h14 – 02 Nyugatosok a Vasárnapi
Újságban. II. rész
2013. 11. 18. – 12. 02.
Pótlás az I. részhez
Ady Endre
Ambrus Zoltán
Balázs Béla
Beczási Judit*
Cholnoky László
Cholnoky Viktor*
Csáth Géza
Dutka Ákos
Farkas Zoltán
Földi Mihály
Gellért Oszkár
Hatvani Lajos*
Juhász
Gyula
Kaffka Margit
Karinthy Frigyes
Kassák Lajos
F. Kernách Ilona
*Az előző fejezetben nem
szerepeltek.
II. rész
Kosztolányi Dezső
Krúdy Gyula
Függelék
Elsikkasztott Magyarország
Az örök magyar
Váczy János
Cholnoky Jenő
Pótlás az I. részhez
Bevezetés
A h14 – 02 fejezet első része a 01.-ben bemutatott szerzők műveit egészíti ki. Három költő most
szerepel először. A második rész Kosztolányi és Krúdy terjedelmes cím-, illetve
idézet-jegyzékét tartalmazza. A nyugatosok 1907 és 1912 között a lap karácsonyi
mellékletében is publikáltak. Többen a Nyugat indulása előtt jelennek meg a
hetilapban, pl. Hatvani Lajos 1901-ben közli szép versét az anyjáról. A
névsorban Laczkó Géza következik, vele kezdünk a következő fejezetben.
Ady Endre
1907. 14. 275 A GRAND-GUIGNOL. (Párisi levél.)
A Grand-Guignol színház, itt Parisban, azoknak az orvossága,
akiknek a gyomrát elrontotta a színház. Sokan vagyunk ilyen elrontott gyomrúak
Parisban, Berlinben, Budapesten és mindenütt. De viszont a mai ember már nem
igen tud színház nélkül elélni. Ez magyarázza meg, hogy a Grand-Guignol színházba
járni több, mint divat. Kissé megvénült már a halott Dumas s hasonlóképpen az
élő Sardou. Az újak azt csinálják, a mit ezek csináltak, de rosszabbul. A
régiek, az örökök, a színpadi klasszikusok, nem mindennapi estéinkhez és
hangulatainkhoz illők. A muzsika sem elégítheti ki teljesen a lelket, s operák
helyett szomjúhozzuk az eleven beszédet. A Maeterlinckek, a poéták, nagyon
ritkán tudják magukat a színpadról megértetni. Ibsen és Hauptmann sem azok,
akik halálra ne fárasszanak, s a változatos életet nyújtsák nagyszerű, mély
költészettel, de könnyedén, a Bisson-féle, a Feydeau-féle, a Véber-féle s más
ezer szellemes vagy szellemtelen filozófus vagy sekélyes malacságok pedig nem
lehetnek rendes táplálékai a magára valamit is tartó emberi intellektusnak….
Nevetséges volna azt állítani, hogy a Grand-Guignol valami
revelációval szolgál. Ehhez talán még közönséget sem kapna, ha írói már
volnának bőséggel. A legtöbbször bizony újság-riportokat játszat a színpadon.
Néha messzebb jár az igazi irodalomtól, mint a napilapok tucat-novellája. Néha
kacagtat, amikor ríkatni akar, máskor pedig ízetlen tréfákkal kedvetleníti el
az embert. Magam is csak a szándékát dicsérem ennek az apró, különös
berendezésű, de mindig válogatott publikumú színháznak. A Grand-Guignolban
öt-hat egyfelvonásos darabot játszanak esténként. Van köztük apró bohózat,
dráma, sőt olykor igazi költemény is. Hadd mondjam el pár szóval a színház
egy-két új darabjának a vázlatát. Itt van például a Revenante, mely
Maeterlinck ifjúkori darabjaira emlékeztet. Este van, terített asztal áll a
falusi házban. Ősz, nyugtalan, fájdalmas arcú férfiú, a gazda, virágokkal
díszíti föl a szobákat. Várja hosszú útról haza az ő imádott feleségét. Két öregember,
szomszédok ülnek vele a szobában. S húsz év óta egy napján az évnek így van ez
mindig. Húsz évvel ezelőtt kellett volna hazajönnie az asszonynak. Hat hónapja
volt akkor, hogy férjével egybekelt. S titokzatos módon, este, amikor hazatérőben
volt, az erdőben megölték…
Sekélyes, de felséges szatíra a Lecture. A színdarab-író
olvassa a darabját a színigazgatónak az ír, telefonál, vendégeket fogad, közben
kegyetlen változtatásokat ajánl a szerzőnek, holott oda se figyel a darabra.
Végül eltávozik, s a szolgáját ülteti a szerző mellé, hogy hallgassa végig a
darabot. Kedves dolog színpadról hallani végig szatírában, hogy a színpad
milyen lenézően bánik az irodalommal.
Az Aveugle-ben egy vak apa
szerepel. Valahol afrikai gyarmatokon vesztette el látását, mint magas
államhivatalnok. S most egyetlen, imádott fia azt a pályát választja. Már három
hónap óta Afrikában kell lennie a fiúnak. Jönnek is a levelek tőle s fölolvassa
őket a vak ember második felesége, egy édes, gyönyörű, szenvedő asszony. A fiú
pedig nem utazott el, mert szereti a mostoha anyját. Birkózik magával, Parisban
bujkál s egy este, mikor az apja nincs otthon, beállít. Az asszony, a mostoha
anya megrémül, s mégis elárulja magát, hogy ő is szereti a fiút. S íme,
hazaérkezik az apa, s a lépcsőtől már magában jön föl a vakok csodálatos
tájékozódásával. Belép a szobába, ahol halálra dermedten áll egy szék mellett a
fiú. Az apja ő róla beszél imádattal, fölolvastatja újra a leveleit. Izgalmas,
különös, csupa tragédia ez a színpadi helyzet egészen egy revolver-durranásig.
Az apa nem lát, nem tudja a fiát lelőni s nem is tudná különben sem, mert
istenként imádja, önmagát lövi főbe.
Ezek s ilyenek a Grand-Guignol darabjai. Lehet, hogy túlzó
lelkesedéssel s egy kis gyűlöletével a régi színpadnak bírálom őket. De nem
lehetetlen, hogy csakugyan, talán öntudatlanul, egy új, most születő színpad
bölcsője ez a kis színház.
Diósadi
*
1908.
Karácsony. KÜLÖN MŰMELLEKLETEINK
Kisoroszi parasztház. NÁDLER RÓBERT festménye a Szépművészeti Múzeumban /
A képet nem találtam. G./
*
Nádler Róbert (Pest,
1858. április 22.
– Budapest,
1938. június 7.)
magyar iparművész, festő és pedagógus. Wiki
1908. A Karácsonya ünnepi album. A «Vasárnapi Újság 52-ik számához
mellékelve. Az elsüllyedt utak.
Költemény. Írta Ady Endre
Hívott a titkok nagy
mezője,
Kellette magát száz sima út
És én legényesen, dalolva
Csaptam mögöttem be a kaput.
Valamennyi út fölfelé tört,
Ragyogón és virágba veszőn
S én feledtem a csendes udvart,
Rohantam részegen a mezőn….
1909. Karácsonyi melléklet. 30. oldal. A költő fia. Elbeszélés. Írta ADY ENDRE
A Tinódi-társaság tagjainak kellelt volna összegyűlniük a nagy, rossz levegőjű, hitvány bútorú, gyér
világú, kék szobában. Teremnek hívták kényeskedve,
nagyzolva a Harmónia zenés kávéháznak ezt a hosszú, semmire se
alkalmas oldalszobáját. Valóságos
megváltás, mesebeli átok-zárak lepattantása volt, amikor a Tinódi-társaság kimondta,
hogy itt fog ezután gyűlésezni. Maga a kávéház, a Harmónia, is tekintélyt
kapott, szétszállt a hír, hogy írók látogatják némely héten kétszer is. S
jöttek, csakugyan némely héten kétszer is különös arcú, százféle divattal öltözködő,
általában azonban nem nagyon vidám férfiak. A nagy, bosszú szobában, mely olyan
volt, mint egy sorvadásos, nagyon magas, de lábáról leesett asszony, két lámpa
égett csupán. A Tinódi-társaság tagjai között akadt húsz esztendős legény is
egy-kettő, de negyven-ötven évet taposó a többség. Ám mikor együtt voltak s a
kék falak a két rongyos gázlámpától meghorkanva bámultak s vetettek reszkető árnyékokat, elszaladt az
arcokról az évek különbsége. Ezek az emberek, a Tinódi-társaság tagjai, itt, a
reszkető homályban, a kék teremben mindig egymáshoz vénültek, hasonultak. Nem
ment nehezen a dolog, mert többnyire savanyú, öregen született, hamar ráncosodó
arcú, vézna, sápadt valakik voltak mind. Fűtötte őket a láz, összekergette őket
a szomorúan nyegle s látástalan ambíció, nagyon sokat várlak és akartak magoktól. Egymást megvetették…
1910. 26. 306. Ady Endre: VERLAINE ÉS CARRIÉRE.
Korának legkeresztényebb festője,
Eugéne Carriére, megfestette kortársának, a legkeresztényebb poétának, Paul
Verlainenak az arcképét. Ez a híres Verlain-kép Jean Dolent tulajdona lett és
maradt sokáig, de most megvásárolta a Luxembourg-múzeum számára a francia
állam. Carriére, amikor Verlaine képmását megcsinálta, már glóriát festhetett
ecsetjével a Verlaine-re dobott sárból a beteg költő Krisztus-feje köré. És
most, íme, feledve a gyalázatok, s Carriére a hivatalos örökkévalóság biztos szállását
is megszerezte az üldözött, szállástalan nagy költőnek. Csak kortársak voltak
ők, Carriére és Verlaine, nem barátok s nem testvérek a művészetben, nem
egymást egyformán látni tudó valakik. Carriére minden volt, a mi gyarló, mai
ember egyszerre lehet: filozófus, költő, muzsikus, szociológus, piktor,
szobrász, iparművész, humanista és ember. Jó, szomorú, hívő és rajongó ember
mindenek fölött, a milyenekről az ábrándos Svedenborg*
álmodhatott.
Paul Verlaine, a muzsikás álmok átélt, mámoros, önkínjaitól összetörött költője már csak a múltban élt és az alkohol-vetítetté jövőben. «A sajnált, az utált múlt s az ismeretlen, félelmes jövő között feszíttetett meg»,— írja egyik biográfusa. S csakugyan olyan volt már Verlaine élete vége felé, mint egy keresztre feszített, aki már lehunyta szemét s zokogni is csak befelé zokog
PAUL VERLAINE
ARCKÉPE; CARRIÉRE FESTMÉNYE
Verlaine élete, egy föláldozott ember élete, akinek
kálváriája száz idegen okot és titkot rejteget. Metzben született, mely ma már
német föld, az apja katonatiszt s már hajló korú ember. Korán érett, korán szomorú,
korán poéta, az édes anyja érzelmes, jó asszony. S életébe, mely tisztes,
polgári életnek, vagy legföljebb úri, szolid költői életnek vágyódik és indul,
folytonosan belecsapdosnak a mennykövek. Paris városának kis-hivatalnokáról
minden ok nélkül, csak, mert gyönge akaratú volt, azt hiszik, hogy veszedelmes
forradalmár. Mert a Kommün idején ő ott maradt Parisban, régi kávéházaiban és a
versírásnál…Ki volt Carriére ? Bizonyos, hogy nagy művész volt, példás életű
ember és keresztény, szabad keresztyén, miként Verlaine. És itt találkoznak ők
ketten: a kereszténységben, életüknek altruizmusában. Verlaine nyomorultul, de
generációkért és Istentől megszentelt szívvel halt meg, Carriére gondolattal a vászonnal ugyanígy apostolkodott.
Csodálatosan megnyugtató, hogy ők mégis észrevették egymást, s hogy a Verlaine-portré
beszélni fog sokáig és százezreknek arról, hogy az élet összehozza az egymáshoz
illőket s hogy az az élet az érdemes élet, mely a leendő életeket munkálta.
*Emanuel Svedenborg (šve. Emanuel
Swedenborg; Stokholm,
29. januar 1688 — 29. mart 1772) je bio švedski filozof,
1911. Karácsonyi melléklet, 34. oldal.
Ady Endre: A gyilkos Sabaseff
Sabaseff diák Szófiában az ifjúság és
boldogulás meredekét bulgár fogalmak szerint irigyelni valóan, szépen és könnyen
hágta meg. Nagybátyja segítette, aki Parist, Münchent és Bécset bejárta, s akit
végül hasznos, okos honvágya haza-kényszerített Szófiába. És itthon bejutott a
fejedelmi udvarba, főszakácsa lett a palotának s finom eledel-maradékokkal
traktálhatta öccsét, a diákot.
A diák, Sabaseff, szegény, félig-pásztor,
félig-kertész embernek a fia volt s nagybátyja híján aligha szabadul el a
barmok és virágok közül. Egyébként se volt nagyeszű, tüzes agyú gyermek, a ki
biztatás és gyámolítás, sőt tudott szándék nélkül tudja fölharcolni magát.
Voltaképpen csak 3, fejedelmi konyha bő morzsái tették emberré a diákot s a
finom ennivalók ébresztették föl benne a föltörés vágyát. S azután a főszakács megmozgatta az udvari hatalmakat
s Sabaseff diákot húsz esztendős korában, állami pénzen kiküldték a
külföldi egyetemekre. Olyan volt a főszakács s olyan bőkezűek az udvari
hatalmak, hogy Sabaseff hat hosszú esztendőn át élhetett gondtalanul a
világlátásnak és tudományoknak. Vakációkra haza-haza jött a francia és német
egyetemi városokból, szerfölött tudós ifjú lett belőle, a kire már egész
szülőhazája számított.
Talán harmadízben érkezett volt haza
vakációra Sabaseff, a mikor tisztába jött. azzal, hogy Bogodics Heléna nélkül
nem tud élni. Bogodics Helénának az apja a fejedelmi birtokok egyik tiszttarlója
volt, az anyja pedig francia nő, aki nevelőnőként került volt szép Bulgáriába.
Heléna finom, szeszélyes, törékeny, kis leánygyermek volt, s Sabaseff diák
eljegyezte leendő hitveséül Bogodics Helénát. Parisba utaztam Münchenen át s ketten ültünk a direkt kocsi egy
nagy, első osztályú szakaszában, én és egy magam-korú, ideges, alacsony, barna
ember. Okvetlenül szóba kellett állnunk egymással, habár első, ismerős óráink
csak udvariasak beszédtárgy-keresők, óvatosak és cukrozottak voltak. Münchenben
egy táviratot ordítoztak be a vonatunkba s egy nevet, melyet nem ismertem,
mivel még nem mondtuk meg egymásnak a neveinket….
Ady Endre
a vonaton, útitársával. Márton Ferenc rajza.
— És ha ön tudná, hogy mit jelent az
én képviselőségem, amiről most táviratban értesített a lapom helyettes
szerkesztője, még akkor nézne nagyot,
Engem öt évvel ezelőtt a bíróság elítélt
húsz esztendő fegyházra s két éve annak, hogy kegyelmet kaptam s ma Bulgária
képviselője vagyok. Volt egy nő, a kit kötelességem volt megölni, meg is öltem
s az nagyon híres botrány volt, még az amerikai lapok is írlak róla.
A menyasszonyomat, Bogodics Helénát
öltem meg, beszélte nyugodtan az én útitársam, fölkészültem előre megfontoltan.
— Nem volt bűnös szegény Heléna, legalábbis a halált nem
érdemelte meg, de mégis meg kellett ölnöm, mert majdnem elvette a hitemet. Abban az időben úgy képzeltem, hogy egy soktervű,
sokcélú férfiú köteles a maga becsületére, hírére vigyázni, köteles ezért ölni
is. Talán olykor még eszembe jut, de megházasodtam, mihelyst a tömlöcből
kiszabadultam s ma már fiam van s talán leányom is lesz.
Ezután pedig politizáltunk Sabaseff
képviselő úrral, aki egyszerre naggyá, félelmessé, különössé alakult előttem,
mióta megtudtam, hogy asszonyt ölt.
— Én egy új pártot csináltam, egy egészen új pártot,
melynek nagy jövője van, habár csak ketten kerültünk be a parlamentbe. Mi
nemzeti demokraták vagyunk, akik már kétszer-háromszor kövekkel dobáltattuk meg
a fejedelmet, mert cézárian viselkedett. Mi azt akarjuk, hogy minden bulgárok egyesüljenek, mi csak
nyelvben távolodtunk el a magyaroktól, de a vérünk, lelkünk ugyanaz. Mi elfoglaljuk Macedóniát, le fogunk
számolni Törökországgal, utána Romániával és Szerbiával is, mert a Balkán-kérdést
csak Bulgária oldhatja meg.
Furcsa volt, majdnem megrémítő az én
útitársam, Bulgária új képviselője, az apró, dühös és gyilkos mullú Sabaseff
szerkesztő úr. De nemsokára már a francia határ felé közeledtünk s Sabaseff
egyre mélázóbbnak, gyöngébbnek, álmodozóbbnak látszott. Strasbourgnál azonban
majdnem tombolni kezdett s hamar megvénült szemeibe, s arcába fiatalság szállt
ragyogva és pirosulva.
— Itt is diákoskodtam majdnem két esztendeig, —
magyarázta lázasan Sabaseff képviselő úr s volt három barátnőm, akiktől szöknöm
kellett. Még megtartották szemeim a strasbourgi dóm égre-rajzolt vonalait, az
álom is elszaladt a fejemből, tehát tudtam már haragudni is.
— Hát ön szeretőket tartott messze
Szófiától s a mikor hazament, gyilkolt, mint egy hentes s megölt egy leányt, a
kinek talán csak az volt a bűne, hogy önt egy kicsit elfelejtette?
Az én bulgárom nevetett, legyintett a
kezével és már nemsokára francia fináncok érkeztek, átléptük, átszaladtuk a
határt. Most már majdnem tetszeni kezdett e kis, vad, erős, balkáni ember, az ő
sajátságos moráljával, de még ezután kezdődött a java.
— A nagybátyám, — mesélte az egykori
Sabaseff diák, — meghalt és némi pénzeket volt jó és szíves testálni reám.
Azóta én sokat dolgoztam, dolgozom is, de alapjában csak akkor élek, ha
néha-néha Berlinbe, Parisba, Londonba utazhatom. De Brüsszelt is szeretem s
tudja-e, uram, hogy én már nem az vagyok, a kivel ezelőtt egy pár órával
beszélt?
Néztem az én Sabaseffemet s valóban
mintha kicserélték volna, tartása, ülése, szeme, hangja, kedve más volt.
— Tudja-e, — szólott Sabaseff, — hogy
nekem Parisból valamikor menekülni kellett, mert a rendőrség megtudta, hogy
dolgozótársa vagyok az orosz nihilistáknak? Hát azt tudja-e, hogy Strasbourgban
és Münchenben én csináltam meg a feministák férfi-klubját s hogy ebben a két
városban, talán másban is, egy sereg szabadlelkű asszony és lyány áldja a
nevemet?
Most már haragudni kezdtem erre a
furcsa Sabaseffre s majdnem olyan dühvel kérdeztem tőle, mint egy ambiciózus
vizsgálóbíró:
— Hát akkor, gazember, miért ment
haza fenevadként s miért ölte meg a szegény Helénát, akibe a beszéd után
majdnem szerelmes vagyok?
Majdnem Parisban voltunk, vacsoránkat is megéltük az
étkezőkocsiban, amikor választ kaptam a kérdésemre.
Két ember vagyok én, — mormogta búsan Sabaseff, — ne
haragudjék reám, mert minden kelet-európai embernek két lelke van. Amikor én
átlépem a francia határt, gyűlölöm a mai társadalmi rendet, a katonaságot, a
hipokrita erkölcsöket. S mihelyst hazaérkezem, szinte lángot vet az újságom a
hazaszeretettől s a bibliás erkölcstől. Ilyenek vagyunk, s nem tehetünk róla és
nekem még az sem fáj, hogy megöltem Bogodics Helénát, akinek talán Parisban
igazat adtam volna. Elkomorodott s elnémult a bulgár szobranje ifjú tagja, a
búcsúzásnál csak erősen megszorította a kezemet, de nem szólt semmit, mintha
nagyon sietett volna. Sietett is és úgy szaladt bele az ő régen nem látott
Parisába, mint egy fantom, mintha helyettem élt, utazott, ölt és tűnt volna el.
1912.
Karácsonyi melléklet, 21. oldal. A
Dorbayak testamentuma. ÍRTA ADY ENDRE
Ült mellettem a kocsiban a köhögős,
erős, tartós, öregúr, az egyetlen Dorbay, kinek még szinte egy kis birodalom
maradt a földből. Néha-néha megállottunk késett szérű gőzgép munkájánál,
kukoricatörésnél, szántó jószágoknál, gulyáknál, vagy kaszásoknál. Fölséges
nyárvégen, a mikor az izgató és a legfényesebb napfény a legfeketébb árnyékokkal
cudarkodott elénk...
— Halunk, ejnye-ejnye, halunk, —
dünnyögte köhögősen az öreg, még daliás, egyenes, elpusztíthatatlan nagyúr….
Ültünk, szivaroztunk, a nagyúr olykor
halálosan hosszúkat, kínosokat köhögött.
— Meghalunk, mindnyájan meghalunk,
öcsém, — sírt föl váratlan megtöröttséggel, megindultsággal Péter úr. — De mi
lesz evvel a két szegény, édes árva gyermekkel s mi lesz az életem, vérem,
munkám által gyarapított vagyonommal?
Sírt a nagyúr összeroskadva,
ragyogtak, játszottak a csillagok s a park ős fáiba belekapaszkodott ágyúk
zajával egy hirtelen szélvihar.
1913. 25. 499. A magunk szerelme. Ady Endre új verseskönyve, mint minden
eddigi könyve, egyik legérdekesebb jelensége irodalmi termésünknek. A költő,
szokatlanul bő termékenysége ellenére is, mindig tud új dolgokat mondani. Mindig
új oldalakról tudja megmutatni sokféle színű egyéniségét A fiatalság
szertelenségei, végletes, izgatott gesztusai már elhalkultak benne… Szenvedélye
és ereje nem csökkent semmit, csak jobban ura lett önmagának és a világnak. Kibékülni
nem tud egyikkel sem, szelleme még mindig lázadó, a régi haragok és régi
szerelmek még élnek benne és lobogva törnek ki belőle, de ebbe a lobogásba már
vegyülnek hangok, a melyekből arra lehet következtetni, hogy elindult a
megbékülés útjára…
BUDAPEST SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT. A FŐVÁROS LEVÉLTÁRÁBAN ŐRZÖTT AQUARELL-FESTMÉNY
UTÁN RAJZOLTA MIRKOVSZKY GÉZA.
1919. 11. 129 –
130. ADY ENDRE AZ AKADÉMIÁBAN.
Ady Endre most, halála után néhány héttel vonult be
először az Akadémiába, egyelőre vendégül. Schöpflin Aladár, maga is vendég,
kalauzolta, felolvasást tartott róla a nagyszámban összegyűlt akadémikusok és a
szép, tágas felolvasótermet teljesen betöltő közönség előtt. Az Akadémiában
eddig talán még ki sem mondták Ady nevét, a megváltozott idők, és talán a halál
engesztelő ereje vitte rá az Akadémiát, hogy meghívásával , a felolvasásra
alkalmat adjon.
Schöpflin Aladár ebből is indult ki felolvasásában.
Érintette azt az ellenkezést, melyet Ady költészete és szereplése támasztott, s
a mely elsősorban világnézeti okokból származott, s azután támadói részéről
szításában szerephez jutott az elfogultság és nem egyszer a szándékosan
félremagyarázó rosszindulat is. Ezek a támadások az olvasóközönség nagy részét
elzárták Ady elől, sokan elítélték anélkül, hogy olvasták volna. Leginkább
hazafias költészetét magyarázták félre….Felolvasását Schöpflin Aladár azzal
fejezte be, hogy bár ma még nem vált általánossá Ady elismerése, igazi értékét
csak egy kisebbség fogadta el, szilárd meggyőződése szerint ő volt a legnagyobb
magyar lírai költő. Az irodalom nagy eretnekei közül való, akiket koruk
félreismer és megtagad, akiknek igazsága azonban keresztülhatol a kortársak
elfogultságán s lassanként általános érvényűvé válik.
1908. 49. 1000. Új versek. Ady Endre
régebbi, mintegy három évvel ezelőtt megjelent verses könyve most második kiadásban látott napvilágot. Ez
az a könyv, a mellyel Ady benyomult az irodalmi diszkusszió körébe, mint a mai
irodalom egyik legérdekesebb tagja s olyan heves viták központja, a milyeneket
ez a mai nemzedék még nem látott. A vita nem szűnt meg, a hullámok még zajlanak
s ellenfelek, barátok minduntalan visszanyúlnak az új dalok könyvéhez.
Az új kiadás most jókor jön, mert a kinek az első kiadás nem volt meg, semmi
módon nem juthatott hozzá, pedig szüksége van rá mindenkinek, a ki Ady
egyéniségét s költői munkájának természetét meg akarja ismerni. Változás az új
kiadásban csak a kiállítása, tartalma ugyanaz maradt, megvan benne Nagy Sándornak
a versekre magukra is jellemző címképe is.
A Karácsonyi
ünnepi album.
A Vasárnapi Újság 1910.
52-ik számához mellékelve
A hatodik osztály. Elbeszélés. Írta Ady Endre
Ambrus Zoltán
1908.
Karácsonyi melléklet, 4. oldal. Ambrus
Zoltán: Lillias
I. VERA VIOLETTA BÉCSI ROLLÁNAK.
Kedves
Rollám, hogyne felelnék neked?! Neked igen.…Hidd el, egy cseppet sem erőltettem meg magamat azért,
hogy Romanovics Mihályné legyek: egy kacsintás erejéig sem. Eszem ágában sem
volt, hogy el fog venni. Többet mondok. Nem is helyeslem elhatározását; nem adok
igazat neki. Neki nem lett volna szabad engem feleségül vennie. De
visszautasíthattam-e az ajánlatát? Azt hiszem, könnyű megszámlálni azokat, a
kik az ilyes kísértésnek is ellent tudnak állani. Akármennyién irigyelnek
mostanában, annyira mégse vittem, hogy azt felelhettem volna neki: Hidd el, egy
cseppet sem erőltettem meg magamat azért, hogy Romanovics Mihályné legyek: egy
kacsintás erejéig sem. Eszem ágában se volt, hogy el fog venni. Többet mondok.
Nem is helyeslem az elhatározását; nem adok igazat neki. Neki nem lett volna
szabad engem feleségül vennie. De visszautasíthattam-e az ajánlatát? Azt
hiszem, könnyű megszámlálni azokat, a kik az ilyes kísértésnek is ellent tudnak
állani. Akármennyién irigyelnek mostanában, annyira mégse vittem, hogy azt felelhettem volna neki: köszönöm,
de én nem megyek feleségül hozzád. Rám nézve, bizony, nagy szerencse ez. A sok
hányattatás, nyomorgás, vészverődés és izgalom után: a nyugalom, a jólét. Meg a
tisztább levegő. Nekem már ez maga nagydolog. Ilyen szerencséről sohase
álmodtam. Nem törtem magamat érte, de nem tagadom, két kézzel kaptam utána. Az efféle ajánlatra nem szokás
azt felelni:
Köszönöm, nem táncolok….
A SVÁBHEGYI NORMAFA 1885-BEN. Keleti Gusztáv festménye a Székesfővárosi
Múzeumban
Balázs Béla
1908. 47. 942 Balázs Béla: TALÁLKOZÁS
Ősz van, hideg van, nyirkos ködben áznak
Holttestei a hullott leveleknek,
A ködben járók eltévednek
És összebújnak, akik fáznak.
Vigyázzunk, mi ketten ködben jártunk,
Ki tudja, mi a találkozásunk?
És a kik azért ölelnek, mert fáznak,
Megfizetnek az első napsugárnak.
1909. 226. Balázs Béla: Tavi nocturno / a tartalomjegyzékből.
G./
Beczásy Judit
1920. 1. 19. Elbeszélés. Írta: Beczásy
Judit. VETÉLYTÁRSAK.
Korai verőfény melengette az erdőt.
Még csak tavaszvég volt, de a nyári vendéglő összes asztalaival kiköltözött a
nyár elé az udvarra. Csak kevés vendég ritkállott még arra, dolog alig akadt,
egy sör, egy pörkölt, ha fogyott naponta. A vendéglősné lánya, a Katica, telin,
sugárzón, fiatalon rózsállott az ajtóban. Jenő, a nyári pincér, ki-bejárt
mellette, hogy beszívja dús egészsége illatát. Oda telepedett az ajtó mellé,
késeket fényesített, vállig gyűrt ingujjából kimeztelenkedett hófehér, szőrtelen
karja. Lopva Katicára pillantgatott, hogy nézi-e őt? Tervek bimbóztak benne,
elvenni a lányt a vendéglővel, ezt az egészséges, erős lányt, ezzel a pompás
üzlettel….
Most egy vendég tétovázott az
asztalok sorában. Látszott rajta, hogy mérlegeli a helyeket, közelebb menjen-e,
vagy jobb lesz távol leülni? Gyakran jött ide. Katica ismerte, a szomszéd
villában dolgozgató asztalos, jó negyvenes, életerős, piros arcú öreglegény.
Jómóddal öltözött, vadászos ruhában, nem is mesterember-forma, inkább erdész,
vagy ilyesmi. A lány nem mozdult, várta, amíg köszönti….
Katica közelebb jött, megállt az asztalnál, szemben a
férfivel egy üres székre támaszkodott és kivágott blúzából most kivillant két
fiatalos melle. Az asztalos éhes szemmel lesett be, csupa kívánság volt, ahogy
nézte. Érett fejjel jó feleségnek ítélte a duzzadó, fiatal erőt, ez hozta most
is ide.
— Jöjjön
közelebb, no, csak nem fél tőlem?
— Magától? — biggyesztette gúnyosra
az ajkát. — Miért félnék már én Kovács bácsitól?...
De a mikor odaértek a fák sűrűjéhez,
a pincér meghökkent. Nagy kígyó volt és sziszegőn forgatta felmagasló fejét,
mintha a támadót keresné. Azért célzott, de tétova keze mellé talált. A kígyó
szembenézett vele, fehérre vált arccal eresztette le a karját és remegett. Katica
izgatottan kiabált:
— Na, lője le
hamar, elszalad!
Az asztalos a lövés után fölényes
nyugalommal utánuk ment. Kezében szoros markolással fogta bunkói, zömök botját.
A kígyó már kúszott az erdő sűrűje felé, ő utána indult. Megfogta a bot szöges
végét és súlyos zuhanással csapott a kígyó fejére….
Cholnoky László
1902. 10. 146. Cholnoky László: CSAK EGYSZER TUDSZ SZERETNI
Csak egyszer tudsz szeretni,
Bármennyiszer szeress,
Az ember életében
Csak egy leányt szeress.
Mely ezt meg nem találja,
Üres a szív, sivár;
De még lehet reménye,
Hogy egykor rátalál.
De sírhat összeomlott
Boldogsága előtt,
Aki már megtalálta
És elvesztette őt.
Cholnoky László
20-as
években már csak szépirodalommal foglalkozott. Írásait a Magyar Géniusz, a Vasárnapi Újság, a Nyugat és számos napilap közölte. Sokat
éjszakázott, az alkohol rabja, majd hajléktalan lett.Wiki
1902. 44. 715. Cholnoky László: HALOTTAK ESTÉJÉN.
Ezer láng kint a temetőben,
Ezer szem könnyektől ragyog,
A szomorú fogadó-estén
Ezer vendég mond: itt vagyok.
Apró lángok bús fényitől csak
Sötétebb lesz az éjszaka,
Minden kihalt, a szép emlékek
Kelnek csupán életre ma.
A hűvös őszi este csendjét
Bús szél sírása veri fel,
Kiért zokoghat? Aki elment,
Vagy a kinek még várni kell?
Cholnoky Viktor
1906.
34. 546. A NAGY KÉS.
Elbeszélés. Írta Cholnoky
Viktor.
I.
Van nekem egy nagyon jó barátom, akivel
majdnem két hónapig együtt töltöttem naponta kimérten másfél órát ós a kivel
soha többé ebben az életben találkozni nem fogok. Mert ma már négy tenger van
közöttünk s nekem, kontinentális létre kárhozott rabszolgának egy tenger, sőt
még egy olyan pohár sósvíz, mint az Adria is sok és nehéz. Levelet sem váltunk
egymással, mert ez az én életemből kiesett barátom japáni, tehát nagyon
praktikus ember, aki a világ leghenyébb és legfeleslegesebb munkájára,
magánlevélnek az írására nem pazarolja a drága idejét.
Azért járt itt Budapesten, hogy a
Duna-Tisza közének a népmozgalmi statisztikáját tanulmányozza. A japáni mindent
tanulmányoz, és Európa minden tudását úgy szívja magába, mint a Sárga-tenger
spongyája a vizet. Valahol a József-kőrúton lakott. Gyönyörű neve volt: Avodake
Higasi, ami magyarul
valami ilyet jelent: A napkelet zöldellő Hegye. Avodake
Higasinak azonban csupán
csak a neve volt zöld, a kvalitásaiban egészen más színeket hordott magán.
Pápaszemes arcán a bőr mongol sárga volt, a nyugalmas modora angol kék, a
csendes beszélgetésre és filozofálásra hajló kedve németszürke, a bor pedig, a
mit iddogálni szokott, magyar vörös. A ménesit szerette nagyon, de csak
mérséklettel…
II.
— Hát determinista vagyok, igenis, —kezdte az én sárga
barátom, — de, ne nevessen ki — panteista alapon. Nem hiszem, hogy az ember
csak egy mozdulatával is szabadon rendelkezik, mert mindenütt ott van valaki, a
ki úgy csinálja a mozdulatait, az agymozdulatait is, mint a mi komédiásaink a
drótra járó bábuikat. Elmondok magának egy történetet, amit nem fog elhinni,
pedig én az apámtól hallottam, tehát igaz….
III.
...Nézze: más világ a miénk, mint
a maguké. Én az apámtól hallottam ezt a történetet és az én apám Takáisziró
volt, az anyám pedig Minamotó. És attól a naptól fogva mindig úgy csinálták a
mutatványukat, hogy az apám az utolsó kis kést, meg a nagy kést egyszerre
hajította rá az anyámra. Úgy még hatásosabb, még becsületesebb, még ügyesebb
volt a munkájuk. Nyugodalmas
jó éjszakát kívánok.
1907. 272. Bambuan katasztrófája.
Elbeszélés. Írta: Cholnoky Viktor
1907. 559. A sárga nagyúr. Elbeszélés.
Írta: Cholnoky Viktor
1907.
798. Severin doktor
találmánya. Elbeszélés. Írta: Cholnoky Viktor
A laboratóriumban nehézszagú kék füst
terjengett, szinte sűrű volt tőle á levegő. Nem valami boszorkányos
vegyüléknek, vagy undorító, de hasznos főzetnek a párája, vagy gőze volt ez,
hanem erősen ópiumos cigaretta sűrű füstje és egyben Szeverin Szevér doktor
idegességének a fokmérője. Mennél intenzívebben dolgozott Szeverin doktor,
annál lázasabb egymásutánban szítta a cigarettákat, de amikor a minden munka
legnehezebbjét és legfölségesebbjét végezte, gondolkozott, akkor a szája, egy
kis túlzással mondva, valóságos ópiumbarlanggá vált. Ennek a mindenben puritán
embernek ez volt az egyetlen szenvedélye, hanem az ópiumos dohánynak aztán
mosolygó daccal, szinte kihívó nembánomsággal hódolt, pedig ha valaki, ő, kora
legkitűnőbb biológusa, bizonyára ismerte a mák száradt levének romboló
hatását….
Nemcsak a filozófusok, hanem a
nemzetgazdák is rég elfogadták már teljes értékű igazságnak, hogy az alvás a
legnagyobb kártévő a világon. Egyharmad, sőt öt tizenketted részét is ellopja
az emberiség munkájának. A biológus és orvos előtt pedig egyszerűen nevetséges
és megszégyenítő az a gondolat, hogy az ember időközönként kénytelen
vissza-visszatérő tehetetlenségbe, időszakos ájulásokba esni, olyan ájulásokba,
amelyeket az abszolút nemléttől semmi más nem különböztet meg, csak a szervezet
automatikus továbbműködése. Szeverin Szevér doktor élete feladatául azt tűzte
ki, hogy ettől a csapástól, az alvástól, megszabadítja az emberiséget…
A számoszlopoknak és egyenleteknek csakhamar
egész hadserege feketéllett előtte a papiroson; mind jobban és jobban
belemerült a munkájába, egyik cigarettát a másik után szívta s észre sem vette,
hogy már alkonyodik, hogy szeme előtt kezdenek összefolyni a számok. Valami
különös, kellemes ürességet, bódulatot kezdett érezni a fejében, mely mind lejjebb
hanyatlott a papiros fölé. A szeme mind zavarosabb lett, az utcáról beható nesz
mintha egyre távolabbról és távolabbról hangzott volna a fülébe. Egyszerre csak
egészen oda csuklott a feje a papirosra, a szeme lecsukódott, a lélegzete
egyenletesre, hosszú ritmusúra vált. Szeverin Szevér doktor, az európai hírű
biológus, az álom megölőjének, a hatalmas hipnotanatosznak a feltalálója aludt. Aludt, mélyen
és boldogan, álmodva a tudomány csodálatos álmát, azt a tarka reménységgel
átszőtt ábrándot, hogy az ember képes lesz valaha legyőzni két legnagyobb
ellenségét, két legjobb barátját: az alvást és a halált.
1907.
962. A pályaorvos. Elbeszélés. Írta Cholnoky Viktor
1908. 37. 742. ARTABÁN MIHÁLY ES A VASÁRNAP. Elbeszélés. Írta Cholnoky Viktor.
Nagyvárosokra a téli vasárnap
délutánja valami olyan unalommal fekszik rá, amit legjobban lehetne hasonlítani
az ólomhoz, ha az ólom a szürkesége, nehézsége és ellenszenves tapintata mellé
még nyúlós és nyirkos is volna. Nem lehet kikerülni az unalmát sem otthon, sem
az utcán, sem a kávéházban, mert az idegeinkbe beraktározódott sok ezeréves
ünnepérzés megakadályozza a legelfogulatlanabb, legnyugodtabb temperamentumú
embert is abban, hogy olyan napnak érezze a vasárnapot is, mint a boldogabb
hétköznapokat.
Minden kifordul a
sarkából, hazulról a cseléd múlhatatlanul elmegy a kimenőjére még akkor is, ha
úgy csikorog a hideg, hogy a farkasok a kapu előtt ásítoznak éhségükben, így
azután a szobák félig fűtve maradnak, a lámpás kanóca feketébb a koromtól, mint
a te lelked a dühtől, és ha véletlenül kifogy a cigarettád, mehetsz le magad…
Az öreg Artabán régi
ismerősöm volt, excentrikus, izgatott, nagyon eredeti ember, aki először azért
ment ki Afrikába, mert itt nálunk megjelentek azok a felírások, a melyek
szerint «a lábakkal lépni tilos.» Azt mondta, hogy ahol ezt még ki kell írni és
ahol ezt így írják ki, ott ő nem marad. Inkább megy a bántuk és a
négerek közé…
Artabán Mihály betámolygott a
szobámba, a bútoraimba kapaszkodva jött el az ágyamig, ott leroskadt a frissen
vasalt ingemre, ami oda volt készítve már váltásra az ágyam lábához:
— Segíts, orvos, ha van még segítség,
segíts! — nyögte….
Kocsiba kellett ültetnem, azon vittem
el a szanatóriumba, ahol másnap már dühöngött, két hónapra rá pedig meghalt az
öreg Artabán. Kergén, a fejét a falhoz verve, mint a beteg birka. Bulcsú doktor
itt abban hagyta az elbeszélését. Künn az ivóban is elhallgatott már a gramafon,
a pörköltillat helyet adott a dohányfüstnek, a Juci kötényén pedig megjelent a
vacsora minden zamatos és színes cseppje. A bor mintha jobb ízre kapott volna,
a gázláng mintha jobban égett volna. Mert Bulcsú doktor elbeszélése alatt az
óra éjfélre fordult és elmúlt, lepergett a vasárnap, mint a hogy elmúlik,
lepereg az élet minden vasárnapja, és ahogy jön, jön mindnyájunkra az
örökkévalóság meg nem szűnő boldog hétköznapja.
1912. 24. 488. Schöpflin Aladár: CHOLNOKY VIKTOR 1868-1912
…Egyszerre föltűnt a lapokban itt is, ott is a Cholnoky
Viktor neve. Legelőbb acélosan hajlékony észjárású, az ismeretek igen széles
körét befoglaló, egészen egyéni gondolkodásmódú tárcák, majd egyre gyakrabban
olyan novellák alatt is, a melyek mindjárt, mint egészen eredeti, magában álló
elbeszélőt mutatták be Írójukat, a kire az olvasók is mindjobban kezdtek
figyelni…
Cholnoky Viktornak első könyve, a Tammúz című novella-gyűjtemény.
A kritika, a közönség már elő volt készítve a megjelenésére s szinte elébe
hozta az írónak a szokatlan, feltűnő tetszést. Cholnoky novellás könyve
uralkodott az 1909-iki karácsonyi könyvpiacon s híre eljutott mindenhova, ahol
nemcsak napi szórakozásból, hanem élénkebb művészi ösztönből is érdeklődnek
irodalmunk eseményei iránt. A Tammúzra következett a múlt év végén másik
novellás könyve, az Alerion madár vére….
Kass Ottó fényképe:
CHOLNOKY VIKTOR
Poe Edgár és a német Amadeus Hoffmann a Cholnoky Viktor
irodalmi ősei. Nála is, mint ezeknél a fantasztikum nem merő játéka a
képzeletnek, hanem az izgalmakkal túlfűtött idegrendszernek saját természetéből
folyó, önkénytelen működése. Ezért szerette Cholnoky az olyan embereket, helyzeteket
és történeteket, a melyek mintegy borotvaélen mozognak a jó és gonosz, a bűn és
őrültség, a betegség és az egészség, a realitás és a fantasztikus határán s csak a fantázia belső
logikája tartja őket egyensúlyban…Ebben a különös, furcsaságokat kedvelő kísértet
és álomlátóban egy tudós szelleme és tehetsége is dolgozott. Nem volt
rendszeresen képzett tudósa semmiféle szakmának, de egész sereg szakmában - különösen a természettudományokban - a
dilettáns ismereteket messze felülhaladó tanultsága volt, s mindenféle
tudományos ismeretek körén túl eső dologról voltak ismeretei, mint nagyon kevés
kortársunknak. Ezt a sok ismeretet, mely nem fáradságos tanulmányozás
szerzeménye, hanem egy rendkívüli intellektuális fogékonyság szintű önkénytelen
terméke volt nála, egységes, félig logikailag elgondolt, félig megálmodott panteisztikus
világfelfogás fogta össze egységbe, a mellyel minden ismeretére és minden
gondolatára rányomta a maga egyéniségének bélyegét. Sokoldalúsága és
fogékonysága tette kitűnő újságíróvá, kinek alkalmak-szülte cikkei nem egyszer
súlyosabbak voltak a szülő alkalomnál.
Mikor a siker napja felkelt számára, már egy beteg, roskadozó
testű emberre világított, a kiről mindnyájan, barátai és tisztelői, tudtuk,
hogy nem fogja sokáig élvezni azt a keveset, a mit a sors végső adományul adott
neki. Betegeskedése munkájában is megbénította, az utóbbi időben már csak
elvétve tudort annyi erőt gyűjteni, hogy egyebet is írhasson, mint napi újságcikket…
*
Cholnoky Jenő
földrajztudós: „Amikor kitört az orosz-japán háború, akkor Nagy Miklós, a Vasárnapi Újság szerkesztője cikket
kért tőlem Mandzsúriáról. Ott jártam, saját tapasztalataimat írtam le. A
cikkért 25 korona tiszteletdíjat kaptam. Egyik este feljött Viktor hozzám, és kérdezősködött
Mandzsúriáról. Jegyzeteket is csinált. A következő Vasárnapi Újságban is
megjelent egy cikk Mandzsúriáról, Viktor 100 koronát kapott a cikkért.” Cholnoky László nem csak pályáján, de
életmódjában is követte bátyját, ahogyan a testvér műveihez való hozzáállásban
is. Viktor 1912-ben bekövetkezett halála után a hagyaték nagyrészt hozzá
került.
http://www.modernmagyar.u-szeged.hu/index.php/muhelyek/hajno.
h12-5-ban
is olvasható Cholnoky Viktor
A Cholnoky dinasztia kezdete - Villanyspenót
Csáth Géza
1908. 17. 335. Csáth
Géza. ZENEI
KÖZMŰVELŐDÉS
«Meg kell vetnem a világot, mert nem sejti, hogy a zene
magasabb megnyilatkozás, mint minden bölcsesség és filozófia.» Száz esztendeje
múlt, hogy Beethoven ezeket mondta, a világ azonban máig sincsen az ő
véleményén, bár egyébként sok tekintetben megváltozott. A természettudományok
haladásának rohamos, mohó nekilendülését, amikor a tudományt kezdték mindenekfölött
becsülni, a nyugodt munka váltotta fel és megnyugodtunk benne, hogy a
laboratóriumokban máról holnapra nem fogják kémlőcsőben előállítani a bölcsek
kövét. És be kellett látnunk, hogy a tudományok egymagukban nem igen fogják
megváltani az emberiséget, de szó lehet róla, hogy a művészetek társaságában elviselhetővé
teszik az életet: amely belátás a művelődés jelenségeiben figyelemmel is kísérhető….
A mai embert a szellemi élet érdemtelenül kényelmes helyzetbe
hozta. A nagy városokban olcsó pénzért jó muzsikát s zenekari muzsikát, izgató
muzsikát vehet magának. Olyat, a mit hangszerekhez nem értő, és csak közepes
zenei érzékű emberek is élvezhetnek, ha nem is érthetnek. Ez a zene nem készült
házi használatra — Wagner, Puccini, Debussy zenéjéről van szó — sőt szinte
elválaszthatatlan a zenekartól és a színpadtól. Aki belekóstolt ebbe a
muzsikába, azt az a veszély fenyegeti, hogy a házi muzsika nem fog neki többé ízleni,
és a csillogó zenekari színek után unalmasnak fogja találni a zongora egyforma
hangjait, szürke hangszínét. Kis városokban pedig, a hol ilyen zenéhez semmiképp
se lehet hozzá jutni, más veszély fenyegeti a házi muzsikát. Kevesen tudnak és
kevesen tanulnak zenélni; de akik tudnak, azok a fővárosi utcák muzsikáját
importálják a tiszta vidéki szobákba…
Szükséges, hogy legyen modern házi muzsika is. Hiszen
előbb-utóbb engednek kényszerítő erejükből azok a gazdasági körülmények, a
melyek a szegény nagyvárosi embert csak este engedik zenéhez jutni, a mikor már
csak pszichikai izgató-szernek használja a muzsikát, és ha ez egyenesen nem
tudja izgatni, akkor elalszik mellette. Több operajáró ismerősöm bevallotta,
hogy őt csak Wagner és Puccini érdekli és Mozartot, Verdit teljesen
érdektelenül, unatkozva hallgatja…A modern muzsika minden látszólagos
komplikálódása mellett is egyszerűsödni fog. Egyszerűsödik technikailag,
kifejező eszközeiben, formáiban, a nélkül, hogy lemondana a harmóniák csodás,
újonnan felfedezett gyarmatairól és a hangzás pikantériájáról. A Debussyk, a
Straussok, a Sindingek utódai meg fogják találni a módot, hogy az ő
individuális poézisüket, vagy ha úgy tetszik, őrültségeiket miképp mondják el
egyszerűbben, összefoglalóbban, a nélkül azonban, hogy a kifejezésben egy
pillanatra is megtagadnák magukat és önmagukban a
Ma emberét.
CHOPIN. Születésének századik
évfordulójára.
Akkor remélni lehet, hogy az
erkölcstelen és sokszorosan bonyolódott viszony, a melyben a hangszert nem
tudó, de zenekedvelő fővárosiak nagy része a zeneművészettel került,
erkölcsössé fog változni. A házi muzsika általánosodásával szerves kapcsolatba
jutunk a zeneművészet dicsőséges alkotásaival, a melyek mindeddig ifjan,
élettől duzzadóan várják a föltámadásukat tiszta eszű, egészséges tehetségű
emberek szobáiban, kis, olcsó zongorákon és durvább fajta hegedűhúrokon. Sok és
sokféle zenei szenzációban volt részem, de a legszebbnek számítom azt, a mikor
falun reggeli után fehérre meszelt szobában játszhattam a Mozart
hegedűszonátáit. Izgalmasabb volt a Salome, a Butterfly, a Tristan első meghallgatása, de amarra szívesebben
emlékszem, mert a kiábrándulásnak egyetlen árnyéka se követte az élvezetet.
Éppen ezért azt kell hinnem, hogy lesz — nemsokára lesz —
modern házi muzsika. Szükség van rá, hogy a zene morfinistáit a zongora mellé
csalogassa, hangszer-tanulásra kényszerítse és a zenei kultúrát áthelyezze igazi
életadó bázisára, a tettleges zenélés alapjára. A világ akkor sem fogja
egyetemesen belátni, hogy a zene magasabb megnyilatkozás, mint minden bölcsesség
és filozófia, — mert mi tudjuk, amit Beethoven nem tudott, hogy a világ
mindeddig azt a puszta tényt sem értékeli, hogy a bölcsesség és a filozófia
magas megnyilvánulás-e, — de a művelődésben a zene ily módon mégis elfoglalja
az őt joggal megillető helyet.
Csáth Géza.
Csáth Géza (1887-1919)
1911. 23. 459
- 460. SZÍNHÁZ.
Csáth
Géza: A Janika. Tragikomédia
két fölvonásban. — Hamvazó szerda. Bábjáték egy fölvonásban. (Magyar
Színház.) Alice-Hegan Rice — Cholnoky Viktor: A
bagdadi vőlegény. Vígjáték három fölvonásban. (Nemzeti Színház.)
A színházi év végét lehetetlen
bohózatok vagy kezdők szárnypróbálgatásai tarkítják. így jutott szóhoz a Magyar
Színházban az ifjú nemzedéknek tehetséges és sokoldalú írója, Csáth Géza,
míg a bohózatot ezúttal Amerikából importáltuk, anélkül azonban, hogy a minta,
tartós üzleti összeköttetéssel kecsegtetne bennünket. A Janika, melyet a
szerző tragikomédiának nevez, nem mindennapi munka. Két fölvonása két különböző
oldalról mutatja be a szerző tehetségét, írói készségét. Az első igen gyorsan
lezajló cselekvényt ad, tempója: rohamlépés. Ebben a tekintetben virtuóz dolog.
A második tiszta analízis, a szerző, az alakok, a cselekvény szinte nem
mozdulnak a helyükről. Az első fölvonás határozottan árt a másodiknak, még
lassúbbnak tünteti föl. A második árt az elsőnek, mert eloltja az érdeklődést,
melyet amaz keltett. Mégis mindegyik a maga nemében igen jól van megírva. A
szerzőnek nem kell tapogatózva útját keresnie, sőt nagyon is öntudatos, csupa
számítás az egész, összes brutalitásaival, melyeket a szerző szintén keresni
látszott. Tessék egyébiránt meghallgatni.
A szerző javára írandó azonban, hogy bámulatosan ki tudja
fejezni, a színpadon megvalósítani, a mit átgondolt. Ennyi technikai készségre
egy első kísérletben egyáltalán nem emlékszem. Szinte ijesztő ez a készség. A
hangegység tökéletes. A hogy a cselédek egymással beszélgetnek, remeke a
naturalisztikus rajznak…
Ugyanattól a szerzőtől játszották az
előbbi darab után Hamvazó szerda című egyfelvonásos bábjátékot.
Bábjáték? Nem tudom, mi ebben a jelenetben, mert egy jelenet az egész, a
bábjáték. Igazán érdekes ez a zűrzavar az esztétikai osztályozásokban, melyről
már a minap szóltunk. Nem lehetne egyszerűen oda írni: Valami egy fölvonásban,
írta....? Ez legalább nem vezetné félre az embert. A színlapon a bábjáték
szereplőinek száma nem kevesebb, mint huszonhárom. Történni pedig az történik
benne, hogy egy fiatalember Hamvazó szerdán reggel, egy átdorbézolt éjszaka
után azt álmodja, hogy eltemetik. Mikor később a takarítónő bejön, ott találja
a fiatalembert a kanapén. Fölkelti. A fiatalember távozik. Ez minden. Mi
vonzotta a szerzőt ebben az ötletben, nem igen tudom. Az ötlet kivitele is
ötletesség nélkül való. Az ember álig hinné, hogy a két darabot egyazon szerző
írta. A Nemzeti Színháznak amerikai importja nem nagyon sikerült…
Amerika bizonyára nagy, dicső világ, a hol a legszebb
trösztök virágzanak, a legnagyobb blöffök történnek, a legmagasabb házakat
építik, a revolverek maguktól elsülnek, a reklámok hihetetlenül buján nőnek, az
újságok a legnagyobb hazugságokat költik, a vasúti szerencsétlenségek minden
képzeletet meghaladnak, de drámákat ott a nagy heringtavon túl nem tudnak írni,
se regényeket, zenét se komponálnak, szobrot se faragnak, képet se festenek. A
művészet, ritka kivételeket leszámítva, ott nem terem. Importálják, de az
import is, mintha nem kedvezne az importált dolgoknak! Minden elsenyved, meghal
ott. Csak az öntudat óriási, a kérkedés és a vagyon. Csak azt szeretném tudni,
ha ez az Európa az ő szemükben igazán oly semmi, oly dekadens, oly rothadt, oly
elmaradt, miért jönnek rajokban át hozzánk, miért fosztják ki gyűjteményeinket,
miért vágják a fejünkhöz pénzüket, hogy művészeink alkotásait megkaparinthassák?
A darabokat igen jól játsszák. A Nemzeti és Magyar Színház művészei nem hibásak
a sikertelenségben.
Alexander Bernát
*
"Tizenkilenc évvel ezelőtt indult el a Magvetőnél
Csáth Géza életműkiadása, és
egyelőre (tegyük hozzá: hála istennek) nem látni a végét – legalábbis erre utal
a most közzétett kéziratokat Molnár Eszter Edinával közösen sajtó alá rendező
Szajbély
Mihály a kötet záró tanulmányában, amikor végszó gyanánt megjegyzi, hogy »az
1904 utáni naplófeljegyzések és memoárok még sok titkot rejtenek«."
https://hu-hu.facebook.com/magveto
Dutka Ákos
Dutka Ákos (1881-1974)
1907. Karácsonyi melléklet. 15.
oldal. Hajdútanyákon. Költemény. Írta:
DUTKA
ÁKOS.
Kincseket ér e rét, e vadon
És fáj valami mégis e tájon.
Megül a gond a tornyok alatt,
A zöldfalú, apró hajdútanyákon.
Álmodik itt a férfi, a lény,
Valami szent napkeleti álmot:
Életet, milyet rég valahol,
A századik őse, ha látott.
Délibábot hajszol a gyermek,
Rőzse-máglyát gyújt este a pásztor,
Úgy szeretik a fényt, a tüzet,
A napot és mindent, ami lángol.
És mégis-mégis oly bánatosak.
Lázongó vággyal telis-tele telten
Nótába, mesébe fellobog a kin:
Valami nyűg ül ez ős keleti lelken.
Régmúlt időkről sír, dalol hír.
Lelkekben vajúdik száz új csoda álom
S készülnek át a tengereken
Nap-nap után a hajdútanyákon.
Virágok hullnak, szirmok permeteznek.
Violaszín fátyolt tereget az est.
A rónaságon halk tavaszi zsongás
Új szimfóniák nagy dallamába kezd.
Virágok hullnak, szirmok permeteznek.
Sejtett dalok, árnyak kelnek, szállnak,
Félelmes csöndben, áhítatban ülve
Hallgatom e zsongó, kósza árnyakat.
Virágok hullnak, szirmok permeteznek.
Nagy várakozás ül most a lelkemen.
Vajmi súgja: várj! A puszta lelke
Új titkokat vall meg nem soká neked.
Virágok hullnak, szirmok permeteznek,
S örömmel a lelkem csordultig tele.
Rímek csendülnek, álmok szóra válnak
S megfogan a puszta egy új éneke.
Dutka
A magyaróvári gazdasági akadémia régi épülete.
1910. 27. 562. Dutka
Ákos: Néz csak az elmúlt életedbe
…Szobákra, a hol egyszer háltunk,
Ahol először estünk bűnbe
S könnyesre tágult bús szemekkel
Nézünk az elmúlt életünkbe.
1910. 44. 902. Dutka Ákos: Az élet kútja
Szemem, az éber két kíváncsi ablak,
Az élet kútja mély gödrébe nyílik;
S e bús aknába hullnak, zuhannak
Tört életek a bölcsőtől a sírig.
A kút káváján ül az Élet anyja,
Félelmes asszony, a vágy örök bolondja,
Kinek termékeny, vajúdó öléből
Milliárd fattyú születik naponta.
S mi zuhanunk nagy, tarka, bús gobolyban,
Az örök asszony sok béna porontya,
Az élet kútja rémes gádorán át
Az ismeretlen, mélységes titokba.
S az élet kútja mélyén áll a meddő
Szentséges szűz: a nagy halál, a Béke,
Ki áldott ölében altat vissza minket
Mindent felejtető, örök semmiségbe.
1910. 51. 1050. Dutka
Ákos: Hívogat az őszi tenger
— Antwerpeni
emlék. –
November-est.
A csontjaim sajognak
Barnán
nyújtóznak künn az őszi fák
Szemben ázott
háztetőn a kémény
Füstöl, mint a
barna flamand fapipák….
Hajók dudája, bús
hajós legendák,
Anyám búcsúzó, könnyes két szeme,
Úgy rémlik,
mintha minden itt zokogna
S öt év
ködéből újra intene….
1912. 52. 1056. Dutka Ákos új verseskönyve. Külsőre is szép könyv, dicsérete a
vidéki nyomdának, a melyben készült. A tetszetős rajzú betűkön át pedig egy
költő szól hozzánk, a kinek fejlődését, rokonszenves figyelemmel néztük első
lépésétől fogva. Egy időben féltettük, egy nálánál energikusabb lendületű költő
erős hatása alá került, — könnyen formálódó, puha lelke, melybe belenyomódik
minden külső benyomás, mástól átvett formákba öntötte a maga rezdüléseit.
Megszabadult hamar ettől a veszedelemtől, megtalálta magát s most már tisztán,
csengve árad ajkán a szó, nem érezni rajta semmi egyebet, csak saját belső
életének hullámzó melegségét. Nem a mélységek költője, a nagy szenvedélyeké, indulatoké, nem zenekar a muzsikája, a mely
százféle hangszer hangjait hozza össze egy harmóniába, — lágy, csöndes, merengő
hárfaszóhoz hasonlít inkább,…
Új verseskönyvében az előbbihez képest mindenképen nagy fejlődést
találunk, melyben már a maga eszközeivel biztosan bánni tudó, saját hangján
megszólaló költőt látjuk, ki a legtöbb
esetben biztos, megfogható formába is tudja önteni, a mit érzelmileg átélt.
Dutka Ákos: Tabán, In: Tóbiás: Krúdy világa, 68.o.
Osiris, 2003.
…itt tanultunk
mély pincék ködén
visszanézni
Mátyás udvarába
és álomlátó
fényt gyújtott a láz
emlékek közt
bujdosó pohárba.
Itt kapott új
értelmet a sors,
Krúdy Gyulának
itt mesélt a mámor
s száz grádics
odvas rejtekén
Poldi bácsi
avas poharából…
A vén Tabánnak
téres, hűlt helyén
magamnak én
még múltról fütyörészek
s előttem ím a
lankás pázsiton
Ünnepekre
indul már az Élet.
Farkas Zoltán (1880-1969)
Pályámat a Vasárnapi Újságnál kezdtem, ahová 1911 tavaszán cikket írtam Greco
Annunciatio-t ábrázoló képéről. A lap irodalmi embere Schöpflin Aladár volt,
aki összebarátkozott velem és megismertetett a Centrál kávéházba járó
írókkal…Schöpflin Aladár egyike volt a legokosabb embereknek, akikkel hosszú
életemben találkoztam…Schöpflin nélkül a Vasárnapi Újság színvonala
elképzelhetetlen lett volna, lesüllyedt volna vidéki lapok szintjére. Aladárnak
a lap hátsó részében közölt bírálatai, ismertetései nagyon számottevő szerepet
játszottak a magyar kritikában…
http://www.jamk.hu/ujforras/0803_18.htm
Farkas Zoltán 1911. 44.
Raffaelli és a skót mesterek a Könyves Kálmán szalonjában (képekkel).
Farkas Zoltán 1911. 70.
A «Kéve» kiállítása a Nemzeti Szalonban (képekkel).
Farkas Zoltán 1911. 101. Székely Bertalan emlékkiállítás (képekkel).
Farkas Zoltán 1911. 198
A Nemzeti Szalon tavaszi kiállítása (képekkel).
A kép a Rudas-gyógyfürdő dunai homlokzatát mutatja az átépítés után.
Szemben az Erzsébet-híd
Dr. Farkas Zoltán 1911. 664.
Egy híres képről (képpel).
Farkas Zoltán 1911. 701.
Israels (képekkel).
Dr. Farkas Zoltán 1911. 733. A
Bruckenthal-képtár (képekkel).
Farkas Zoltán
1911. 753. A Nemzeti Szalon őszi
kiállítása (képekkel).
Farkas Zoltán
1911. 987. Kernstock Károly
kiállítása (képekkel).
Farkas Zoltán
1911. 1050. A Műcsarnok jubiláris
kiállítása (képekkel).
AZ ÉPÜLŐ BUDAPEST. Balogh Rudolf felvételei.
1. Házbontás és házépítés az Irányi-utcában. 2. A Haris-bazár
bontása. 3. Házbontás a Váczi-körút és az Ó-utca sarkán. 4. Az új Anker palota.
5. Az Anker palota építése. 6. Az Anker köz. 7. Az új posta- és távírda-épület a
nyugati pályaudvarnál. 8. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank új palotája.
1912. 16. 312. Farkas Zoltán:
NÉMET ÉS NÉMETALFÖLDI RÉZMETSZÉS A XV. SZÁZADBAN
A Szépművészeti Múzeumnak tizenharmadik kiállítása
mindenképen megérdemli művészet-kedvelő közönségünk érdeklődését. Elsősorban is
egy oly terét ismerteti meg a művészet-történetnek, mely nemcsak hazánkban, de
még a nyugaton is nem régen még teljesen feldolgozatlan volt s ezért különösen
minálunk újságszámba megy. Másrészt pedig jól kiválasztott anyagának
érdekességével figyelmünket reátereli a XV. század egyszerű, természetes,
sokszor együgyű művészetére, melyen oly gazdagon és oly őszintén ömlik el egy kibontakozóban
levő primitív kor művészeti felfogásának érintetlen bája, hogy szerfelett sok
tanulságot nyújthat nekünk ma, midőn tudatosan törekszik a művészet a primitív
felfogásban rejlő monumentalitás elérésére. A kiállítás anyaga talán kissé
idegenszerűnek látszik majd, és azok, kik ismeretével gazdagodni akarnak,
kitűnő vezetőre találnak a katalógusában, melyhez a mai német tudomány összes
eredményeinek felhasználásával Meller Simon, a kiállítás rendezője, irt nemcsak
tanulságos, de igen élvezetesnek bizonyuló előszót. A rézmetszés alighanem
ugyanannak a szükségletnek köszönheti felvirágozását, mint a könyvnyomtatás: a
tömeges terjesztésre való törekvésnek. A XV. században a polgári elem nagy kultúra-szomjúsággal
kezd előtérbe tolulni, s ezt a fogyasztást a régi kódex-rajzolással és
festéssel semmiképpen sem lehetett már pótolni,…
Israhel van Meckenem,
ki már a XV. század második felében dolgozott. Sokszor csak kényelmes ismétlő
mesterségnek használta fel a rézmetszést, E.
S. mester lapjait dolgozta át, korabeli festményekről csent el motívumokat,
de e mellett tudott önállóan is alkotni s ezek között a lapjai között meg¬
lepően tökéletesek találkoznak...
Izrahel
van Meckenem: Szerelmesek
tánca
Schongauer nemcsak virtuóz módon értette a
metszés mesterségi oldalát, hanem hogy nagy művész is volt. A korabeli német
képzőművészetnek legelső mesterei közé emelkedik velük. Azon a pár olajfestményen,
mely kétségtelen műveként maradt reánk, sokkal megkötöttebb, sokkal
bizonytalanabb volt, mint e rajzain, melyek az első nagy német grafikussá
teszik. Schongauer körül s után egészen Dürerig egy csomó kisebb kortárs
dolgozott, néhány érdekes lapot hoz tőlük a kiállítás, melynek katalógusa
rendre fel is sorolja őket. Egy mester kivételével nem is igen vitték tovább a
grafikának ezt az ágát, melynek kimutatható befolyása volt már a festészetre
is. Ez az egy kiemelkedő művész az úgynevezett Amsterdami kabinet mestere, ki
onnét nyerte nevét, hogy legtöbb lapját Amsterdamban őrizik. Egészen más
irányban fejlesztette a rézmetszés technikáját, mint Schongauer. Egyáltalában nem törekedett arra,
hogy nyomatainak reliefszerű kidomborodást adjon, nem kereste a mély és meleg
színű árnyékokat, hanem ellenkezőleg annak rajzszerű jellemére fektette a súlyt.
Érdekes alkotásait gyakran nem is a szokott rézmetsző vésővel véste ki, hanem
néha tisztán csak a vékony hajszálnyi vonalat karcoló úgynevezett hidegtűvel
rajzolta meg, úgyhogy azok finom tollrajzoknak látszanak. A Szépművészeti
Múzeumnak e kor metszeteiből 117 lapja van, nagyobb könyvtárainkban néhány
darab ismeretes még…
1912. 35. 705. Farkas Zoltán: A
kecskeméti művésztelep.
…Épült Kecskemét város áldozatkészségéből, 1911–ben...Nem a
megszokott alföldi nagyszerű egyhangúság ez, hanem valóságos Szinnyei-utánzat.
Annak, aki itt éli művészetét, nem kell messzire cipelnie festőkészletét, csak
kiül a kertbe s bármerre fordul, máris festhet. Sötétlő akáclombok vakítva
világító házfalakra borulnak, előttük vakító vörös virágok, felettük
ultramarinkék az ég és máris készen van a kép…Egy házzal odébb Falus Elek
lakik, a telep lelkes szószólója és menedzsere. A modern magyar ornamentika
első mesterét lakásának berendezése is elárulja, legtöbb látogatója alighanem
megirigyli minden apró részletre kiterjedő páratlan ízléséért. Lelkesülten
beszél telepük jövőjéről…. Grünwald Béla
műtermében nagy meglepetések érnek. A műcsarnok jubiláris tárlatán látott
erőteljes vonalfelfogásába most már izzó színeket önt, keserves küzdelemmel
legyűrte a konstruktív formát s hozzájuk adja már a színek líráját is…
GRUNWALD BÉLA
MŰTERMÉBEN
Olgyay Ferencz műtermében is sok az őszre
tervezett munka. Aki csak a régi Olgyayra emlékszik, annak újság lesz, hogy
mennyire üdébbek lettek színei. A régi Olgyay színskálája haragos volt. Volt
valami németes íze, nem volt mentes néha színpadias pózoktól sem, ma pedig egy
vidám lelkű, kiforrott látású, a megfigyelés egyszerű finomságaival ható,
nyugodt, befejezett művész. Pólya Tibor még a válaszúton áll. Egyrészről
erőteljes természet megfigyelő, az impressziók ügyes felfogója, másrészt
egészen sajátos víziószerű erővel stilizáló. Hermann Lipót is itt dolgozik, a
magyar rónaságon elképzelhetetlennek látszó művészetébe is belelopja magát
lassanként a környezet…
Falus Elek lelkesen magyarázza, hogy
mit is akarnak művészetükkel: vidámak akarnak lenni, örülni az életnek,
egészségesek, színekben dúskálók, és amit nem igen hall az ember művészek
szájából, ezeknek a tulajdonságoknak révén elsősorban magyarok is.
Földi Mihály / 1894 – 1943/
1913. 28. 550. FÖLDI MIHÁLY: SZATÍRA.
A cirkuszból forrt ki a népség. Belülről még sikongott utánuk
a hegedűk és fuvolák kara, melybe bele-belevisított annak a szegény munkásasszonynak
a csecsemője, ki magával vitte szopós gyermekét a heti élet e koronájába, a cirkuszi
látványosságba, s kit a hálás magzat sírásával jutalmazott meg: ámde a jó
asszony, ha már ott van egyszer, elringatja visongató kis gyerekét az előadások
végéig…
Robin James leült a szobában a lócára
és etette kis fiát a hentesáruval. Közben beszélt Dodóhoz, kinek orra
átnedvesedett a hús szagától.
— Na Dodó, édes kis kutyám, ugyan jól
vagyunk! Neked megvallom, Dodo, egyél csak kis fiacskám, meg se merek moccanni,
ha a Jack elé kerülök, agyonzúz az öklével. Éhes vagy még, Dodó, ennél még?...
A majmot nem szereti. Mogorván lépked
el előtte: az valami középszerű, rút és kiállhatatlan hérosz, valami
fejlődésében abbamaradt magasabb lény, fajának kellemetlen és ellenszenves.
Most is rávicsorítja a majom a fogát, kapkod utána s hogy el nem éri, utálatos
büdöset köp utána….
A kóbor ebek ugráltak körülötte,
rugdosták, fejükkel lökdösték, Dodo testéből párolgott a fáradtság: barna
diószeme könyörögve fordult körül. Majd hirtelen felpattant, indulatos dühében
felugrott az egyikre s átharapta a fülét. Apró vércseppek fúródtak be a hóba. A
kóbor ebek nekiestek, leteperték és szétmarcangolták, a kerítésen át üvöltve
hajították ki fogukból az útra. Másnap elnyújtózott, vékony kis fehér állatra
akadtak a hóban a verebésző gyerekek. Megismerték a tudós kutyát, elvitték
Robin Jameshez. Robin, ki családi boldogságát újra megalapította, könnyekre
fakadt. Sáfrányos, csatakos arcát elborította a sós víz, ahogy húzta maga után
Dodót az utcán. Szipegett, csuklott, maga elé tette a szobájában. Kis Dodóm, hűséges kis társam az izzadságban,
a küszködésben, minek szöktél el hazulról! Szétmarcangoltak a kegyetlen dögök,
összeharaptak, hát te finom, kényes, tudós kis kutyám, nem tudtál szembeszállni
velük? Bűvészkedő, csenevész kis ember tudtál lenni, mikor kutyának kellett
volna lenned, nem volt erőd? Látod, látod, kis Dodó.
És rácsöpögtette mind a sok könnyét.
Gellért Oszkár /1882 – 1967/
1903. 107. IRODALOM
ÉS MŰVÉSZET.
Gellért Oszkár: Az első stációnál; Budapest, 1903.
A nem egészen száz lapos kis kötetből
gondolkozó főt és könnyen felinduló lelket ismerünk meg. Többnyire szerelmi
verseket ir, de érzései közvetlenségét nem engedi nyilvánulni erős hajlama a
reflexióra. Némely versében ügyesen szövi össze szerelmét anyja iránti
szeretetével, hasonlókép szeret színezésül a vallásból vett képeket használni,
melyek azonban inkább retorikai dísznek tűnnek fel nála. A szerző kétségtelen
tehetsége nem bír kellő érvényre jutni e versek legtöbbjében a miatt a küzdelem
miatt, mely bennük az érzés, a gondolat és másrészt a kifejezés formái közt
folyik. Mondanivalóját ritkán tudja így kifejezni, hogy megtegye teljes
hatását, rendszerint vagy többet mond, vagy kevesebbet, mint a mennyi
szükséges, a miért a kép, melyet festeni akar, széjjel foszlik vagy homályban
marad. Hasonló küszködés tapasztalható nyelvében is, a mely — sokszor úgy
érezzük — inkább akadálya, mint eszköze nála a művészi alkotásnak. Egyéni
színezetre törekszik itt is, e helyett azonban erőltetette válik. A csinos
kiállítású könyv ára 2 korona. Mutatványul a következő költeményt közöljük
belőle:
Ti ketten
Ha egymás mellett álltok ketten:
Én angyalom s te édes jó anyám,
Álmodva, hívőn, önfeledten
A mennyet is enyémnek vallanám,
Oly mérhetetlen boldogság fog át...
Melyiket nézzem, Istenem, tovább?
E két csodából melyiket csodáljam?...
Kerek e világon nincs boldogabb nálam!
S míg önmagamban e fölött vívódnék:
A két csodát — szívemre ölelem.
S örökre, mintha egybekapcsolódnék
Fiú-szeretet s szűzi szerelem...
Idegen ember dehogy érzi át,
Hogy csak ti vagytok nékem a világ.
És hogy cserébe,
Istenemre, érzem:
Az én egy szívem a tietek egészen.
Öleljétek meg egymást ketten,
Ölelkező két égi napsugár.
S napfényes lesz az ég felettem,
Felettem, a ki elgyötörve jár...
S a hit, a mely már régtől puszta rom:
Hitté lesz újra, édes angyalom.
Te angyala egy új, kelő világnak!
Óh, csókold,
csak csókold az édes anyámat.
Hatvany Lajos /1880 – 1961/
1901. 5. 74. BÖCKLIN
ARCKÉPE ELŐTT.
Ki a haboknak titkát kitalálta,
Meghalt a zúgó tengerek barátja,
Ki annyi fényt látott e szép világban,
Alant nyugszik sötétlő, síri árnyban.
Ez agyba tegnap szatírok csatáztak,
Sikló nimfákra faunok vadásztak,
S a küzdés, mely ott benn folyt hetven éve,
Megszűnt ma már, örökre véget érve.
Lelkével szállnak lelkének lakói,
Olimposz isteni, hegyek manói,
Sergök suhanva tűn az éji ködben,
Az égi had honába visszaröppen.
Hatvany Lajos.
BÖCKLIN
ARNOLD. (1827—1901.) a német festészet
jelenkori egyik legnagyobb művelője.
GRÓF ANDRÁSSY DÉNES KRASZNAHORKAI
KÉPTÁRA. Balogh Rudolf fölvétele.
Háttérben a vár.
1901. 19. 302. NAGYANYÁM.
Egy év oly gyorsan elmúlik!
Belépek újra kis, fehér szobádba.
Az őszi napsugár besüt az ablakon,
A porszemek keringenek vidáman,
Minden mosolyog, ragyog, mint egykoron,
Midőn még éltél s boldogok valánk!
Csikorgó kulcsot forgatok a zárban,
S kitárom a fiókot.
Sok régi, elsárgult levél
Sötét rejtekben fekszik itt;
Selyemszalag fonódik a papírrakás köré,
Széles, díszes csokorba futva össze.
Ilyet csak asszony köthetett!
Elnézem, nézem némán a csomót,
S úgy rémlik, éled szép, öreg kezed,
Amint a szálakat nagy gonddal húzogatja,
A ráncokat gyöngéden elsimítva.
Ő ott ül, újra látom őt!
Most egy tekintetet vet kész művére,
Elégedetlen!
Fölé hajol, sokáig nézi,
Vizsgálja jobb s baloldalon,
Lapítja, majd egyengeti,
Míg végre a csomó tökéletes!
Előttem a szalag
S könnyezve el-elgondolom,
Hogy selyme szálait ma is
— Erő, mely benne lüktetett —
Éltének egy kis részecskéje tartja össze,
Ma is,
midőn a finom, drága kéz,
Amelyre gyermekajkam csókja annyiszor tapadt,
Már hamvadoz!
Egy pillanat! S kegyetlenül kibontom a kötést,
Kiillan onnan az erő, az élet,
Mely itt feküdt e szép piros szálak között,
Szegény, szegény halottam,
Óh kedves, kedves nagyanyám!
Így halsz meg
mindennap ezerszer,
Ha
szétbontják, mit megkötöttél,
Ha elviszik a
széket, asztalt, ágyat,
Ha
szertehordják minden bútorod,
Míg végül
semmi sem marad belőled,
Csak az
emlékezet
A sápadt és
halványuló!
Ez is kivész!
S ha majd bezárul a végső szem is,
Mely látta jó, mosolygó arcodat,
Csak akkor lészen nyugtod igazán,
Csak akkor fogsz pihenni majd,
Csak akkor lészen nyugtod igazán!
Hatvany
Lajos.
1910. 9. 191. Én és a könyvek. Hatvany Lajos
könyvének címe első pillanatra kissé önhittnek tűnik fel s hajlandók
volnánk egyik újabb jelét látni benne annak a különcködésnek, melyben ez a
nagyon képzett és nagyon tehetséges, de még erjedése közepén álló fiatal író
már eddig is sok oldalról bűnösnek találtatott Olvasva aztán a könyvet, többet
is kell látnunk a címében: a könyv tartalmának jelzését. A hét fejezet, melyből
áll, különböző pontokról elindulva az olvasó viszonyát akarja meghatározni a
költői olvasmányhoz, vagyis azt a szerepet, melyet az igazi olvasó életében a
könyv játszik. Az olyan olvasó számára, mint e kis könyv szerzője, a könyv
többet jelent, mint órák kellemes vagy hasznos eltöltését, sőt többet, mint megértő
élvezést és penetráló tanulmányt. Neki a könyv ép úgy személyes ügy, az élet
egy fontos alkotó eleme, mint akár a szerelem, a család s minden más nagy dolga
az életnek, s ha könyvről szól, az ép oly ura, mintha szerelmese szép szemeiről
szólna…
*
Ady 1910. febr. 15-i kritikájában azt írja, hogy „Laci
pedig oly zavaros a könyvben, mintha álmában beszélne.” Ignotus „Lírai kritika” címen 4 nagy oldal terjedelmű méltatást ír
a Nyugatban / 1910. 8. 528./
Kaffka Margit
1906. 49. 795. Kaffka Margit: CIGÁNYBALLADA.
Útszélen ül Mára a redves kövön,
A kebele apró, a dereka nádszál,
Óh, sátrat szedett és elment messze az öröm,
A csók meg a dal, a büszke vadásznál,
Ott lakik
idegen erdők sötétjén.
Fehér kígyók futkosnak barna szemén,
Varázsvonalat ír az újjá hegyével:
Jöjj, sátán úr, segíts, mert elveszek én,
Bűbájos szó a nyomába nem ér el,
Itt legyen,
akarom, szeressen engem!...
Jött gondtalan újra az ifjú vadász
És hegedül Mára a redves kövön,
Haj, fehér kígyók serege futva cikáz,
Rásimul a bűbáj, — vad, gyilkos öröm,
Ujjongó, tépő,
pokoli nagy bánat…
A csodaszerszám meg ott maradt, hallga
Vén kósza cigány jött, az vitte magával,
Azóta kacag, meg sír, aki hallja,
Míg hordja városon,
falvakon által,
A hogy ő
akarja.
1907. Karácsonyi melléklet. Elbeszélés. Írta FRÖHLICHNÉ KAFFKA MARGIT: Mélységek
fölött
1909. Karácsonyi melléklet,
31. oldal. FRÖHLICHNÉ KAFFKA MARGIT:
Felszabadultan.
A szomszéd ebédlő ajtaja nyitva volt és a langyosra fűtött
gyermekszobában egyre mélyülő lassú, téli szürkület. A két kisleány némán maszatolt
egy bababölcső meg egy dominós doboz mellett; a nagy ingaóra keményen és szomorún
tiktakolt odaát és a cserépkályha ajtó cifrán rózsaszínű, formátlan fényábrák
hulltak ki a szőnyegre, meg a homályos falakra ... A mama valahol a villaház
túlsó szárnyában üldögélt ilyenkor, a nevelőnő boltba ment és Zsófi, a
szobaleány végül is ürügyet talált, hogy visszaosonjon a cselédszobába és
magára hagyja a két gyereket. Csendesen voltak. Egyszerre a nagyobbik, alig
tízesztendős, — halkan, valami szívtépően oktalan bánattal, monoton, — szinte
dallamosan sírni kezdett…
Nekem szép vagy, — mondta az író eltűnődve,
de őszintén. — Csak téged nem kell épp közép-európai szemmel nézni. Olyan vagy,
mint valami nagyon idegen regének a legfelleltebb és legfinomabb példánya.
Olga hálás örömmel pirult bele a vőlegénye felfedezésébe. Aztán
egy pillanatra valami nagyon régi és fájó emlékezés döbbentette össze; de mindjárt
utána érthetetlenül könnyült, kibékülő sóhajtás szállt fel a lelkéből.
Szépség!... A szegény, gyönyörű kis nénjére gondolt és a szalmapárnás,
rettenetes koporsóra, a hol ragyogó szőkén, habfehéren — és lengén, édesen,
mint egy virág, kiterítve feküdt. Milyen sok éve már... E percben tiszta
szemmel látta, hogy azon a szörnyű koporsón keresztül jutott önmagához, az
életéhez, a boldogsághoz. Minden napfényhez.
A Karácsonyi
ünnepi album.
A Vasárnapi Újság 1910.
52-ik számához mellékelve, 30. oldal
A barlangvasút. Elbeszélés. Írta Kaffka Margit
…Akkor a nyílás előtt, a kis
pénztárfülkében meglátták az öreg anyókát, aki a barlangvasút tulajdonosa volt.
Nagy, zöld szemüvegen át nézett feléjük és olyan szúró, kemény volta tekintete;
ezermillió ránéz a képén, de azért kényszeredetten, édeskésen mosolygóit. A két
sovány csontvázkarjával sebesen vetélve pamutot gombolyított, valami igen erős,
szürke fonalat és előtte már egy egész szakajtó tele volt a nagy, kemény
gombolyagokkal. Kedveskedőn, vigyorogva integetett feléjük. Jertek csak közelebb,
jertek, kedves kicsikék!
Palkó megállt előtte, a szemébe
nézett és megmondta:
- Nincs ám pénzünk, néni!
- Sebaj! - kiáltotta és most úgy
kacagott, mint mikor a bagoly huhog…
A vonat továbbment. Hízelgőén lágy, mámoros és könnyű táncmuzsika
hallatszott most, oly nehéz, mint a tubarózsák illata. Egy ezerszeres fényben
ragyogó és pazarul díszes teremben találták magukat. A padló a legdrágább
malachit kőből volt, a falakon nehéz és tarkaselymű szőnyegek függtek, mint az
ezeregy éjszaka meséiben, és a terített asztal aranytól és ezüstedényektől
csillogott. Drága borok és bódító virágok illata terjedt szét; a terem közepén
a leggyönyörűbb leányok lejtették a táncot, arannyal átszőtt fátylakba
öltözötten és hajlékony alakjuk elbűvölő mozdulatokkal ingott, lengedezett. A
fiú hirtelen felugrott társnője mellől és elvegyült a tolongó, fényes
vendégseregben….
Minden eltűnt nyomtalanul s az angyal
sem látszott többé sehol. Csak annyit tudtak, hogy kiszöktek ma este egy kicsit
és végigszaladtak a fasoron, de eltévedhettek a liget bokrai közt. Milyen jó,
hogy végre hazataláltak és becsöngethetnek az ismerős kapun.
1911. Karácsonyi melléklet, 7.
oldal. TEMETÉS. ÍRTA: KAFFKA MARGIT
Átázott, fekete, tavaszi földek
nyúltak el messzi a ház körül, — sután és fázósan, elmeztelenedve, mint egy
kitakart, síró arc nyomorúsága ; s a gyászos rögök sziszegése hallatszott, a
mint beitták a hó piszkos levét és egyéb rohadt nedveket. A szomszéd faraktár
deszkarakásain nesztelenül, bágyadt és búsan kecses melankóliával lépdelt át
egy gémberedett, fiatal szürke macska; tétován és céltalanul, elnyúlt, belapult
bordáival, - a legszélső léc tetején végigment és megállt a messziségbe
tükröző, nagy kerekablak szemekkel. Arra, a raktáron túl egy temető
következett, attól jobbra vizes háztetők, utcák…
Hiába, ki kell végezni szegény kis
bolondot! — mormogta a férfi még elfordulva és a szerszáma fölé hajoltan. Csakugyan
ebzárlat van és nem tudni, nem volt-e beteg a másik. És Palkó miatt is
veszedelmes…Cukorral csaltam ki és boldogan, ugrálva szaladt a nyomomban a
kertig. A fák közt, a palánknál vigyázva félrefordítottam a kis fejét. Egy fél
másodperc volt, agyat ért a golyó, nem is vergődött. Az ásót már
odakészítettem, most lágy, porhanyó a föld, nézd milyen sáros lett a csizmám!
Még meleg volt, mikor betettem és rátakartam a száraz leveleket is. Tudod-e,
hogy harangszó kísérte a sírjába, megvolt a végtisztesség…
Az alkonyat összesűrűsödött már és az
üveges falak kockaablakai enyhén keretezték a tájékot, a fázósan nesztelen,
tavaszi földeket, gőzölgő rögök lucskos, fekete gyászát s a lomhán szétnyúló
síkvonalak tétova távlatát a homályos horizont felé árnyalón. Este, lámpafényt
ígérő, feloldó, melegítő, már itt van. Már minden úgyis hiábavaló, tán egyre
kevesebb a fájdalom mégis, jön a hozzá-törődés, a belebékülés. Egy fájdalommal
kevesebb, most a kis beteg kutya nem vonít többet kínjában, csendesen alszik és
mindez milyen gyorsan, könnyen. Milyen egyszerű a halál! És az élet. Mindjárt
jön haza Palkó a dajkával. Odaengedte a kezét, ölelésre a derekát. Már úgy is
minden hiábavaló.
1912. Karácsonyi melléklet, 2.
oldal. KAFFKA MARGIT: Irinyó-pirinyó
Az operenciás pusztaság közepén volt
az irinyó-pirinyó ház; abban lakott az irínyó-pirinyó leány. A Bibliaforgató
ember volt az apja, a Rokkapörgető asszony az anyja. Minden héten három szót
szóltak egymáshoz, azt is csendesen mondták és a másik mindig bólintott rája.
Irinyó-Pirinyónak fehérpille viganója
volt és fehér almafák alatt sétálgatott
a kertben. Ki se látszott a tarka fűből, alulról nézte a nagytányéros
virágok koronáját és számlálgatta, hogy milyen számtalanon vannak. Jaj, milyen
nagy a világ ! - gondolta szegény. «A kerten túl kezdődik a nagy puszta,
távolabb attól még nagyobb puszta; és túl, túl, valamerre, irdatlan messze,
jaj, az igazi világ!» Mert Irinyó-Pirinyó tudta ám, hogy ő csak egy kis mese-ány
szegény, — és úgy megijedt…
„Fehér almafák alatt sétálgatott a kertben” /Illusztráció Kaffkához/
Tán ez a mese is elfelejtette már
magamagát? Nem, meg nincs vége egészen, csak rejtezik; de nem sokáig kell várni!
Minden mesekígyó addig női, nyújtózik, míg a maga farkába haraphat, míg a maga
elejéről kezdődhetik újra. Mért minden újra kezdődik elölről!
Legvégül eljött hát az, amit Irinyo
Pirinyó hajdanában hajdan kívánt, mikor még a virágos almafák alatt tébolygott
tavaszkor. Eljött valahonnét a nagy örökös víz; a nagy, mesébe való tenger!
Körülfogta mindenfelől az udvart és a ház úgy magasodott ki belőle magányosan.
Ki is ott rekedtek ők kelten, az óriási ember meg az Irinyó-Pirinyó asszony.
Idáig is csak úgy voltak, de most már tudták hogy nem is lehel elmenni egymástól.
Az ember most már nem a tűzhelynél
ült, hanem az ablak mellett, mert mindig kinézett. De nem a vizet nézte, hanem
a vízen túl; hogy nem látszik-e valahol valami part vagy hajó? De nem látszott.
Csak múlt az idő….
Karinthy Frigyes /1887 – 1938/
1910. 36. 744. AZ INTŐ. Elbeszélés. Írta Karinthy
Frigyes. h 14. - 01
1916. 49. 774. NATURAL
SELECTION.
TUDOMÁNYOS ÉRTEKEZÉS HÁROM RÉSZBEN. Írta: Karinthy
Frigyes.
I.
Azon a helyen porhanyós bazaltréteg
feküdt, alatta egy gneisz-lap, úgy a hogy annak idején a kihűlő kéregben
megmerevedett. A két réteg közt egy darab obszidián volt, amit szorítottak a
kőzetek. Az obszidián szeretett volna egy fél méterrel lejjebb kerülni, ahol
puha sírkőbe került volna, és nem nyomják úgy. De ez nehezen ment. A
bazaltrétegre televény homokot kent a szél, mint vajat a kenyérre és a homokba
dús, szívós páfrányok kapaszkodtak. Fönt, a felszínen, nem messze az obszidiántól
zöld domb lejtőjén halformájú, de különben szőrös állal gubbasztott. Nemrég kerültek
erre a vidékre, de már otthon voltak: élénk, figyelős szemük jobban mozgott,
mint a halaké és gyíkoké, amik ezen a vidéken laktak. Ez a fajta már régen
elhagyta a vizet: a has felső részén két puha mirigy nőtt, a mirigyből fehér,
sűrű lé szivárgott és a kikelő kicsinyek ezt a levet szítták. Kicsi, tömzsi
állatok voltak, a szájuk félig olyan, mint a halé, félig, mint a madáré…
— De Balogh megtudja, hogy te ...
Nem tudhatja meg, mert az igazgató
megígérte nekem, hogy senkinek se szól, ha nekem nem tetszik, és úgy adja
vissza Baloghnak, mintha az ő véleménye szerint nem felelne meg.
— Pszt. Vigyázz. Már nem olvas. Idefigyel.
— Alászolgája, Balogh úr! Mi szépet
olvas? Gyönyörű volt a «Kék vér», ami ma jelent meg. Délután szóba került a
körben is, én nagyon vitatkoztam maga miatt, egész dühbe jöttem — «nem igaz» —
mondtam — «inkább nagyon, de nagyon tehetséges munka>> — ezt kiabáltam
folyton.
Az obszidián még egy fél métert
csúszott, leszorult a gneisz rétegről, a puha zsírkőben kicsit kinyújtózkodott,
az asztal alatt, a kávéház padlója alatt, a pince alatt, a homok alatt, a
bazaltréteg alatt.
-----
Kassák Lajos
1913. 49. 972. A HARMADIK EMBER. ELBESZÉLÉS. ÍRTA KASSÁK LAJOS.
Ha rosszabbul lesz, küldjön a madámért;
nekem már nem muszáj jönnöm!
A pápaszemes kis orvos, úgy mondta el
ezeket komolyan, hideg kimértséggel valami elérhetetlen magasból, mint aki
tudja, hogy ezek a riadt, elárvult emberek csak benne hisznek, őt tartják az
élet és halál teljhatalmú urának.
Nekem már nem muszáj jönnöm, szólt
vissza még egyszer erősen, parancsolón; aztán csikordult az ajtó, egy
pillanatra hideg léghuzam szökött a szobába és a kövérke, rosszlábú ember
hangos kopogással sietett ki a lakásból.
A szobában csend lett,
melyet csak a konyhába szorult nagyanyó csörömpölése, csoszogása zavart meg
néha-néha. A beteg, egy sápadt, éles arcú asszony a tarka cihák között kissé
oldalra billenve, félig nyitott szemekkel bámul maga elé. A csend fájó teherrel
ült fel a halántékára és gyötrő, ideges rángás futott át a testén az öreg
csusszanó lépéseire…
A beteg mozdulatlanul a mennyezetet bámulta,
Iván széles girárdi kalapját gyűrögetve a gyerekeket nézte. Azok már megunták
az előbbi játékot, a levelet darabokra tépték s most egymás kövér,
mezítelen testét gurítgatták keresztül-kasul a szoba padlóján. Kálmán bukfencezni
kezdett, a többiek pajkos nevetéssel csinálták utána. Kemény, gömbölyű húsuk
kedves rózsaszínben világosodott ki a homályból. Iván egy pillanatra minden
másról megfeledkezve a tarka színjátékban gyönyörködött és lázas emlékezéssel
élte vissza az amszterdami partok napsütött gyerekeit, akiket olyan nagy
szeretettel teremtett rá a durva vászonra. Most kedve jött kiengesztelni az
asszonyt és zavaros lelkesedéssel önmagáról és a képeiről kezdett beszélni
előtte….
- Ugyan hát melyikünk élete is az
igazi? — kérdezte Iván szomorúan önmagától. — Talán az enyém, a nyugtalan, idegbeteg
roncsé! Nem, nem! -adta meg a feleletet a kovács szívből jövő nevetése.
- Tálalhatok, Fülöp? — szólt be a konyhából a nagyanyó.
- Lehetne bizony, anyó, mondta a kovács. Aztán kérdőleg
Ivánhoz fordult. - Ha nem veti meg az úr, meghívom, hogy tartson velünk.
— Köszönöm! — rezzent föl hirtelen Iván — Igazán nagyon
köszönöm, de már elígérkeztem máshova,
— De hiszen hozzánk már úgyse jön többé! — szólt közbe kevés
rábeszélő tehetséggel az asszony.
- Nem, nem jövök, de azért még se maradhatok! — felelt neki
szégyenkezve Iván. Már nem jövök többé.
A kovács pipájából egy szikra az ágyi
ruhára pattant és nagy tenyerével ijedten morzsolta szét a veszedelmes kis
jószágot. A beszédből semmit se értett, közben valami huncut történetet gondolt
el a szikra útjáról s most gyerekes mókázással pislogott az asszonyra.
- Ugye, ha most nem lett volna ilyen kemény tenyerem, hát
megütsz!
- De hátha nem! -
mondotta az asszony és hízelegve tapogatta meg a kovács szurtos keze fejét.
- Kis huncut! - nevetett rá az ember duruzsolva.
Iván egy ideig még nézte irigy hallgatagon a játékot; aztán
kurta köszönéssel elbúcsúzott. Körülbelül tíz óra lehetett.
1914. 27. LEGENDA A KÉT RÉZPÉNZRŐL.
Elbeszélés. Írta: KASSÁK LAJOS h 12-
9
1918. 32. Misilló
királysága. Kassák
Lajos ily című regényét több évvel
ezelőtt írta /kritika/ h 12 – 9
Kernách Ilona
1919. 24. 276. AZ
UTOLSÓ ÓRA.
Falusi életkép. — Írta
Fazekasné Kernách
Ilona.
(Magyar parasztszoba; ablaka az
udvarra nyílik, s violaszín selyemkendővel van beakasztva. A levegő hűs, a
homály jól esik a szemnek. A vetett ágy mellett, faragott karosszékben ül a gazda;
töretlen vállú, magas öregember, túl a hatvanon, ingben, nadrágban, mezítláb
papucsban. Csizmája az ágylábhoz van támasztva. Komája valamivel fiatalabb,
csak alacsonyabb és vékonyabb testalkatú ember nyit be hozzá. Az ajtón beömlik
a nyári napfény, ami láthatóan bántja a gazda szemét, mert kezével eltakarja és
várja, a míg a vendég betette az ajtót.)
Koma: Jó
napot agyon Isten!
Gazda: Agyon
isten komám.
Koma: Hát
kend itthon van?
Gazda: Amint
látja, itthon.
Koma: Mit
csinál?
Gazda (egykedvűen vállat von): Csak üldögélek,
meg hallgatom, hogy ketyeg az óra.
Koma (az órára néz): Ez bizony már tízre
jár. Nem siet?
Gazda: Se nem siet, se nem késik. Pontos, üljön
le komám. A vásárról?
Koma: Onnan
(leül, tovább szívja pipáját).
Gazda: Venni
jött kend valamit?
Koma: Azt.
Ökröket akartam.
Gazda: Már
meg is vette kend?
Koma: Csak megvettem volna, ha el nem ütik
a kezem alól.
Gazda (kicsit
hunyorít) : Na fenét.
Koma: De
bizony.
Gazda: Hogy-hogy?
Koma: Úgy, hogy nem nekem vót szánva…
Gazda (egyedül marad. Az ablakhoz megy,
lehúzza róla a kendőt, beereszti a világosságot, s a napsütésbe néz): Jó ökrök.
Szép tinók. (De a következő percben visszatámolyog, nem bír a fényességgel,
egyik kezével eltakarja a szemét, a másikkal megfogódzik, hogy el ne essen.)
Gazdasszony (jön vissza, ijedten néz rá): Mit csinált kend?
Gazda: Kinéztem.
Igazítsd meg a párnámat asszony. Nem jól vagyok. Lefekszem.
Gazdasszony
(aggódva és
félve nézi, amint lassan, de a maga lábán megy vissza az ágyig): Hékám. Mit
gondol? Ne hívjuk a papot?
Gazda (az
ágy fejénél áll, mereven néz maga elé, látszik, hogy magába mélyedt, fejét
rázza később és ránéz): Minek az? Nem kell. Nyugodtan meghalok én így is. Nem
öltem senkit, nem raboltam senkiét, amink volt, azt munkával szereztük, ennyi
az egész. Most pedig kinyithatod az ablakot*. És ne felejtsd el megállítani az
órát.
(Hanyatló mozdulattal fekszik az ágyba, fejét a fal felé
fordítja, szemei lecsukódnak, mire újból felnyílnak, üvegesen merednek a
levegőbe. Az asszony pedig gyertyát gyújt, halkan imádkozik, a könnyei hullnak,
s lassan lefogja a haldokló szemét.)
*
Paraszt szokás szerint, ha valaki meg akar halni, kinyitják az ablakot, hogy a
lélek elszállhasson.
*
* *
II. rész
Kosztolányi Dezső /1885 – 1936./
Magyar írók bibliográfiája
(kiegészített) | Kosztolányi Dezső emlékoldal
http://kosztolanyioldal.hu/magyar-irok-bibliografiaja-kieges..
Kosztolányi Dezső /1885 – 1936/
* * *
1907. 50. 1002. Kosztolányi Dezső: Üres órákban
Alkonytalan, homályos nappalok!
Hajnaltalan, világos éjszakák!
A fáradt perc lomhán andalog
S a végtelen időbe olvad át.
Üres vagyok. Átfog a semmiség,
A szürke ég ködébe bámulok.
Farsangi éjek, hamvazó misék
Lelkembe szórják szálló hamujuk.
Üres szobákat látok szerteszét
És hallgatom az elmúlás neszét.
Borús e zaj, rejtelmes és csodás,
Nyögés, sikoly, vad ajtócsapkodás.
Távolban egy borfoltos asztal áll,
Ott lakomázik a sötét halál.
S
kísérteti gyász-függönyök megett
Egy
megvetetlen ágy reám mered.
Érzem,
nem alszom benne már soha,
Óh
jaj, a lelkem ez üres szoba!
1907. 25. 508. Négy fal között. Két-három év óta egy tüzes fiatal csapat rohant
bele irodalmi életünkbe, öntudatosan ellentétbe állva az eddigi irányokkal, új
stílus, új formák és új gondolatok jelszavát írva zászlajára. Kis csoport, de
mert nagy zajjal, zárt sorokban lépett fel, nagy mozgalmat támasztott: az
egészen fiatalok lelkesedve siettek zászlaja alá, az öregebbek vagy gyanakvó
tartózkodással, vagy még gyakrabban nyílt ellenszenvvel néztek rájuk. Céljukat
azonban elérték: sikerült magukat észre vétetniük, a mi nem kis dolog nálunk, a
hol sokszor a legkomolyabb jelenségek mellett is teljes közönnyel halad el
nemcsak a közönség, hanem az irodalom is. A figyelmet meg is érdemlik, mert ha
ma még sokszor kissé zöld, vadóc íze van is annak, amit csinálnak, lehetetlen
el nem ismerni, hogy van köztük néhány kiváló tehetség, hogy magas színvonalra
törekszenek, van kultúrájuk s némelyikük máris jelentékeny új szépségeit hozta
felszínre a magyar költői nyelvnek. A harcos csapat egyik tagja, szereplésre a
legfiatalabbak egyike, Kosztolányi Dezső
most kiadta verseit egy kötetben. Ami ezekben a versekben első pillanatra
feltűnik, az szerzőjüknek nem közönséges irodalmi műveltsége, amely nemcsak
abban mutatkozik, hogy észre lehet munkáin venni különböző költők, különösen
Leconte de Lisle, Carducci és itt-ott talán Wilde hatását is, hanem még inkább
gondolatainak széles körében és felfogásának előkelő színvonalában. Még ahol
észrevehető is rajta az idegen hatás, ott is mindig keresztül csillan a saját
egyénisége… A költő még fiatal, még beláthatatlan fejlődés áll előtte… Ilyen
fiatal embernél meglepő, hogy versei sokkal inkább reflexió szüleménye, de elég
élénk az érzékenysége s elég tüzes a képzelete arra, hogy reflexióit behintse a
költészet virágaival. Társainak közös hibája, hogy a banalitástól féltükben
sokszor nagyzoló bombasztba tévednek s homályosak ott, ahol a tárgy épen nem
kívánja meg a homályt, megvan nála is,,,
1908. 13. 242. Kosztolányi
Dezső: A VONAT-ABLAKBÓL.
Kék hold cikázik a fehér havon.
Dermedt, sugáros, éji nyugalom.
A
szunnyadó csend olyan lomha, mély.
De
ébredez és szétfigyel az éj….
1908. 23. 445. Kosztolányi Dezső. HOLDSUGÁR-SZONÁTA.
Álmodó hold
Éjbe lengő néma lámpa,
Alvajárók, bús bolondok,
Tolvajok barátja
Vaksi fényed
Újra éled,
Mint gyerekkoromban,
Hogy a hanton
— Síri fantom —…
Szent delejtű,
Fecske-lelkű
Ifjú kedvesemhez
Ő a
holdsugár-kisasszony,
Úgy-e hívogat panaszlón
Ablakának árnyán?
Félig csendesen merengő
Éjszemű, szelíd istennő,
Félig vad cigánylány.
1908. 37. 742.. Kosztolányi:
Hódolat a halálnak h 12 – 05.
1909. 11. Kosztolányi
Dezső: DANTE.(Canciani szobra) h 12
- 7
1909. 23. Kosztolányi Dezső: LAMENTOSO. h 12 – 7
1909. 40. Kosztolányi Dezső:
VÉNASSZONYOK NYARÁN. h 12 - 7
1909. 206. old.
Kosztolányi: Szonett egy szoborra h 12 – 7
1910. 98. Kosztolányi
Dezső: Az alvó
1910. 306. Kosztolányi
Dezső: Tercínák.
1910. 22. 462. Kosztolányi Dezső:
A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI
h 12
– 7
1910. 662. Kosztolányi Dezső: Az
átkozott
1910. 39. 802. Kosztolányi Dezső: Koporsó
és bölcső közt
Anyám, ha egyszer végre visszatérek
És ottmaradok mindörökre nálad,
Ha ráborulok régi küszöbünkre
S megcsókolom az áldott, ősi fákat
És fáradottan, könnyesen remegve
Nézek szemedbe.
Várj akkor engem, mert jövök egy este.
Ősz lesz, tudom, bíborló fény cikáz.
Rőt esti láz.
Nagy vaskapunk mennydörögve összerendül,
Hogy fázva átremeg az ősi ház
A félelemtől…
Te hallgatod,
mint bölcsőnél virrasztó
Merengve,
mosolyogva, szomorún
S koporsó és
bölcső közt tétovázva
Fonod fehér
halotti koszorúm.
Múlik az est
majd s vissza-visszasóhajt,
Gyógyítva
rebben könnyes mosolyod
S könnyel,
virággal, régi régi dallal
Szegény fiad
halálba dalolod.
ERZSÉBET KIRÁLYNÉ EMLÉKÉRE EMELT ÖRÖK IMÁDÁS TEMPLOMA, AZ ÜLLŐI-UTON
1911. 44.
882. Kosztolányi Dezső: BANG, A HŐS. /próza/ h 12 – 09
1911. 14. 262. Kosztolányi
Dezső: Kulcs
1911. 23. 545. Kosztolányi Dezső: Új versek
1911. 34. 674. Kosztolányi
Dezső: Szavak.
Szavak
1911. 38. 754 . Kosztolányi
Dezső: ÚJ VERSEK.
(«A szegény kisgyermek panaszai»-ból.)
A rút varangyot véresen megöltük.
Ó iszonyú volt.
Egy háború volt
A délután pokoli-sárga.
Nyakig a vérbe és a sárba
Dolgoztunk, mint a hentesek
S a kövér béka elesett.
Egész smaragd volt Rubin a szeme,
Gyémántot izzadt, mérgekkel tele.
A lába türkisz, a hasa zafír,
A bőre selymek fonadéka
S regés kincsével elterült
A gazdag, undok anya-béka.
Botokkal nyomtuk le a földre.
Az egyik vágta, másik ölte,
Kivontuk a temető-partra,
Ezer porontya megsiratta
S az alkonyon, a pállott alkonyon
Véres szemével
visszanézett….
Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te
Ugye-ugye, hogy nem jő róla hír?
Nem tud beszélni, a kedveske néma.
És sír, és sír. Szegény kis kutya sír.
Úgy élünk
együtt, két kis idegen,
Valahol
messze, mese-szigeten.
1912. 17. 333. Kosztolányi Dezső: Mások
Az idegenek ők, kik messze tőlem
Száműzve élnek, mint vad csillagok
És néha hallanak csak hírt felőlem
És a szemük rám lopva, eltűnőben
Idegenül ragyog.
Az idegenek ők, úgy élnek itten
És azt mondják: fuj, azt mondják: de jó.
Az arcukat csodálkozón tekintem.
Nekik csak egy az, ami nekem minden
És puszta szó.
*
És hogyha késeket döfnek szívembe:
Nem vérzenek.
És ők nevetnek hangos hahotával:
Ha vérezek….
1913. 5. 87. Kosztolányi Dezső. Egy kézre vágyom
1913. 33. 652. Kosztolányi Dezső: A jó élet
1914. 30. 596. Kosztolányi Dezső: PLÉHKOSZORÚ.
Pléhkoszorú
Lóg a boltocska ajtaján,
Egy kis halottra vár talán.
Pléhkoszorú.
Elmúlt az ősz, el a hideg,
Nem kellesz már te senkinek.
Pléhkoszorú.
Sírokra sem jó, szomorú,
Szegény, bitang pléhkoszorú.
Pléhkoszorú.
Csak pléh-levél, pléh-nefelejts,
Ha kell rá gyöngy, egy könnyet ejts.
Pléhkoszorú.
Azt gondolom, hogy megveszem,
Szívemre halkan ráteszem.
Pléhkoszorú.
Rozzant, poros a levele.
Húsz krajcár. Ennyit érek-e?
1916. 17. 216. Kosztolányi Dezső: Anyai nagyapám arcképe, h 12 – 6
1917. 37. 591. Kosztolányi Dezső: Sakkoztunk egyszer
1917. 52. 835. Kosztolányi Dezső: Szénrajz
1920. 20. Kosztolányi Dezső:
VÉNSÉG, h 12 – 05.
1920. 28. 157. Kosztolányi Dezső: Égi kaland
1920. MŰFORDÍTÁSOK
52. Szonett (V. Wordsworth) .
52. A rímhez (Carducci)
5. 52. Költészettan
(Verlaine)
Zenét minékünk, csak zenét,
Ezért a versed lebegőben
Ragadd meg a lágy levegőben,
A mint cikázik szerte-szét.
Ha szókat írsz, csak légy hanyag.
És megvetőn dobd a zenének,
Mert édes a tétova ének,
S a kétes olvadó anyag….
Zenét minékünk, muzsikát!
Legyen a vers egy meg nem álló
Lélek, mindig új vágyba szálló,
Mely új egekbe ugrik
át.
Egy jó kaland legyen dalom,
Hajnalban, az ideges szélben
Méntákra üljön észrevétlen,
A többi csak irodalom
127. Stanzák (Musset)
208. Álmatlan éj (Annette v. Droste Hülshoff)
1921. 17.
195. Kosztolányi Dezső: HÁROM NÉMET KÖLTŐ.
Eduárd Mörike; Conrad Ferdinánd Meyer; Detlev von Liliencron
Eduárd Mörike: Szeptemberi
reggel.
Még ködben
alszik lenn a rét s az erdő lombja, halkan:
De nézd,
foszol már fátyla szét,
Meglátod édes,
kék egét,
s a lanka
hömpölyögve ég
a lenge, langy
aranyban.
Krúdy Gyula / 1878 – 1933 /
KRÚDY GYULA, A PETŐFI-TÁRSASÁG ÚJ
TAGJA Révész és Bíró felvétele.
*
A Petőfi Társaság (1876–1944) a Petőfi-kultusz terjesztése és a magyar szépirodalom nemzeti
szellemben való művelése céljából alapított egyesület. Tagjai voltak többek
között: Ambrus Zoltán;
Babits Mihály; Bodnár Zsigmond;
Gárdonyi Géza; Mikszáth Kálmán; Móra Ferenc;
Reviczky Gyula;
Szép Ernő.
Amikor Pekár elnök támadta Krúdyt, akkor
kilépett.
*
1905. 37. 586. A GAÁLOK ÖRÖKSÉGE. Elbeszélés. — Írta Krúdy Gyula.
A Gaálok
is örököltek egyszer. Mintha csak a sors meg akarta volna őket tréfálni, még ez
az örökségük is olyan örökség volt, a melynek semmi hasznát nem vehették.
Némely famíliák, a mikor már az utolsó karneol gombostűn is túladtak, a melyet
őseiktől örököltek, hirtelen ismét bőségbe, jómódba jutnak. Hallani néha —
különösen téli estéken, a mi vidékünkön, — fantasztikus történeteket gazdátlan
nagy vagyonokról, fel nem vett sorsjáték nyereményekről és idegen földön élő
dúsgazdag atyafiakról, a kik egyszer csak meghalnak. Gyerekkoromban például a
Gaáloknál — ott laktak mind egy csomóban e szegény kurta nemesek, — az a
legenda járta, hogy van valahol egy nagy alapítvány, a mely az idők folyamán
tenger kincsre szaporodott: ós ezt az alapítványt vissza lehetne pörölni. Bizonyos
Laskodi Gáspárról volt szó ebben a legendában, a kinek született Gaál-leány
volt a felesége. Az ördög tudná mit, mit nem csinált Laskodi Gáspár kétszáz
esztendő előtt: talán elrejtett kincset talált, de az sincsen kizárva, hogy
hamis pénz volt. Még az hozzá, hogy öregségére nagyon nagy bánatán úgy
könnyített, hogy rengeteg vagyonát az atyafiságnak alapítványozta. Építtetett
valahol egy rengeteg kastélyt, talán ezer szoba is volt benne és itt nevelték
tudós tanárok, vívómesterek, lovagló-tanárok az atyafiság gyerekeit. Hat
esztendős korától egészen addig, a meddig meg nem házasodott…
—
Nincsen olyan nagy pör az egész országban, mint a milyen a Gaálok pöre.
Egyszerre híre futamodott vidékünkön, hogy a százesztendős pör befejezéséhez
közeledik. A sánta Gaál lenyíratta a szakállát, új kalapot vett és elutazott.
Fantasztikus hírek terjedtek el a kis falukban. A sánta Gaál egy nagy vasládát vitt volna magával a pénznek, de ha kevés
volna egy vasláda, csinálnak a pesti lakatosok akár tizenkettőt is. Majd beszélték, hogy négyökrös
szekér hozza a pénzt és Bujin a piac közepén
felállítanak egy mérleget, azon mérik ki mindenkinek mázsaszámra a pénzt, mert
az olvasásához nagyon sok idő kellene. Csak a keresztlevelét hozza el mindenki,
a mellyel igazolja, hogy köze van a Gaál-familiához. Hát a négyökrös szekér a nagy ládával egyszer csakugyan megjött. A sánta
Gaál azonban nem jött vele, az ökrös gazda azt mondta, hogy még Pesten elvált
tőle. Nohát, ha nem jött, nem jött. Nélküle is el lehet osztozni. Hamarosan
kinyitották a ládát, abban pedig nem találtak mást, mint egy molyette, régi
párduc-bőr kacagányt. Mellette a sánta Gaál írása:
A milliókból ez a bunda maradt meg, amelyet
a hajdani Laskodeánum valamely ifjú leventéje viselt. Csináljatok vele, amit
akartok. Én elmegyek, mert nem szeretem, ha nevető arcok háborgatnak.
A
Gaálok egymásra bámultak. Mintha valami kemény ostornak az ütését érezték volna
a hátukon. Vége a legendának. Be kell érni a holdvilággal és a nappal, más
többé nem világít nekik. A párducbőr kacagányt sorban felpróbálták, de nem
illett egyikre se, nem ő rájuk volt az már szabva, daliásabb, hatalmasabb,
ifjabb emberre. S mert hasznát nem vehették, oda ajándékozták a megyei
múzeumnak, még ma is láthatja, a ki akarja, a molyette kacagányt, rajta a
felírás: ns. Gaál-család ajándéka.
1905. 45. 720. AZ
UTOLSÓ LOVAGI TORNA. Írta Krúdy Gyula
Az unatkozó vidéki emberek sok
mindent kitalálnak. Ha olykor haza megyek a szülőföldemre, csak hallgatom az
ismerőseim mesélgetését, legendáit olyan eseményekről, dolgokról, a melyeket
jobban ismertem, mint ők. Hiába, a fantázia még mindig ott van a honom, meghajlítja a pusztai
jegenyéket, messziről úgy látszik, mintha óriások futnának keresztül a
szemhatáron. A kis tanyákon és ócska udvarházakban
hallani néha olyan vad történeteket, hogy megemészteni igazán nem tudná más, mint az a jó
nyírségi gyomor. Itt
nem kételkedik senki, itt mindenki hisz a másiknak. Ha a Gaálok előhozakodnak néha napján valami új mesével, új legendával, új
bolondsággal, a melyet hosszú unalmas télen kigondoltak, a Zathureczkyek,
Kunfalvyak, Birták, akik éppen a környéken laknak, jámboran bólintgatva
hallgatják meg a Gaálok hazugságait. Sőt még segítenek is a terjesztésében, ha
a városba vetődnek és pohár pálinkára a cukrászhoz betérnek.
— A Gaálok örököltek, nagy vagyont
örököltek. Eddig még csak titkolják a selymák, de hamarosan kitudódik.
Az
ilyenfajta titokzatos mondások mintha nem is a kis, szűk és füstös Corini cukrászdában
mondattak volna ki, hanem Isten szabad ege alatt negyvenezer ember előtt…
Tehát párbaj, még pedig középkori
párbaj. A kis falukon végigvágtatott a hír, végig az egész vármegyén. Még öreg
alispánunk is megelégedetten bólintott:
— Már csak meg kell adni ezeknek a
Gaálok-nak, hogy eredeti fickók.
A párbaj napja és órája is meg volt
határozva. Gyűlt, gyülekezett az atyafiság a komaság az Almás-rétre. A
pillangós mezőt ellepték az emberek; feketedtek a férfi arcok és a színes női
ruhák kimosolyogtak a barnaságból. Még valami kisebb követválasztásra se gyűl
össze ennyi nép. Szekértábor állott a kis erdő alatt, a hol a két bajvívót
felöltöztették a nehéz páncélba. Zathureczky Gábor intett a kürtösnek, az
belefujt a trombitába, a bajvívók előrobogtak és a viadal kezdetét vett. Hej,
hogy nézték visszafojtott lélegzettel a lovagok tornáját! A páncél zörgött, a
kopja csattogott, koppant a sisak. Zathureczky zuhant le lováról és az emberek
éljent kiáltottak a győztes Gaálnak. Most már úgy kellene befejezni ezt a
történetet, hogy Gaál Péter megkapta jutalmul a Jolán kezét. Dehogy, dehogy.
Nincsen olyan szerencséje a Gaáloknak. Jolán a párbaj izgalmai alatt
elköltözött vidékünkről és soha többé vissza nem jött.
S
azóta haragszanak egymásra a Gaálok s Zathureczkyek.
1905. 50. 799. HOLDAS ÉJJELEN. Írta Krúdy Gyula. Elbeszélés.
…Felnyitottam a szemem. Egy pillanatig úgy láttam, mintha a
szép Perényiné ülne mellettem piros kendőben, tornyos frizurával, piros orcával.
De mégse. A néni jóságos öreg arca mosolygott szelíden reám és a hegytetőn
állott a régi vár, megvilágítva a hold ezüst fényétől. /Vége/
1906. 43. A várasszony. Elbeszélés. Irta Krúdy
Gyula / A tartalomjegyzékből. G./
1906. 267. Egy házasság története. Irta
Krúdy Gyula
1906. 386. Ebéd után. Elbeszélés. Irta Krúdy
Gyula 386
1906. 451. Zathureczky tréfája.
Elbeszélés. Irta Krúdy Gyula
1906. 594. Pókhálós palackok.
Elbeszélés. Irta Krúdy Gyula
KRÚDY GYULA: PÓKHÁLÓS PALACKOK - MEK
http://mek.oszk.hu/05900/05958/05958.htm
KRÚDY GYULA. PÓKHÁLÓS PALACKOK.
VÁLOGATOTT ELBESZÉLÉSEK 1894-1908. VÁLOGATTA ÉS A SZÖVEGET GONDOZTA: BARTA
ANDRÁS.
* * *
1906. 762. A fürtös guba. Elbeszélés.
Irta Krúdy Gyula
1906. 844. Három pipa. Elbeszélés. Irta
Krúdy Gyula
1907. 187. Erdei kastély. Elbeszélés. Irta Krúdy Gyula
1907. 658. Tavasz. Elbeszélés. Irta Krúdy Gyula
1907. 46. 918. Krúdy Gyula: EGY CSÚNYA LEÁNY ÁLMAIBÓL. Elbeszélés. I. h 12 – 5
1908.
334. A postamester
levelei. Elbeszélés. Irta: Krúdy Gyula
1908. 486-767. A bűvös erszény. Regény. Irta Krúdy Gyula
1908. 13. Krúdy Gyula: A NEMZETI LÁDÁBÓL.
/a káromkodásról/ h 12 – 7
1908. 866. Őszi vadászat. Irta Krúdy
Gyula
1909. 31. A
PRAKOVY-KISASSZONYOK HOZOMÁNYA. Elbeszélés. Írta Krúdy Gyula h 12 – 8
*
Bezeczky Gábor: A Krúdy-bibliográfia
helyzete
…Tenesse és hadai című elbeszélés először 1906. január 31-én,
másodszor pedig 1909. január 31-én jelent meg a Vasárnapi Újságban.
1906. január 31. szerdára esett. A Vasárnapi Újság viszont,
vasárnaponként jelent meg. Krúdy gyakran
újraközölte az írásait, néha még az is előfordult, hogy az újraközlés ugyanabban
a lapban jelent meg, mint az eredeti közlemény. Mindössze annyi igaz, hogy
1909-ben valóban megjelent az elbeszélés a Vasárnapi Újságban…
*
1909.
5. 88. TENESSE ÉS HADAI.
Elbeszélés. — Írta Krúdy Gyula.
A téli megyei gyűlésen történt. A
megyei közgyűlés akkoriban még épen olyan fontosságú volt a kis székvárosban,
mint az országos vásár Szentmihálykor. A kereskedők túladtak portékáikon,
mozgalom, elevenség, frissesség költözött a városkába. Az ember naphosszat az
ablaknál ülhetett, mindig akadt valami látnivaló a piacon vagy a főutcában, a
hol a régi megyeház állott, a melyet valami különös hagyomány folytán várnak
neveztek. A szekérháziak ilyenkor méltán büszkék lehettek. Talán még a
fővárosban sincs annyi pompa és fény, amennyi Szekérházán, a megyei közgyűlés
egy-két napján kápráztatta a szemet. Különösen a téli gyűlés volt nevezetes, a
mikor a megye urai ráértek a közügyekkel foglalkozni. Itt is, ott is feltünedezett
egy-egy négyes fogat, amely könnyű szánt röpített. A díszmagyar ruhák épen
alkalmatosak voltak az időjáráshoz és a kinek volt díszmagyarja, az legalább az
első napon felhúzta. A vármegyei hajdúk is a jobbik gúnyájukat viselték e
napokon és a vár ablakából a megye zászlója lengett. Hej, mégis csak nagydolog az
a közélet! Ünnepélyes hangulat volt az egész városban és a «Medve»-ben már az
ebédhez kezdett muzsikálni a cigány. A szekérháziak ott őgyelegtek naphosszat a
vár körül, — az, asszonyok a gyűlésterem karzatán foglaltak helyet és mikor a
főispán ő méltósága feltett kalpaggal a terembe lépett, határozottan érezni
lehetett, hogy nem mindennapi dolgok történnek…
Azon a téli gyűlésen, a melyről
ez a krónika regél, egy emberkerülő és mogorva ember is megjelent két hóka
lován és csakhamar feltűnést keltett kopottas Zrínyijében és széles
fringiájával, a mint nyugtalankodva fel és alá járt a gyűlésteremben és a
szomszéd javaival valami megyei útról beszélt, a mellyel rajta kívül senki sem
törődött. Széles vállú és zömök ember volt, nem nagyon öreg, de nem is fiatal.
Lecsüngő bajusza olyanforma volt, a milyent a kuruc képeken láthatni és
csizmáján olyan sarkantyút hordott, a mely hegyben végződött. Szürke szemében
gőg, de egyben félénkség látszott…
Velem
álmodott? -- kérdezi halkan.
Magával. És azt álmodtam, hogy szeret. - Az álom igazat
mondott, - - felelt Sarvady Éva és bánatos, szomorú szép arcán régen letűnt
boldog mosolygás suhant át.
. . . Körülbelül ez a története
annak, hogy Tenesse azon a bizonyos téli megyei gyűlésen megkérte a várnagy-kisasszony
kezét. Legalább is más magyarázatát nem lehet találni ennek a dolognak, mert
hiszen előzménye a leánykérésnek nem volt. —És nem «reformer» többé Tenesse sem
és nem rágja meg a csigahéjat, ha az öreg várnagy a gyűlésen megérintette a kezével
a vállát. Sőt ő a leghűségesebb híve a kegyelmes főispánnak, a ki, hogy minél
tovább éljen, kívánsága minden hazafias embernek.
P. S. Az utat is rendbe hozták
1910. 2. 47. MENYASSZONYI RUHA. Elbeszélés. — Írta Krúdy Gyula. h 12 – 7
1910. 686. A
pápa. Elbeszélés Írta Krúdy Gyula
1910. 997. A Sebestyén-utcai bolt.
Elbeszélés. Írta Krúdy Gyula ._. ...
1911. 27. 536. A KÓCSAG, A HAJNAL. Elbeszélés. Írta Krúdy Gyula. h 12 – 7
1911. 43. 862. Zathureczky jó kedve. Elbeszélés. Írta Krúdy Gyula
Elmés és jókedvű barátom, Zathureczky mesélte nekem ezt a történetet:
Volt olyan időszak az életemben, a
mikor mindenáron meg akartam házasodni. Hála Istennek, nagyon régen volt ez, és
eszembe se jutott a házasság.
Az asszonynak igen váltakozó az
értéke a férfiúi életben, mint valami spekuláns börzei papirosé. Hol leszáll,
hol meg felemelkedik az árfolyama. Kamaszkorunkban például egy cigarettáért
odaadnánk az egész asszonyi nemet. Később, mikor a szakáll erősebben ütközik,
kezdjük nagyra becsülni a nőket, különösen azokat a nőket, akik idősebbek
nálunk. Az én tapasztalatom szerint minden jóvérű fiatalember első szerelme a
negyvenesztendős asszonyok soraiból kerül ki. A szerelmet is tanulni kell.
Megbajuszosodván, távolodunk a negyvenesztendős asszonytól. A férfikor azzal
telik el, hogy fiatalabb, mindig fiatalabb ideáljaink vannak. (Nem csodálom a
nagyapókat, akik kéthetes leányunokájukba szerelmesek.) Ha munka, kötelesség és
más egyéb dolgai nem volnának a férfiúnak, bizonyos korban egyebet sem tenne,
mint örökké szerelmes lenne. Aztán a deres fürtökkel devalválódik a szerelem
értéke. Jönnek egyéb ördögök, a melyek a férfi lelkébe fészkelődnek: hír,
vagyon, dicsőség. Mindegyik egy-egy kis ördög, amely a férfit zavarja. Deres
fejű férfiú a legritkább esetben ugrik le a toronyból szerelem miatt. És amikor
a szerelem már csak alig-alig liheg, mint a fáradt juhászkutya, akkor beteszi
az ajtót az egésznek — a gyomor….
PÁRISI DIVATKÉPEK. Séta-ruha;
Divatos nyakbavető és karmantyú ezüstrókából; Látogató-ruha kabáttal
Öcsém, téged akarlak megmenteni. Hadd
maradjon meg szűzen, tisztán ez a derék, jókedvű úrifajta, amelyből te
származol, sohase kerüljön asszony kezébe, asszony hatalmába. Hogy el ne
ronthassa az asszony a nemességét, gavallérságát. (Azt, remélem, tudod, hogy a
férjek nem urak?!) Te csak maradj meg ilyennek, amilyen vagy. Sohase legyen
belőled durva, rosszkedvű, hazudozó ember, amilyen minden férfi lesz az asszony
befolyása alatt. Nekem meg már úgyis mindegy erre a kis időre, ami hátra van.
Én már csak maradjak meg olyannak, a milyenné az asszonyok csináltak…
1912. 10. 184. KRUMASZTA
ÖRÖKÖSE. E LBESZÉLÉS. IRTA: KRÚDY GYULA.
A kaszinó sörházában délelőtti sörözésnél, a hol tudvalevőleg
a város minden intelligens emberének erkölcsi és társadalmi kötelessége megjelenni. Itt
tudódnak ki az elmúlt éj eseményei: Ki nyert, ki vesztett a zöld asztalnál,
kinek adtak éjjeli muzsikát, meg aztán miféle új pletyka kering a városban, tehát
az ebédelőtti sörnek a leghívebb fogyasztói közé tartozott a többek között Krumaszta István. Sehová se járt az öregúr
szívesen, de a sörházat nem mulasztotta el soha…
1912.
490. Öreg író
alkonya. Krúdy Gyula
1912. 51. 1024. A NEMZETI
LÁDÁBÓL. Írta Krúdy Gyula.
Zathureczky, az én elmés, öreg barátom mesélte
egyszer: Ha az embernek nincs felesége, sok mindenre ráér; az asszonytalan
férfinak semmi dolga nincs, élvezi az életet kedvére. A legtöbb dolog az asszonyok
miatt van. Én is azon az állásponton vagyok, mint a keléti meseköltő: az
asszonynak olyannak kell lenni a férfi életében, hogy csak akkor jelenjen meg,
amikor szükség van reá. Máskor még csak hangja se legyen. A meseköltő megírta,
hogy volt egy ilyen asszony a világon. Zsebben kellett hordani; mert keszkenő
volt. Ha a keszkenőt szétterítette szerencsés tulajdonosa és elmondta a
megfelelő varázsigéket, asszony lett a zsebkendőből: vidám, jó, szerelmetes
asszony. Majd ha megelégelte feleségét az ember, ismét z\ebre dughatta, mint
előbb. Igen nagy kár, hogy, ilyen asszony csak a keleti mesében volt. Azóta az
asszonyok másformák…
Estefelé azt mondtam Sárinak:
— Légy a feleségem, lelkem. A leány rám nevetett:
— Nem lehet. Zathureczky. Van már nekem uram.
Szólt és kisurrant a szobából. Felálltam és megtántorodtam:
— Gazember vagy, Napóleon, — kiáltottam az öregre.
Mert az öreg megnyerte a fogadást:
egyszer boros volt Zathureczky is.
1912.
52. 1045. A
Rouart-aukció (képpel) K.
Gy.
Paris, 1912.
december. A művészet iránt érdeklődők figyelmét az utolsó hetekben a Parisban
lezajlott Rouart-aukció tartotta lekötve. Nagy várakozásokat fűztek hozzá s az
eredmény a várakozást még talán fölül is múlta. Összesen
6 216 001 frank folyt be s ebből csupán festményekért 5 122 546
frank volt a bevétel. Meg kell jegyezni, hogy ebben az érdeklődésben a művészeti
szempontokon kívül meglehetősen fontos szerep jutott a műkereskedelem iránti
érdeklődésnek is, mely utóbbi mindinkább az előbbi rovására kezd érvényesülni. Henri
Rouart, kinek
gyűjteményét örökösei, nem tudván egymás közt osztozkodni, árverésre bocsátották…
A Rouart-aukció nyomán mindenkiben fokozott mértékben
felújul a kérdés: hol fog megállni ez a fejlődés, mely a XIX. század francia
műremekeinek árát az utolsó két évtizedben szédítő tempóban ily magaslatra
emelte?
*
Henri Rouart, de son vrai nom
Stanislas-Henri Rouart (Paris
1833 - Paris 2 janvier 1912), est un ingénieur,
industriel,
artiste-peintre
et collectionneur
français.
1913. 1. 2 – 142. Mákvirágok kertje. Víg regény. Írta Krúdy Gyula
Cím-grafika. Mákvirágok kertje.
1913.
8. 142. …A leány
felemelte a fejét. Megragadta a gróf kezét:
- Mondja, kegyelmes úr, Milfay tudja, hogy öngyilkos akartam
lenni és ott maradt az asszonyokkal?
Miklós gróf merőn a leány arcába nézett.
Különös, eddig nem sejtett érzések
váltódtak ki a szívéből. A leány dús szőke haja kezére omlott és önkéntelenül,
lágyan megsimogatta a leány fejét.
Egy másodpercig visszafojtott
lélegzettel állott.
Aztán mélyen felsóhajtott:
- Milfay odakünn van. Majd beküldőm - mondta tompa hangon és
lehajtott fővel kiment a beárnyékolt szobából.
Mire a napsütésre ért, ismét
Merseházy lett, a fejedelmi vér. Büszkén felemelte a fejét és Milfay vállára
tette a kezét:
- Olivér, szereted te Treszkát?
Milfay megrázkódott, aztán
kesernyésen mosolygott.
— Azt hiszem: igen.
- A teremtésit! Hát miért nem szóltál? Eredj be, csókold meg
a kezét, aztán vedd el, vagy csinálj vele, a mit akarsz. A leány hozományba
kapja a szentvéri váram, meg a hozzá tartozó földeket. Megígértem — valakinek.
(Vége)
Magvető, Budapest, 1961. 726
oldal
*
1913. 22. 432. FALUSI REGGEL. ELBESZÉLÉS. ÍRTA KRÚDY GYULA
1913. 37. 730. BÚS LOVAG. ELBESZÉLÉS. ÍRTA KRÚDY GYULA
1913.
51. 1019. Mákvirágok kertje. Krúdy Gyula annyira
ismeretes már mindenki előtt, aki olvasni szokott, tehetségének erői és határai
annyira nyilvánvalón vannak mindenki szeme előtt, hogy alig lehet róla újat
mondani. Új könyve, a Mákvirágok kertje sem módosítja semmiben a képet,
a melyet róla alkottunk. Egy hosszabb elbeszélés van benne, melyet az év elején
mi közöltünk és néhány novella. Valamennyi abban a körben játszik, a mely Krúdynak
specialitása: zajos múltú, levitézlett urak, a kik egy félreeső felvidéki
kastélyban vonulnak meg, egy igen nagy úr pártfogása alá s ott folytatják bohó,
furcsa kis életüket, meleg, borongó emlékek alig elmúlt időkből, hangulatok
furcsa emberekről, omladozó kúriákról, az egész széthulló, már csak emlékeiben
élő régi magyar világról. Krúdy nem él a jelenben, a mi most van és történik,
azt ő alig látja, a dolgok csak akkor lesznek számára valósággá, mikor már
elmúltak, akkor aztán a hangulaton keresztül megelevenednek lelkében, szint,
zamatot kapnak, visszhangokat vernek fel és sajátságos belső muzsikával zengnek…
A rövid novellában, ami nála mindig
inkább lírai kép, mint történet, ellenállhatatlan erővel tudja megzendíteni
lelkünk húrjait. Új könyvében van egy-két novella, amely legjobb dolgai közül
való, ezekben határozott, biztos, érett művészet nyilvánul.
* * *
1913. 52. 1029. ZENÉLŐ ÓRA.
Elbeszélés. — Írta KRÚDY
GYULA.
Petőfi Zoltán számtalan próbálkozás
és csalódás után végre teljesen megbizonyosodott, hogy Pesten senki sem rajong
érte, kalapját tehát mélyen a szemébe húzta, a köpenyege gallérját az arca elé
hajtotta, a fal mellett bandukolt az utcán, miközben a köhögést is visszafojtotta.
Persze: meggyűlölte az embereket, a kik közömbösen lépkedtek el mellette, a nők
párisi divat szerint öltöztek, kis virágos kalapokat illesztettek fejükre és
mosolyogva, vígan csevegve mentek a Váci-utcában, miközben a Dunáról friss tavaszi szél
ömlött a városba. Új házak, idegen paloták keletkeztek a régiek helyén, fényes
bolti címerek terpeszkedtek ott, a hol nem régen még kis boltok voltak s a
boltajtó előtt a gazda bánatos megindultsággal emelte m-g kalapját Zoltán
előtt; nedves szemű szép úri dámák összesúgtak mögötte:
- Nézd, a Petőfi fia!...
Az apám még vándorszínész volt s vándorszínész
vagyok én is, -- felelt Zoltán. — Amint egészséges leszek, pályázok Bács-bodrogi
úrral! Nekem szabadság kell.
- Március volt, mikor elhagytam a
szülei házat, a fák már rügyeztek és forspontos szekéren egyedül utaztam éjjel
a pusztán, míg reggel megtaláltam a társulatot. Kis szerepet játszottam a
«Nancy-i leány»-ban….
Valéria kibontotta az elemózsiás
kosarat, abroszt terített a fűre, a pirosló bort metszett üvegében úgy helyezte
el, hogy átcsillant rajta a napsugár, sonkát és hideg sültet bontott ki a
papirosokból, a szeletelő kést megfente egy kövön.
Zoltán egy faderéknak támaszkodva
állott és merengő tekintettel, fedetlen fővel nézett bele az erdőbe.
Baranghy kisasszony a terítéssel
elkészülve, lábujjhegyen Zoltán háta mögé lépkedett, gyöngéden vállára hajtotta
a fejét s egy percnyi csend után halkan sóhajtotta:
— Olyan embert szeretnék szeretni, a
milyen maga, Zoltán.
Zoltán csendesen sóhajtott. A kezével
az erdőre mutatott.
— Mily sokszor aludt szegény apáin
ebben az erdőben!
1914.
164. Az öreg báró
lelke. Elbeszélés. Írta: Krúdy Gyula
1915. 35. 471. Krúdy Gyula: Fehér holló a tornyon. h 12 – 6
1917. 24. 354.
VERBÉNAI, VAGY EGY PESTI POLGÁR
MEGTÉRÉSE.
Verbénai, egy puskaporos arcú agglegény, Pesten, a
háború alatt is csak az esti órákban hagyta el Koronaherceg-utcai lakását, a
hol műtárgyai, képei és választékos könyvei között oly magánosan élt, mint a
remete-rák a tenger fenekén. Pontban hét órakor gumitalpú cipőjében, télen
szénaszagú bundában, nyáron heliótroppal fecskendezett selyembélésű fekete felöltőben,
vékonyra csavart esernyővel kezében, hódsapkában vagy panama-kalapban (az
időjárás szerint), minden nap más nyakkendőben és más nyakkendőbe való tűvel,
frissen mosott szarvasbőr kesztyűben elhagyta lakását, miután soha sem mulasztotta
el a házmesterné tudomására hozni eltávozását. (Húsz év előtt kiraboltak egy
lakást a szomszédban, Verbénai óvatos volt.) A Szervita-téren belépett a
virágos-boltba és az ősz hajú és rózsapiros arcú boltosné minden nap ugyanazon
mosollyal tűzte fel a fehér szegfűt, a melyért évenként egyszer, újesztendőkor
szokott fizetni Verbénai. Egy selyem-kereskedés kirakatában tetőtől talpig
megnézte magát, aztán egyforma léptekkel indult el mindennapi sétájára.
ö szerette Pestet, mint egy unatkozó utazó, a ki néhány
nap könnyű eltöltésére érkezik meg a városba s kedves élménynél, esetleg egy
tavaszi kalandnál egyebet nem akar emlékbe elvinni. Évtizedek óta nem
ismerkedett meg új emberekkel, tehát nem is ismerte őket….
A piszkos suszter megint alázatosan köszön. A boltos az
ajtóban várja. A vendéglős elébe siet. A virágárus asszony finomkodva mosolyog.
A kofa nem szemtelenkedik a piacon. A kardcsörtető főhadnagyok csendes
bankhivatalnokok lesznek. A lerongyosodott középosztály
ismét összeszedi magát. Az intelligencia, a műveltség lesz úr a világon. Ha
elmúlik a háború.
Érezte, hogy itt van az idő, a mikor
szemlélődő, boldogtalan, tunya életének véget kell vetni. Tenni kell valamit.
Egy terv motozott már régen a fejében, a melytől a mai napig idegenkedett.
Tudta, hogy a műtárgyak, képek ára hallatlan mértékben emelkedett a háború
alatt. Eladja a képeit borsos áron a hadi milliomosoknak. És a befolyó pénzen —
békét vesz. Hadikölcsönt jegyez, a háborúnak adja vagyonát — a háború ellen.
Verbénai ez éjszakán sorban elbúcsúzott képeitől. Megcsókolta őket, mint az anya a
háborúba induló fiát.
— Menj gyermekem, légy a haza
szolgálatában, — mondotta megilletődve.
A kép-katonák sorakoztak a földön, ahová
egymás mellé álltak. Volt közöttük hadnagy, kapitány. Egy valódi Munkácsy-vázlat
volt,
— Holnap útra keltek édeseim, —
mondta az agglegény remegő fájdalommal, de érezte, hogy belehalna, ha másképpen
cselekedne. Reggel megjelent az újságokban a hirdetés, hogy Verbénai István
(IV., Koronaherceg-utca) eladja műtárgyait és képeit. Található egész nap.
Krúdy
Gyula
1920.
1. 11. Európa legszegényebb népei közt címmel
kezdjük közölni mai számunkban Krúdy Gyula egy pompás
cikksorozatát, amelyben finom tollal és meleg szóval írja le a rutén nép
földjét és életét. Hazáik ez északkeleti darabját is el akarják tőlük
szakítani, a magyarhoz váltig hű népének tiltakozása dacára s ez már magában is
különös érdekességet ad Krúdy szép és színmagyar lelkű írásának. A cikksorozatot
azon a helyen közöljük, ahol az eredeti regény szokott lenni s néhány számra
fog terjedni utána; majd egy kiválóan becses regény közlését fogjuk elkezdeni.
1920. 1.
Krúdy Gyula: Utazás Európa legszegényebb népei között, h 12 – 9.
Európa legszegényebb népéről, az
orosz-magyarokról, más nevén: ruténekről szól ez az írás. Hívják még ezt a
népet: kisorosznak is, az ő nyelvükön ez: ruszinnak hangzik; külföldön uhernek (magyarnak) mondja ö magát. Neve tehát volna elég
ennek a népnek, ami már eléggé jellemzi szegénységét. A milliomos Esterházynak
sohasem kellett különösebben megjelölni magát. De az egykori szegény kurta
nemes felrakta névjegyére összes valódi s kölcsönzött prédikátumait….
*
„Gyönyörű kocsmai csend” – kiállítás Krúdy és a Tabán kapcsolatáról.
2013 többek között arról is szól Óbudán, hogy 80 évvel ezelőtt, egy vélhetően madárfüttyös májusi hajnalon itt halt meg Krúdy Gyula. Aki most egy teljes évet kapott a III. kerülettől a megemlékezésre.
http://mandarchiv.hu/cikk/1966/Leulni_Krudy_melle_egy_froccsre
1909. 29. címlap. A TABÁN.
KISEBB TÉPÁZÁSOK után, melyek festői tollazatától azért
egészen mégsem tudták megfosztani, a főváros tanácsa most földrengésszerű
apparátussal megy neki a Tabánnak. Eddig csak csipkedte. Egyszer kimetszett
belőle egy keskenyebb húsdarabot. Ez még nem ártott a Tabánnak túlságosan.
Aztán, mint mikor a beteg embernek a fogát húzzák vagy a fájós tagjait
operálják, Tabán gyöngyeiből leüttetett egy-egy különösebb darabot a
szabályosság elve érdekében. A Tabán azért megmaradt nagyjában az ő régi,
kedves, különös és furcsa mivoltában. Mindannak, a mi szabályszerű, csökönyös
tagadásával, keresztülkasul, össze-vissza és rapszodikus rendetlenségben kanyarogtak
az ő ódonságot kiáltó utcái és ezekben az utcákban olyan házak, melyek
semmiféle sablont nem ismertek. A pesti kő-rengetegekből idetévedt utas úgy
járt ebben a festői labirintusban, mint a meseország kalandozója. Romantikát,
antikvitást vagy ahogy a pesti költők mondják, levendula illatot kellett
éreznie minden lépésére és a tabáni svábok, a kik persze semmit sem éreztek
ezekből a fellengző impressziókból, a pesti ember kedvezéséből ezalatt szépen
vagyonosodtak, gazdagodtak s vendéglőikben a romantikát kereső kirándulóknak
olyan idegenforgalmi árakat szabtak, hogy méltóvá tették magukat a legkiválóbb
uzsoracégek elismerésére.
Mert hiába nevezik hivatalosan Rácz-városnak a főváros eme
területét, a rácokból egy templomon, néhány egyházi emberen és a várost jelölő
rác, vagyis szerb szón, Tabánon kívül nem maradt más hírmondó semmi sem.
Valamikor nagy életcsaták dúlhattak az itt élő törzsökös szerbség és a beözönlő
svábok között….
A PUSZTULÁSRA ÍTÉLT TABÁNBÓL Török-kori
ház a Kereszt-utca és Aranykakas-utca sarkán
Tabánban már évtizedek óta a sváb elem jutott túlsúlyra, az
egykori rác élet viszont annyira kiapadt, hogy ittlétét és virágzását kultur-emlékei
nyomán kell nyomozás tárgyává tenni. Ilyen mindjárt maga a név, melyről a
fővárosnak ezt a részét ma is ismerik: Tabán. Mi ez? Micsoda vonatkozása van a
szerbek¬ kel vagy az ebben a városrészben végbement élettel? II. Endre
oklevelei között, melyeket Fejér György közölt utalások vannak: «Tabenra mons
ad Budám.» …Ez a Taben(ra) hegy Buda és a hévizek között létezett volna…A rácvárosi
sörház és a rácvárosi kávéház a tizennyolcadik század első éveiben olyan
nevezetességek voltak, melyekről Gaal György Furkáts Tamás levelei című humorisztikus újságjában több ízben
megemlékezik. A tabáni kiválóságok között pedig az iroda¬ lom emlékezik meg
Vitkovics Mihályról és Virág Benedekről Mind a ketten itt laktak…1810-ben a
Tabánt hatalmas tűzvész dúlta és majdnem egészen elpusztította. Egy régi
emeletes ház rácsos teraszának a felirata ma is őrzi ennek a nagy tűzvésznek az
emlékét….
A főváros tanácsa ezt az öreg városrészt
immár sommásan elintézi. Nem egyes házak lebontásával, ócskaságok kicifrázásával,
hanem az összességnek lehengerelésével. Tabán többé egyszerűen nem lesz. S épen
azért, mert a főváros halaszthatatlan kiirtását határozta el, jól tenné, nagyon
is jól tenné, ha a lehengerelés előtt a Fővárosi Múzeum számára hozzáértő művésszel
a régi Tabánt rekonstruálná. Másutt is megcselekszik ezt, ahol törődnek a
fővárosok hagyományaival.
Zuboly
…Ó, ti hamvadó szerda hangulatú,
nagypéntekesen bús-komoly utcácskák a Tabánban.
Ti voltaképpen a szemérmesen surranó szegénység utcái vagytok. A száz esztendős,
ódon kapuk lelkekre záródnak, amelyek soha sem mertek kinyílni. Szú módjára
őrlő öregség himbálgatja fejét az ablakfüggönyök mögött, hervadó asszony süvít
keletlen hamu pogácsái felett és skroflis kislányuknak a családanyák különös
altató éneket mondanak a hóbortos Krúdyról. Ő a tabáni öregasszonyokat
ugyanazzal az egy mesével vigasztalja: hosszú szeget kell verni a férfiak hátulsó
fejébe, amikor azok alszanak, ameddig a hajzat eltakarja a fejbőrt, az életunt
halottkémet reggel édes pálinkával vagy borral kell várni. A sírásóval jó előre
megbeszélendő a dolog, hogy az "öreget" gyorsan eressze le a gödörbe,
mielőtt észrevenné magát és akkor harmadnapon már jöhet három piros rózsával
kezében a dalos elöljárósági írnok
tabananno.blogspot.com/2009/10/krudy-gyula-kis-maria-kacersagai.html
*
1920. 3. 26. Krúdy
Gyula: Utazás Európa legszegényebb népei között /a h 12-9. kiegészítése. G.
/
….A Beszkidek alatt lakik a
legvallásosabb rutén. Itt igazán nincs mása a népnek, mint Istene, a kihez oly
buzgón imádkozik, hogy szinte arcával túrja a templom kövét. Magyarország
legzordonabb tája, félelmetesen sötét erdőségekben szarvas és medve lakik, a
hegyeken köd és felhő ül, a mély völgyek felett csak a sas kering néha, emberrel
órákig nem találkozni ezekben a vad hegyekben, ahol az országút is csak félve
közelíti meg a hegyszorosokat. (Megismertük a keleti Beszkideknek nevezett
hegyvidéket Ihsoknál, hol a világháborúban folyt a drága magyar vér. Itt, az
Ung folyó mentén vonultak felfelé a magyar seregek, a kiket többé sohasem
láttunk viszont.) Az ördög túrta itt fel a földet. Hegyet hegyre emelt.
Erdőt erdő mögé vont. Vad ez a táj, mint Kaukázus, a melyril „Korunk hőse"
zengett. Messze fehérlenek a havasok, keblükből jéghideg folyók törnek elő,
őserdő felett a sas kering, medv¬feje van a télnek, bárány-gyenge a tavasz....
KERTBEN. — Királyfalvy Károly festménye.
…A magyar-orosz valószínűleg
eredetileg pásztornép volt. Földműveléshez csak azután fogott, amint lejjebb bátorkodott
a havas tetejéről. Leszállott a hegyoldalakba, fából épített magának házikót és
művelni kezdte a földet. Ámde a szíve még most is a szabad természethez
vonzódik. Nyárban, tavaszban egész háznépével a szabadban eszik, erdőkben,
réteken, kis szántóföldjén tölti az éjszakát és szomorú, a mikor ősszel haza
kell költözni. A hegyek lakói egyszerű szelídségükben megbecsülik pásztoraikat.
Szívesen adják feleségül leányukat a legényhez, a ki egy-két esztendőt szolgált
a havason.
A pásztor nagyon kevés időt tölt
falujában, februárt, márciust, húsvétot, aztán siet vissza hegyei közé. Mikor
ismerkedik meg a lányokkal, ifjakkal? A
pásztorok éje, Szent János éjszakája, július első napjaiban következik el, a
mikor á falusi fiatalság felkerekedik s elmegy a pásztor látogatására a havasok
közé. A hegyormokon nagy tüzek gyulladnak meg, fűből, fából, szagos növényből
való máglyák lobognak a nyári éjben. Eljönnek a leányok fehér bocskoraikban,
szőke fejükön virággal,…Szent János tüzének őre gyógyítja a marhákat János
tüzével, a tűz felé nyitja fel az állatok száját, hogy azokból kiégjen a
betegség. Ő ugorja át először a tüzet. A tűz átugrásában követi őt az ifjúság.
Hej, hogy ugranak a lányok! Egyik sem égeti meg fedetlen combját…
* * *
Krúdy Gyula: Ál-Petőfi, Szépirodalmi Kiadó, 1962.
138. oldal. …Inkább legyen halott az imádott költő,
mintsem ő kövesse el azt a sok szélhámosságot, csalást, amelyet az utóbbi
években az ő nevével véghezvittek…– Leányok, nézzetek a dolgotok után. Mert
komolyan mondom, hogy elzárom előletek a legközelebbi Vasárnapi Újságot. A tisztelt szerkesztő úr is jobban tenné, ha
ilyen izgató olvasmány helyett több hasznos háztartási tudnivalót közölne
újságjában.
1860. 42. 506. Adatok Petőfi halálához.
Midőn legnépszerűbb költőnk emlékét
ezennel megújítjuk, egy szent tartozásunkat s ígéretünket teljesítjük. Midőn
még néhány évvel ezelőtt homályban voltunk Petőfi születése helye s ideje
felett, s naponkint egymással ellenkező adatokat, sőt vitákat is olvastunk. A
Vasárnapi Újságnak megdönthetetlen erejű bizonyítékokkal sikerült kideríteni
azt, hogy Petőfi Sándor 1823. jan. 1-jén Kis-Kőrösön született (1. V. U. 1857.
1. és 3. sz.). Még akkor megígértük, hogy akinek feltaláltuk bölcsőjét, a
magyar nemzet kedvenc költőjének, feledhetetlen barátunknak sírját is fogjuk
keresni s addig nem fogunk nyugodni, míg az igazság itt is kiderül. A puszta jó
szándékkal kellett beérnünk eddig, mert Petőfi halálának körülményei oly tényekkel
vannak összefüggésben, miknek megemlítését a közel lefolyt időkben még mindig
tiltották a viszonyok, s melyek előadása bal magyarázatokra szolgáltatott volna
ürügyet. Most azonban elérkezettnek véljük az időt, hol e tárgyat többé
halasztanunk nem lehet, hol be fogja látni mindenki, hogy itt csupán egy
nevezetes történeti tény kiderítése forog szóban, melynek semmi más mellékcélokhoz
sincs köze. Szégyen és pirulás nélkül tovább nem tűrhetjük a bizonytalanságot,
s még jókor el kell magunkról hárítani a késő kornak bizonyosan bekövetkezendő
vádját, hogy kortársunknak, a nemzet ünnepelt költőjének sírját fölkeresni
restek voltak, s a helyett megelégedtek naponkint megújuló mendemondákkal,
melyeket részint a jóakarat, de többnyire rövidlátóság s nem ritkán szándékos áltatást
koholtak, vég nélküli ámításunkra. Tudni akarjuk, tudnunk kötelesség: Petőfi
Sándor hol és mikor halt meg!
Az igazság kiderítése, egyelőre úgy látszik, némi
nehézségekkel lesz egybekötve, amennyiben ellenmondó nézeteket is kell
összeegyeztetnünk. Azonban türelmünk nem fog elhagyni. Ki akarunk hallgatni
mindenkit, aki a dologhoz avatottan hozzászólni képesnek érzi magát; s ezennel
fel is hívunk minden igazlelkű embert, aki nem üres pletykák, hanem meggyőződése
s igaz tudomása szerinti tények előadása által kitűzött célunkhoz vezethet,
szíveskedjék velünk, úgy ahogy tudja, adatait közölni. Most még számosan vannak,
kik egyes részletekre híven fognak emlékezni, azóta máris 11 év múlt el s az
idő halad. Nincs vesztegetni való percünk.
*
Adatok
Petőfi halálához V. Ú. 1860. 506; 548; 572; 587, 599, 635; 649.
* * *
Tóbiás Áron / 1927 - /: Krúdy Világa, Osiris, 2003. 662. oldal. A tartalmas könyvbe, a 662
oldal egyikén sem fért bele a Vasárnapi
Újság említése. Pedig Schöpflin is szerepel benne.
*
Más
sincs a könyvtől elragadtatva: …Amit joggal kifogásolhatunk, az a könyv belső
felépítése, szerkezete. Az egyes fejezetek és alfejezetek anyaga egymást
keresztezi, a felosztás önkényes, s a kiválasztott részletek – nagyrészük Krúdy
és mások megjelent műveiből – olykor teljesen feleslegesek. Mégis az új anyag
összegyűjtéséért, a könyv hőse iránti odaadó szeretetéért és fáradozásáért
hálásaknak kell lennünk a szerzőnek és a könyv kiadását lehetővé tevő Fővárosi
Szabó Ervin Könyvtár igazgatóságának. Katona Jenő /1964/
Függelék
1906. 22. 359. AZ
ELSIKKASZTOTT MAGYARORSZÁG.
Az elsikkasztott Magyarország,
természetesen osztrák művelet. A
nagyszabású és bátor cselekedet, térkép alakjában látható London utcasarkain
és hirdetéses tábláin. A térkép egy, az angol fővárosban rendezett osztrák
kiállítás reklám-plakátján hirdeti a hatalmas és bizonyára jóllakott Ausztriát,
mert hiszen egész Magyarországot lenyelte. A mellék tartományokat a térkép
szerint már meg is emésztette, az anyaország körül még ott szerénykedik egy
halovány határvonal, de ez is kiválóan alkalmas arra, hogy ne lehessen
észrevenni. Az ilyenfajta kellemességet odaátról már sokkal jobban
megszokhattuk, semhogy valami túlságosan megütődnénk rajta. Ez a tréfa
éppenséggel nem új, az ilyen tendenciájú osztrák ötleteknek egész hadseregnyi
az atyafisága. De minden ilyen tréfa mellett is megértünk ezer esztendőt, és Isten segedelmével meg fog érni ez az
ország még sok ezer esztendőt. Magyarország nem egy osztrák nyomdában készült és
nem is egy osztrák térkép-csináló tervei szerint, és ha ez a mappasajtoló olyan
térképet csinált, amelyen nincs ott Magyarország, ez nem Magyarország baja,
hanem a térképé.
A LONDONI OSZTRÁK KIÁLLÍTÁS PLAKÁTJA, MELY HORVÁTORSZÁGOT
AUSZTRIÁBA KEBELEZI.
Ha más fegyverük nincs a Nagy Osztrák-ország megalkotására:
ettől igazán nem kell féltenünk a határainkat. Különben pedig ez a behódítási
szisztéma, nemcsak hogy nem nobilis, de már nem is hatásos. Belétagadni
Magyarországot Ausztriába, immár meddő mesterkedés, aminek csattanós
bizonysága, hogy a ki ezt a legújabb suskust észrevette és reá a nekünk
elküldött fényképfölvétel útján a magyar közönség figyelmét fölhívja, nem
magyar, hanem angol ember, Shrubsole úr, nemzetünk igaz és lelkes
barátja. Szíves figyelmét köszönjük, az elsikkasztott Magyarország térképét,
íme, bemutatjuk, de nyugodtak vagyunk, hogy az ilyen mappacsináló ötleteknek
semmi ártó erejük nem lehet ott, ahol olyan barátaink vannak mint Shrubsole úr,
és még egy csomó, a ki hozzá hasonlóan érez.
1919. 6. 63. AZ
ÖRÖK MAGYAR.
A mióta bizonyos lett, hogy a háborúban vesztesek
lettünk, nagyon sokan vagyunk magyarok, a kik nem merünk Magyarország térképére
ránézni. Olyan szép kis folt volt Európa térképén, a formája olyan kedves volt
szemünknek, olyan meghitt, gyermekkorunk óta annyira megszoktuk, annyira beletartozott
gondolatainkba, hogy el se tudjuk hinni, hogy ez valaha is más legyen. S ha
szemünkkel kirajzoljuk a leendő Magyarországnak azt a formáját, amelyet a szomszéd
országok, és talán nyugati pártfogóik is szántak neki, ez a kép annyira sérti a
szemünket, hogy rá se tudunk nézni. Akármi történik velünk, ezt az új térképi
figurát mi, ma élők már nem fogjuk többé megszokni, minekünk mindig az
ezeresztendős régi Magyarország lesz a szívünkben, az a szépen, szabályosan
elhatárolt, igazán mondhatjuk, magától a természettől kirajzolt szívsalak
Európa szíve a Kárpátok és a Duna közt. S a szívünkből csendesen, szünet nélkül
pereg a vér, akármit csinálunk, akármivel foglalkozunk, akármire gondolunk, még
álmunkban is a lelkünkre nehezedik a nyomasztó, tehetetlen fájdalom….
Az
elszakított országrészekben élő testvéreink tompa, sivár keserűségben töltik
napjaikat. Minden mozdulatuk egy megalázás, minden pillantásuk fájdalmat okoz,
mert mindenütt csak szerencsétlenségük ütközik a szemükbe. Magyar voltuk minden
nyilvánításáért súlyos üldözés a büntetés, egy-egy alantas katonai parancsnok
vagy kárörvendő hivatalnok kegyétől függ, hogy szabad-e egyáltalán élniük,
magyaroknak lenniük. S hozzá pedig az a fellázító, megszégyenítő érzés, hogy a
magyar haza lemondott róluk,…
Akármi történik Magyarországgal, egynek meg kell maradnia: az
összes magyarok érzelmi egységének. Ha az országot nem tudjuk ezeréves
formájában kimenteni a nagy katasztrófából, ki kell mentenünk a nemzetet. A
magyarság, ha hazáját még úgy szétszedik is, egy kell, hogy maradjon. A magyar
kulturát nem téphetik öt felé és nem vehetik el tőlünk, ez a miénk marad
örökre. A székelyt elszakíthatják tőlünk, azért Arany János és Petőfi Sándor
nekik is daloltak, Kemény Zsigmond nekünk, magyarországiaknak is szólt, a
Bolyaiak nekünk is gondolkoztak. S a ki költői lélek, gondolkozó elme a magyar
fajból ezután lesz, az egyformán a miénk lesz, akár Magyarországban élünk, akár
bármely elszakított területen. A magyar észt, a magyar lelket nem lehet
szétszakítani, egyes részeit eltulajdonítani és máshova csatolni. Az országgal
tehet a kapzsiság, a bosszú-vágy, a tájékozatlanság akármit, a nemzet egy marad
és oszthatatlan. S országhatárokon, mesterséges elválasztó vonalakon át,
akármit csinálnak is velünk, kezet fognak magyarok a magyarokkal, lélekben és
igazságban össze fognak tartozni. Az összeomlott régi Magyarország romjai
fölött örökre ott fog lebegni az örök magyarság lelke.
S. A.
A SZENTHÁROMSÁG-TÉREN
A KORONÁZÁS UTÁN A KÖZÖNSÉG A TEMPLOM FELÉ TÓDUL. — Márton Ferencz rajza
1885. 41. 702.
Váczy János: ( HORNYIK JÁNOS 1812—1885.)
Alig néhány napja, hogy Kecskemétnek
egyik legkitűnőbb embere, a város főjegyzője és történetírója elhunyt s egyszerű
ravatalát tiszttársai és barátai közrészvéttel állták körül. Híre alig terjedt
túl szülőföldje határain, amelyekhez oly híven ragaszkodott s neve csak kevesek
előtt volt ismeretes. De mindazoknak, akik működését figyelemmel kisérték, kik
az egyszerű, túlságosan szerény városi hivatalnok kiváló tehetségét ismerték,
kik polgártársai közül segélyért, fölvilágosításért hozzá folyamodtak: be kell
vallaniuk, hogy Hornyikban nemcsak szülővárosa, Kecskemét, de az egész haza
tevékenyen működő tisztviselőt, szorgalmas, alapos készültségű történettudóst s
résztvevő emberbarátot vesztett. Kiváló tehetségei magasabb hivatalokra is
képesíthetik: de ő nem kívánt más lenni, mint egyszerű, független polgár, hogy
végső leheletéig a közügynek, a történelmi búvárlatnak áldozhassa minden
erejét, jó idején lemondva az ifjúság ábrándos terveiről s megelégedve
szülővárosa tiszteletével, a melyet mindennél többre becsült. Ismerősei, a kiket
csak megnyerni tudott, de felhasználni sohasem akart, szívesen avatták volna be
a tudományos világ hangadó köreibe: de ő nem óhajtott kiváló szerepet játszani,
fővágya levén, hogy munkáján, Kecskemét város történetén dolgozhassák, a
melynek múltja iránt már kora ifjúságában oly élénk érdeklődést matatott s a
melyet később oly szép készültséggel s gazdag adatokkal mutatott be földiéinek és
a hazai tudományos világnak….
1860-ban látott napvilágot Kecskemét
várostörténetének első kötete, melyet a következő években a 2-ik, 3-ik és
4-ik kötet követett, egész a szatmári békekötésig kisérvén a város és területe
történetét. Az akadémia figyelmessé levén a jeles könyvre, amely a városi
monográfiák között első sorban foglal helyet, sietett íróját tagjai közé
választani s művének három első kötetét a Marczibányi kisebb díjjal, ötven arannyal
jutalmazni. Hornyik 1863-ban el is foglalta helyét az akadémiában Az idéző
pecsétről írt értekezésével s folyton dolgozott kisebb-nagyobb
értekezéseken, mint a Rácok a kurucvilágban, Pusztaszer története, A rácok
ellenforradalmat címűeken, amelyek részint önállóan, részint az Új Magyar
Múzeumban és Századokban jelentek meg: de működésének legkiválóbb eredményét a
Kecskemét történetében találjuk….
Halála megakadályozta munkája befejezését.
Az akadémia megtisztelő bizalmára, melyet, mint rendkívüli szerénységgel írta,
parányisága érzetében remélni sem merészelt. Csak úgy hitte magát érdemesnek,
ha legalább teljes történetét megírja szülőföldjénél, amelyet félszázadon át
szolgált s amely iránti égő szeretetének maradandó emléket állított. Működése
azonban így is nevezetes. Hornyik így is szép helyet foglal el történetíróink
között. Dr. VÁCZY JÁNOS / 26 éves ekkor, G./
1905. 37. 595. A Budapesti Szemle,
szeptemberi száma első helyén Váczy Jánosnak tartalmas és az
akkori irodalmi viszonyok részletes ismeretén alapuló tanulmányát közli a
keszthelyi Helikonról, gróf Festetics György lelkes, hazafias kezdeményéről s a
hozzá fűződő irodalmi vonatkozásokról… /Kiegészítés a VÁCZY JÁNOS c. fejezethez. /
*
Cholnoky Jenő (1870 – 1950)
1902. 1. 5. Cholnoky Jenő: VASÚT EURÓPÁBÓL AMERIKÁBA.
Alig, hogy az oroszok nagy erőfeszítéssel biztosították a
szibériai vasútnak egészen Vlagyivosztokig való kiépítését, máris újabb és még
nagyobb szabású tervekkel állnak elő…Irkuckból a Bajkál-tó északnyugati partján, Jakuckon keresztül a Behring-szoroshoz akarnak vasutat vezetni, hogy onnan
Amerikával nyerjenek összeköttetést. Ha ez sikerül, akkor vasúton lehet majd
New-Yorkba utazni…Ha a Behring-szoroson átvezető vasutat sikerülne valaha
kiépíteni, akkor Budapestről is szárazon juthatnánk el New-Yorkba. Budapestről
ugyanis ma már el lehet vasúton Moszkvába menni, a szibériai vonalra jutva,
tovább Irkutckig; Irkutzktól pedig Jakuckon s a Behring-szoroson keresztülvezetne a tervezett vonal New-Yorkba…
1902. 385. A Pelée-vulkán kitöréséről (képekkel) Cholnoky Jenő
1902. 397. Az ó-budai hegycsuszamlás (képekkel) Cholnoky Jenő
1902. 752. Távíró vonal az egész Föld körül (térképpel).
Cholnoky Jenő