És bukott hegedük tört eréből a dallam, mint reccsenő vigasztalanság érkezik
meg, te légy az altató sziget...
Lirám, ha nem lehetsz utas, az ürnek Isten
fejtő szivéhez, tobzódj gazdag szavakban,
Ébredj, hisz minden lankás füvét ellepték már a golgoták, látod barna göröngyök
odvában
Hiába fur a gyik, hiába rezzen együtt sok merész és szent gyökér, ha
termékenyítő esti szél dul...
Tobzódj a szavakban Lirám, fel velük a ritmusok csillogó tetőire, - ki tudja -
Talán e gyászban horkanó csillag felett mégis a dal vigyázz!
Nyugat 1924. 20. szám
Menj bujaság, te bomlott felhő, vidd zajos
rimeid
Puhább falakhoz... Engem álom dobál, mint könnyü szél
Egy friss hajót... nem kell a kéj, mert sóba mártott vessző
Söpri az utat, melyen számhoz ér, hogy megbénitson magának...
Eredj szüzek csipőit verdesni szörnyü szárnycsapással,
Az én lelkem jó kuthoz érkezett és tisztálkodni kezd
És végre, végre hisz vasárnapot...
Menj bujaság, te sárga köd s a vágynak
beteg fonalával
Himezd a többi lelkét... Engem álmok csigáznak fel a mennybe
S a csillagokkal busulok... Nem kell a kéj, mely szavak mustjából
Erjed s hazug ital lesz, mire sürü lesz és célhoz ér...
Eredj, s hol fényes szemü nőt találsz, ott jó neked,
Az én vágyam végre nem csapong, mert fészke van
És ugy pihen és ugy pihen, mint a galamb...
Nyugat 1924. 20. szám
Nem paloták kinja az enyém, ezüst ereszek
könnye és
Kerti porond homokján futások lassu meghalása;
Hiába-hajsza se fényezett öröm elé; vagy antik
Bachanáliák keresésén felbukó fájdalom,
Méreg se ittas és virágja bontott ajkak lángivén;
És őszi köhécselés se szüretlen, durva hörgése mentén
Elkábitott toroknak; s nem őzbokáknak
Balga koszoruja bomlása körül a vérnek...
Nem! a kin töretlen, szörnyü glóriája én
felém
A mély szegénység szitáiból pergett szivemig
S lett imátlan és keserves arcu lényem...
A mély szegénység kinja lett enyém, mert édes lelkek
Irgalmát keresve megleltem itt a nyüvek italát,
S asszonyok életét jaj, seholse leltem, bárha
Csusztam keresztekig és hulltam pokolba, át e büszke
Kor napfoltjain és vérfü rétjein, - ékül feszitve kincsnek
És nyomornak egy ifju lélek Istenig vonagló szüz fohászát!
Nyugat1928. 8. szám
Kedvesem, elmegyek, hiába hív szavad vad
őzek ligetébe, honnan
Egykor szerelmem került merev szivedre ékül, mint barna mézeskalácsra
Cifra rózsa. Elmegyek, kedves, sietnem kell, mert tavasz csarnoka nyílik,
Rügyek forognak vén fák falában, nagy fészek-áriák születnek,
Zeng a csalit ujjain a kamillahegedű, őrült szagok bolyongnak
És reggel az égi tündér ibolyaszája azt mondta:
Ird meg rohanó ifjuságod kottáit fiatal nő, siess, mert
Estére köd küszöbére kerül márciusi zenéd, s táncod
Nyomán finom rózsabot bokád törötten omladoz.
Kedvesem, elmegyek, mézsípokon vágyad
hiába száll és csókod
Fekete violái hiába hullatják bókoló szirmaikat szomorú trónom elé:
Engem a ritmus lakodalmán elszerettek tőled a füvek és fények zenebonái...
Páll Rózsa
Nyugat 1921. 5. szám
Jer velem, édes,
evezzünk vissza sok éven és álmon
s kössünk ki havas, szép Ararát tövinél...
Itt nyár van... a völgyek zöldelő selymén
egy pásztor fújja bús furulyáját
és mesét hallgat kedvese ölén...
Óh, mért nem maradtam velök én!...
Vagy lennék Erzerum tarka lakója
s ügetnék apró tatárparipán...
Gajdolva kínálnám széjjel az árum,
vigyázva, bírjam a szemmel... a szóval...
- Tudnék ölelni barna karokkal -
És béke lenne velem...
De nem lehet!...
Harcos székely apák gőgös királyi vérét
hullatta erembe anyám... És nincsenek csaták!...
Nyügös percek piszkos kis bajcsapatán
kedvvel ki verekedne?...
...Eltörpült szívembe a béke s a harc,
ma szegény magam korcs viselője vagyok!...
Óh, unalom... unalom...
(...egy szerető... ha jönne... talán...)
Nyugat 1921. 22. szám
Nagyon öreg leszel már... ülsz életed rőt
szigetén
mint árva gyökér,
melynek erején friss unokák levele
szökken tarka virágba.
Friss unokák hajtása, kiknek a vérét
nem az én testem szitálta kékes erébe
s elébe nem az én szívem
riadt harangja sikoltott...
Ülsz tétlen, téli gyökér... és vágy szele
ér
és lelked csigahéját a multba meríted
és úszol és kúszol a mult lassú vizén...
Erre kerestél... itt könny ere fénylik,
erre szerettél... itt kín köde reszket...
Virágnevem rég elenyészett
árva szivedben
s emlékem az élet
százszínű könnye lesírta...
De tart a rím fonala,
vállam vésett vonala
és remegő, öreg kezed
kitárod sírva utánnam...
(s halott szivemből lágyan,
zenélve zsendül a fű...)
Nyugat 1922. 12. szám · / · FIGYELŐ
Érdemes olvasni ezt az Amerikából hazaküldött kis kötetet, bár az időben inkább hátra, mint előre mutat. Sok kritikátlanság van benne, de Páll Rózsa még így is érdekesen és finoman tudja összekeverni a dekadens romantika ismert hangjait a maga női érzelmeivel. Versei értékelésénél tagadhatatlanul mínuszt jelent a vágyak serlegének, finom metszésű ötvösmunkáknak, életarabeszkeknek állandó emlegetése, de azt is el kell ismernünk, hogy ezek az apró csecsebecse-érzések igen intim mélységekből fakadnak s ezért kevésbé még mindig hatnak….
Sonkoly Béla
Nyugat 1919. 7. szám
Halál, halál, lejáratott az ember,
Már csak evickélsz a könny-tengerén.
A hős halála elcsépelt regény,
Ma pompákat halottaknak ki rendel?
Halál, halál, lejáratott az ember,
Király voltál s mi vagy ? - vágólegény,
Sem éjszakád, sem ünneped, szegény,
És részegen tócsákban ér a szender.
De te szédíted a kéjt végtelenbe,
Te szórsz mesét, ha tűn a naplemente,
S ragyogsz minden kis őszbe bánatot.
A szenvedőnek álma vagy s a béke,
Te űzöl embert tudni: mi a vége,
S az életet, ha újult, te adod.
(1917.)
Nyugat 1919. 7. szám
Oh, gyáva ember, - gyáva az életét
Minden veszélyben menteni, fejveszett
Rémült futással hátrahagyva
Kis vagyonát örökölt hitével.
Oly gyáva, inkább ostoba - vakmerőn
Részeg szemekkel ront a halálnak és
Csurgatja vérét vén ugarra,
S otthon-ülő öregek dicsérik.
Káromlom a hőst, mert deli szolga lett,
Élősködőkért gyötri barom halál,
Kitüntetések büszke mellén,
S élni szeretne, de halni mer csak.
Káromlom a hőst felzokogó, bolond,
Dermedt sikollyal s élni hivom merész
Tépett szavakkal roskadozva,
Vészes időt lihegő tüdővel.
Kábult halandók hadja amint vonul,
Kiáltom, éber, holt napok ezredén:
Légy bátor - ember -: gyáva lenni,
Gyáva, de ember, egészen ember.
(1918. június)
Akiről könyvtárnyit írtak
Aki végig olvasta a kánonmentes verseket, jutalmul József Attilát kapja. Együtt indult Kovács Mária csapatával. 1923 – 1929 között 9, majd még 4 verse jelent meg a Nyugatban. A 9 + 1 versét csatolom. A +1 után-közlés.
Nyugat 1923. 8. szám
Rózsás ajkaidon mámoros élet él,
Munkás két kezeden nyílik a friss tavasz,
Hajlós-szál derekad - nincs fakadóbb virág,
Hűs és drága zafír szemed.
Nem dicsérhetem én termetedet sehogy,
- Oly mű nincs sehol, ó, mely vele érne fel -
Márványkőben a vér - kő, nem igaz, nem él,
Benned vér dübörög, piros.
Istentől ragadott bronzkoszorú hajad,
Arcod lent a Pokol dús tüze érlel,
Élő kebled a szép, gyönge japáni nipp,
Krisztust vesztene el bokád.
Te vagy Máriaként asszonyok asszonya!
Nem méltó Tereád senki se, jól tudom,
Ám büszkén akarom, hullva borulj elém,
Mondván: El ne veszíts, szeress!
Nyugat 1923. 8. szám
Lelkedet halk ritmusok ősi habján
Hadd viszem csak, szép kicsi lyány, magammal:
Ismeretlen messzi vizek hulláma,
Halld, ide mormol.
Libbenő szép szívem az ár locsolja,
Csolnakom ring - szállna az útra mégis,
Ó, hiszen vár engem a messzi Szépség
Szűz kikötője!
Jöjj velem hát, szebb legyen égi partja
S büszke várát nagy szemed enyhe fényén
Simogatván, tegye barátosabbá
Ifjúi kellem.
Jöjj utunkon majd gyönyörű szivárvány
Színű álmom fárosza gyúl, ha este
Fölsuhanván, vágyaim utánad úsznak
S csillog ezüstjük.
Jöjj velem, mert nélküled is megyek már!
Eh, mit is vársz - jössz-e vagy elragadlak:
Akarásom nem töröm össze lányos
Ostobaságon!
Nyugat 1923. 8. szám
Mint vad, részeg legény, kit mámorában
Templomba visznek sátános borok
S kurjongatván a Szűzhöz ott galádan,
Felé ölelni-vágyva kujtorog,
Hogy megremeg a Gyermek is karában,
Midőn a szeme véresen forog:
A súlyos távoltól őrjítve vágyam,
Én asszonyom, feléd úgy tántorog.
Madonna-lélek, ó azért ne vess meg!
Hisz engemet, halálra, már keresnek
A bánatok, mint bősz tömeg ha lát
Szentségtörést, vad bosszúért kiált.
Tudom, hogy engem durván megköveznek.
- Csak Te megadd a Szűz bocsánatát!
Nyugat 1924. 6. szám
Mint holt leánynak őrült szeretője,
Ki este - hogyha gyúlnak csillagok
És fényük búsan, szomorún lobog,
Mint gyertyák, melyek, hol a szemfedője
A holt leánynak sápadtan fehérlik,
Búskomoran, hallgatva állanak,
Mint jegenyék, ha már leszáll a Nap,
sötét csúcsukra hintve égi fényit,
Haldoklóként, ki utolsót lehel még,
Melyben szép lelke rejtve szétoson -
Ki este surran álmos útsoron
- Hóna alatt bíborló, hímes kelmék
S belopózván félénk, nyikorgó ajtón,
Halkan könnyez csöndes, fehér szobán.
Holtan hallgat csöndes, fehér leány
S künn ifjú vágyak sírnak fel sóhajtón.
Búját a borzalom, miként nagy éji
Bagoly a szárcsát, úgy rebbenti meg.
De megcsókolja forrón hó-hideg
Ajkát a holtnak, aztán elmetéli
Nyakát, fehér nyakát s vörös selyembe
Burkolva szép fejét, szökik haza
S habár a hús a csontokon laza
S már foszladoz: csak őrzi, őrzi egyre.
Úgy őrzi lelkem is Te képedet,
A távoltól megóvva, itt szívemben.
De az nem oszlik: Bánatműteremben,
Ahol a szobrász sírva ténfereg,
Tört szobrokat szórván az éjbe szét,
Ott hallgat emléked halotti maszkja
S előtte, ami szóra nem fakasztja,
A szerelem pirosló mécse ég.
Tiszta szívvel
1925. március 25-én a Szeged című lapban megjelent József Attila Tiszta szívvel című költeménye. Majd a Nyugatban is, Ignotus cikkébe illesztve:
Nyugat 1926. 18. szám
…Itt el kell mosolyodnom - van egy húsz vagy hány éves kis magyar költő: József Attila. Ennek szeretem, lelkemben dédelgetem, simogatom, dünnyögöm és mormolgatom egy versét:
Nincsen apám, se anyám,
Se istenem, se hazám,
Se bölcsőm, se szemfedőm,
Se csókom, se szeretőm.
Harmadnapja nem eszek
Se sokat, se keveset,
Húsz esztendőm hatalom,
Húsz esztendőm eladom.
Hogyha nem kell senkinek,
Hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
Ha kell, embert is ölök.
Elfognak és felkötnek,
Áldott földdel elfödnek
S halált hozó fű terem
Gyönyörű szép szívemen...
Gyönyörű szép - s ez a vers nem lett, nem lehetett volna meg, ha előtte nincs népdal és expresszió, verses vers és szóval mondó vers. Íme, a verses vers visszatértét nem is kell kivárni, mert mire megjósoltam, már el is következett.
Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 10. szám
Eljön az az
éjjel, melynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeretők szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.
Nótázva hozza
mind a partig
görnyesztő, piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger
s kincseiket ők bedobálják.
- Győztél,
eljöttünk szerelemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd le fájó szívverésed.
Nosza, fogadd
hát koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörgőt,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szőlőt.
Fogadd most -
tépett ágainkat,
vedd jól csinált szerszámainkat,
fogadd seprőnket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.
S füstölgő,
parazsas homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
pártalanul nagy, teli holdak.
S a víz a sok
vad ajándéktól
kijön értük, elönti őket,
hanem hiába zúg, - zúgása
erősbíti az éneklőket.
A lányok dalát:
Tenger vagyunk,
keserű só vagytok ti bennünk, -
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keserű tenger vagytok bennünk.
S a víz habzó,
kibomlott kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.
Nyugat 1928. 15. szám
Áldalak búval,
vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búza-földekkel, fellegekkel.
Topogásod
muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.
Mindegy
szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e, -
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.
Hajnalban
nyújtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.
Nyugat 1929. 2. szám
Holott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellő derűvel,
tavi csókolással.
Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa,
ilyen ringatással.
Nyugat 1929. 2. szám
A pap mosolyog és derűsen
gondtalan üdvű istent dicsér,
darazsak dongnak s poros úton
végig zümmögő gyásznép kísér.
Egy barna és ijedt leányka
ablakhoz nyomja orrocskáját
és papája egy pipaszárral
megveregeti farocskáját.
S harmatos füvek gyenge ízzel.
A fákon hajnali pirosság,
lombok zizegnek, szöcske ugrik,
a pókok hálójuk foltozzák.
Emlékem egyre merevebb lesz.
Egy spicli rábök homlokára,
síromig setteng s jó kutyámat
nem uszíthatom többé rája.