A VASÁRNAPI ÚJSÁG ÉS A NYUGAT KÖZÖTT

 

 

h14 – 01 Nyugatosok a Vasárnapi Újságban. I. rész

 

2013. 11. 01. – 11. 17.

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Nyugatos versek, próza

 

Ady Endre

Ambrus Zoltán

Babits Mihály

Balázs Béla

Cholnoky László

Csáth Géza

Dutka Ákos

Elek Artúr

Falu Tamás

Farkas Zoltán

Földi Mihály

Gellért Oszkár

Ignotus

Juhász Gyula

Kaffka Margit

Karinthy Frigyes

Kárpáti Aurél

Kassák Lajos

F. Kernák Ilona

 

 

 

Függelék

       Nyugatosok a Vasárnapi Újságról

       Vajda János:  DUHAJOK ÉS BETYÁROK                                 

 

 

Bevezetés

 

A Nyugattal foglalkozó óriási irodalomban elvétve található a Vasárnapi Újság megemlítése. A Nyugat elődjének tartják: Figyelő, Magyar Géniusz, A Hét. A Vasárnapi Újságot néhány nyugatos életrajzában említik. Névsorban idézzük a nyugatosoknak /akik a Nyugat repertórium szerint a Nyugatban publikáltak/ a Vasárnapi Újságban megjelent írásait. Teljes terjedelemben, rövidítve, vagy a korábbi fejezet kódját adjuk, ahol már megjelent a nyugatos írása. Kivételesen könyvkritikának is helyt adunk. A műfordításokat mellőzzük.

A művek közlésénél megadjuk a megjelenés évét, évfolyam- és oldalszámát. Adynak, Kaffkának, Krúdynak és Kassáknak itt előbb jelent meg írása, mint a Nyugatban. A szerzők a Nyugat megjelenése után is, a hetilap megszűnéséig /1921/ publikáltak benne.

A Vasárnapi Újságban megjelent Ady-versek jegyzékét Dóczy- Földessy: Ady-múzeum /1925/ c. munkája is közli. A hálón néhány bibliográfia is található, pl. Kosztolányiról. Papír alapon Babits és Szabó Dezső bibliográfia áll rendelkezésre. Mi a hetilap éves tartalomjegyzékeit használtuk.

 

 

 

Nyugatos versek, próza

 

 

 

Ady Endre /1877 – 1919/

 

1903. 50. 835. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET

Ady Endre Még egyszer című füzetében, az ő világa nem csöndes, szelíd mosolygó ábrándvilág, lelke mintha örökös lidércnyomás alatt állana. Fájdalma metsző kín, tehetetlen vergődés, mely visszás képzetekkel tölti el agyát, megbénítja akaraterejét, sivár öngúnyba fojtja lelkesedését, az ideálok helyett torzképeket fest képzelete elé. Az önmagával küszködő, kínosan forrongó ifjú ideges belső küzdelme ez, melyet a saját egyéni világnézet kialakulásáért folytat. Az a jelentékeny intelligencia, melyről a versek sok helye tanúskodik, tehetségének számos fellobbanása, azt a reményt keltik, hogy a szerző győztesen fog kikerülni a belső harcból s el fog érkezni számára is a harmonikus művészi alkotás ideje. Mutatványul a Nagyváradon megjelent füzetből a következő verset közöljük:

 

 A halottak

 

A kik lakoznak csendben valahol,

Szomorú fűz a kikre ráhajol.

A kiknek sírján halvány mécs lobog,

A gyötrődést azok már rég feledték:

Mi sírva élünk, ők meg boldogok.

 

Nádas, fehér ház szűk kis ablakán

Néznétek csak az én édes anyám!

 Pedig előtte mécses sem lobog.

 Oh, de a kik csak halottat siratnak,

 Mellette mégis százszor boldogok.

 

 

.

 

Székely Aladár fényképe: ADY ENDRE.

1907. 23. 454. ÉNEK A VISZTULÁN.  h12-5 fejezetben is

 

Isten vidám úr a Föld fölött:

Lengyelországot Isten óvja.

Polónia a vidám rabok,

S törött sajkások víg hajója.

 

A Visztulánál hajdan s ma is

Tréfás, dalos halászok ülnek

S Polóniának asszonyai

Új és új lengyelt egyre szülnek

 

Halat a Visztula s gyermeket

A lengyel asszony ad örökké,

Miért hát a Halál jelszava,

A sírból szálló „soha többé”?

 

Boldog hajó a vén gálya is,

Ha hátán gyermekek is futnak.

S nincs ott pokol és nincs ott Halál,

A hol dalolni s szülni tudnak.

 

Isten vidám úr a Föld fölött,

Minden fajzatnak üdvössége.

Az Isten: Élet — halleluja —

S az Életnek nincs soha vége.

Ady Endre.

1907. 30. 594. A NYÁRI DÉLUTÁNOK.

 

Mikor az Ég furcsa, lila-kék

S találkákra mennek a lányok,

Oh, be titkosak, különösek

Ezek a nyári délutánok.

 

Járunk bolondul és ittasan

Nagyvárosi utcákon égve,

Fekete, szigorú vonalak

Rajzolódnak a nyári Égre.

 

A város árnyas és remegő,

Ezer tornya, kéménye, karja

Úgy mered a csókos Ég felé,

Miként, ha ölelni akarna.

 

Mint zavarodott szerelmesek,

Pírral s pihegve szemben állnak

Az Ég s a város. Szívük dobog

Vad ritmusára a halálnak.

 

Szemünk könnyes, mégis nevetünk

Föl-föl tekintve vágyva, félve

Arra, ki szép s kit nem ismerünk,

Hideg szeretőnkre, az Égre.

 

S ott fenn az Égen, ott valahol,

Egy-egy pillantást visszavetnek,

Sírván nevetünk az Ég alatt

S ott fenn, ott fenn, ott is nevetnek.

Ady Endre.

 

1907. 44. 874.  Ady Endre: A HALÁL ROKONA. .  h12-5 fejezetben is

 

Én a Halál rokona vagyok,

Szeretem a tűnő szerelmet,

Szeretem megcsókolni azt,

A ki elmegy.

 

Szeretem a beteg rózsákat,

Hervadva, ha vágynak, a nőket,

A sugaras, a bánatos

Ősz-időket.

 

Szeretem a szomorú órák

Kísértetes, intő hívását,

A nagy Halál, a szent Halál

Játszi mását.

 

Szeretem az elutazókat,

Sírókat és fölébredőket,

S dér-esős, hideg hajnalon

A mezőket.

 

Szeretem azt, a ki csalódott,

A ki rokkant, a ki megállott,

A ki nem hisz, a ki borús:

A világot.

 

Szeretem a fáradt lemondást,

Könnyetlen sírást és a békét,

Bölcsek, poéták, betegek

Menedékét.

 

Én a Halál rokona vagyok,

Szeretem a tűnő szerelmet,

Szeretem megcsókolni azt,

A ki elmegy.

 

 

1907. 49. 982. Ady Endre: KÖZEL A TEMETŐHÖZ.

 

Egy ablaka lesz a szobámnak

És arcomon ezer redő

S száz lépésre a temető.

 

Kis temető a falu alján,

Olyan szelíd s mégis merész:

Holdas éjen szemembe néz.

 

Hajnalig bámulunk egymásra

S olykor a lelkem is remeg:

Jaj, a temető közeleg.

 

Engem is visznek titkos szárnyak

S már azt sem tudom, hogy vagyok,

Hogy élek-e s a Hold ragyog.

 

Alszik a falu, én virrasztok,

Nézem, nézem a temetőt:

Itt van az ablakom előtt.

 

Síró, remegő fél-álomban

Ezerszer is megkérdem én:

Én szállok, vagy ő jön felém?

 

 

. 

 

 

TEMETŐ HAIDARBASA MELLETT

KISÁZSIABAN A LEGTÁVOLABBI HARCTEREK FELÉ, ANATOLIÁN ÁT

 

 

1907. 51. Ady Endre: Harcos ember szíve h12-6 fejezetben

 

1908. 10. 182. Ady Endre: A halál lovai  h 12 – 7

 

 

1908. 17. 334. Ady Endre: AZ ÉLET GYŐZ.

 

A ki az Élettel kikötött,

Akkor hal meg, ereje veszvén,

Mikor az Élet lakodalom:

Csillag-esős, nyárvégi estén.

 

Jaj, hogyha én is akkor megyek,

Mikor pázmásan hull a csillag,

Mikor még menni nem akarok,

Jaj, hogyha éppen akkor hívnak.

 

Karmos lelkemnek mit felelek,

Ha karmolva és fúlva kérdi:

«Miért megyünk el ilyen korán?»

S ha megmondom, tán meg se érti.

 

Békétlenek voltunk: meghalunk

Muszájból, fáradtan, sötéten,

S úgy bukunk bele a semmibe,

Mint lázadó tüzek az Égen.»

 

Jaj, hogyha az Élet győzni fog

S hűtlenségemért meglakoltat

Sohse látott még ez a világ

Nyugtalanabb szomorú holtat.

 

Rettenetes szép éjszaka lesz,

Csodásabb, dúsabb, mint a többi:

A győztes Élet ez éjszakán

Minden ős pompáját kiönti.

 

1908. 26. 522.  Ady Endre: VÉN DIÁK ÜDVÖZLETE.

 

Zilahra menjen ez a félig-síró,

Félig-vidor ének.

Vén, kóbor diák küldi könnyek között

Az ősi Schola fő-magiszterének.

 

Az ősi Schola már meg is ifjodott

Gyönyörűn azóta.

Csak minket csókolt öregre az idő,

Távolság, küzdés, eszme, bor és nóta.

 

Paris rikolt rám, míg e verset szövöm,

Én, régi diákod.

Én jó mesterem, jó görög tanítóm,

Ma is átok még az ős görög átok….

 

Nem baj: zöldellnek a zilahi hegyek,

Vidám pince-katlan

Egy csöpp örömet, egy kicsi feledést

Ad annak, kihez a sors irgalmatlan.

 

Es mégis-mégis koszorús fejedet

Ím most sokan áldják.

És mégis-mégis, ha nem is örömest,

Szép megkísértni az élet talányát.

 

És mégis-mégis, magam is itt vagyok

Ünnep-kocsit tolni

S én jó mesterem, szeretném a kezed

Áldva-átkozva, sírva megcsókolni.

(Paris.)

 

1908. 42. 842.  Ady Endre: AZ ÉN TESTAMENTUMOM, h 12 – 7

 

 

1909. 3. 46. BARNA ÉG ALATT.

 

Nyáron hirtelen barnaság

Jön néha valahonnan.

Csupa nagy gyász a Föld s az Ég

S a szívem félve, reszketem

Téli tempókra dobban.

 

Szapulva hull hideg eső,

Csepegő, furcsa árnyak,

Apró, fagyos, téli manók

Redős, forró homlokomon

Nagy próba-táncot járnak.

 

Ilyenkor mindent jól tudok,

Kegyetlenül, sötéten,

Hidegen látom sorsomat,

Célomat s balga végemet

Ott fönn a felhős égen.

 

Barnán, felhősen néz a nyár

Reám, szegény balogra

S itt van már a homlokomon

Korán-kötötten, fagyosan ,

A tél jégvirág-csokra.

 

Virágos, szegény homlokom

Mögött mély, barna eszmék

S egy szörnyű gondolat-verem,

Megsiklanak a lábaim

S már mintha esnék, esnék.

Ady Endre.

 

 

1909. 17. 364. ADJON ISTEN MÁSNAK.

 

Adjon Isten békét, kedvet

Asszonyoknak, embereknek,

Sok örömet mindenkinek,

Pénzt, szerelmet, vágyat, hitet.

Gyönyörű-kék itt az Ég.

 

Úgy szeretném megtalálni,

Úgy szeretnék azzá válni,

Kinek az élet teher:

Az ember könnyen megy el.

Gyönyörű-kék itt az Ég.

 

Átaladni úgy szeretném

Sok hirtelen vágyam, eszmém,

Sok drága kincset, nagyot,

Amihez már vén vagyok.

Gyönyörű-kék itt az Ég.

 

Néha-néha szerelemmel

Telik meg az ilyen ember.

Néha-néha úgy megsajog,

Más bánat, bú és más bajok.

Gyönyörű-kék itt az Ég.

 

Adjon Isten ifjúságot,

Szabadságot, boldogságot,

Egészséget, pénzt és hitet

Szerelmet, hírt mindenkinek.

Gyönyörű-kék itt az Ég.

 

(Monaco.) Ady Endre.

 

1909. 27.  559. Ady Endre: A JÖVŐBEN ÉLŐK, h 12 – 7

 

 

1909. 36. 742. Ady Endre: SÉTA BÖLCSŐ-HELYEM KÖRÜL

 

Ez itt a Bence, látod-e,

Szelíd, széles domb s méla lanka,

Tán klastrom állt itt egykoron,

Bencz-nap éjén köd-torony

Fehérlik s kong süllyedt harangja.

 

Ez itt az Ér, a mi folyónk,

Ős dicsőségű Kraszna-árok.

Most száraz, szomorú, repedt,

Asszonyom, tépjek-e neked

Medréből egy-két holt virágot?

 

Ez itt a Kótó, volt falu,

Elsüllyedt vagy türk horda dúlta,

Csupa legendák és jelek.

Itt akartam járni veled

És most gyerünk be a falunkba.

 

Ez itt falu, az én falum,

Innen jöttem és ide térek.

Mindszentnek hívják hasztalan,

Mert minden gonosz rajta van,

S itt, jaj, átkos, fojtó az élet.

 

Ez itt pedig magam vagyok,

Régi tüzek fekete üszke

S fölöttünk végzet-szél fütyöl,

Szaladj tőlem, átkozz, gyűlölj,

Avagy légy rám ujjongva büszke.

 

1910. 2.  38. Ady Endre: AZ ELJÁTSZOTT ÖREGSÉG. h 12 - 7

1910. 8.  ADY ENDRE: AZ ÖREG SZAKÁLAS, h12-6

1910. 12. 238. AZ IDEGEN ARCOK.

 

Ha idegen arcokat nézek,

Arcom ijedten földre vágom:

Oh, Istenem, mennyi más arc van,

Mennyi más arcz van a világon….

 

S minden arcot, idegen arcot,

Midőn elfog a titkos emlék,

Legalább egyszer földerítni,

Megragyogtatni be szeretnék.

 

Ady Endre.

 

1910. 330. Fehér asztal búcsúztatója

 

 1910. 662. Ki elveszti harcát

 

1910. 782. Az elsötétült utcán

 

1910. 47. 966. AZ ÖRÖMTELENSÉG ÖRÖME.

 

Mosolytalan szám tegnap este

Egy gondolatra rámosolygott,

Mint Krisztus a durva keresztre.

 

Arra gondoltam: Nap-nyugvással

Milyen öröm már nem örülni

S milyen rekedt az élet-nászdal….

 

Hogy nem lesz több mosoly-vetésem,  

Ezért volt az én mosolygásom,

Legutolsó örvendezésem.

 

Mosolytalan szám tegnap este

Egy gondolatra rámosolygott,

Mint Krisztus a durva keresztre.

Ady Endre

 

1911. 4. 62  Ady Endre: A békés eltávozás

Szárítson ki szemükből a Nap,

Kik egyszer is megnéztek.

Ne hagyjon az én suta arcom

Senkinek se szánó emléket.

 

Sors-intézőm a Semmi legyen,

Szem és fültömő Semmi,

Adassék meg nekem vád nélkül

S észrevevő vágy nélkül menni…

 

Feledt kérdésként, választalan

Bukjam csöndbe omoltan:

Ha nem voltam, ne vágyjak lenni

S maradjak titok, hogyha voltam.

 

1911.  654. Ady Endre: Áldásadás a vonaton.

A tengerbe most hanyatlik a Nap.

Most fut leggyorsabban a vonatunk

Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:

Megáldalak:

 

«Áldjon meg az Isten

Minden jóságodért…

Emlékkel és csókkal

Akarlak elhagyni,

Meleg után fagyni,

Egyedül maradni,

Egyedül érezni,

Egyedül meghalni,

Áldjon meg az Isten.»

 

A tengerbe most hanyatlik a Nap,

Most fut leggyorsabban a vonatunk,

Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:

Megáldalak.

1911. 37.  734. Ady Endre: NŐ ÉS TEMETŐ. h 12 – 7

1911. 47. 878. Ady Endre: AZ ÖRÖK GYERMEKSÉG.  h 12 – 7

1911. 53. 1068.  Ady Endre: EGY UTOLSÓ ÉGIHÁBORÚ. h 12 – 7

 

1912. 28. 561. Ady Endre: HŰSÉG ARANYOS KORA.

 

Most már megjött az áhítatnak

S hűségnek aranyos kora.

Hívőn s hitetőn borulok le

Előtted,

Jövőmnek kikedvelt asszonya.

 

Szerelmemnek frigy-követsége

Hűséget, békét visz eléd,

Arany-pírját nyárvégi napnak

S lelkemnek

Forrott nektárját, nyugodt hevét…

Ady Endre

 

 

 

1912. 36. 721.  Ady Endre: VIDÁM TEMETÉS ÉNEKE.

 

Mik elmúlnak, meg is csúnyulnak,

Még a bánat sem szép, ha elmúlt

S én régen utálom a múltat.

 

Fölemeltem az én szívemet

S hirdetem a siránkozóknak:

Boldog az, ki vidáman temet.

 

Múlás a rendje az örömnek

S változás mindig új alakra.

S az örömök szünetlen jönnek…

 

Ady Endre

 

1912. 47. 944.  Ady Endre: VÁROS MEGVÉTELE UTÁN.

 

(Olasz reneszánsz-vezér búcsúja..)

 

Lankadt szívem díszítem csókkal.

Legjobb ruhám öltöm magamra.

Legszebb napjaimra emlékszem

S tegnapi győző, nagy rohamra. …

 

Nyitott hintó sárkány-lovakkal,

Küllők, virággal befödöttek,

Járjátok be ma még a várost.

Hogy arcom sose lássák többet.

 

1913. 31. 612. Ady Endre: KÉSŐI KURUC ÉNEKEK. h 12 - 7

1913. 87. Ady Endre: Menekülő kuruc nótája  

1913.49.  972.  Ady Endre: Az egyedüliség vigasza

 

Barátok, brávók, hívek, ellenek,

Kiknek tetszettünk és tetszett tetszeni

S evoé, még az asszonyok is

Elmaradoznak.

 

Így épít a Sors hős életeket

S velük, jaj, bölcsen s ígyen tréfálkozik:

Ne nőjetek, fák, az egekig

S szívek magasra.

 

Tudtam a tréfát, azért mentem bele

S áldom a Sorsot: velem tréfálkozott

S lelkemben ezer hős élet maradt.

Magam maradván.

 

 

1913. 1040. Ady Endre: Most már megállhatok.

1914. 43. Ady Endre: Ceruza-sorok Petrarca könyvén

…Nem azért írok, hogy fordítsd felém
Fehér orcád. Óh, már beérem én,
Ha torkomon buknak a szavak.
S szám kérdeni, kérni se, mást sohse merne,
Mint a sírást és sírni talán szabad…

 

 

PETRARCA HATSZÁZADIK SZÜLETÉSNAPJÁRA VERT ÉREM.

 

1914.89. Ady Endre: Elfáraszt a várás

  

1914. 362. Ady Endre: Obsitot se kapok

 

1914. 448. Ady Endre: Még fájóbb könnyek

 

Síró szerelmek gyötrő útja,

Nem látom még mindig a véged,

Pedig már nagyon maradoznak

Boldog és tavaszos vidékek

S az út is már egyre sötétebb…

 

Volt arcok utánam köszönnek

S vén szívemre, míg botorkálok

Kegyetlenül, gúnyosan jönnek

Új szerelmek s még fájóbb könnyek.

 

 

ADY ENDRE: PRÓZA, 1907 – 1914

 

 

1907. 7  Ady Endre: ÖREG ÉS IFJÚ ÍRÓK. (Párisi levél.) h 12 - 9

 

1907. 12. 228. A KÁPOSZTÁS KERT LAKÓJA.

Elbeszélés

 

I.

 

A pusztuló Gyelley-kastély híres parkjából káposztás kertet formált az idő. S nyári délutánokon e nap verte, sütött, sivár kert közepében újságokat olvasott Gyelley Farkas. Öreg karszéke mellett nyitott szájjal illatozott egy régi, szomorú, zöld pálinkás bütykös. A káposztás kert fölső szegletében néha zaj támadt, különös, ijedelmes lárma. Gyelley Farkas nyugodtan csókolta meg a butykost: nincs semmi baj. Nem ágyú-szó, nem mennydörgés az. Cserepek görögnek az omló Gyelley-kastély tetejéről. Már nem új ez a dolog, néha a fal is megroskad, szomorú és bús ez a mai világ…

 

II.

 

A hírlapok, a melyeket Gyelley Farkas olvas, tizenöt esztendősek. Tizenöt esztendős indulatok okoznak nagy gerjedelmeket Gyelley Farkas szívében. Ő ezt nem sejti, mert ő már szegény groteszk, ősz szakállú csecsemő tizenöt, sőt húsz esztendő óta. Az idő, mely robog, szalad, tréfás játékot játszott el Gyelley Farkassal. Incselkedett, lökdösődött vele, s végül kirántott alóla mindent. Az öt tanyát, a sok udvarházat, a hasznos garatú, híres Gyelley-malmokat. Kirántott alóla mindent, pénzt, becsülést, gőgöt, még az emlékezést is. A parkot pedig egy tót szakácsné csinálta káposztás kertté….

 

IIL

 

Gyelley Farkas azt hiszi, hogy Mózes zsidó küldi neki naponként azt a liter rossz illatú gabona-szeszt. Pedig Mózes zsidó már húsz esztendeje meghalt, talán a fia is. De hadd higgye Gyelley Farkas, hogy ő úr, s tartozik ezzel a pálinkával Mózes. A kegyelem-pálinkát egy rokona fizeti Gyelley Farkasnak a szomszéd faluból. S ugyané rokona gondoskodik egy-egy korty borról is vasárnapokra. Hadd igyon, s hadd feledhessen Gyelley Farkas, ha netalán olykor kísértené elszárnyalt emlékezése. A káposztákat pedig lássa ősi terebélyes tölgyeknek, ha tudja. A paszuly-karókat fonja árnyas lugassá a fantáziája, ha van. Lássa a zsémbes, megvénült tót szakácsnét a régi, kedvesen pisze, piros szőke szűznek. Képzelje el, ha tudja, hogy fiai vannak. Fiai, akik tovább csinálják ennek a falunak, ennek a környéknek a történelmét, álmodja a maga régi negyvennyolcas és negyvenkilences álmait...

 

IV.

 

A kíváncsi falusiak pedig, ha arra jártak, gonosz kíváncsisággal pislogattak be a rossz sövényű Gyelley-kertbe. Ha sütött a nap, s enyhe volt az idő, ott ült mindig Gyelley Farkas. Föl fölkapta a butykost s megint olvasta a régi lapokat. A sárga, a régi lapok az ő eltemetett, régi, kinevetett történeteikkel zizegtek, kacagtak az öregúr reszkető kezében. Vásott gyerekek ostoba, kegyetlen szavakat kiabáltak be a káposztás kertbe. Gyelley Farkas ült, felejtett és olvasott nyugodtan. Szép kék szemei voltak. Kilencven éves szemek, amelyek a segítő üveget nem ismerték. Kék, szép, fiataloknak maradt szemek, a melyekről senki se gondolná, hogy kilencven éve bámulnak ebbe a furcsa, bolond, mindig újuló s mindig vén világba. Meddig fogják még ezek a szép szemek tölgyeknek nézni a káposztákat? Meddig olvassák friss hírekként a tizenöt éves híreket? Alkonyatkor jön egy züllött, vén oláh cseléddel a tót szakácsné. Jött rendesen, dühösen és szitkozódva. Fölemelték ketten Gyelley Farkast, akinek a lábai bizony bénák voltak már…

 

V.

 

És most a vége következik a Gyelley Farkas történetének. Mert meghalt a kegyes rokon, s egy napon nem érkezett meg a pálinka. Gyelley Farkas nyugtalanul forgatta a sárga, ó hírlapokat. Duruzsolva, motyogva, sőt haragosan mutogatott a butykosra. S valahogy, valahogy elkezdett emlékezni. Megrémülve nézte, szép június volt ekkor, a sivárságot. A káposztákat, a paszuly-karókat s amott a lyukas tetejű, félig omlott házat. Hát a tölgyek, az orgona-bokrok, a virágos ágyak? Harmadnap a tanyák a malmok, a gulyák jutottak az eszébe. Negyedik napon undorodva sóhajtott, a mikor a tót szakácsné a vén oláh cseléddel betámogatta a házba. Egyszerre fölfoszlott előtte az egész múlt s ez éjszakán már aludni sem tudott. Sírt, sírt sokáig, világosan tudva, látva mindent. Sírt, sírt s e könnyek elhozták hozzá a halált, a kit addig a pálinka szaga riasztott el. Szép, ifjan maradt kék szemei nagyon elborultak Gyelley Farkasnak, amikor visszaemlékezett az életre, s amikor a tizenöt éves lapokról is megtudta, hogy tizenöt évesek. És óh, be nagyon szomorúan halt meg a káposztás kert lakója. Ady Endre.

 

1907. 44. 698. Ady Endre: A SZOBROK - ÉLNEK. (Apró történetek.) h 12 – 9

1907. 45. 898. Ady Endre: A HALOTT KÖLTŐ KRITIKÁJA. Diósady: Verlaine. h 12 – 9

1908. 5. 83.  A PÁNDY CSALÁD ASSZONYAI.

Elbeszélés. — Írta Ady Endre.

 

I.

 

A Pándyak összegyülekeztek, búsultak, vadultak már dél óta együtt. Olyan kompánia volt ez, mely kacsalábon forgó, furcsa mesekastélyba inkább illett volna. A szatmári banda húzta s a kik mulattak: apa, fiúk és unokák. Mind Pándyak, férfiak, vér a vérből, szinte egy ember. Leghangosabb közöttük az öreg, a nagyapa, a majdnem hetven éves. Minden víg nótához tud valami szöveget, s ez tetszik az unokáknak. Az unokák öten vannak, tizennyolc-húsz éves, erős fiúk. Az öreg Pándy, a négy fia s az öt unokája, tízen vannak.

Asszony, semmiféle asszony, nincs a korhelyek közelében. A Pándy-ház túlsó felében, egy kertre néző szobában halkan beszélget két nő. Az öreg Pándyné, s az egyetlen leányunoka: Pándy Márta. Márta ágyban fekszik, betegen érkezett s a nagyanyja az ágyánál ül. A családi összesereglés az öreg Pándy gondolata volt. Rosszat álmodott s ráírt a fiaira, hogy jöjjenek azonnal az unokákkal együtt. Asszonyfélét az egy Mártán kívül nem is hozhattak magukkal a fiúk…

 

II.

 

Pándyné: Nagy leány vagy, okos és szomorú leány, hasonlítasz is hozzám, neked igenis, el merek mondani mindent.

Márta! Igen, nagyanyó, hallgatlak is, de borzasztókat beszélsz.

Pándyné: Én újra mondom, én tudom: asszony hóhérolók voltak mindnyájan. Olyan emberek, a kik akkor is asszonyt irtottak, a mikor jók akartak lenni. Hogy mondjam neked: ezek öntudatlan veszedelmei az asszonynak. A ki közéjük jött, feleségnek jött, az mind mártír volt. Mártír volt az anyád s talán a legrégibb ősanyád is az volt. Még a meg nem született leánygyermekek is féltek tőlük. A saját születendő gyermekeik is érezték a veszedelmet. A Pándy-házakban ritka esemény volt, hogy leánygyermek született. S a Pándy leányok meghaltak rendszerint, mielőtt férjhez mehettek volna.

Márta: Nagyanyó, adj valami innivalót, hideget, ég az egész testem és ne beszélj ilyen borzasztókat. Engem szeret az apám, az én apám jó ember, szeret.

Pándyné: Igen, a te apád jó, s elhurcol egy hosszú útra, a mikor a láztól járni se tudsz. A te apád jó, mert tizennyolc éves korodig zárdában tartott. Minden évben kihozott két hétre, vett tömérdek ajándékot, kedveskedett, amíg meg nem unt. Hiszen nem is mindig úgy rossz emberek ők, hogy rosszak. Akkor a legrosszabbak, a mikor ők maguk is ellágyulnak a saját jóságuktól. Ha az asszonyaikra gondolnak, az már magában egy végzet-felhő. Mondom neked, ők tudat és akarat nélkül veszedelmei családjuk minden asszonyának. Az én fiaim már öt éves korukban éreztetni tudták velem, hogy ők különbek, mint én, mert én asszony vagyok. De nem ez a túlzó férfiasságuk, nem az erejük, a szilajságuk, a vadságuk a legnagyobb bűnük. Az énjük borzasztó nagy, a férfias elteltségük s a lágyságnak az a kétségbeejtő hiánya, mely pusztítja, s végre egészen kipusztítja a családból az asszonyt.

Márta: De, de, nagyanyó, hiszen te hetvenöt éves vagy és élsz és erős vagy…

 

III.

 

Hajnal felé nagyon ellágyult az agglegény Pándy. Valami szomorút játszott a cigány, s az öreg fiú odacsapott az asztalra.

— Nem ér, nem ér semmit sem az élet asszony nélkül.

Valahogyan ez a kifakadás meg találta fogni a szíveket. Egy kicsit valamennyien mámorosak voltak, még az ifjak is.

Az öreg Pándy kimondta, ami a szívekben kísértett:

— Dél óta nem is láttuk az asszonyt, a nagyanyót és Mártát.

Már ekkor valamennyien nyugodtabbak is lettek. Eszükbe jutott a nagymama és a leányunoka és ez elég. De az agglegény Pándyban most már a virtus dolgozott:

— Adjunk éjjeli muzsikát édes anyának és Mártának.

Vitték a bandát, dúdoltak és megállottak a két nő ajtaja előtt. Épen akkor köhögött egy nagyon hosszút, kínosat Márta. Egy kis vért köpött, elcsöndesedett s feküdt mozdulatlanul. Mikor a cigány játszani kezdett, föltárult az ajtó. Ott állott az öreg Pándyné, elfojtott zokogással, de valami kegyetlen fény ott ült az arcán. Végignézett a mámoros, fölhevült Pándyakon, intett a cigánynak:

— Várjatok egy kicsit a muzsikával, vagy két hónapig. Az egyetlen Pándy-leány akkorára már itt hagyott benneteket. Az egyetlen Pándyné sem fog sokkal tovább itt maradni. Azután majd mulathattok nyugodtan, magatok lesztek…

Az agglegény Pándy kissé szégyenkezve vezette vissza a társaságot. Az öreg Pándy pedig dühösen ezt hajtogatta: — Én tudtam, hogy el fog romlani a mulatság, ha asszonynépség kerül bele.

 

 

1908. 35. 703. MÁRIA ÉS GÁSPÁR  Elbeszélés. Írta: Ady Endre.

 

Májusnak egy szép, zajos vasárnapján, délután, sok orgona-virággal fölerőlködött a harmadik emeletre Csontos Gáspár. Budapesten történt ez, a Chicagóban, talán az Elemér-utcában, de biztosan megtörtént. Csontos Gáspár megállott Mezei Mária előtt s kissé zavarodottan átnyújtotta neki az orgona-bokrétát. És még zavarodottabban beszélni akart, mondani valamit, a mi sikerült is majdnem:

Mezei Mária, látod, mégis csak eljöttem, itt vagyok, s ha akarod, itt maradok vagy elviszlek téged is magammal….
Mezei Mária vizes kancsóba tette az orgonabokrétát s ezt válaszolta Csontos Gáspárnak:

— Talán illetlenség volna, ha itt Budapesten állanánk össze, két ilyen vén ember. Gyűjtsünk egy kis pénzt karácsonyig, s ekkor menjünk haza, Gáspár, a falunkba. Ezután megint nem látták egymást, de most már soha.

 

1908. 38. Diósady: FRANCIA-E  PÁRIS?  h 12 – 9.

 

 

 

 

 

A NOTRE DAME PARISBAN. RAFFAÉLLI FESTMÉNYE

*

Jean-François Raffaëlli (April 20, 1850 – February 11, 1924) was a French realist painter, sculptor, and printmaker who exhibited with the Impressionists

 

 

1908. 44. 886. TÖRTÉNETEK EGY TEMETŐBŐL. Elbeszélés. — Írta Ady Endre.

 

1909. 10. 188. A KÉT ELEFÁNT. Elbeszélés. — Írta: Ady Endre.

 

A Két Elefánt című korcsmát egy május hónapban, mely Mária havának is hívatik, új emberek foglalták el….

 

1909. 22. 453. FIUK AZ APJUKNÁL. Elbeszélés. — Írta Ady Endre.

 

Az utcák az ember születése előtt kezdődnek, de nem éri végüket az ember a halállal, amit az öreg Borkonyi sem tudhatott jobban, mint mások. Az öreg Borkonyi régi, nehéz, magyar, falusi csizmáival megkésett egy kicsit: becammogott, bevénült egy új, bolond világ sáros utcáiba. Az öregúr, akit Nagyúrnak becézett a környék, úgy képzelte, hogy ő még mindig a régi utcákat tapossa s nagyon csodálkozott. Valójában neki volt igaza, ha csodálkozott, mert az Élet nevezetű városban, vagy faluban? -- igazán mintha megbabonázottak volnának az utcák. Elindul csöndesen vagy gyorsan, nyugodtan vagy izgalommal az ember s észre se veszi, hogy az utcák átlopták egy másfajta világba. Az utcák kezdődnek ugyanis kezdet nélkül, cserélgetik, váltogatják járókelőiket, új és új világokon nyújtóznak által. S az ember, a ki megy, jár, él, néz, csak az utcák sötét, messze, örök torkait látja, és csak néha eszmél föl riadtan, hogy íme, már nem az ő világában van…

 

 

1909. 29. 606. HALOTT ÍRÓK MEGRÁGALMAZASA. (Párisi levél.)

 

Jules Lemaitre tavaly vagy tavalyelőtt Jean-Jacques Bousseauról tartott egy nagyon szép, de nagyon pártos fölolvasás-sorozatot. Lemaitre nagy ember s nagy íróművész, a ki mindezeken fölül érző, nagy, intellektuális lény is, tehát korának fia….

Az öreg Rochefort megírta egyszer, hogy ő Musset-t fiatal újságíró korában az utcán látta, a mint Musset részegen összeesett s egy kőbe verte a fejét. Bebizonyították, hogy Rochefort soha életében nem találkozott Musset-vel, tehát ez állapotában se láthatta….

Most, hogy Parisban Jeanne d'Arc-ot és egy sereg legendás nemzeti nagyságot, valóságos terror védi a történelmi kritika ellen, jó volna a halott író-nagyságokra is gondolni. Az epidémia már olyan nagy, hogy a tegnap vagy tegnapelőtt meghalt írók sem kaphatnak kegyelmet Eddig legalább annyi kannibáli humánizmus volt az élő írókban, hogy megszerették azt, a ki hirtelen elmúlt közülük s csökkentette a konkurenciát. Zoláról nem beszélünk, mert őt a Dreyfus-ügyben való szerepe miatt alig engedték még nyugodtan eltemetni is…

Diósadi

 

 

 

1910. 7. 140. ELMÚLT A TEMETÉS. Elbeszélés. — Írta: Ady Endre.

 

Harminc éves volt, egy évvel előbb temette el szép feleségét s most egy kis koporsóra borult rá sírás nélkül Enyingi Sándor. E kis koporsóba Enyingi Györgyike halott testecskéjét zárták, Enyingi Sándor egyetlen kis gyermekét, ki elkívánkozott édes anyja után. Enyingi Sándor nem sírt, mert nem tudott, s mert inkább meghalt volna, hogysem őt itt százan és százan sírni lássák. A nagyobb vidéki város, melyből épen elkészülőben volt, összegyűlt a Györgyike temetésén, hogy egyszerre gyászoljon is, szórakozzon is, búcsúzon is. A kálvinista pap, szép, palástos, öles, őszes férfiú, olyan beszédet akart tartani, melyet évekig is emlegetnek.

«Az Úr, akit akkor se szabad vádolnunk, a mikor szörnyű és nekünk érthetetlen csapásokat bocsát ránk, megpróbálta ismét Enyingi Sándort. Most egy éve, hogy eltemettük a leánykája koporsójára boruló apának életpárját, szépséges, jóságos, félig-gyermek asszonyát. S hogy lehullott az ő fejének koronája, most íme, elhervadt a vigasztaló, gyönyörű virágbimbó is, melyet szíve fölött őrzött félő és forró szeretettel. Oh, az Úr szent, titkos vegyítéssel méri számunkra az életet s az élet adományait. Hinnünk kell, hogy szeretetből s javunkra küldi el hozzánk a fájdalmakat is. Íme, a még úgyszólván ifjú ember, kinek nevét már ez ország határain túl is ismerik, s a ki e városnak egyik büszkesége, Íme, ez ifjú tudós, a kire sürgősen vár az ország fővárosában az egyetemi tudomány egyik legdíszesebb katedrája. Szegény, egyszerű emberek gyermeke, a kiről már diákkora sejttette, hogy a küldetéses emberek ragyogó, harcos életét fogja megharcolni.»…

Látta előre, hogy megint megházasodik, megborzongott, hogy ez a házasság is csak idejut, mint ez, az első. De Budapestre gondolt végül, hogy fog először előadást tartani, kiket kell még meghódítani, mely versenytársakat kell még leverni? S este oly szépen aludt el Enyingi Sándor, mintha nem ebből a házból vittek volna ki egy év előtt egy nagyszerű asszonyt, s a mai napon egy édes, kis, szomorú, halott leánykát.

 

 

 

1910. 8. 162. AZ IRODALOM DIVATJA. (Párisi levél.)

 

Jámbor halandók azt hihetnék, hogy csak Magyarországon s itt is csak különös okokból jött most divatba az irodalom, ha Paris nem volna. Azonban itt van Paris és igazolja, hogy Magyarországon az irodalom-divat nem hivalkodás, de szimptómája egy nagy, világra szólóan nagy epidémiának. Valahányszor társadalmak és emberek összezavarodtak s kifáradtak ezer politikai tanácsban s megutálták az elvtelen cselekvés hőseit, a fórum-embereket: „jövel irodalom” volt a jelszó….

Franciaország elérte lábával régi lábnyomait: irodalmat akar mindenben, minden művészet-ágban s a mit a mi magyar festő-esztétikusaink régibb francia minta szerint bűnnek tartanak, az már nem bűn megint Franciaországban. Témát és irodalmi hangulatot kíván. itt ismét mindenki s nem csodálkoznánk, ha egy házat Voltaire valamelyik munkája szerint építenének föl. Divat ez, persze, kedves, előkelő divat, ám csak divat, de csak keljen szárnyra, aminthogy szárnyra kelését megkezdte. Nem az emberek legértéktelenebb típusának életét teszi elviselhetőbbé, megérthetőbbé s morálisan jobbá ez a divat.

Diósady

 

 

1910. 43. 886. LOMBY, A KŐFARAGÓ. Elbeszélés. — Írta: Ady Endre.

 

Magyar falucskában, baráti háznál, a Szamos mellett pihentem át egy nyárias május gyönyörű két hetét. Akkor volt ez, amikor a legbolondabb nyugtalanságokat éreztem, nem aludtam s elszántam magamat a legrosszabbra. Ott tartottam már, hogy babonás voltam, mint egy oláh pásztor amott az Avason. Mindenben láttam a csodát. Vigasztaltak, becéztek, kényeztettek, de én legszívesebben a Szamos partján ődöngtem, különösen alkonyatokkor. Ott, a Szamos partján, toppant egyszer elébem egy hatalmas, de törött testű, zavaros szemű ember. Kopott, úrias ruhában, elvadult, szakáll-tarlós arccal, bizonyos bolond fölségességgel állott meg előttem. Aha, — gondoltam, ez lesz Lomby úr, a kőfaragó, a kiről első naptól fogva sokat beszéltek itt. Lomby kétszer is járt Amerikában, valamikor azt hitte, hogy ő a világ legelső szobrász-művésze. Azóta már naponként többet hisz, beszélik, hogy a pálinka bolondította meg. nagyon gőgös ember….

Azután sok minden történt, amire rendeltettem, el se tudom mindet mondani, folytatta Lomby. Ő Felsége ellen merénylet készült Bécsben, de én idejekorán lelepleztem a gyilkosokat. Tisza Kálmán Debrecenbe ment. s egy fiatal diák le akarta lőni, de én idejében kicsavartam a kezéből a revolvert. Akkor már nagyon kerestek s a báróságon kívül huszár ezredességet s egy milliót kínáltak…

-  És maga fél a haláltól?

- Én nem félek, de nem szabad meghalnom, mert nagy dolgokra küldtek. Összekulcsolta a kezeit, valószínűleg imádkozott, s azután egy forintot kért nagyon büszkén kölcsön. Odaadtam a forintot, s ő már valószínűleg a korcsmában ült, a mikor észrevettem, hogy eltávozott.

Ragyogott az éjszaka, fénylett a Szamos, csak néha láttam fekete, sohase látott villámokat. Ezek nyilván emberi sorsok lehettek s én majdnem futva indultam meg az én vendéglő házamhoz. Akkor éjjel nyugtalan, aprós, folytatásos álmokban azt álmodtam, hogy kőfaragó vagyok. A Szamos vize megkövesült s én Lomby úrral különös, groteszk figurákat faragok ki belőle.

 

 

 

1914. 7. 126. LÁPOSSY RUBEN MEGVÉNÜLÉSE. Elbeszélés.  Írta: ADY ENDRE.

 

I.

 

Bocskay hajdúi nagyon megéheztek, mert Szatmár körül, ahol a császári katonákkal volt egy kissé hosszas birkózásuk, elfogyott minden ennivaló. De csodálatosan, szép és nyárias ősz volt, s ott feküdt a szomszédságban, túl egy kicsit a homokon, a lápon s az ér-melléki síkságon a dombos Szilágyság. Ha magyar vitézek csetepatéztak, mindig nagy öröm volt a Szilágyság közelében bajlódni őszi alkalmakkor. Az őszi Nap megaranyosított itt is mindent, de jobban, mint akárhol, mert a Szilágyságot szereti a Nap, s talán csak a Nap szereti. Itt olyan díszesek és rakottak a fák minden rendes ősszel, hogy a lázadozó és hadakozó erdélyi fejedelmek nagy éhségek közben erre terelték harcosaikat. Itt legelésztek, e finom, de árva, azonban gyümölcsös vidéken, minden rendzavaró erdélyi nagyúrnak vitézei. Néha nagy tragédiák történtek ebből a Szilágyságban, örökös átjáró helyén minden pusztító tatárságnak. De folytonosan frissült e vidék kalandokkal, szomorúságokkal, székelyekkel, hajdúkkal, újabb és újabb oláhokkal, akik a Magurákról* jöttek le, s főképen pedig szerelmekkel.

Lápossy Ruben a jobbágyságba süllyedt nemesek közül fölemelkedett a szabados harcolók sorába s már nevezetes bajnok volt, mikor a Szilágyságba érkezett. Atyjafiai is éltek ezen a tájon, a kiket ő ifjabb korában egyszer meg is látogatott, nem volt így idegen…

 

IV.

 

Reggeledett, s elindult a Lidia kúriája felé jó Lápossy Ruben, hol is az asszony jó gazdaként s frissen járt-kelt már az udvaron. Kacagva fogadta a vitéz köszöntését, végig-, végignézte s kötődve szólt rá:

— Ejnye, be öreg katonákat tart a mi nagyságos fejedelmünk, holott még hallom, sok verekedni valója van.

— Isten kegyelmébe ajánlom, Lidia húgom, búcsúzott szomorúan a vitéz s most már tudta, hogy hova megy, az első hadnagyhoz a harmadik faluba.

— Kiszolgáltam a kontraktusos időt, öreg vagyok, nem bír a lábam, itt hagyom a hajdúi életet. Hazamegyek, megkeresem a kis házamat, hátha ki lehet javítani télre, — szólt és búsan kocogott el öreg sárga lován a gyümölcsös Szilágyságból Bocskay megvénült vitéze, jó Lápossy Ruben.

 

*A Kárpátok hegységei: Szkorusina (Skorušinské vrchy); Szepesi-Magura (Spišská Magura) 

 

 

 

ADY ENDRE A BETEGAGYÁBAN. — Márton Ferenc rajza, mely néhány nappal a költő halála előtt készült.

 

 

 

ADY ENDRE.

1877-1919.

 

1919. 5. 56. Ady Endre költő volt, vagy tizenkét verses könyv szerzője, aki körül heves esztétikai csaták folytak húsz éven át, de több is volt, mint költő. A magyar szellemi élet arculatán egy egészen különleges vonás, a magyar faji karakter egy sajátságos tulajdonságának megszemélyesítője. Fontossága szellemi életünkben nem csupán esztétikai, hanem társadalmi és politikai is. A protestálás ősmagyar szellemének megtestesítője volt. Az ő fajtájából való magyarok harcoltak egykor Kupa vezér zászlói alatt, majd az aranybulla idején. Ők borították tűzbe az országot Dózsa György seregével, ők szították az elégedetlenséget a Habsburg uralom első századaiban, írták a jeremiádákat a reformációkor, ők tűzték ki először a Rákóczi-lobogót a Felső Tisza és a Bodrog mentén, az ónodi gyűlésen ők kiáltották az eb ura fakó jelszavát….

Szerelem, politika, fajiság, életvágy és életfilozófia, vallási misztikum, humanitás, társadalmi érzés — minden, ami költészet tárgya lehet, megszólalt az ő költészetében s egészen egyéni módon szólalt meg, ahogy ő átélte. Egész világot teremtett költeményeiben s ezt a világot a maga képére formálta. Ezért nem lehet soha a tömegek költője, csak azoké, a kikben meg van a fogékonyság és a költészet iránti alázatosság, a mellyel bele tudják magukat élni egy kivételes egyéniség külön világába. Élete tragikus küzdelem volt bajjal, betegséggel, a az érzékenység gyötrelmeivel, a kortársak meg nem értésével, saját természetének végletességével, az élet teljességére való szomjazás kielégíthetetlenségével. Halála magyar fajának tragikus órájában úgy hat, mint életének stílszerű befejezése. Elmondta, ami mondani valója volt és eltávozott.

 

S. A. /Schöpflin Aladár/

 

 

Ady Lajos: Ady Endre, Amicus, 1923. 122. oldal: A V.Ú.-ban közölt versei rendszerint hónapokkal a megjelenés előtt születtek meg, míg a Nyugatba vagy egyebütt kinyomtatott versei úgyszólván kivétel nélkül a megjelenés előtti napok valamelyikén készültek. /Beírta: G./

 

 

 

ADY ENDRE TEMETÉSE: A KOPORSÓT LEVISZIK A NEMZETI MÚZEUM ELŐCSARNOKÁBÓL

 

 

 

 *  *  *

 

 

Ambrus Zoltán / 1861 – 1932 / 

 

 

 

 

 

AMBRUS ZOLTÁN, A NEMZETI SZÍNHÁZ ÚJ IGAZGATÓJA. Feiks Jenő rajza.

 

1914. 32. 526. Ambrus Zoltán: A tóparti gyilkosság. Regény.

 

I.

A hogy befordultam a Szent Anna-utcába, három fiút pillantottam meg, a kik közül kettőt, látásból, már ismertem. Az egyiket a Holdvilág képűnek, a másikat a Kutyafejű Tatárnak hívták a cimboráim. Mind a kettő tizenegy esztendős lehetett, mint én; de a Kutyafejű Tatár valamivel erősebbnek látszott nálam. A harmadik fiú, a kit akkor láttam először, majdnem egy fejjel volt nagyobb, mint a kis tömzsi Holdvilágképű, négyünk közül a legalacsonyabb; hanem a vékony nyakáról, meg a szűk melléről lerítt, hogy gyöngébb, mint én és mint a másik két fiú. Később megtudtam, hogy épen aznap töltötte be a tizenkettedik évét.

Ennek az ismeretlen fiúnak keménykalap volt a fején; a jobb kezében kis pálcát, a balkezében pedig pergamen-tekercs formájú papírcsomagot tartott.

Abban a pillanatban, a mikor — bekanyarodva a Szent Anna-utcába — rajok bukkantam, a keménykalapos, közel az utcasarokhoz, mozdulatlanul állott a gyalogjáró szélén; a másik két fiú vele szemben s tőle alig egy lépésnyi távolságban, hasonlóképen mozdulatlanul posztolt a kocsiúton. Meglátszott rajtuk, hogy nem akarnak tágítani az ismeretlen mellől; s mintha jobbról is, balról is körül akarták volna fogni, hogy valamerre el no ugorhassák. A holdvilág képű vigyorgott. A Kutyafejű Tatár, a ki kezét a zsebébe mélyesztve, hetykén lóbálta a testét, nem volt ilyen vidám ; ellenkezőleg: vészt jósló komorság ült az arcán. De mind a ketten farkasszemet néztek a keménykalapossal.

 

 

 

 

 

Ambrus regény, címgrafika

 

1914. 40. 754.  Ambrus regényének vége.

 

VIII.

Aztán két vagy három évig nagyon sokszor láttam Agenort a színházban. Az angol táncos operettek divatja akkor érkezett el dühöngésének tetőfokához s ezeknek az operetteknek nem a női főszereplő, hanem Agenor volt a sztárja. Mert Agenor nemcsak gyönyörködtetően kecses könnyedséggel és a szemfényvesztőkre emlékeztető testi ügyességgel, hanem amellett olyan féktelen tűzzel és a rugalmasságnak meg a sebességnek valami olyan ne továbbjával táncolt, hogy látni is szédítő volt. Csak egyszer talált, ha nem is magához méltó, de legalább olyan partnerre, a ki vele lépést tudott tartani... a mikor a később világszerte Rosita néven emlegetett Sárosi Rózsi előbujt az ismeretlenségből és még nem került el Parisba. Abban a félévben, míg Agenor Sárosi Rózsival táncolt, akit a leány szerencsésebb estéin «magával tudott vinni,» akárhányszor hallottam, hogy az emberek így lelkendeztek körülöttem:

— Ezek már nem táncolnak, ezek repülnek!

Egyszer Agenor eljött hozzám és azt mondta:

— Kérlek, nekem van valami kis tüdőcsúcshurutom vagy talán gégehurutom, akármi, mindenesetre jelentéktelen dolog. Hanem ez a semmi egy idő óta annyira kaparja a torkomat, hogy azt a kevés szamárságot, amit a színpadon még beszélnem kell, meg azt az egy-két rongy kupiét, néha alig tudom kinyögni….

— Eh, nincs nekem semmi bajom! — mondta.

Most már soha se gondolt a halálra. Odaadtam a kikönyörgött cigarettát, bevette a szájába és meggyújtottam neki. _

— Ejnye, be nagyszerű cigarettád van! — szólt, az orrából eresztgetve ki a füstöt. — Még soha se szíttam ilyen fajtát!

Megnézegette, megint bevette a szájába és látszott az arcán, hogy milyen nagy kéjjel szívja. Én tovább nézegettem a telegramokat. Egyszerre a cigaretta kiesett a szájából és hátrahanyatlott. Odahajoltam hozzá. A cigaretta még égett a földön, de az ő pulzusa már nem vert. Hanyatt fektettem és lefogtam a szemét...

Mintha csak az imént láttam volna, hogy a forgószél sebességével pergeti Rositát s aztán úgy táncolnak. Önkéntelenül felpillantottam a magasba. Az ég csodálatosan szép volt, fenségesen nyugalmas, isteni békességű, és mozdulatlan, mint a temető. Arra gondoltam, hogy ez az élet, a melyik most elmúlt, csupa «tréfa, terefere, tánc»; volt

És így fohászkodtam magamban:

— Atyánk, a ki vagy, akárhol! ... vájjon mit kívánsz tőlünk ... és ugyan mit akarsz velünk?...                                                         ---------

 

 

 

 

AMBRUS ZOLTÁN FELESÉGÉVEL

 

 

 

1917. 50. 802. MAGYAR ÍRÓK OTTHONUKBAN. AMBRUS ZOLTÁN,

h 12 – 9.

 

…Az igaz ember a maga helyén már ottlétével is levegőváltozást hoz és felfrissíti a hervatag virágot. Az intézményeknek is megvan a maguk pszichológiája s ennek egyik alaptétele a vezető emberből áradó személyi hatás döntő fontossága. A vezető szuggesztiója áthat minden egyes munkatársára s valamennyinek fokozódik a képessége. A Nemzeti Színház is így frissült fel Ambrus vezetése alatt, napról-napra látni lelhet, mennyire több kedvvel végzi ott munkáját mindenki. E mellett a vezetésnek érdekes és sikerült ötletei is vannak. Ilyen például Rózsahegyi szerepeltetése Molnár Ferenc új darabjának főszerepében, a mivel szinte új színészt kapott a színház. Eddig senkinek sem

jutott eszébe, hegy ez a kitűnő színész egyebet is tud, mint azt az egy-két minduntalan megismétlődő típust, a melyet eddig játszattak vele, nem is sejtve róla, hogy milyen széles színészi skálája van. A rendezés színvonala pedig határozottan emelkedett az új igazgatás alatt…Mindebben Ambrusnak az a tulajdonsága érvényesül, amely mint írót, és mint embert is legjobban jellemzi: az előkelő kultúra… Ez a kultúra emeli Ambrus írásait, mai irodalmunk legmagasabb színvonalára s ezzel emeli a Nemzeti Színházat is eddigi színvonala fölé. /Befejező rész. Schöpflin írása /

 

 

 

 

 

1917. 11. 178. AMBRUS ZOLTÁN,  A NEMZETI SZÍNHÁZ ÚJ IGAZGATÓJA.

Sokkal kevésbé vagyunk hozzászoktatva ahhoz, hogy fontos és előkelő állásokat teljesen és csupán az arravalóság szempontjai szerint töltsenek be, semhogy meglepetést ne keltett volna az a hír, hogy a Nemzeti Színház igazgatójának Ambrus Zoltánt szemelték ki. Vagy negyedszázad óta ő az írók úgyszólván egyhangú jelöltje, a legnagyobb tekintélyek egyike színház-irodalomban közöttünk. Nem az a fajta ember, a ki összeköttetések ügyes felhasználásával, kíméletlen törtetéssel s az emelkedéshez szükséges másféle ügyességekkel tudott volna küzdeni érdekeiért — a személyiségét jellemző nemes életfilozófiával megvetett minden alantas érvényesülési eszközt s többre becsülte a szellemileg és erkölcsileg független íróember nehezebb, de tisztes életét, minden más eszközzel elérhető sikernél. Tekintélye, mint írónak és kritikusnak roppant nagy, különösen az írók között — alig is van ma hozzáfogható irodalmi életünkben….

A sikert a közönség csinálta, a melynek érdeklődése a klasszikusok s különösen Shakespeare iránt váratlanul fölébredt. A színház nem sokat tett ebben az irányban, sem az előadások jóságával, sem egyéb rendelkezésére álló eszközök értékesítésével. Ambrusra nem könnyű feladat vár: fenn kell tartania a most távozó régime tagadhatatlan pénztári sikereit, de magasabb színvonalat adni minden tekintetben a színháznak s olyan irányba vezetni, hogy végre-valahára betölthesse azt a nagy kulturális feladatot, a mely egyedüli létjoga. Személyében, előkelő és nemes írói egyéniségében megvannak a biztosítékok ez irányban s a siker azoknak a hatalmaknak a kezében van, a kiknek a színház ügyeibe beleszólási joguk van, s a kiknek az új igazgatót, minden eszközzel támogatniuk kell nehéz munkája elvégzésében.

 

 

 

 

SHAKESPEARE EMLÉKKÖVE A STRATFORDI SZENTHÁROMSÁG-TEMPLOMBAN.

 

 

Babits Mihály /1883 – 1941/

 

 

1909. 6. Babits Mihály: Anyám nevére h 12 - 05

 

1909. 27. Babits Mihály: Vasárnap h 12 – 05

1910. 11. 218. Babits Mihály: Óda a szépségről h 12 – 07

1910. 15. 350.  Babits Mihály: Esti dal h 12 – 07

 

 

1910. 24. 502.  A KÖLTŐ SZÓL.

 

Ha néha behunyom a szememet,

Szárnycsattogás üti meg fülemet,

Mire szemem megint kinyitom,

Milyen madár volt, már nem tudom…

 

Csak egyet tudnék elfogni már,

Boldogabb lennék, mint a király,

Kalitba zárnám a kicsikét,

Hallgatni örökre énekét.

Babits Mihály

 

1910. 28.582. SZONETT.

 

Nem tudok kavarogni s nagyra menni

Mint a vidám, dúshomlokú fink:

Hízom, hogy festett céljuk puszta semmi

S a nagy dicsőség álmai hiúk.

 

Érzem, hogy legjobb resten elpihenni

S nincsen tovább már törekedni út:

Rosszkor születtünk s nincs mód újra lenni,

Nekünk csupán az élet csontja jut.

 

És mégis egyre futok, egyre vágyom

S valamit keresek még e világon.

Mit nem fogok meglelni sohasem:

 

A régi vágyat, régi ifjúságot,

A réges-régen elhervadt virágot

S leszüretelt gyümölcsöt keresem.

Babits Mihály

 

 

1910. 37. 762. ARANY KÍSÉRTETEK

 

Be szép virágok a jégvirágok,

Be gyönyörű fény a lámpafény:

Dicsérd te a tavaszi bús világot…

 

S szép és szomorú ma mind, barátom,

Szép és szomorú: szívembe száll.

Csak egy félelmem a nagyvilágon,

Egy ellenségem: a napsugár.

Babits Mihály.

 

 

 

 

 

BABITS MIHÁLY AZ EGYETEMI KATHEDRÁN. — Márton Ferencz rajza

 

1911. 6. 102. ÚJ KÖNYVEKRE.

 

Kik messze tőlem együtt énekeltek,

Ó boldog verseny, bátor, büszke, boldog

Költők, kik együtt, értőknek daloltok,

Egy falevél mind, testvéri lelkek.

 

Gondoljatok arra, kit messze rejtek

Rejt tőletek, ki ha kóstolja bortok

Nem érzi már ízét, sem és ha szóltok

Nem érti s más összhang, mit vágya kerget.

 

Más nyelven és magának énekelget.

Mint szél kezében elszakadt levél:

S talán nem ó, hanem a szél zenél.

 

S a harctól elmaradva úgy figyelget,

Mint sebesült fejét a földre hajtva

Holtig figyel a távol ágyúzajra.

 

Babits Mihály.

 

Fenyő Miksa Babitsnak, 1911. január….”Verse a Vasárnapi Újságban gyönyörű volt. Igazán Gyönyörű…” In: Kőszeg Ferenc: Osvát Ernő a kortársak között, 1985. 170. old. A jegyzetek szerint a fenti versről van szó Fenyő levelében /559. oldal/

*

1911. 21. 414. Babits Mihály: EGYEDÜL... MESSZE...h 12 – 07

 

1912. 3. 45.  Babits: Anyám nagybátyja régi pap

Anyám nagybátyja régi pap,
lila szín övvel, kanonok
sárgatag ujján nagy gyűrű,
az arca sápadt és sovány,
arany keretből feketén
apró szemével kivigyáz
a szép világos nagy falon.

(Nem mer csengetni rímmel, mert tudja jól dalom,
hogy minden régi kép kísértet a falon.)

Ma már csak itt él e falon,
de hajdan Rómában tanult,
volt kispap ott, piros ruhás;
ma már mellén aranykereszt,
ma már lilával díszruhás,
bölcsen vigyázni megtanult:
ma már csak itt él e falon.

(Nem mer csengetni rímmel, mert tudja jól dalom,
hogy minden régi kép kísértet a falon.)

Kísértet, nemcsak a falon,
mert lelkemből is kivigyáz
villogó szeme feketén
(bölcs arca sápadt és sovány,
sárgatag ujján nagy gyűrű)
lelkem mélyén egy kanonok
fülel, valami régi pap.

Babits  Mihály.

 

1912. 14. 263. ÖRÖKSÉGEM.

 

Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni

És hogy a szépből csak az álma jut

És hogy a pénzből jó, ha mára fut

S minden erőmet érte kell cserélni…

 

A nargiléht* és ottománt kesergem,

Ládámban és szívemben nincs arany,

Lelkem körül a munka mocska van.

Nemes tétlenség, nemesíts meg engem!

 

Babits Mihály

 

*vízipipa

 

1913. 5. 87. Babits Mihály: A szerelmes éneke reggel

 

Ha győzve reggel álmon, lelki csöndön

Gondolatod, mint megtérő barát

Fölfénylik bennem: boldogan köszöntöm

Mély elmém édes Dominátorát.

 

Ki vágyaim Vezére így köszöntöm

Vezette tikkadt vágyaim sorát

Kútfőig, melynek vizével leöntöm

Éltemet, ezt az égő Szaharát.

 

Mert éltem csak egy égő puszta láza

És lelkes tested benne dús oáza.

Hol kettős kútra lelt a karaván.

 

S gondolatod, hajtani hűs vizére

Lelkemnek nyáját, vágyaim vezére

Mely lassan kél, mint Nap a Szaharán.

 

 

 

1913. 27. 536. Babits Mihály: Palotai est

Végre falun ér az estem
nincsen este Budapesten
s én az estét kedvelem
este az én reggelem
lelkem, mint a rossz madár
nappal alszik, este száll,
amikor te becsukod,
kinyitom az ablakot.
Álmosan borul a nap
vörös arccal az égaljra,
mint a részeg az asztalra
és az árnyak hullanak
nyúlanak…

Messziről egy kéjre várok
messziről egy fényre várok
melytől meggyógyul a vak
és a látóra hull hályog.
Messziről egy holdra várok,
melytől elvakul a nap.

1914. 28, 547. Babits Mihály: Immortale Jecur

Férges aggály, kétely-métely,
késő bánat: ebi gond
kétségnél kínosb reménnyel
mennyi ront és mennyi bont.

S nem száll nálam áldott múzsa,
nem, a bajt enyhítni, báj:
napom unt munkában húzva
kétszer fáj az, ami fáj.

Májam, mint a Titán mája
rágva újul, végtelen,
s a remény paródiája
viszkető sok kételyem.

Égek: olajjal ne öntözz,
hagyj el, fárasztó remény:
hűsben: hálóból varrt köntös!
hőben: sósvizes edény!

 

 

A HALLGATÓK JEGYZETELNEK BABITS ELŐADÁSÁN.

 

1912. 40. Babits Mihály: EGY ÚJ PETŐFI-FORDÍTÁS. h 12 – 9.

1913. 38. 753. Babits Mihály: BOCCACCIO. h 12 – 05

1919. 24. 272.  BABITS MIHÁLY ADY ENDRÉRŐL h12 – 9.

…Nem az a fontos, hogy beteljesüljön-e az, vagy nem, a mit jövendöl a költő, a fontos, a próféta hivatását eltöltő dolog, nem a véletlen teljesülés, hanem a próféta hite önmagában, küldetésében. A hit a próféta legmélyebb lényege és ez a hit, mely a prófétai jellegét adja meg Ady költeményeinek. És ő, épen ő, a kinek élményei szimbolikusak az egész népével és ő, épen az ő hite az eszményben és az eszményekben, ez a próféta lényege és nem a külsőben, a történésekben, a véletlenekben van, nem abban a viszonyban, a miben az ő álma, gondolatai a külső eseményekkel állnak, hanem önmagában abban a hitben, melyben önmagához élődik, és belőle kisarjad.

Ezért oly tragikus Adynak a háború, mikor ép ezek a hitek látszanak megcáfolva lenni. Ezért oly tragikus, mikor az utolsó könyvének : „A halottak élén" előhangjában ezt írja : „a hiteim elköszönnek". De azért soha nem tudnak hitei teljesen elköszönni. Ezer kataklizma és a világ ezer válságai között, Adyban még mindig él az a hit, mely Ady prófétaságával oly elválhatatlan kapcsolatban van, amely hit az emberi fajban és ezt fejezi ki az „Intés az őrzőkhöz", egyik legszebb verse. Ezt a hitet fejezi ki az „Ember az embertelenségben", melyet a háború embertelenségei között élt. Ebben látom az igazi prófétaságát Adynak.

/ A szöveg befejező része/

 

 

 

DANTE. Giotto falfestménye után

 

1913. 4. 48. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Babits Mihály Dante-fordítása h 12 – 9

 

 

 

Balázs Béla /1884 – 1949/

 

1910. 26. 542.  Balázs Béla: RÉG VOLT, h 12 – 7.

 

…Rég volt. — De hogyha hulló este

Múlik a táj, s alig emlékezem

Már, milyen volt a völgy,

Vágyom új dalra fájón, nehezen

És felsajog egy régi szerelem.

 

1916. 42. 582. Balázs Béla: Énekszó, h 12 – 6

 

 

 

Cholnoky László / 1879 – 1929 /

Írásait a Magyar Géniusz, a Vasárnapi Újság, a Nyugat és számos napilap közölte. Wiki

 

1919. 26. 300. AZ ÓCEÁN VENDÉGE. Írta Cholnoky László.

 

Tegnapelőtt és tegnap még a külvárosok felől hömpölyögtek befelé a szürke hullámok, ma azonban már lehetett hallani, amint a belváros keskeny utcái közül lendülnek elő suhogva, mint a selyem, a minthogy ez illatos, de félelmes hullám-fodrok valóban selyemből is voltak, nem úgy mint a korábbiak, amelyek merő szennyből és piszokból verődtek össze. És Szörcsei ott a sarkon állva mégis jobban félt ezektől, mint a szennyáradattól, mert azt már megszokta. De mivel jobban félt tőlük, nagyobb gyönyörűséget is okozott neki, a mikor a habok ott, épen az ő nyomorék kis lábai előtt összezúzódtak a nélkül, hogy kárt tehettek volna benne…

Az ő óceánján esztendőben csak egyszer, tavasszal volt dagály, olyankor volt a helyzet legveszedelmesebb. A hullámok akkor harsogva bőgtek, az ő szívét szorongás fogta el és hozzá még a figyelme sem volt olyan, mint egyébkor: időnkint hátra kellett kapnia a fejét, mert azt hallotta, hogy valahol megcsikordul egy kis kertajtó, valahol nevet egy régi iskolás lány. Majd ismét virágillat hömpölygött feléje messziről, a régi időkből és olyankor le kellett hunynia a szemét, nehogy egy¬ egy izzó csepp meggyötörje. Oh jaj, ha olyankor orozva elsöpörte volna egy hullám! Csak hogy olyankor a messziről jött kacagást és illatot belefojtotta egy gondolatba: Laurára gondolt, a közeli kávéház pénztárnoknőjére….Hátha az óceán nem is üldözött engem, hanem nyájasan hívogatott, mint kedves vendéget és csak én nem értettem meg a szavát!?... Hátha nem is oly rettentő belefulladni az iszapba, ha az ember szíve oly szomorú, mint az enyém? — gondolta és megindult, hogy egyebeket is láthasson. Szipogva, csendesen sírdogált, de maga sem vette észre, mert arra gondolt, hogy milyen jó lenne most, ha a tökéletlenek ott volnának mellette, hogy megsimogathatná az arcukat. Hirtelen eszébe jutott, hogy milyen különös és fájdalmas lenne most a saját éles, parancsoló hangját hallania. De ez csak egy pillanatig tartott, rögtön azután, azt határozta, hogy szétnéz ismét a tenger fenekén, hátha talál valamit, a mi úgy fénylik és tüzel, mint a Laura szeme. Érezte; hogy okvetlenül meg kell találnia ezt a bűvös kincset, mert azon kívül most már nincsen senkije és semmije. De alighogy megindult, az óceán csendesen, észrevétlenül átölelte nedves karjával. Szörcsei titokzatosan, nyomtalanul eltűnt.

 

 

 

Csáth Géza /1887 – 1919 /

1909. 5. Csáth Géza: AZ ÚJ MAGYAR ZENE. /kritika/ h 12 – 08

 

1911. 25. 508. Délutáni álom. Csáth Géza már első könyvében is, mely mintegy két év előtt jelent meg, feltűnt ritka biztos, energikus ábrázoló képességével, a jellemző vonások iránti élénk érzékével és előadásának fölényességével. Új könyvében, melynek Délutáni álom a címe, ezek a tulajdonságok még erősebben, teljes kifejlődésükben nyilatkoznak. A tizenkét novella mindegyikében az író mindig biztos a dolgában, a kifejezés eszközei mindig rendelkezésére állnak... Három főtárgya van: az abnormis ideg-rendszerű ember, az ideges, érzékeny, elmélkedő gyermek és az álom sajátságos, a valóságból az irrealitásba vezető állapota. Nagy ismerettel, az idegorvos éles megfigyelésével rajzolja meg a visszás idegrendszerű kamasz fiúk, egy groteszk testvérpár anyagyilkosságát, egy elmebeteg boldog megnyugvását a maga fixa ideájában, az ópium-szívó lelkiállapotát épp úgy, mint egy magányos életet élő fiúcska belső világát és egy az erdőben eltévedt gyermek csapongó gondolatmenetét, a félelemnek hirtelen elhatalmasodását…

 

 

Dutka Ákos / 1881 – 1974/

1906. 349.  Dutka Ákos: A szén  h 12 – 6

1907.  437.  Dutka Ákos: Magyar elégia  h 12 – 6

1907. 24. 454. Dutka Ákos: Hajók, ha találkoznak  h 12 – 05

 

1907. 24.291.Dutka Ákos: Jön a vonat

.

Jön a vonat. Robogva, sikítva

Nyargal a kormos, vérszemű gép.

Félve remegnek az ős televényben

A bús jegenyék.

 

Remegve búgnak a vén füzes erdők:

Szomorú lelkük kin lepi meg,

Érzik, hogy nőnek a vaskarú rémek:

A karcsú sínek.

 

Mindennap jön a városi vézna

Félelmes Úr a tornyok alól

S az ugaron által új ereket húz

Itt valahol.

 

Mindennap újabb vérszemű rém jön,

Az álmodó néma csend kevesebb,

Hiába sírtok, szomorú erdők:

Ős füzesek.

 

Jön a vonat, s a sárga, a vézna

Hatalmas Úr, ha hallja szavad,

Gépivel bele vág a kínodba,

Bele kacag.

Dutka Ákos,

 

 

1907. 24. 635. Dutka Ákos: Tűz-szítók dala

 

 

 

A MŰCSARNOK KIÁLLÍTÁSÁRÓL Kandó László: Női arckép

 

 

1907. 24. 1002. Dutka Ákos: Sappho beszélt

 

Sappho sugárzó kő feje

Szobám falán fehéren

Nézett, mosolygott, szinte élt,

Egy lázas nyári éjen.

 

Nézett, míg vártam álmaim

Köd-asszonyát: a párom,

S a kő leány lengett felém

A rezgő gyertyalángon.

 

Selymesre vált a kő haja,

Üres halott szemébe

Kigyúlt a déli görög ég

Sugárzó, szűzi fénye . . .

1908. 13. Dutka Ákos: A HALÁL TUTAJÁN.  h 12

1908. 52. Dutka Ákos*: AZ ELSŐ KARÁCSONY.  h 12 – 05

 

* 1908-ban, a Nyugat előfutáraként emlegetett A Holnap című antológiában Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Emőd         Tamás, Juhász Gyula és Miklós Jutka társaságában jelent meg.

 

1911. 28. 555. Dutka Ákos: A HALÁL ÁRNYÉKA. h 12 – 7

…Ó a Halál szent vézna árnya

Nekem félelmes ismerősöm,

Ha nem járt minálunk még a nyáron,

Eljött tavasszal vagy őszön.

 

Így teltem én meg félelemmel,

Semmit se váró néma gyásszal

S lelkem ritmusa lüktetője

Harangkongás meg tompa  gyászdal…

 

 

 

HADAK ÚTJA AZ OJTOZI-SZOROSBAN A MAGYAROS-TETŐN ÁT. Baranski fhgy. 1917. aug.26.

1911. 47. Dutka Ákos: PRIMO VIVERE  h 12 – 7

 

1912. 1. 2. TEMETÉS AZ ALKONYATBAN.

 

Nyolc óra van. Harangok öble

Kondul a titkos messzeségbe.

Az égalj véres és világos,

Miként, ha roppant város égne.

 

Nyolc óra van. Augusztus este.

Az árokszéli karcsú nyárfák

Zizegnek, halkan muzsikálnak

Mint vén szobákban régi hárfák.

 

Nyolc óra van, s a temetőben

A sírásó két víg legénye

Sírt ás. Az árnyuk óriási

A naplementi fényben égve.

 

Nyolc óra van, valakit hoznak.

Kórházi fekete szekéren:

Gyalult koporsó s benne alszik

Valaki békén és fehéren.

 

Nyolc óra van: augusztus este.

Az égalj véresen világol

Költő-e, szent-e, vagy csavargó.

Ki így megy el, a földi vándor?

 

Dutka Ákos.

 

 

1912. 17. 333. ESTE A FARNESI KERTEK ALATT.

 

Most indul el a Campagnákról;

S hűvös uszályát eleresztve

A Colosseum százívű ormán

Teríti szét a titkos este….

 

Remegve, félve, megfogódzom

Az ezredéves barna falnál,

Szegény elkésett gladiátor,

Rómába tévedt kósza barbár.

 

Dutka Ákos.

 

 

1912. 35, 703. NÉGYSZER NAPONTA.

 

Négyszer naponta bús házak során

Forog velem a taposó malom,

A régi város megnőtt tornyain

Merengve, — magam mégis áltatom:

 

Voltam rikoltó, napjöttét hívő

Kakasa harcos megsejtett időknek.

Kis város ormán túl hangzott dalom,

Lábaim mégis e homokba nőttek.

 

És vagyok félszeg álmodó bolond,  

Az élet szomjas vén komédiása,

Ki kincscsel jött és balga bőkezűn

Koldus maradt a nagy komédiába.

 

És itt talál e kis város során

A téli est, a nyári alkonyat,

S a szél hurcolja messzi földeken

Eljátszott kincsem: egy-egy dalomat.

 

Dutka Ákos.

 

 

1912. 49. 981. Dutka Ákos: DERŰS NYÁRI ZSOLTÁR

 

Most már oly jó, oly hódító az élet,

Bánatból erjedt nemes aszú bor,

Fanyar zamatját régi könnyek adják,

Tüzük, hevük az évek benne hagyták,

S mélyén harminc év bölcsessége forr….

 

 

 

1912. 50. 1008.  Dutka Ákos: A TÜKÖR h 12 – 05

 

…S ilyenkor látom s félve fázom:

Mögöttem a halál nagy ökle

S egyszer lesújt, hogy drága prizmám,

Szegény szívemet összetörje.

 

 

1913. 167. Dutka Ákos: Szemek

 

1913. 551 Dutka: Venecia  

 

1913. 887. Dutka: Váradi esték

 

1914. 25. 487. Dutka Ákos: A vén pohár

 

 

1917. 34. 543. Dutka Ákos: ÓH ANYÁM

 

Oh asszonyom, ki sorsom párja lettél

És életem bús dicsősége vagy,

Ha fáradt szememben néha vádra lelnél,

Te csak a régi hű Múzsám maradj,

Hiszen tudod, hogy jármom ólma súlyos,

Éltem pórázon tartja a szabály,

S míg vézna, lábam bús munkába futkos,

Szárnyamba botlom s szárnyam sebe fáj….

 

Oh asszonyom, de jól tudod, eremben

Oltárra vágyó istentűz lobog

S e szent tűz inkább meddőn ég szemben,

Bengál gyufákba* szikrát nem adok,

A józanok, bár bölcsen mosolyognak,

Időtlen útra küldöm éneked,

Szárnyam repül, bár lábam lenn, botolhat,

Testvérem a tenger, a Nap s e szűz hegyek.

 

*Bengáli eleggyel futtatott gyufa, mely még viharos szélben sem alszik el.

 

 

*

ADY ENDRE: A föld meg a város
(Dutka Ákos verses könyve) Nyugat 1908. 12-13. FIGYELŐ

Dutka Ákosnak nem szabad lakolnia azért, mert Ady Endrének nevezett csekélységemnek kortársa. S ha a magam nyomorúságain kívül mostanában még tudott fájni nekem valami távoli is, a Dutka esete fájt. Erre a szép, komoly, daloló emberre ráfogták, hogy semmi más, mint lelketlen Ady-utánzó…A föld meg a város ama ritka könyvek közül való, mely okvetlenül dokumentum-rangra jut. Írója, a füzesekből városba oltott legény, megnemesedett szomorúfűz. Tolmácsa a gyönyörű, éltető vagy temető krízisnek, melybe végre a fél-ázsiai magyar lélek jutott. Kevés húron sír, de, istenem, Árpád magyarjai aligha ismerték a húros hangszereket. Később is rábízták a dolgot a cigányra, aki a húrtalanságot négy húrra gazdagította. Örüljünk, ha a magyar lantos nem kürtöt fúj, vagy nem dobot ver máma. A verkli tudniillik nem hangszer s a cimbalom nem magyar találmány.

Dutka Ákosban nem dolgozik és mulat valami különös géniuszt, de Dutka Ákos milyen lenn hagyta már a Szabolcska-féle völgy-népséget. Ő már az érzések kultúr-magyarja, ő már az új magyar ember. Kissé programos, kissé elfárasztó az ő nyugtalanoknak érzett, tervelt és írt hetven vagy hány verset… Magyar és emberi fájdalmak fájlalják a Dutka Ákos szívét s aligha tehet róla, ha ezek a fájdalmak sokszor-sokszor elnémítják benne a művészt.

Arról se tehet Dutka Ákos, hogy Ady Endre előbb írt és szenvedett meg bizonyos elkerülhetetlen érzéseket. Az már igazán nem a literatúra titka, hogy ki érkezik valahova előbb, zajosabban és hatóbban… Dutka Ákos talán nem eléggé a magáé, de határozottan a mienk, érték, akit be- és le kell jegyeznünk.

 

További nyugatosok

Elek Artúr, Farkas Zoltán, Földi Mihály, Ignotus írásait a h12-9 fejezetben olvashatjuk.

1920. 23. Elek Artúr: A SZÉPMŰVÉSZETI MŰZEUM GIPSZGYŰJTEMÉNYE.

1912. 32. Farkas Zoltán: BUDAPEST FŐVÁROS MŰTEREM BÉRHÁZAI

1912. 44. Farkas Zoltán: FÉNYES ADOLF KIÁLLÍTÁS

1918. 26-27.  Földi Mihály: A SZIMULÁNS. Elbeszélés.

*

1917. 47. 746. Falu Tamás: Szomorúság, h 12 – 6

 

 

Gellért Oszkár / 1882 – 1967 /

1908. 20. 394.  Gellért Oszkár: AZ ÉN TAVASZOM. h 12 – 7

 

…Föltámad, és én titkos, szent varázzsal

Megosztom ifjú voltomat veled.

Szívedbe új világot lehelek

 

És szembeszállva ősszel. elmúlással

Leszek neked az új tavasz s a hit.

S lecsókolom az arcod ráncait.

 

 

 

 

GELLERT OSZKÁR, AZ ÚJ SAJTÓFŐNÖK.

 

 

 

1909. 29. 602-603. Gellért Oszkár: AZ ELSŐ NAPSUGÁR ITT LENN.

Napsugár társak körbe-körbe.

Ott lenn az igaznak az útja de görbe !

Hajnalra ma vígan a földre futottam:

Ó de fehérré, de szomorúvá

Bágyadt szívem ottan.

 

Napsugár társak körbe-körbe  

Úgy várta a jöttöm a trágyagödörbe

S hogy zegzugos úton odáig elértem,

Már kukorékolt a kakas-ember:

Övé csak az érdem.

 

Napsugár társak körbe-körbe...

Úgy élnek azok derekukba letörve,

Míg rongy, nyomorult, buta éltüket élik,

Félig az égnek vetve szemük föl

S a sírba le félig.

 

Napsugár társak körbe-körbe

Halljátok, az emberi fajta de törpe.

Megtört az utamba' ma már levegőjük!

Úgy menekültem, alkonyidőben,

Bujkálva előlük.

 

 

Ignotus /1869 – 1949 /

1895. 1. 12. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET.  Ignotus. Versek. Budapest 1895

 

Csak pár éve, hogy szerző, mint valóban ismeretlen, egy költői beszéllyel lépett a nyilvánosság elé. Nem közönséges tehetséget árult el az első kísérlet; kétszeres érdekkel vettük tehát kezünkbe lírai költeményeinek most megjelent gyűjteményét. Várakozásunkat azonban csak félig elégítette ki; egyes darabokban feltaláltuk ugyan a nagyra hivatott tehetséget, de az általános benyomás nem volt elég kedvező. Ignotus, szerintünk, nem jó irányban halad…

Az alábbi szép eredeti költemény talán zálogul szolgál a jövőre.

 

Mater dolorosa.

 

Csillag beragyogta világ megváltóját,

Pásztorok elhozták a maguk adóját,

Jöttek azonközben a három királyok,

Szomorúan nézett Mária reájok.

Szomorú sejtéssel tele vala lelke,

Kicsi Jézuskáját karjára emelte,

Kis feje pihéjét simogatta félve,

Úgy zokogott, sírván, a csillagos éjbe.

 

«De hamar is jönnek eljegyezni téged,

Alig, hogy hallgattam első gügyögésed,

Édesanyád keblén alig tapad ajkad,

Már is a világnak féltő szeme rajtad.

Nem hagynak örülni, nem hagynak pihenni

Sietsz a latornak megváltója lenni,

Várnak a vámosok, a halászok lesnek,

Alig hogy megjöttél, már is tovavisznek.»

 

«Ím, alom a párnád, bölcsőd ez a jászol —

Sohse mosolyogsz majd és sohase játszol;

Hajladoz a pálma, nyílnak a virágok:

Te csak a koponyák köves útját járod,

Másnak erős borral habzik tele serleg,

A te poharad majd csak ürömmel tel meg,

Amikor más forró szerelemtől reszket,

Teneked ácsolják a hideg keresztet!»

 

 

 

Juhász Gyula / 1883 – 1937 /

 

Juhász Gyula

 

1908. 2. 22. A CSATALÓ.

 

A nagy körút során dörög a tál szekér,

Elébe fogva két öreg. iromba állat.

Két szürke paripa, két szomorú egér.

Míg jobbra, halra új barátok zaja vágtat.

 

Egyik ló idegen: Meklenburg* a hona.

A másik csatámén, rokkant és sántikáló:

Ó harcok tavasza, mely nem tél meg soha,

Örökre itt maradt, igába törve Ráró.

 

A büszke paloták, a szürke nagy körút

Olyan rideg vidék, ők más tájakra vágynak,

Az egyik csöndesen áhítja a falut.

A másik a tüzes, a vad. szabad csatákat!

 

S a míg a villamos riadva csöngeti

Az unt melódiát, mely mindig visszajár itt.

Harcok harsány zaja fülébe cseng neki

És hallja letiport rétek rőt trombitáit!

 

S ha néha szembe jő egy század, egy csapat

S megzendül a zene s a nagydob fölujjongat,

Irigyen nézi a kis katonalovat.

Mely délcegen topog, hallván a cifra szókat.

 

Ráró fáradt fejét búsan csüggeszti le

És hosszasan nyerít, hogy fölriad a párja.

S míg a hadizenét beissza nagy füle.

Rágondol komoran halott tábornokára!

Juhász Gyula

*A nyaralók a Mecklenburg-tavak lenyűgöző a legnagyobb egybefüggő terület, tavak és csatornák Németországban.

 

 

1908. 10. 182. TESTAMENTOM. h 12 – 7

 

Mesék és álmok erdejébe

Ne tévedjetek, emberek,

Vigyázzatok, kemény a végzet

És odavesz a lelketek!...

 

Csak az fáj, ha majd üt az óra,

Ha jő az a nagy pillanat,

Hogy félbeszakad majd egy nóta

Az álomszemfedő alatt.

Juhász Gyula

1908. 22. 434. ANTIK ÓRA.

 

Bús, alabástrom oszlopfejeken

Méláz az óra, antik ébenóra,

Üvegharang alatt halkan lebeg

Monoton, ódon, fáradt mutatója.

 

Virrasztok egy kopott, rőt szőnyegen,

Lelkemben mélabúnak hangfogója,

Aranyport szitál rám ma a jelen

S nótába fog az ódon ébenóra.

 

A dallam megtörik az üvegen.

Ó ez üveg a múlt bús hangfogója,

Ott virraszt benn napokon, éjeken

Hunyt álmaim elnémult indulója.

 

Ó komor óra, rokonom nekem,

Percegő percek beteg mutatója,

Üveglelkem kong komor csöndesen,

Fáradtan száll a múltba mutatója!

Juhász Gyula.

1908. 34. 682. MINDEN KÖZEL.

 

Mikor a kéklő éjszakába nézek

És álmodik e vergődő világ,

Úgy látom, minden könny és minden lélek,

Az éj, az asszony, álom és virág.

 

És régi táncok ütemére dobban

Beteg szívem és régi arcokon

Méláz a lelkem és érzem titokban,

Hogy csillag, sors és lélek oly rokon.

 

Most valahol párisi palotában

Anatole France virraszt némán velem

S egy asszony, égő rózsával hajában

Szívemet csókolja reménytelen'.

Juhász Gyula.

1908. 50. 1007.  Juhász Gyula: HALÁLTÁNC ÉNEK. h 12 – 05

 

…Halálba ringató dal

Ha újra zeng e szívben,

Megyek, nem csókolt csókkal,

Visz, nem hallott taktusokkal

Halálba ringató dal.

 

 

1909. 146. Juhász Gyula: A nagy üvegház

 

1909. 29. 602. Juhász Gyula: A RÉGI UDVARON, h 12 – 7

 

1909. 45. 930. Juhász Gyula: Megölt szerelem sírkövére

 

Anna meghalt és Annát eltemettem.

Szép volt, nemes volt, tiszta, mint a hó.

Ott él ő már csak a nagy emlékekben,

Minden elomló és elsuhanó.

Nincs könnyem és nem járok én gyászmezben,

De Anna meghalt, Annát eltemettem!...

 

Ne hozzatok hírt róla, őszi felhők,

Ne hozzon hírt felőle a tavasz,

Üdvöt adhatnak néki nyári erdők,

Engem emléke halkan behavaz.

Szép volt, nemes volt, szűz volt a szívemben.

De Anna meghalt, Annát eltemettem!

 

 

1910. 10. 198. Juhász Gyula: BUDHA.

 

Mosolygó hindu bálvány,

Ki végtelenbe révedsz,

Taníts egy kis mosolygást

E nagy szenvedéshez.

Taníts egy kis mosolygást

Te nagy, örök mosolygó,

Oly kurta ez az élet,

Oly furcsa ez a bolygó.

 

Mosolygó hindu bálvány

Én annyit sírtam itt lenn,

Olvastam bibliákat

Várva, vívódva hittem.

Mosolygó hindu bálvány,

Hitemen mosolygó

Mily jó lehet a semmi,

A végtelen koporsó!

 

Hol nem nyílnak virágok,

A hervadásra szántak

S szerelmek, álmodások:

Virágin halálnak.

Mosolygó hindu halvány.

Az élet láza oly jó

És oly gonosz az élet

És én rád sírva nézek

Te nagy, örök mosolygó!

Juhász Gyula

 

 

1910. 14.  286.  Juhász Gyula: Annára gondolok

 

A csillagokra gondolok

És Annára, ki elszállt búcsú nélkül,

A boldog, néma csillagokra,

Melyek lenéznek mosolyogva

Reám a babonás, bús téli égről.

 

A csillagokra gondolok.

Melyeknek lángja réges-rég kiégett,

Csupán fényük ragyog,

S Annára gondolok,

Ki rám ujjongva nézett

S egy csillagos ősz éjén elhagyott.

 

A csillagokra gondolok,

Kiégett, elsuhant, tört csillagokra,

Annára gondolok

S a könnyem úgy ragyog,

Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa!

 

 

1910. 642. Juhász Gyula: Megyünk a völgybe

 

1910. 762.  Juhász Gyula: Öregek az éjben

Öreg urak hűs holdvilágban
Ballagnak bús nyárfák alatt,
Beszélnek csöndesen halálról
És életről, amely nekik már
A halál mezsgyéjén halad…

Szép öregek, jó itt maradni,
S érezni fáj, jó öregek,
Hogy én már a ti évetekben
Megfutva minden, minden ösvényt,
Ott alszom régen köztetek!

1910. 882.  Juhász Gyula: Fehér asztal

 

1910. 6. 102. Juhász Gyula: MERT KÉSŐN JÖTTEM.

 

Mert későn jöttem én. Tudom már sorsom átkát,

A titkos bánatot és hogy mért nincs remény,

Hogy végzetem egén mért bágyad a szivárvány

S mért jő korai éj. Mert későn jöttem én.

 

Győzelmes trombitákat ezért nem fúvatok már,

Új tájak öröme ezért nem az enyém

Ezért nem ad nekem új igét semmi szótár

S új vágyakat az éj. Mert későn jöttem én.

 

Ezért nem láttam én a szüzek seregében

Hozzám hajló szívet, s tavaszom édenén

Ezért volt oly fagyos minden virág az éjben

És magányos az éj. Mert későn jöttem én.

 

Ezért rajong szívem halódó birodalmak

Beteg álmaiért s a földnek kerekén

Ezért nincs tartomány, hol vágyam elmaradna.

Mert hontalan e vágy. Mert későn jöttem én.

Juhász Gyula

 

 1911. 36.  714. Juhász Gyula: A RÉGI ANNA, h 12 – 7

 

A terek és idők mély fátyolán át

A régi Anna úgy tűnik nekem,

Mint gyermekségem aranyos és ámbrás

Mennyországa, a bús és idegen…

 

1911. 42.  834. Juhász Gyula: A ROHATECI MÁRIÁNÁL, h 12 – 7

 

1912. 391. Juhász Gyula: Arany tavasza

 

1912. 643. Juhász Gyula: Gyászpompa

A képzelt utazás villám röptű vonatján,
Mely légen s égen át új álmokat keres,
Nem érdekel a táj, se tiroli, se talján,
London se, Moszkva se, mert én, vén szekeres…

 Ha vérzőn égető lelkünk mélyébe nézünk,
Mely vak örvényeit kitárja szüntelen
S melytől, ha ránk mered, nincsen menekülésünk
Sem tűnő tájakon, sem tündöklő égen.

 

1912. 779. Juhász Gyula: Melankólia

 

 

1913. 22. 432. Juhász Gyula: FALUSI HOLD.

 

Tar ágak közt a falusi égen

Napeste jöttén a hold megjelen.

 

Újult karéja tündökölni kezd

S megszépült a szegény falusi est.

 

Alacsony homlokú házak fölött

Virraszt varázsa, a bús és örök.

 

S hogy nő az árny és húga, a magány,

Mindig dicsőbbé nő az éj falán.

 

Vékony karéja folyton fényesebb,

Már glória lesz holt tetők felett

.

Ó a szerelmem, vágyam csillaga,

Az életem, az álmom ő maga.

 

Szép, tünde csillag tar ágak között,

Ott tündökölsz ma kedvesem fölött.

 

Ki dús haját, mely fényeddel rokon,

Most bontja ki a messzi balkonon.

 

 

1913. 31. 616. FALUSI HARANG VERSE.

 

A hangom egyszer, régen meghasadt

S a nagy, szent Dómból, selyem ég alatt,

Idekerültem,

Szegény, repedt, falusi harang.

 

Most hirdetem a paraszt születést

És kongatom a koldus temetést.

Giling, galang

S a jég ellen védem a vetést.

 

Ködös, kopott táj, fázós, idegen

S én zengetem halottas énekem,

Bim bam, bim bam,

Fölöttem megmaradt a végtelen.

 

Távol harangok idekonganak,

Giling, galang, bim, bam, giling, galang.

Temet, sirat

Engem sirat, temet száz büszke hang,

Száz boldogan zengő és távoli harang.

Juhász Gyula.

1914. 19. 367. Juhász Gyula: Vallomás az életnek

 

Mikor forrólázas szemekkel

Kutattam a mélységeket,

Karcsú hidak szélén merengve,

Én tégedet kerestelek!...

 

Minden álomban és halálban

És gyűlöletben, végtelen,

Örök vágy, fájó mámorával

Szeretlek, hűtlen életem!

 

 

1918. 19. 291. Juhász Gyula: TÖMÖRKÉNY UTCÁJÁN.

 

A régi utcán lassan ballagok,

Fölöttem békés esti csillagok.

 

Mély nyugalom lágy szőnyege terül

Végig az utcán s a csönd hegedül.

 

Az ablakok, mint hű öreg szemek

S a régi házak is öregszenek.

 

Oly egyedül, oly bánatos vagyok,

Mint a kit minden álma otthagyott,

 

S a csendben, estben, árnyban mintha csak

Hozzám suhanna egy szelíd alak.

 

S én halkkal, loppal suttogok vele,

Mint hervadt hársak hulló levele.

 

A magyar bánat mély zenéje zeng,

Bús hangfogóval vén szívembe bent.

 

Én sírok, vallok, panaszom zokog,

Ő mosolyog, miként a boldogok.

 

A hangja, mint a távol cimbalom,

Szívembe zöng nyugalmas biztatón.

 

Szemén megcsillan egy tisztább világ,

Mint jegenyéken túl a délibáb.

 

Ó drága árnyék, holt, hű cimbora,

Biztass, vezess, és el ne hagyj soha!

Juhász Gyula.

 

 

1918. 33. 479. Juhász Gyula: KÉT GYEREK SÍRJÁNÁL.

 

A temetőben egy csöpp hant alatt

Két apró testvér, némán alszanak.

 

Zöld deszka sírjuk, kis kert az egész,

Bús violájuk a kék égre néz.

 

Mellette pad van, hol pihenni jó

És hallani, hogy riog a rigó.

 

S az élet felé nézni szelíden,

Mely zakatol, mint néha a szívem.

 

Itt a halál is árvácska virág

És boldog béke völgye a világ.

 

Az élet álom, bús, rövid varázs,

És víg majális a föltámadás.

 Juhász Gyula

 

 

 

 

Kaffka Margit  / 1880 – 1918 / 

 

 

 

 

KAFFKA MARGIT Székely Aladár fényképe.

 

 

1904. 225. Kaffka Margit: Petike jár h 12 – 6

 

…Még fogja erősen az asztallábat,
És nyitva az ajka és úgy kipirul!
Hős emberi lázzal, tüzes akarással
E rózsa rügyecske megállni tanul.
Most, most! Elhagyja és indul előre,
Hogy csetlik-botlik, mily tévedező!
Tip-top! S aprózva, közben megállva
Koppan vitézül a törpe cipő.
Már ideér. Most nyújtja a karját…

 

1906. 23. Új könyvek: A gondolkodók és egyéb elbeszélések; írta Kaffka Margit. Budapest, Athenaeum; ára 2 korona. h 12- 15

 

A gondolkodók. Azokat a nőket kell a gondolkodók alatt érteni, akik kiemelkedtek már a régi asszony szűk, hagyományok által korlátozott értelmi köréből. Akiknek agyveleje a tudományos munkában, a kenyérért folyó küzdelemben edződött, de a szívük még a régi asszony szíve, épp oly fogékony a szerelem lázas fellobbanását, emésztő kínjai és titkos gyönyörei iránt, épp úgy szenved és vergődik, eped és ujjong, épp úgy hullámzik, mint a többi nőké szokott — mióta a világ. A modern nő nagy problémájának ez a gyökere s ezt ragadta meg Kaffka Margit új könyvében, a mely tizenhárom elbeszélést köt egy csokorba. A leány feljön Pestre diáknak, keményen tanul…

 

1906.  23. 376.  Új könyvek: A gondolkodók és egyéb elbeszélések; írta Kaffka Margit. Budapest, Athenaeum; ára 2 korona.

 

 

 

1907. 13. 251. MESÉK A TEMETŐBŐL. Elbeszélés. Írta Fröhlichné Kaffka Margit.

 

I. Az ö sírja.

A temetőt akkor hó borította, a korai délután köde szitált a levegőben és körülfolyta a szomorú, szürke kőangyalokat, a melyek a sírokat őrzötték. Lejtős hegyoldalban sorakoztak a hantok és csak halovány árnyékbarázdák jelezték őket a puha, fehér takaró fölött. A keskeny utakon összesimulva járt-kelt egy asszony meg egy ember.

— Ne lépjen le, — a sírra ! — súgta halkan a férfi, és elhúzta a karjánál fogva az asszonyt.

Feljebb kapaszkodtak és a kanyarodónál megcsúszott az asszony, de a férfi nem hagyta elesni. Föltekintettek és előttük éles feketén meredt bele a nagy hófehérségbe a hullaház deszkabódéja. Olyan volt, mint egy ijesztő jóslat.

— Messzire kell mennem, — mondta a férfi, — idegenben barangolnom, — nem lesz-e hasonló ehhez a végső stációm?

És az asszony remegve szorította meg a kezét....És hirtelenében arra gondolt,

hogy valahol, — valami temetőben, a temető földjében, — kell lenni egypár szétomló csontdarabnak, — látta a laza szárakat és a sok törött bordát, — és kell lenni egy boltos, magas koponyának is, a melyből kusza fogak merednek elő és gúnyosan tátong két üres szemgödör, az egyiken ép most kúszik be lustán

egy puhatestű féreg, és céltalanul, bután kijő a másikon. Az a csontfő talán még szomjúhozza a csókot! Összeremegett az asszony, bezárta az ablakot és eltakarta az arcát mind a két kezével…

 

 

1907. 20. 393. A JÓ BARÁT.  Elbeszélés. Írta Frölichné Kaffka Margit.

Újra egy asszony és újra egy férfi, a kik együtt barangoltak messze utakon, de ezek nem a temető utaji voltak. Gyönyörű, puha ősz volt akkor; apró gyermek halottakat csak ilyen napon volna szabad eltemetni; — sárgán, csodás gyönyörű pazarlással hullott a fákról az aranyeső, s az édes, szomorú bibor arany színével a kert, az út, az erdő mind tele volt. Semmi vad ujjongás, rikoltó, lármás szerelem, hangos madárzaj, — csak valami megolvadt, áttetsző nagy csendesség mindenen. Ók a város szélén jártak, gyérülő, apró házak felé, keskeny utakon, s a férfi nyugtalanul unszolta az asszonyt….

 

 

1908. 12. 222. ÜNNEP.  Elbeszélés. Írta Fröhlichné Kaffka Margit. h 12 – 7.

A lépcsőházban villanykörték sápadoztak már, s a korai téli délután szennyes, vizenyős szürkesége betört az előcsarnok tejüvegén. A szálló portása közömbösen tisztelgett; majd halkan, bizonytalanul csendülve ütődött a feljárat fokaihoz a sarkantyú, és két szolid, fekete leánycipő könnyű toppanása kísérte a szőnyegen. Odafenn egy pincér intett elmenőben a szobaleánynak és mindketten utánuk néztek, a míg el nem tűnt a húszas számú ajtóban e pár, — e sötét katonaköpeny és gyászfátyolos, kicsiny kalap. «Hátha testvérek!» — mondta a szobaleány hirtelen, — de aztán kinevette önmagát ezért….

És a leánynak is eszébe jutott, hogy ö mindjárt itt fog maradni egyedül és aludnia kellene abban az ágyban. Nem, az rettenetes! Csak már reggel lenne, gondolta fájó türelmetlenséggel, — csak már mehetne vissza a világosságba, tiszta szobák és nyugalmas szokások rendjébe, az emberi jóváhagyások zavartalanságába. A rokonaihoz, a zongoraterekéihez és szép, hosszú mátkaleveleihez hetenként.

Ki tudja, mi jobb ennél? — sejtette meg egy pillanatban. Hátha csak az élet hazug, álságos kirakatai azok, a melyek előtt ácsorogni szoktunk reszkető vágyban, — áttörni, elérni, pedig hátha olcsó hitványságok rejtőznek odabenn, ünnepi, meleg lángocskák naiv kérkedése mögött.  Vége, a 224. oldalon

 

 

 

 

AZ EGYETEMI IFJÚSÁG PETŐFI SZOBRÁNÁL. MÁRCZIUS 15-1 KE BUDAPESTEN / A görögkeleti templom mindkét tornya ép. G.

 

1908. 22. 434. REGÉNY.

 

Kilenc kis távíró kisasszony

Oly aggodalmas reggel óta;

Lesik a jelzést: «Semmi, semmi!» 

Ah, jönne bár! Fordulna jóra!»

És illan a perc, száll az óra…

 

A fülledt terem egy sóhajtás,

A zörgő munkazaj pihen.

S villanó, fátylas szárnyon szállva

Átcsillan a regény varázsa,

Rejtett, szerelmes, idegen

Kilenc szegény, jó kis szívén.

F. Kaffka Margit

 

 

1908. 12. ERDŐN.  Fröhlichné Kaffka Margit. /vers/ h 12 – 7

 

 

1909. 11. 210. KALAND. Elbeszélés. Írta Fröliclné Kaffka Margit.

 

Csüggeteg délutáni árnyékok vonultak meg az ősi romfalak barázdái mögött, fátyolos csíkokat vetve a szabályos terepvonalak közé s a hajdani házküszöbökre, a hol most arany bronz hévséggel izzóit a szikkadt fenyértalaj a lomhán pazarló nyári fényhullásban. Az ezeréves szobasarkakból forróvá hevült kövek melege szállt fel; benn a csukott fabódék rácsai közt pedig hűs és nedves homály gunnyasztott. Az ég kék volt,: és redőtlen, mint valami kínosan ki feszített mélyszínű, száraz és ragyogó selyemkárpit: a messzeségben kalásztól sárgán feküdtek el renyhe domblejtők és apró síkok nyújtóztak a távoli hegyek elé. Ám a hegyek vonala ott üdén halovány volt, csak, mint üvegre fújt lehelet harmatos foltja. Túlnan, a folyó felől most kelt útra az első, pici alkonyati szélhullám; megkóválygott és eloszlott nyomtalanul. A római telep kicsi múzeumát ebben a percben csukta be mára az őr felesége és a nagy kulcs hangosan megcsikordult a zárban…

 

 

1910. 2. 38. Kaffka Margit: FAKÓ RITMUSOK.

 

Rózsák, hajoltan reszketők, fehérek!

Már semmit se kérdek!

Most egyszerű, nyíltszemű minden, ugye ?

Hogy majd keseredik illata, fakul a színe,

Tudja előre a virág. Csoda nincsen!...

 

Csak rózsák! Ti téli rózsák, fáradtan pihegők!

Legyen! Hívom őt!

Mi lesz velünk a jól fűtött szobákban,

Virágok, mitől félünk, meddig élünk?

Kényszeredett, mímelő illat, hazátlan,

Tengő üvegház-illúziók; s végetek, —végünk,

Távozó ifjúság ez, mi tudjuk; reménytelen,

Mint búcsúcsók egy kézre, ha profán szemek figyelnek.

 

 

 

1910. 6. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Kaffka Margit: Csendes válságok /kritika/ h 12 – 15

 

1910. 12. 242. FORGÓÉK. Elbeszélés. — Írta Kaffka Margit.

 

Nyári délután fülledt unalma a külvárosi utcákon, szellőző pinceboltok bűze, izzadtságé és áthevült aszfalté, fülsértő gyerekzsivaj, az alkonyat elé vihogó cselédleányok uzsonnái zsömlékért szaladva át mezítláb a pékműhelyig, nagyságák háromforintos karton pongyolában a Király utcából (fehér karton, nagy, szemnyi kék babokkal, hátul kicsit kastos, elől magasra felfogva egy görögdinnye cipelésében) és egyéb siralmas és ásító közönségessége a pesti utcán nyaraló társadalomnak. A Tavaszmező-utca felől karonfogva jött a fiatal házaspár…

Azután igen hamar elfelejti mindenki a szegény tallér kalandját egy nyári délután. Mert, ilyen nagyvárosban, mint ez a Pest, minden  is elvész szem elől, letűnik, elfelejtik, hál istennek.

 

 

1910. 25. 525. A JÖTTMENT.  Elbeszélés — Írta Kaffka Margit.

 

Néha láttam a Balajthy Zsuzsanna szemeit a zöldzsaluk rácsai között, mély gödrű, nagy diószemeit; már messziről éreztem, hogy kifigyel, rám leskelődik; és az iskolatáskám egyszerre lefittyent a szíjon, gyámoltalanul, balkezesen szorongattam a kis hímző rámát a hónom alatt és eszembe jutott, hogy a cipőmről hibázik két gomb. És tudtam, hogy ma otthon megszidnak valamiért, vagy egyéb baj lesz; tán épp valami éles finom és szellemes kicsi gúnynevet bélyegzett rám e percben a Horváth Dénesné rettenetes tekintete. Ha még lehetett, nagyot kerültem inkább az Oláhtemplom-utca felé, csak szabaduljak. De nemcsak én, felnőttek, férfiak is; ha rossz volt a lelkiismeretük, el sem indultak arrafelé, ahol a tömpe, régi házikója vigyázta a lombos, szép utcasarkot, a téglázott párkányú Vizesárok felé. Ám fenn, magasan, a Megye-sikátor tűzfalába vágva is volt egy parányi, zsalus vakablak; úgy mesélték, az sincs bizony elfalazva…

A nők irigy tisztelettel hallották hírét a töméntelen nagy összegeknek, a miket e fehér-blúzos úri leányok a maguk emberségéből becsülettel keresnek, és mert a teljes ellátásukért ötven forintot ígértek úriházaknál, és ez szédítőn soknak tetszett a még olcsó kis helyen; takarékos hivatalnoknék, gőgös bírónék, sőt megyeházi asszonyok is versengve belepróbálkoztak részvét-teli szívesség ürügyén a produktivitás e módjába és a sajátpénz, a férjeiktől független apróköltség gondolata lelkesítette őket…

 

 

1910. 32. 667.  JÁNOS. Elbeszélés. — Írta Kaffka Margit.

 

Nikita János a műhelybódé udvari ablakánál ülte az ebédutáni pihenőjét és a nagy, álló déli csendességet bámulta odakinn. A lakóasszonyokat, akik ernyedten csoszogtak ki-be mosatlan edényeikkel a pitvarajtókon, a vak fehér, hulló napvilágot a tornác küszöbein és két züllött, szénporos kis akácfát a kapu felől. Mellette a kis csizmadiaszéken egy fatálban csirizt leptek a legyek; fülledt bőrszag terjedt körülte, álmosság és nehéz unalom. A szemét is behunyta félig, káprázva a mozdulatlan fénylésben és zsibongó fülébe félálmos, halk zörgéssel rémlett távolról, lassan közeledve, valami egyenletesen, fáradtan zörgő szekér zaja. Kinn az utcán, igen! A feje lassan hanyatlott, hullott le az ölébe, bólogatott egy keveset, — vagy sokáig, egyszer csak riadt és bámész arccal ütődött fel hirtelen. A csizmadialegény a nevét hallotta a téglás kapubejárat felől, — a házmesterné utasító szavát utána…

-- Kedves Luiz, hadd mutassam be neked az ismeretlen testvérünket. Eddig nem is tudtál róla, ugye? A mi apánknak és egy j óravaló szakácsnénak a fia. Derék ember, csizmadialegény Berényben. Látod, én minden testvéremet itt akartam látni a temetésen, egyet sem kívántam elzavarni a közös gyásztói. Mi nem vagyunk gőgösek, no, ugye Luiz, mindenki egyenlő…

Hát azért én mégis adok magának valamit, nézze, ebben száz forint van, használja egészséggel. — Na, most menjen, fiam! Tudja, lehet, hogy az uram most olyast mondana magának, hogy itt maradjon, vagy mi, de hamarosan nagyon rossz dolga lenne magának. Mit csinálna itt? Luiz még tán meg is etetné, és az uram is meg szokta bánni az ilyen tetteit. Többet ő se adna magának, nincs is nála készpénz az aratásig, ez is a magamé. Hát csak menjen, míg visszajönnek. Itt jobbra, a tornác előtt, a hátulsó kapunál leér az országútig, ott várja a kocsi és visszaviszi.

 

 

 

1911. 10. 182. Kaffka Margit: Áriák.

 

I.     RELIGIOSO

 

Távlatos, dermedten tiszta klastromi folyosó-falak!

Egy ködszürke, vak, téli reggel jéghidegét ma is érzem.

A kápolna előtt ott csuklott a kőre le gyermeki térdem,

Ha dideregve osontam zord kereszt boltívek alatt….

 

 

 

II.   SOSTENUTO…

 

III. GRACIOSO

 

…Falnak fordult számlappal egy lomos kamra mélybe

Hangja szakadtan, halott váz.

Már túlélte életem, s gyermekem élte:

De nem merem kidobni, és kerülöm félve.

Álmomba' hallom mégis,

Hogy mér konokul, ketyegve. A halál,

Hogy tereli perceim s a gyermekemét is.

A régi óra áll.

 

 

1911. 64. Kijegyzések egy memoár-könyvből. Elbeszélés. Írta Kaffka Margit

 

1911. 304. Egy régi eset. Elbeszélés. Írta Kaffka Margit

 

1911. 438. Átutazóban. Elbeszélés. Írta Kafka Margit

 

1911. 29. 574. SZÍNEK ÉS ÉVEK. REGÉNY. Írta Kaffka Margit

h 12 – 15.

 

I.

 

Szép, nagy csendesség van körülöttem jó-ideje már. Messzire tőlem csak megy tovább az élet, baj, osztozás, iparkodások, és ha néha kicsit felé nézek, elcsodálkozom, hogy az életet most élő emberek milyen gyerekesen kíváncsiak rá, hogy mi fog velük történni holnap vagy holnapután. És furcsa elgondolni, hogy a mostani dolgok a fiatalok számára ép olyan újak és érdekesek, mint nekem a harminc évvel ezelőttiek. Az én mostani látásommal nézve már világos, hogy a sokféle emberi hajszában és változásban nagyon sok a játékos szándék. A hogy a gyerek azt mondja: boltocskát játszom, vagy papát, vagy tengeri vihart, — úgy játssza belé magát a felnőtt ember is a célratörő, a szorgos, a léha, a szenvedélyes, vagy a gyűlölködő szerepébe. Valamivel ki kell tölteni az időt; el kell hitetni magunkkal egy s más dologról egy időre, hogy az fontos. Mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnénk az útszélen és talán ez volna a természetes, — minden egyéb csak maga-hitető fontoskodás…

 

1911. 51. SZÍNEK ÉS ÉVEK. REGÉNY. IRTA KAFFKA MARGIT. (Folytatás.) h 12 - 7

 

1911. 53. 1066. SZÍNEK ÉS ÉVEK. REGÉNY. IRTA KAFFKA MARGIT. (Folytatás és vége.) h 12 – 5

 

…A lányaim rendben vannak. Marcsi kitűnő tanár Pesten a lány gimnáziumban, Zsuzsi patikusnak ment, (mert azt csak egy férfi mellett lehet? — csúfolódott a nagyobbik néha) és nemrég jegyezte el magát a főnökével egy nagyobb, vidéki városban. Marcsi ad neki kelengyét, engem is ő segítget leginkább, bár nem igen akarom, hisz nekem elég itt az én kevesem, Klári is végzett, egyelőre jó zongoraleckékből él, de állás van ígérve neki egy pesti iskolánál. Marcsi azt hiszi, hogy szerelmes egy volt tanárjába, valami nagy művészbe. Baj is az! Ő ráér erre a fényűzésre, nem kell férjhez szaladnia a kenyérért... Hát így el vannak látva, jó-ideje nincsen már szükségük én rám, a gondjaimra, szeretetemre. Néha írnak, de egyre ritkábban jönnek haza. Szép, nagy csendesség van, tisztán hallik a harangszó, és én ölembe ejtett kézzel tudok egy helyben ülni, soká, egyedül, és eltűnődni, százfélekép fűzve, magyarázva, felújítva, a messzi, messzi élet dolgain.

Vége

 

1912. 164. Kirilláné múltja. Elbeszélés. Írta Kaffka Margit

 

1912. 264. A tarzusi. Elbeszélés. Írta Kaffka Margit

 

1912. 459. Űrnapja. Elbeszélés. Írta Kaffka Margit

 

1912. 542. Péter délutánja. Elbeszélés. Írta Kaffka Margit

 

1912. 82. Kafka, Margit: Tán zsoltárok elé

 

1912. 24. 482. Kaffka Margit: FURCSA ESTI GONDOLATOK.

h 12 – 5

 

1912. 663. Kaffka Margit: Individuum

 

 

1913. 32. 627. Kaffka Margit: KÍNAI VERSEKBŐL.

 

I. Az egyszeri, ifjú leányok:

(Wang Tshang Sing.)

 

Az egyszeri ifjú lányok, pihenve

Virágos lombok dombján, így csevegtek.

 

Barátnőim! Ha azt mondják nekünk

Hogy szép-voltunk halványul, mint a hold,

Arcunk már nem sugároz édesen,

Hajunk sem éjszín, mint hajdanta volt;

 Mit felelünk? Ki látja önmagát?

 

Édeseim! Hol lakhatik a rossz Tél,

Ki havat ráz fejünkre, arcunkba fú?

Ott benn a tükörlap megett!

Onnét fenyeget

A Tél, a Szél, a gonosz Bú!

Ott ül; csak ott él!

Nincs itt miköztünk!

Jaj, kacajba, dalba szökjünk!

Táncoljunk körben!

Nincs, nincs másutt, — csak a tükörben.

 

Messze Tükrök mélyén lesked a rossz Tél!

 

II.  Búcsú. (A «Schi King»-ből.)…

 

III. A porcellán pavilon. (Li Tai Po.)

 

…Mint egy félhold ívlik a híd

Fordított alakja át;

És sok, ifjú jó barát

Verset ír, kacag, iszik.

 

Ülvén fejük tetején

A fehér-zöld pavilonban,

Mely a tornyán áll azonban

A kerek tó tükörén.

                                      A Chinesische Flöte után

 

 

1913. 591.Wagner Friderik. Elbeszélés. Írta Kaffka Margit

 

1913. 52.1038. Egy régi katonáról. Elbeszélés. Írta Kaffka Margit (képekkel)

 

 

…Most jön a mese egy régi katonáról! — súgta oda az öregebbik meny a szőkének, mert nyilván ők sokszor hallották már. De ma észrevehette magát Grószika, megneheztelt a szelíd malíciáért és elhallgatott; némán lengette körbe a csészéjét, hogy az alján felkeveredjék a cukor és úgy látszott, nagyon elgondolkozik. Aprókat kortyolt és a fején félrecsúszott a kicsit kopott fekete csipkefejdísz, a reggeli pongyolához való, a kalács morzsája behullt a szatén ujjas bő ráncai közé a kövérke, lágy, dús keblek fölött, s a Grószika kerekded ujjai végén, a körmök alatt.  Istenkém, feketéllett néhol egy keskeny sávoly. Hisz ő is csak tizenegy tájban rendez nagymosakodást, ma már ott turkált a virágágyak közt; oh, neki már csakugyan minden szabad. Milyen csudálatos jó kávét tud főzni…

 

 

 

Máramarossziget főtere

 

 

1914. 6. 104.  A TO R O NYALJA-UTCÁBAN.  ELBESZÉLÉS. ÍRTA KAFFKA MARGIT.

 

 

1914. 14. 262.  Kaffka Margit: Állomások. I, h 12 – 15

 

 

 

címgrafika, Kaffka: Állomások

 

1914.  31. 606. Állomások, vége

 

…Itt jön az omnibusz!. . . Ha az ember előre ül, a kocsis mellé, levegőt szívhat és nyugodt magasból nézheti az embereket, a Dunát, a zsendülő zöldülő hegyoldalt Budán s a tavaszi; alkonyat rózsaegét. És ha meglátják ismerősök?

Lenn az Andrássy-úton már gyűltek a sétálók, egy-egy kávéház teraszáról nevetve köszönt fel hozzá valaki. Visszabólintott. — «Milyen jól magamra vagyok, gondolta átfutón, némi szomorkás derűvel….

A hídon kocogtak végig. A viz magasan állt; tavaszosan, frissen hömpölygött a nagy folyó s az este gyengéd pirossá táncolt mozgó, eleven tükörén…

A budai hídfőnél egy suhanc kifogta a segítség-lovat.

— Tudja-e, — magyarázta az asszony érthetetlen gonosz, zavarba-hozó szándékkal, — hogy ezek a gyerkőcök mind csupa székelyek?...

Szép az élet elsuhant fele is, a múlt, ha az ember így nézi, magasabb helyről és egykedvű szívvel. Sokféle elindulások, várás, készület, tervek, a mikor programot csinált az ember magának egy-egy állomáson: «így lesz ; most ez következik!. . .» de ezekkel tarka volt legalább ! . . . Persze, ha most, így utólag próbálnék megkonstruálni, véletlenbe tervet, törvényszerűséget képzelni, de miért? Így szép, ha tarka!

Milyen lesz, a mi hátra van még, — az öregség, — vajon? És csakugyan az következik most már? Érzés dolga csak! Az embertől nem múlik el semmi valójában; ő marad el a dolgoktól! Nagyjában egy harmincnégy éves embernek; sőt asszonynak, ugyanazok a lehetőségei vannak munkára, szereplésre, eredményre, szerelemre, mint húsz éves korában; azon múlik, hogy nem tudnak ezek már olyan kíváncsiságot kelteni, úgy hatni, éleszteni, mint legelső korukban. «Mikor még vadonatúj volt a világ!

Mindazonáltal csupa csacsiság ez is mind! Hátha ez a mostani készen-levése, a megállás, szemlélet nyugodalma se egyéb, mint egy állomás? . ; . Maholnap jöhet a Fűtő megint. . . egy jelre megindul zakatolva az életmozdony kereke, holnaputánra már ki tudja hol, merre lesz újra nyakig benne valamiben?

Igen, de egyszer majd mégis, végleg elcsendesül!

Szép, képes, tarka világ!. . . Drága, sokféle élet!. . .

Vajon tudok-e majd egyszer, utolszor hálásan ós megindultan búcsúzni tőle? ...

 

 

1918. 51. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. A révnél. Kaffka Margit új novellás könyve /ismertetés/ h 12 – 15.

 

 

1919. 49. 675. KAFFKA MARGIT.

1880—1918.

 

Még a mostani válsággal teli napokban is különös megrendítő esemény Kaffka Margit halála híre. Fiatal volt, erős, friss, lelkes, munkára kész, tervekkel tele. Életét egy új, nagy érzés borította virágba, most jutott volna hozzá, hogy egy új házasságban megtalált boldogságát élvezze, a teljes írói méltányoltság melegében, egyre fokozódó népszerűséggel és tekintéllyel, megszabadulva az anyagi gondoktól is, melyek eddigi életét és munkáját bénították. Most kellett lefeküdnie a nyirkos föld alá, eltűnnie örökre azoknak a sorából, a kik a történelem legnagyobb válságából kivergődő Magyarországot új útjaira kell, hogy vezessék. Összeszorult szívvel nézzük, mint pusztít épen a legjobbak sorából a nyugatról hozzánk jött félelmetes kórság, a spanyol betegség.

Kaffka Margitot, aki annyira szerette és értette az életet, nem szerette az élet. Sorsa küzdés, nyugtalanság és izgalom volt eleitől végig. Gyermekkorában egy felbomló, anyagilag leromló család jeleneteit és képeit látta maga körül, később egy nem sikerült házasság kínos küzdelmei, az írói érvényesülés akadályaival való vívódás s az anyagi gond sivársága tették életét komorrá és keservessé…

Első regénye, a Színek és évek, melyet lapunk vitt először a közönség elé. A legnagyobb irodalmi sikerek egyike volt, a miket az utóbbi években láttunk…

Az utolsó három évben a szokottnál is zaklatottabb életet élt. Férje Temesváron teljesített katonai szolgálatot s ő Temesvár és Budapest közötti örökös utazgatásban fogyasztotta erejét. Temesvárra asszonyi érzése hajtotta, Budapestre az irodalmi foglalkozás kényszerűségei. Nyilván ez a hajszolt élet is hozzájárult, hogy a betegség oly könnyen lebírta.

 

 

 

Karinthy Frigyes /1887 – 1938 /

 

1910. 36. 744. AZ INTŐ. Elbeszélés. — Írta Karinthy Frigyes.

 

Béla, a gimnazista, hazajött az iskolából, de nem ment föl, a lépcsőházban állt két óráig és várta a postást. Béla már három nap óta vergődött ebben a lelki állapotban, mely a torkára ült, a mellére ült, fojtogatta, pofozta. Az intőkonferencia szerdán volt, és ő nagyon jól tudta, hogy latinból és fizikából mégis megintik, még pedig írásbelivel. Tegnap délután még gyötörték holmi fantasztikus és bizarr tervek, melyeket élénken kiszínezett, s melyek szerint például ő elmegy Launer tanár úrhoz, a lakására, és hideg és szenvedélytelen hangon előadja neki, hogy ő mit szándékozik elkövetni, ha az a dolog mégis megtörténik, latinból. De este, mikor a májusi alkonyat lassankint párás, szürke homályba borította a Duna partot, Bélát kimondhatatlan gyöngeség és szomorúság fogta el. Lejött az Erzsébet-térre és csak azt szerette volna, hogy túl legyen, túl legyen mindenen…

Kemény volt a pisztoly hideg fogója, s a csikorgó asztalfiók, melyből kihúzta, s a fényes, éles kis szellentyű, melyen nyirkos, remegő ujjai babráltak, míg elfehérült, nyitott szája, mint egy sötét lyuk reszketett szembe a cső kemény és fekete torkával…

Elmentél, szegény, szomorú kis hős, vérző szívedre szorítva az ostoba intőt és behunytad a szemed, hogy ne láss engem. Pedig én vagyok a valóság, én, a ki örökké élek és örökké meleg, mosolygó és puha vagyok és nem a szamár Launer tanár úr, a kit arra találtak csak ki, hogy gyűlöletessé tegye a sárga, kemény halált s kívánatossá a meleg és édes életet. S most már hiába mosolyog vissza elfehérült, durcás kis arcodba a napsugaras élet, melynek meleg asszonyszívéből mosolyogva nyújtja ki karját a könnyes szánalom, hogy átölelje kihűlt, vézna kis nyakad. Most már nem tehetsz okosabbat, aludj és pihenj hát s várd meg türelmesen, míg föloszlott testedből egy új, boldogabb lelket formál majd az én ölem, lelket, melyet nem ismersz, s mely téged nem ismer. A túlsó parton várok reád, meleg és vigasztaló szavakkal. Aludj.

 

 

Kárpáti Aurél /1884 – 1938 /

 

A Nyugatban 1 verse, 2 novellája és 9 róla írt kritika jelent meg. G.

 

1911. 202. Kárpáti Aurél: Esti harangszó után

 

1911. 384.  Csak álom

 

1911. 814. Azóta

 

1911. 52. 1047. ŐSZI CSILLAGOK ALATT

.

Fogyóban már az októberi hold.

Hamvad a tűz a szedett venyigésbe

És én a halvány csillagokba nézve

Kóstolgatom az édes régi bort.

 

Ó régi emlék, óbor, szüret-alkony

Az őszi ködbe, őszi feledésbe

Emelt fejjel, víg daloktól kisérve

Most indul el egy asszony.

 

Koszorúsán és ifjan, táncot járva

Megy át a dombon, sápadó homályon,

Ó mérges borok mélyén alvó álom!

Forróbb napok, nyári napok nyomába.

 

Már messze jár.  Nótája elmaradt.

Kóbor szél sír az üres venyigésbe

És én az őszi csillagokba nézve

Kioltom a hunyorgó parazsat.

 

Kárpáti Aurél.

 

 

1912. 355. Kárpáti Aurél: A kik a mesék útját járják

 

1912. 460. A kifosztott vár

 

1912. 841. Hajnal várás

 

1913. 551.  Kárpáti Aurél. Az utolsó

 

1913. 787. Robinzon szigetén

 

1920. 16. 183. Kárpáti Aurél: AZ ÖTVÖS.

 

Neved kristályát láz tüzén megolvadt

Szavakkal zárta aranyfoglalatba

S hogy méltó-mód őrizze meg a voltat,

Emlék díszével gazdagon kirakta.

 

Pazarló kedve szárnyaló madárt,

Lepkét, virágot, szívet vert köré.

Vigyázó gonddal féltve kalapált

S neved — jaj — egyszer mégis eltöré.

 

A titkos végzet rontó, vak varázsán

Bús zengéssel hasadt el tiszta kincse.

S szemének könnyén gyúl csupán szivárvány.

Kihunyt a tűz, mely kedvét felhevítse.

 

S az ötvös szíve fáradt. Nem örül,

Munkája bár a vég felé halad

Neved elpattant gyémántja körül

Hiába már a drága foglalat.

Nyugat 1909. 14. FIGYELŐ

KARINTHY FRIGYES: KÁRPÁTI AURÉL: AZ ÉN ÖRÖKSÉGEM.

…A legkékebb, a legholdfényesebb, misztikus német romantika ez, melytől álmokká folyik össze minden és mindent hűvössé tompit. Hideg, ezüstös alkonyatokban sétál, sötétlő árnyak futnak előtte és távoli, tompa temetőkből borzongató szelek. Halkan muzsikáló őszi eső verdesi ablakát, majd fakóra váltan hallja, hogyan ugat be a halál sánta, vérivó kutyája. A fiatal Gulácsy tompa, regélő képeit szereti. "Beteg" "megkésett" "fáradt" "bús" "hűvös" "unott" "lágy" "méla" "sápadt" "borzongató": kedves szavai, kedvenc színei, ezeket keveri legszívesebben a palettán, ezektől válik tompává, egyöntetűvé a színfolt. S végül "akiknek lelkében megcsókolta egymást a szépség és szomorúság" azoknak ajánlja könyvét.

Kassák Lajos / 1887 – 1967 /

 

 

1912. 31. 624. NYÁRI DÉL A PUSZTÁN.

 

Egy nagy, nagy égő rózsa most az ég;

Lent eltűnődve porban ül a róna.

A vén toronyból, mintha ének szólna;

A déli táj szent áhítatba lép.

 

S amíg egy-két iszákos, bő torokba,

Kancsót ürít a dús gyümölcsök méze,

Hol sárga rétek állnak földig égve:

Vízért kiált a méla nyáj kolompja.

 

Mint ó-szimbólum : a kis láncos kútnál,

Egy asszony karcsú sziluettje áll.

Most bronzszín válla égi gyönggyel ékes.

 

S a hogy kacagva önt a fényen át,

A dombtetőn le, mely a térbe lát,

Vihart ígérve hajt a durva béres.

Kassák Lajos

 

 

1914. 27. 532. LEGENDA A KÉT RÉZPÉNZRŐL  Elbeszélés. Irta KASSÁK LAJOS.

Az óriás hegy lábánál, egy gödrös-dombos kertecske közepén állt az özvegyasszony háza. Az egész épület alig volt nagyobb néhány arasznál és tornyos, palaköves tetejéről valami csodálatos csigaházhoz hasonlított. A gondos építő valamikor négy keskeny részt hagyott a vályog között, négy kis ablak részére, de a hogy a gazda meghalt az özvegy még aznap hármat betapasztott közülük.

— így kevesebb tüzelő kell majd télire — okoskodott. — Nyáron meg úgyis a kertben lakunk, semmi szükség hát a sok lyukra.

— Igen, bizony, — mondta rá az apátlan Vizsu, a ki még csak tiz éves volt, de már emberes komolysággal élt és nagyszerűen értett az anyja nyelvén beszélni, az anyja szemeivel látni….

 

 

1918. 32. 473. Misiló királysága. Kassák Lajos ily című regényét több évvel ezelőtt írta, a mikor még nem volt benne annak az újító mozgalomnak a sodrában, a melynek orgánumát, a Ma című folyóiratot ő szerkeszti. Regénye még alig mutat valamit ennek az új stílusnak a tulajdonságaiból, tartalomban és előadásban egyaránt a realisztikus regény módszerei szerint van írva és keveset sejtet a leendő forradalmárból. A realisztikus regény fő követelményét igyekszik megvalósítani. Az embereknek s egymással és az élettel szembeni való helyzetüknek valószerű ábrázolását, a stílusban pedig az egyszerű, világos, tárgyszerű előadást, amelynek főcélja a mondanivaló mennél általánosabban érthető közlése….A történet teljesen sötét tónusban van tartva,minden fény és enyhülés nélkül, humor nélkül s ez a világítás bizonyos egyoldalúságra vezet, de viszont ez teszi lehetővé az ábrázolás erős feszültségét. A levegője sűrű, nehéz s a történet tovább haladtában mind fojtottabbá válik, amíg netán a végén egy könnyű robbanásban sül ki. S az előadás is ehhez mért: kevés ornamentikájú, tömött és nem egyszer súlyos is. Nem vigasztaló, derűs olvasmány, de a maga nemében erőteljes írói munka Kassák regénye.

 

 

1919. 7. 78. KIS TÜZEK. Elbeszélés. — Írta Kassák Lajos.

A négy órai mise után, a hogy a templom nehéz tölgyfakapui becsukódtak és a nyurga, rőtt szakállú sekrestyés az utolsó gyertyát is elfojtotta, mintha csak a forró, kemény húsú föld dobta volna ki magából, trillás trombita¬ szó, kerge, fürge dobpergés zendült fel az egyiki utczasarokból és pillanat múlva furcsa, bohókás embercsapat ágált a piacz közepén. A vásártéri czirkusz emberei voltak, a kik ma tartják meg első előadásukat a kicsiny, paraszti városkában. A csapat élén egy lengő, tarka szalagokkal, bodros papirrózsák¬ kai cziczomázott nő ült a szürke gebe hátán, utána a hosszú bajszú, burkalapos gazda lépegetett, karján hápogó, roppant kövér feleségével, aztán két trombitás, csörgő-sipkás bohócz és végül a szerecseny dobos kullogott utolsónak. A tér közepén a fekete egy ügyes mozdulattal nyakába kapta gazdᬠját és a kajla bajszú emberke, mint valami világhódító hős szónokolt le az eleven trónról…

 

 

F. Kernách Ilona

/ 1911 – 1922 között 8 novellája jelent meg a Nyugatban/

 

1919. 32. 364.  Asszonyélet. F. Kernách Ilona könyve, kritika, h 12 – 08

 

Asszonyélet. F. Kernách Ilona neve új név az olvasók legnagyobb része előtt, de azt hisszük, nagyon sokan fogják maguknak megjegyezni, mert azok közt a nők között, a kik ma nálunk tollat forgatnak, csak nagyon kevesen vannak olyan kész, érett és elmélyedő írók, mint ő. …Mint asszonyt, első sorban az asszonyi sors izgatja és érdekli, — az örök asszonyi tragédiáról érdekes variációkat tud, az élet sötétségét érezteti apró, mindennapi emberi jelenetekben, de — a mi asszony-íróknál a legnagyobb ritkaság, — a humor harmóniájába is tudja foglalni az élet szomorúságát. Különösen vonzódik az egyszerű emberekhez, a paraszt-életnek és alakjainak igen jó ismerője, intimitásukban tudja megragadni és leleplezni őket. Írni is jól tud, erővel, fojtott könnyekkel vagy megnyugodott mosollyal a hangjában, s ami a legritkább jelenségek közé tartozik modern irodalmunkban, különösen írónőknél, széles regisztere van, mindenféle hangulat-formára megvan a hangja. A tartalmas, szép könyvet, mely tizenegy novellát foglal össze, a Franklin Társulat adta ki szép kiállításban ; ára 12 korona.

 

Szilágyi Judit (Tanulmány) Osvát Ernő és a nők, Kalligram, 2008, 4.

…A legfuttatottabb nőírók, akik kezdettől és Osvát távozása után is a folyóirat köréhez számítottak: Lesznai Anna és Reichard Piroska. A tízes évek elejétől szinte Osvát haláláig dolgozott a lapnak Lányi Sarolta és F. Kernách Ilona….

Az említett nők közül mélyebb, családi barátság fűzte Osvátot Reichard Piroskához, Kernách Ilonához, de intimebb érzelmi közelségbe – mint az a kortársak előtt is ismert volt – csak Kaffka Margithoz és Gyulai Mártához került.

 

 

Függelék

Nyugatosok a Vasárnapi Újságról

Kenyeres Zoltán: Nyugat-legendák és az etikai esztétizmus

…1890-től kezdve már mindig volt egy-két kulturális, irodalmi hetilap, folyóirat, amely megjelenéshez segítette az újabb és újabb írónemzedékek tagjait… (A Vasárnapi Újság előbb közölte Kassákot, mint a Nyugat.)

 

nyugat-legendákésazetikaiesztétizmus - Kenyeres Zoltán honlapja

http://sites.google.com/site/kenyereszoltan/nyugat-legendáké

*

Néhány nyugatos költő / Tóth Árpád, Cholnoky László / életrajzában közlik, hogy a Vasárnapi Újságban is jelenek meg versei.

*

 

…Pályámat a Vasárnapi Újságnál kezdtem, ahová 1911 tavaszán cikket írtam Greco Annunciatiót ábrázoló képéről. A lap irodalmi embere Schöpflin Aladár volt, aki összebarátkozott velem és megismertetett a Centrál kávéházba járó írókkal…

FARKAS ZOLTÁN Emlékeimből - Új Forrás

http://www.jamk.hu/ujforras/0803_18.htm

 

 

SZÁZ SZÉP KÉP - Munkácsy Mihály: Honfoglalás - MEK

http://mek.oszk.hu/04200/04238/html/erdekes.htm

A mester kivált Tóth Molnár munkáit tartotta figyelemre méltónak, akit arra
biztatott…Molnár képe: VÚ 1906. 39. 633.

*

Munkácsyt két szegedi művészjelöltje: Kiss Sándor és Tóth Molnár Ferenc. Szeged, 1966. OSZK hu

 

*  *  *

 

1921. 7. 76 – 78. Vajda János:  DUHAJOK ÉS BETYÁROK.

 

A forradalom utáni évek kelletén és kívánságunkon túl kaland- és viszontagság teljesek voltak majdnem kivétel nélkül mindnyájunkra nézve, kik a függetlenségi harcban részt vettünk. A menekülés, bujdosás — ki börtön, ki besoroztatás elől, mely utóbbi hellyel-közzel még tán kínosabb volt — a társadalom minden „különlegességeivel" érintkezésbe hozott bennünket.

Az 1851—55-iki éveket a Kiskunságban és Szeged táján töltöttem, csaknem folytonos utazásban. Ez időtájon Pesttől Hortobágyig, sőt azon is túl a szó szoros értelmében a betyárok uralkodtak a falvakon, sőt hébe-hóba a városokban is. Éjeket, napokat töltöttem útban a zordon sivatag pusztákon, háltam a legfélelmetesebb csárdákban…

Ha valaki egész életét a tengeren tölti s végre is ágyban hal meg, a szárazföldön, csöndesen, kevésbé tartom rendkívüli esetnek. A gondviselés meglepőbb szeszélyének tartom, hogy csaknem gyermekségem óta előbb a felvidéken, utóbb az Alföldön, úgyszólván szakadatlanul csetlő-botló voltam, laktam oly helyeken, melyeken a fegyveres katonaság maga is kitéve volt a rablók támadásának és részemről soha, egyetlen egyszer sem támadtak meg a rablók. Egy magános erdei lakban töltve gyermekéveimet, sötét, esős, viharos éjeken nem egyszer baljós kopogtatás ébresztett föl álmomból. Szökevény katonákból alakult rablócsapat kért vacsorát, éji tanyát a gazdától és mivel eltévedtek vagy ismeretlen volt a táj előttük, útbaigazítást…

 

 


VAJDA JÁNOS SÍREMLÉKE. Somló Sárika szoborműve, a Kerepesi temetőben.

 

A duhaj s betyár között az a különbség, a mi a gyalog s lovas katona között. Amazok hazája a bérezés felvidék, illetőleg Dunántúl, emezeké az alföldi sivatag. Mind a két rendbeli rabló hadsereg a pásztorok osztályából újoncozza legénységét. Ez a pásztorélet mintegy nevelő akadémiája a tolvaj és rabló bűnöknek. A hol nagyok a puszták vagy az erdők, ott sok a pásztor, a hol sok a pásztor, ott sok a rabló. A vadonban élő pásztor elszokik a dologtól és a társaságtól…A dunántúli vidéken a kan ászból, az alföldön a juhászból, csikósból lesz a legtöbb útonálló…

Legeredetibb alak volt valami Csehó Kovács Pista, a kit Félegyházán ért el végzete. Vállas, zömök, középtermetű egyén volt, s épen ekkor vezették föl a börtönből, amelynek ajtaján belül nyakravalójára fölakasztotta magát, de mielőtt megfulladhatott volna, rátörtek s levették. Ez csak épen pár perc előtt történt, s most azért zsörtölődött, hogy se neki magának nem engedik magát békével fölakasztania, se hivatalosan nem akarják felkötni. A vésztörvényszék pedig azért is húsz évre ítélte. Ekkor aztán föltette magában, hogy már most megszökik, és akként cselekedett…

*

A nagy költőnek ez a cikke a „Vasárnapi Újság" néhai szerkesztőjének, Nagy Miklósnak iratai között hányódott eddig. Vajda haláláig belső munkatársa volt a „Vasárnapi Újság"-nak és társlapjának, a „Politikai Újdonságok"-nak. Ez a cikke azonban nem jelent meg nyomtatásban. A kéziratot Nagy Miklós fia, Nagy Tibor úr volt szíves hozzánk juttatni. Közreadjuk a cikket nemcsak azért, mert érdekes, de főleg azért is, mert néhány új adatot tartalmaz a költő életére vonatkozólag.

 

 

1921. 8. 88. DUHAJOK ÉS BETYÁROK. Írta Vajda János. (Vége.)

A siralomházban jóízűen ebédelt, midőn egy törvényszéki egyén, ki őt előbb mint pásztort ismerte, s a ki jól tudott az efféle emberek, nyelvén, meglátogatta, ki akarván tudni tőle, ki volt másik társa.

— No Pista, — úgymond, — már most úgyis meghalsz, hát beszélgessünk egy keveset. Tudod, hiszen én neked sohasem voltam ellenséged.

— De nem is volt az úr barátom.

— Megmondhatnád nekem, ki volt a másik cimborád? …

Vájjon általában véve a dunántúli duhaj, vagy az alföldi betyár-e a keményebb legény? E kérdésre nem mindenki tud határozott feleletet adni. Részemről, noha minden egyéb tekintetben a felföld s illetőleg a Dunántúl iránt csaknem elfogult vagyok, de a mi az emberek természeti szívósságát illeti, azt hiszem, hogy legkeményebb legények teremnek a kiskunsági homokon…

A betyárok uralma 1853 táján érte el tetőfokát. Már nem többé a katonai csapatok őket, de ők támadták és ölték le a katonai csapatokat. Egyik legnevezetesebb eset volt, mely később Rózsa Sándor pöre tárgyalásakor is előkerült…Kinek juthatott volna eszébe a vad ötlet, hogy itt, Szeged város közepén, fényes nappal, rablók gazdálkodnak? Kopogtak rendesen s arra a kapu kinyílik, de amint bemennek, a kapu hirtelen becsapódik, két rabló az érkezőket torkon ragadja, megkötözi, és a főterembe fekteti a többi mellé, így a szám valami harminc lehet, már midőn egy magánosan érkező hivatalnok, egy izmos szép fiatal férfi, Cs . . . . y nevű, a kapun belül szintén torkon ragadtatva, nem engedi magát…

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Csonka Magyarország — nem ország,

Egész Magyarország — mennyország

 

 *  *  *

 

 

A VEND VIDÉK NÉPÉNEK TÜNTETÉSE A MAGYAR ÁLLAMHOZ VALÓ HŰSÉGE MELLETT, MURASZOMBATON, OKTÓBER 20-ÁN. - Glück József felvétele.

 

Muraszombat (szlovénul Murska Sobota) város és községközpont Szlovéniában, Muravidék régióban, a lenti határátkelőtől 32 km-re. Wiki