Osvát kánonmentes szerzői 2.

Tartalom

Bevezetés

Ádám Dezső 1 novella

Balkányi Franciska 1 novella

Béky Zoltán 2 vers, 1 novella

Exner Sándor nekrológ, 1 vers

ifj. Gróth István 1 trilógia-részlet

Hacsó Erzsébet 1 vers

Horvát Anna 1 novella

Kadosa Marcel 1 politikai írás, 2 Figyelő

Kelecsényi Gabriella 1 vers

Marsovszky Miklós 1 recenzió, 1 művészeti írás, 2 nov. 1 hozzász.

Medveczky Bella 1 novella

Nagy Márta 1 novella

Rosti Magdolna 1 vers, 2 Figyelő

Zempléni Imre 2 vers

Bevezetés

Osvát a Nyugatban olyanokat is közölt, akik ismeretlenek maradtak. Az antológiába túlnyomó részt azoknak a műveit – esetenként a szerzők méltatását is - vettem fel, akik nincsenek benne az amúgy elég tágasra vett 1994-es Irodalmi lexikon-ban.

1920 – 29 között tömegesen jelentek meg kánonmentes költők, írók. A Nyugat-repertórium és az 1994-es lexikon segítségével gyűjtöttem ebből a korszakból. Rostálásom alapján verssel jelentkeztek 30-an, prózával 22-en. Ebben a fejezetben 14 szerzőt mutatunk be.

Válogatásunk folytatása az Osvát kánonmentes szerzői c. fejezetnek. Az összeállítás módszere is hasonló. Verseket és elbeszéléseket egyaránt válogattam. Miként az első részben, itt is linkek segítik a szélesebb körű megismerést.

Kodosa Marcel 1918-ban tán az első, aki a történelmi Magyarország megszűnéséről ír. Figyelemre méltó Marsovszky Miklós, aki 32 írásával szerepel a Nyugatban, Rosti Magdolna pedig 13-mal, köztük T.S. Eliotról.

Ádám Dezső

Ádám Dezső: Halottsiratás: I.
Ádám Dezső: Halottsiratás: II.
Ádám Dezső: Halottsiratás: III.
Ádám Dezső: Halottsiratás: IV.

Nyugat 1926. 17. szám

Ádám Dezső: Halott-siratás I.

Behaj Hanna, a haldokló Behaj Marjának idősebbik leánya, részegen aludt a napsütéses mezőn, künn a határban, egy orgonabokor tövében.

Lenn a völgyben, amerre az országút fordul, a szegény tót falu apró viskói izzottak. A nap ráfeküdt a széles völgyre, a kétoldalt lassan emelkedő hegyoldalakra, hogy megfojtsa és elperzselje a hosszú és rideg telekhez szokott falut. A környéken, lehúzódva a házak felé, mozdulatlan erdők terültek szét. Kitárt koronáik védtelenül és ellankadva égtek a nyári napban. A föld izzott a melegtől és izzadt párás gőzében a szürke, elvirágzott orgonabokor alatt a részeg Hanna. Mellette reménytelenül és krétafehéren húzódott el az országút. A lomha, kábult csend végtelen unalma feküdt a tájon.

A leány hanyatt feküdt a rövid, ritkás füvön. Fejét a bokor ágai közé fúrva, kezét és lábát szétvetve aludt. Csak néha mozdult. Egy pillanatra felnyitotta beragadt szemhéjait, tapogatózva árnyékot keresett maga körül. Erős, gömbölyű karja a feje fölé lendült, ujjai az ágakba kapaszkodtak. Az inge félrecsúszott a vállán, mire fehér és kerek melle egyszerre kiszökkent a piszkos vászon alól. Érezte testén a napégette sajgást és elernyedve visszaejtette kezét a bokor tövébe….

Halott-siratás III.

Lakota Martin, a falu bírája, amint a rozsföldjére igyekezett, a közelgő aratás gondjaiba merült. Elgondolkozva bökdöste tenyerében az érett rozsszemeket bütykös mutatóujjával. Még a régi vágású bírókhoz tartozott. Tarkójáról rövid varkocs lógott le erősen befonva és bekenve gyengén disznózsírral. Vastag bíróbotját hóna alá szorítva elhaladt a bokor mellett, mely mögött Hanna feküdt. Bámulva állt meg a kitakart erős leánytest közelében. Egy ideig csak úgy az útról nézte Hannát. A női test kisugárzása a nyári délutánon szerte áradt a levegőben s összevegyülve a föld szagával, telehintette a mezőt asszonyiságának jellegzetes illatával. A bíró hirtelen támadt izgalmában gyorsan körülnézett. Óvatos léptekkel megkerülte a bokrot. Térdre ereszkedett és amint tekintete rátapadt mohón a duzzadó formákra, szeme lassan elhomályosult. Szempillái szaporán és röviden pislogtak, orrcimpái reszketni kezdtek. Miközben térdén előrehajolva két súlyos karjára támaszkodott, piszkos inge alól kilátszott szőrös melle. Felingerelve a naptól és a nő meleg testének párájától, megbökte a leány mellét. Az felkiáltott az érintésre és megmozdult. A bíró riadtan körülnézett, de minthogy senkit sem látott, gyorsan közelebb csúszott.

Mész innen, te... - kiáltott Hanna felpillantva. Tekintete két lángoló, vértől elborított szemmel találkozott. Ettől a tekintettől a párzás gerjedelme járta át testét, és mint villamos áram kisülése pattogott a bőrén. De nemcsak ő hevült fel, izgalomban volt az egész határ. A föld úgy terpeszkedett el alatta hullámos dombjaival, mint egy lihegő asszony. A mezőn és a rozstáblák között a virágok nehéz és édes szagot leheltek szerte és a méregzöld és aranyos színű cikázó rovarok szédülten hullottak kitárt szirmaik közé. A levegő párás volt a föld kigőzölgésétől és Hannát újfajta mámor nyűgözte le. Gyenge, magát megadó sóhajban tört ki, két karját lassan megmozdítva, testét hirtelen hullámos borzongás járta át. Szétnyílott tenyerével végigsimogatta a bíró vállát és ez gyorsan a leány fölé hajolt.

Amikor Lakota Martin, a falu gőgös bírája, szégyenkezve felállt a leány mellől és sunyin maga körül pislogva, lassan tovább sompolygott, Hanna már ismét mély álomba merült. Lakota Martin azután hosszúkat lépve, sietve iszkolt a hely közeléből. Lassan haladt az érett rozstáblák között. Ismét az aratás gondjai foglalkoztatták. Belenyúlva a sűrű kalászok közé, letépett egy marokra valót a kövér termésből. Széjjelmorzsolta durva tenyerében és másik kezének bütykös mutatóujjával figyelmesen bökdöste a kipergő érett szemeket.

Így járta végig a maga földjét.

Halott-siratás IV.

Behaj Petró, amikor háta mögött hagyta a falut s nehéz fejét lógatva bandukolt az országúton a húga után, azon erőlködött, hogy kisüssön valamit sötét koponyájából. Valamit, ami kivezetné a rászakadt zűrzavarból. Szeme az útszéli bogáncsokról a távoli erdő sűrűjébe tévedt. Ahogy fordult, meglátta az úton vele szembejövő Hannát. A leány meztelen, naptól barnult térde kivillant a rövid szoknya alól, szépségét a pálinkaivás kikezdte már. De erős és formás lába biztosan járta még a rozsföldek mesgyéjét és meztelen talpa frissen csattogott az országút porában. Meglátta bátyja fedetlen fejét és mindjárt sejtette, hogy mi történt.

- Te, Hanna - mondta a bátyja -, meghalt. Tíz forint jár a papnak, öt meg a kántornak.

Hanna hallgatott. Kábult volt még és álmos.

- A pénzt majd csak ledolgozom valamelyik gazdának, akad munka elég. Az aratás is most indul - folytatta Péter. Aztán eszébe jutott a siratás is. - Te, Hanna, aztán ríj ám a temetésen. Isten uccse, adok egy liter pálinkát.

- Jól van. Ríni fogok….

B.G. Móricz, Szabó Dezső jut eszembe. Az eredeti folyóirat-számban a Halott-siratás egy novella, négy fejezetben. Az apa haldoklása közben szeretkezik részeg lánya, akit bátyja kér, hogy a temetésen ríjon.

Balkányi Franciska

Balkányi Franciska: Isotha imái és meghallgattatása

Nyugat 1928. 15. szám

Csak otthon, a jó és drága aranyfestékekkel megírt házban, kastélya öltözetes szobáiban érezte Isotha jól magát. Szép akarat volt, mely ott a falakat velencei szépmívű selyemkárpitokkal bevonta, a padlózatot ezüstvirágos skárlát-szőnyegekkel leterítette és velencei tafota-függönyökkel keretezte az ablakokat. Velencei üvegszekrények mögül drága csecsebecsék mosolyt és könnyet nem ismerő bábjátékos csendje zsongott Isotha felé. Az utcán szenvedett és a délelőtti nap szokatlan fényessége mindig beteggé tette…

….A zöld fákkal írott spanyolfal mögött szólt a lovag és Isotha egymáshoz:

- Igazad van, lovag. Mit sem ér az életem. Minden reggel unottabban és fáradtabban veszem elő újra.

- Légy az enyém. Ami aztán jön, végtelen sor. A percek ott sorakoznak lépteid mögé, megöl a csend, újra szül a csók.

- Megöl a csend. Meghalok? Ez jó lehet, valóban. De miért örülsz ennek? Félek a kígyószemes gyűrűdtől. Nem tetszik nekem örömöd halálra-készségem felett.

- Nemes lelkek ékessége, hogy nem félnek a haláltól. Egy eszméért készek meghalni...

- Nem érdekel, lovag, amit mondasz. Felette unom. Fáradt vagyok én a vértanú koszorúhoz…

….Isotha és teljes erejéből meghúzta a harangkötelet. A harangzúgásban a lovag sietve menekült és Isotha kezei erőtlenül lehanyatlottak. A harang elnémult és Isotha legnagyobb ámulatára megszólalt:
Nevem Jézus és Mária. Íme elűztem a Sötétség hatalmait. Te, ki hallottad hangom, térj meg hozzám. Avagy nem bízol bennem?
Ezt olvasták le Isotha szemei a harangról. Isotha összekulcsolta kezét, mert e percben mást nem adhatott az Istennek és így ment szobájába. Lángszínű ágykárpitjait félre húzta és belehullott ágyába, hogy teste és lelke pihenést leljen…

….És Uram, ki megengedted, hogy ez éjszakát kebleden töltsem, ne száműzz engem templomodból soha!

Alig ejtette ki Isotha e szavakat, dörgés reszkettette meg a templomot, az oltár lépcsőjén a harang megszólalt háromszor, mint az Úr eljövetele előtt. Isotha előrehajtotta az Úr asztala kendőjét és megterítette vele az Úrnak asztalát. Utolsó földi cselekedete volt. A Siculiára támadt ellenség golyója elérte őt. Az ellenség kegyes ellenség hírében állott. Csak a férfiakat és az idős asszonyokat ölte meg, a fiataloknak megkegyelmezett. Az Úr különös rendeltetéséből Isothán nem gyakorolhatták ezt a kegyelmet. De kegyes volt hozzá az Úr.

Legyen kegyes hozzám, hozzád és mindnyájunkhoz. Én legalább, úgy érzem, igen rászorulok az ő kegyességére.

Frangepán Isotha kisasszony 1515-i hozományjegyzéke 24 ezüstkanálról is szól. Színarany kanaluk csak az erdélyi fejedelmeknek volt…lakberendezes.hu

Béky Zoltán

Béky Zoltán: Az érkező ősz szonettje
Béky Zoltán: Az örök romlás szonettje
Béky Zoltán: Királyok serlegével
Béky Zoltán: Magammal
Béky Zoltán: Megbeszélések az Istennel
Béky Zoltán: Örök kaland
Béky Zoltán: Vasárnapi könyv
Béky Zoltán: Versek

Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 1. szám

Béky Zoltán: Az örök romlás szonettje

Szemed a zendülő chaosba vágott,
Társad Isten volt és a holt magány,
Míg ezer évek sárga hajnalán
Láttad életre züllni a világot.

Te álltál az idő örök homályán,
Babylon és a régi Róma rom,
Te mégis álltál, halk virágszirom
És csengő érc és győzhetetlen márvány.

Fehér és mozdulatlan volt az orcád,
De szívem a tűzet üzente Hozzád
S a villanó vihart a hült napon:

Dalolt a márvány, könnyezett a gránit,
Mozdult a mozdulatlan és vakon
Zuhant az alfától az omegáig.

Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 1. szám

Béky Zoltán: Magammal

Megállj, mi lesz tovább... a szám sebesre martam
Míg csillagokba csaltam a szívem ostobán,
Gond volt a gondolat, de mégis úgy akartam
És kacagott az ajkam a vérem ostorán.

Nevettem és a lány remegve hozta testét,
Ma már hiába lesnéd szemem, szívem, karom.
Az utca ráüzent s a pesti csókos esték,
Dalolgat, ajka festék, a szíve unalom.

Akartam, ó-mesék víg szívű szőke prince
Akart csak így, ha kincse a kék hegyekre várta,
De minden út kevés a csillagos gerincre,
Haszontalan, ha int le, halált vetett a kártya.

Elég, feküdni jó, ki lenne itt merészebb,
Az istenek se néznek, feküdj le, nincs erőd,
Mindenki józan itt, miért lennél te részeg?
Holnapra jönnek érted a csöndes temetők.

B. G. martam…csaltam…majd testét…lesnéd…esték…festék és így tovább. A vége jó. A prince /herceg/ kiejtve már nem illik a sorba!

Nyugat 1925. 19. szám

Béky Zoltán: Örök kaland

Medina del Campo-ból mindössze két perccel indult előbb a dél atlanti expressz, hogy én az állomásra értem. Ez a két perc kerek huszonnégy órát jelentett: s ha nem is siettem, mégis bosszantott és nem nyelhettem el egy rövid káromkodást. Gondolkodni és káromkodni külföldön is magyarul szoktam s csak kevéssé csodálkoztam el, mikor egy magas, hercegnek vagy magyar szélhámosnak öltözött tökéletes úr állt elém. Bocsánatot kért, de tizenöt év óta nem beszélt magyar emberrel s a pár szó, amit ugyan nem hallott tisztán, idehajtotta hozzám. Reméli még egyszer, megbocsátok érte.

Biztosítottam, hogy nagyon örülök a találkozásnak, hiszen elég ritkán látok idekint magyar embert. És gratuláltam, hogy tizenöt év után is majdnem tökéletesen beszél magyarul.

Mosolygott. Nagyon sajnálja, hogy csalódást okoz, de nem honfitársam, francia. Huszonöt éve Párizsban két-három magyar úrral került össze. Nagyon összebarátkoztak. Sokat beszéltek, nagyon sok szépet Magyarországról és biztatásukra meg is tanult magyarul.

- Tizenöt éve - folytatta aztán - Önöknél jártam.

Most megállt kissé és messze bámult.

- Úgy tizenöt éve - mondta lassan, - csak Budapesten. Talán egy hónapig. Azóta nem.

Megint előre nézett. Én tudtam, ő is Budapestre gondol, én - igen, én is és elfelejtettük, elvesztettük egymást a vágyaink városában.

Fölrezzentem.

- Azóta? ...Ismerem az íróikat, újságokat járatok onnan és Magyarországról sok a hír. - Elhallgatott.

Másnap együtt utaztunk tovább. Én némileg író, nagyon világcsavargó s ő, akinek egy volt, Grönladtól Afrikáig, föld és ég. Volt pénzem és volt időm. Ő is így volt és nem kötötte semmi.

Akkor a Níluson mentünk lefelé. Ringatta a víz a csillagos éjszakát. Nagy béke volt a világ pillanatnyi nyugalma. Lusta mosoly bujkált a homály mögött és ültünk és szó nélkül lestük a végtelent.

Akkor kezdte el.

- Tizenöt éve volt. Előbb hat-hét év alatt végigcsináltam háromszor annyi esztendőt és elfáradtam. Talán megért, az akaratom fáradt bele az örökös hajszába. Fizikailag még bírtam valahogy, de a gépből mégis hiányzott a mi eleven szenünk, az akarat. Megálltam és vártam valamire. Ami véletlenül vetődik elém, valami nagy és szép és lélegzetfojtó csodára. Mindenki vár.

- Természetes, hogy semmi nem jött. Egy nagyon szomorú, esős napon valami belém ütött és vonatra ültem Budapest felé. Nyár volt, július s egy órával azután, hogy megérkeztem, nekivágtam az utcáknak. Másnap újra; harmadnapon messze bent jártam Budán és valami hihetetlen keskeny és meredek útra leltem. Ahogy fölértem rajta, erdőt, erdőt láttam arra-erre a nagy világos tisztásokat. Kis fehér villa állt jobbról, előtte mező, három oldalról erdő karolta át. Odamentem, az alacsony fehér drótkerítésen tábla lógott. Hirdette, hogy a villa eladó.

- Azután megvettem berendezéssel együtt. Pár dolgot vásároltam még, a szállodai szobáimat fölmondtam és kiköltöztem az erdőbe. Esténként lejártam vacsorázni. Húsz perc se volt az út, ha embereket akartam látni. Különben mézet és vajat ettem, hideg húst és gyümölcsöt. Mondom, este odalent vacsoráztam, de azt se mindig.

- Nagy nyugalom volt és én csak vártam. S ez jóleső nyugtalanság volt a nyugalomban. Mentem az erdőn, mentem és vártam. Minden fatörzs mögül, hátha most bukkan elő. Feküdtem a füvön és néztem az égre, vártam. Hogy valaki lefogja a szemem. S ahogy mentem haza - mindig tárva állt minden ajtóm - vártam. Hogy valaki vár odabent.

- Már augusztusban lángolt a nyár. Emlékszem a késő, világos délutánra. Száz lépésre a háztól megálltam. Így szoktam mindig s azután lassan szürcsöltem az utat, hátha mire a végére érek...azután beléptem a házba s a lélegzetem elakadt az első szobánál, máskor is. És most is semmi.

- A második szobában egy meztelen nő aludt a bordó pamlagon. Az ablaka függönye szőkére szűrte a nap alkonyodó fényét s ahol érte a nőt a szőke sugár, ott elefántcsont színre változott a teste. A két melle elefántcsont, elefántcsontból a térde, művész faragta mind a kettőt és tökéletest alkotott.

- Ahogy visszaemlékszem, s azóta mindig, ha rágondoltam, egy cseppet se csodálkoztam akkor. Annyit, annyiszor és olyan nagyon vártam, hogy szinte természetes volt. De mégis néztem meredten, ittam és úgy mondtam magam elé: az én csodám, az én csodám. Fölrázkódtam. Egy sötétvörös selyemkendőt terítettem rá. Akkor láttam meg először az arcát. Bomlott fekete haj fogta körül. A vékony egyenes orr a homlokkal egyvonalban szaladt a szájig. A száj vékony és kissé szigorúra zárja az álom, de a lágy tiszta áll engedelmes s a két vonal, ahogy egybefoglalja, szomorú. Szűz és gyerek, a homloka hűvösen trónol fölül s hosszú pillák bársonya zárja a szemét.

- Kimentem a szobából és leültem. Néztem magam elé sokáig. S a szívem verni kezdett hangosan és mindig hangosabban. - Ültem.

- Odabent megmozdult a pamlag. Fölálltam. Pár perc és a küszöbre lépett. Elé mentem, meghajoltam mélyen. Bevallhatom, kevés póz is volt abban a meghajlásban. Már eltakarta a vörös selyem.

- Ő szólt először. Fáradt volt, égette a nap és az ajtók nyitva álltak. A pamlagon, ahová leült, elnyomta az álom.

- Én is csak így. - Nagyon örülök. Rendelkezzen a házammal és velem. - Leültünk kinn a verandán. Este lett. Meggyújtottam a vörös ernyős kerti lámpát és nem tudtam, hol vagyok és mi van velem. Olyan álom a ház előtt a holdas mező és távolabb az erdő, feketén. És itt a fehér abroszra a lámpa vörös világa hull és mi ketten, ő a bordó palástban - csak álmodtam egyszer, valahol.

- Néha fölriadtam és úr akartam lenni a helyzeten. Cinikus lenni, lerázni a csodák kábulatát. Egyszer valami távoli célzást tettem a ruhájára. Akkor finoman megremegett a válla, a fejét hirtelen fölvetette és úgy nézett rám, olyan messziről és megközelíthetetlen, mintha a csillagokból nézne.

- Vacsora után kint maradtunk. Beszéltünk, miről?...Mindenről. Az erdő zúgott, a hold a földre folyt és én már belenyugodtam mindenbe. Már semmit sem akartam tudni. nagy volt a csönd és ő sokszor a szemembe nézett. És én a csöndre néztem, az erdőre, a csillagokra, rá.

- Egyszerre könnyen megborzongott. Valami gyenge szél szakadt az égről. Akkor felállt és én eloltottam a lámpát. És én, hogy a sötétben el ne essen, hogy az éjszakán meg ne fázzon, az ölembe vetem és a szobánkba vittem őt...

- Reggel - reggel volt. Késő nyári reggel. Én néztem az erdőt és jó lett volna rohanni és kiáltozni a napba. Vagy nevetni hangosan és sokáig. Mosoly játszott a számon, szép és bátor mosoly s még egy pillantásban összefogtam az eget és az erdőt és visszafordultam a szobába. A bordó selyem palást a szőnyegen hevert. Fölvettem és a mellemre gyűrtem. Majd lassan nyitottam be az ajtón. Mosolyogva és boldogan aludt. A kendőt az ágyra ejtettem és néztem és leestem térdre az ágy előtt. Megcsókoltam a kezét. Kitámolyogtam, nem, most se szégyellem, sírtam.

- Hogy meddig ültem, nem tudom. Arra ébredtem, hogy valaki köhög a szobában. Fölnéztem. Egyenruhás ember állt előttem és zavartan nézett rám. Sok pillanatig figyeltünk egymásra, akkor fölálltam és megkérdeztem mit akar.

- Bocsánatot kért, egy nőt keres. Valahogy elállt a szívem és hallgattam, hogy a nő innen szökött el a tébolydából tegnap délután. A ruháját megtalálták az erdőben s ez az egy lakóház van erre, tudakozódni jött, nem találkoztam-e véletlenül vele.

- Mereven bámultam a nyugodt paraszti arcot. A térdem remegett és visszaültem a székre. Valahogy, valaki kérdezte, mi baj van és én nem tudtam egy szót mondani. Akkor megnyílt az ajtó és a vörös palást csak úgy volt rajta mint este, tegnap este. Fel akartam állni, de nem ment és a férfira lestem, igent bólintott felém. És néztem őt, ahogy fölemelt fejjel állt, azután még egyszer ideadta a szemét melegen és alázatosan és én már nem tudtam többet semmiről.

- Azután sokára mentem az erdőn és a fatörzsek mögül senkit se vártam. A füvön feküdtem és senki le nem fogta a szemem. Indultam haza és száz lépésre megálltam a háztól, sokáig álltam ott, hangyák mozogtak az úton, siettek, éltek és én futottam, hogy mégis vár talán. Selyemkendő hevert a széken. Fölemeltem és úgy nyitottam a másik szobába. Néztem a pamlagot és - betakartam a vörös selyemmel.

- És összeszorítottam a fogam. Csak egy bolond volt, a tébolydából szökött el és meztelenül kóborolt az erdőn. Csavargók, akárki is megtalálhatta volna és akkor azok...megrándult a szám.

- Újra este lett és hajnalig néztem az erdőt. Délelőtt a tébolydához mentem. Az igazgatóval akartam beszélni. De a kaputól visszafordultam. És sok napon át órákig álltam a kert rácsa előtt. Talán meglátom egyszer. Röhögtek és kurjongattak a bolondok, sétáltak csöndben, sírtak és énekeltek, de őt nem láttam egyszer sem és soha többé.

- Nem bírtam sokáig. Otthagytam mindent, csak a kendőt vittem haza Párizsba. Lassan megnyugodtam, de nőre nem néztem azóta. Tizenöt éve volt. Élek, visznek előre az évek, de vannak órák és helyek, hogy megkérdezem, miért?...

Mentünk a Níluson lefelé és nem feleltek rá a csillagok.

B. G. Hát-hát! Tényleg nagy kaland. El lehet olvasni. A megfoghatatlan nő.

Exner Sándor

(FIGYELŐ) Vaszary János: Exner Sándor
(FIGYELŐ) Exner Sándor: El a felülettől!
(FIGYELŐ) Exner Sándor: Tavaszt-kiáltás
(FIGYELŐ) Exner Sándor: Ősz
(FIGYELŐ) Exner Sándor: Téli napfény

Vaszary János: Exner Sándor †

Huszonegy éves volt, költőnek indult és meghalt. Ennyi az egész élettörténete. Az útja pár lépés csak, kezdet és bevégzetlenség. Munkájában nem jutott tovább az akarásnál. De vadul és kétségbeesetten akart…. Fontos, halaszthatatlan mondanivalói vannak. De a gondolatokat megfogni és szavakba bilincselni nehéz. Küzd és vajúdik. Amit csinálni akart: a legszebbek, a legnagyobbak. Mikor elment, magával vitt mindent, csak egy-pár töredéket, dadogó kísérletet, egy-két vakmerő és dacos szárnypróbálgatást hagyott hátra. De költő volt: nyitott szívvel sétált a világban. Furcsán, szomorúan élesen látott: a Szépség arában a ráncos, fogatlan szájú Időt látta, az alattomos, kegyetlen Rútságot. Észrevette a Halált, aki ott bujkál a diadalmas Erőben, a feszülő izmok között. És dermedten látta a kenetteljes Jóság reverendája alól kiütközni néha a lólábat.

Kiforratlan, ingadozó, de hiszen fiatal még! Szélsőségek ragadják el, meghasonlások ejtik kétségbe. A szíve csak a mindenség kezében hangszer, ő nem tud uralkodni rajta. A művészetben járni tanult csak. Célokat nem ért el, utakat nem nyitott. A harc még előtte állott és a sors úgy akarta, hogy vesztes legyen a harcban. Ezt néha sejti is. Mert hiszen beteg. Halálra van ítélve, nincs mentség a számára. Évek óta fekszik a tátrai szanatóriumban, csendes, orvosságszagú betegszobában. Megejti a csüggedés. Unalmas egyhangúsággal telnek a napok, hetek és hónapok…. Versek csak nagy vonásokban és olyannak jellemzik a költőt, amilyen volt pályájának elején, az elindulás után pár lépéssel. Kezdetnek biztató és erőteljes lépések ezek és ki tudja, hova vezettek volna, ha a tátrai temetőben meg nem állnak.

Nyugat 1921. 17. szám Figyelő

Exner Sándor: El a felülettől!

Én egy vagyok
a felület atomcsordájából,
de ez lenni többé nem akarok.
Ássam a mélyet - fekete bányán -,
fekete köveit az igaznak,
(utálott zöldje a fölszíni gaznak!)
ássam, hollá!
kételyes földjét a bizonyos Van-nak.
Ne kérdjem, merre? attól, ettől!
El a felülettől!
csak ásson ásóm
s erőljem munkával
bátor leszállásom.

Ásson ásóm!
A mélység setét.
Lássam látottá
a látatlan feketét!
Csak ásson ásóm
mélységes mélyre,
mélyebbre,
még,
mélyre!

Hó, hó, hó, hahó! magasan vagyok,
mély magasan.
Mélyre ástam - s magasba szálltam.
Még vonz a felszín, de szakad a csordajárom,
mert erősebb volt vonzásánál
bősz elrugaszkodásom.

A felület felé van most a súly,
a mély és magas most mindegy,
a mély és magas most egy egész,
a felület felé van a nehéz.

Tán ugat utánam a csorda lelke,
De felfeszülök a végtelenbe!

Ifjabb Gróh István

Részletek

Nyugat 1924. 3. szám

Ifjabb Gróh István: Clythe

mely első része annak a trilógiának, melyet a Balaton partján írtam, elgondolkodva az asszonyi ízlés állhatatosságán és a férfiúi vélemények változandóságán.

Ebben az időben Róma nyugalmán az egyik konzul Statilius Taurus őrködött. A másik konzul, az isteni Caesar Augustus, Galliában és Hispániában járt, hogy új hadi babérokat gyűjtsön a birodalomnak. Tizenkilenc év telt el Gaius Julius Caesar meggyilkolása óta.

A párás égbolt peremén ragyogó arccal kelt fel a nap és aranyos fénye megcsillant a Diouscurok templomának fehér márvány oszlopain. Sugarai elárasztották a Capitolium dicső épületeit és a Subura setét szennyét egyaránt. Mercurius anyjának, a tüzesvérű Vulcanus feleségének, a termékeny Maiának hónapja volt.

Felicio felébredt álmából. Szemei idegenül tapadtak a mennyezetre, melyre egy görög rabszolga fajának alantas ügyességével erdei jeleneteket festett. A szakadékos hegyoldalban faunusok karcsú nimfákat kergettek és érzéki összefonódással csókolták ajkukat. Felicio nem tudta mindjárt hol van. Azt várta, hogy az öblös bucina hangjaira fog felriadni sátrában, a szelíd Rhemus vagy a rohanó Hermus partjain. Füle kereste a cohorsok dobogását, amint nehéz léptekkel vonulnak a castra aestiván keresztül.

Hirtelen felült fekvőhelyén és amint szemei a mellette fekvő női alakra tévedtek azonnal tisztán látta helyzetét. Már tíz napja hogy Rómában volt, őseinek és isteneinek városában. Vigyázva szállott a padlóra, hogy fel ne rezzentse társnőjét álmából. Kéjesen nyújtogatta tagjait és izmai hullámzottak napbarnított, fényes bőre alatt. Felicio huszonnégy éves volt. Csöndben öltözködni kezdett. Már kész volt és kifelé indult, mikor az alvó alak megmozdult. Fehér karjait feje alá hajtotta és másik oldalára fordult. Felicio csöndben szemlélte csinos arcélét és magas homlokát, melyre nehéz arany szalag szorította csillogó fekete fürjeit.

Feliciot féktelen vágy fogta el most, hogy kószáljon a Suburában, és a tabernák között a fórumon. Hogy újra lássa a régi istenek templomait és szóba állhasson mindenféle szennyes és nemes néppel, atyja régi klienseivel és rabszolgáival, és a haeterákkal kik először avatták be a szerelem gyönyöreibe. Felicio tehát megfordult és kisietett ebből a házból, melynek tágas termeit alexandriai építészek kis lakosztályokra és bájos zugokra osztották, az előkelő ízlésnek megfelelően. A szobák falait nevető és borzadalmas gipsz lárvák ékesítették. A falakra alexandriai festők theokritosi és dionüszoszi jeleneteket festettek, melyek csupa szép és boldog gondolatot keltettek az emberek lelkében az életről. A padlóra alexandriai mozaikművészek változatos mintákat rajzoltak és a kereveteket Alexandriában szövött pompás szőnyegek borították.

Felicio lassan bandukolt a szennyes utcákon keresztül a fórum felé. A gondolatok mint gyorsröptű fecskék kergették egymást fejében. Újra látta gyermekkorát, amit együtt hancúrozott keresztül Claudiával, kit most látott először viszont azóta karjaiban. Kertjeiket csak egy rozzant cölöp kerítés választotta el akkortájban és Felicio arra is emlékezett, hogy többet verekedett mint csókolódzott a csillogó szemű kislánnyal. Claudia atyja szigorú ember volt, ki meghasonlásban élt bájos és vidám feleségével, mert mindennél többre becsülte az ősök komor erényét. Tekintélye sokszor döntött az államügyek intézésében és tekintélyét nemcsak ősi származásának, de előkelő megjelenésének is köszönhette. Egy forradalom alkalmával azonban egy pártvezér tévedésből megölette.

Felicio ebben az időben elkerült honából. Bátyjához utazott Athénbe, hogy a retorikát és filozófiát tanulja. Atyja azonban nemsokára elvesztette összeharácsolt vagyonát és meghalt. Ekkor hallotta Felicio, hogy Claudia tizenhét éves korában másodszor is férjhez ment, miután első férjével csak négy hétig tartotta ki a házas életet.

Mivel a birodalomra amúgy is zivataros idők jártak, Felicio, hogy anyagi gondjaitól szabaduljon, katonának állt. Azóta a birodalom legkülönbözőbb helyein hurcolta végig őt sorsának és vezéreinek szeszélye. Legutóbb Caesar Augustussal Hispániában járt, ki őt követként küldte Rómába. A kegyes Caesar ugyanis új templomot akart építeni Jupiter Tonansnak a kapitóliumra, meghálálni néki kegyelmét, mellyel megmenekült egy villámcsapástól, menetelés közben. Tarragona környékén.

Amint Rómába ért Felicio, újra találkozott Claudiával, aki azóta még kétszer volt férjnél és most újra elvált asszonyként élt atyjának tisztes házában. Felicio egy hete volt Rómában és az asszony már a negyedik éjszakát töltötte karjaiban…

…egy Aristotelés nevű görög bölcselő azt állítja, hogy az okról három értelemben lehet beszélni. Az első maga az anyag, mely nélkül semmi sem alkotható, a második a művész, a harmadik az alak amit a művész a tárgynak ad. Egy negyedik ok is járul ezekhez, mondja Aristotelés és ez az egész mű célja. Rögtön megvilágítom, hogy hogyan érti ezt Aristotelés. Kétnemű Priapus szobrocskádnak anyaga a kenyérbél, ha ez nem lett volna kéznél, sohasem készülhetett volna el. A második ok a ható ok. Jelen esetben az ujjaid, melyek a Priapus szobrocskát megformálták. Harmadik ok az alak, mert ezt a szobrocskát nem neveznék priapusnak, ha nem bírna a kétnemű istenség alakjával is. Negyedik ok a cél, amiért az alakot kigyúrtad, mondjuk az, hogy szellemednek örömet szerezzél avval, hogy a kenyérbél alaktalan tömegét az istenség alakjára formálod. Amint látod tehát ezen athéni Aristotelész szerint mindent az okok közé kell számítanunk, ami nélkül a dolog létre nem jöhetett volna…

… a legfőbb boldogság három alkotórészből áll:

az első az istenség akaratának megérzése, amikor az ő akarata szerint munkálkodunk és részesei vagyunk az örök igazságnak,

a második a bölcsesség uralma a szenvedély felett, mely megfékezi a test otromba szenvedélyeit és hirtelen vágyait, úgy hogy azok mint szelíd szolgáló lányok engedelmeskednek akaratának,

a harmadik a tudományok és a művészetek szeretete, mely megtanít minket arra, hogy találjuk meg a filozófia által hirdetett örök harmóniát a természet tárgyaiban és az emberek lelkében. De van egy negyedik része is a boldogságnak - szólt Pythocleshez a házigazda - és az a fájdalommentes kéj az emberek sorában, melynek szülője nem a kínban fogant vágy, de az erőből és az öntudatból fakadó gyönyörűség.

Azonban nyugtalan valami ez a testi örömök boldogsága - válaszolt neki Pythocles - mert megzavarja az emberek elméjét, mindig többre ösztönzi őket, vagy a tunyaságba kergeti. E boldogság elviselését épp úgy meg kell tanulni, mint a boldogtalanságét, mitől nem sokban különbözik…

…az életünk célja az, hogy meg ne nyugodjunk abban, hogy emberekké és gyarlókká születtünk, hanem nyesegessük hibáinkat és igyekezzünk hasonlatossá lenni a tökéletes istenséghez. Nyugodtan éljünk embertársaink körében, és örüljünk életünk legnagyobb kincsének, a lelkünk változatlan nyugalmának, és a mindent bearanyozó filozófiának, mely egyedül tesz minket képessé arra, hogy megtaláljuk a sárban rejtőző igazságot.

Reggelre Felicio elhatározta, hogy mégis feleségül veszi Claudiát.

B. G. Le a kalappal Osvát előtt, hogy a 19 oldalas művet végig olvasta. Vajon miért közölte? A szerelmi sztori miatt aligha. Tán a bölcselkedéseket – melyeket idézünk – tartotta érdekesnek?

Hacsó Erzsébet

Hacsó Erzsébet: Szólalj meg lelkem
Hacsó Erzsébet: Hogy megtanuljam
Hacsó Erzsébet: Maradj!

Nyugat 1929. 13. szám

Hacsó Erzsébet: Maradj!

Megállj! Türelem!
Valamit mondani akarok:
Igen, azt akarom elmondani,
hogy a szívem piros a véremtől,
mindig piros.
Várj! ne siess!
már tudom, már kimondom,
hogy te mindig sietsz.
És nekem veled kell sietnem,
és mégis lemaradok és egyhelyben állva vénülök.
Igen, ezt, ezt akartam neked megmondani,
és azt, hogy te és én...
hogy nekem valami nagyon fáj.
Jaj, hát nem akarod megérteni!
Nem érted! azt akarom mondani,
hogy tudom, hogy van,
hogy,... hogy szép, hogy nagyon kívánom
és magamnak akarom.
Ne menj tovább, - már igazán tudom, mit akarok.
Azt akarom, hogy ne menj tovább,
hogy soha se menj tovább!
Hallod? Ne rohanj,
ne tépd a fényt, a meleget rólam.
Maradj!
Akarom, hogy maradj
s legyen örökre az enyém, amit akarok.

El kell olvasni. Egyértelmű.

Horvát Anna

Horvát Anna: A szomorúság felmagasztalása

Nyugat 1927. 15. szám

...És János csak egyre görnyedt a padkán, a pékműhely előtt, mint egy gubanc. Esti fuvalmak megcirogatták az üstökét s goromba viharok tépázták és cibálták lengő rongyait, mindegy volt neki. A tolakodó legyek rászállottak elrévedő homlokára, még csak el sem hessegette őket; társai gúnyos rikkantással sokallották oktalan nekibúsulását, még csak nem is válaszolt rájuk. Mindegy volt minden, mert sejtő, nagy szomorúság gubbasztott a szívén, mint egy lekonyult szirmú harangvirág s ez a virág hangosan dalolt rejtelmes, érthetetlen melódiákat. Hallgatta, hallgatta János s ezért görnyedt egyre a padkán.

A földön újra sok volt már az ember, a bűn és a förtelem. Nagy, dús mulatozással vigadoztak a gazdagok és teli szájjal falták a jókat, az élet sok mindenféle ételét, habzsoltak szerelmet, ettek zsíros s fűszeres húsokat, ittak részegítő szeszt és sok jóízű röhejen híztak; - rugták a szegényt, nyúzták az özvegyet, kihasználták az árvát, - szóval megint boldogság élt a földön... És senki sem tudta, hogy milyen közel az Ítélet.

A tudósok hiába jósolták, hogy a nap kihűl, az emberek elványadnak, az élet megalszik, mint a vér, a föld forró lüktetése megáll s egyszer hidegen és hullamód lökődik tovább e rongyos bolygó. Hazugság volt. Soha oly erjedt-melegen nem sütött a nap s nem gerjedt szerelemre annyi vér... Az asszonyok szebbek voltak a csillagoknál s a bor és éj ronggyá tépte őket. A meleg éjszakák illata betemette a városokat s a gazdagság szét-terpedten élvezett, evett, szagolt, simogatott, - - - érzékeit mind egyszerre lakatta jól.

Isten már rég üres szóbeszéd volt, eszme-antikvitás, semmi. Romokban még fennállottak ugyan volt templomok s rebesgettek régi babonákról, amik a vastag omladékfalak között kísértettek, de nem volt már a hitnek egyetlen szolgája. S ha akadt mégis egy kései atavista, exaltált bolond, úgy sok nagykoponyájú idegorvos kísérletezett rajta s kuriózumos Istengondolatain keresztül rekonstruálta a miszticizmustól zavartfejű elmúlt századokat.

Egyetlen bibliapéldány sem maradt fenn...

A föld most föld volt igazán, titkon nélkül, rejtelmek nélkül.

Az Erők működése szigorúan szabályozva, az ősforrások felkutatva, felnyitva és elzárva, minden formába szorítva, rendezve és osztályozva, csak az ember maradt, aki volt: Állat és Istenkeverék.

És voltak jó szegények és rossz gazdagok, mint ma. De a szegényeknek százszorta keserűbb volt az élet, mert az életen túl sehol sem integetett egy mennyei kapú, a megrugdosottak, megköpdösöttek és megalázottak menedéke.

Azért hát száraz és sivár volt a szegény élete és zsíros és biztonságos a gazdagé.

Ekkor üldögélt téli fagyban és nyári forróságban elkívánkozón a padkán szomorú János, kit csak olyan oktondinak ismert az egész város. Péklegény volt s vigyázott a tehetősek kenyerére. (Mert bármennyit is haladt a tudomány, a kenyérre emberi gond őrködött, mert a kenyér volt az Isten.)

Közben hallgatta a furcsa kalimpálást, amit a szíve vert, a rejtelmes hangokat ott belül, gyönyörködött és szomorkodott rajtuk.

Sok kimondhatatlan fájdalma volt, az adó, a szegények csontja, a gazdagok hája s gyermekek könnye, a leányzók titkos búja, a szél és fák beszéde, a távolságok, szavak, idők, messzi égitestek, tavaszi lepkék csapongása, furcsa zsongás, - - - csupa balsejtelem volt minden benne és az emberek bűneiért való áldozati sírás...

Bárhogyan figyelt is, nem értette mindezt, mert írástudatlan oktondi volt szegény, lehorgasztott fejjel azért csak gondolt mély értelmetlenségeket a minden jóról, a minden rosszról s arról, hogy neki, lám, fáj a jó és fáj a rossz is. Mi ez? Mi ez?

És ő sem tudta, hogy milyen közel az Ítélet...

Csak egyszer, mikor hasító villámok és mennyzúgás közt megnyílt az ég, remegtek meg az emberek, a kalmárok és pénzváltók, az uzsorások, a sanyargatók, a munkafelügyelők és kényurak.

Csak egyszer, mikor irtó háború támadott és fegyvertől, éhségtől, fenevadak éles fogától és pusztító betegség lázától hullott az ember, mint a pelyva, - ordítottak fel sebzetten a föld urai: az adószedők, a királyok, a kéjlányok s mind, akik azt hitték, hogy a világ az ő örökségük.

A nap üszkösen elsötétedett, mint egy zsák, a hold vérszint öltött s a csillagok hullongtak a földre, mint érett fügék, ha nagy szél kerekedik. És eltűnt az Ég. S a hegyeket elnyelte a völgy s a szigeteket bekapta a víz s a tenger vérré változott és állatai megfúltak benne. A hajók árbóca meghajolt a szélnek és elfeküdt a vízzel egy szinten, mint egy kinyúlt tetem. A kutak ürömmel teltek meg, a föld forró lávát hányt, a sűrű levegőből kőeső szakadt oszloposan az emberekre, a tűz és vér elégette és elforrázta az élőfákat s a kénes füstből sáskák támadtak és elborították a földet.

A négy dühödt angyal, kik az Eufrátes folyó vizénél raboskodtak, most láncukat tépve futkároztak, halált és betegséget hurcolva széjjel, - - - mert eljött, amit jelenéseket látó János próféta jövendölt, - az Utolsó Ítélet.

Szörnyű jajgatás támadott a föld egyik szélétől a másikig. S még mielőtt rágondolhattak volna, kis mérlegeik mellé buktak holtan az aranyművesek, a rőf kihullott a kalmárok kezéből s a drágakő kereskedők gyöngyeikbe markoltak, hogy az talán megmentené őket. Először érezték, hogy a kő és ékszer itt marad, s a Pokol röhög rájuk szélesen. S a bársonyba öltözött gazdagok dölyfös tekintélyét s a selyembe burkolt lányok selymes kéjét és a skarlátban pompázó királyok hamis hatalmát s a muszlinba csavarodott táncosnők fátyolos izgalmát megrontotta vérrel és hamuval, förtelemmel és kínokkal a halál. János pedig mind a vérben és viharban dermedten görnyedt a padkán és várta a véget. Hosszú haja csapzottan hullott a nyakába, arcát kitartotta a napra, a kénesőbe, a vérbe, a tűzbe, füstbe, büntetést váró, beteljesült szomorúsággal, és a halált epedte.

- Jaj a gonoszoknak és nekem, aki az ő bűneik árnyékában éltem, mint egy here, és nem tettem semmit a rossz ellen és semmit a jóért.

De a füst, a tűz, a vér és a sáskák elkerülték, s egy méternyire körülötte fehér és zöld és égszínű volt minden...

És a tenger kiadta a holtakat és a Pokol is. Sírjaikból kisétáltak mindannyian; fehérben, kik megölettek Isten igéjének hirdetéséért, a Jók; a bűnösök pedig anyaszült meztelenen, hogy szégyenkezve állanának meg az Úr előtt...

Ekkor hirtelen tisztító nagy villámok jöttek, szörnyű szélvész támadott, majd nagy csönd és tiszta fényesség következett s egy angyal kihirdette, hogy íme végbe ment Isten nagy titka, Idő nem lesz többé s elkezdődik az Úr országlása s a Nagy Ítélkezés.

... S új ég, s új föld szállt a mennyből. Új Jeruzsálem, halál és könny nélkül. Nap nem fénylett és hold nem világított, mert az örök világosság szövétneke ragyogott a város fölött. Kapuit nem zárták be soha, mert nem volt nappal és nem volt éjjel, s csak áldott emberek és állatok mehettek be Istennek országába.

Tizenkét drágakő volt a város tizenkét kapuja. S a jáspiskapun most zsolozsmákat énekelve vonult át egy csapat, a szentek és vértanuk serege. S a zafir kapun remeték, látnokok és bölcsek közeledtek, s a kalcedon kapu tárt szárnya Krisztus menyasszonyait fogadta hófehérbe öltözve, azokat, akik jól értelmezték az Igét, - s a smaragdkapun vonultak be Isten hű szolgái s a sardonix kapun lassan léptek a mennyei városba a tiszta anyák s a szárdiusz kapun át azok, akik irgalmas szívűek voltak. Krizolit kapun rövid sorban az igazi bűnbánók, beryllus kapun, akik ifjan és ártatlanul haltak meg. Topázkapun át jöttek hosszú palástban, fehéren, ifjak, akik nem vetették tekintetüket soha nőre, s a krizopráz kapun egy végeláthatatlan tömeg, a megrugdosottak, eldobottak és nyomorgatottak, üdvözülők, akik igaztalanul sokat szenvedtek a földön.

A türkizkapun pedig egymást kézen fogva, dalolva jöttek a gyermekek, az élők és a holtak egyaránt, mert rajtuk nem telik be semmiféle ítélet...

S utoljára, az amethyst kapu két kitárt szárnyán jött a megmaradt száznegyvennégyezer élő, kiket elpecsételt a Napkeleti Angyal az örök életre. S köztük volt, utolsó közt is utolsónak, - a szomorúszívű János.

Elkezdődött a nagy ítélkezés. Először a hitetlenek, átkozottak, gyilkosok, paráznák, bűvös-bájosok, bálványimádók és hazugok tűzkénes tóba vettettek.

Most szólt az Úr: - Meglett. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég s a szomjazónak adok az élővíz forrásából.

S felzúgtak az öröklét forrásai és hirtelen zengő világosság támadt az emberek szívében, mert úgy akarta az Úr, hogy ráeszméljenek az életük legnagyobb pillanatára, s beteljék az ítélet: az üdvözültek életük legszebb érzését élhessék itt tiszta teljességben öröktől örökké. Anyák a szeretet kristályforrását érezték dalolni a szívükben, vértanuk a mártíromság magasztosságát, tudósok a felfedezés nagy és szédült diadalát, szerelmesek az első ölelés mámorát. Minden ember egy-egy nagy Pillanat volt.

Csak János állt reszketőn s értelme nem világosodott meg semmi fenségesre. Rettegve, hogy életének egy érzése sem teszi méltóvá az égi üdvösségre, álldogált, elbúsultan a száznegyvennégyezer kiválasztott között.

De az Úr észrevette:

- Gyere elő, János. Halljuk hát, melyik érzésedet kívánod áthozni ide, az öröklétbe?

Reszketve szólt az oktondi, reszketve, de őszintén, mert hazugsággal nem állhat meg senki az Úr előtt:

- Uram, hagyd meg nekem a szomorúságot.

Ami most történt, az olyan volt, mint egy nagy igézet: hárfazengés és az angyalok karának éneke közben szólt az Úr az ő szolgáinak:

- Néki adjátok a legfőbb jót, a Hétpecsétes Könyvet, mert sokat sírt, holott nem tudta volna az okát, s mert szereti a szomorúságot.

S midőn átnyújtották neki, így szólt az Úr:

- Vedd és írd belé a te szomorúságod dalait, mert költő vagy te, János.

Mit viszünk a másvilágra? A költő a szomorúságot. Az „örök boldogság”-ba.

Kadosa Marcell

Kadosa Marcel: A királyváró pásztor
Kadosa Marcel: Leszerelés
Kadosa Marcell: Szabó Endre

Kadosa Szabó Endrénél szerepel az Irod. lexikonban, mint irodalom

Nyugat 1918. 23. szám

Kadosa Marcel: Leszerelés

A háznép elpihent, a gyerekek alszanak. Jer szívem, most játszd nekem a Gaál magyar népdalábrándjait. Évek múltak, hogy hozzájuk se nyúltunk, de most hallani vágyom ezeket a drága melódiákat, amikkel bölcsőmet ringatták. Most nem banálisak, hanem újak és meghatók, mint ifjú ideálunk arcképe, amely húsz esztendő múltán váratlanul szemünk elé kerül.

Tudom: csupa giccs, csupa banalitás!... Kényszerképzetek, amik olykor erőt vesznek rajtunk. Tudok mindent, amit valaha valaki józanságot kigondolt A kolompoló gulya: az a külterjes gazdálkodás átka, a falu romantikája: a szégyenletes primitívség hazug máza, a kis torony harangjának a csengése a valóságban: babona és klerikalizmus, a kis fehér házak: a gyermekhalandóság és a tuberkulózis várai, a vidámság pedig az alkohol kigőzölgése. Mindent tudok és még sokkal többet is. És mégis csak játszd nekem szívem most a Gaál magyar ábrándjait és ne nézz hátra, amikor a könnyeim lefelé peregnek a megalázott magyarok szomorú földjére...

Miért sajnálom a magyart és miért fáj szívemnek a magyarság szomorú kudarca? Hiszen gyerekjáték felemelkednem a világpolgári közöny göthei magasságába és ezer elmélet áll a rendelkezésemre, amellyel tiszta örömmé varázsolhatom az előttem folyó történések szomorú jelenségeit. Az úri rendjének megalázása fájjon a szívemnek? Amíg odalent éltem a proletármélységben, csak mint gőgös megalázókat láttam e rendet és amióta feljutottam a városi polgárság szintjére, hideg közöny jégfalával láttam őket elszigetelve. A magyar paraszt képviselje előttem talán azt, amit a magyar fogalomban szeretnem kelljen? Óh világháború kiábrándító korszaka, szívtelenség, komiszság, kapzsiság, falánkság örökkön örökké emlékezetes és utálatos ötödfél esztendeje, ki az, akin hagytál még valami kis mázát az emberiségnek és a jóságnak?! Kinek szólnak hát a könnyeim és kiért a lelkem leküzdhetetlen melankóliája? Ha nem fáj a szívemnek, hogy Magyarország határai ma nem azonosak Nagy Lajos birodalmáéval és hogy nem "magyar tenger vízében huny el észak, kelet és dél hulló csillaga" -, miért fájnak olyan változások, amelyek, jaj, talán holnapra esedékesek, miért tartom miként legkedvesebbjeim elmúlását, majdnem lehetetlennek, hogy ne az a szép koszorú övezze Magyarország határait, amelyeket egy évezreddel ezelőtt kijelölt egy bámulatos tekintetű ember, akit maga a természet látszott sugalmazni, hogy foglaljon el akkora országot, amelynek az ötvenedik része is elegendő lett volna annak a néptömegnek, amelyről neki akkor gondoskodnia kellett.

Az értelemnek mindezekhez kevés szava van: érzelmi dolog az egész, de ez prepotensebb az értelemnél, mert vele disputálni nem lehet. Nem tudom, de érzem: a magyarságot gyászos, kegyetlen igazságtalanság sújtotta a háborúban és ez ellen az érzés ellen nincsen más orvosság: ki kell fájatni a fájdalmat, amelyre nem ad írt a logika és a történelemfilozófia.

Ronda háború volt. Olyan ronda, amilyen az ő összes tulajdonságaival az ember, aki e világháborúban a világ teremtése óta először vett részt a maga teljes adjusztirungjában. A régi háborúkban kevés ember és kevés emberi tulajdonság volt angazsálva: a vitézség és a gyávaság, az erő és a gyöngeség, a furfang és a butaság, a lelkesedés és a kishitűség. Ez az első háború, amelyben mindenki és minden benne volt: az untauglichok jobbak, mint a sorkatonák és a kávéházi vitatkozók alighanem nagyobb jelentőséggel, mint a lövészárkok fedezői. Negyvenkettes ágyúkkal vezércikkeket lehetett szembeállítani döntő sikerrel. Halálra szánt daliák ezredeit fél tucat kócos narr /ez áll az eredetiben is. B. G. / agyonbeszélte. Akik gránáttűznek akartak nekirohanni, azon vették magukat észre, hogy megette őket a kosz és a tetű s hogy az ágyúk bömbölését túlharsogja éhes asszonyaik és gyermekeik sírása, ami ellen semmit se használ a férfierények legelseje, a bátorság. És az összes hadviselő nagyhatalmak között a leghatalmasabbnak a terményuzsora és az áruuzsora bizonyult.

Hiába: sokáig tartott, mindenki benne volt, ez volt a hiba. Ennyi ideig nem tarthatnak ki az erények, amelyek csak vékony réteg az emberi bestia őstömegén.

Vagy talán nem volna szabad ily gyorsan és ily könnyen levonni a konzekvenciákat? Érdemes volna talán alaposabb és szigorúbb vizsgálat tárgyává tenni, hogy nincs-e igazuk azoknak, akik a háborút a népek igazságot és kívánatos ítélőszékének hirdetik és azt állítják, hogy az marad a győztes, aki méltóbb a győzelemre. Semmi esetre sem szabad a háború fogalmának és jelentőségének a megítélésénél a vesztett háború hangulatát venni vezérfonalul. Ha én pacifista vagyok is és most vigyorogva vagy felháborodva vonom kérdőre a háború dicsőségének a hirdetőit: "no mi lesz az elméleteddel, nagyszerű dolog úgy-e a háború?" - ő még mindig fenntarthatja álláspontját és felelhet imigyen:

- A pervesztes félnek mindenesetre más fogalmai lesznek a bíró igazságosságáról és más szavai ennek a jellemzésére, mint a nyertes félnek. Aki azonban helyes fogalmat akar a bíró szerepéről, az sem a pervesztes, sem a pernyertes meghatározásait nem fogja akceptálni, hanem az ő ügyükről elvonatkoztatva alkotja meg ítéletét. Azután, ki meri azt döntő határozottsággal állítani, hogy az ítélet, amelyet kaptunk nem volt igazságos csak azért, mert nem nekünk kedvezett? Igaz: a legotrombább igazságtalanság lehet a nagy szám győzelme a kis szám fölött. Minden haladás, minden kultúra az ellenkezőnek a jelensége: a kevesek győzelme a sokaságon. A történelem, akár az eszmék, akár a népek történelme, tulajdonképpen nem is egyéb, mint törpe kisebbségek szakadatlan győzelme a túlerők ellen. Abban a pillanatban, amikor ez lehetetlenné válnék: bekövetkeznék az emberi nemnek oly gyors menetű züllése és bukása, amihez borzalmasság dolgában a legnagyobb rendű elemi katasztrófák se hasonlíthatók. Amikor a matematikai túlerő legyőzi a kisebbséget, ott mindig lehet valami történelmi jelentőségű eszmének vagy alakulatnak az elvetélését sejteni és - ha úgy tetszik - siratni vagy - ha úgy tetszik - üdvözölni. Ámde a nagy szám szintén lehet történelmi erények következménye. Lehet, hogy az egyik nép tagjai elpuhultak és önzők: nem akarnak gyermekeket világra hozni és nevelésükkel vesződni. Ez a nép kisebbségbe fog kerülni a másikkal szemben, amelynek életereje, munkakedve fennen szárnyal és amely örömet talál az ivadék gondozásában és az érte való vesződségben. De lehet az így kisebbségbe került nép okosabb, szeretetreméltóbb, érdekeinek a többi népek között való elosztásában körültekintőbb, mint a másik és ha közöttük összecsapásra kerül a sor: az első esetben a nagyobb nép győzelme akceptálható a történelem igazságos ítéletének, a második esetben a kisebb, de szövetségesei által túlsúlyra jutott nép diadala nem okvetlenül a matematikai nagyobb szám igazságtalan érvényesülése. Egyáltalában: igazság, igazságtalanság! Ezek csak a mi fogalmaink, amelyeknek még magunk között sincs közös tartalma, annál kevésbé egyezik meg velünk a természet, vagy - ha úgy tetszik - a történelem a maga igazságaival. A természet igazsága, hogy a kifejlődésükben gátolt gázok szétvetik a hordót és ugyancsak igazsága a természetnek az is, hogy az erős abroncs megakadályozza a gázok erejének ilyen megnyilatkozását. A háború a népek igazságszolgáltatása azért, mert a sok igazság közül az az érvényes, amelyet a háború eredménye szankcionál. Mindegyik igazság szörnyű háborúk által jutott érvényre, a zsidóké is és a filiszteusoké is, a görögöké is és a perzsáké is, a rómaiaké és a barbároké, az angoloké és a spanyoloké, a jezsuitáké, Voltaire-é, Napóleoné és a tajtékpipafúrók szakegyletéé. Az éppen a történelemnek a háborúk eredménye által kiszolgáltatott igazságában a legnagyszerűbb, hogy ellenkező eredmény mellett ellenkező lett volna az igazság is. A történelem másmilyen is lehetne, mint amilyen. Ki vállalkozik rá, hogy megírtja pl. Európa legújabb történetét, de nem úgy ahogyan történt, hanem megfordítva. Bismarck nincs a világon vagy nem jut neki szerep. Poroszország nem tartózkodik a szerepléstől a krimi háborúban, ennélfogva Oroszország sem marad semleges a német-francia háborúban. Bismarck nem szegül ellene egymaga minden létező német akarat ellen, amikor arról van szó, hogy a megvert Ausztriát meg is alázzák és ennek folytán Németország nem egy hálás, hanem egy ellenséges Ausztriával a háta mögött megy bele a francia háborúba. És folytasd ezt most tovább a mostani háború belekombinálásával. Nemde az is teljesen acceptabilis történelem volna, ha a zsidók verték volna le a rómaiakat, a perzsák a görögöket, az osztrákok az olaszokat és a franciák a németeket, ha Michelangelo gyújtotta volna fel az ephessi Diana templomát és Marx kötözte volna az ágyúk elé az indiai lázadás vezéreit. "Igazságtalanság!" - sírja a temetésen a megtört gyászoló gyülekezet. Kérdezd meg csak a kukacokat!...

Ha akarom, vigasztalhatom magamat Hegel történelemfilozófiájával, amely röviden a magyar adoma sanda mészárosának az esetével értelmezhető: a történelem a sanda mészáros, aki nem oda vág, ahova néz. Csak utólag nagyon sokkal utóbb derül ki, hogy hova volt szánva a csapás és mit akart tulajdonképpen a történelem. "Die List der Weltgeschichte". A történelem becsap bennünket és oda állít minket millió számra, hogy harcoljunk és haljunk meg valamiért, aminek a pusztulását a történelem másképp nem tudja elérni, csak úgy, ha a mi őrjöngő lelkesedésünkkel aláfűti a pusztító háborúnak a poklát. "Isten nem siet!" A történelem néhány győzelem kerülő útját se veti meg, hogy annál teljesebbé tegye a bukást. És kudarcoktól sem kíméli meg azt, akinek ilyen módon jobban elő tudja készíteni a teljes diadalát. Ki tudja azt nekem megcáfolni, ha azt állítom, hogy a német nép veresége azért kellett a történelemnek, mert e nélkül nem lehetett volna a német népnek visszatérnie a szellemiségéhez, amely által meg kell valósítania történelmi misszióját. Azt a küldetését, aminőhöz fogható még soha népnek osztályrészül nem jutott és amelynek megvalósítása által a német nép az emberi nem történelmének fenoménjévé válik. Tegyük fel, hogy ez volna a német nép hivatása, ha ugyan akceptáljuk a hivatás fogalmát. Ez esetben már könnyen beláthatjuk, hogy ezt meg nem valósíthatta, amíg egy óriási katonai vereség más irányba nem terelte mentalitását. És lehet megfordítva is igaz: hivatás, küldetés: gyerekes előítéletek, de a vereség más irányba terelvén a mentalitását, ez az új irány a véletlenség által adatik ahhoz, hogy a német nép dicsőségesebb eredményekhez jusson, mint amilyeneket harctéri győzelmek útján lehet elérni. Ebbe a gondolatsorba állítva, a franciák és angolszászok mai diadalmi mámorát együtt élvezheti minden jó német kebel is. A két öröm között csak az a különbség lesz, amilyent a lakodalmaknál látunk: az egyiknek az öröme az a változás értelmének és értékének a tudata, a másiknak az öröme annak az alkoholnak hatása, amelyet beszopott. A vőfélyé ma nagyobb, mint az örömszülőké, de holnapra amaz katzenjammerré válhat, emez pedig nagyobb és tisztább lesz, mint amilyen volt ma.

És a magyarság? Vajon nem lehet-e holt tehernek képzelnie a nemzetiségek óriási súlyát, amely mindörökre lehetetlenné tette volna a magyarság szabad szárnyalását? A magára maradt magyar nép sorsa nem gondolható-e el akként, hogy kultúrájának, fejlődésének, sajátos géniuszának egészen új és a réginél sokkalta kívánatosabb és nagyobb értékű megnyilatkozása kezdődik, amelyhez nélkülözhetetlen a homogenitás. A mechanika szabályai szellemi területeken se vesztik el érvényességüket. Egy és ugyanazon erőforrás nem szolgáltathat energiát tetszés szerint való mennyiségű munka elvégzéséhez. A magyar nemzet, amely vele majdnem egyenlő számú nemzetiség összetartásához szükséges erő kifejtése mellett nem rendelkezett elegendő energiával egyéb céljai megvalósításához, talán sohasem képzelt dicsőség várományosa most, hogy a nemzetiségek által lekötött hatalmas erői felszabadulnak. És ha ehhez vesztett háború volt szükséges, úgy az eredmény megéri az árát. Akár oka, akár feltétele a háború elvesztése annak a szebb és jobb jövőnek, amelynek az elképzelésében senki sem akadályoz meg minket, a történelem csalafintasága mindenképpen jól sikerült, amikor megríkatott bennünket a kudarccal, amely utóbb diadalnak fog bizonyulni. Akasszák fel magukat, akik biológiai szemmel nézik a társadalmat és az az álláspontjuk, hogy amely szervezet nem táplálkozik, vagyis nem emészt meg idegen szervezeteket, annak stagnálás, majd pusztulás a sorsa. Mi nem leszünk egy sánta hasonlat kedélybetegei. A társadalom nem organizmus és az emberek nem sejtek. Miként Chesterton mondja, amiért az ember egy kétlábú, azért ötven ember nem egy százlábú, hanem csak ötven kétlábú. És egyébként is ha biológiai szemmel kell is néznünk a világot, tisztában vagyunk vele, hogy a másik embert, vagy annak egy részét nemcsak úgy lehet megemészteni, hogy megsütjük a húsát, hanem sokkal egyszerűbb módon is: elég, ha expensnotát nyújtunk be neki.

Tehát szereljünk le. Békét! Békét! - ordítja most az utcán ugyanaz a tömeg, amely négy év előtt a háborút ordította és amelynek a hivatása, hogy ordítsa mindig azt, ami ordítani való. Nem kell szégyenkeznie miatta, mert ő személytelen, mint maga az idő. Sőt az én szememben szimpatikus ez az örökkön-örökké bamba és ennek következményeképp a világ életét mindennap újra kezdő tömeg, amely négy év előtt csatadalokat énekelt és most a béke himnuszát üvölti. És bármit tegyen is, szimpátiám nem tud elmaradni azok mellől se, akiket a tegnapelőtt háborút követelő tömeg most mindenütt, ahol kudarcba fúl a háború, agyon fog verni, ha nem lesz bennük elég aljasság, hogy idejekorán átlendüljenek a béketáborba, vagy nem lesz bennük elég erő, hogy legázolják, vagy elég ügyesség, hogy ismét egy új, esetleg mondvacsinált ellenség ellen vezessék az ellenük zúduló tömeget. Mindezeket forró részvéttel és megértéssel fogom elkísérni a lámpavas alá és a síntér-telepre és ha nem lesz pap, aki elmondja velük az utolsó imát, elmondom azt velük én magam imigyen: "Óh uram, vedd kegyelembe bűnös lelkemet és irgalmazz nekem borzasztó vétkemért, hogy valami egyebet is akartam ezen a világon, mint a kávéházban ülni és a kerületi kaszinóban alsózni. Életem utolsó pillanatában megnyugszom bölcs rendelkezésedben, amely szerint, aki főnyereményt csinál, az a dicsőség glóriájával öveztetik, míg aki elfuccsol, azt a világ megvetése és átkai között viszi el az ördög most és mindörökkön örökké. Ámen!"

Ugye mélyen tisztelt asztaltársaság, minket nem érhetnek ilyen szörnyű végzetek? Mi mindent előre tudunk, mert tudvalévő dolog, hogy minden lusta ember fél próféta. Semhogy a kisujjunkat is megmozdítsuk, inkább jövendölünk és jóslatunk veleje mindig az, hogy nem érdemes csinálni semmi egyebet, csak kritizálni azokat a balgákat, akik mégis csinálnak valamit. A világ azért eljön mihozzánk, mert a kávéház ajtaja nyitva van és akik odabent élik le életüket, azok miként a fjordok boldog naplopói, a tengernek csak a viharát nem szenvedik, apályát és dagályát együtt érzik azokkal, akik odakint küszködnek a hullámok tornyain.

igen, én sajnálom őket, akiket maga alá temetett a háború, még akkor is, ha csak bukott komédiásoknak kell őket tekintenem. Tisztán érzem, hogy az élet minden színvonalon egy ugyanaz és bukott komédiásnak lenni nem kevésbé tragikus, mint bukott istennek, mivel csupán a dolgok kimenetelén s a tömegek ebből fakadó megítélésén múlik, hogy ki volt az igazi isten és ki a komisz ripacs. Érzem azt is, hogy istenekre és komédiásokra egyképpen szüksége van a világnak, mert az emberek úgy vannak alkotva, hogy valakinek el kell őket kápráztatnia ahhoz, hogy megmozduljanak, és úgy is vannak alkotva, hogy százmillió komédiás esik közöttük egy isteni küldöttre. Ami a lényeges, az maga a megmozdulás mindig. Mert dicső dolog procul negotiis szép kontemplatív életet élni, a tavasz nyílását lesni és természetben meg a világ minden szépségében gyönyörködni, föltéve, hogy van kellő számú ember, aki elég ostoba ahhoz, hogy tülekedik, rohan, izzad, fárad, harcol és nincs érzéke szegény bolondnak a derült szemlélődés filozófiája iránt. De isten ments meg, hogy minden ember okos legyen és hogy ne a világ legáltalánosabb jelensége legyen a csalódás és a bukás.

Én nem hittem el a német kancellárnak, amikor kijelentette, hogy Romanov Miklós nem érdemel szánalmat, mert a sorsát megérdemelte. Éppen megfordítva láttam és látom ma is: nem érdemelt semmiféle szánalmat, mert önmagának nem volt semmi része a sorsában: egy szegény bárgyú ember volt, aki nem tudott akarni semmit és így nem érdemelt a sorstól semmit, se jót, se rosszat. Ha sorsát megérdemelte volna, méltó lett volna a szánalomra, de így csak a közöny lehetett osztályrésze szerencsében úgy, mint bukásban. Szánalmam csak azoké, akik jól megérdemelték az akasztófájukat. Tételem egyszerű és könnyen érthető: úgy, miként ama görög köztársaságban, aki azzal jön a gyülekezetbe, hogy ő valami változást akar, az kötéllel a nyakában tartozik megjelenni, hogy ha megbukik, azonnal fel is köthessék. Ez a büntetése annak, hogy olyat akart, ami elbukott. A szánalom pedig, amit a sorsa fölött érzünk, minimális díjazása magának az akarásnak.

B. G. Tán az első írás a történelmi Magyarország megszűnéséről. A repertórium szerkesztője a politika-rovatba sorolta. Osvátot érdekelte a téma. Kadosa tanulmányt és Figyelőt is írt a Nyugatba.

Nyugat 1924. 5. szám

Kadosa Marcell: Szabó Endre

Mikor kiterítve feküdt hideg ravatalán, némán és hosszan néztem fehér arcát, amelyet nem torzított el a halál, csak mintha mély álomba merült volna. Sokszor beszélgettünk mi erről a pillanatról és most szerettem volna tőle, aki a hazugságot és a szépítgetést nem ismerte, jobban mint bárki mástól megkérdezni, hogy mi van a túlsó parton és hogy miképpen folyt le a találkozás, amelyről azt írta nem sokkal a halála előtt:

Isten, akit szeretném, ha vónál,
A mennybéli nagy találkozónál
Tudom, hogy lesütnéd szemed...

Valószínűnek tartom, hogy Isten nem sütötte le szemét és hogy a tisztánlátásnak abban a mennyei dicsőségében, amelyben Szabó Endre ennél a találkozónál már a maguk igaz valóságában látta a dolgokat, nem tartotta többé igazságtalannak maga földi sorsát, hanem olyannak, amely teljes összhangban volt az ő egyéniségével.

Meghalt 75 éves korában, mint gyermek. De nem a második gyermekség szánalmas állapotában, hanem még az első gyermekségnek boldog szépségében, amelyhez semmi egyéb nem hiányzott, mint a gyermekek gondtalansága. Csak valami szerényke nyugdíj terjesztette volna ki feje fölé védelmező szárnyait, boldogabb gyermek nem játszott még önfeledtebbül színes kavicsaival, mint a 75 éves Szabó Endre az ő verses regényeivel, rímjeivel és Dosztojevszkij nehéz mondatainak magyarrá csiszolásával…

…Mikor hideg arcát néztem a koporsóban és örök búcsút vettem kedves lényétől, tisztán éreztem, hogy igazat írt megkapó dalában:

Én amit hibáztam, bevallhatom nyíltan:
Nem éreztem mást az igazon kívül,
Szeretni csak szívem gyönyörével bírtam,
Gyűlölni csak szívem sötét mélyibűl!

Csak az utolsó sor nem igaz és nem volt igaz soha, ez csak költői kérkedés. Soha életében senkit se gyűlölt, még azt sem, akiről bizonyosan hitte. Elég volt egy barátságos tekintet, egy meleg szó, mint a gyermeknek - és elpárolgott szívéből a neheztelés. Szegényebb lett a világ azzal, hogy ő eltávozott a mennyei nagy találkozóra.

Szabó Endre, 1849 – 1924. Költő, műfordító. A klasszikus orosz irodalom egyik első fordítója. /Irod. Lexikon, 1994/

Nyugat 1924. 21-22. szám · / · Figyelő

Dr. Kadosa Marcel: Szabóné Nogáll Janka

Még mielőtt a gyászév letelt volna, követte a sírba az urát, akinek mindvégig szerelmes csodálója volt, és akire 43 évi házasság után is azzal a naiv áhítattal tekintett, amellyel egy bakfisleány tekint a híres íróra. A feledés mohával már majdnem teljesen elborított öreg poétával szemben egy pillanatra se hűlt ki szívében az a hit, hogy csak a körülmények okozzák, ha a neve nem azok között ragyog, akiknek a legnagyobb bámulattal köteles adózni a világ.

Ez a szerencsés és boldog naivság alapja volt egy mindenki előtt rejtve maradt élettragédiának, amelyet Szabóné Nogáll Janka hogy soha egyetlen embernek meg nem vallott, az egészen bizonyos, de egyáltalában nem bizonyos, hogy neki magának is valaha tudomására jutott volna. Írói egyéniségének csak egy kicsiny részét tudta kifejteni e miatt az érzés miatt, amely Szabó Endrével szemben egész lényét eltöltötte, és amely által a vérének alkotórészévé vált az a tudat, hogy csak a férje az igazi író, míg ő a nagy író mellett csak olyan irodalmi próbálkozó.

Pedig Szabóné Nogáll Janka igazi tehetség volt, akinek a lelkébe egy derült mesemondó művészet ritka adományát ültette el a teremtő. Szerencsésebb körülmények között talán a magyar Selma Lagerlöff lehetett volna belőle, de a sorsa másképpen akarta… Kénytelen volt a divatról írni, noha életében se volt talán egy divatos ruhája, közölt pompás menüket és ételrecepteket, de ő maga főzni se tudott, annyira, hogy mikor még a nyarat iglófüredi villájukban töltötték, és egyszer a mindenes cselédjük hirtelen eltávozott, a hetilapja szerkesztése végett Budapesten tartózkodó Szabó Endre sürgönyhívásra kénytelen volt csapot-papot itt hagyva hazarohanni, hogy a családja éhen ne haljon, mert Szabó Endre tudott pörköltet főzni, de a felesége, aki a hölgyeket tanította, még egy rántotta erejéig se vitte a főzés tudományában…

Csak ami az ifjúsági irodalom és a divatlapszerkesztés mellett még lehetséges volt, annyi időt és alkalmat szentelhetett a szíve és tehetsége szerint való irodalomnak. És ez nem volt sok, mert a nehezen alkotó művészek közé tartozott. Mire egy-egy elbeszélése elkészült, terítve volt körülötte a padló eldobált papírlapokkal, amelyeken halálra ítélt mondatok repültek az enyészetbe. De ha azután elkészült a mű, annak emberlátó ereje, hamiskás humora, finom pikantériája és adatgazdagsága után senki se mondotta volna, hogy nem színtiszta férfiírás az, amit alkotott. A régi Hét legjobb korszakában látta ezeket az írásokat, a Pesti Hírlap, Pesti Napló és a többi napilapok tárcarovata abban az időben, amikor a legnagyobb gondot fordították a tárcanovellákra.

Még csak tegnap volt mindez, és már mindenki elfelejtette. Az újságokon látszott, hogy szerettek volna sok szépet írni Szabóné Nogáll Jankáról halála alkalmából, de senki se emlékezett már semmire, és senkinek se jutott eszébe más egyéb, csak ami a lexikonban volt olvasható. Szabó Endre, Szabóné Nogáll Janka, az én ötvenéves lelkemben még frissen élő alakok, az egyik daliás harcos, a másik okos, kedves és bájos asszony, híres írók, közismertek, népszerűek, akik után szerződésajánlatokkal járnak a kiadók. Mindez még csak tegnap. Ma két sírdomb, melynek fejfáján a holnap nemzedéke két teljesen ismeretlen nevet fog betűzni, ha ráér...

Kelecsényi Gabriella

Kelecsényi Gabriella: A nagy fal alatt
Kelecsényi Gabriella: Őszi hozsanna
Kelecsényi Gabriella: Vendégköszöntő

Nyugat 1924. 11. szám

Kelecsényi Gabriella: Vendégköszöntő

Köszöntelek, mélázó arcú bánat,
Ó te mindig egy vendég portámon,
Finom halk szavad, rejtett mosolyod,
Jól ápolt, sápadt kezedet köszöntöm.

Köszöntelek Gond, mord arcú, mogorva
Vén filozófus, betűrengeteg,
Számoszlopok, kiszikkadt fóliánsok
Dohos parfümje szálldos körüled.

Köszöntelek jó sisakrengető
Kemény páncélos, bősz vitéz, Harag,
Sötét rostélyod zordon ablakán
Két tüzes vulkán, szemed rám ragyog.

És köszöntelek téged jó bohócom,
Pierrot sapkás, lisztes arcú pajtás,
Könnyelműség, ó rossz tanácsadó,
De kedves testvér, egy testvér szívemmel.

Köszönt királyi ékű asztalom,
Köszönt a serleg: nézzétek, a gyöngye
Szikrázva habzik: ó, szent vacsora,
A szívem vére, igyátok, tiétek...

Kiemelés: B. G.

Marsovszky Miklós

Nyugat 1924. 4. szám

Marsovszky Miklós: Sárarany

Kábultan, főbeverten teszi le az ember ezt a könyvet. A szavak sodró árja magával ragadott és félig-fúltan kerültünk ismét a partra.

Jó ideig tart, míg belénk költözik újra az élet és utánagondolhatunk, mi is történt?

Egy hatalmas erő kapott a hátára és vitt, amerre jónak látta. Hiába tiltakoztunk, hiába tereltük volna más merre. Vitt, amerre ő látta jónak.

A Sárarany-ban köszöntöttük először Móricz Zsigmondot, az új, nagy magyar epikust.

Nem tudjuk, mit szóltak a kritikusok ehhez a könyvhöz. De gyanítjuk, hogy nem fogadták ellenkezések nélkül. Bizonyára formai kifogásaik voltak ellene…

Mikor a börtönbe viszik, Túri Dani keserű reflexiókat meneszt mögötte maradó élete felé. - Mi az ember? - Arany a sárban. - Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett? - Az Isten, aki nem csinált belőle semmit….

A Sárarany egy ősi színjátékot játszott el újra előttünk.

Az epikának, mint teljes és tiszta formának, az emberi eszmélkedés médiumán keresztül való megvalósulhatatlansága ez a színjáték.

Az epika, az idea tisztaságában, mentes minden drámai és novellisztikus momentumtól. De a szóvetés mozdulatának kezdő sebességét csak egy már meglévő formakoncepció adhatja meg. Ez pedig, mielőtt az ábrázolandó megvalósodott volna, csak az intellektus síkján teremhetik.

Így az epika, mint forma csak ennek az intellektuális formakoncepciónak a romjain épülhet. Ezért novella minden száz regény közül kilencvenkilenc és ezért találni meg a századikban is az eredetileg novellisztikus vagy drámai koncepció csökevényét.

A Sáraranynak egészen kivételes pozíciója van ezek között a századik regények között.

Itt a költő vállalta és akarta a prekoncipiált formát, de a kezei között epikussá vált matéria formaakarása erősebb volt az övénél.

Ezért köszöntöttük a Sárarany olvasása után Móricz Zsigmondban az új nagy magyar epikust.

…..Ez a figura olyan ragadó erejű életté éledt a szemünk előtt, hogy minden ellentmondásunknak el kellett némulnia.

Ha akarjuk, így is mondhatjuk ezt, ez a figura túlnőtt a könyvön és olyan lendületeket és ellankadásokat, olyan akcentusokat és olyan tempót parancsolt a dikcióra, melyek nem voltak az eredeti formakoncepció számításában.

Túri Dani új, erős, független életté nyílt ki az akció hőségében. És ez az élet saját immanens ritmusára lélegzik. Vígsága és keserűsége, nekibuzdulása és meglankadása, izmainak feszülése és ernyedése egy új, nagyszerű architektúrát építenek. Minden intellektuális paralízis megoldódott itt. És minden drámai és minden novellisztikus momentum megszűnt konstruktív eleme lenni ennek az épületnek. Borzasztó és nagyszerű történet a Túri Danié. "Faltam, öleltem, öltem": ebbe a három szóba sűrűsödik az élete, teljes megvalósulásának diadalmámorában. Ez a döbbenetes három szó a legtöbbje ennek az elistentelenedett, magára maradt, őserejű parasztnak. Hiszünk neki! Ujjongunk!

Köszönjük ezt a könyvet Móricz Zsigmondnak!

Nem ismerünk mást a magyar literatúrában, aki az ábrázoltat olyan mélyről és belülről valóságossá tudná éleszteni a szavak médiumán keresztül, mint ő. Pedig csak ez a teljesség alkalmas és érdemes annak a formának a kegyére, melyet ember számára elérhetetlennek ítéltünk. Ő mégis egészen közelébe került ennek a formának.

A matéria létezésének egészében, mélyről és teljesen válik problematikussá a kezei között és egy messzebbről parancsolt formakeresés éleszti nagyon élő életté mindazt, ami költői víziójában megrajzolódik.

Ez a vízió nem levegős, nem ismeri az atmoszféra játékát, nincs benne közelség és távolság, enyhülés, elmosódás, ködbe-veszés. Szigorú, határozott kontúrokat írnak benne a dolgok. Mégis lélegzik és él, testes, érzéki és érzékelhető életet él minden, ami ennek a víziónak a szemszögébe került. Sorsok épülnek és kasza elé érik benne kalász és ember.

Mi mást akarunk tudni az emberről és mást Istenről, de mégis ujjongással köszöntjük Túri Dani költőjét, az új, nagy magyar epikust!

Rövidítve.

Nyugat 1925. 7. szám

Marsovszky Miklós: Kiállítások

Nincsen akarat, mely teljesebben és parancsolóbb erővel valósulhatna, mint a művészé a műalkotásban. Műtárgyak előtt - hacsak átlagos érzékenységgel rendelkezünk is - szempillantás alatt határozott magatartást vesz fel a testünk. Ahány kép, annyi különböző íz az ínyünkön. A műalkotás természetében van, hogy nem tűri a közömbös szemléletet, helyeslésünket vagy tiltakozásunkat nagy hirtelenséggel és kifogyhatatlan változatosságú színpompában szabadítja ki belőlünk.

Keserves küzdelme a szónak megbirkózni evvel a benyomásgazdagsággal. Akármit is mondunk: hazugság. Mást éreztünk a kép színe előtt. És recenzió, mely képet képpé eleveníthetne az olvasóban: lehetetlenség.

Evvel a rezignációval fogunk munkánkhoz, tudván, hogy az egyes képek élménye mindig a szemeké. De a száz kép - együtt és egyszerre - fájdalmas káosz a testben és a száz kép élményében talán mégis megtalálhatja sajátlagos feladatát a szó.

A Nemzeti Szalon két egymás után következő kiállítása - a KUT-é és a Szinyei Merse Társaság kitüntetettjeié - tanulságosan kapcsolódik egymás mellé.

Fiatalok - minden idegükkel beléfonódva a mába. Ez a ma - mint minden ma, mióta világ a világ - komplex valóság. Tér és idő együtt. Az idő beléáramlik és felzaklatja a teret. Teljes látású szemekbe csak ez a felzaklatott tér kerülhet. És van-e teljesebb látás, mint a művészé?

….A KUT második kiállítása ez. Lényegben újra elismételhetnénk, amit már tavaly megírtunk. A munka folyik, nehéz gazdasági viszonyok között, hősies önmegtagadással. De szabad-e a művészt ezért az önmegtagadásért dicsérnünk? A művész munkája vitális kényszerűség, mint a lélegzetvétel.

Mikor fölértünk a lépcsőn és türelmetlen pillantásunk végigszaladt a nagyterem falain, az élményvárás izgalma fogott el. Közelebb kerülve munkáikhoz - elkomolyodtunk. Problemáik körülfelhőztek. Az új természetlátás még nem elég tiszta és nem elég mély bennük, hogy új természetet építhetett volna. És az új természet még nem eléggé matéria, hogy formákat adhasson, még nem elég féke érzékeiknek.

A művész munkája: metodikus erőfeszítések sorozata a formáért. A forma misztikus teljesedés: boldogság. A KUT emberei még nem jutottak el eddig a boldogságig.

…..Egy termet a meghívottak töltöttek meg. Jórészükkel ezúttal találkoztunk először. Megzsúfolódtak a kis helyen. Mindnyájan egyszerre beszéltek. De jól esett a fülünknek friss, fiatal perlekedésük. Két-három darabból, amit egy-együk kiállított, nem mondhatunk ítéletet. De fogunk még külön-külön is találkozni velük. Érdekes jelenség, amivel szintén külön kellene egyszer foglalkozni, hogy mennyire megszaporodtak az utolsó időkben a komoly, férfi-mértékkel mérendő nő-munkások.

A KUT után a Szinyei Merse Társaság kitüntetettjei következtek a Nemzeti Szalonban. Tanulságos egymás után. A fiatalok után a legfiatalabbak. Javarészük iskolás még. Nem hisszük, hogy akárhol a világon szégyenkeznünk kellene velük. Ennyi pompázó tehetség egy csokorban: valóban szívet pezsdítő látványosság.

De a tanulság: ezek a legfiatalabbak már sok mindent készen kaptak, amiért a csak néhány évvel korábban indulóknak még verejtékezniük kellett. Sok minden önkénytelenség, beidegzett gesztus már bennük, ami amazoknál még tudatos akarat volt. Az indulásuk könnyebb? Azután? Nem tudjuk. Hátha közöttük rejtőzik már a boldog építő, akiben az idő majd megteljesedik.

Az a kultúrmunka, amit a Szinyei Társaság végez, eredményeiben még beláthatatlan és fel sem is értékelhető teljesítmény, de ez a kiállítás már nyilvánvaló dicsőség.

….Az izmusoknak nyoma sincsen, de az új természetlátás mindenhol bontakozik. Grafikájuk a legsúlyosabb, legkészebb eredményeket mutató. Varga Nándor, Vörös Béla, Förstner Dénes, Goebel Jenő, Istókovics Kálmán - egy csomó nevet kellene itt felsorolnunk. A szín problémája még nyitva maradt. Szőnyi István néhány új vásznán a tájformákat szinte megdöbbentően újszerű színakkordokkal iparkodik egységbe foglalni.

A szobrászok - legalább látszatra - megállapodottabban hatnak. Mintha az ő anyaguk forrongása már megcsöndesedett volna. Mintha - bátortalanul mondjuk ezt - a művészet problematikussága ma már elsősorban a piktúra problematikussága lenne.

A régi Műcsarnokban a Benczúr Társaság. Néhány száz méternyire a Nemzeti Szalon fiataljaitól. De ez a néhány száz méter olyan szakadék, melyet még a gondolatnak is nehéz feladat áthidalnia.

Nagy csend. Végigjárjuk a termeket, csak a kötelességérzet állít meg itt-ott egy-egy vászon előtt. Százszor láttuk már ezeket a képeket. Mire volt jó százegyedszer újra megfesteni őket? Talán mert van még néhány polgári szalon, melyeknek üresek a falai?

Nem történt semmi - mondják ezek a képek. Európa térképe megváltozott, a régi világ vérben és lángok között összeomlott: csak káprázat az egész, moziban ülünk, izgalmas filmet pergetnek le a szemünk előtt. A természet örök és változatlan, ez az igazság.

De bizony silány, kopottas, valóság nélküli valóság ez az ő örök és változhatatlan természetük. A Benczúr Társaság kiesett az időből és ez elmossa és megvalószínűsítleníti a munkájukat.

….Az anyag, amin ez a forma majd kivirágzik - mondtuk - még nem valóság, még posztulátum csak, melynek ébrentartásához az intellektus egész erőfeszítésére van szükség. Mihelyt alábbhagy ez az erőfeszítés, a magára maradt test tüstént elveszíti az amúgy se szilárd talajt a lába alól és belezuhan a semmibe. Ezért nincs valóságuk a Benczúr Társaság képeinek.

Az intellektusnak ez az anyagot teremtő vergődése az a színjáték, melynek most Európa-szerte tanúi vagyunk. Nézni is izgalmas és emberi gyökereinkig megindító látványosság.

Igen, kiállításba járni is munka ma, nem csupán úri időtöltés, nem csupán könnyű érzéki gyönyörűség!

Rövidítve

Nyugat 1925. 10-11. szám

Május
Kerti pad bokrok között. Csillagos, májusi éjszaka

Az asszony: A hold is elbújt. Az arcát se látom. Igaz-e ez? Igaz-e, hogy itt ülünk, csókoltuk egymást? Az én kezem-e ez a magáéban?

A férfi: A tiéd.

Az asszony: Enyém-e? Én vagyok-e, aki itt ülök és magához simulok?... Hány kéz fonódik most össze ebben a májusi éjszakában?

A férfi: Hallgass, kicsim... Ha kisüt a hold, meglátjuk egymást.

Az asszony: De én beszélni akarok? Meddig ülhetünk itt?... Az idő múlik.

A férfi: Megvirrad. Hazamegyünk.

Az asszony: Megvirrad, hazamegyünk: milyen egyszerűen hangzik ez. De leszünk-e így még ketten, egyedül, szép, meleg, májusi éjszakában.

A férfi: Ki tudja?

Az asszony: Nem fáj a szíve?

A férfi: Boldog vagyok.

Az asszony: Boldogság?... Fáj, hogy nem ismerem. Fáj, fáj ilyen nagyon érezni valakit, akit nem is ismer az ember. Az arcát se látom. Egész este hívott a szeme. Itt vagyok. Hallgat és fogja a kezem. Mit tud rólam? Olyan tehetetlen szótlanságban ülünk itt, mint a baka a vasárnapi babájával. És ha megszólal, olyan furcsán, olyan keményen és idegenül hangzik a szava. Borzasztó, amit mond: "Kisüt a hold, meglátjuk egymást. Megvirrad. Hazamegyünk." Aztán: soha többé. És a szíve se fáj. Pedig azt mondta: szeret.

A férfi: Szeretlek.

Az asszony: Szerelem?... Két száj összetapad az éjszakában. Két száj csak. Arc nincs körülöttük. Sötét van. A hold is elbújt. És azt mondta: ne beszéljek. Két összetapadt száj. Ez hát az egész? Ez minden? Ez a boldogság?... Egész este engem nézett. Mit látott rajtam?

A férfi: Szép voltál.

Az asszony: Azt mondja: szeret. Mások is mondták, sohase hittem. Sose kérdeztem magamtól: igaz-e? Csókoltak, jó volt. Most először akarok mást is, többet. Nézett. Valami eszeveszett reménység támadt bennem. Azt hittem: olyat lát, amit más még nem látott. A nevét se tudom. kíváncsi lettem. Itt vagyok.

A férfi: Kíváncsi lettél?

Az asszony: Igen. Nem szégyellem. Olyan szomorú asszonynak lenni. A férfiak beszélnek egymás közt. Mellettünk elhallgatnak. Borzasztó ez a csend. Borzasztó ez a néma lobogás. Nem értjük mi ezt. És mind arról álmodunk: egyszer így ülni, ketten, beszélgetni. Kérdezni... felelni... ezer ijedt, összetorlott kérdésre, szép, bátor, nyugodt feleleteket kapni valakitől... akit szeretünk. Egyszer megtörni ezt az ijesztő csendet, ami körülvesz. Aztán csókolni... nem bánom...

A férfi: Férfi azért jön asszonyhoz, hogy elhallgasson. Mindig így volt, mindig így lesz.

Az asszony: Nem igaz! Nem igaz! Borzasztó volna!

A férfi: Szép ez, kicsim!

Az asszony: Borzasztó ez... Könyörüljön rajtam! Beszéljen! Mondja el: mit látott rajtam? Mi vagyok magának?... Asszony?... Egy a sok millió közül?... Véletlenség? Májusi láz a testében?... ebben a szörnyű idegen testben, akit csókolt... Engedje el a kezem... hazamegyek.

A férfi: Ha megvirrad, hazamegyünk!

Az asszony: Borzasztó ez a gőg... ez az irgalmatlan konokság... engedje el a kezem!

A férfi: Jobb így?... Igen: asszony vagy. Egy a sok millió közül. Véletlenség, májusi láz. Szép vagy, de lehet-e elmondani egy élő test szépségét. És ha lehetne, ez-e, amit sose hallottál, ez-e, amit tudni akarsz? Megláttalak: pompáztál, férfiak között. Mulattattalak: odahallgattál-e? Mondjam el újra, amit százszor elmondtak?... Rád néztem... itt vagy: ennyi az egész.

Az asszony: - Itt vagy: ennyi az egész. - Itt vagyok-e?

A férfi: Itt vagy. Csókoltál. A szíved dobogását hallom... Hívni valakit, olyan erősen, hogy muszáj engedelmeskednie: ez minden. Aztán csókolódzni, összesimulni, hallgatni... Mért jöttél? Mért nem maradtál a többi között? Azok is csókolni akartak. Én se tudok mást, csak azt, hogy szép vagy!... Én se akarok mást, csak amit a többiek.

Az asszony: Becsapott!

A férfi: Becsaptalak? Lehet. Nem akartam. De hazudjak-e? Mondjam: a szíved közepéig láttam? Mondjam: egyetlen vagy?

Az asszony: Mondja!... Bizonyos, hogy hazugság lenne? Úgy hívott, úgy izzott a szeme! Mért éppen engem, engem a sok millió közül?

A férfi: Mért éppen téged? Mit tudom én. Valami összekerítette a szemünket...

Az asszony: Félek.

A férfi: Mitől, kicsim?... megvirrad...

Az asszony: ...hazamegyünk... Ne menjünk! Ne küldjön el!... Elbújt a hold, az arcát se látom!... Eszeveszettség így egyedül lennem egy idegennel!... Sajnáljon!... Fogja meg a kezem!

A férfi: Csókolj kicsim... mindjárt megvirrad.

És vége a nyavalygásnak

Nyugat 1926. 2. szám

A rendgép
Fantasztikus riport 2226-ból

Az emberiség történetének hosszú évezredein át a káoszból való menekedésének egyetlen útja az Isten volt.

De Istent körülményes dolog volt megközelíteni. …

….Megkíséreljük néhány szóban - a különös szakismereteket követelő részletek elhagyásával - ismertetni a Rendgép lényegét.

Az embert a külső világból állandóan benyomások ostromolják. Ezeknek a benyomásoknak egy része, a felvevő organizmus rögtön motorikus reakcióiban hasznosítódik. A felesleges, mert mozgásban tüstént nem anyagiasítható benyomásokat egy szűrő-szerkezet fogja fel, még mielőtt az érzékelő organizmust elérhették volna. De félő, hogy ezek a nem használható benyomások lassankint összetorlódnak és felhalmozódott tömegükkel eltorlaszolnák a többinek az útját. Így aztán az egész szerkezetnek talán a leglényegesebb része az, mely ennek a produktív munkát hátráltató, haszontalan benyomáshalmaznak veszélytelen eltávolításáról gondoskodik. Ezt a munkát egy végtelen szalag végezi el, mely a rostáról lepergő anyagot hátára kapja és arra az imaginárius síkra szállítja, melyet a kezünkben fekvő prospektus a Világnézet emeletének nevez. A Világnézet emeletének konstrukciója és az a gépi berendezés, mely ennek az eszmei síknak a valóság síkjával való tisztára mechanikai összekapcsolását biztosítja: szerintünk ezek a legszellemesebb és legnagyobb jelentőségű részletei az egész nagy találmánynak. A Világnézet emeletén aztán egy automatikus osztályozó szerkezet választja szét fajsúlya és kémiai összetétele szerint a végtelen szalagról nagy rendetlenségben reája kerülő benyomáshalmazt. Arról pedig egy külön biztonsági berendezés gondoskodik, hogy ami egyszer itt van, az a valóság síkjára semmi úton-módon vissza ne jusson. Így aztán minden szépen a helyére kerül: a Világnézet emeletén rend van, a valóság síkján pedig háborítatlanul folyik az Élet és a Munka. Mihelyt a legkisebb improduktív nyugtalanság jelentkezik, csak egy kontaktust kell bekapcsolnia az embernek és a végtelen szalag már szállítja is a zavaró benyomásokat a Világnézet emeletére…

…A szabadalmi hivatalokat az utolsó időben valósággal megrohanták a többé-kevésbé hasonló elvű, csak konstrukciós részleteikben különböző szerkezetekkel…

…A "Gépnélküli Világ" utolsó számának egy novellaszerű írása háborút jósol, a Gép háborúját. És ez a háború a legnagyobb lesz az ember történetének minden eddigi háborúja között…

B. G. Érdekes a felvetés, már 84 évvel ezelőtt! A leírás alapján a rendgép működése kissé zavaros. Mi lehet a világnézet emeletének konstrukciója? Az sem világos, hogy egyetlen gép rendbe teszi-e a „benyomásokat” vagy több van belőle?

Nyugat · 1926. 12. szám

A házasság "válsága" VI.

Minden emberi probléma kétarcú, mint a Janus-szobrok.

Az egyik ideges, vibráló, nyugtalan arc, mely folyton változtatja a kifejezését. A másik kőbemetszett, méltóságosan impaszibilis és másíthatatlanul egyértelmű.

Az egyik arc északnak néz, a másik délnek. A szemébe sohase tekinthettek még egymásnak. Hacsak nem tükörből.

Két arc - kettő és nem egy. Az egyik kínlódó, a másik nyugodalmas.

De lehet hazudni és egynek hirdetni a kettőt. És lehet az egyik előtt félelemből eltakarni a szemünket.

A válságot tagadók csak "sub specie aeternitatis" merik szemügyre venni a házasság problémáját.

"Két ember összetalálkozik, véletlenül, és erről a véletlenségről utólag kiderül, hogy Végzet volt.

Két ember, két véletlen, egyénné hatásosodott paránya a nagy Férfi- és a nagy Nő-principiumnak, a Nemzésnek és a Foganásnak - és ebből a két összekócolódott véletlenségből valami csudálatos és praestabilált harmóniában felzendül a Létezés teljessége.

A házasságok az égben köttetnek!"

Csak mondjuk a szemébe ezt annak a másik arcnak, amire nem mertük az előbb a tekintetünket fölemelni - és minél több hittel, aminél fanatikusabb elvakultsággal mondjuk, annál inkább fogja a fogait csikorgatni kínjában.

Gőgös tudomány ez, nem bírjuk hallgatni. Szabadok lettünk. Nincs szükségünk az égre.

A házasságot mi magunk kötjük és oldjuk. De úgy látszik, mintha nem volnánk túlságosan boldogok ebben a nagy szabadságban.

A felelősség a miénk, de megrettenünk és elfutunk előle, a munka a miénk, de nem vállaljuk, mióta nem parancsolják ránk.

A szabadság nyomorultjai vagyunk, elszaladtunk minden munka és minden felelősség elől.

Pedig csakugyan szebb lehetne a házasság, amit itt e földön kötnek.

Nem könnyű megváltás többé: praestabilált harmónia, munkátlan gyönyörűség.

A pillanat összekoccant két eltévedt emberi testet és érintkezésükön szikra verődik.

Aztán elkezdődik a munka. A mi munkánk és a mi kínunk - a mi fáradságunk és a mi türelmünk - a mi bizodalmunk és a mi örömünk.

Két ember elvállalja egymásért a felelősséget. És elvállalja a munkát, a legszebbet minden lehetséges munkák közül: glorifikálni a pillanatot, szükségszerűvé építeni a véletlenséget.

Kevés szerelem elég, de sok termékeny emberi részvét kellene hozzá.

A szerelmet kívánjuk még, de a részvéthez nincs már elég erőnk.

Lustává tett a nagy szabadság. Pompás gépeink vannak és távolságok nincsenek többé. Máról holnapra igaz lett a csoda, hogy egyszerre több helyütt lehet az ember.

Több helyütt, de sehol se igazán.

A világ nagy lett és egyre nagyobb lesz. Csak lelkünk nincs hozzá elég, hogy átlelkesítsük.

A világ nagy lett és a fantáziánk megromlott. Csak abban hiszünk, amit a tekintetünk végigtapinthat. És abban se igazán.

A nézésünknek nincsen valósító ereje. Ideges mohóság van a szemünkben, mely felhabzsolja a dolgok külső képét - minden mélyebbre kívánkozó érdeklődés nélkül.

Az egy célra való feszülések, a koncentrációra való képességnek csökkenését az élet külső mozgalmassága pótolta.

A világ nagy lett és egyre nagyobb lesz, de egyre veszít is az érdekességéből. A tekintetünk a kontúrokkal játszik és nem élesztgeti a dolgok lelkét.

Rohanni, rohanni! Odébb egy házzal, amíg minden unalomba nem fullad!

Rohanni! Ez a legjellemzőbb betegségszimptómája ennek a borzasztó időnek, amit élünk.

És a betegség: a fantáziánk megromlott és rettegünk az unalomtól.

A fantáziánk megromlott és nincs elég ereje hozzá, hogy elérje és megfogja a gazdagságot, ami egy másik ember testének a határai között rejtőzködik. A tekintetünk a kontúrokat babrálja és nem élesztgeti többé a dolgok lelkét. Odébbállni, amíg minden unalomba nem fullad!

A baj csak az, hogy nem segít rajtunk, ha odébb is állunk. Ha a világ minden asszonyát végiggázolhatnánk is, a kielégítetlenségünk csak fokozódnék.

Nincs vigasztalanabb mozdulatlanság a céltalan, az öncéllá gőgösödött rohanásnál!

És a tempó még egyre fokozódik. Mire jó ez?... Rohanunk. De hová?...

Nem is kérdezzük már. Leszoktunk a kérdésekről. Úgyse lenne időnk megvárni rájuk a választ.

Minden összetörik, ami fékünk lehetne. A házasság is? Úgy látszik.

Büszke korában az égben kötötték. Ma itt e földön kötik és oldják. Könnyen és könnyelműen.

Szentség volt, kalanddá vált. Kalanddá, mint a többi kalandok; csak kicsit nehezebb végét vetni. Pedig olyan sok az asszony és olyan rövid a fiatalság.

Olyan sok az asszony és olyan egyforma mindnek a csókja. Mert a fantáziánk megromlott. Ellustította a hajsza, nincs maradása igazi munkára, az egyetlenre, mely talán megfrissítené az élet ízét az ínyén.

Mi ez a munka? Nevezzük házasságnak, ha nem is kötik többé az égben.

És mi a házasság? Megfogni és átjárni a gazdaságot, ami egy másik ember testének a határai között rejtőzködik.

És mit kéne tenni? Lerombolni a gépeket s kétágyas cellájú börtönöket építeni.

B. G.: Az írás a Nyugat ilyen tárgyú ankétjára érkezett. Hozzá szólt:Karinthy, Kosáryné Réz Lola, Kovács Mária is.

Medveczky Bella

B. Medveczky Bella: Kulcslyukon át

Nyugat 1925. 2. szám

- Az ajtó be van zárva. Belülről - suttogta az apja mellén.

- Talán a kulcslyukon be lehetne látni.

- Igen. A kulcsot kihúzták. Egész szépen beláttam a szobába. Éppen a kék selyem karosszéket láttam. De nem ül benne senki.

- Újra benézel. És vársz. Egészen halkan. Én addig itt maradok, és azután elmondod, mit láttál.

- Igen, papa!

- De őszinte leszel. Nem csalsz meg, mint az anyád, mint a nagyanyád. Mindent elmondasz.

- Igen, papa!

- Én hiába néznék be, olyan rossz a szemem. A gazemberek tudják jól. Tudják. Te nem fogsz hazudni, Lia.

- Nem fogok, papa….

….És anyja bíborfényben lángoló drága arca a férfi mellén. A szerelem hullámzása bent a napban. A férfi megpihenő keze az aranyfátyolon. A boldogság részegítő sugara az anyja gyönyörű tágra nyílt szemében. És minden-minden. A pici leánymúlt. A sejtelmes, remegő jelen és a titokzatos, homályban úszó jövő. Mint a tündérmesék furcsa, boszorkányos és fehérhattyús boldogságos bizonytalansága. A jövő nagy, feltörő lángja, ahol ég, ég minden, lihegő és lobogó lánggal az éjben, felgyújtva, tébolyítón, bevilágítva a sötétet, a homályt, a szívet, a lelket. A jövő égig törő, kacagó várása, boldogsága.

És hátrafordult. Suttogva mondta, lehunyt szemmel:

- A születésnapi fehér ruhámat varrja az anyám!

Medveczky Bella, Detre Lászlóné (Zombor, 1897. máj. 26. – Bp., 1969. okt. 24.): író. A bp.-i Zeneakadémián operaénekesi és énektanári oklevelet szerzett és több éven át szerepelt mint magánénekes. Első írásai az 1920-as években a Nyugatban jelentek meg. F. m. Vihar (r., Bp., 1927); Mámor (r., Bp., 1930); Eszter (r., Bp., 1933); Csodálatos örökség (ifj. r., Bp., 1936); Havasi vihar (r., Bp., 1940); Családi ház (r., Bp., 1941); Havasi börtön (r., Bp., 1946).

B. G. Kivétel erősíti a szabályt. M. Bella nem ismeretlen. Az énekesnő valószínű saját élményét írta meg. Szimpla eset. Kissé bizarr, hogy a férj a gyereket használja fel neje kikémlelésére és a gyerek falaz a mamának.

Nagy Márta

• Nagy Lajos: Szökik a grófkisasszony

B.G. Vigyázat! A mutatóban Nagy Lajos szerepel Nagy Márta novellájára!

Nyugat 1923. 17-18. szám

Nagy Márta: Szökik a grófkisasszony

A mama operaénekesnő volt.

Kint laktak, messze a várostól, mert a mamának jó levegőre volt szüksége.

Autón ment be minden este a színházhoz. És este későn jött haza. Rémes bundákból fehér nyakkal bújt elő, felemelt szoknyával szaladt be az autótól a házig, vékonybokás pirinyó léptekkel és csak halkan nevetett bent a szobában, hogy a gyerekek föl ne ébredjenek. Karszéket tolt a tükör elé, zajtalan selyemsuhogással. Bordó köntöst akasztott a lámpa nyakába és a félhomályos tükör barna csillogása mellett lebontotta hosszú, vörös haját.

A legnagyobbik leány, Aranka, a kulcslyukhoz bújt az ágyból meztelen lábbal és ha a két kicsi még nem aludt, hátrasúgta, fölemelt ujjal megszokott sóhajtással:

- A papa megint pénzen gondolkozik.

Mert a kulcslyukon éppen csak egy kis darabka látszott a papából, amint késő éjjeli csöndességgel egy öblös karszékben meghúzódott a mama hálószobájában. Hallgatta a hajtűk csattogását és számolta: egy, kettő, három ezres... A papa mellényéből kerek kis fehér folt látszott, rajta szépen, kicsit görcsösen összekulcsolt kezekkel és gonoszul villogó brilliáns kézelő-gombbal.

A papa mindig kissé kesernyés volt, rosszkedvű és kölnivíz szagú. Megvetette a finomabb parfőmöt.

A papa operaénekes volt…

…..A mamához belépett egy váratlan fiatalember. Az asszony egy fehér fésűvel éppen bontogatta szikrázó haját.

- Nagyságos asszony érte jöttem, hogy elkísérjem a színházba, - rebegte és megállt ijedten a háttérben.

- Elég rosszkor jött, mert ma nem lépek föl. A páholyban leszek az urammal….

….Kinyílt az ajtó és a mama állt a küszöbön. A bundáját ledobta, ingerülten szólt:

- A papa nem volt a páholyban.

Aranka a másik ajtón át jött. Lassan néhány lépést tett az anyja felé. A fejét lehajtotta.

- Lily a Karival... Anyám, én tehetek róla.

Az énekesnő csodálkozva nézett rá. Az ablakhoz ment vele.

Kihajoltak.

A szél sem hallatszott. A kövér ágak némán hajladoztak.

Lily lábnyomát az ablakpárkányon finoman lepte el a hó.

A mama hátrafordult és megbotránkozva kiáltott föl:

- Nohát! Megszökött egy paraszttal!...

B.G. Néhány idézetből érzékelhető, hogy elég banális. Vajon mi /ki?/ fogta meg Osvátot? Ez már a második „kulcslyukas” elbeszélés! A másik Medveczkyé.

Rosti Magdolna

B.G. Figyelői Osvát halála után jelennek meg.

Nyugat 1928. 8. szám

ROSTY MAGDOLNA: A KERESZTFA ELŐTT

Az ember faj sárkányfog-vetemény
Nincsen remény!
Vörösmarty

Nem az fáj, ó nem az, hogy felszentelted
a szenvedést, az egykor megvetettet;
hogy felmagasztaltad mi gyönge, gyáva
és nyomorult; hogy a szépség világa
borzadva tűnt, emléke elfajult, míg az erőt
kegyetlen színlelésbe űzte szavad lángja
- Uram mit ér a múló porszem bája
színed előtt?

De amikor kimondtad: Beteljesedett
s a Golgota alatt megremegett
a föld, kősziklák ingadoztak, fönt az ég
megharsant, bújt a nap és vak sötét
szakadt le, megzavarva minden lelkeket:
akkor az ember-elme feldúlt mélyiben
egy titkos ajtó vázán megrepedt
az öntudatlanságok pántos zárja
mely ismeretlen poklainkat zárja.
Kinyílt a kettős szárnya csendesen
s halkan osont ki rajt egy újabb fájdalom
- égő fa illata mely hamvasztó-máglyárul
nagy labirynth-erdőkön átoson…

…..Új kínhalált megint - s ezerszer újra, újra!
Tördelje jajgatás a gránitköveket,
a süket emberszívet, kín elől ki bújva,
mert fáj, azért nem ismer könyörületet.
Nincs itten kegyelem. A kezdet ez, korán
még kőkemény a vas, még verni, verni kell:
kétezer év ha múlt: két perc a Golgotán;
egy szív, ha izzó lett: száz újat nyerni kell.
Új másért-szenvedőt. Míg tudva nem remeg
végig a messze rezgő ideges szálakon
az ige: «szenvedésben nincs enyém-tied»
s a hálón mit a föld köré az érzés árja fon
futótűzként fut az ébredt lelkiismeret
s láng lesz a gyász, az árny: a régi fájdalom.

Vörösmarty: Az emberek (1846)

Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könnyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sóhajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény:
Nincsen remény!....

…Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!

Nyugat 1931. 2. FIGYELŐ · / · AMERIKAI IRODALOM

Rosti Magdolna: T. S. ELIOT
Ash Wednesday

«Jaj ma a költőnek, ki megérthető» írja egy ismert angol kritikus. «Labirintusokat építenek a költők» mondja tovább «s egy-egy Minotaurusz - szörnyszülött gondolat - rejlik mindegyikében.»

Az angol nyelv nagy gazdagsága a szubtilis árnyalatok kifejezésének oly lehetőségeit tartalmazza, amilyenekkel szemben a burkolt, képletes beszéd - mely rendesen felszabadulást jelent a pontos megmondás nehézkessége alól - könnyen éppen bilincse lesz a költészetnek, anyagiasabbá és szegényebbé teszi nyelvét. Érthető tehát, hogy egyes angol kritikusok újabban fel- meg felszólalnak a világosabb és egyszerűbb beszéd érdekében.

Az amerikai T. S. Eliotról is mondták, hogy «túlságosan homályos».

Legújabb kis kötete, az «Ash Wednesday» hat verse nem menthető fel a vád alól egészen. Mégsem útvesztő igazán a szó-labirintus, mit a költő élete hamvazó-szerdai hangulata köré szőtt. Inkább virágoskert, melynek levegős utjain szörnyetegek helyett szép és borus gondolatok jönnek-mennek, kék-fehérbe - Szűz Mária színeibe - öltözötten. S ha egyszer megdöbbenünk: íme, vadállatok: három fehér leopárd az a sötét tiszafa alatt! Fehérségük a verseken végig ismétlődő szimbólum. A költő fehér csontjait is jelképezik, mikről a leopárdok mindent lerágtak már. De a csontok még énekelnek... «Cirpelnek, mint a sáskák», mondja a költő, ám vissza-visszatérő rímei zengő melódiája, s rejtetten izgatott ritmusa művészibb hangszerre vallanak.

«Jövendeljetek a szélnek», szól a csontokhoz isteni hang, «mert csak a szél fog meghallgatni». S azok jövendölnek: «sem megoszlás, sem egyesülés nem fontosak», mondják s hálát adnak a Szűz Anyának «a kertért, melyben minden szerelem véget ér». De bár a lépcsőnek, «melyről visszafordulni nem lehet», immár harmadik fordulóján jár a költő, le-lenéz ablakából. Orgona illata csap be, szélben lengő barna hajra emlékeztető. «S ékköves unikornisok vonják az aranyozott halottaskocsit.»

És tágul a láthatár. Íme, hamvazó szerda van, de a szó, a világmegváltó szó még mindig ki nem mondott: «Ó népem, mit tettem érted?» ez most a költő fájó refrainje. Hol fog megszólalni a Szó? Fog-e imádkozni a fénnyel fátyolozott hölgy azokért, kik rémüldöznek a kertben, mely pusztaság - a pusztaságban, mely kert?

S bár visszafordulni most sem kíván a költő, mégis nagy ablakából egyre szállnak fehér szárnyak a gránitpart felé - vágyai a múltba. Egyre futnak fehér vitorlák a tengerre ki, s a gyönge lélek felindul az elvesztett emlékeken, a vak szem újra teremt üres formákat a két elefántcsont kapu között, a magányosság rövid terén - ahol három álom (három leopárd vajon?) találkozott. A záró akkord egy szép rövid ima a Szent Anyához, «a kert és a forrás szelleméhez».

A versek igaz érzése elfeledteti egyik-másik kép mesterkéltségét. Színt és súlyt ad a költő filozófiai tartalmú sorainak is - de a homályosság vádja mégis ezeket illetheti leginkább. Főkép az ellentétes jelzőkkel való játékukat. Igaz, a relativitás korát éljük s az ellentétes tulajdonságok szerepe lassankint más lesz mindennapi felfogásunkban is, mint a: «vagy fehér vagy fekete», melybe Aristoteles merevítette volt. Igaz az is, hogy a költő előjoga megérezni dolgokat, miket korának átlagos értelme - esetleg a saját magáé sem asszimilált még. De ilyenkor hamar megtörténik, hogy valamely szimbóluma megérzett kapcsolatainak összefüggését nem tudja versében úgy újrateremteni, hogy utána érezhesse, aki a kapcsolatokat nem ismeri. Vagy a vers elejti a fonalat, mert érthetőségét biztosítaná.

Az «Ash Wednesday» verseiben mind a két esetnek meg vannak a nyomai - de enyhe nyomok csupán. Éppen hogy kiérezhető, mint akadhat fönn, aki szigorúan akar ítélni.

Van egy igen nagy angol költő, ki oly homályos igazán, hogy soká őrült ember írásainak tekintették művét. Mint tolongó felhők a magas ormot, úgy fedi el a nagy inspiráció s tudás titáni küszködését, az egész új világot alkotó szimbólumok tömkelege Blake költészetében. Reá gondolva kitűnik mindjárt, hogy a költői homályosság kérdésének mi a veleje, mi szerint ítélni lehet: valóban csak az a fontos, hogy mi rejlik a labirintusban, mi van a homály mögött? Blake homályossága egyenesen nagyságának attribútuma.

T. S. Eliot új kötetének értékét sem kisebbíti az, hogy nem minden sorának világos az értelme. Homályossága nem viharfelhő ugyan, mely magasságokat takar, olyan inkább, mint a könnyű kék páraköd, mely szép és meghitt tájat halk titokzatosságba burkolva, új távlat varázsát adja neki.

T. S. Eliot's Ash Wednesday

Because I do not hope to turn again
Because I do not hope
Because I do not hope to turn
Desiring this man's gift and that man's scope
I no longer strive to strive towards such things
(Why should the aged eagle stretch its wings?)
Why should I mourn
The vanished power of the usual reign? …

Eliot, T. S.:

Hamvazószerda

I.

Mert nem remélem, hogy megfordulok
Mert nem remélek
Mert nem remélek új fordulatot
Hogy tehetséget, látókört cseréljek
Ilyesmire törekedni nem törekszem
(Öregedő sas szárnyat mért feszítsen?)
Miért sirassak
Szokott uralkodást, eltűnt hatalmat?

Mert nem remélem, hogy tapasztalom
A jelen tűnő dicsőségét megint
Mert

többé nem hiszem
Mert tudom, hogy többé nem tudhatom
Milyen az egy igaz

tünékeny hatalom
Mert nem iszom már soha sem
Ott hol fa virágzik, forrás

fakad, mert semmi se lesz megint …

…..A meghalás meg a születés között a feszültség ideje ez
Magányosság helye

hol összefut három álom
A kék sziklák övezte tájon
De ha a borókafáról

remegő hangok elhalnak a csendben
A másik boróka remegése feleljen.

Áldott nővér, szent atya, ki lelke a forrásnak, lelke vagy a kertnek,
Ne

tűrd, hogy hamissággal hitessük magunkat
Taníts minket törődni nem törődni

Taníts meg ülni csöndesen
Még e sziklák között is

Békességünk az Ő akaratában
És még e sziklák között is
Nővér, anya

És lelke a folyónak, lelke az óceánnak,
Ne légyen tőlem elrekesztve

orcád

S a kiáltásom jusson el Tehozzád

Fordította: Vas István

Nyugat 1934. 5. szám · / · FIGYELŐ

ROSTI MAGDOLNA: AZ ŐSI KÜLDÖTT
Tormay Cecile regénye - Genius-kiadás

Tormay Cecile új könyve egy trilógia első része: emberien szomorú kis regény, melynek befejezettsége igazolja külön kötetben s külön «A csallóközi hattyú» címmel való megjelenését. De a regényben mindvégig érezhető valami feszültség, mely meg nem oldódik benne s folytatást sejtet; vége felé pedig fellobban egy lélektani akkord, mely messzebb kicsengést ígér:

A regény puszta meséje: Egy szerelmes fiú jön hazafelé, külföldre küldték volt, mikor imádottja férjhez ment máshoz. Három évig volt el, feledni nem tudta; amint hazaér, megtalálják egymást. Ugyanekkor jön a férj halálának első híre is, de a fiatal asszony nem enged a szerelem csábításának s el sem akar menni kedvesével a járvány-pusztította városból, míg csak ez a hír be nem bizonyosodik. Ez megtörténik s éppen indulni akarnak együtt a fiú otthona felé, mikor a szép Kingát utoléri a ragály s meghal. A fiú, királya hívására, harcba indul, ahol, úgy bízik kétségbeesése, «férfimódon lehet meghalni.»…

….A történelmi kosztümbe öltözésnek divatja sok ily új meglátásra kényszerítette a mai kritikát, s szigorúbbá tette a csillogó jelmezek káprázatával szemben.

«A csallóközi hattyú» olvasásánál azonban érezhető, hogy nem azért helyezte írója régi korba, mert az most divat, s azért sem, hogy készen kapott színekkel gazdagíthassa hátterét. A megírásából kisugárzó lelkesség érezteti, hogy a regény történelmiségét őszinte vágy, odaadó belemélyedés kényszere szülte. Őszinte vágy - talán a középkornak ma sokszor ideállá megtett vallásossága - a pogányság felett kivívott végleges diadala felé? Valami honvágy - a múltba, ami mindig fájó vágy, mert elérhetetlenért eped: letűnt kornak lelkületét visszahozni nem lehet. Olyan ez, mint a múlt század azon divatja, mely a középkornak nem vallásosságát, hanem lovagi romantikáját áhítozta vissza. «A csallóközi hattyú» meséje mögött mintha ahhoz hasonló, középkoriságát érző és aláhúzó neo-gót stílus vonalai ködlenének. Így is egy kor - a mai kor - lelkületének hét prizma-színe közül egynek a megörökítése: megérzés és tanúság-tétel.

S mint minden, ami fájva lelkesít: ez a felszín-mögötti ködkép, égbenyúló tornyaival mélyíti a hatást. Egyben feszíti az első kötet keretét: érezhető, hogy önmaga erősebb kifejezése felé tör….

…Nagyon igazak a természet-megérzések mindenütt: a fű hidege csípős hajnalon, a hullott lomb szaga őszi erdőn, s főképpen a víz nyugtalan varázsa: a víz ahogy «széttördelte a képet... csillámló darabjait össze-össze hányta a habok közt»; a víz hűvössége a folyampart levegőjében; a víz, ahogy a folyóban úsztató lovas mellett «suhogó hideg selyempalástként fut kétfelől»... szinte hallani zúgását, érezni jegét. Számtalan ily eleven, találó jelzés érezteti meg a Csallóköz vízdús vidékének egyéni jellegét.

A regény alakjainak egyéni pszichológiája viszont nem lép előtérbe. Inkább típusok ezek s a korrajz kívánalmainak megfelelően éreznek és gondolkodnak. De a regény érzelmes befejezésekor fellobban egy lelki történés, amely ezt a korlátot túlszárnyalja és minden időre igaz: a fiú kétségbeesett küzdelme saját fájdalma ellen.

Eszembe jut itt Dickens egy remeklése: ahogyan egy, gyűlöletből gyilkolni vágyó regényalakja küszködik önmagával. De nem a rossz indulatai, a bűn csábítása ellen küzd - ez volt az általánosan elfogadott lélektani sablon - hanem a bűn felé törekszik: minden erejével győzködik a jobb belátása, a félelme, a lelkiismerete ellen, «mint a tengerbe akarna kiúszni s egyiket a másik után igyekszik legyőzni a part felé futó hullámokat», melyek visszavinnék a biztonságba.

Analóg mélybelátás töri itt a felszínt, s írja meg Dickens esetének fordítottját. Mikor nagy fájdalom szakadt valakire, az általános sablon szerint az illető belemerül bánatába, átadja magát annak - ámde a valóságban minden egészséges lélek igazi fájdalom ragadása ellen összes erejével védekezik. Ezt a harcot vívja ifjú Ung vitéz is: nem akarja, hogy úrrá legyen fölötte bánata, amíg lehet, makacs reménykedésbe menekül; azután sem engedi öntudatába: gépiesen gondolkodik, tesz-vesz «mert csak dermedt fél-halálban lehet elviselni...» s amellett fájdalma oly nagy, hogy öntudatába nem férkőzhetvén, fizikailag támadja meg: arca beesik, járása bizonytalan lesz... Ez a lelki tusa megrázóan van megírva s az igazság minden erejével hat.

S ez is a regény folytatása felé mutat. Mert minden ily mély lelki megrendülés lélek-indulás is. Aki átélte, azt ragadja azután - valamerre. Erre a fiúra ezentúl nagyobb dolgok várnak. Égő láthatárok felé nézünk, intenzívebb élet felé, amelynek mélységei és magasságai ígérkeznek.

Zempléni Imre

Zempléni Imre: Köd előttem, köd utánam
Zempléni Imre: Szonett
Zempléni Imre: Juditnak

Nyugat 1921. 2. szám

Zempléni Imre: Szonett

Foglyom leszel, mert én szonettba zárlak:
Karcsú, nyolcszögletes toronyszoba,
ablakai a Végtelenbe tárnak.
S Időbe, Térbe nem hullhatsz soha,

csak rácson át figyelheted: a mélyben
Embertörvények ködbe bomlanak.
És vagy ezt nézed bánatos kevélyen,
vagy hallgatod, hogy a börtönfalak

hogyan zenélik örökös zenével
a Ritmust. S így enyém leszel, konok,
a léttelenség tiszta ámenével.

Most bevezetlek. Én kiosonok,
s az ajtót hosszú rímmel mint retesszel
reád csukom, hogy többé ne mehess el.

B. G. Eredeti, de minek egy fogoly? A témát később /1963/ Lepkegyűjtő címen John Fowles írta meg. Bizonyára nem olvasta az 1921-es Nyugatot.

Miranda Grey-t, a művésznövendéket, a szépség, a tisztaság megtestesítőjét elrabolja egy eltorzult értékrendű, fanatikus, álomvilágban élő kishivatalnok. Ferdinand Clegg, a lepkegyűjtő gyűjteményének legszebb trófeáját épp a védtelen nőben látja meg. Teheti, hiszen totón nyert pénze segíti abban hogy álmai nőjének luxuscellát rendezzen be, remélve, hogy amíg fogva tartja, megszerettetheti magát vele

mobellino.blogspot.com

Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 2. szám

Zempléni Imre: Juditnak

Te átformáltál.
Tied vagyok: amint szobrászé a szobor,
amelyet gonddal másra faragott.

Voltam: kicsiny, bús Élet szobra,
görnyedt és fáradt.
Zúgott felém örök Törvények sodra
és Bánat
kesergett félig hunyt szememben.
Nyugvást keresve messzi Végtelenben
belőlem vágy s a panasz áradt.

S lettem pogány fehér görög,
sürgő csodákra vígan nevető,
(minden bokorban nimfa zörög
és Aphrodité kacagása örök)
lettem Életszerető
és megdagadott izmokkal hátrahajolva
nekilendülök én. Hogy majd tovaszáll:
kezemben a Bánat diszkosza vár.

Te átformáltál.
Tied vagyok: amint szobrászé a szobor,
amelyet gonddal másra faragott