Szokatlan Nyugat

 

2011. 01. 27. és 02. 09.

 

Berki szokottat imád. Nekem az kecses, ami szokatlan;
     S kényesb vagy makacsult ízletem újnak örül.                        
                                                                        Kazinczy

 

 

Tartalom

Bevezetés

 

Magyar irodalom

         Lukács György

         Szabó Dezső

         Író-feleségek

                    Török Sophie

                    Kosztolányiné

         Mikes Margit

         Timár Magda

         Gyulai Márta

         Ady

         Móricz       

 

 

Politika

         Marx

         Lenin

         Trockij

         Hitler

         Horthy

                     Joó Tibor

         Demokrácia

         Moszkvai küldetés

         Nemzeti gyász

         Jóslat az orosz uralomról

         „Ország mészárlás”

                   Braun Róbert

                   Paizs Ödön

                   Babits

 

 

 

Bevezetés

 

Születésnapomra kaptam egy dvd-t. Címe: A Nyugat folyóirat lírikusai. Versek iváló színészek előadásában. A klasszikus, a szuper Nyugat: Ady, Babits, Kaffka, Tóth Árpád… A gazdag, sokarcú, hosszú életű folyóiratban sokféle írás jelent meg. Nemcsak azok, amelyeket gyakran idéznek, válogatnak. Ezekből szemezgetek. A szemlét kiterjesztem a Nyugat utódjára, a Magyar Csillagra is. Írtak Leninről, Hitlerről, Horthyról, sőt Horthy Istvánról. Lukács György /akinek nemzetközi ismertségéből is ízelítőt adunk/ vagy Szabó Dezső nem minősül Nyugatosnak. Mindkettőnek több írása jelent meg. Írások jelentek meg az ország csonkításról, Paizs Ödön szavaival az „ország mészárlásról.”

Az előző, a Nyugattal kapcsolatos fejezetekben a lap aránytalanságairól, a túlzásba vitt tehetségkutatásról szóltam. Aránytalanság jellemzi Babitsné Török Sophiet, megjelenésének túlzott gyakorisága / mintegy 200 / miatt. Rajta kívül Kosztolányinét és ma már kevésbé ismert további hölgyeket vettem fel a szemlébe. Szokásomhoz híven a Nyugatból vett szövegeket a netről és könyveimből vett idézetekkel színesítem.

 

 

Magyar irodalom

 

Lukács György  / 1885 – 1971/

 

 

György Lukács,  (b. April 13, 1885, Budapest, Hungary—d. June 4, 1971, Budapest), Hungarian Marxist philosopher, writer, and literary critic who influenced the mainstream of European communist thought during the first half of the 20th century. His major contributions include the formulation of a Marxist system of aesthetics that opposed political control of artists and defended humanism and an elaboration of the theory of alienation within industrial society originally developed by Karl Marx (1818–83).

                                                                                                  Encyclopædia Britannica.

 

Larousse - Dictionnaire De La Philosophie Didier Julia, 1964 kiadás /saját példány/ Lukács-címszóból: Lukács part de  l’opposition classique des idealistes et des materialistes pour rechercher une „troisieme vois”  /harmadik-utas/

 

Petit Larousse illustré, 1990. ..écrivain et philosophe hongrois. Il interpreta les theses de Marx dans une perspective humaniste par le recours au concept d’aliénation…Il a défini les bases d’une esthétique marxiste…/…humanista szemszögből magyarázta Marx téziseit…meghatározta a marxista esztétika alapjait…/

 

A Wikipediában több tucat nyelven olvasható. Részlet a francia változatból /munkáinak francia nyelvű kiadásai/:

Œuvres en langue française[modifier] 28 cím, abból néhány:

 

1908, a folyóirat indulása és 1917 között – a Nyugat mutatója szerint 16 írás jelent meg Lukácstól. Ezekből válogattunk.

 

Nyugat 1916. 23. szám

Lukács György: Megjegyzések Balázs Béla új verseiről [+]
1.

Két ősi formája van a költészetnek - nem történelmi, hanem metafizikai értelemben véve az "ősi" szót…a líra és a mese. Bennük még elevenen él emléke annak az időnek, amikor a formák még nem szakadtak le a kinyilatkoztatás egyanyagú és mindent beölelő világáról, amikor a kifejezés, a szó, a forma nemcsak sejtette a valóságon túl valót, hanem út volt, fel a valóság gyökeréig és forrásáig és vissza az immár felismerten átvilágított valóságba... A zsidó miszticizmus hite, hogy minden tettünkből egy angyal születik, ép és szép angyal az igaz, nyomorék a hitvány cselekedetekből. És ha a beavatottságig el nem jutott emberektől talán nem kéretik soha számon, hogy magukat elrontván megrontották a magánvaló, az igaz világot, hogy miattuk nem jöhet el a messiás, mégis minden alkotás az örökkévalóság széke előtt áll és csak súlyosabbá válik bűne "művészi" tökéletessége miatt, ha, mert nem szólt az igazi mélységből, könnyűnek és üresnek találta a szavát. Mert a költő azért jött, hogy - formájával - kiássa és kiásván néven szólítsa és néven szólítva életre ébressze a lélek lényegét, hogy tökéletesen zárt szavai mögül titokzatos és világos transzparenciában legyen nyilvánvaló az elrejtett, a másképpen ki nem mondható, az egyetlen igaz való, a lényeg. A szépség megnevezi a dolgokat to calon to caloun mondja Platón.

És líra és mese a legközvetlenebbül nyúlnak ide vissza az összes formák közül. Ezért ellenőrzői, mértékei ők minden költészetnek. Nincsen költemény, amely valahol és valahogyan mese is ne volna és líra is, mert a többi formák transzcendens tárgya közelebb van a mi világunkhoz, ha túlfekszik is…És ha a mese csak kép is, tárggyá nem sűrűsödött elemek kétdimenziós hieroglifa-sorozata, képvoltának igazságát az ős jelentésből való eredetiség adja meg. Az, hogy nincsen nyoma rajta igazító és simító kéznek és nem kapcsolja össze lapos értelemkeresés és "mély" magyarázat, hogy csak az embereken túli matériából van összerakva, hogy nem emberi vakolat ragasztja össze, hanem sziklák önnön súlya és hazataláltságuk. Az igazi líra éppen úgy tiszta hang, mint ahogy tiszta kép a mese…. Az igazi líra a lélek legendája mindig.

 [+] Balázs Béla: Tristán Hajóján. Kner I. kiadása

…..

 

Balázs Béla: Tristan hajóján (ritka első kiadású könyv), 12 000.- Ft

 

4.

Végül pedig a versekről "mint versekről" kellene beszélni. De félek már úgyis túlságosan igénybe vettem a szerkesztő jóindulatát és az olvasók türelmét - ki tudja nem hiába-e? (Aki nem érzi ebből a példából, hogy itt miről van szó, annak számára aligha lesz meggyőző a legaprólékosabb elemzés.) Pedig csak a képek analízisével lehet kimutatni, hogy amit a költő alkotta világ egyanyagúságáról mondtunk, az nem "világnézet", hanem technika, illetve mind a kettő, mert mindegyik az egész kozmoszt átfogó kategória, csak éppen különböző kategóriák. Csak véletlenül kiragadott példaképpen írom ide: "Emlékek borzolódnak, Mint gyenge fű a réten, Mögöttem, Szoknyád szelében" vagy "Hívó szavadnak hálója, Uram, Hullott reám, hogy tovább ne eresszen."…

És a versek felépítéséről kellene beszélni. …Még e versek legtitokzatosabb vonásáról kellene egy pár szót mondani. Balázs Béla tömörítő egyszerűsége egy párszor olyan vehemenciával préseli szavakba vízióit, hogy éppen a legegyszerűbb szavak mögül titkos hangok hívó szava hallatszik. Nem az úgynevezett "mély" sorokra gondolok, még csak nem is a feltűnően szépen hangzókra…. Itt is csak véletlenül kiszakított példaként idézek egy párat: "Mondd mi neked a bokor és az árok?" vagy "S a ködben messze tülköl egy hajó". De úgyis hiába. Aki nem élte még a lélek világának élményeit, azt semmi sem fogja meggyőzni, és aki járt ott, az úgyis tudja, hogy miről beszélek. Ezért legyen szabad befejezésül, egy verset, a kötetnek talán legszebb versét, e sorok írójának hite szerint minden idők egyik legszebb versét, a kevés igazán örök szerelmi vers egyikét ideírni:

Karjaid fénylő kapuja kitárult. -
Hőkölve állok meg és kérdezem:
Csak ennyi út volt s ennyi szenvedés?
Mert feltámadás kettő nem leszen.
Nincs több megérkezés
S elébe-halni hiába siettem.

Megállok, hogy az út porát leverjem.
Sötét, nyers kínok szennyével hogyan
Térjek be hozzád?
Mert jaj nekünk, ha fénylő boldogan
Nem tud felinni engem most az orcád
Mint égő hajnal illó éji felhőt.

Lásd, itt vagyok. De jaj nekünk, ha vérem
Egy cseppjét csak nem süti át csodád,
S el nem fájt kínok mérge jön velem.
Ne verjem inkább le mint út porát
Az életem? -
Karjaid fénylő kapuja kitárult.

 

Nyugat 1909. 21. szám

 

Lukács György: Thomas Mann új regénye
(Thomas Mann: Königliche Hoheit. S. Fischer 1909.)

 

Egy hervadás eposzát írta meg itt is Mann, éppen úgy, mint a "Buddenbrooks"-ban… A hervadásról beszél a Thomas Mann minden írása és egy széles, nyugodt, szárazra stilizált krónika hangú epikusság fejezi ki azt a legtökéletesebben. Thomas Mann hangja igazi epikus hang, olyan igazi, mint ma legfeljebb Selma Lagerlöfé és Henrik Pontoppidané, de nála - erősebben és tudatosabban, mint náluk - mai látások eredménye ez az epikusság és minden nagystílűsége. Mondom: hervadásokat lát Thomas Mann; látja a mozdulatlan felület mögött a pusztulásnak szemre észrevétlenül dolgozó munkásait, tud úgy látni és úgy leírni egy napot egy ember életéből, hogy a nap, egyszerű, objektíven rajzolt, apró eseményeinek járásából meg kell éreznünk: lefelé visz az út. És a nagy, az erős pillanatok meghökkenések csak, ráismerések valamire, amire anélkül, hogy tudtuk volna, vagy éppen bevallottuk volna, mégis el voltunk készülve valahol egészen belül. A mindennek mindennel való összefüggését látja Thomas Mann; nála csakugyan életet jelentők lesznek a legkisebb dolgok…A szürkeség monumentalitása ez, a végtelen szürkeségé és kicsinyességé, ahol a monumentalitást adó a szürkeség végtelen volta, az az érzés, hogy az apró és szürke jelenségeknek alig átlátható nagy tömege, ami magát a regényt alkotja, elenyészően kis része csak a végtelen szürkeségnek, az életnek. És a dolgok elmondása ezt húzza alá; éppen hangsúlytalansággal beszél a dolgokról, hangsúly nélkül, kiemelések nélkül, fontosságot látva a legkicsinyesebbeken is.

Thomas Mann persze ezért nem "objektív". Az ő objektivitása is gesztus csak és lírát eltakaró, mint minden igazi költőé…De objektivitás talán soha sincsen minden irónia nélkül. A dolgok legmélyebb komolyan-vevése mindig egy kicsit iróniás, mert valahol mégis ki kell pattannia, az okok és az okozatok, a sorsot felidézők és a felidézett sorsok nagy össze nem vágóságának. És minél természetesebbnek látszik a dolgok csendes rendje, minél hangsúlyozottabb az egyszerűségük és külső kicsiségük, annál igazabb és mélyebb lesz ez az irónia.…A hasonlóság a régivel tűnik fel először. Ugyanaz a hang, ugyan azok a beállítások és hasonló embereknek hasonló sorsviszonyai. Egy család elhervadása: ez a tárgya ennek a regénynek is. A család, mint egység, mint a mindenfelől jövő sugarakat felfogó középpont a nagy életben, a keret és egy család életének kis eseményei, keresztelők, a gyereknevelés apró gondjai, a szülő életküzdelmei és életüket reprezentáló tette, az állomások, amikről meglátjuk, hogy haladt az idő és a család megy lefelé; és halálesetek és születések jelzik az élet lassú folytonosságát…

….És a kötelességteljesítés itt, különös iróniával mélyítve el a Mann alapproblémáját, még jobban izolálja talán az embert az élettől, mint annak elmulasztása. A gesztusban-élés külön élet lesz, leválik a rendes életről és nem lehet többé helyreállítani az egykori egységet….Klaus Heinrich ismerni szeretné mégis az életet. Pillantásokat szeretne vetni bele és finom iróniával megrajzolt tragédia, ahogy mindig erősebb lesz benne - "magas hivatásának" kötelező ereje és gyengébb a kedv és az erő a kirándulásokra az élet felé. És akkor megjön a csoda, a nagy véletlen...

Ez a regény nemcsak belső technikájában novellaszerűbb az elsőnél, de meséjében is. Ott minden egyszerűen és tipikusan szürke volt, itt a döntő esemény színesen, novellisztikusan irracionális. Egy beteg amerikai dollárkirály telepszik le a kis fejedelemségben és Klaus Heinrich beleszeret a milliárdos lányába és elveszi és az öregúr százmilliói finanszírozni segítik a tönkremenőben volt államocskát. És csodálatos a Thomas Mann nagy epikus ereje, amivel meséjének ezt a novellaszerűségét leküzdi, elveszi véletlen, meglepetésnek ható voltát, beleolvasztja egyszerű eseményeinek egyszerű menetébe. A kapocs: az élmények közössége. …..De ez az egymást megértő és megbecsülő közeledés hideg maradna mégis csak epizód mind a kettőnek életében (mert a lány nem hiszi el, hogy Klaus Heinrich igazán szereti őt és egy Klaus Heinrich csak nem lehet örökre reménytelenül szerelmes!), ha nem tárulna fel előttük mégis annyi az életből, amennyit megismerni nekik lehetséges. És a kapcsolat itt még erősebben veszi el az amerikaiak szereplésének novellisztikusságát, mert éppen a fantasztikusan valószínűtlen része lényüknek - az óriási vagyon - lesz a kapcsolat…Mégis: ebben a végben van valami, ami bánt egy kissé és talán érdemes közelről megnézni, hogy mi ez. Azt hiszem az, hogy anyagban más, mint a többi része a regénynek. Az emberek dekadensebbeknek vannak látva, semhogy egyszerűen bele lehetne nyugodni egy boldogságba, egy boldogság perspektívájába. A regény menete egy lejtőn vitte lassan lefelé a sorsokat követő tekintetünket és a vég egyszerre megállítja azt; pedig mozgása ellenállhatatlanul siklik a regény által megindítva lefelé és most egyszerre nincs tovább. A vég útjában áll annak, amit a regény megindított. És tempóban is más a többinél….Az új regény befejezésében egyszóval Mann nem volt képes leküzdeni meséjének novellaszerűségét.

De a befejezés gyengesége csak a véget gyengíti és nem hat ki emlékezetben az egész regényre. Mann monumentalitása látásának nagyszerűsége és nem kereteié, nem elgondolásaié. Azaz, hogy azoknak nagyszerűsége csak utólagos, csak ezekből nőtt, ezeknek gazdagságából táplálkozó. Ez a nem programszerű és nem akart adta meg első regényének legmélyebb tipikusságát, minden időszerűségen túlemelkedő általánosságát. Ez nem engedi meg, hogy a másodikat "érdekesebb" meséje és alakjai és helyenként modoros megírása közönséges "érdekes" regénnyé alacsonyítsák, ami elveszítené nyomban értékét, mihelyt ez az "érdekesség" egy kissé megkopna. Mann írásai sohasem hatnak egészen újaknak, sohasem érezzük olvasásukkor azt, hogy még alig száradt meg a tinta, amivel írva lettek. Az ő írásaiban megvan még a már kiveszőben lévő polgári patrícius előkelőség: a szolid gazdagság lassú mozgású előkelősége.

 

Nyugat ·1910. 21. szám· Figyelő

Babits Mihály: A lélek és a formák

"Mi közöttünk, ugye nem lehet itt szempont, hogy ezek az írások mit érnek mint irodalomtörténeti tanulmányok?" - kérdi

                       Lukács György összegyűjtött kísérleteinek

első lapján, levélformában, az olyan író fölényével, aki nem mindenki számára ír, hanem talán csak a rokon gondolkozásúak egy kis csoportja számára. Valóban, bár a magyar közönség előtt nagyobbrészt teljesen ismeretlen írókat mutat be, nagyon csalódnék, aki azt hinné, hogy esszéiből ezeket az írókat megismerheti, ahogy a megismerés szót rendesen értjük: Lukács a barátainak ír, akik éppen ezeket az írókat már ismerik. És az író maga, akiről szól, mindig sokkal kevésbé fontos előtte, mint a saját gondolatai, melyek talán azon író műveinek emlékével asszociálódtak lelkében.

Az első kísérlet Levél a Kísérletről és a jóhiszemű kritikus itt fogja keresni a szempontot, melyből a kísérletező művét tekintetni kívánja. Ebből a levélből - mely a kötetnek talán legérdekesebb darabja az tűnik ki, hogy az író műformát lát a kísérletben (vagy ahogy itt nevezi: kritikában): a költészettel egyenrangú nagy műformát, művészit nem külső formája, hanem belső tartalma miatt…Ha ezeket a szempontokat (melyeken érezhető Kassner hatása, akiről az egyik tanulmány szól) alkalmazzuk Lukács kritikáira, azok önnön mértéküket nem fogják megütni. Valóban Lukács, bár élesen megkülönbözteti az általa úgynevezett művészi kritikát az elavulható tudományos kritikától, mégis szépen levezeti és saját gondolataiból önként következőnek vallja azt az igazságot, hogy a legnagyobb művészi kritikusok mindig egyúttal kitűnő tudományos kritikusok is, s az igazi művészi kritikusban sohasem hiányozhat a tudományos lelkiismeret. (És találóan veti össze a kritikát az arcképművészettel.) És viszont, ha a kritika művészet, azt hiszem, nem éppen a Sterne-esszé Mátéjának, hanem magának Lukácsnak is a véleménye vagy inkább érzése (ezt az egész kötet bizonyítja), hogy művészet nem létezhetik erős belső forma (kompozíció) és szigorúan egyértelmű, adekvát kifejezés nélkül…

Mindazonáltal ez a könyv határozottan értékes könyv; de egy teljességgel harmadik szempontból. Amint az ismertetett bevezetés filozofikus, úgy az egyes esszék is elsősorban az író filozófiai, esztétikai, sőt metafizikai gondolatait adják elő. Az értekezések tárgya: nem Rudolf Kassner, hanem a platonikus és a költő viszonya; nem Theodor Storm, hanem a polgárság és a l'art pour l'art viszonya (igen érdekes dolog); nem Novalis, hanem a romantikus életfilozófia…. De a kritikus, aki nem követi Lukács módszerét, nem fog lemondani a történeti magyarázásról sem. Meg kell tehát mondanom, hogy ezek a gondolatok a legteljesebb mértékben németek. Írójuk bámulja azt a ködös és sokszor magvatlan modern metafizikát, amit a legújabb német írók a magas kritikába vittek és ezeknek a köde az ő gondolataiba is beszivárgott….Annyira finom, hogy sokszor homályos; a gondolatok mélyülnek nála és elmosódnak…Ennek a szellemiránynak megfelel a műveltsége is, melyet tárgyai elárulnak. Ez a műveltség tipikusan német, vagy inkább bécsi; a bécsi esztéták műveltsége, akikről egy helyt ír is. Az írók, akikről értekezik, vagy akiket mellékesen említ, régiek és újak, mind bécsi vagy Bécsben ma divatos írók…

Végül a stílus - ez is éppoly szubtilis, éppoly homályos, éppoly elvont, éppoly német, mint az egész könyv; s határozottan igen nehezíti az olvasást. Pedig néhol, egy-egy lapon, ahol eltűnik a homályosság s a finomság hangulattá válik: szép és folyékony, sőt költői is tud lenni. A Lukács egész gondolatvilága: egy szép reggeli táj, ahol azonban a szépségeket csak sejteni lehet a derengő köd mögött. Ha az író saját egyénisége erősebben kifejlik s lerázza önnön műveltségének béklyóit: akkor feljön a nap, ködök ellensége.

Lukács György első tankönyve A lélek és a formák. Bár a huszonöt éves szerző akkor már hat-hét esztendeje rendszeresen publikál, mégsem azt a hagyományos, jól bevált megoldást választja, hogy addigi termése legjellegzetesebb, legérdekesebb darabjaiból állítja, válogatja össze kötetét, hanem a gondolatilag is, stilárisan is szigorúan egymáshoz tartozó esszéiből szerkeszt könyvet…

legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li1290

 

Főkapu antikvárium: alapár: 1 200 Ft, internetes ár: 960 Ft

Új kiadás. Kiadó: Napvilág Kiadó
Szerző: Lukács György Kiadás éve: 1997

Kötetünk A lélek és a formák német nyelvű változatának magyar kiadása, egy magyarul így eddig hozzáférhetetlen művel találkozhat a közönség. A kötet első darabja egy sorozatnak, a Lukács Könyvtárnak

 

Nyugat 1910. 23. szám  Figyelő

Lukács György: Arról a bizonyos homályosságról


- Válasz Babits Mihálynak –

 

Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, igen tisztelt uram, hogy sem az én könyvemről, sem az Ön kritikájáról nem fogok beszélni. Ezen a ponton talán kevesebb a nézeteltérés közöttünk, mint látszik. Azt írtam könyvem első lapján: A bevezetés megmondja, hogy miért rosszak, az én mértékemmel nézve, ezek az írások. Az Ön ítélete ennél megértőbb…De módszeremet kritizálván említést tett "a ködös és sokszor magvatlan német metafizikáról", mely "idegesen fél attól, hogy valahol is nevén nevezze a gyermeket". Ön szándékoltnak látja ezt a homályosságot, mert - szerintem - bizonyos hangulatok csak félhomályban maradhatnak épek. "De az olvasónak más az érzése; s példák mutatják, hogy nagyobb mélységekbe is behat a szó fénye; s a mélység azért mélység marad." Arról a "homályosságról" és okáról "a modern német metafizikáról" lenne egy pár megjegyzésem - amennyire csak lehet függetlenül az én könyvemtől és az Ön kritikájától.

De bevezetésképpen engedjen meg egy személyes megjegyzést (melyet - hiába! - lehetetlen elhallgatnom): én az Ön módszertani ellenvetését tipikusan németnek látom - sőt bécsinek. Német a módszertani kérdés magában való jelentőségének hangsúlyozása….a nem német ellenvetés könyvem ellen a formák metafizikai aprioritásának tagadása volna. Annak hangsúlyozása, hogy nekem nem sikerült formafogalmamat filozófiailag és lélektanilag megalapoznom, hogy egyes esetekben való alkalmazásai helytelenek, vagy nem magából a fogalomból kővetkezők, hogy a forma egyáltalában nem realitás stb., stb. Német hagyomány azonban, mielőtt egy kérdés érdemébe egyáltalában belemennénk, sőt egészen függetlenül tőle, a használt módszer kérdésének döntő jelentőséget tulajdonítani… most egyedül a "homályosság" kérdése fontos. Azaz, hogy egészen pontosan beszéljek: Az ilyen homályosság filozófiai létjogosultságának kérdése (amiben egyúttal - nagyjából - az esztétikai, az adekvát kifejezés kérdése is bennfoglaltatik). A kérdés lényege azt hiszem a következő:

nincsen filozófia, amely valahol homályos ne lenne; az a kérdés csak, hogy hol és hogy mennyiben, hogy miért és hogy kinek a számára. Bizonyos: vannak homályos és világos filozófusok.

 Homályos volt teszem Hegel - Schopenhauer a tanú! - világos Voltaire vagy James, vagy akár maga Schopenhauer. Azt hiszem, olcsó dolog lenne a Voltaire világosságát kikezdeni. … Aki pedig a végtelenül világosan és tisztán író Jamest igazán világosnak tartja - az olvassa el a róla írt magyar nekrológokat! A "Pluralistic universe" és a "Human Immortality" szerzőjéből - radikális szabadgondolkodó lett. Ezzel szemben pedig legyen elég az "érthetetlen" Hegelre hivatkoznom, akinél a rendszer egységét illetőleg nem volt és nem lehet félreértés, akinél rajongó barátok és gyűlölködő ellenségek között csodálatos megegyezés van az ő tartalmait illetőleg; persze annál élesebb eltéréssel ennek értékelésében. (Ami persze nem tartozik Hegelre, csak oly kevéssé, mint a belőle levonható különböző politikai következtetések.) Állítom: a Hegelt olvasók sokkal nagyobb része értett valami véglegeset és egyértelműt az ő "homályosságából", mint amekkora bármelyik "világos" filozófus olvasói közül az igazán megértők száma.

Persze ez a kérdés: ki az olvasója egy filozófusnak, ki lehet az és menynyiben? Itt egyáltalában modern előítélettel kell megküzdenünk. Azzal, mely azt hiszi, hogy a filozófia népszerűsíthető, mert a filozófiai gondolkodás csak a végső okok felé való továbbvitele a közönséges élet közönséges gondolkodásának; hogy tehát a filozófiai távolba tolt eredményei közelebb hozhatók hozzánk (vagy legalább "a modern technika vívmányai" segítségével, távcsőféle megkönnyítő szerekkel közelről láthatók), hogy egyszóval érthető az eredmény az út megtétele nélkül. A filozófiai gondolkodás azonban nem kiépítése ennek a gondolkodásnak, hanem (tanúm rá a Védáktól Bergsonig minden igazi filozófia) annak áttörése, valami attól minőségben különböző, valami "természetellenes"; aminek még előfeltételeit is csak a legnagyobb erőfeszítések árán, a mindennapi gondolkodás és életszokások leküzdése útján lehet előteremteni. A népszerű, a világos, a könnyen érthető filozófia tehát hamisítás: Mert a filozófia lényege sem bizonyos, pár mondatban összefoglalható eredmények összege, hanem a gondolkodásnak egy bizonyos életformája. A filozófia eredményei tartalmilag megváltoznak a feléjük vezető út elhagyásával (vagy megkönnyítésével): nem összefoglalások, nem "tudományos eredmények" azok, hanem csúcspontok, megkoronázások, és magukban véve egészen üresek. A filozófia stílusa tehát szita, mely megrostálja az olvasókat, minden mondata őre egy ostrom alatt lévő várnak, aki csak a jelszóval engedi át az embereket; mondatvetései nevelés és vizsga, kényszerítése az olvasónak, hogy ugyanabban az irányban feszítse meg egész gondolkodását, mint a filozófus: Mert csakis a küzdelem belső utánacsinálása lehet termékeny megértés. Csak mellesleg említem, hogy a minden misztikus filozófiával együtt járó aszkézis, ha öntudatlanul is ezt a célt szolgálja…

De a "homályosság" okai is szorosan összefüggnek ezzel a helyzettel. A "homályos" szónak kétféle értelme lehet: vagy az, hogy a "homályos" kifejezés értelmét nehezen lehet megtalálni, vagy az, hogy a szóban forgó kifejezésnek több értelme van. A közönséges élet beszéde alkalmazása által lesz egyértelmű, (mert mindig könnyen érthetőnek kell lennie a gyakorlat okából.)…A "finomság" az "elmélyítés" (és ezeknek következménye: a homályosság) azért kell, hogy ezeket a fogalmakat felkényszerítsük a tisztaság, az egyértelműség szférájába: a fogalmi metafizika világába. Ott egyértelműek és világosak - de éppen ezért szükségképen "homályosak" a másik világban; ahogy - mint az előbb láttuk - annak "világos" és "tiszta" kifejezései csak egy itt való tisztázatlanság árán menekülhettek meg a "homályosságtól."…

Ez a kérdés - ugye látja, uram? - nem az én könyvem ügye és aligha a mi vitánk fogja dűlőre vinni. Hogy szóba hoztam ennek magyar okai vannak elsősorban. Azt hiszem ti. hogy a magyar filozófiai kultúra irányának nem utolsó sorban egy, a nagy filozófia szükséges erőfeszítéseitől való irtózás az oka, Ez az oka annak, hogy a leglaposabb és lélektelenebb materialisták nálunk nagy filozófusokként hatottak, míg a legnagyobb gondolkodókat, mint "érthetetleneket" kerülték. Erdélyi Jánostól idézett itt Balázs Béla egyszer egy pár felejthetetlen sort: "Az ilyen népet, ha lehetséges erővel is neki kellene verni a gondolkodásnak. mint a nyájat az úsztatónak, hogy ne csak disztingváljon mindig, hanem spekuláljon. De mi azt tesszük, hogy népszerű okoskodásokkal a felületesség rózsaleveleire csaljuk az értelmiséget, hogy tengjen rajta…" Ezért éreztem, hogy szükséges egyszer a magyar közönség előtt megvédeni a "homályosságot"; egészen véletlen, hogy az én könyvem és az Ön bírálata szolgáltatott erre alkalmat.

Könyvem iránt mutatott megértő jóindulatát szívből köszöni tisztelője [*]

 

[*] * Herrmann Graf Kejserling: Schopenhauer als Verbilder. Leipzig. Eckhardt.

[*] * Ezt a szép és mély gondolatokkal teli választ az én igénytelen megjegyzéseim alig érdemelték. A dolog itt annyira elmélyült, annyira a legáltalánosabb kérdésekre ment vissza, hogy annak megvitatása egyáltalán nem tartozhat pusztán irodalmi fórum elé. A kérdés az lesz: mi az igazi filozófia és mily filozófiát lehet az irodalmi jelenségekre termékenyen "alkalmazni"? Kétségtelen csak az, hogy én egészen másnemű "homályosságról" beszéltem, mint a válasz, s így a válasz, mint írója is mondja, az én megállapításaimat nem érinti. Két nagy diadalt ad azonban nekem ez a válasz: az egyik, hogy írója itt is épp oly szellemirányt mutat, amilyent benne én jellemeztem; a másik, hogy szerény soraim ily szép gondolatok kifejtésére adhattak alkalmat.
Babits Mihály

 

Nyugat  1913. 4. szám

Lukács György: Egypár szó a dráma formájáról Babits Mihálynak.

Tisztelt uram! A legnagyobb érdeklődéssel és élvezettel olvastam szép cikkeit a líráról és a drámáról, és nagyon örültem annak az érdekes fordulatnak, mellyel Ön a "durée réelle"-t a jól értelmezett tradicionalizmus metafizikai hátterévé tette. Ettől csakugyan felfrissülhetnek a magyar irodalomtörténet szempontjai, melyek bizony ma nem sokkal többek, mint vagy terméketlen kotlások a múlt rég kikelt tojásain, vagy kakasszóval való üdvözlései rég felkelt (néha már le is áldozott) napoknak. De Bergson alkalmazása történelmi és értékelő tudományokban mindig egy kissé aggályos. Bergsonnak nincsen történetfilozófiai kultúrája, polémiája kizárólag a természettudomány ismereteszközeit érinti, és ezért sem az, amit lerombol, sem az, amit építeni akar, nem alkalmazható máshol, mint a természettudományok metodikájában. Így nekem az Ön cikkei olvasásakor feltűnt, hogy Ön azokat a fogalmi nehézségeket, melyek felmerülnek, ha az örök formák fejlődési lehetőségeiről van szó, a legnagyobb virtuozitással elkerülte - de megoldani nem oldotta meg…. fel se hoztam volna ezeket a módszertani ellenvetéseket, ha fejtegetéseinek konkrét részeiben nem éreznék ellentmondásokat, melyeknek gyökerei itt vannak. Legelsősorban a konkrét és az absztrakt ellentétére gondolok. Ön kitűnő ösztönnel megérezte, hogy a dráma belső formája a sűrítés… Ennél a pontnál egy kissé meg kell állnunk. Minden drámai forma lehetetlenné válik, ha nincsen meg a művészben az a stilizáló fikció, hogy az életnek van metafizikai lényege, ez a lényeg pedig nem transzcendens, hanem csak el van takarva az életfolyam kicsinyes közönyösségeinek áradatával…, hogy rátérjek az Ön - nézetem szerint sem nem centrális, se nem találó - párhuzamára: igaz, Maeterlinck festőbb Balázs Bélánál - de ezért nem "költőbb", sőt ellenkezőleg! Maeterlinck gyönyörű képeket talál, amelyekkel távolból jelzi azoknak transzcendens értelmeit…Talán igaz, hogy Balázs régi dolgaiban itt-ott meg nem oldott absztrakciók is vegyültek a dialógusba - de a "Szent Szűz vére" dialógusát absztraktnak találni: az olvasónak a drámával szemben való teljes idegenségére vall.

Ám nem Balázs művészetének pozitív oldalairól akartam most beszélni (remélem, lesz alkalmam ezt minden polémiától menten megtehetni), hanem elméleti, általános szempontokról, amennyiben ezek a történelmi megállapításokat elhomályosítják. Arról, hogy azt a konstrukciót, amellyel Ön a líra és dráma új evolúcióját magyarázza, én teljességgel absztraktnak látom. Jeleztem már a szempontokat (amelyeknek részletes kifejtése elméleti írásaimban megtalálható), amelyek következtében helytelennek látom, ha Ön Balázs drámáit a lírához viszi közel…Ezek a drámák azért igazi drámák, színpadi drámák - ha a mai színpad teljesen prostituálva van is. Fogadja, tisztelt uram, hálás köszönetemet érdekes cikkeiért és - minden nézeteltérésen túl - változatlan nagyrabecsülésemet.

Heidelberg, 1913. február havában.

 

 

 

 

Szabó Dezső  1879 – 1945

 

 

Szabó Dezső fejszobra a róla elnevezett sétányon, Szervátiusz Tibor alkotása, Budapest, a Gellért-hegyi Citadella közelében

 

A Nyugatban 1911 és 1919 között mintegy 80 írása, novella, kritika jelent meg 1941-ig. Majd 22 év alatt semmi. Róla 9 írást közöltek. Az egyik:

 

Nyugat 1920. 23-24. szám ·  Figyelő

Király György: Szabó Dezső: Tanulmányok és jegyzetek

(A Táltos kiadása. Budapest, 1920.)

…Egy pillanatig elképedve hallgatom, ki szól ezen a hangon hozzám, Szabó Dezső-e vagy Kmoskó Mihály. Ezért kellett ennek az embernek évekig magába szívnia Párizs szédítő kultúráját, hogy végül ebbe a ferencvárosi történetfilozófiába botoljon, amely a nagy francia forradalomtól az októberi fagyig és a Duna áradásáig mindenért a zsidóságot okolja? Azért forgatta ez egykor nappal és éjjel Victor Hugot, hogy most legtörpébb ellenfelének, Veuillotnak legyen torz magyar kiadása?...

 

 

Nyugat  1912. 2. szám

Szabó Dezső: Berzsenyi Dániel

 

Ki tudja éltünk számtalan csapásit
Leírni? Minden óra újakat szül,
Újabb veszélyt hoz minden percenet,
Itt a mosolygás sírással vegyül,
Itt minden édes mérget rejt magába
 S gigászi harcot minden nyugalom.


                                                    Barátnémhoz

 

Berzsenyi, Katona, Kemény, Madách: valami közös szomorúság, közös nagyszerűség van e négy életben. Egy faj kétségbeesett erőfeszítései az örökkévaló után. Az életük gyötrődő keresés… egész életükben keresik a formát, a kifejezést, mely valósággá tegye az életük mélyén egyszer megpillantott tündérleányt. És birkóznak egy nyelvvel, mit művészek sorozata még nem tett minden emberit kifejező finom, sokféle hangszerré.

Közülük háromnak sikerült - ha csak egyszer is - nyelvbe remekelni a belső víziónak legalább egy töredékét. A negyedik: Kemény - lehull pályáján, mielőtt megszületne az a remek, minek sejtelme fel-felcsillan elszórt mesteri vonásokban.

Mindegyiküknél sok a törmelék: az elnagyolt darabok, félrecsuklott vésővonások. És ez a sok tökéletlenség beszéli el, hogy itt egy vérre, gerincre, életre menő küzdelemről van szó. Az arc nyugodt, a büszke ajak nem beszél el semmit ebből a belső harcból. Mert az ember igen férfi, a művész igen arisztokrata ahhoz, hogy látványossággá tegye belsejét.

Az a fátum, mely annyiszor kilopta az alkalmas szót az idea alól, mely annyiszor félreütötte a remekbe induló vonást; magyar fátum volt. Ezt a végzetet töri meg Vörösmarty Mihály. Ő a magyar mese szerencsés legkisebbik királyfia. Ez a csodálatosan sokféle lélek…. A volt magyar irodalom elsősorban: Vörösmarty. A magyar nyel… Vörösmarty nyelve. De előbb Berzsenyinek kellett lennie. Ember nem volt, inkább férfi, mint ő s nem élte szükségszerűbben az erő mámorát. Ha görögnek születik, a születő világ lázadó gigászait énekli meg….az erők örökös küzdése és semmibe zuhanása adja meg Berzsenyi tehetségének, költészetének két fő vonását. Berzsenyi lírája heroikus és elégikus. A nagyszerű élet-küzdelem és a nagyszerű elmúlás költészete.

Mikor az erő ily féktelen érzetére van szüksége életünknek: mitológiává látjuk a világot. Berzsenyi mindenre ráéli a méreteit. Az akkori Pestet így látja:

Midőn Budának roppant bércfokáról
Szédülve Pestnek tornyait tekintem
S a száz hajókat rengető Dunát,
A nagy Dunának tündérkertjeit
És a habokkal küzdő szép hidat,
Melyen zsibongva egy világ tolong ...

…Hol kap megfelelő szavakat az élet-harc e hatalmas víziójához? Szabó Dávid, Révai, Dayka, Virágh és mások nyelvében akad egy-két erőt adó szó, de ez még mind a kezdet hebegése. És itt van Berzsenyi titáni munkája. Lázas látásaiban egybehallucinálja a magyar nyelv minden erőszavait. Ez művészetének legfőbb eredménye: domborodása, külön alaphangja, mellékzúgásai vannak szavainak. Amint ezek a szavak zordon ritmusokba hullnak, a kimondással, a hallással a heroizmus izomérzetét váltják ki. Erős fizikai események is.

Mit látok! Árpád honja határain
Ágyuk dörögnek! rettenetes veszély
Zúg, mint dagadt felhők moraja
S Boszporuszok zokogó nyögése.

…Berzsenyi legúnyolja Kölcsey szókifogásoló kritikáját. Az egészet kell nézni, úgy, ahogy az alkotás lázában egységbe verődött. Pedig benne is, mint minden nagy művészben, volt egy kitűnő mesterember is. Fúrja, faragja a szót, óriási erővel dolgozza a nyelvet. Egy-egy kedvenc szó, kifejező ritmusdarab, eltalált vonás többször is előbukkan…

A Magyarokhoz, a Fohászkodás, a Közelítő tél: minden analízis szószátyárság volna e három remeknél. E három költeményben teljesedett be Berzsenyi élete. Az életben ezer átszenvedett, átörvendett ritmus uszályát vonjuk lelkünk után. Ez a három költemény állandó kísérője azoknak, akik szeretik nemes ritmusokkal öblögetni meg lelküket. E három versen egy betűt nem lehet változtatni. Tökéletesek és modernek lesznek mindörökre…

És Berzsenyi igen sokszor már Vörösmarty. Az erő és az elmúlás nagy költője sok versben rokon boldog utódjával….

Ki tudja, mi lehetett még e lélek mélyén, milyen el nem ért célok tették tragikussá életét? A munka, amit véghezvitt, így is óriási s a magyar irodalom terén a legnagyobb erőfeszítést jelenti. Ő még semmit sem talált: s utána már Vörösmarty sem volt képtelenség.

Sokféleképpen volt megkötve, sok oldalról volt körülhatárolva. Családja gondjai s a gazdaság sivár robotja őrölte művész lelkét. És nemcsak a nyelvanyag hiányzott. Nem volt igazi művészmiliő, mely irányítsa, segítse kibontani küszködő erőit és megértse. Kazinczynál a jóakarat nem pótolta a zsenit. Innen az a korlátoltság, mit Berzsenyinél - különösen prózai műveiben és leveleiben - sokszor észreveszünk. Kölcsey kritikája után felpanaszolja Kazinczynak, hogy a támadást sok helyén még nem is érti. Ezt a nagy művész-zsenit is körülzárta keleten lakó faja fátuma.

Egész igazi valójával nyelve művészetének élt s ezért volt gyógyíthatatlan seb a Kölcsey kritikája. Aki oly nagyszerű iramodással törtet a tökéletesség után, elszenvedheti-e, ha életét elhibázott ugrásnak látja?

Vajon lesz-e egyetemes értelme valaha annak a kultúrának, melynek ennyi nagy tragikus hőse van? Kitörölhet-e a jövő ennyi mártír életet az emberiség elvégzett munkájából?

Forr a világ bús tengere, ó magyar!

 

 

Nyugat  1913. 9.

Szabó Dezső: Újabb irodalmunk és legújabb irodalomtörténetünk [+]
I.

A "Műveltség Könyvtára" vállalatban a magyar irodalomnak új története jelent meg. A kritikus előtt az állásfoglalás kétféle lehetősége áll. Az első: megnézni, mi a szerkesztők nézőpontja, célja, s beállva ebbe a nézőpontba, magáévá téve e célt, konstatálja, hogy vajon megtalálták-e az alkalmas eszközöket, a legszerencsésebb formát. A másik: a kritikusnak megvannak a saját föltételei egy új magyar irodalomtörténettel szemben, s ezekhez a föltételekhez méri a mű értékét.

E kétféle eljárást - melynek egyikéről lemondani igazságtalan, a másikat mellőzni nem emberi - jelen esetben igen könnyen egyesíthetem. Ugyanis azzal a hittel tehetem magamévá a szerzők nézőpontját, célját, hogy azok saját feltételeim mellett érvényesülhetnek legintenzívebben. Tudom, sokat fogok mondani, amik régóta nem új dolgok, s amikre a magyar intelligencia legjavában titkos igenlés lappang. De azt is tudom, hogy éppen ezekre irodalomtörténetünk - hogy is mondjam - hivatalos művelői a céh-tudósság speciális mosolyával fogják mondani, hogy ez tőlem jön, és nem kell komolyan venni. Igen sok nézetem s ezek közül épp azok, melyek előre harcoló kultúránk kiválóiban kipróbált igazságok, rikító szélsőségeknek fognak tekintetni. Miért? Szűk körű szellemi életünk azon fátumánál fogva, hogy itt minden 20 évesnél idősebb munkás "tisztességes" helyet kíván magának a "tisztességes" társaságban, s őrizkedik az érdesebb igazságok konstatálásától.…

A Beöthy-féle Nagy Képes Irodalomtörténet e tekintetben a legcsúfosabb céltalanságban imbolyog. Adott két vaskos kötet mozaikot, mely a szaktudósnak igen sokszor, legtöbbször még csak nem is tájékoztató, a nagyközönségnek pedig igen sokszor csak sztereotip frázisok gyűjteménye. Jelen mű kimeríti a hiábavalóság minden lehetőségeit, úgy az anyag feldolgozásában, mint annak esztétikai értékelésében. Számolnunk kell azzal, hogy mikor nálunk a "nagyobb művelt közönségről" beszélünk egy irodalomtörténetnél, bizony a "nagyobb közönség" 90%-a mégiscsak tanár, író…Egy becsületes bibliográfiának e munkában éppúgy nincs nyoma, mint fent említett elődjében….

 Svung-szavak bökdösnek el a századvég irodalmáig. Ez a rész, a könyv utolsó része, voltaképpen már nem is érdekel minket. A Nyugat irodalmi folyóirat, s csak az irodalomba vágó dolgok méltók lapjaira. Ez a rész egy prospektus, amilyeneket Mauthner diadalairól szoktunk látni, prospektus, melyhez képest a Tolnai Világlap prospektusai magasan álló irodalmi művek. A rossz viccek istene azt akarta, hogy először arra a lapra nyissak, ahol K. Lipich Elek fényképét pillanthattam meg. Hát ez honnan jön ide? Tovább lapozva két hipotézis meredt felém. Vagy: hogy egy fényképész használja a munkát reklámnak, vagy: hogy szerzőink bele lelkesednek a halhatatlanságba mindenkit, aki legalább a 6. fizetési osztályban benne van. Mindkét hipotézis ellen erős okok szóltak. A fényképész talán jelentékenyebb emberek arcképével vonná magára a figyelmet, viszont a képek között tényleges írók is vannak, kik csak írók, és semmilyen fizetési osztályban sincsenek. A képek közti lapokon címek és dicséretek monoton ízléstelensége csorog végig…

A Filológiai Közlöny vigasztalatlansága után megalapították az Irodalomtörténetet, mely az olvasót a sápadt internátusok legszomorúbb nemi bűnére emlékezteti. Magyarországon két irodalom, két kritika van, s két irodalomtörténetre van szükség (az egyik - fájdalom - még hiányzik). E kettősség csak egyik következménye annak az elodázhatatlan küzdelemnek, mely Magyarországon két ellentétesen különböző lelki alkat valamelyikét akarja úrrá tenni…

 [+] A Műveltség Könyvtára. A magyar irodalom története. Szerkesztette Ferenczi Zoltán. Írták: Pintér Jenő, Kardos Albert, Endrődi Sándor és Ferenczi Zoltán.

Lippich Elek (ejtsd: lipics) (írói álnevei: Kadocsa Elek, Koronghy Lippich Elek, Koronghy L. Elek) (Kunszentmárton, 1862. április 2. – Merano, 1924. április 11.) költő, művészeti író.

Bölcsészeti tanulmányait a budapesti, művészettörténeti tanulmányait 1884-től a berlini, majd a lipcsei egyetemen végezte. A közoktatási minisztérium művészeti osztályán dolgozott. 1878-tól jelentek meg versei a Fővárosi Lapokban. Művészeti tárgyú cikket, dalszöveget is írt.                          Wikipedia

 

tétel 350: A műveltség könyvtára. (I. sorozat 1-6. és II. sorozat 1-5. kötet).

kikiáltási ár: 90 000 HUF aukció időpontja: 2010.11.06. szombat 10:00 CET

 

 

Író-feleségek

 

Borgos Anna: Portrék a Másikról. Alkotónők és alkotótársak a múlt századelőn, Noran, 2007.

 

 

Babits Mihályné Török Sophie, Tanner Ilona,  Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona és Karinthy Frigyesné Böhm Aranka

 

 

Borgos könyvéből:

 

194. oldal…Török Sophie műveinek jó része /különösen lírája/ túlzsúfoltnak, közhelyszerűnek hat. Prózája időt állóbb, izgalmasabb, ebben viszont kevésbé volt termékeny…a kritika nem volt egyértelműen meggyőződve arról, hogy jól ír, és efelől alkalmasint neki magának is voltak kétségei…Babits minden jel szerint tehetségesnek tartja Török Sophiet. Amennyire a kényes helyzet engedi, igyekszik ezt a nyilvánosság előtt is érzékeltetni…műveivel foglalkozó kortárs kritika…nehezen tudja magát függetleníteni a férj szerepétől. Írásait gyakorlatilag minden kritikusa méltatja. Ettől függetlenül jellemzők azok a fordulatok, jelzők, amelyekkel a kritikák élnek…

 

220. oldal…Kosztolányi Dezsőné, művésznevén Görög Ilona, eredeti nevén Harmos Ilona, született Schlesinger Ilona 1885. február 21-én. Tizenegy gyerek közül a nyolcadikként látta meg a napvilágot…Apja Schlesinger Vilmos, egy szlovák falubeli tímár fia, favágó, majd fakereskedő. Anyja Schneller Matild, a losonci postamester lánya…

 

*  *  *

A Recenzióból:

 

….Török Sophie a Nyugatban is jelen volt, írásai 1921 nyarától kiforrottabbak, csiszoltabbak, mint a korábbiak. A több területen próbálkozó, sok dolog iránt érdeklődő nő számára igény volt a Babitstól elkülönülő identitás megteremtése is, ám éppen hozzá fűződő kapcsolata s az ebből adódó többféle szerep (tanítvány, feleség, alkotó, később pedig hagyatéka letéteményese s ápolója) jelentette a fő akadályt is a saját, elkülönült szerep megteremtésére és megélésére. …

Kosztolányiné Harmos Ilona színésznőként indult, s feleségként ezt nem folytatta. Kiváló megfigyelő-készségű, jó tollú író volt, de nem folytatott kifejezett írói tevékenységet. Férje mellett inkább a gyakorlati életet szervezte, s nagymértékben alárendelte magát Kosztolányinak, azok a szerepek, amelyeket megélt, felvállalt, az örök elintézőé, a témát adóé, az inspirálóé, a befogadóé…. társa halála után is egészben marad, személyisége nem hull darabjaira, mint Török Sophie-é. Ellenkezőleg: ahogy Török Sophie Babits halála után már nem (is) ír, Harmos Ilona férje halála után írja művei jelentős részét.

Korunk 2008. április. Bodó Márta

 

A feleségek újabb kiadásai, antikvárium

Török Sophie kiadatlan szerelmes versei

Éghajlat Könyvkiadó A kiadás éve: 2006.

 

Török Sophie(Összeáll.) - Költőnők antológiája Nap kiadó 2003

Reprint

Török Sophie: Nem vagy igazi!

Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt., 1939. 191 oldal Kötés: vászon.  Jó állapotú antikvár könyv

Kosztolányiné Harmos Ilona: Karinthyról

Fapados-könyv Kiadó, 2009 és  Noran Kiadó, 2004. 256 oldal

 

Kosztolányiné Harmos Ilona: Burokban születtem. Memoár, novellák, portrék. Noran Kiadó, Budapest, 2003.

Kosztolányi Dezsőné: Tüzes cipőben. Noran Kiadó, Budapest, 2004

 

 

 

Török Sophie  1895 - 1955

 

 

 

Török Sophie Török Sophie, született Tanner Ilona (Budapest, 1895. december 10. – Budapest, 1955. január 28.) Iskoláit a fővárosban végezte, majd a Fővárosi Könyvtár, később a Külügyminisztérium tisztviselője lett. 1921 házasodott össze Babits Mihállyal, korábban Szabó Lőrinc menyasszonya volt. Gyermekük nem született, egy leányt csecsemőkorában örökbe fogadtak, ám Tanner Ilona közvetlenül a halála előtt kitagadta gyermekét az örökségből. Első versei: A Hét, illetve az Új Idők hasábjain jelentek meg.

A tépelődő, vívódó női lélek fájdalmait szólaltatta meg verseiben. Szabad versei szélsőséges énképet sugároztak: a mély önmegvetés és a kritikátlan önimádat skáláján minden szín megtalálható volt bennük. Prózája a szerelem és anyaság iránti vágyat tükrözte. Baumgarten-díjas író, költő

www.mommo.hu/media/Torok_Sophie

Több mint 200 megjelenése található a Nyugat-ban. A részletek olvashatók a kitűnő mutatóban. Néhány cím:

• Török Sophie: A halál kocsisa (IRODALMI FIGYELŐ) (Fordítások) 
• Török Sophie: A halál percei
• Török Sophie: A lét forrása (IRODALMI FIGYELŐ) 
• Török Sophie: A Manci (FIGYELŐ) 
• Török Sophie: A nap hőse (FIGYELŐ) (Külföldi irodalom) …

Illyés a Magyar Csillag-ban 10 verset közölt Tanner Ilonkától.

 

Nyugat 1927. 9.szám

 

TÖRÖK SOPHIE: "HALÁLFIAI"

Ketten voltunk veled: én és a
Munka. Engem szerettél és a Munkát
gyűlölted. De ő közöttünk ült makacs
harmadiknak. És te elhasználtad az
én életemet és fölépült
a Mű.

Először, még erőtlen volt és
vértelen. És csak szakadozott kontúrokban
kísértett szenvedő képzeleted
kemény keretében. De én eleven voltam!
És hangosan boldog! És rugalmas ereimben
csengő ütemmel dobolt a vér.

Isteni lelket te adtál neki - de növekvő
testét tőlem rabolta; vért velőt vágyat és
akaratot. S mind nagyobb lett, színesebb,
mind hangosabb lett s élőnél
élőbb. S legelső mozdulatával
meglóbálta fölöttem homunculus karjait.

És én elfogytam lassan. A leghalkabb
szó is fáj már. És imbolygó árnyékomat
mind halványabb sziluettben
verik vissza a közönyös falak.

 

Nyugat  1929. 5. szám

Török Sophie: Versek
VII.

A szívem reszket, reszket és ujjong!
szerelemtől reszkettél-e már így szegény
szív? Kicsi lábak topogását hallom
az Időben apró selyemujjak kapaszkodnak
életembe - oh fonnyadó életem ujjongva
felvirul: hogy táplálhasson téged, gyermek!
Sírva sóvárgott embervirág: kit nem hordoztam
méhemben…
Drága karocskák, öleljetek szorosan!
Arany fejecske simulj szívemre...
Üdvözlégy gyermek, kiért annyit sírtam!
Üdvözlégy! még, ha minden könnyem ezután
érted ömlene!

 

Nyugat 1933. 12. szám

Török Sophie: Versek
II.

Örömre születtél, s ki tudna
boldogabb lenni nálad? Elérhetetlen
örömeid íze égetőbb, mint égi parázs.
Édesebb és mélyebb és esztelenebb
a te örömed minden földi örömnél!....
Egy világot kell megölnöd magadban
ezért halsz meg ily nehezen.
Már régen halálra ítélted magad,
már régen halálra ítélt a sors.
Verheted fejedet faltól-falig őrjöngve
mint tőrbeesett vad - minden hasztalan.
Körül vagy zárva, be vagy falazva!
számodra nincsen irgalom. Gyötrelmeid
száz életet megöltek volna,
s a te egy életed még mindig lobog…
Úgy fognak szétszaggatni ízenként!
s még látnod kell azt is
iszonyodó eleven szemeiddel látnod kell még
amint elesett testedet
a dögkeselyűk kikezdik.

 

Nyugat  1938. 11. szám

Török Sophie: Keresztnevem

Szemeimet behunyom, hogy lássak, nevemet
keresem, magamat keresem, a lényeget
látszatok sűrű fátylai alatt.
Mint éjféli órán rém-idéző szólítja
mágus körökből szellemeit,
így szólongatom én magamat.
Én? - ez nem név, okoskodó fogalompótlék -
a nevemet keresem, ahogy majd
Isten szólít egyszer….
- Tanner - kiáltottak utánam
gyermektársaim az iskolában.
Régen se több, se más nem voltam, e név
befoglalt - ma értelmetlen szó, távoli
emlék egy idegen leányról, kinek fakuló
képét közömbös társak képével elkeverem.
- Sophie! …

Költészet hatalma törte meg
nevemben a családi hagyományt, s anyám
az elsőszülött Antóniák közül
kiváltva a szép erdészlány nevével
becézett, mielőtt megszülettem.
Szelíd név, könnyű csillogó - illik reám.
Ábránd és messzeség, vers, romantika,
illik reám!...
Behunyom szememet, szólongatom
a mellemben szorongó nehéz magányt.
Nevem befutja lelkemet, mint egyetlen
út, sem fal, sem hamis elágazás
nem töri meg tiszta menetét.
Otthon vagyok, látom magam, a legismerősebb
tekintetet felel szememnek. Már nem vagyok
néma sem magányos. Keresztnevem, titkaim
szelíd feloldója, összeforrasztóm!
Te egyetlen hullám, boríts be engem.

 

Magyar Csillag, 1942. 1.

 

Török Sophie: Veszendő életedben…

Mint aki ígéretét nem teljesíti

s végletekig várakoztatja a türelmetlen

várakozókat  – így restellted te sokszor,

hogy még élsz! Mint aki ravasz

ügyeskedéssel az előadáson bennmarad

s újranézi a műsort, holott jegye lejárt…

…Már rég meg kellett volna

halnom! – mondtad sokszor mentegetőzve, s mert én

olvastam kimondatlan gondolatodat is, indokul,

mint vádlott mondtad védelmedül: jobb lenne

neked is! csak terhedre vagyok!  -…

 

…talán még maradhatsz kissé a boldog

élők között! még nem kell annyira sietned.

„Egy kis haladék” talán nem mindenki sürget,

talán még szeretnek s nélkülöznének!

S körülnéztél a napos szobában, mint

távozni készülő vendég, arcot, ablakot

bútort simogatva, mint akit a szíves háziak kedves

erőszakkal marasztalnak, hogy maradjon még!

így néztél körül drága Távozó

még egyszer szelíd enyhüléssel

édes veszendő életedben…                                  /Beírta: G./

 

 

Nyugat ·1932. 24. szám · / · FIGYELŐ ·

TÖRÖK SOPHIE: NŐK AZ IRODALOMBAN

Legutóbb öt írónő könyve került kezembe, [*] véletlenül majdnem egy időben; különböző nemzetiségű, nívójú és szándékú írások, s a közös jelleg, ami egy cikk tárgykörébe fűzheti őket, pusztán a szerzők nővolta. Az irodalmi szempontból látszólag oly mellékes körülmény, mint egy mű alkotójának neme azonban mégsem annyira jelentéktelen szempont, mint azt a laikusok gondolnák. Hogy egy író melyik nemhez tartozik, az nem helyzeti vagy élettani tény, hanem dominálóan irodalmi különbség. Irodalomtörténetek, antológiák és vitairatok rendeződnek ezen elv szerint: vannak romantikus írók, realisták, naturalisták, kollektivisták - és vannak nők. Vannak fiatalok, öregek, klasszikusok és forradalmárok - és vannak nők; van francia, angol, amerikai, japán és héber irodalom és van nőirodalom…

Érdekes volna kikutatni, mi hát az a közös vonás, mely által a földkerekség számos írónőit közös nevezőre lehet hozni? Gyulai Pálból tudom, hogy a nő körét és pályáját nem férfiönkény szabta meg, hanem a természet rendje. Gyulai még azt is állítja, hogy csak a nő érti a társalgás könnyed és tárgynélküli játékát, mely sem szenvedélyt nem kelt, sem az eszet nem fárasztja, mégis kellemes benyomást hagy maga után. S ebben az elavult nézetben van is valami igazság. A nő gátlásnélküli könnyed és apadhatatlan csevegő-képessége tudja létrehozni azokat a vaskos regénytömböket, melyek úgy hatnak, mint egyetlen lendületű pletykazuhatag. Bizonnyal minden író valamiképpen élményeiből merít, de oly primer módon élményt leírni, saját élményt, vagy barátnő élményét, mint némely nőírók teszik, erre analógiát férfiíróknál valóban nehéz volna találni.

….Erdős Renée… kétségkívül ő az, aki évek óta tartja az első sort, ő a Nagysiker, s a dolgozó és unatkozó nők ünnepe. Legújabb regényét olvasgatva azonban, azt a különös benyomást kaptam, hogy ez az írónő veszedelmes módon elavult. E nagyipari üzem, mely a tömegek lelkének megrendítésére és fölkorbácsolására rendezkedett be, nem tudott elég fürgén haladni a korral…. Fiatalkori verseiben, valamikor még Ady Endre feltűnése előtt oly tüzes és modern színek akadtak, oly meglepő és erőteljes lendület, mellyel egy kiváló költő útjára is elindulhatott volna. De e kevéssé kiadós dicsőséget hamarosan elhagyta a biztos tömegsikerért, s eltért a kritika útjából is, hiszen a kritika számára az efajta irodalom legfeljebb kortünet, vagy egy félmondatnyi hasonlat anyaga…

Az ötödik írónő könyve, Földes Jolán: Mária jól érett, összehasonlítás alkalma nélkül fekszik előttem. Ki is válik a véletlen sorból, s tán némi szerény szégyennel nagy példányszámú testvérei közt. E könyvben nyoma sincs technikának és bravúrnak, kedves, kicsit naiv, kicsit ügyetlen írás, - de figyelemreméltó irodalmi szándék kísérlete van benne. Nem állítom, hogy e szándék keresztülvitele sikerült, de indulása valami friss és szabad lehetőségek felé visz. Egy gimnazista leány feljegyzései ezek, ki halott anyjának romantikusan kalandos és rejtélyes életéből regényt akar írni, s e regényhez adatokat gyűjt, s kísérleteket vázol. Közben persze a saját regényét éli s árulja el. Nem nagy regény, de valami új, s írónőnél szokatlan formai megoldás kísérlete teszi e regény-vállalkozást érdekessé.

Nem képzelem, hogy az Írónő-problémát csak távolról is megvilágítottam e véletlen példákon keresztül. S ha a nők mind hevesebben is igyekeznek megcáfolni Gyulai Pál szigorú állítását, hogy bármely tehetséggel is bírjon valamely nő, mégsem emelkedhetik egy rangra a hasonló tehetségű férfiúval, - annyit mégis be kell ismerni, hogy a nők legtöbbször, s legkönnyebben mégiscsak a szórakoztató irodalom berkeiben tudnak elhelyezkedni. Angliában és Amerikában sokszorosan több nő űz irodalmat, mint férfi, de a nagy műveket mégis férfiak írják s oly jelentékeny női név, mint Virginia Woolf még csodált ritkaság. Ha a legmagasabb irodalom igényeivel mérünk, mi magyarok is a kiváló férfiakéval egy sorban csak egy női nevet, a Kaffka Margit nevét szoktuk emlegetni…De nem hiszem, hogy ez az alacsonyabb-rendűség a női species alapvető tulajdonsága. Nők rossz művei olykor kísértetiesen hasonlítanak férfiak rossz műveihez…

Egy Beethoven a nőnemben éppen oly lehetetlenség, mint Shakespeare - mondja Gyulai. Ily nagy női nevet csakugyan nem tudunk felmutatni, de a nőknek mégis legfőbb érdekük, hogy ne csak eltűrjék, de megköveteljék a kritikától s önmaguktól is a legmagasabb mérték igényeit. Amíg elfogadjuk, vagy éppen elvárjuk a «fórt» mint nemünknek járó jogos könnyítést, addig «Írónők» maradunk, kirekesztett kaszt, s holt ág az irodalom folyamában.

 [*] Erdős Renée: Örök papok (Révai-kiadás) - Ursula Parrott: Szabad a csók (Athenaeum) - Vicki Baum: Helén doktorkisasszony (Athenaeum) - Szederkényi Anna: Felszabadultak (Athenaeum) - Földes Jolán: Mária jól érett (Pantheon).

 

Nyugat ·1936. 12. szám

TÖRÖK SOPHIE: HARC A FÉLELEMMEL

Mennyi betegséget, félelmet, reményt és tragédiát láttam az utolsó tíz évben magam körül! Mennyi teóriát, orvost, más orvost, híreset és csodatevőt, mennyi teóriát... S végül úgy láttam nem az az igazi beteg, aki panaszkodik, aki fél és segítségért rimánkodik; aki orvostól orvoshoz szalad és szorongató gyötrelmeiben életét megmenteni igyekszik, - az ilyen önmagát folyton figyelő, félelmeibe belebonyolódott ember a képzelt beteg, akinek a folytonos panaszkodása dacára sincs soha semmi komoly baja. Részvétet, s a betegség komoly méltóságát rendszerint olyanok kapják meg, akik erre a méltóságra mit se adnak, akik fütyülnek a betegségükre, s az orvosokra; morognak az élvezeti tilalmakért, s fantáziájuk nem színezi a jövőt. A komoly beteg ritkán fél, nincs ideje rá, erőit arra használja, hogy: beteg…Az igazi halálveszély érzése fizikai érzés, természetes folyamat, s ezért biztosan nem úgy borzalmas, mint a félelem, hanem csak úgy, mint a fájdalom. Nagy megkönnyebbüléssel választottam így szét két különböző dimenzióra magamnak a félelmet és a halált, - mert attól a haláltól, ami csak fáj, nem tudnék nagyon félni.

Kosztolányi Dezső képzelődött és félt, ifjúságától kezdve mindig új és új betegségtől félt, …Hiába akart okos, sőt tudományos előrelátással «idejében» kiáltani, képzelt bajaiért kinevették, s amikor már komolyan vették volna - késő volt. Utolsó orvosa csodát ígért, s ebben ő maga is hitt végső napjáig…én mindig éreztem, hogy nem történhet baja! De a gépezet könyörtelenül ment útján előre, nem törődve se hittel, se csodával, közömbösen gázolt el egy lobogó fényes, szomjas életet, nem hallotta a szívszakító könyörgést:

«Nem hagysz nekem eleget enni
mannás szájadból sohasem...»

Sok éve ismertem Kosztolányi Dezsőt, de csak társas baráti körben, nem voltam bizalmasa. Mégis, volt egy közös tulajdonságunk, a képzelődés félelme…Novellája a vonatban utazó skizofréniás leányról oly kísértetiesen valóságos, hogy sohasem tudnám elfeledni.

De Kosztolányi nem úgy félt, mint én. Amitől ő félt, arról szinte sátáni vidámsággal tudott beszélni. Szenvedélyesen érdekelte mindaz, amitől félt, elsősorban a halál, s a halottak; verseiben a holtak s a halál a legsűrűbben s makacsul visszatérő téma. A haláltól félt, de halálos beteg s halott mind úgy érdekelte, oly szenvedéllyel, mint a félelmes szerelem. Kíváncsi volt rájuk, oly kegyetlenül, mint szenzációra szomjas gyermek…Mennyit gondolt a halálra, mennyit kutatta, kereste, boncolta a halál vad játékának rugóit! Akit megjelölt a halál, annak társául szegődött, elkísérte, ment utána hűségesen, fokról-fokra lefelé, leste és figyelte, hátha felfedez valamit, valamit a borzalmas rejtélyből, s mikor a társ lebukott az utolsó lépcsőfokról a ragadós sötétbe, ámultan nézett utána, szenvedélyes izgalommal, s majdnem illetlen kíváncsisággal. De hiába tanulmányozta annyira önön jövendő útját, mert ha minden ember «egyedüli példány» - a halál s a meghalás végleg olyan bonyodalom, amit mindenkinek egyénien, s minden előtanulmány nélkül kell megoldania; a kérdésre hiába készülünk egy életen át, mindig váratlanra, kiszámíthatatlanra s iszonyatosra kell felelnünk….

Egész betegségében mindig csak a félelemért szántam őt, utolsó éveiben minden szavát úgy latolgattam - fél-e? Szívemben ettől szerettem volna megóvni, mert ennyi dühödt erővel, ennyi káprázatos fantáziával félni, irgalmatlan sorscsapás. 1935 tavaszán egyszer elkísért az utóbuszmegállóig, jól emlékszem erre, mert talán egyetlen eset volt, amikor négyszemközt maradtunk. Akkor is halálfélelemről beszélgettünk, én titkolt szorongásaimra reméltem tőle feleletet… pár hét múlva Stockholmba utazott rádiumkúrára…

Most egy éve Gellért Oszkáréknál voltunk együtt. Késve érkezett, már az uzsonnaasztalnál ültünk, szemközt került velem. Fél! - gondoltam döbbenten, mikor arcát megláttam, mely két hónap óta évtizedekkel megváltozott. Iszonyodva fél! Láttam, valami szorítja, valami borzalmas és kimondhatatlan. Váratlan halk hangon beszélt, majdnem suttogva…. Akkor már dagadt volt - tette hozzá, s én úgy éreztem, mintha azt mondta volna: már szennyes volt, már folt volt rajta, mint gyémánton repedés, mitől értéke csökken. Megkérdeztem tőle, miért rosszkedvű? Mosolygott feleletül, hetyke, gúnyos kis grimasszal. Persze, van is értelme megkérdezni a halálraítéltet, miért rosszkedvű! De hát ami őt akkor gyötörte, még mindig csak képzelődésének félelme volt, hiszen a valóságot elhazudták előle. Azt kutatom, s próbálom keresgélő szavakkal megtalálni, vajon ez a szép, csúfondáros és elszánt arc kényszerült-e végül mégis szembenézni nem az elképzelt, hanem a valóságos rémülettel is? Családjának s barátainak elszórt szavaiból kutatom szorongva, mennyire félt? Meddig lehet félni? Van-e határ képzelt és valóságos félelem között?

Idén januárban már harmadszor járt Stockholmban, itt meggyötörték, feje fájt, fázott és megduzzadt…Májusban meglátogattuk a szanatóriumban, itt elmondták, hogy földszinti szobába kényszerültek az emeletről elhelyezni őt, mert leugrással fenyegetőzik, ha nem kap morfint. Engem sajátságos öröm járt át e hírre: ha van, ami becsesebb neki az életnél, akkor nem fél! Ha önként meg tudna halni, akkor még erős, egész ember, még ura sorsának, nem gyávára gyötört szolgája.

…Mondják, a pózok halálig kísérték, megjátszotta a beteget, a rettegőt, a búcsúzót s az életimádót, így volt szép, mondják, hű maradt önmagához, s a stílushoz utolsó hörgéséig. De nem, ez csak kínos paródiája volt a stílusnak, s ha e síró, szennyes szenvedésekben eltorzult, s mindenki részvétét könyörgő lény azonos folytatója volt a valamikor démonian szikrázó, kevély, gúnyos és bűvölő szellemnek, akkor e két arc csak úgy hasonlít egymáshoz, ahogy minden fogalom valahogy hasonlatos önmagának ellenkezőjéhez is, ahogy a végletek görbéi egy ponton összeérnek. Emlékszem az intellektus villogó fényeivel bevilágított arcára, ék-alakban felhúzott sűrű szemöldökei alatt iróniával csillogó szemeire, s durcás, önhitt, kedves groteszk mosolyára, hibátlan szép mozgására - nem, nem ilyen halált hittem volna méltónak hozzá! Élni akarok! - mondta a szanatóriumban, - segítsetek! Szeretlek benneteket, úgy szeretlek! - mondta sokszor egymásután és sírt, s míg könnyeit töröltem, kezembe kapaszkodott. - Tegyetek valamit velem! - mondta a férjemnek, - álljatok össze barátaim és gondoljatok ki valamit, mentsetek meg engem! Szeretlek benneteket! - úgy fájt ezt hallani, hiszen Kosztolányi nem volt érzelmes természet, s aki sohasem tűrt volna részvétet senkitől, most gyermekes kiszolgáltatottsággal mindenki részvétét könyörögte. Erőiből csak dühe maradt meg, dühöngve lázadozott betegsége ellen, mely undorító fájdalmakkal nyomorítja….Ó, milyen szörnyű meghalni annak, aki ilyen szívósan, nem alkudva, nem gyengülve leteperhetetlenül nem akar meghalni! Mikor már nem tudott beszélni, írt, s minden leírt szava egész napló, minden szó sikoly, segítségért, életért! S minden szóban a nem halványuló önmegfigyelés kíméletlen világossága... «Mindig legyen mellettem valaki, ha alszom!» «Orvost!» «Félek!» «Fáj!» «Nincs ok aggodalomra?» «Segítsetek rajtam!» «Mentsetek meg!» «Nincs tüdőgyulladásom? Miért van akkor 39 fok lázam?» «Nem szepszis ez?» «Megfulladok!» «Aludj itt.» «Segítség. Mi ez?»

- Nem tudok nyelni - panaszkodott már májusban is nekünk. Megfulladok! - mondta rémülten. - Dehogy! - mondtuk neki nyugtatóan, mint képzelődő gyereknek, - szó sincs megfulladásról - csak képzeled ezt! Gondolom, el is hitte, hogy megint csak a képzelődés játszik vele, mint már annyiszor, de mit hitt szegény szeptemberben, amikor fuldoklásában elkékült, mit hitt, míg eszméletét vesztette?... s csak gyors gégemetszéssel tudtak segíteni rajta. Eszméletlenségéből felocsúdva, kábul mosollyal nézett körül: «azt hittem, kávéházban vagyok...» Mégis, talán a legszörnyűbb valóság is egyszerűbb a félelemnél! Talán mindent mégsem lehet szegény gyenge emberi testünkkel elviselni... De a visszatérő élet a visszatérő hideg világosság is, Kosztolányi nemsokára leírta: «A gégém megvan? Fogok tudni beszélni?»

…..Legendásan erős szíve végül mégis feladta a harcot. Halálát egy köhögési roham előzte meg, vért hányt.

- Tudott magáról? - kérdeztem feleségétől szorongva.

- Nem, dehogy! Már napok óta alig tudta, mi van vele. A hónapokat is összecserélte. Azt mondta: a Nyugat húsvéti száma lesz a Kosztolányi-szám, nem tudta, hogy karácsony közeleg. De utolsó este még úgy csókolgatta a kezemet, mintha búcsúzkodni akart volna...

Kisírt, elkínzott arcába néztem, gondoltam - lehet, hogy Kosztolányi elment és nem látta a halált... De lehet, hogy utoljára mégis kettesben és szemtől-szemben maradt vele, - de ezt oly szörnyű volna hinni, hogy az ember e gondolat előtt gyáván lehunyja szemeit...

 

 

 

Kosztolányiné, Harmos Ilona   1885 – 1967

 

Kosztolányi Dezsőné, Harmos (Schlesinger, Görög) Ilona (1885 Budapest- 1967 Budapest) színésznő, író. Jómódú zsidó polgári családból származik, tíz testvére van. Pesti bérházukból kora tavasztól késő őszig Gödöllőre költöztek, egy bérelt kertes házba, apja innen járt be vonattal dolgozni. Az akkor több fürdővel és pezsgő társasági élettel büszkélkedő Gödöllő kedvelt nyári nyaralóhelye volt a pesti polgárságnak, a falusiak fontos bevételi forrása volt, hogy afféle falusi turizmusként kiadták házukat, és főztek a nyaralókra.
 1913-tól a rá testvérként hasonlító Kosztolányi Dezső (Dide 1885-1936) felesége lesz. Saját szakmájával lassan felhagy :”Ez lett a sorsom. Eredetileg színésznőnek készültem, számos kisebb-nagyobb szerepben fel is léptem....Lassan észrevétlen szervezett be magának Dide munkatársának, valósággal beszippantott az életébe. Nappal nem is hiányzott a színház, de harminc éven át minden éjjel álmomban a színpadon voltam, szerepeimet álmodtam végig.” (egy rádiónyilatkozatból). Ellenben elkezd írni, fordítani. Legismertebb művei a férjéről és Karinthyról írt életrajzok, és a háború után kiadott Holocaust- naplója, a Tüzes cipőben, (1948 és 2004 ), mely a fiával átélt bujkálásának krónikája. Burokban születtem c. önéletrajzát Borgos Anna gondozásában 2003-ban adták ki. A remekmű Édes Anna az ő ötlete nyomán születik meg, talán gyerekkori cselédjükről, a rimaszombati Jáger Máriáról mintázza, akiről sokat ír önéletrajzában. 1915-ben születik meg fia, Ádám. Férje 1933-tól rákos beteg, folyamatosan műtéteken esik át, halála előtt egy évvel szerelmes lesz egy szanatóriumi társába, de már nincs ideje elválni Ilonától…..

Írta: Juhász Borbála
Megjelent: Nőtörténeti Séta, REGINA Alapítvány, Gödöllő, 2007

 

Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről

 

 Cím: Karinthy Frigyesről

 Szerző(k): Kosztolányi Dezsőné

 Kiadás: Bp. : Múzsák, 1988, fotókkal illusztrált (Irodalmi múzeum)

 Ár (Ft.): 950 Ft

                                   Megvolt a könyvtáramban, nem tartottam meg. G

 

 

Nyugat, 1938. 7. Schöpflin: Két élet…

….Kosztolányiné könyvének első része a szó szokott értelmében életrajzi mű, írott dokumentumokon, hitelesnek elfogadható szájhagyományokon, levelezéseken alapszik, természetesen belejutottak olyan dolgok is, melyeket a könyv írója magától a költőtől hallott. A másik, valamivel nagyobb terjedelmű rész már memoár: Kosztolányi életének arról a szakáról szól, amelyet az életrajzíró már vele együtt élt át mint felesége.

Mindjárt kezdettől megkapnak ebben a könyvben írójának különös jó tulajdonságai. Az apró, sokszor aprólékos részleteket feltűnő realisztikus érzékkel állítja össze, a hangsúlyából mindig kiérezni, melyik részlet fontos és jellemző Kosztolányira, a gyermek- és ifjúkor mely emlékei hogy sajdulnak vissza később költészetében, melyek s milyen mértékben járultak hozzá lényének alakulásához…Kosztolányi nem volt egyszerű, egyenes vonalú ember s özvegye nem igen titkolja, hogy mint férj sem volt "könnyen kezelhető". Nyugtalan volt, szeszélyes, benyomásoknak engedő, egocentrikus, hiú, kicsit színészkedő. A szerep, amelybe beállította magát, egyúttal lénye is volt: gyermekkora képéből már megkapjuk e szerep alapvonásait. Később kibővítette, tudatosan is, megjátszotta, ha néha-néha kiesett belőle, sietett visszazökkenni bele. Belső nyugtalansága, az a bizonytalanság, melyben állandóan élt s amelyből gyermekkora óta kísérője, a halálfélelem is eredt, sokszor vitte túlzásokba, furcsaságokba. Látszatra szabályos életmódja, melybe mint nagy munkás belekényszerítette magát, tele volt apró szabálytalanságokkal, egy kicsit mindig egzotikum volt..

Emlékszem rá, mikor, mint egészen fiatal költő először hozott hozzám verseket. Akkor is mindig nyugtalan volt, mindig sietett, gyors, hosszú lépésekkel járt, ha valahol leült, nem tudott veszteg maradni, izgatottan beszélt, a ruházatán meglátszott, hogy csak úgy magára dobálta. Akkor még a fiatal írók bohém életét élte, végeérhetetlen vitákkal eltelt kávéházi éjszakák, nappali alvások, mértéktelen fekete-kávék, szerelmi vágyainak legegyszerűbb kielégítése közben….Mert költő volt, minden ízében, szenvedélyesen, megszállottan. Majdnem mániákusa az irodalomnak. Gyanakszom, hogy semmi mást nem vett egészen komolyan. Minden más játék volt neki a szerep, néha talán kicsit álom, az irodalom az egyedüli valóság. jóformán kezdettől fogva, mióta író voltának szinte önkénytelenül öntudatára jutott. Diákkori levelezése mutatja ezt, melynek egy részét, a Babits Mihállyal valót, halála után közölte a Nyugat. Az életrajzi könyvben egész terjedelmében benne van. A Babitshoz írt leveleken kívül a Juhász Gyulának szólók a legérdekesebbek. Egy nyugtalan fiatalember képét kapjuk belőle, aki görcsös szenvedéllyel készül az írói pályára. Milyen heves érdeklődés minden iránt, ami irodalom!...Barátaira is szüntelenül kíváncsi, folyton tüzeli őket, biztatja, hogy írjanak, s amit írtak, küldjék el neki, bírálja őket, hol Kazinczy bókos elragadtatásával, hogy a már előbbre jutott társ titkolt fölényével. …Kosztolányi írói programja, ha kiforratlanul is, benne van már ifjúkori leveleiben. Írói hivatásáról már akkor meg volt győződve.

Kétségtelenül magas önérzete volt saját költő voltáról. Minden költő nagynak érzi magát, különben hogy merne nyilvánosság elé lépni? Kosztolányit sikerei, gyors és sima érvényesülése is támogatták önérzetében. Ady iránti ellenérzése kétségkívül a rivalizálásból táplálkozott. Annak a zajnak, mely Ady körül hangzott, nem egy szélső rikoltozását azok is kedvetlenül néztük, akik a költő hívei közt álltunk. Érthető, ha Kosztolányit még jobban bosszantotta. Úgy érezte, Ady elvonja a közfigyelmet a többi költőktől, köztük őtőle is… Politika-ellenessége ellentéte volt Ady politikai szenvedélyének, ösztönösségével literátori tudatosságát állította, forma-bontásával szembe a formába zárkózását. Úgy képzelem, költészete Ady nélkül is az lett volna, aminek ismerjük, de mégis egy árnyalattal más. Ha pontosan utánanéznénk, alighanem ugyanazt vennők észre a kor más költőin is. Költőknél ez bizonyos értelemben önvédelem ügye is.

Az a Kosztolányi-kép, melyet feleségének könyve elénk tár, módosulhat, bővülhet, új színeket is kaphat. Ahányan ismertük a költőt, annyiféle kép maradt bennünk róla. Ez azonban a kép hitelességén és élethűségén nem változtat. Mégis a feleség látta legközelebbről és legtöbbet. Minden további Kosztolányi-kutatásnak ebből a könyvből kell kiindulnia.

Kosztolányiné: Kosztolányi. Révai.

 

 

Nyugat 1939. 1. szám

KOSZTOLÁNYI DEZSŐNÉ: ANNUS

Csöngettek.

Ebédtől keltem fel éppen, pihenni indultam.

A homályos előcsarnok nyitott ajtajából, a kapu kerek ablaknyílásában a külső fény ezüstjétől körülsugározva éles leányfejet láttam.

- Nem vagyok itthon! - kiáltottam fojtottan a szobalánynak.

- A nagyságos asszony nincs idehaza - hallottam néhány pillanattal később a szobalány hangját.

Most hirtelen bánat lepett meg arra a gondolatra, hogy ez a szép, fényes kép azonnal el fog tűnni a szemem elől. Öntudatlanul feléje nyújtottam a két kezem.

- Engedd be, - szóltam a kapu felé mohón. Fönn álltam a kis, sötét lépcsőház legfelső fokán.

A szobalány csodálkozva pillantott hátra. Hetyke mozdulattal engedte be a lányt.

- Mit akarsz? Miért jöttél? - kérdeztem barátságtalanul. - Milyen szép vagy, - szerettem volna kiáltani elragadtatással. - Milyen gyönyörű nagylány lett belőled.

Ismertem ezt a lányt.

Valamikor régen a mi kis utcánkban laktak. Az apja, egyszer egy koratavaszon, a cserepezést javította a házunk tetején. Az asszonynak akkor apró gyerekei voltak, pólyás is. Ez közvetlenül a kommün előtti időben volt. Mi, polgárok, kissé tartottunk a munkásemberektől, bizalmatlanul és nyájaskodva bántunk velük. Én is - nyílván féltemben - néhányszor tejet, cukrot ajándékoztam nekik. Nem volt okom megbánni. A cserepes a bolsevizmus alatt igen tisztességtudóan viselkedett.

Néhány évig ott láttam őket az utcában, néhányszor értesültem, hogy megint gyerekük született. Azután eltűntek a szemem elől. Olykor azonban valamelyik távolabbi budai utcán egy-egy bizalmasan mosolygó Vanek kislány vagy Vanek kisfiú mellém szegődött.

Sohase ismertem meg őket.

Egy ideig nem is láttam egyet sem közülük. Már teljesen megfeledkeztem róluk, amikor ismét előbukkantak. Felcseperedett Vanek lányok-fiúk jelentek meg nálam, igen sűrűn. Minduntalan kértek valamit. Pénzt és ruhát és cipőt, majd újra és újra pénzt, azzal, hogy apukának nincs munkája és pártfogást. A tizennyolc-húsz év előtti emlék, a kommünbeli udvarias, fiatal cserepesnek a képe mindig adni kényszerített. De - bevallom - már nagyon a terhemre voltak. Hogy hányan voltam, azt sem tudom. Négyet ismertem közülük. Két lányt, két fiút. Az egyik fiút fodrászüzletbe juttattam inasnak, a másikat s a két lányt a nyomdász-szakmában sikerült elhelyeznem. Ezen a területen volt a legtöbb ismeretségem. Ennek körülbelül egy éve. Azóta nem mutatkoztak. Most Annus jött el. Vanek Annus.

- Itt jártam az utcában, gondoltam, bejövök egy percre - felelte a kérdésemre kedvesen és előkelően.

- Hazudik - gondoltam. - Valamit akar.

Künn álltunk a lépcsőkön. Én a legfelső fokon, ő néhány lépcsővel lejjebb.

Pár pillanatig tétováztam.

- No, gyere be - mondtam parancsolón.

Az előcsarnokba mentünk. Nem vezettem beljebb. Leültem a szennyesláda tetejére. Annus előttem állott.

Fekete gumiköpenyt viselt, fekete sapkáját kezében tartotta. Titokzatosan és mégis bizalmasan mosolygott.

- No, hogy vagytok? - törtem meg a csendet.

Arra gondoltam, hogy bárcsak kérne valamit, valami olyat amit nagyon nehéz megadni vagy megtenni, hogy előlegezett nyersességem jogos igazoltást kapjon.

- Köszönöm jól - mosolygott. - Azt tetszik tudni, hogy apuka meghalt.

Valóban, a környékbeli sváb fűszeres, vizes kék szemével vidáman pislogatva, nemrégiben újságolta:

- Tetszett ismerni, méltósága (Budán mindenki méltóságos), cserepes Vanek. Itt lakta utcában. Felakasztotta magát. Biztosan itta. Nem törődte családdal. Nem kár érte.

Akkor nagyon utáltam a fűszerest.

- Hallottam - feleltem tárgyilagosan Annusnak. - Felakasztotta magát.

A kislány erre a szóra lefelé hajlott, mintha valaki hátulról váratlanul a nyakába vágott volna egyet, de nyomban kiegyenesedett s mosolyogva, szinte bocsánatkérően, hogy az ő hibájukból ilyen kínos dologról kellett említést tennem tétovázva mondta:

- Igen.

Olyan kecsesen állott előttem, mintha valami táncfigurának a lépése között lebegne éppen.

Durva vagyok - gondoltam - , de van valamelyest jogom hozzá, elvégre négyüket jutattam kenyérhez a családból, sok utánajárás és nagy nehézség árán.

- Mi van a húgoddal - kérdeztem. Eszembe jutott, hogy ők ketten mindig együtt szoktak felkeresni.

Annus mosolygott.

- Elvágta a kezét a gép - mondta. - Négy ujját leszedte tőből a jobb kezén.

Rémülten az arcára meredtem.

- De hiszen akkor nem fog tudni dolgozni - mondtam.

Szörnyűség. Nem a test szentségére gondoltam először, hanem a kárra, ami ebből talán rám is háramlik. Ezt a szerencsétlen nyomorékot, akit elvégre személyesen is ismerek, kénytelen leszek segíteni, és nem elégíthetem ki megnyugtató tízfilléresekkel, mint holmi útszéli koldust.

Annus édesen mosolygott.

- Nem, soha se fog tudni dolgozni, de még négy hétig kapja a táppénzt - lélegzetet vett és szinte dicsekedve folytatta. - Az öcsémet is operálták. Perforált vakbele volt, (így mondta). Jobban lett, haza is engedték a kórházból, de nem tud enni. Olyan sovány és megint lázas. Újra be fogják vinni a kórházba. (Kétszer is ismételte és szinte kéjelegve mondta ki ez a csúnya szót.) A bátyámat, a Józsit behívták katonának, most elvesztette az állását.

Már nemcsak a szája, de a szeme is mosolygott Annusnak.

Hangosan elnevettem magam. Ennyi borzalomra csak ezzel lehetett válaszolni. Közismert viccek jutottak az eszembe hasonló helyzetekről. Valami homályos kielégülést is éreztem, kegyetlen fölényt. A győztes kéjét a legyőzött szépség és fiatalság fölött.

- Hát veled mi van - faggattam, most már szinte mókásan.

Ő is hangosan kacagott.

- Nekem sincs állásom, mert, tetszik tudni, azok, akiknél voltam, elutaztak Hollandiába, mert féltek. De fogok állást kapni. Azt mondják, most könnyen fogok állást kapni. Csakhogy más baj is van - sóhajtott kicsit színészkedve, ahogyan a mozivászon művésznőitől láthatta,

- Szerelem? - kérdeztem. Most már roppantul szórakoztatott a dolog. Egészen közel kerültem az életükhöz. Ott, a szennyesládán ülve, olyan voltam, mint valami pletykás kofaasszony.

Annus csak a fejével intett, hogy eltaláltam.

- Ki az? - kíváncsiskodtam.

- Olasz - vallott Annus szégyenlős bájjal. - Olasz.

Olyan lágyan ejtette ezt a szót, hogy beleremegtem. Olasz színeket láttam, olasz szagokat éreztem.

- Mennyire olaszos ő is - villant eszembe. - Angyalmódra nyírt hullámos, sötét haja, élvetegen lágy, piros szája, mandula szeme. Gyönyörű teremtés.

- Itt tanult az egyetemen - hadarta Annus, kis szünetet tartott, a feje hol jobbra, hol balra billent szép nyakán - , de elutazott. Hazament. Már voltam a bejelentőben, de ott sem tudnak többet, minthogy Olaszországba utazott.

- És most gyermeked lesz. - mondtam, állító módban.

Annus mosolyogva intett a fejével, hogy - igen.

- Harmadik hónapos - mondta. - De ismerek egy orvost. Az huszonöt pengőt kér, amíg még nincs három hónapos.

Jobban megnéztem őt, komisz, szakértő szemmel. Kis hasacskája kedvesen domborodott a fekete gumiköpeny alatt. Még ki is dugta, hogy feltűnőbb legyen.

Az olasz diákra gondoltam, forró, fiatal szerelmükre. Irigységfélét éreztem.

Annus mosolygott.

- Nem is tudom, mit csináljak - mondta. - Csak a mamám valahogy meg ne tudja. Úgyis mindig fuldoklik éjszakánként, olyan ideges, már arra gondoltam, hogy megölöm magam. Az orvos azt mondta, gyűjtsem össze a huszonöt pengőt. Még van egy hónapnyi időm. Addig ráérek.

- Én nem hiszem - szóltam álszent gyanakvással -, hogy az orvos ilyet mondott.

- De igen - bizonykodott Annus. - Jó ismerősöm, csak a mamám meg ne tudja. Két napig az orvos lakásán feküdhetek.

- Rémes - gondoltam - az az "orvos" bizonyára valami lelkiismeretlen asszony. - Maradj itt, Annus, vetek én neked ágyat, szép aranyszínű pehelypaplanost, hozd a világra gyönyörű gyermekedet. Ápolni foglak mindkettőtöket, gyönyörködni fogok bennetek. Boldogítsatok -, szerettem volna mondani.

- Jó lesz vigyázni. Ne csinálj valami veszélyes ostobaságot - mondtam.

Fölkeltem a szennyesládáról. Bementem a szobába, kihoztam egy ötpengőst és Annus kezébe nyomtam: - Eredj, aztán csak akkor gyere, ha valami jó hírt hozol. - mondtam.

Kezet csókolt, nevetett.

Elment. A kapu nagyot döngött utána.

Lehunytam a szemem szégyenletemben. Így álltam egy kis ideig. Közben próbáltam helyrebillenteni lelkem egyensúlyát.

- Eh, hazudott - gondoltam. - Egy szó sem igaz az egészből. Így akart valami pénzt szerezni. Hazudott, züllött teremtés. Úgy fogja végezni ez is, mint az apja. A fűszeresnek van igaza. - Indultam befelé a szobába, hogy lepihenjek, de a szememet még mindig nem nyitottam ki és nekimentem az ajtó élének. Rettentően belevágtam a homlokomat. Akkora daganat keletkezett rajta, mint egy ötpengős, a két szememet pedig elfutotta a forró könny

 

 

Mikes Margit   1897 - 1976

 

Mikes Margit (Bp., 1897. febr. 24. – New York, 1976. dec. 4.): költő, ~ Lajos leánya, Kemény László festőművész felesége. Tanulmányait Bp.-en végezte, 1927-től jelentek meg versei az Est-lapokban, az Új Időkben, 1932-től a Nyugat /majd a Magyar Csillag/ is közölte néhány versét. Az ötvenes évek végétől írt versei az Élet és Irodalomban, a Kortársban, a Vigíliában jelentek meg. 1968-tól az USA-ban élt. 1968 után a müncheni Új Látóhatár közölte verseit és emlékezéseit apjának Adyval és Babitscsal való kapcsolatáról. – F. m. Költő a konyhán (versek, Bp., 1938); Üvegpohár (válogatott versek, Cambridge, 1971); Csillagtalan ég alatt (versek, München, 1974). – Irod. Radnóti Miklós: M. M. (Nyugat, 1938); Forgács Antal: M. M. (Válasz, 1938)

Magyar Életrajzi Lexikon 1990

 

Mikes Lajos, dr. született Misek Lajos (Budapest, 1872. augusztus 10. - Bécs, 1930. augusztus 19.) magyar újságíró, szerkesztő, műfordító. 1912-1913-ban rövid ideig ismét a Pesti Naplónál dolgozott, majd 1913-tól a Tolnai világlapja szerkesztője és a Tolnai Világlexikon segédszerkesztője volt. Mikes Lajos lányával, Mikes Klárával 1921 januárjában megismerkedett Szabó Lőrinc, s december 31-én házasságot kötöttek.                                                                                                         Wikipedia

 

 

Nyugat 1940. 12. szám

Mikes Margit: Édesapám
Emlékezés Mikes Lajosra

 

Tíz éve halt meg az édesapám. Az idei évfordulón emlékeimből mondok el róla egyet-mást, arról, hogy milyennek láttam őt gond és munka közt, az élet hétköznapjain. Hogy milyen irodalmi, nemzetnevelő és ízlésfejlesztő érdemei voltak, arra már nem egy megemlékezés rámutatott; én, mint aki a lánya, de egyúttal olvasója is voltam, csak éppen megemlítem, hogy velem együtt tízezreket és százezreket vezetett a világirodalom legnemesebb tájain, egész kis világokat tárt föl a magyar olvasók előtt klasszikus és modern prózai és költői remekművekből. - Végig sírtuk Copperfield Dávid ezeroldalas történetét, - mondta egyszer Tóth Árpád sakkozás közben édesapámnak - és nem is tudtuk, hogy ezt a rendkívüli élvezetet magának köszönhetjük, kedves Mikes bácsi.…

Mikes Lajos olyan irodalmi műélvező volt, aki nemcsak lelkesedett a tehetségért, hanem áldozott is. Nem tudom, sírjak-e, vagy nevessek rajta, ha elgondolom, hogy zálogba csapta az óráját, hogy tíz koronát kölcsönözhessen X. költőnek…Elbeszélgette az életét, lehetne mondani, mint ahogy beszélgetés formájában szórta szét hatalmas kritikai és esztétikai tudását. Talán azért írt ő maga olyan kevés eredetit. Babits Mihály írta, kevéssel apám halála után, hogy «Mikesnek hatalom jutott, hogy íróknak teret és komoly keresetet adjon, s így egész kis írógárdát szervezzen meg, egy új Mohács utáni irodalom csíracsapatát.» Ugyane cikkében másutt a szellemét jellemzi: «Mikes múltjából hozott konzervativizmusa szerencsésen találkozott újabb irodalmunk benső szükségével, mely dekadens túlkomplikáltságok, s kalandos kísérletek után egészséges és biztos stílusbeli reakciót kíván. Így történt, hogy jórészt csakugyan a Mikes táborában rekrutálódott és választódott ki az a «legújabb» nemzedék, melyben ma már bízunk mindannyian, akik figyeljük a magyar szellem sorsát.»…

Nem szeretett utazni. Utolsó útja mégis külföldre vitte. Feleségéért, kisfiáért és legkisebb lányáért ment Bécsbe, hogy hazakísérje őket a nyaralásukból. Utolsó nap velem ebédelt egy szállodában, nem engedte, hogy kikísérjem. Valami megindító szomorúság vette körül. Még most is látom, amint szokott lassú lépteivel elindult és eltűnt előlem. Bécsben szív szélhűdés érte. Veje, Szabó Lőrinc, odautazott és az alserkirchei halottas kamrában búcsúzott el tőle. Megdöbbenését, mindnyájunk megdöbbenését festi «Húsz óra múlva» című verse…A fiatal írók kegyelete később emléktáblával jelölte meg a házat, ahol a Bors-utcában lakott. A táblán, melyet Budapest Székesfőváros vett át, ez a felirat áll:

«E házban lakott 1921-től 1930-ig Mikes Lajos író és szerkesztő, a világháború utáni súlyos esztendőkben atyai barátja és első hivatott vezére az induló új magyar irodalom munkásainak.»

 

Nyugat  1941. 5. szám

Mikes Margit: Számvetés

Törheted magad éjjel-nappal,
dolgozd vörösre kezedet,
mire mész kuli szorgalmaddal?
Eszed a szűkös kenyeret.

Gondolhatsz, írhatsz szép nemeset,
ha vers, a kutyának se kell, -
regényt írj, ponyvát, szerelmeset,
s lesz olvasód majd százezer.

Tanácsom: küzdj a sorssal bátran
s ha nyomor kínoz, üt, harap,
ne kalimpálj, ne félj ziláltan,
mint gyönge tyúk a kés alatt:

Dolgozz tovább! menj, vágd a hagymát,
hús helyett jó a krumpliba, -
jó, ha a sírást abbahagynád,
csíp a könny, mint a paprika;

Eltorzítja a sima arcot
s a világ szán vagy kinevet, -
nyerj vagy veszíts, de álld a harcot
s nyeld le a gyáva könnyeket!

 

 

Timár Magda  /1914 -   ? /

 

A bp.-i egyetemen végzett magyar és filozófia szakon. Gimnáziumi tanár. Versei napilapokban, a Nyugatban jelentek meg. Gyakoriak a munkáskörnyezet adta impressziók…Benedek, 1965

A Nyugatban megjelent versei:

Timár Magda: Hazudni
• Timár Magda: Hol vagytok?…
• Timár Magda: Öregek

 

Nyugat 1935. 8. szám

Timár Magda: Öregek

Üres kávéscsészébe bámul a nénike,
mint Pythia a barlang bodros ködgomolyába
és eres kezeit, mint faleveleket tárja ki
és halkan sípoló hangján beszélget
lenhajú, sápadt asszonynővérével,
aki még kanalazza a kávé aranylevét.
«Tudod, édesem, nem azért, mert a leányom,
de egész Pesten nem lelni párját, oly ügyes,
oly jó és úgy, de úgy szereti a férje -
igaz, hozománya is volt jócskán -
ma is tíz párnát, lepedőt adtam ajándékba.»
És így lendül a szó, ki nem fárad
és a másik asszony kezében meg-megáll
és mint karmesteri pálca, suhan a kanál
és öreges ritmussal lábalnak el az órák,
ezerszer a «tudod» és ezerszer a «drágám» -
az üres kávéscsészék misztikus
barlangokká mélyednek, mélyül az este
és beszédes kezük árnyéka,
mint jóslatlengető lomb hullik
az abrosz fehéren himbálódzó leplére.
Aztán eltipegnek és sóhajtva szürcsölnek
a párás este harmatos kelyhéből.

 

Irodalom-birodalom - Csicsada naplója

 

2008. máj. 16., péntek

Timár Magda: Hazudni

Bár hosszabb lenne még
ez a sötétben kúszó utca
és bár tudna nevetni
árnyékunk a kövezeten.
Fogd csak erősen a kezem
és ne szólj egy szót sem,
úgy sem hallom, mert
süketen és furcsán
tekintek önmagamba.
Mindenütt téged látlak -
fáj ez és felzokog néha a lélek,
hiszen tudja, hogy halkul az érzés,
kihűl a csók és unottan
fogja meg kéz a kezet,
mint egyik gépkar a másikat.
Bár hosszabb lenne az utca
és bár tudnék hazudni,
hazudni magamnak,
csitító, kábító szóval,
hogy ez a perc igaz
s tiszta, mint a drágagyöngy.

 

 

MAGYAR KÖLTŐNŐK ANTOLÓGIÁJA

Összeállította: S. Sárdi Margit és Tóth László

TIMÁR MAGDA (1914)

 

História - 1988/023

Élet a Zsidógimnáziumban

…Tímár Magdának önálló verseskötete jelent meg

 

Zsidó írók listája - Metapedia

2010. nov. 19. ... Timár Magda. Versíró

A-J - Magyar Zsidó Levéltár - Milev.hu

BRÓDY LÁSZLÓ: Timár Magda: Testvérke In: V. Évfolyam 2. szám 1940. március-május. BUDAI PÁL: A zsidó templomi zene kérdése In: II. ...
 www.milev.hu/libanon-beturendes-mutato

 

 

 

Gyulai Márta  

/1898 – 1972/

 (Bp., 1898. dec. 25. - Bp., 1972. jan. 2.): író. Franciao.-ban a grenoble-i egy.-en tanári diplomát szerzett. Hazatérése után nyelvtanításból élt. Első novellái és kritikái a Nyugatban jelentek meg 1919-ben…1942-től több baloldali kiadvány munkatársa (12 költő, Új Almanach, Mai könyv). 1945 után lektor, majd a párizsi Magyar Követség sajtóosztályát vezette. - Irod. "Amíg szívünk dobog." Válogatás a szocialista irodalomból 1932-1944 (válogatta és szerk. Benjámin László, Illés László, Markovits Györgyi, Bp., 1975).

Netlexikon

Az Új Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztője 23 Nyugatbeli megjelenése ellenére nem méltatta címszóra. Benedek sem.

 

Nyugat 1917. 22. szám ·

Gyulai Márta: Vázlatok
Fájdalom

Először ment volt minden esztétikától.

Kibuggyant, olajos forróság a beleket rázta és kiterített valami orr-facsarós bűzű igazságot, hogy minek élni, miért, nem kell és Jaj! - magából kivetkőztető mállott ajkú kétségbeesés volt. Dühödt állat az élet-ketrecbe csukva. Járhatatlanná rombolta az utakat maga körül és nem tudta, hogy mit kezdjen az ökleimmel és a föltorlódott, vérmes tehetnémség-gel, hogy visító gyerek legyen-e, vagy kővé fagyott hős, vagy eszméletlen beteg, hogy megrokkantson-e végleg és hogy könnyít-e, ha fogakkal megyek a szőnyegnek, vagy ha elmondom azt a banalitást, amit eddig szégyelltem.

Először így. Azután beleszívta magát a testbe, a lehanyatló szemhéjak mögé fészkelődött és lanyha álom volt az összecsukló térdkalácsokban. Mérhetetlen erő, ami a föld felé húz, a földön is egyre süppedni akar, ingoványba fúródni fejjel lefelé és a nagy tömeggé nőtt tagok súlyát átadni valami közegnek, amiért mindegyik úgy fáj, hogy van. És egyre beljebb. És álmos fejjel lassan fonni mindent-megutálás hálóját, egy-egy eltévedve fölpattanó dac-szilánkot beleszőve vehemens, tótágast pesszimizmusként, végül csak ringani a kényelmes hálóban, hogy fáj, fásult, fáj, fáj.

A percek fölpermeteznek a testen, csillogó csepp szalad a lábaktól, - megint egy perc - hűs, csöndesen múlik hiába és megrándul egy ideg valahol. - A széttúrt párnák forró gőze megbolygatott, megzavart éjjel - semmire sem emlékszem. És mikor most a vonatban a seszínű tájak puhány-teste nyújtózva variál előttem, kínomban ordítnék. - Mégis, eltűnik mind, csak a sebesség marad meg, amivel futottunk: a véremben.

Odaérve azután nagyon tiszták lettek a szobák és nagyon fényesek a kilincsek és a nyikkanó padlóról lassan domborúság támadt a tárgyak körvonalai felől, a függönyök élénken, dúsan csüngtek - és a szemem, a megvakult, a bágyadt elé hirtelen kiugrott a horizont nagyon nesztelen ugrással:

- Nini vitorlák! Fürge hajók! - Áh, messzeségszag, indulás hév, soha nem múló -!

És akkor először volt, hogy az asztalon az édes őszibarackba fájós, szeszélyes, apró fogakkal belemetszett, a bő ívű, cikornyás tál alatt libegő ruhát fölkapta, a hervatag, téglaszín úton előttem hömpölygött végig, a karomra csavarodott - hamvas, kesernyés, válogatott, aromás, nagyon egységes, mindent összefoglaló - a zokogásomat rángatja belőlem csöndes taktusban és (mint a sirályok ott) lecsap könnyű szavaival: szótalan, óvatos, kényeztet, megkímél, körülleng: uszály, drapéria, hindu shawl, színes felhő - egyre nő, végtelen, rám terül, megszakad: eny-hü-lés!

Melankólia!

 

 

Nyugat 1934. 3. szám

GYULAI MÁRTA: MI KELL HÁT?

Egyetlen emberi szó; egy jó szó!
- Nem, már késő!
Ezer hang diadalmas fölzendülése!
- Csak sért, csak babonáz!
Idegen városok morajló tülkölése!
- Innen nincs szabadulás!
Orkán éneke, kavargó víz zuhaja!
- Nem ez az, egyik sem az!
Roppant turbinák egyhangú döngése,
Siket géptermek zizegő csendje!
- Ábránd!
- A hídon fegyverek recsegnek!

 

Nyugat 1935. 7. szám

Gyulai Márta: Sorok

Reichard Piroskának

Jaj maradj még!
Iszonyattal gondolok reá,
Hogy a névtelen emberanyagból
Téged is magam kellene elővarázsoljalak
S újra teremtselek néhány suta vonással
Már csak magam faragta bálványt.

Jaj maradj még!
Vagyok már képzelt szerető és képzelt feleség,
Képzelt matróna, akinek tisztelet nem jár,
És képzelt anya,
Képzelt ország érdemtelen polgára,
Józanságát okosan őrző idomított álmodó,
Képzelt barátja sok elesett kortársnak,
Képzelt olvasók anonim írója,
Csomó élőnek nyomorult szolgája,
Jaj maradj még!

 

Reichard Piroska (Beregszász, 1884. szept. 26. – Bp., 1943. jan. 1.): költő, műfordító. Bp.-en végezte az egyetemet. Gimn. tanár volt. A Nyugatban jelentek meg első versei. Tanulmányain, elbeszélésein kívül angol műfordításaival is nevet szerzett. 1932-ben Baumgarten-jutalommal tüntették ki. A fasizmus előretörése idején öngyilkos lett…M. Életrajzi lexikon/

 

 

Ady és Móricz

 

Adynak ez a verse nem szokatlan. Kedvelem, azért illesztem a fejezetbe.

 

Nyugat 1908. 8. szám

ADY ENDRE: HA VAN ISTEN

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szívű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig:
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

 

 

Móricz verse / 21 jelent meg a folyóiratban/ viszont szokatlan, mert prózaírónak ismerjük.

 

Nyugat  1909. 4. szám

MÓRICZ ZSIGMOND: ÉDES KICSI BIMBÓM
I.

Virág, virág, fehér virág,
illatos, szép, sok, sok virág,
édes, bájos, feslő, nyíló,
csöpp fiamra hajló, hulló.

Szép kép, színes, felejthetlen,
holtig őrzöm a szívemben.
Pompa, ünnep, suttogó szó,
könny és búgás, halkan hangzó;

gyászos, rémes, gyilkos, őrült
ijedelmek ülnek körül,
nagy, fekete, lomha árnyak,
mik szívemre kínnal szállnak;

dermedt, hörgő, görcsös jajok,
bent fúlnak, nem nyerve hangot;
meredt, tompa, hályog szemek,
minden fakó, ónos, remeg;

ájult, meg sem termett eszmék,
mi volt, mi van és mi lesz még!
Élet! Halál! Öröm! Átok!
Ravatalnál állok, állok...

 

 

Nyugat 1909. 4. szám

MÓRICZ ZSIGMOND: CSÖND

Éjjel fölrezzenek;
nem sir?
Nappal várok, lesek:
nincs hír?

Mellettem édesem
csak sir
Gyász újjal csöndre int
a sír...

                                   Ennyi a vers, nem rövidített. G.

 

 

Nyugat · 1920. 3-4. szám

Móricz Zsigmond: Ady

Rettenetes elgondolni.
Meghamisíthatják
életed minden jelentését.

A kihullott karddal főbe verik
a kard kovácsát.
A visszahozott zászlót feltűzik
a döngetett vár fokán.
Nevedre, halott, rá mumiázzák
stereotip frázisaikat.

Lélek, aki szállsz az űrben örökkön,
mit ír ma holttetemed mithikus póza?
Lélek, aki szállsz a lét fölött határtalan,
mit hagytál nyomot életünk nyomorán?
Lélek, aki szállsz idegeinkben,
mit lüktetsz mindig szív erünkön át?

Óh én sötét kis élet bús gubósa:
hogy fölpattant lelkem érintetéseden,
hogy megnyíltak nekem új horizontok,
hogy elvesztek mögöttem avult cicomák,
hogy kiteljesedtem a Lét szépségeiben,
hogy föllobogtam a Tűz akarásiban,
hogy lettem ember, emberek fölött,
hogy lettem isten, istenek között,
hogy nőttem végig, a Kosmos határaiglan
s maradtam kis ártatlan szűzi sejt...

Tág tüdővel hadd messzi kiáltom,
zengjen a hangom, dördüljön a szóm
a magyar pusztákon, a magyar szíveken,
hogy visszazengje a Kárpát
és tovazúgja Ádria
és minden élet itt:

hogy mi vagy, nékem:

magyarnak: embernek: sejtnek

ó, fölszabadító! Fölszabadító

 

 

Nyugat 1924. 1. szám

Móricz Zsigmond: A magyar asszony

Hajnalban kél föl az igaz magyar asszony,
hajnalban, mert sár volt tegnap, oszt az ember
káromkodik, ha a csizma lekaparva nincs.

A magyar nő teste sovány, arca fáradt,
mozdulati lankadtak, tétovák.
Ruházata, hitvány, vékony, ócska rongy:
a magyar nő soha nem költ magára,
nem telik a magyar nőnek új ruha….,

A magyar nő munkája sosem becses,
haszontalan élete mit sem jelent,
nem törődik senki véle, nem fáj senkinek…

A magyar nő a teremtés legjobban
kiuzsorázott, nyomorult férge. Már
pici kortól kezdve másra dolgozik,
mindig másra, elesett öreg korig….

És milyen jó a magyar nő istenem,
csak ád, csak ád, tűrve., adva, engedőn,
lelke csodás bőségszaru ki nem fogy,
ő ama szent olajkorsó, mely a fajt
ezredéve óvja, tartja, élteti,
s aki az ős turáni vért átviszi
Nyugat minden porrá zúzó békéjén.

Hódolattal említsék szent nevét,
Imádattal tekintsetek vissza rá:
Gazdagságnak fertőjébe süllyedt
vértagadó elfajzott rossz magyarok.

1920. I.

 

 

 

Politika

 

Nyugat 1908. 7. szám

KÚNFI ZSIGMOND: MARX

1883. március 14-én halt meg Londonban Marx. Ennek a napnak huszonötödször való visszatérését töméntelen újságcikkel, beszéddel, röpirattal ünnepelte meg az a proletariátus, amelynek nem volt nyomósabb és harsonásabb szavú ébresztője, mint Marx….

 Ha a mód, amellyel Marx és a marxizmus a tömegeket hatalmába kerítette, hasonlít ahhoz, amellyel vallásalapítók és vallások hatnak, ez olyan tény, amelyet senkinek sem kell szégyellnie vagy letagadnia...

A munkáiból is kitelik olyan fundamentum, amelyről fejjel kimagaslik az ő szakját művelő elsőrendű emberek kicsiny csoportjából…

A szocializmust nem az emberek jóakaratára, nem nemesebbé válására, hanem a gazdasági fejlődés ellenállhatatlan erőire alapítani, vagy még helyesebben kiolvasni belőlük, felmutatni bennük: ez volt Marxnak legsajátosabb és hatásában legtermékenyebb megismerése…

 

IGNOTUS: A TÖRTÉNELEM MÖGÜL


LENIN ÉS GANDHI

Fülöp-Miller René, a bolsevizmusról írt emlékezetes nagy munkája után most, ugyancsak a bécs-zürichi Amalthea-Verlag-nál, Leninről és Gandhiról ad ki megint testes kötetet, - a Leninről szóló fejezetekbe jó részt a bolsevista könyvből vesz át…

Lenin eleven bőrökön kísérletezett. Mikor ő 1917-ben elkergette a mérsékelt szocialistákat, Kerenszkit s a mensevikeket, hogy - helyükbe a galoppírozó szocializmust, a bolsevizmust emelje uraságba, mely az új gazdasági és társadalmi rendet hat hónap alatt akarta a sok helyütt állatian primitív Oroszországban nyélbe sütni. Utána megint néhány hónap alatt a magas fejlettségű kapitalista világra is tovább erőltetni: ezt Lenin ezrek meg ezrek életével, szabadságával s boldogságával fizettette meg…

Fülöp-Miller… úgy Lenint, mint Gandhit nagy embereknek ítéli, s azt hiszi, hogy az adatok, miket róluk közzétesz, e nagyságot bizonyítják. Ebben, azt hiszem, téved. Ezekből az adatokból csak a Lenin s a Gandhi kapcsán s személye körül vagy révén végbement események és folyamatok óriás volta bizonyosodik be. De nem személyüknek óriás volta. Nem egyéniségük emberfeletti volta. Nem elméjük félisteni volta. Nem bizonyosodik be egyéb, mint hogy vannak idők és körülmények, melyek közt erős akaratú s kellő makacsságú embernek közepes tehetséggel is sikerülhet nagy események tetejébe kerülni s ottan megmaradni…

Leninnek nagyságáról, ha nagy ember lett legyen, semmi egyéb adatunk nincs, mint hogy Ludendorff segítségével, aki úgy szállította 1917-ben a Kerenszkij forradalmába haza, mint ahogy a tetűt teszik bele a bundába, hazakerült feldúlt hazájába, ott hatalomba jutott s hatalmon maradt s igen tudott a paraszt s a munkás nyelvén beszélni …

A Lenin nagyságáról semmi bizonyság nincs, még amit Fülöp-Miller külön trouvaille gyanánt emel ki: a parlamentáris forma helyett a szovjeti, az sem őtőle származik, hanem már 1905-ben felbukkant volt, az akkori első orosz forradalom rendjén. Amit filozófiáról, tudományokról, gazdasági folyamatokról s egyéb effélékről vagy ezekbe vágóan mond, az nemcsak csupa középszerűség és laposság, de egyben végzetes és irtózatos következésű félreértés is. Ahogy ő Marxot érteni véli és továbbgondolni merészeli, az egyenest antimarxista félremagyarázása a Marx megalapította történelmi materializmusnak, melyért irtózatos, hogy nem Lenin kapta valamelyik pártiskolában az ötöst, hanem helyette a boldogtalan orosz nép…

Nemrég mondtam el más helyütt a kedves anekdótát, mellyel Vandervelde belga külügyminiszter ironizálgatja önmagát és emberismeretét, hogy ő, mint szocialista kongresszusok elnöke, a lehetőségig átnézett Lenin fölött, mikor az szót kért, mert üres és rideg szószaporítónak ismerte s az volt róla a benyomása, hogy pas homme d'action, nem a tettek embere... Ez bizonyára tévedés, Lenin bebizonyította, hogy, ha tere volt a cselekvésre, tudott, sőt nagyon is tudott cselekedni… Lenin a megcsinált forradalom lehetőségeivel csak ráült aztán e forradalom nyakára, s rendre megöletett mindenkit, aki onnan levehette volna. Ehhez nem kell nagyság, ehhez nem kell koncepció, ehhez csak megátalkodottság s megveszekedettség kell, ami bizonyára megvolt Leninben…

Lenin gyilkol, Gandhi lemondat az életről - magát az életet egyik sem szolgálja…

René Fülöp Miller (eigentlicher Name Philipp Müller); * 17. März 1891 in Karansebesch, Österreich-Ungarn, heute Rumänien; † 7. Mai 1963 in Hanover, New Hampshire) war ein US-amerikanischer Schriftsteller und Soziologe österreichisch-ungarischer Herkunft.

 

Erich Friedrich Wilhelm Ludendorff (Kruszewnia, 1865. április 9. – München, 1937. december 20.) az I. világháború egyik vezető német tábornoka; puccsista, a náci párt képviselője a Reichstagban, vallásalapító…A keleti háború megnyerése után Oroszország további meggyengítése céljából Ludendorff kijárta, hogy orosz kommunista forradalmárok egy csoportját (köztük Lenint) Németországon keresztül orosz földre engedjék vissza.                                                                    Wikipedia

 

 

 

Nyugat 1929. 6.

Mi van Trockijjal?

Ha dióhéjba foglalva ismertetni akarnánk Trockij életét a utolsó 7-8 esztendőben s adatainkat a magyar napilapokból állítanánk össze, körülbelül a következő életrajzot írhatnánk:

Trockij több ízben merényletet követett el Lenin ellen, Lenin pedig ő ellene. Trockij néhányszor meghalt, néhányszor megszökött Oroszországból, lengyel földön is felbukkant. Leninen kívül mások is merényletet követtek el ellene, ezeknek egy része nem sikerült, más része viszont sikerült. Szóval Trockijt meggyilkolták; Trockij mégis lázadást szított Sztálin ellen, még pedig - egy kiváló távpublicistánk szerint - hol a polgári demokrácia alapján állva, hol egy egészen szélsőséges, mondhatnánk ultraviolett kommunista rendszerért harcolva.

…Ne adj Isten, hogy Oroszországról a legegyszerűbb tényeket is meg lehessen tudni, bármennyire érdeklődjék is az ember az iránt a komplexum iránt, melynek «Szovjet-oroszország» a neve, mint ahogy az ember minden iránt érdeklődik, ugyebár. Nincs tárgyilagos ténymegállapítás, csak durva agitáció, tehát hamisítás, még pedig kontra és pro egyaránt…

 

Nyugat 1933. 17-18. és 20. szám

FENYŐ MIKSA: HITLER

„Keletkezésünk első idejében semmitől sem szenvedtünk annyit, mint a jelentéktelenségtől… Gondoljuk csak meg: hat-hét ember, névtelen szegény ördög összefog azzal a szándékkal, hogy mozgalmat indít, melynek majdan sikerülni fog, ami addig a nagy tömegpártoknak nem sikerült: a német birodalom újra felépítése, hatalomban és fényességben. Ha akkor megtámadnak, vagy akár kinevetnek bennünket, boldogok lettünk volna." Így ír Adolf Hitler „Mein Kampf" című könyvében a mozgalom kezdeteiről. Hogy hogyan lett ezekből a müncheni kávéházi kezdetekből…a legnagyobb népmozgalom, mely Luther óta Németországon átviharzott, hogyan került tizenhárom esztendő alatt Bismarck öröke - olyan hatalmi jogkörrel, amilyenről Bismarck még tán álmodni sem mert, Hitler kezébe, hogyan vált magának Hitlernek alakja legendává…

Aki ma figyeli az események alakulását s ma keresi magyarázatukat, nem tehet egyebet, mint hogy lelkiismeretesen elolvassa, elfogultság nélkül magyarázza a nacional-szocialista irodalom téziseit s megvizsgálja, hogy mit, hogyan, milyen szellemben, milyen eredményekkel váltott ezekből valóra Hitler nyolc hónapos uralma…

Van egy kemény megállapítása Hitlernek: «Aki programot állít föl, annak nem az a feladata, hogy valamely dolog megvalósításának lehetőségeit megállapítsa, hanem hogy a dolgot magát világosan exponálja; vagyis ne törődjön az úttal, hanem a céllal. Az eszmének elvi helyessége a fontos s nem az, hogy nehezen lehet-e keresztülvinni…>>

…Az új szellemi alap, mely valóban szakítást jelent az elődök politikájával: a zsidókérdésnek radikális elintézése, fajelméleti alapon. Ami zagyvaságot e téma körül a nacional-szocialista irodalom összehord, arról nehéz volna logikus gondolatmenetben beszámolni.

…a felelősség, a garancia kérdése az, mely oly félelmetessé teszi a Führer-teóriát - legalább is a gondolkodó emberek előtt, mert hisz a tömegeknek csak kényelmes lehet, ha valaki, akire misztikus rajongással tekintenek fel, az önálló gondolkodás terhét leveszi vállukról. Milyen felelősség az, melyet a Führer a maga uralmáért vállalni tud s mi garantálja azt, hogy a Führerség palástja… igazán hivatott egyéniség vállára kerül?

…Vajon felelősségre vonható Sztálin, holott épen nacional-szocialista közleményekből tudjuk, hogy kormányzása milyen szörnyű károkat okoz Oroszországnak. És - ismételjük - semmi garancia arra, hogy a tömeg a legkülönbet emeli vállára; ha a tömegekben ez a képesség megvolna, akkor még annyit sem lehetne a demokrácia és a parlamenti alkotmány ellen vetni, amennyit mi is tárgyilagosan beismerünk. Ez az egész kísérlet nem azon múlik, hogy a diktatúra inkább fejleszti ki a felelősség érzékét, mint a parlamenti alkotmány, hanem az egyéniség kvalitásain múlik …

…A németség milliói állították a harmadik birodalom élére s felelősségről pedig azért nem lehet szó, mert cselekedetei iránt vak bizalommal vannak. „A bolsevizmustól mentette meg Európát" hirdetik hívei. Holott az igazság az, hogy a bolsevista Oroszországnak soha olyan tekintélye nem volt Európában, soha annyian barátságát, szövetségét nem keresték, mint amióta Németország végzett otthon a kommunizmussal.…

…A harmadik birodalom - lehet, hogy szándéka ellenére - új háború felé szorítja Európát.

 

 

Nyugat 1940. 4. szám

Joó Tibor: Horthy Miklós és kora

Vajon mivel fogja kezdeni a jövendő historikusa nemzetünk történelmének azt a fejezetét, mely ezt a címet viseli? Vajon mivel jellemzi majd bevezetésként ezt a korszakot, amely húsz évvel ezelőtt kezdődött?...

Horthy Miklós a Rákócziak népéből származik. De pályája, neveltetése nyugatra vitte, beleoltotta a dunántúli nemesség szellemét is s személyisége egyike az utolsó évszázadban egyre szaporodó szerencsés szintéziseknek. Benne osztályának teljességét szemlélhetjük. S a szemlélőnek valóban az az első benyomása, hogy aki előtte áll, annak a típusnak a remeke, amelyet az egész világ így ismer: a magyar úr. Megjelenése, magatartása, viselkedésmódja, kedvtelései már magukban ennek a típusnak a jegyeit viselik magukon…

Ahol megjelenik az idő múlásán is diadalmaskodó kemény, rugalmas, vonzó és tekintélyt keltő alakja, népe szíve megforrósodik, valami édes otthoniasság érzése tölti el. Azt érezzük, amit réges régen nem érzett a magyar: közülünk való székel Budavárában.

S a jövő historikusa, ha Horthy Miklós és kora vizsgálatába merül majd el, láthat bármennyi nyomorúságot, szorongattatást és veszedelmet, minden bizonnyal örömét lelheti egy nagy, erős, bölcs, nemes és harmonikus személyiség és egy felemelkedő nemzet találkozásában.

                       *  *  *

A Szekfű köréhez tartozó Joó Tibor munkája: Magyar nemzeteszme, Franklin, 1939. /Részletek a Magyar Elektronikus Könyvtárból/

Ez a történetfilozófiai tanulmány a magyar nemzeteszmét vizsgálja, azt a fogalmat, melyet a

magyarság a nemzet mibenlétéről kialakított, s mely minden időben mértékéül szolgált a magyar nemzetiségnek, s annak, kit kell a magyar nemzet valódi tagjának tartani….

Ma egész Európában és így hazánkban is általában a nemzetfogalomnak és a nacionalizmusnak egy közös formája uralkodik. Először is ezt kell hát szemügyre vennünk, föltéve a kérdést, ráillik-e ez a valóságra és a nemzetfejlődés mindenikstádiumára, s feltehető-e, hogy kifejezi a nemzeteszme tiszta lényegét…

A faji kérdés és a fajbiológia egyéb, nagyrészt csak kevéssé tisztázott problémái nem tartoznak itt,ránk…

A nemzetnek közös származásra, fajra alapítása tehát az immár számtalanszor elismételt képtelenségekre vezet. Kik a «valódi» franciák, az őslakos kelták, vagy a hódító germán frankok?...Kassa, akkor is «hazája» volna a magyarnak, ha nemzetünk egyetlen tagja sem

élne ott…Ha létébe vetett hittel, s a lét eltökélt akaratával valljuk, hogy van magyar nemzet,

akkor nem fogadhatjuk el, hogy azt államiság, nyelv, föld és vér alkotják. Valami más, valami magasabb rendű erő hatalma teremti azt…

 

A MAGYAR  NEMZET EREDETE.

 

Szent István királyunk politikai végrendeletében…a magyar nemzet volt az a világ összes nemzetei közt, mely legtovább maradt hű a keresztény univerzitáshoz. Mégpedig nemcsak

szavakkal, de ömlő vérrel is….

A nemzeti király tündöklő példáját mindenkor Mátyásban tisztelte a magyar. Csodálatos, hogy olyan időkben is, amikor az Árpádok középkori hatalmát és dicsőségét egyáltalában nem emlegetik. Mátyás alakja ott lebeg a megnyomorított utódok előtt. Ennek nyilván az a legfőbb oka, hogy ő volt a régi magyar birodalom utolsó ura, utána a szörnyű hanyatlás jött, mely hosszú időn keresztül egyenest a nemzethalál közelségével rémített…Ő volt az első, — s az utolsó is,— ki elsősorban magyar király volt, nem más, akár keresztény király is. Egész magatartása, politikája, okleveleinek, diplomáciai iratainak és szóbeli nyilatkozatainak ezernyi apró vonása bizonyítja ezt….Mátyás alatt izmosodik meg a magyar nemzetiség tartalma, elsősorban az Attila-kultusz és szittya dicsőség hagyományának megerősödése….

….nacionalistáink az új nemzetfogalom értelmében igyekeztek átgyúrni és egységes nemzetté formálni az ország lakosságát…Csak a legkiválóbbakat vegyük számba, lássuk például Kazinczy felfogását, kinek 1808-ból származó irata a híres tübingai pályakérdésre, hivatalossá teendő-e a magyar nyelv, tökéletesen kifejezi a nemzeti közvéleményt. ö azonosítja a hazaszeretetet a nemzetiességgel, de egy soknyelvű hazában úgy beszél a hazai nyelvről, mintha az csak egyetlen volna, s a hazaszeretetet és a hazai nyelv szeretetét egyik legszentebb

természeti érzésnek mondja….

Elismétli a felvilágosodás ismert érveit az anyanyelv mellett, elfelejtve, hogy a magyar

nem mindenkinek az anyanyelve hazánkban, majd csodálatos naivitással így folytatja: „A magyar nyelv bevezetése azt az előnyt is ígéri, hogy Magyarország különböző nemzeteinek a szelleme inkább közeledik és a féltékenység kicsinyes játékai, melyek már gyakran a legnagyobb bajokat okozták, elülnek.”…Csak igen kevesen voltak, kik, mint Kölcsey, mélyebben keresték a nemzetiség lényegét. Egész gondolatvilága középpontjában a hagyomány áll, a jelent alakító múlt elevenségének az érzése és akarata. Érzi, hogy a nemzetet a történet hívja létre….

Széchenyi nacionalizmusának részletes fejlődésrajza és elemzése szétfeszítené kereteinket, oly sokrétű, bonyolult és nem egy ellentmondást magában rejtő, megfelelően géniusza vulkánikus természetének s intellektusa szabad szárnyalásának….

 

NEP, NEMZET, ÁLLAM…

 

Ez a tanulmány szigorúan tárgyilagos tudományos kutatások és elmélkedések eredményeként

született meg. E vizsgálatok eredetileg azt szolgálták, hogy a nemzetfogalom tisztán dialektikus úton nyert formája a tényleges történeti nemzetképződés és nemzetfogalom formáival vettessék össze…. eredményei nem pusztán elvont tudományos teljesítmények….ezek az eredmények sokakban meglepetést, sőt talán idegenkedést keltenek, újszerűnek és időszerűtlennek látszanak a jelenben. Holott a szerző csak ősi és örökkévaló

érvényű eszméről fújta le a feledés porát. És bármily fogadtatásban részesül is munkája, szilárdan meg van győződve róla, hogy ősei nyomdokába lépett és a maga szerény módján nemzetét szolgálja.

Budapest, 1939. június.

Joó Tibor (Kolozsvár, 1901. aug. 21. – Bp., 1945. márc. 1.): történetfilozófiai író, könyvtáros. A szegedi egyetemen 1928-ban avatták a filozófia doktorává. 1929-től 1933-ig a szegedi Egyetemi Könyvtárban dolgozott. Ezután az OSZK-ba került. Kétszer kapott Baumgarten-díjat (1934; 1939). 1939-ben a bp.-i egyetemen a történetfilozófia magántanára lett. Bp. ostroma alatt kapott sebesülésében halt meg.

Főbb munkái:


 Joó Tibor: Mátyás és birodalma (Bp., 1941) 

Joó Tibor: Történetfilozófia és metafizika Ister Kiadó, 2001. A reformáció történeti jelentősége 

Joó Tibor: Öncsonkítás. Jegyzet Németh László könyvéhez, Protestáns Szemle 1939/7., 372–376. 

 

Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 14. szám

Zsadányi Henrik: A hozzá nem értés kultusza /Demokrácia/

A magasabb rendű lényeknek különböző szerveik vannak arra, hogy életfunkcióikat elvégezzék. Minél alacsonyabb fokon van valamely lény, annál kevesebb szerve van. Vannak egysejtű állatkák, amelyek összes életszükségleteiket egyetlenegy szerv segedelmével végzik el. Ugyanez tapasztalható a társadalmakban is.

A fejlettebb, magasabb rendű társadalomban a különböző foglalkozásoknál különböző ahhoz értő emberek állnak. Így volt ez az arisztokratikus társadalomban. Bíró, tisztviselő, katona, politikus, pap nem akárki lehetett, hanem csak bizonyos emberek, akiknél a hivatal úgyszólván apáról-fiúra öröklődött. Ez a mód lehetővé tette, hogy a nép kormányzását ahhoz értők végezzék.

A demokrácia megszületése óta fölfordult ez a rend. A demokratikus társadalomnak ugyanis az a lényege, hogy benne a nép mindent önmaga akar elvégezni. A különböző szerveket eggyel, önmagával szeretné helyettesíteni. Ez a célja már majdnem sikerült… ma már egyenlő, általános és titkos választójog útján választják a törvényhozókat s ezáltal kiküszöbölték onnan azt a hozzáértést, amelyet a vagyon képvisel. Ez már majdnem tiszta demokrácia. Teljesen tiszta demokrácia uralom akkor lenne, ha a nép közvetlenül maga hozná a törvényeket; most azonban még megbízottakat, képviselőket nevez ki maga helyett.

…A nép választottjának ennél fogva nem lehet egyénisége, függetlensége, nincsenek saját gondolatai, a műveltsége meglehetősen alacsony s rendesen szegény ember, aki a politikából él. Éppen ez kell a demokráciának. Legnagyobb ellenségének az olyan embert tekinti, akiről föltételezi, hogy a saját feje után indul, vagyonilag független, tehetsége révén kiemelkedik a szürkeségből és így megbontja az egyenlőséget. Az ilyen nem függ a néptől és a maga fölfogása szerint kormányoz…. a demokráciával összeférhetetlen a hozzáértés; ha élni akar, csak hozzá nem értő embereket szülhet, olyanokat, akik "egyenlők", akik a népből valók, akik tudatlanok, akik műveletlenek.

Az ilyen törvényhozók szolgai módon teljesítik a nép kívánságait. Ez a nyitja annak, miért hoznak napjainkban annyi törvényt. Mihelyt a népnek eszébe jut valami, hogy ezt akarom, vagy azt akarom, befolyása segítségével nyomban törvényt fabrikáltat róla. Holott a törvénynek épp az a sajátossága, hogy - régi, nem ma született. Csak akkor van igazán tekintélye, ha már az évek hosszú sora áll a háta mögött. Ez a múlt avatja őt igazán törvénnyé. Az ilyen törvény azonban ellentétes a demokráciával. A régi törvény annyit jelent, hogy a múlt, az ősök, a halottak uralkodnak a jelenen és ez a legtipikusabb arisztokrácia. Innen van, hogy a demokráciában sorra sutba dobják a nagy múltú, mély gyökereket eresztett törvényeket és hirtelen gyorsan hoznak újakat, a pillanatnyi szükségleteknek megfelelőket. Ezek az új törvények nem is törvények, hanem csak dekrétumok. A törvény, az igazi törvény az, amely a múltat és a múltban élők szellemét fogja össze magában.

                                                             *  *  *

Természetesen a demokrácia nem pihen meg a törvényhozás házában, hanem befurakodik az államgépezet minden srófjába.

A törvényhozástól függ a minisztérium, és a hivatalnokok függnek a minisztériumtól. Ha a bírák, tisztviselők nem függnének a kormánytól, meggyőződésük és a szabályok szerint látnák el hivatalaikat. Ebben az esetben arisztokráciává válnának, ahová a nép akarata nem juthat el. A demokrácia ilyesmit nem engedhet meg és ezért a kormány útján jól a körmére néz a hivatalnokainak…

Eddig mindig azt hittük, hogy a demokrácia csak zsarnokságra vezethet. Minden kormányforma ugyanis kétféleképpen dőlt meg. Vagy úgy, hogy elveit elhagyogatják, vagy pedig úgy, hogy túlhajtják azokat. A demokráciának éppen az a lényege, hogy folyton terjeszkednie kell, mint az itatósra ejtett tintacsöppnek; mindig tisztább és tisztább népuralomra törekszik és így sorsa elveinek túlhajtásában van megpecsételve. Semmiféle egyenlőtlenséget nem tűr meg.

Már több egyenlőtlenséget eltörült, de még hátra van a legnagyobb, a gazdasági egyenlőtlenség. Ezt csak a kollektivizmusban lehet megszüntetni. A termelési módok szocializálásával erre felé igyekeznek tehát és miután a kollektivizmus működése csak úgy képzelhető el eredményesen, ha a földön mindenütt bevezetik, ennek következtében a haza, nemzet, hadsereg - amelyek a népek között választóvonalként állnak - szintén a halálraítéltek között vannak. Az első pillanatra úgy tetszik, hogy a demokrácia nem zsarnokságra, hanem szocializmusra vezet. Zsarnokság és szocializmus azonban egy és ugyanaz.

 

Moszkvai küldetés

 

J.E.Davies könyve: Mission to Moscow, Zürich 1943. Magyar Csillag, 1943. 22.

…A szovjet vezetők megkülönböztető magatartásának…tárgyi okai is vannak. Sztálinék jól tudják, hogy az angol polgárság nagy része nem bánná, ha Hitler megtámadná és le is verné a szovjetet, hiszen akkor Angliát bizonyára békén hagyná s a bolsevizmustól sem kellene többé félni. Még szebb lenne, ha kölcsönösen tönkre tennék egymást és aztán Anglia másfél zászlóaljjal diktálná Európának a békét…

A kommunizmustól Davies főleg azért nem tart, mert szerinte Oroszországban nincs is már kommunizmus. Az „ osztálynélküli társadalomról” úgy véli, már senki sem beszél. A sztálini reálpolitika győzött a Lenin-Trockíj-féle ortodoxia fölött…

Davies azt hiszi, hogy ha az orosz rendszer valamikor levetné mai erőszakos és anyagelvű formáját és megtelnék a kereszténység szellemével – amit nem tart elképzelhetetlennek – akkor végcélját tekintve nem különböznék lényegesen az amerikai demokráciától. Hiszen mi is arra törekszünk, hogy segítsünk az egyszerű ember sorsán…

Davies oroszországi tapasztalatai, minden megértésen és rokonszenven túl, azt a meggyőződést érlelik meg újra benne, hogy a legjobb kormányforma mégis az amerikai demokrácia.

 

 Nemzeti gyász

 

Horthy István az ukrajnai Alekszejevka városka mellett, 1942. augusztus 20-án hajnali 5 óra 7 perckor, röviddel a felszállás után Re.2000 Héja típusú repülőgépével lezuhant.

 

A Magyar Csillag 1942. szeptemberi, 9. számában, az első oldalon, a fenti címen jelenik meg egy oldalas elmélkedés a halálról, anélkül, hogy az elhunyt neve, az esemény említésre kerülne. A címben és az utolsó mondatban van a megfejtés:

Jelképesebb pillanata ritkán volt a magyarságnak, mint az idei Szent István nap delén, a nemzeti ünnep csúcspontján, amikor a Vár ezerszám lengő piros-fehér-zöld zászlai egyszeriben feketékkel vegyültek, a tragédiába forduló díszmenet szinte shakespeare-i rendezés jelenete után.

 

Jóslat az orosz uralomról

 

Magyar Csillag, 1944. 5. Kiss Dezső: Az orosz rejtély…Oroszország mindig rejtély volt a nyugati embernek. Lipót császár követének, Herberstein Maximilian bárónak híres könyve óta…a két amerikai, Wilkie és Davies könyvéig…

A bolsevizmus negyedszázada és az a borzalmas pusztítás, amelynek színhelye ezekben a napokban a klasszikus orosz kultúra színhelye, a Dnyeper völgye, az egyébként is ingatag és hírtelen összeroppanásokkal megszakított orosz akaratnak évtizedes ernyedésére vezethet…De az is lehet, hogy ez a régi embertípus elpusztult…és a forradalmi típus erőszakkal magához ragadja a hatalmat Kelet és Közép-Európa messzi térségein…Kultúránk és jövőnk sorsát az dönti el, hogy ez az erő s ez a hatalom melyik utat választja…

 

 

„Ország mészárlás”/Paizs Ö. kifejezése/

 

 

Braun Róbert

 

Nyugat · 1918. 21-22. szám

Braun Róbert: Magyarország területi egysége és a nemzetiségek

…Mindenekelőtt Magyarország nagyobb egységét a földrajz és történelem oly mértékben igazolja, hogy e földrajzi és történelmi érvek ismétlése teljesen felesleges. Ezek olyan notóriusak, hogy inkább arra szükséges mutatni, hogy a legkitűnőbb földrajzi határok akárhány esetben sem politikai, sem néprajzi akadályoknak nem bizonyultak és hogy a Duna és a Kárpátok, valamint az ezeréves múlt csak megkönnyítik az ország területi egységének fenntartását, de egymagukban nem teljesítik ezt a feladatot….

Nyomós okok szólnak tehát amellett, hogy Magyarország egysége oly szilárd alapokon nyugszik, hogy kibírja a világháború próbáját, mellyel szemben Ausztria, mint látszik, nem tud megállni. A magyarok jobban akarják és tudják Magyarország egységét megvédeni, mint az osztrák-németek Ausztriáét, a magyar nemzetiségek pedig kevésbé akarják és tudják Magyarország egységét megbontani, mint az osztrák nemzetiségek Ausztriáét…

Még egy ok szól azonban a területi egység megtartása mellett. Ez a kisebbség kérdése, melyet területi módon megoldani nem lehet: Ha pl. Erdély Romániához csatoltatnék, a Felvidék pedig Csehországhoz, legalább is mintegy 30-40%-nyi kisebbség kerülne akarata ellenére egy idegen állam kötelékébe. Ez ellenkezik a népek önrendelkezési jogának elvével. Ha viszont pl. a Székelyföldet kivennők ebből az alakulatból, ezen belül is maradna nemzetiségi kisebbség. Olyan nyelvhatárt nem lehet Magyarországon megvonni, mely a népeket maradék nélkül választaná el egymástól….

Ez azonban természetesen csak elméleti elgondolás. Csak azt jelenti, hogy így az összes népek érdekei bármelyiknek sérelme nélkül kielégülést nyerhetnének. A háború azonban végleg beigazolta, hogy mily kevéssé vezetik az egyeseket és a népeket racionális okok. Ezt a megoldást megakadályozhatják mindkét, úgy magyar, mint nemzetiségi részen…az is szükséges volna, hogy a nemzetiségieket is oly férfiak és oly szellem vezesse, mely lemond az agresszív nacionalizmusról…

Erdélynek mintegy 40, a Felvidéknek pedig 30% magyar-német nyelvű kisebbsége van. Ezeket nemzetiségileg elnyomni olyanféle megoldás volna, mintha 48-ban a jobbágykérdést úgy akarták volna megoldani, hogy az eddigi földesurakat tették volna jobbágyokká, a jobbágyokat pedig földesurakká. A nemzetiségi kérdésnek ilyféle megoldása épp oly akadálya volna a nemzetiségek kulturális haladásának, mint volt 67 óta a magyarságnak…

Ha a nemzetiségek megkapnák a kulturális autonómiát, a közigazgatási egységeknek lehetőleg nyelvileg egységes területekre való kikerekítését a kisebbségek védelmével és ha teljesen biztosak volnának, hogy ennek végrehajtása megbízható szerveknek, megbízható embereknek kezeibe jutnak, kétségtelenül beérnék ezzel. Azonban nyilván épp az utóbbiban kételkednek. E bizalmatlanságot megokolatlannak mondani nem lehet. A nemzetiségi törvény is nagyon szép volt elvben, nagyon megfelelt az akkori idők műveltségi erőviszonyainak. Nemcsak tételei voltak liberálisak, hanem az egész törvényt a méltányosság, a gyöngébb fél iránti lovagiasság, a békülékenység szelleme hatotta át, Eötvös és Deák szelleme, melyeket a végrehajtásban azonban teljesen meghamisított a Tiszák kíméletlen, mohó és rövidlátó hatalom- és uralomvágya. Csoda-e, ha a nemzetiségeknek a legliberálisabb törvények sem kellenek, ha ezek végrehajtása a bihari szellemű hivatalnoki karra van bízva? Sajnos, legújabb időkig ez a szellem uralkodott a magyarság túlnyomó részében, nemcsak a parlamentben. Csak a sajtót kell figyelembe venni. Ha egy teljesen részrehajlástól mentes és nem érdekelt idegen átlapozná a magyar hírlapoknak a háború óta megjelent számait, vajon várhatna-e a józan ésszel méltányosságot…Deák Ferenc szerint a helyes nemzetiségi politika abban áll, hogy a nemzetiségekkel a magyar viszonyokat megkedveltessük. Mindazok, kik ezzel ellenkezően cselekedtek, Magyarország területi egységének megbontásán dolgoztak.

Wilson elvei egyáltalában nem követelik, hogy az egynyelvű népek egy államban egyesüljenek, sem azt, hogy a többnyelvű államok fölbomoljanak. Csak azt követelik, hogy egy nemzet, vagy mint nálunk mondják, egy nemzetiség se maradjon akarata ellenére valamely állam tagja. A döntő szó tehát a kérdésben a nemzetiségeket illeti meg. A múlt tapasztalatai alapján aligha fognak kevesebbet kívánni, mint teljes elvi és személyi változást a magyar politikában és oly garanciákat, melyek minden belpolitikai változástól függetlenek és azok fölött állók. Ha együtt akarnak velünk maradni, ezek minimális kívánságaik.

 

Braun Róbert /1879 – 1937/, szociológus, könyvtáros. A budapesti egyetemen és a Sorbonne-on tanult. Marosvásárhelyen tanár, majd Szabó Ervin munkatársa…Új M. Irod. lexikon, 1994.

 

 Paizs Ödön

 

Nyugat ·1920. 13-14. szám

Paizs Ödön: A magyar kultúra irredentizmusa Észak-Magyarországon

A megcsonkított törzsben zsong a fájdalom. Az érzések kavarognak, a kín mintha pillanatnyilag minden komoly akció élét elvenné, de valamennyi akarat egy irányban halad. Az irredentizmus lángol fel minden oldalról, minden magyar ember érzi, hogy ebbe az ország mészárlásba belenyugodni sohasem lehet. Egyesületek alakulnak, amelyek az irredentizmus igéit írják a lobogójukra....Ha az ember átsurran az úgynevezett új határokon és azt a földterületet tapossa, amelyet elszakítottak tőlünk, egy kissé megdöbben. Az irredentizmus fegyvertárából elfelejtették elővenni a leghálásabb eszközt, magát - a nyelvet. Senki se gondol arra, hogy pusztán a magyar szó milyen eredményt tud elérni és nem számol azzal, hogy ezt a teljesítményt képtelen megdönteni az ellenség minden igyekezete. Lehet, hogy a mesterségbeli érzés egyszínű szemüveget tol a szemem elé, de erős a hitem Észak-Magyarországon szerzett tapasztalataim alapján, hogy egy jó könyv többet tud elérni, mint a leggyilkosabb fegyver.

A magyar kultúrát belevinni a harcba, ez a feladat! Ha kulturális téren nyerjük meg a háborút, győzelmünk sohasem fog elhomályosodni. A nyers erőviszonyok megváltozhatnak, ki vannak téve a leghihetetlenebb ingadozásnak, de ha a műveltség hajtja igába az embereket, az alól menekülni igazán nem lehet és ez a járom nem elviselhetetlen. Az emberek lelkét kell a magyarság bilincseibe verni, hogy mindenki elszakíthatatlan lánccal legyen hozzánk kötve, hogy senki se tudjon, sohase tudjon szabadulni tőle. Ez az igazi irredentizmus, minden egészséges törekvés csak azt az utat vájhatja.

Észak-Magyarországon, az úgynevezett Szlovenszkón - ahol mint újságíró futottam keresztül - mint hivatalos támogatástól mentesen önmagából kiindulva megkezdte küzdelmét a magyar nyelv. A cseh kultúrnép rögtön felismerte a veszedelmet, felhasznált minden eszközt, hogy a magyar szó irredentizmusát elnyomja. Erőszakkal csendesítette meg a szláv szót, amely zúgott is egy kevéssé, de aztán visszhang híján hamar elhalt. A városok pályaudvaraira, a cégtáblákra odarajzolták az új szláv elnevezéseket, amelyek azonban idegenül kongottak az odavalósiaknak és a régi név, a hagyományokhoz való ragaszkodás diadalmaskodott. Az új helységneveket elfelejtik megtanulni, még a hivatalos írásokban is zárójelben odafüggesztik a régi megszokott szót, mintha hangsúlyozni akarnák, hogy az igazi megértés csak így lehetséges. S minden ember száját nem lehet megcenzúrázni, mint a cégtáblákat: magyar szó harsog mindenfelé, a magyar kultusz erősebb, mint valaha volt.

A magyar könyvekre nagyon haragudtak a csehek….megjött a parancs, hogy minden könyvkereskedés kirakatának háromnegyed részében cseh könyvnek kell kínáltatni magát. Az erőszaknak az üzletemberek kénytelenek voltak engedelmeskedni, de csak egyszer kellett kitenniük a szláv könyveket, azok még ma is ott pihennek. Az egynegyed rész, amely a magyar írásnak maradt, folyton változik. Nagy harc folyik a jó olvasmányért és a kereskedők bizony alaposan megvámolják a keresett árut…. Az igazi kultúr-mérkőzést az újságok fűtik. Rengeteg hírlap és folyóirat jelenik meg magyar, tót, cseh és német nyelven. A felső magyarországi magyar lapokról sok jót mondani nem lehet. Élvezhetetlen magyarsággal írják a legtöbbjét és a megváltozott viszonyok ellenére csak egyik-másik tudott felemelkedni a vidéki hírlapírás nem valami magas nívójáról. Csak Pozsonyban és Kassán pezseg erősebben az irodalmi élet, egyéb helyütt inkább az irodalmi importnak volna nagy keletje.

Budapest, mint a mágnes, mindig magához húzta valamennyi irodalmi értékünket és ez a vidék szellemi elszegényedésére vezetett, amit most nagyon megérzünk: az elszakított területeken új tehetségek még nem bontakoztak ki, még késik, még várat magára egy új egyéniség, még nincs, aki magához kapcsolja az irredentizmus irodalmát. Egyetlen hang Erdélyből hallatszik, ahol feltétlenül legnagyobb az elnyomás és így legerősebb az ellenszegülés. A csehek, különösen a választások óta, az egyéni szabadságot nem kötözik meg annyira, mint a többi megszállók és így az elkeseredés, az indulatkitörések más irányban levezetődhetnek, nem szükséges, hogy a vers szimbólumaiban gyűljenek fel. Bármennyire csodálkozzanak egyesek: az irredentizmus egyetlen költője ezen a vidéken: Ady Endre. Az ő korai reneszánsza csillog a felvidéken. A kutató a jelenség okát hamar megtalálhatja. Ady sokat tépett, megkínzott, bibliás magyar nyelve mégiscsak a legigazibb magyar szó és a magyarság fájdalma az ő lantján keresztül búg legművésziesebben….

A csehek megpróbálták felvenni a kultúrharcot a magyarsággal. A történelemhamisítás régi bevált módszer, ők is vele akartak eredményt elérni. Érdekes ütközet volt a lőcsei oroszlános címer kérdése is: egy pozsonyi lap, amely közel áll a csehekhez, volt a támadó. Arról írt, hogy Lőcsén a vármegyeház melletti várkapun nagy történeti fontossággal bíró címer látható, amelynek belsejében a hármas halmon kettős kereszt van, amelyet két oroszlán tart magasra. Dr. Rumann János zsupán ebben feltűnő hasonlatosságot látott a mostani cseh-szlovák címerrel és a címer eredetét a vármegyei levéltárban kutatni kezdte. Megállapította, hogy Lőcsén már a tizenkettedik század elején, tehát még a németek bevándorlása előtt, szlovákok laktak, és hogy Lőcse a két fiatal címert tartó oroszlánról neveztetett el Lőcsének. Lőcse ugyanis szlovákul Levocsa, ami fiatal oroszlánt jelent. Ez volt az alap, amelyet hosszú tiráda követett, hogy Szlovákia alapjában véve sohasem volt magyar, a szlovák bennszülött kultúrnép....Maga a levéltár nem régi, oklevelei csak a tizenharmadik évszázad második feléig nyúlnak vissza. Arról, hogy Lőcsén, a tizenkettedik század előtt laktak-e szlovákok, nincsen semmi bizonyíték. A szóban forgó címer semmi esetre sem az akkori cseh-szlovák település emléke, hanem Lőcse város címere, amelyet az Anjou királyok idejében nyert és amelynek hármas halma hegyes vidékét, két oroszlántól tartott kettős keresztje pedig bátor hitvédelmét jelképezte….

Nem szabad elfelejtkeznünk a német nyelv nagy fellendüléséről sem és ez az emelkedés nemcsak a Szepességre, a kizárólag német vidékre szorítkozik, hanem Felső Magyarország majdnem minden vidékére vonatkozik. Könnyen érthető. Az első időben, amikor a tótok még reméltek valamit a csehektől, terrorisztikus eszközökkel igyekeztek elnyomni a magyar szót. Akkoriban, aki nem akart se csehül, se magyarul beszélni, a közömbös német nyelvet választotta. Felső Magyarországon a német kultúra azonban nem jelent elzárkózottságot velünk szemben, hanem a nevelés következtében egyvonalban haladt a magyar kultúrával és ott e kettőt elválasztani nem is lehet.

A csehek nem tudták befészkelni magukat Szlovenszkón. Ők az előkelő idegenek, akiknek semmi talajuk sincs Felső Magyarországon. A magyarság és a németség magától értetődően nem sietett feléjük, a tótok pedig tele vannak csalódással. Azt hitték, hogy nagy tót felemelkedés lesz, hatalmas tót kultusz, ehelyett a cseh igazán csak a tót intézményekre feküdt rá és azokat igyekezett elnyomni az egység érdekében. Igen természetesen ez az elnyomó szándék nemcsak kulturális ügyekben érvényesült, hanem így volt ipari, kereskedelmi és más gazdasági téren is. Ezért érzi a tót magát idegennek Cseh-Szlovákiában és a magyar nyelv akadálytalanul harcolhat, minden ellenállás nélkül teljes sikerrel küzdhet a magyarság érdekében.

 

Nyugat · 1921. 6. szám

Paizs Ödön: A magyar kultúra harca Nyugat Magyarországon

A "Nyugat" egyik múlt esztendei számában vázolni próbáltan a magyar kultúra harcát a megszállott Felvidéken és azt vizsgálgattam, hogy az ország integritásáért vívott harcainkban mennyire lehet segítségünkre a mi drága nyelvünk. Mostanában Nyugat Magyarországon jártam és megkíséreltem feltenni ugyanazt a szemüveget.

A Felvidéken csak jó tapasztalataim voltak, míg Nyugat Magyarországon megremegett a lelkem. Azzal tisztában kell lennünk, ha azt bármilyen rövid időre elszakítják tőlünk, akkor örökre le kell mondanunk róla. A Felvidéken hiába erőlködnek a csehek, Erdélyben a románok, a délvidéken a szerbek, mohóságuk megtörik a magyar kultúra erős bástyáján, ott mindenütt él a magyar gondolat. Rövidebb vagy hosszabb ideig tartó megpróbáltatásról lehet csak szó, ezeket az országrészeket csak lemetélhették rólunk, de az új országokhoz nem tudták odaragasztani. Nyugat Magyarországról nem beszélhetünk ilyen nyugodt biztonsággal. Ha ez a földterület egyszer belekerül a nagy német kultúra tengerébe, a kis szigetecskén átcsapnak a hullámok és nincs többé feltámadás….a határ menti falvakban már sok ember gomblyukában kivirít a búzakalász, a nagy német birodalomhoz való csatlakozás híveinek nyílt-titkos jelvénye…

Külpolitikánknak egyetlen helyes célja csak az lehet, hogy minél több szállal fűzzük a magyarsághoz ezt a vidéket. Sopron és vidéke érzelmeiben, politikailag lehet Magyarországhoz hű, de kultúrája inkább német, mint magyar. Ennek eddig meg is volt a maga oka, amely azonban már megszűnt. Közel volt Bécs és az osztrák császárváros ragyogása messzire vetette fényét. Egy nagy birodalomnak volt a puha székhelye, ahol felhalmoztak minden kincset, ami valamennyi tartományban termett. Budapest akkor hiába próbált rivalizálni. Ma az élet egészséges gyökerei inkább Budapesten kapaszkodnak a földbe. Régebben határsorompó sem volt Bécs felé, ma rövidebb az út Pest felé...

Szomorúan állapíthatjuk meg, hogy a magyar irodalomnak alig van valami kapcsolata Sopronnal. Ezen feltétlenül változtatni kell. …Nem lehet eltagadni, olvasnak most is itt magyar könyveket - németet többet - de téma és érzelemközösség nincs valami sok az író és az olvasó között.

Talán a múltba mehetnénk vissza. Egy-két régi protestáns pap-költőt még csak kiáshatnánk a feledésből, akik a teológia tanárai voltak, de a közönséggel való kapcsolatuk még a maguk korában sem volt valami erős. Van magyar irodalmi társaság is. Hat-nyolc taggal kezdte, eddig nem nagyon mozogtak, de most az érdeklődés a kör felé lendült. Minden módon, minden eszközzel meg kell csinálni a magyar irodalommal való közvetlen kapcsolatot.

Meg kell könnyíteni minden érintkezést az ország népével. Ha áldozatba is kerül, ennek a vidéknek legyen a legjobb közlekedési kapcsolata Budapesttel, az újságok és a könyvek minden akadály nélkül induljanak meg hódító útjukra…Ugyanezt mondhatnám el a színházról. Amikor ott voltam, épp valami rossz operettet játszottak. A hátam mögött valaki szidta az előadást. A barátja keserűen akart más véleményt kicsiszolni belőle: "Legalább mégis magyar szó! Becsüljük meg! Eddig tíz hónapig hallottuk, de ha az osztrákok idejönnének, legfeljebb két hónapig lehetne benne részünk!"

 

Pajzs Ödön, Gőbel, Goebel (Bp., 1892. aug. 26. – Bp., 1979. szept. 5.): újságíró, szerkesztő, néhány évig a bécsi egyetemen tanult tovább. Egy ideig banktisztviselő volt. Újságírói pályafutását az Egyetértés c. politikai napilapnál kezdte (1912), majd Aradon lett a Függetlenség c. lap szerkesztője. Visszatérve Bp.-re a Budapesti Hírlapnál volt riporter. A húszas években megbízták a clevelandi Szabadság c. lap magyarországi képviseletével Tudósítója volt a kanadai Magyar Híreknek is. Első kanadai utazása után (1926) könyvet írt a kanadai magyarok helyzetéről. Mo. német megszállása után (1944. márc. 19.) fölhagyott az újságírással 1945 után rövid időre szovjet hadifogságba került, ahonnan betegen visszatérve, 1948-tól nyugdíjas volt. – M. Groteszk mesekönyv (1913); Magyarok Kanadában (1928); Hermann Ottóról (Magy. Nemzet, 1979. jún. 1.).

Magyar Életrajzi Lexikon, 1990 /Rövidítve/

 

425. PAIZS Ödön 2010. 11. 06.

Magyarok Kanadában (Egy most készülő országról)

Bp., [1928.] Athenaeum. 218 p. + 4 t.

Első kiadás! Kiadói, fotóval illusztrált papírborítóban. Körülvágatlan,

felvágatlan példány. Kifogástalan állapotban. Ritka!

4000 Ft

 

 

Babits Mihály

 

Nyugat  1923. 7. szám

Babits Mihály: Csonka Magyarország

Bár lenne a hangom tiszta és éles, mit intő csengőké! A tiétek zavaros, mint mocsarak habja! ti leborultatok az Ércbálvány előtt! döntsön az erőszak!

s döntött az Erőszak...

mi jogotok beszélni többé?

Nekem van rá jogom!

ti elhánytátok a Kiáltást: mind bolond a fegyverét! nem kiálthattok már:

én elkiálthatom:

Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj!

falak, omoljatok hangjaitól!

gerincek, borzadjatok! Európában! és Amerikában! mert borzasztó az Igazság a gerincekben!

mit érnek a ma-épített falak körülöttem?

ott borzad az Igazság a kövekben! ott ég a hegyekben! árad a vizekben!

Óh tiszta, éles trombita, zengj!

ne hallgass sohase!

egy napig se! egy óráig se! egy pillanatig se! mint ahogy nem hallgat a fájás az idegben, míg megvan a betegség...

nem hallgat a vonzás a kőben, hogy természetes irányában essék...

nem hallgat a madár, míg fészkébe nem tér...

nem hallgat a folyó, míg tengerbe nem ér...

nem hallgat a szél,

míg él...

*

Nekem van rá jogom!
Én elkiálthatom:
Igazság!

Ti eldobtátok ezt a szót, mint bolond a fegyverét, szegény testvéreim! s csak gyenge izmotok maradt, csak puszta kezetek, meztelen

mely bilincsekbe verve, ha üt, csak önmagát ütheti esztelen

sem lázadni nem tud, sem meghajolni az Ércbálvány előtt igazán -

de hát az Ércbálvány hazája lettél-e, hazám?

Van-e reményed abban?

a sötét utakban?

Nem! - Csak a napban!

mely éget a kövön és ragyog a patakban.

Ti azt mondtátok: Döntsön az erőszak!

s hangotok zavart most, mint mocsarak habja.

De én azt mondom: dönt majd az erős Nap!

 

Kitárom tiszta szavamat a Napra.

*

Ti eldobtátok a trombitát
de a trombita zeng tovább,
zeng, nem a ti kezetekben,
hanem a vízben, a hegyekben,
Erdélyben, felvidéken,
az égen,
s bennem!

Én sose mondtam: "Dönt majd az erőszak!" - most mondhatom, "Nem! nem!"