h14 – 03 Nyugatosok a Vasárnapi Újságban. III. rész

 

2013. 12. 03. – 12. 19.

 

Tartalom

 

Bevezetés

 

Pótlás

 

Ady Endre

Bíró Lajos

Cholnoky Viktor

Harsányi Kálmán

Havas Gyula

Kaffka Margit

Karinthy Frigyes

Kosáryné Réz Lola

Krúdy Gyula

 

 

Folytatás

 

Laczkó Géza

Lányi Sarolta

Lengyel Menyhért

Lesznai Anna

Márai Sándor

Molnár Ferenc

Moly Tamás

Móricz Zsigmond

Nadányi Zoltán

Nagy Endre

Nagy Lajos

Nagy Zoltán

Oláh Gábor

Peterdi István

 

 

Függelék

 

 1913. 14. 279. H.H.I.: Az új Tabán

  Idézettség / F. Kernách Ilona/

 Helyesbítés

 Zola

 Mozart

 

 

 

 

Bevezetés

 

Schöpflin, a Vasárnapi Újság irodalmi vezetője, szinte minden „nyugatos”-tól közölt írást. Néhánytól nagyon sokat. Egyidejűleg sorra írta róluk a kritikát, többször névtelenül. Eseteként azzal jelezzük a Nyugathoz tartozást, hogy onnan rövid szöveget veszünk át, az itt publikálókkal kapcsolatban. Havas Gyula merész hangvételű regénye, a Zola melletti kiállás /1906. 29./, nem utolsó sorban a sok nyugatos megjelenése, nem erősítik meg a lapra aggatott konzervatív címke jogosultságát. Általános értelemben és a lap mindenkorszakára vonatkozóan egyáltalán nem. Megmosolyogtató, hogy a monográfusok és irodalmi szerkesztők zöme mennyire elhallgatja a Vasárnapi Újságot. A negyedik fejezetben Rédei Tivadar – Várnai Zseni közötti szerzőket tervezzük bemutatni.

 

 

Pótlás

 

 

Ady Endre

 

 

1908. 39. 796. Holnap. Nagyvárad legújabban bőven termi és neveli a poétákat: a legifjabb irodalom talentumainak egész sora vagy Nagyváradról való, vagy Nagyváradon, mint állomáson át jutott az irodalom központjába. Ennek a jele ez a most megjelent könyv is, a mely Holnap címmel hét poéta újabb dolgait gyűjtötte össze. A cím nyilván azt jelenti, hogy ezek a heten ma még fiatalok, küzdenek az elismerésért, de még a holnaptól, az útban levő fiatal nemzedéktől várják, hogy idejüket beteljesítse. Hárman köztük: Ady Endre, Dutka Ákos és Juhász Gyula lapunk olvasóinak is jó ismerősei s a mai fiatal magyar líra legkiválóbbjai közül valók. A többiek is erős legényeknek látszanak. Babits Mihályban nem mindennapi tudást és intelligenciát ismertünk meg szeszélyes, bogaras, különcködő, de művészi hajlamú természettel. Balázs Béla, az egyedüli a hét közt, a kinek Nagyváradhoz nincs köze, finom, elmélkedésre, a gyorsan elillanó, nagyon differenciált hangulatok megragadására hajló lélek. Ernőd Tamás friss, ropogós ritmusokban érdekesen kísérletezik a régies magyar témáknak a mai stíllel való megegyeztetésére. Hölgy is van a kötetben: Miklós Jutka, egy még nem egészen kész, de érdekes és értékesnek ígérkező költőnő, bátor, az életbe erős szemmel belenéző, asszonyos lélek. A héttagú társaság kritikust is választott magának Antal Sándor személyében, a ki mindenik vers-csoport elé valami kis arckép-félét írt az egyes költőkről. Ezek a kis kritikai tanulmányok nem érdektelenek, de jóval kiforratlanabbak a verseknél, melyekhez bevezetőül írattak.

 

 

1909. 29. 607. Ady Endre:  HALOTT ÍRÓK MEGRÁGALMAZASA. (Párisi levél.)

 

      Jules Lemaitre tavaly vagy tavalyelőtt Jean-Jacques Bousseauról tartott egy nagyon szép, de nagyon pártos fölolvasás-sorozatot. Lemaitre nagy ember s nagy íróművész, a ki mindezeken fölül érző, nagy, intellektuális lény is, tehát korának fia. Lemaitre komolyan hiszi, hogy a mai ember tanácstalanságának, önmaga meg-nem-lelésének, az egész mai társadalom boldogtalan ingatagságának egyik okozója Jean Jacques volt. Tehát mindnyájunk szenvedéséért az Emilé íróját, a genfi polgárt vonta felelősségre, kíméletlenül, mint, egy inkvizítor.

Halott, régi írókkal kegyetlenkedni szinte olyan régi divat, mint az élőkkel, de a Lemaitre-nek egyéniségükben megadatik az enyhítő körülmény. Azonban mit szóljunk azokhoz az epigonokhoz, akik Parisban egy év óta egyebet se tesznek, mint nagy író-halottakat gyaláznak? Jules Lemaitre, még ha sokkal nagyobb ember volna is, mint a milyen, nehezen feledtethetné el, hogy ezt az epidémiát ő indította meg. Helyes, ma már tudományos dogma lett, hogy a história alakjait ki kell vetkőztetni a legenda díszruhájából. De csak akkor, ha okot adnak rá, ha módokat kapunk rá, ha minden egybevetés és adat szerint igazunk van. Csak azért, hogy szenzációsat mondjunk, nem szabad ráfognunk Madame Recamier-re, hogy titkosan és sokszor bűnözött az ő állítólagos fehér házasságában és azután George Sandról, akiről úgyis lehet mondani és mondtak is már elég rosszat, miért hazudjunk újabbakat és rosszabbakat? George Sand Michel nevű barátjáról s e barátságáról, minden adat nélkül, egy ifjú kritikus vérlázító, vad ostobaságokat hordott össze most.

 

 

      

 

A CAFÉ DE PARIS TERME

 

 

      Az öreg Rochefort megírta egyszer, hogy ő Musset-t fiatal újságíró korában az utcán látta, amint Musset részegen összeesett s egy kőbe verte a fejét. Bebizonyították, hogy Rochefort soha életében nem találkozott Musset-vel, tehát ez állapotában se láthatta….Most, hogy Parisban Jeanne d'Arc-ot és egy sereg legendás nemzeti nagyságot, valóságos terror védi a történelmi kritika ellen, jó volna a halott író-nagyságokra is gondolni. Az epidémia már olyan nagy, hogy a tegnap vagy tegnapelőtt meghalt írók sem kaphatnak kegyelmet Eddig legalább annyi kannibáli humanizmus volt az élő írókban, hogy megszerették azt, a ki hirtelen elmúlt közülük s csökkentette a konkurenciát. Zoláról nem beszélünk, mert őt a Dreyfus-ügyben való szerepe miatt alig engedték még nyugodtan eltemetni is. De például szegény Henry Beck nem csinált politikát s mégis, mikor a mellszobrát fölállították, egy dandárnyi cikk becsmérelte az újságokban. Ráfogták, hogy Összes érdeme az, hogy a darabjait a nagy közönség nem akarta elfogadni. De hiszen így, ha Ibsen fiatalon halt volna meg, Ibsenről még kegyetlenebbeket lehetett volna állítani…De a milyen bűn a legcsillogóbb ideálok orvé alatt gyarló embereket isteníteni, épen olyan, sőt nagyobb bűn megrágalmazni halott nagyokat, a kik már nem önmagukéi s inkább a jövendőéi, mint a mieink. Különben pedig az ember évezredeken keresztül nehezen akar megváltozni. Mikor a kőtáblákat beírják neki, megsemmisíti az aranyborjút s aztán a kő-táblákat töri össze, hogy ötvösei újraöntsék a halványt, Diósadi.

 

 

 

Bíró Lajos /1880 – 1948 /

 

 

1918. 5. 70.  Bíró Lajos: Hotel Imperial: Magyar Színházban.  Schöpflin Aladár

 

A háborút akarta Bíró Lajos megfogni és színpadra vezetni, álláspontját a háborúval szemben, azokat a fogalmakat, a melyeket magának haditudósítói és publicista munkája közben a háborúról és speciálisan a mi háborúnkról alkotott és a megoldásokat, amelyekre benne ezek a fogalmak jutottak. Ezért tette új darabja magvává a háború legelemibb, kiinduló kérdését: az ölést. Szabad-e embernek megölni embertársát? Van-e a között különbség, ha valaki, mint egy nagy tömeg tagja, fegyverrel a kezében, előtte ismeretlen embert öl, katona a katonát, vagy ha magában, orrgyilkos módra, de ugyanabból az eszmei célból öl meg valakit, mint a katona a csatában. Más szóval, szentesíti-e az emberölést a cél, ha hazafias, politikai okból történik?...

Ma már mindenki többé-kevésbé háborúellenes, az egész világot minél jobban egy meleg pacifista hullám árasztja el. A közhangulatnak ebben az irányában mozog a darab is: a háborúval szemben azt az állásfoglalást hirdeti, amely ma általános és egybeesik a humanitás kurzusával is. A háborús lelkesedés illúzióival szemben ma mindenütt visszakapta érvényét a tízparancsolat szava: ne ölj…

A történet köré a mozgalmas képek nagy sokaságát csoportosította az író. Az oroszok bevonulása a szállodába, az asszonyra éhes tisztek legyeskedése a szobalány körül. A hadsereg parancsnok, akinek megakad a női szépséget rég nélkülöző szeme a csinos lányon, az a különös álarcosbál, amely a háborús városban lejátszik. Tisztességes úri asszonyok kokottoknak adják ki magukat, hogy férjükkel lehessenek, mert a főparancsnok nem tűr meg a közelében hites feleséget, kokottok úri nőt játszanak. Az orosz katona szellemét illusztráló jelenetek: a háborúban cinikussá keseredett, az öldöklésbe belecsömörlött, szíve mélyén hívő orosz tiszt, aki néhány bibliai szótól megrendülve gyilkosnak vallja magát, a közkatona, aki elvesztette a meggyőződését és inkább hadbíróságilag agyonlöveti magát, semhogy még egyszer rohamra menjen, a színész, aki haza ment parasztnak és tolsztoji prédikációkat mond a katonáknak, örökké a bibliát forgatja…

     Az előadás a Magyar Színház színvonalán mozog. A két főszerepet, a szobalányt és a főhadnagyot Fedák Sári és Törzs Jenő játsszák. Fedák Sári a maga stílusának megfelelően némi humoros alapszínnel keveri az alakot; a szobalányból nagyúri démonná való átalakulást mozdulatban, a díszes ruhák viselése módjában jól játssza, de ott, ahol mélyebb lelki mozzanatok ábrázolásáról volna szó, talán kissé kelleténél is jobban egyszerűsíti a dolgát. Törzs, mint minden szerepében, ebben is intelligensen és megértőn játssza a főhadnagy vívódásait… A darab nem az egyes szerepeken fordul meg, hanem a változatos szituációkon, a mozgalmasságon, inkább a darab viszi a színészeket, mint a színészek a darabot.

 

                                                 -------

 

      Hotel Imperial is a 1927 American silent film directed by Mauritz Stiller, set in World War I and starring Pola Negri as a hotel chambermaid. It is based on the 1917 Hungarian play of the same name by Lajos Bíró. Wiki

 

        *

Nyugat1914. 9. Figyelő

Nagy Lajos: Bíró Lajos: Ciklámen

A Ciklámen Bíró Lajos legújabb novelláskönyve. Tizenkilenc novella van benne. Típusai a tárca-novelláknak. Valamennyi egy-egy érdekes történet anyagából készült kemény, szinte merev, de mégis tetszetős formájú kompozíció. Gyors, de erős kézzel íródtak. Szinte magukon hordják írójuk legfőbb szándékaként az érdekességet. A legkönnyebb olvasású műfajhoz tartoznak ezek a novellák, a legtöbb ember érdeklődésére tarthatnak számot, az egészen egyszerű olvasóktól fel a kitűnő ízlésűekéig….

 

 

 

Cholnoky Viktor.

 

 

1908. 23. 458. SZENT FLORIÁN SZOBRA.

 

Elbeszélés. — Írta Cholnoky Viktor.

 

Szent Flórián szobra ott állt Bökény városában, a Vár feljáró útjánál. Az ódon, Árpád-multú és letűnt dicsőségű városnak nem volt valami nagy ékessége ez a szobor. Olcsó, hamar megripacsosodó homokkőből volt faragva és a fülkét, amelyben állt, a sekrestyés feleségének az ízlése rikítóan paraszt kék színre meszelte ki. Szent Flórián tudniillik a székesegyház sekrestyésének a gondjaira volt bízva, mert annak a háznak a falában állt, a melyet a nagy tudományú, de még inkább élhetetlen híres bökényi püspök, Pészaky gróf, egészen arra rendelt, hogy a sekrestyés háza legyen.

      Különös épület volt ez a Szent Flórián háza. Apró, de mégis egyemeletes épület, a melynek a fala félkörben simult hozzá a régi várbástyához, a bökényi várnak ahhoz a szélső rondellájához, a mely hajdan a legtovább tudott ellenállni a töröknek s a mely fölé aztán, a megvétele után, mintegy csúfolódásképpen, ámbár a török még a csúfolódásra is komoly és kényelmes, — magas, karcsú, fogpiszkáló alakú minaretet építtetett a pogány. A házban az emeleten mindössze három kicsiny szoba volt, ezekben lakott Avató István, a sekrestyés a feleségével, meg a nagy, kamasz, semmittevő fiával. De a lakásnál sokkal értékesebb, volt neki a földszint, a mely csupán két nagy, kapu-nyílásos, ablaktalan csűrből állt….

      Szent Flórián szobra ennek a különös, ódon háznak a falában állt, kezében a szent kannával, lábánál pedig a piciny kis házzal, a melynek a tetején kutyanyelv formájú nyúlványok jelezték, hogy lángban áll ugyan, de a hatalmas Flórián most mindjárt el fogja oltani. Mert Szent Flórián a tűzoltásnak az öregapja….

     Tűz van, ég a Flórián-ház! — kiabálták ekkor már össze-vissza a véres hajnalú utcán az előcsődülő emberek…

      — Szent Flórián, segíts! — kiáltott fel ekkor kétségbeesésében a sekrestyés és az arcán halálos torzulattal ugrott be oda a falfülkébe, a szobor mellé. És Szent Flórián meg is segítette. A szobor a lökéstől megingott, fordult egy felet, aztán lassú hajlással lezuhant és maga alá temette a gyújtogatót. A herceg lesújtó kardja már a homokkövön adott szikrát. És mintha Szent Flórián ledőltével egyszerre egészen úrrá vált volna a tűz: a ház oromfala leomlott, az égő tető utána csúszott s ott, a szemét rémülten befogó, hátráló herceg előtt temette maga alá Szent Flórián-szobrát is, a Flórián-ház gyilkosát is.

 

                                                                                      

                                                            

     1908. 26. 533. Cholnoky Viktor: Richárd, a hajóács, elbeszélés.

 

      ….A balatoni nép unja a Balatont és nem nézi másnak, csak afféle vízi szántóföldnek, a melybe nem kell vetni, mégis lehet rajta aratni, — igaz, hogy búza helyett csak nádat Vagy ellaposodott és híggá vált szőlőhegynek, a melynek a fürtjét úgy hívják, hogy fogas, vagy harcsa. Unja a balatoni nép a nagy vizet úgy, mint a hogy a belgiumi halásznak nem kell az osztriga, vagy a hogyan az arabot pokolba kergetheted a datolyával. Még fürdeni is csak akkor fürdenek, ha lovat úsztatnak. Maga a Kisfaludy, kapitánya. A legelső magyar hajóskapitány, az öreg Reöd Józsi is csak arra találta hasznosnak a Balatont, hogy akárhol bele lehet köpni a nélkül, hogy a háziasszony megharagudna érte. Amint kifújatta a göthös kazánból a maradék gőzt szaladt haza, a pincéjébe, az oportói, bajor és chasselasse-i* közé. Szárazföldi fóka volt az öreg, pedig a veszprémi, meg a zalai urak tengeri farkasnak csúfolgatták. Az első vízi ponyva, a melyet a savanyú-vízi parasztok megláttak, Alsó-Örs felől jött és a csopaki nádas szélén bukkant fel. Fekete, keskeny testű barchettán egyetlen nagy, négyszögletes latin vitorla…

     Young Richárd egy árva betűt sem tudott semmiféle más nyelven, csak angolul, mégis elindult hazulról, a ködből, hogy a csatornán és idegen országokon keresztül, hogy megkeresse a magyar vizet és hajót építsen rá. Otthon, talán Southamptonban, vagy talán fönn a skót Glasgowban egyszerű hajóács volt, itt nálunk megbámulták, hogy aranykeretű pápaszemet hord az orrán. Mert nem értették meg, hogy nem cifraságból hordja, hanem azért, mert az arany, ha feldörgöli is az orra nyergét, nem mérgezi meg a vérét Nem ékszer, hanem eszköz volt neki az arany. Mondom, egy betűt sem tudott más nyelven, mint angolul és mégis, a megérkezése után egy hétre a nagy árvíztől kidöntött, gyökértelenül elszáradt jegenyék mögött már ott állt a deszkákból összeeszkábált nagy hombárja, a mely alatt elkezdett ladikokat csinálni. Tenyérnyi vékony, öles hosszú keményfa lécekből, dupla, kalapos szegekkel verte együvé a csónakjait még csak kócot sem vert a részek közé, csak valamelyes szurkot öntött oda, olyan vízálló volt az, a mit összeácsolt…

      Így adott szárnyat az addig csak nótás és regés Balatonnak Young Richárd. Valahogyan így tanította rá a magyar parasztot, a magyar urat és a magyar mágnást arra, hogy megismerjék, megtudják, és angol szerelemmel megértsék, hogy mi az a víz…

 

     *Chasselas moissac raisin tarn-et-garonne midi-pyrénées.

 

 

 

 

 

     Harsányi Kálmán / 1876 – 1926 /

 

 

     1902. 50. 818. Harsányi Kálmán: Költemények; Budapest, 1902. E verskötet, mely az irodalomban eddig ismeretlen nevet visel homlokán, a sajtóban feltűnést keltett s ezért bizonyos várakozással veszi az ember kezébe. Ez a várakozás talán ártalmára is van s nem nyervén teljes kielégülést, arra csábítja a bírálót, hogy a szokottnál szigorúbb mértéket alkalmazzon a kis könyvvel szemben. Annyi azonban bizonyos, hogy a tehetség nyomait magán viseli a szerző…Néhány sikerült versen kívül («Est», a «Koldus-nóták» közül egy vagy kettő, a „Búcsú a rengetegtől”) inkább csak szép sorokat, strófákat találunk a könyvben, mint-befejezett művészi alkotásokat. Ez a könyv még csak ígéret, melynek beváltása a szerző jövő fejlődésének dolga. Ara 2 korona. Mutatványul a következőt közöljük:

 

Béke

 

A mezőn,

A réten,

Csöndes nyári éjjel

Harmatos Köntösét

Teregeti széjjel.

 

Lomb, virág,

Falevél,

Pehely puha pázsit,

Halovány

Csillagok

Könnyűitől ázik

 

Lágy szellő

Sóhajtva

Száll a rónán végig,

Susogva

Szelíden

Altató meséit…

 

A hold is

Alkonyul,

S haldokló sugara

Fölragyog

Még egyszer

A sötétlő tájra.

 

És a szent

Keresztnél

Ott a faluvégen

Eloszlik

Szelíden

A Megváltó-képen.

 

 

 

 

Havas Gyula /1893 – 1918 /

 

 

 

 

HAVAS GYULA

 

 

Számtalan verse, két novellája és 1918-ban Tóth Árpád róla írt kritikája jelent meg a Nyugatban. Fiatalon, tuberkulózisban halt meg. G.

 

 

      1918. 40. 562—714. Pünkösdi prédikáció. Regény, írta Havas Gyula

 

     I.

     A májusi este túl édes és szinte fullasztóan illatos csendjében sötéten állt a kollégium, elhagyottan és idegenül. Komor homlokzatára halvány fényt hintett egy ívlámpa, mely távolabb, a Csokonai-téren égett, nyugtalanul sercegve. És a tér felől, rikoltó fényességek közül, a mozi ideges csilingelőse hallatszott kitartóan. A kollégium hallgatagon és zárkózottan állt. Csak a második emelet valamelyik ablakából szállt ki halkan egy hegedű keserves és tétova siránkozása. A földszinten három ablak világosságában élesen feketélltek a vasrácsok. A kollégium előtt, a kertben két teológus sétált, csendesen beszélgetve, a két Hajnal-fiú. Hosszú, fekete kabátjukban csaknem teljesen egyformáknak látszottak a sötétben. A gályarabok szobránál megálltak. János leült a padra, György, aki magasabb volt valamivel, előtte állt és e percben úgy tűnt fel, mintha árnyéka lenne a barátjának. Ő maga is erre gondolt, miközben titkolt türelmetlenséggel figyelt a másik könnyed és kellemes csengésű hangjára:

     — Sajnálom, hogy belementem ebbe a vitába. Semmi kedvem ahhoz, hogy érveket vagy adatokat hozzak fel, támogatni véleményemet. Különben biztosítlak, hogy a kollokvium lesz az utolsó alkalom, a mikor az úrvacsora lényegére gondolok…

     Úgy emlékszem, hogy akiket példákul állítottak elénk, az örök keresők és soha megnyugvók voltak, a messze nézők és a láthatatlant látók...

      — Nem. Biztosítlak róla, hogy azokkal az urakkal életükben semmit sem törődtek. És ha még kecsegtetne is az a sovány jutalom, ami az övék volt, s amiből ők már semmit se élveztek: az utókor tisztelete és emlékezése! De hát te mi akarsz lenni és mit hiszel magadról, hogy így beszélsz?

     György nem felelt. Érezte igazságát, tisztán és erősebben, mint valaha, de nem tudott rá olyan szavakat, a mikkel megmagyarázhatta és önmagát is kielégítette volna. És érezte, hogy nem véleményeikben és hiteikben van az ellentét, nem érzéseikben és vágyaikban, hanem mindezek mögött, az egész testük kibányász-hatatlan és rejtelmes mélységeiben valahol, a vérükben talán. Később egészen elváltozott hangon mondotta:

      — Mondd, te nem tudsz elképzelni valami hirtelen változást vagy váratlan fordulatot, mit tudom én, valami elemi erejű véletlent, a mi egyszerre más irányba terel mindent és megkíméli az embert attól, hogy maga döntse el a sorsát?

János lusta volt keresni e szavak értelmét és nem felelt mindjárt. De hirtelen eszébe jutott valami:

— Nem értelek és rosszul esik mondanom, amit gondolok... Mert úgy beszélsz, mint valami cserbenhagyott cselédlány vagy szerelmes diák, aki az öngyilkosság gondolatával kérkedik...

(Folytatása következik.)

 

 

1918. 52. 715.…Tovább babrált a billentyűkön, néha minden ok nélkül megforgatva a kottát és másikat keresve ki. A tétován, összefüggéstelenül zengő akkordokból merengve egy ismerős melódia alakult ki, a keringő, a mit szilveszterkor az Arany ökörben játszottak. Szeszélyesen ismét más dallamba csapott át, de szemeik egy percre összevillantak, mélyen és hevesen. Tíz óra után aludni tértek. Nelli levetkezve ült az ágya szélén, cigarettázott és tűnődve a lába finom vonalát nézegette. A nyitott ablakon édes, illatos levegő áradt be a kertből. Hirtelen nagykendőt kapott magára, nesztelenül benyitott, a hallba és kiment a teraszra.

      A falu felől most emelkedett a hold, átragyogva a lombok fekete csipkéin s feléjük emelkedve, fenséges és halk diadalban. Nelli megállt egy percre és a mindent elárasztó, édes tündöklés titokzatos csendjét figyelte. Azután hirtelen mozdulattal felült a terasz egyik oszlopára, és míg fészkelődve elhelyezkedett, mélyen, boldogan sóhajtott. Cigarettára gyújtott és fejét hátravetve élvetegen fújta a füstöt az ég felé…

      Nelli hallotta a lépteket, de nem mozdult. Fejét kissé félrefordította és szempillái alól lopva nézte a közeledőt. Az megállt, egy szempillantásig mintha még habozott volna, de hirtelen, heves és mégis lágy mozdulattal átkarolta és ajkával a nyakára tapadt, amelyről félrecsúszott a kendő. Egy tiltakozó mozdulatot tett, azután megvonaglott és kezeit elengedve átadta magát a reszkető karok ölelésének. János felbátorodva egészen fölé hajolt. Balkarjával szorosan magához vonta, a melléhez emelte és jobbjával lágyan maga felé fordította az arcát. Ajkaik összetapadtak és érezte, amint a lány lassan egészen hátradől az oszlopról, egyedül rá támaszkodva. Látta, amint a cigaretta csendes tűzijátékkal elrepült kezéből és érezte, hogy a meleg karok átfonják a nyakát, s az ölelés egyre szorosabb lesz és a csók fuldoklóbb és szenvedélyesebb, végtelennek tetsző extázisban. Az elhullott cigaretta még parázslott egy ideig a fűben, csendes lázban fel-felszikrázva, azután kialudt és finom füst lebbent fel róla.

                                             --------

 

 

Kaffka Margit

 

 

1904. 5. 75. Kaffka Margit: Versek, Budapest 1904.

Újabban meglehetősen megszaporodtak nálunk a költészettel foglalkozó nők. Egy-két feltűnőbb tehetség sikere csábítja-e őket, vagy csak ugyanaz a vágy az irodalmi babér után, a mely a fiatal emberek közül is fölös számúakat ösztönöz első verses könyvük kinyomatására. Az előttünk levő verskötet is egy hölgynek — tudtunkkal — első lépése a nyilvánosság elé s e lépés kétségkívül sikerrel kecsegtet….A kötet csinosan kiállítva a Lampel Róbert ("Wodianer F. és fiai) cégnél jelent meg; ára 3 korona. Mutatványul a következő verset közöljük belőle:

 

Epilógus

 

Hogy ott jártam az ismerős vidéken,

Csüggedt, szomorú ember fogadott.

És mondta halkan, sóhajos beszédben:

 Édes vigasztalásom elhagyott.

Kis Rózsi elment, Kis Rózsi halott.

 

Árnyék borult szavától a szívemre,

S árnyék húzódik át völgyön, hegyen.

Nemrég e tájék, ért kalászok rendje,

Ösvény, csalit, mind kedves volt nekem.

Tán most is — azt a napfényt keresem?...

 

De itt azóta lomha, szürke árnyék

Feküszik végig völgyön és hegyen.

Mit is keresnék még itt? Mire várnék?

Csak el, tovább! Oly nehéz a szívem!

S az árnyékot hiába kergetem.

 

 

 

1906. Utak. Elbeszélés. Írta: Fröhlichné Kafka Margit. Fröhlichné Kaffka Margit «Utak» című elbeszéléséhez két rajz Cserna Károlytól.

 A Vasárnapi Újság 51-ik számához mellékelve

 

*

 

 

A SZENT-GELLÉRT-HEGYI CITADELLA

 

 

1912. 10. 195. Süppedő talajon. Az irodalmi közvéleményben Kaffka Margit már régóta  versenytárs nélkül áll írónőink közt, széles, átfogó és mélyre hatoló intelligencia és művészi szellem dolgában. Most vált ismeretessé Szinek ás évek című regényével, melyet a múlt év második felében közölt lapunk…Hat novellából álló füzete most jelent meg Süppedő talajon címmel a Magyar Könyvtárban,,, Kaffka Margit min¬ den munkájának, regényének…

      Ezek apró epizódok, apró emberek jelentéktelen életében. Csak az író megértésének gazdagsága ad nekik perspektívát (egy csipetnyi humor, a mi talán csak egyelőre — hiányzik az íróból, nagy perspektívát is tudna nekik adni). A többi novellákban már nagyobb dolgokról, egész életsorsokról van szó. Kaffka Margit minden elbeszéléséből, forró lírát rejtegető bibliai hangjával, amely sajátságosán elegyedik össze az író saját hangjával…

 

 

 

      Karinthy Frigyes

 

 

  1919. 12. 137. Karinthy Frigyes: Holnap reggel; a Madách színházban, Schöpflin Aladár

 

      Karinthy Frigyes darabjával kezdi pályáját az új vállalat, s mindjárt első lépésével szép sikert arat. A darab Karinthy múzsájának igazi gyermeke. Groteszk külsőségek leple alatt erősen vívódik az élettel, a dolgok filozófiai megértésére és értékelésére törekszik heves gyötrődések közt. Igen jól exponál, de a kifejtésben hézagos, az írónak úgy látszik az érlelő türelme nincs meg, hogy mondanivalóját, a melyet jól megmarkolt, biztosan kézben is tudja tartani. A bátorság és gyávaság problémáját feszegeti: az ideges, kínlódó, gyáva zsenit mutatja be, aki mindig a rövidebbet húzza a keményidegű, önző, magában biztos, tehetségtelen egészséggel szemben, de érzi életének értékét, rettentően kínlódik a halál gondolatával, mikor egy furcsa amerikai párbajban vesztesen öngyilkossá kellene lennie s végül is egy filozofikus gesztussal túlteszi magát a magára vont kötelességen. A darab stílusa nem realisztikus, az alakoknak nem az élethűsége a fontos, hanem az, amit bennük az író ábrázolni kívánt s a cselekményt is nem a logika vezeti, hanem az író önmaga kifejezésére való törekvése… A darab még csak kísérlet erre a stílusra, de nyomatékos és figyelemre méltó kísérlet s így is többet ad a nézőnek, mint akárhány zajos sikerű felületesség. Őszinteség van benne, egy a valóságokkal hevesen küzdő lélek izgalma érzik rajta s keserű, némely passzusokban zokogva felkiáltó líra. A színészek becsületes törekvéssel végzik dolgukat. Gellért Lajos a főszerepben igen erős, organikusan felfogott játékot produkál, Gaál Béla a finn orvos félig¬fantasztikus szerepében igen intelligensen dolgozik, s a többiek is derekasan igyekeznek. Ifj. Vajda László megértéssel rendezte a darabot.

 

 

 

 

Kosáryné Réz Lola /1892 – 1984 /

 

Kosárynénak a Nyugatban 1920 – 1927 között 10 elbeszélése, 3 verse és róla 4 írás jelent meg. G.

 

 

    1920. 16. 185. A HALOTTAS ÉNEK. Elbeszélés. — Írta Kosáryné Réz Lola.

 

Egy angol teozófus / misztikus/könyvében olvastam ezt a különös történetet, ami sokszor az eszembe jut. Ma este is, — csöndes nyári békesség jött be a tárt ablakokon s én a gyerekek ágya mellett ültem, — elképzeltem végig az egészet s arra gondoltam, vajon Shawet Péter Jonathán lovagnak nem lenne¬e ellenére, ha elmondanám másnak? Amint ezt kérdeztem magamban, egyszerre három koppanást hallottam, egészen tisztán, az asztal felől. Azon a tájon kopogott valaki, ahová oda készítettem a tintát és papirost, hogy amint a gyerekek elalusznak, írjak. Első pillanatban elrémültem, aztán mosolyogni kezdtem, de a lelkem még nem nyugodt. Nem tudom, igent, vagy nemet jelentett-e a kopogás.

    Ám hiszen én nem rosszakaratból teszem, ha elmondom az ő történetét és ő sem tett rosszakaratból soha semmit....

     Fiam, — mondta az apa és szomorú szemrehányással nézett reá, — nem azért hoztalak magammal, hogy világi kincsekre vess szemet, hanem mert azt reméltem, hogy a keresztes hadban erényes férfiúvá fogsz fejlődni s vezére lehetsz majd annak a seregnek, a mi végre teljes győzelmet arat a pogányokon és visszaszerzi Isten földjét. Emlékezz reá, mit mondott anyád: légy jó, fiam, hogy, ha nem láthatnálak többé itt e földön, a halál ne válasszon el tőlünk, hanem hamarosan találkozhassunk a mennyországban…

     Végre kiértek a tengerhez és szerencsés hajózás után kikötöttek a palesztinai partokon. Shawet Péter Jonathán leborult a földre, megcsókolta a homokot, felmarkolta, szívéhez szorította:

      — Szentelje meg a mi szívünket az igazságos küzdelem és győzelmesen térjünk vissza e partra. Úgy adja Isten….Évek múlva az asszony mondta három nagyobb fiának, akik otthon maradtak, családot alapítottak és boldogságban éltek : — Fiaim, sok esztendeje már, hogy atyátok a kis Jonathánnal elment s még mindig nem tértek vissza. Olyan nagyon fáj a szívem, ha rájuk gondolok, én nem tudóm, miért. Ott ültek együtt egy teremben, az asszonyok is ott voltak, a gyermekek is, mert kint szigorú tél volt és mozdulatlan fagy lepte be a vidéket. S egyszerre felfigyeltek valamennyien, a három fiú, az asszonyok s a gyermekek felkapták a fejüket gyors mozdulattal. Kint az ajtó előtt lassú gyászének hallatszott, mintha gyászoló férfi énekelné halottja mellett.

Összenéztek mind és keresztet vetettek félőn. S az öregasszony sápadtan állt fel és szólt:

— Ez üzenet az én számomra. Harmadnapra meghalt….

És mikor a fiúk öregek lettek és elkövetkezett az idő számukra is, hallották a halottas éneket figyelmeztetésképen ablakuk alatt. És hallották az ő fiaik és az ő fiaiknak fiai és unokái. Az angol teozófus azt állítja, hogy a család leszármazottai még ma is hallják, ha valamelyiküknek el kell költöznie innen.

Mert a szeretetnek vannak csodái, a szeretet mérhetetlenül erősebb és hatalmasabb, mint a gyűlölet és a bosszú.

    

     *

Írónők a századfordulón - Villanyspenót (csökkentett mód)

villanyspenot.hu/?p=szoveg&n=12247

Hogy éppen ez az a különös és nyugtalanító asszony-újság, melyet Ritoók Emma hírül ... A század első felének írónői – Kaffka Margit, Lesznai Anna, Tóth Wanda, ... Lesznai Anna és Ritoók Emma munkásságát elsősorban

 

 

 

 

Krúdy Gyula

 

 

 

1911. 2. 23 – 26. Krúdy Gyula: ÖREG ÍRÓK DALIDÓJA

(Balás Sándor köpenyege.)

 

A budai oldalon, a hol kisebbek a házak és meredekebbek az utcák, a Rácváros régi világában volt egy korcsmai kert, a melyet tulajdonosa a Rézpitykéről nevezett el. A Rézpityke abban különbözött a többi budai korcsmától, hogy semmiféle nevezetessége nem volt. Itt nem főztek friss halpaprikást, nem mértek fűszerszámos bort, libapecsenyét sem sütöttek konyháján. A mi a levegőt illeti, az éppen olyan volt, mint bárhol másutt a Rácvárosban. A kertben csupán két aszott akácfa szomorkodott és az udvar hírből sem ismerte a seprőt. Hogy mégis akadt vendége a Rézpitykének, ez a körülmény a pesti emberek azon sajátos felfogásának tudható be, a mely szerint minden budai kis korcsma paradicsom. Undorodva és betegen távoztak a Rézpitykéből a vendégek, de a következő vasárnap már jöttek új pestiek, a kik megbetegedtek a korcsma kosztjától. A vendéglős nagyon jól tudta, hogy kétszer senki sem jön át Pestről a Rézpityke kedvéért, tehát nem is nagyon igyekezett a korcsma állapotán változtatni. A kis rabló-tanya meghozta azt a jövedelmet, a melyre gazdája számított. Kár lett volna tehát az abroszokat kicserélni. A vasárnapi vendégeken kívül két rendes, mondhatni állandó vendége volt a keserves helynek, a kik csupán hétköznapokon vetődtek ide

A rác kocsmáros azt is észrevette, hogy mind a kettőnek aranyóra van a zsebében és pénz is mindig akadt erszényükben. Többnyire szótlanul ültek, de voltak aztán olyan napok is, a mikor belemelegedtek a beszélgetésbe és ilyenkor egyik sem hagyta a másikat szóhoz jutni. A poharak fenekével az asztalt ütögették és kipirosodott az arcuk. Máskor egy odavetődött vándor-muzsikást szólítottak fel muzsikálásra és a rác korcsmáros elámulva látta, hogy a cigánnyal a szögre akasztott barna köpenyegnek muzsikáltatnak….

     Fájna, ha nem ismernék nevemet és műveimre nem emlékeznének. Idestova harminckét esztendeje lesz, hogy az udvari szobácskában laktunk és szegények s ifjak voltunk. És boldogok voltunk. Aztán mindebből nem maradt meg semmi egyéb, mint ez a kalap. — A mostani írók azt sem tudják, hogy mi a szegénység. Hallok néha róluk egy és mást. Stréber, léha fiatalemberek, a kiknek csupán a cilinderükre van gondjuk. A zsebük tele van pénzzel.

      — Pedig az írók mind szegények, — vágott közbe a szürkeszakállas.

      — Az igazi írók, — hagyta helyben a kövér, — a milyenek mi voltunk, Lajos! A mikor ötven krajcárt kaptunk egy költeményért és két forintot egy novelláért. De az novella volt! Nem olyan irka-firka, amilyent manapság írnak.

      — Nem bizony, — dörrent közbe a szakállas. — Az én Virágkosaramnak még ma sem tud nyomába lépni egyik sem. Két esztendeig sírtak a magyar hölgyek a (Virág-kosár) hősnőjének szomorú sorsa miatt.  Még ma is emlékszik rá némelyik öregasszonyság.

      A rác, a ki egy darabig a szomszéd asztalnál üldögélt, időmultával megunta hallgatni a sok haszontalan beszédet, meg el is álmosodott. Felállott és kijelentette az uraknak, hogy szeretné bezárni a korcsmát.

A kiskalapos nagyot rikkantott a kocsmáros szavába:

— Zárja be, kend. De mi innen el nem megyünk

A rendőr megvető pillantást vetett a kocsmárosra.

— Maga még új ember Budán. Nem tudja, hogy mindig ez a mulatság vége, ha a kegyelmes úr azt az ócska, rongyos köpenyeget veszi magára? — Annak az alacsony kövér úrnak pedig két utcája van Budán.

Nefelejcsfi és Elemér egymás nyakába borulva siratták ifjú korukat, szegénységüket, álmaikat.

K. Gy.

 

*

Szabó Ede Arcok és vallomások sorozatban írt /1970/ Krúdy-könyve 66. oldalán felsorolja azokat a lapokat, amelyek az író munkáit közölték. A Vasárnapi Újság nincs közöttük. G.

*

 

 

 

A KREMPEL-MALOM ÓBUDÁN. Pörge Gergely rajza

 

 

 

1918. dec. 8. Krúdy Gyula: Divatlevél. Magyarország

 

„…hétköznap frakkban járt a királyhoz a miniszter. Ünnepélyes alkalmakkor előkerült a díszmagyar. Fotográfus vagy arcképfestő előtt felvették ők a violaszín vagy sötét Zrínyit, nyusztprémet, mente-láncot, karneol-gombot, kerecsentollas föveget, szokatlan csizmát, díszkardot, amelyet sohasem vontak ki. Nem lehetett meg magyar politikus díszmagyar nélkül…A miniszterek díszmagyarjai irányították a stréberek öltözködési divatját….Mily romlott bizánci udvarlás folyt azokban a termekben, ahol miniszterek laktak, melyek az előszobához vezettek….Magyarországon több jogtalanságot és törvénytelenséget követtek el a miniszteri szobák fehér ajtói mögött, mint elkövettek valaha azok a protekció nélküli szerencsétlenek, akikkel a börtönöket megtömték…”

 

„Meg kell semmisíteni Magyarország történetét 1867 óta. Ez volt a legaljasabb korszaka a magyar nemzetnek.Aljasabb a Jagellókénál. A csecsemő elvetemülten jött a világra, hangos szóval verbuvált a politikai erkölcstelenség. Mintha egyetlen tisztességes ember se lett volna Magyarországon. A hatvanhetes politika megmérgezte a kutakat, a levegőt, a vért. Egy rabszolga­ságból, árulásból élő nemzet paráználkodott itt politikai elvetemültségébenKi kell dobni a miniszteri szobákból azokat az olajfestményeket, amelyek a szennybe merült korszaknak politikusait ábrázolják. Hírmondója se maradjon azoknak a püffedt, romlott, lelkiismeretlen magyaroknak, akik hatvanhét óta ezt az orszá­got segítettek kirabolni s eladni. Dobják oda az olajfestményeket a népnek. Az majd tudja, hogy mit csináljon a régi miniszterek arcképeivel.”

     In: Krúdy Gyula: Pesti levelek, Magvető, 1963. 335. oldal.

 

 

Folytatás

 

 

Laczkó Géza /1884 – 1953/

 

 

 

 

Laczkó Géza /1884 – 1953/

 

 

      1917. 30. 462. Laczkó Géza: ESTELI BÉKÍTÉS. Elbeszélés. h 12 – 09

 

 

1915. 30. 474. REGÉNY ÍRTA LACZKÓ GÉZA: Noémi fia /vége: 826/

 

ELSŐ RÉSZ.

 

Visszafelé már csak gyalog jöttek. A fiú belekarolt anyjába, másik kezében húgáé reszketett, úgy lépkedtek szótlanul, könnyülten, kisírt, vörös szemmel a Kerepesi-út piszkos, tarka zajában, a melybe március tizenötödikének kokárdái, zászlói, csoportos egyetemi ifjai szokatlan árnyalatot kevertek. Fiatal gyászuk kábulatába, sértve nyomult fiáker-száguldás, einspenner-döcögés s a lóvonat bufogó kürtje. Lányiné ritkás, kusza haján félrecsúszott az olcsó, gyűrött. fátylat lengető fekete kalap. Szürke kis szemei szúró bizalmatlansággal forogtak könnyeiben, sóhajtott egyet-egyet s panaszos elégedetlen motyogott föl néha magában. Nincs szerencséjük! Alig féléve, hogy sikerült az öreget becsinálni a biztos, nyugalmas korrepetitori állásba, s tegnap már rányomathatták a parte-cédulára, hogy a Nemzeti Színház tagja... Mindig csak az a pipa! Ő hiába beszélt neki.  Ronda, gyilkos pipafüst. A nyomor, a legnagyobb nyomorban most. Ebédet is kell még ma főzni. S ha nem kap szerződést Arabella. a fiúnak egyetemre…

— Béla, Béla, mi lesz belőlünk? — remegett meg széles felső ajka s görcsös vékony ujjai idegesen rángatták helyre a lazán ülő kalapot.

    — Mama, no, bátorság! — felelt biztatva a fiú, de félretekintett.

     A kis szőke, törékeny lány rezzenve pillantott föl bátyjára…

     Mire Arabella a helyére jutott, a kopott Olimposz enyvszagú felhői között, nagyban zajongott már a Jupitert csúfoló istenek hadaró kara: «Hahaha, hahaha, jámbor képet vágni kár, mert ismerünk, te, vén szamár!» A sovány Mars büszkén csörtette lovassági kardját, dugta a halántékaira kanyarodó «zeksz und zekszcig» mellé a vergóniát, s pislogott tiszti sapkája alól a proszcénium páholyban ülő szépasszonyra; a zöld Diana kürtjével, lándzsájával volt megakadva; a flitteres, tarka kórus megkövülten bámult a karmesterre egyszerre csukva, nyitva a száját; egész elől pedig, a súgólyuk előtt, a homályos rózsaszín trikós Ámor hányta-vetette formás fiatal magát. De Arabella már nem figyelt: elboruló szeme a bizonytalan jövő fekete rongyait lengette elébe. A barna tetőgerendák alatt egyszer csak kigyúltak a lángok; tapsoltak; lakásról, szereposztásról beszélő kolléganők szállingóztak a mama köré; egy-egy fiatalember, fogai közt már az előkészített cigarettával, széltében hosszában fölmérte kifelé menet a gyászruhás lány finom, szerény alakját, újságírók köszöntek kegyesen oda, a páholyokból gukkerkarikák feketélltek feléjük, a zenekar párkányán monoklis ősz úr ült unottan, «friss vizet!» kiáltott, az erkélyen valahol egy vékony fiúhang.

      (Folytatása következik.)

 

 

     1915. 52. 826. Laczkó Géza.  XIX. Noémi fia

 

     Lányiné minden pillanatban elő huzigálta, hátul a földet verdeső gyűrött szoknyájának övéből a fekete zsinóron lógó kis ezüstórát. Kérdő tekintettel figyelt az állomás falán meg nem szűnő csilingelésre, az ércharangot gondolkozva ütögető vas kalapácsra, nyugtalanul nézett el a mocsaras lapály távolában összefutni látszó síneken. Meg-megállt, a fejét rázta, múló mosolyt szalajtott lánya felé a Nők Férfiak vadszőlővel futtatott kis épülete s a peronra kitolakodó, zöld rács kerítette étterem között való ideges sétájukon. Végre távoli dübörgés, hosszú fütty, a pincér után kiált valaki, poggyász emelkedik a kezekbe, jönnek-mennek, a levél-posta háromkerekű alacsony szekere kér kiabálva utat, egy öreg vasutas harsányan bemotyog, becsilingel a várótermekbe, friss vizes lánykák tűnnek föl az első sínpáron túl, a dübörgés már egész közeli s a sin mégis üres. Megfordul, alulról jön hát előbb egy, Újvidék felől! A mozdonyvezető fekete zsírfoltos zubbonyában kihajol, a vonatvezető tisztelegve csúszik mereven odébb a levegőben, fejektől népesek az ablakok, az ajtók glédába nyílnak, homorú sárga hasukat mutatva. Nyugodt le-lépdelők, pakkosan szaladva odaigyekvők között hordárt, friss vizet, cseresznyét, málnát kiáltanak….

     A keresztények ebben is nagyon ügyetlenek! Kell egy erdő díszlet, két szoba, egy falu és egy lovagterem, egy jelmez azoknak a régi koroknak ábrázolására, pár parasztruha, olcsó, nem kiállításos darabok, a melyeket nem vesz meg az ember, csak néhány előadásra kikölcsönöz. Ha nagy pénzek jönnek, mindenki megkapja a fizetését, ha nem, elég lesz azoknak egy napra egy forint. Se a koloratúr énekesnőnek, se a szubrettnek nincs hangja, megette a cigaretta és a pezsgő, ha egyáltalában volt, ezért olcsók, de szép lányok s határozottan mindinkább a lábával kell énekelni annak, a ki tetszeni akar. A hősszerelmes hülye fráter, de olyan, mint egy Adonisz, utána fog őrülni egész Dél Magyarország s Erdély! Így aztán úgy a férfi, mint a női közönség meleg részvétele biztosítva van. A bonvivánom igen ügyes tarokk-partner….

 

      XIV

 

     Arabella lassú, szinte álomjáró mozdulatokkal az asztalhoz ment, kihúzta fiókját, levélpapírt vett ki belőle, kettéhasította, a fiókot óvatosan tolta vissza a belé lebbenő féllel. Az éjjeli szekrényhez ment, aztán a szerep-csomó mellett fekvő ceruzáért, újra az asztalhoz lépett, leült s keze tétovázva állt meg a papír fölött. Lányiné, aki szótlan türelemmel forgatta tekintetét, helyéből el se mozdulva, a néma jövés-menés után, csöndesen megszólalt:

      — Én azt hiszem, kérhetnél háromszáz forint előleget. Tudod, a bútor, Dininek új ruha téli kabát, bizony nekünk is egy s más, a zálog, az Engel, az fog kelleni, mint egy falat kenyér, Arabella igent intett, papírja fölé hajolt, írt, félbeszakította, újra elolvasta, zsebkendőjét szájához szorította egyszer-kétszer, folytatta, majd megint megállt, hogy a szavakat megszámolja, ne legyen több tíznél. Végre fölkelt, a papirost átadta anyjának, de tekintetével elkerülte, az ablakhoz lépdelt s kinézett rajta. Lányiné halk részvéttel ingatta meg fejét, mikor Arabella már nem látta, a papirost szoknyája zsebébe dugta, sokszor megtapogatta aztán, hogy ott van-e, az ajtóból még egyszer visszanézett s igen szelíd, anyás hangon, mintha óvni akarná gyöngéd lejtése az egyedül maradót valami meggondolatlan, kétségbeesett tettől, köszönt el tőle:

     — Szervusz, fiam! Mindjárt itt leszek! Vissza jöttekor, hogy sietve rányitotta az ajtót, Arabella ott állt vörös, dagadt szemmel, fáradt, lágy mosollyal ajkán az asztal mellett s a szekrény tetejéről lehordott szerepeit nézegette, rakosgatta, nagyság szerint.

Vége a 835. oldalon.

*

Regényei közül a Noémi fia (1916) gondos háttérrajzzal bontja ki a 19. század utolsó negyedének vándorszínész életét. Írói hivatásának erkölcsi megbecsülésével, a tisztán művészi szempontok nemes szolgálatával már ebben a regényében feltűnt. Nem az olcsó hatást kereste, nem a népszerűség után futott, hanem az írásművészet eszményei irányították. wiki

Babits Mihály: NOÉMI FIA, Nyugat, 1917. I. 124.

 Ritkán jelenik meg manapság piacunkon oly nagyszabású, annyi magas ambícióval írott regény, mint a Laczkóé, a Noémi fia: amely annyira igényt tartana a nagy regény minden kvalitására. Igen: a legmagasabb igényekkel készült, s emellett jó könyv is, szép könyv is, de igényei, ambíciója valahogy nem függenek össze jóságával, szépségeivel - a jóság, a szépségek, mély, gyermekkorból hozott érzéseknek, spontán nekilendüléseknek, akaratlan, szinte tudattalan kisarjadásai: az ambíció, ellenkezőleg egy nagyon is akart, nagyon is tudatos, izzadságos művészet pálmája felé látszik nyújtózkodni…

      Mily szóval is dicsérhetném a Laczkó regényét? Szép regény, jó regény, magyar mű, meg vagyok győződve, hogy maradandó lesz irodalmunkban. Nem is gondolnám, hogy valaki mást mondhasson - ha nem pártszellemből.

 

        *

 

 

      1918. 11. 166. HINDU TANULMÁNYOK. Elbeszélés. — Írta Laczkó Géza.

 

      Dr. Szyl Miklós, asztalára könyökölve, fáradtan emelte föl arcát két tenyeréből. Kénytelen volt megállapítani, hogy gondolatai lomhán és akaratának nem engedelmeskedve kóvályognak fejében a brahmanizmust, Indiát és új novelláját illetőleg, a melyben egy újszerű és groteszk lélekvándorlási esetet mesélve el, hősét végig akarta hurcolni a brahmanista Indián, a tengeren, Londonba vinni és ott különös kalandok részesévé tenni. De ez még messze van! Londont, Londont könnyű megrajzolni: egy jó bedekker, egy képes album, néhány modern útleírás; ha az ember ezeket egy kis képzelő-tehetséggel élő egésszé hozza össze fejében, úgy járhat-kelhet Londonban, mintha ott született volna. Igen, mintha cilinderes cockney volna, aki egy gyapjús-zsákon állva kiáltozza szét parancsait a nyüzsgő dokkok mellett. Hát ez menni fog! De az a sok hindu szó és fogalom: varia prasztha, annyi, mint erdőbe menő, guru a mester, ásrama remete-tanya, áldozatok, templomok, szent majmok, Visnu, Siva, avatára. A német útleírások így mondják el, az angolok másképpen, a franciák a festői külsőségeken akadnak meg, az olasz Mantegazza meg egyenesen hajmeresztő együgyűségekről beszél hosszan, unalmasan, valóságos erkölcspapoló néprajz! De ki az ördög látott folklórét meg útleírást, amely erkölcsi borzadállyal szemléli más világrészek szokásait s a legfontosabb részleteket szemérmesen elhallgatja? Mi az ördögnek is fogtam ilyen egzotikus tárgy feldolgozásához?

 

 

     

 

PIARISTA RENDHÁZ. ÁTJÁRÓ A VÁCI-UTCÁBÓL

 

 

      Ha már külföldi témákat keresek, miért nem teszek úgy, mint Szini Gyula, aki utazásainak emlékeiből ír smaragd színben ragyogó angol novellákat, Párizs meleg tónusú, rózsaszín ködébe burkolt lágy és finom történeteket? Ott van Molnár Ferenc! A mai Pest, állatkert, disznótor a Lipótvárosban, a gyerekek, a ligeti hajóhintás legény, ezek témák! Bíró Lajos körülnéz a kávéházban, a körúton, a villamoson és van témája! Móricz Zsiga kimegy a keleti pályaudvarra s visszajövet a villamoson, hála a közlekedési akadálynak is, megvázol egy paraszt-regényt; megebédel, fölül a kofahajóra s mire kiér Leányfalura, legalább öt népies témát összenézett magának. Ezek a nagy írók, nem ügyes írók csak. A nagy író mindig ügyes író is és valld be magadnak, Szyl Miklós, hegy te egy tehetségtelen másodrangú alak vagy, aki kétségbeesett, fejetőre állított témák után vagy kénytelen szaladgálni, ha valamit, hogy úgy mondjam, a fene egyen meg — teremteni akarsz...

— Menjen ki az Andrássy-útra, úgy a ligetbe, végig a Stefánián a víztoronyig s vissza a Wampeticshez — rendelkezett egy félóra múlva Szyl Miklós a ház előtt megálló kétfogatúval. Büszkén tekintett szerte: maga elegáns; a lány szép és feltűnően érdekes jelenség, fél fejjel nagyobb őnála. A kocsisnak szabályszerű nagy -pepitás nadrágja, vastag sárga cipője van, a lovak elég kövérek s a farkuk hihetetlenül kurta. Szerette volna magát messziről látni, csodálni.

- Ez az Andrássy-út, Lalita! Szép?

- Nagyon emlékeztet Párizsra, sőt Kalkuttának is van egy ilyesféle utcája.

A Köröndön egy csodálkozó arc, felemelte a kalapot egy tétovázó kéz. Szyl készséges, sőt túlzó udvariassággal köszönt vissza elegáns főszerkesztőjének. Lalita is észrevette:

— Ki volt ez?

— A főszerkesztőm.

Egymáshoz simultak. Ha nem is bankár vagy gróf, de nem egészen szegény fiú, becsületes, egészséges, szimpatikus külsejű, no, és művész, író. Arra az egy hónapra, már csak huszonöt nap különben is, míg itt leszek ebben a fészekben, éppen meg fog felelni — gondolta Lalita.

Kocsi: húsz korona, ebéd: húsz korona, további apróságok: ezer korona. Pénzt kell fölvennem valahol. Ezerötszáz koronát fogok felvenni. Még a fizetésem is hozzá, előlegek, megérdemli, két hétig, eh, egy hónapig úr leszek, akinek valóságos hindu lány a babája s milyen szép! A novellának azonban kampec! gondolta Szyl. Megfogták egymás kezét s Lalita ebben az alakban közölte előbbi gondolatait:

- Egy picit, picikét szeretni fogom, jó?

Mire Szyl a következőben a magáét:_

— Édes, édes, édes kis Lalitám!

A hangjuk lágyan zengett s szemük nedves fényben csillogott.

 

 

 

     Lányi Sarolta /1891 – 1975/

 

 

 

     Jó kapcsolatot ápoltak a Kosztolányi családdal, húga, Hedvig Kosztolányi Dezső szerelme volt több mint két éven át. Első publikációi is a bácskai lapokban jelentek meg. A Nyugatban több tucat verse jelent meg. wiki.

Nyugat 1913. 11. Figyelő. Tóth Árpád: Lányi Sarolta versei

Az Ajándék című költeményben, melytől a Lányi Sarolta gyönyörű verseskönyve nevét kapta, egy leányfejet ábrázoló szoborról van szó. A kis szobor a férfi asztalán áll, s mikor a szobára ráborul a homály, a leányfej szembenéz a férfival, mint örök, merev, igénytelen, szelíd és mosolytalan. Míg a kötetet lapozzuk, mintha velünk is szemben borongana ez a komoly szobor, ez a szelíd leányfej, s végtelenül szerényen és finoman szólani kezdene, s ő mondaná el ezüst ajkával ezeket az ezüstös pompájú, ezüstös tisztaságú és ezüstös csengésű verseket….

 

*

 

 

1910. 47. 966. Lányi Sarolta. TÜKÖR ÉS HALÁL ELŐTT.

 

Fekete gyűrűs ez a két szem

Sokat szenvedtem, az a vétkem.

 

Örökre síró már ez a száj

Mit ér az élet, ha leélni fáj?

 

Vékonyak, gyöngék ezek a karok

Nem birok élni s nem is akarok!

 

Fáradt a vállam és erőtlen.

Megyek. És nem jön senki sem velem.

 

 

 

ASSZONYOK A KÁVÉHÁZBAN. — Linek Lajos rajza.

 

 

 

1911. 15. 282. Lányi Sarolta: ELTÉVEDTEM AZ ÖRÖMERDŐBEN.

 

Pár drága napja, nem is régen

Elindultunk az úton, ketten

De én: szegény, már eltévedtem

Az örömöknek erdejében.

 

Csodálatos világ ez itten,

Szédülő fejem belekábul

Ittas a boldogság borától,

De másnak, másként, másba hittem.

 

Örültem. Talán túl sokat,

Mert méreg az öröm nekem

És most szegény, részeg fejem

Fáj, mint egy fájó gondolat.

 

A bánat-útra tántorgok végül,

Mert nem vezet a te kezed.

Az utam jaj, már kivezet

Az örömöknek erdejéből.

 

 

 

1911. 42. 834. Lányi Sarolta: EST AZ ERDŐBEN.

 

Olyan sötét és titkos ez az út

Mint egy rettentő, néma barlang,

Egy pokolbéli alagút….

 

Titok és csend. De mégis, erre, csitt!

Egy fához dőlve, sírva, roskadozva,

Fehérlő árny: egy lány van itt

 

S az út végén, hol éppen kanyarodna

Halk dúdolása idehallszik,  

Egy férfi sétál szivarozva.

 

 

1913. 19. 367. Lányi Sarolta: A TÁVOZÓ.

 

Elment. Elment. Nem nézett vissza rám.

A tőr, mely nékem szívemig befájt,

Ő néki ujját sem sebezte tán

S egész elvérző életem kevés,

Hogy visszafordítná fejét miatta.

Már el nem éri semmi szenvedés.

 

Óh, hadd verjen a lába gyökeret!

Fává legyen s én rajta iszalag,

Mely szorítva ölel, ölelve szeret.

Vagy varázsolhatnám kőnek oda!

Az én fájó szerelmem sírkövének

S én lennék rajta zöldellő moha.

 

Vagy tán eléje kellene borulnom.

Térdét ölelve bús Magdolnaként,

Hajam hulláma hogy lábára hulljon,

Tudom már. Elzárná útját keresztben.

Halottan ott szegény szerelmese.

Tudom, nem merné általlépni testem.

 

 

 

 

MARGITSZIGETI FÜRDŐ. YBL MIKLÓS NEVEZETESEBB ÉPÍTMÉNYEI.  Balogh Rudolf  felvétele

 

 

 

1914. 12. 223.  Lányi Sarolta: A MARGITSZIGETEN.

( Emlékezés halott nagyapámra.)

 

Mire a nap Buda mögé esik

És szétmosódik a szeszélyes árnyék,

Amit a fák rajzolnak itt a földre,

Addigra én is oh hadd múljak el

 

Itten, szépen, e boldog fák alatt

Első fű selyme simogassa el

Szívem nehéz és régi bánatát,

Mikor kaszálnak, azt én már ne lássam.

 

Ki elkészültem árva életemmel,  

Hadd múljak el e csendes szigeten.

Gyémánt lombú vénfa őrözzön szeretve,

Mint gyermekálmom őrző nagyapám.

 

 

 

 

 

 

Lengyel Menyhért / 1880 – 1974/

 

 

 

 

 

    Lengyel Menyhért

  

 

Nyugat  1917. 1.

Lengyel Menyhért: A csodálatos mandarin
Pantomim groteszk

Megzenésítés, lefordítás és előadás joga fenntartva.

Személyek: Mimi.  Az öreg gavallér. A kis diák.  A mandarin.  Első, második, harmadik csavargó.

Emeleti szoba, a nyomor fantasztikus színeiben. Lerongyolt tapéták, sivár falak. Komikusan rozzant bútorok…

 

 

1902. 27. 438. Lengyel Menyhért: A KASSA ÉS BUDAPEST KÖZÖTTI POSTAGALAMB VERSENY

Amíg más országokban — nevezetesen Angliában és Belgiumban — sok száz egylet foglalkozik a galambtenyésztéssel ós postagalamb-versenyek rendezésével, addig nálunk e téren csak a «Columbia» egylet működik elismerésre méltó buzgalommal. Természetesen a hadügyi kormányzat is foglalkozik vele, lévén a postagalamb a hadjáratban a hírszolgáltatás egyik legfontosabb eszköze. Békés időben nem használják a postagalambokat levélhordásra, noha gyorsabb eszközei volnának a levél-kézbesítésnek nemcsak az expressz-vonatoknál, de még a léghajóknál is, mert szép időben a postagalamb percenként 800—1000 méter távolságot repül be. Béke idején csak akkor értesülünk a galambok működéséről, mikor vagy a hadügyi kormány rendez Przemysl ós Komárom között versenyeket, vagy a Columbia-egylet Kassa és Budapest között. Ezek a versenyek azért is érdekesek, mert díjazással vannak egybekötve, a mi kétségkívül buzdítóan hat a postagalamb tulajdonosokra.

A Kassa-Budapest közötti verseny június 22-én folyt le. Budapestről Kassára vonaton szállították a versenyző galambokat, melyeket aztán június 22-én reggel 8 órakor nagy közönség jelenlétében bocsátottak útnak. A galambok néhányszor körül keringtek s aztán irányt véve, sebesen repültek el Budapest felé. A verseny eredménye az idén nem volt nagyon kielégítő, a mi a kedvezőtlen időjárásnak tudható be. Ugyanis a galambokat útközben eső érte s így csak késéssel érkeztek meg. Reggel 8 órakor bocsátották el a galambokat Kassán s az első déli 12 órakor érkezett meg dr. Dirner Lajoshoz, a Columbián-kör elnökéhez. Az első díjat: 200 koronát Deckmann Gusztáv, a másodikat Maléter Gyula és a harmadik díjat Jandusek Vincze nyerte.

     Nagyon érdekes, hogy mint járnak el a levelekkel, melyeket postagalambbal küldenek. Rendszerint pergamenre írják a leveleket, melyeket aztán lúdtoll-szár tokba helyeznek s odafűzik a galamb erősen kifejlett fark szarj a alá. Galambszárnyon küldtek üdvözletet Kassáról a postagalamb verseny alkalmával többek közt Beöthy Ákosnak, Kassa város képviselőjének és Rákosi Jenőnek, kik kedves levelekben köszönték meg a nem mindennapi üdvözletet. Kassán igen sok postagalambot tenyésztenek; Stefanovits Béla galambjaival már több kiállításon díjat is nyert.

 

 

1908. 13. 243. EGY RAB TÖRTÉNETE. Elbeszélés. Írta: Lengyel Menyhért.

 

Néha, emlékezések óráiban, magános bolyongásaim közepette, vagy a mikor egyedül ülök a szobámban, melyet az alkonyat borít be kedves homályával, csodálatos elevenséggel támad fel előttem a múltam egy-egy részlete. Először csak valami jelentéktelen epizód vagy tárgy a megindítója az emlékezés áradatának, egy utcarészlet valamelyik vidéki kisvárosból, egy esős délután, egy szoba, egy kedves csengésű hang, — de e kicsi magból nagy gyorsasággal bontakozik ki az örökre homályba sülyedt idő minden apró részlete, újra látom az akkori környezetemet, eszembe jutnak a cselekedeteim, a hevüléseim, a régi vágyaim, az álmaim és az akkori barátaim.

Mert nagy barátságot tartó ember voltam. Mindig volt valakim, a ki egészen közel állott a szívemhez, a kivel minden szabad időmet együtt töltöttem, kölcsönösen feltárva egymásnak a szíveinket, a titkainkat, legbensőbb gondolatainkat. A férfias, ragaszkodó barátság megható és meleg érzéseivel van tele az egész múltam. Hová tűnt az a néhány derék, jó és lelkes fiú, a kiktől — azt hittem — sohasem fogok elszakadni? Elsodorta őket mellőlem az élet forgataga, olyan szilaj erővel szórta szót őket a világba, hogy nagy ritkán akadok újra össze valamelyikkel. S olyan véghetetlenül különösek ezek a találkozások…

Az idő múlt és én még mindig fogva maradtam. Rabnak éreztem magamat, gályarabnak, a ki oda van láncolva a gályához s húznia kell a gyűlölt igát. Ha egy-egy szabad percem volt, lopva az ablakhoz mentein s kitekintettem a szabad világba. Aranyos napsugár ragyogott odakint, szabad és boldog emberek sétálgattak az utcán s nekem a sírás fojtogatta a torkomat. Érdemes ezért élni? — gondoltam keserű kétségbeeséssel, — erre való, ezért rendeltetett ez a színes, szép és gyönyörű élet, hogy én ilyen rabságban töltsem? S az a piszok munka, a mit végeznem kell, a mihez semmi közöm, a mit utálok! Nagy önmegtartóztatásomba került, hogy dühöngésbe ne törjek ki, mert olykor az a heves vágyam támadt, hogy apró darabokra szakítsak szét minden nevetséges hivatalos irka-firkát. Azt gondoltam, velem valami szörnyű igazságtalanság történik, mert más a rendeltetésem s olyan munkától vonnak el, a mibe belefektethetném a lelkem minden érzését.

      Később egy kicsit javult az állapotom. Tudod, a megszokás nagyhatalom, meg azután a hivatalnoki rangsorban is emelkedtem, nagyobb fizetést kaptam s ez egy kissé lecsillapított. Legalább megfizetnek a nyomorultak, ha már kiárendálták a testemet, a lelkemet…

      Nem akarom azt a furcsa és hihetetlen átváltozást, a min keresztülmentem, hosszasabban ecsetelni, hát csak röviden jelzem, hogy az utolsó stáció az volt, mikor érdeklődni kezdtem a munkám iránt. Mikor rájöttem, hogy a közönséges és szürke aktákhoz emberi munka s törekvés ezer finom szála fűződik. És hogy — eredményeket lehet elérni, sikereket lehet kicsikarni, ha bizonyos munkákat jól és alaposan végzünk el…Már három esztendeje nem vettem ki a szabadságomat, az idén végre is szégyellni kezdtem a dolgot, tudtam, hogy a fiatal hivatalnoki kar a lelke mélyén roppant megvet azért a hallatlan «stréberségért», hogy minden időmet a hivatalban töltöm, — hát most végre mégis eljöttem hazulról egy hónapra. Egy hete vagyok Pesten és látod, nem bírom ki tovább. Nem tudok aludni, izgat, hogy mi történhetik az irodában s egyes fontosabb ügyek a távollétem alatt milyen stádiumba kerülnek. Valósággal betege vagyok ennek az izgalomnak, elhatároztam tehát, hogy a még hátralevő három hetet elengedem s visszatérek a hivatalba. Már alig várom, hogy ott legyek újból. — De már csengetnek is az induláshoz, — no, az Isten megáldjon. Kezet fogtunk és ő boldog izgalommal rohant a peronra. Utána néztem és hirtelen arra a rabra gondoltam, a ki életfogytiglani fogságában pókokat és egereket szelídít, ebben találja a gyönyörűségét s végűi azt hiszi, hogy ez az élete célja. Talán neki van igaza, — talán nincs is más célja ennek a furcsa és rejtélyes emberi életnek.

 

 

1910. 52. 1075. A fekete posta. Elbeszélés. Írta Lengyel Menyhért

 

Akkortájt a Garda-tó mellett voltam, nagy magánosságban éltem s hétszámra nem beszéltem senkivel. A penziómban forrt és pezsgett az élet, emberek jöttek-mentek, vidámak voltak és mámorosak a fiatal tavasztól, mely egészen korán ült be a völgybe s ott nagy lakodalmat rendezett. Ragyogó napsugarával csodálatos színekre festette a nagy tó rengő vizét, a völgyben friss virágokat nyitott s állandóan derült mély kék eget borított a vidékre. Mindettől az emberek egészen megbódultak, kiabáltak, nevettek, futkároztak, az életöröm kipezsgett belőlük, megszépítette őket, a penzióban hirtelen szerelmek lobbantak fel, máról-holnapra apró vígjátékok és drámák játszódtak le; nagyon mulatságos lehetett. De mondom, engem ez mind nem érdekelt, az öntudatra ébredés szomorú fiatal esztendeit éltem, mikor az ember igazán kezd gondolkodni, s konokul el van szánva arra, hogy végére jár a világrejtélyeknek, a végokoknak, az életjelenségeknek, mindannak, a mi misztikus és sötét kérdőjelként mered fel a gondolkodó ember előtt. Akkor még nem hittem, hogy megfejthetetlen kérdések is vannak s megdöbbenve állottam meg az élet nagy zűrzavara előtt, kutatva az utakat s a lehetőségeket, melyek segítségével eligazodhatok benne, így barangoltam be a virágos völgyet s a sziklás tópartot, magamba mélyedve, gondolkodva és nagy belső küszködéssel — azt hiszem, egy kicsit beteg is voltam. Egy este a tó partján ültem, azon a helyen, a hol különösen szerettem tartózkodni. Hátam mögött a kivilágított villasor, a zajgó, eleven kis fészek, előttem a sötét tó, melyet ilyenkor még mélyebb árnyékba borítottak a partjain egyenesen ég felé meredő különös rajzú hegyek, melyek sziklái közt egy-egy ciprusfa állt hallgatagon. Messziről, a hullámos, sötét vizek mélyéből, néha hajó közeledett, vörös és fehér lámpáinak fénye remegve sávozódott szét a habokon. Nagyon szép volt.

Sokáig ültem itt, gondolkodva és szemlélődve s jó későn vettem észre, hogy mellettem a padon, a sötétségben egy másik hallgatag ember ül, ugyanolyan csendben mint én, csak amint a hajó közeledett, mozdult meg s vált nyugtalanabbá. Azután félénken s szinte bocsánatot kérve, hogy zavar, megszólított:

- Nem tudja uram, hoz-e ez a hajó postát? — Nem hiszem, mondtam, ez kiránduló hajó, Gardonne-ból jön vissza fürdővendégekkel, a postát pedig vasúton kapjuk….

Elhallgattam s még azután sokáig ültünk egymás mellett, gondolkozva s a nagy vizet nézve, melyen mind sötétebb színekben terült szét az éjszaka. Egy idő múlva megint megszólalt.

- Igaza lehet. Csak egy kis razziát tartottam s máris rájöttem, hogy igaza lehet.

- Tehát itt marad, szépen megvárja holnap a postáját, felbontja s jöjjön, a minek jönni kell, a jó vagy rossz hír, mindent el kell fogadni úgy, amint van. Így lesz?

- Nem, ezt még nem merem. Egyszerre még nem merem. Belátja ugye, hogy valami átmenetet kell csinálni. Már egy hónapja utazom egyik helyről a másikra, s a postám mindig jön utánam, nyomon követ. Eddig nem mertem bevárni, még holnap se merem. Hanem talán lehet valamit csinálni…Holnap reggel mégis elutazom. Veronába megyek. Meghagyom Önnek a címemet. Ön pedig legyen olyan jó, menjen el holnap a postára...

Másnap reggel ő elutazott s én elmentem a postájáért. Nagy halom levele feküdt ott. Nem mondom, hogy magam is nem voltam egy kicsit izgatott, a mint a vészes leveleket átvettem, melyek mint a kopók üldöztek egy szerencsétlen embert. Azután hazamentem, nekikészültem s felbontottam a borítékokat. Szabószámlák voltak benne, eljegyzési értesítők s nőegyleti közgyűlésekre szóló barátságos meghívások.

 

 

1911. 10. 186. A próféta, Lengyel Menyhért színműve a Vígszínházban.

 

 Lengyel Menyhért egy alakot variál drámáiban, az igaz, az önzetlen embert, a ki egy világ ellen száll harcba, hogy az igazságot győzelemre juttassa. Körülötte hazugság, önzés tombol, ő magasan kiemelkedik; nem övé a győzelem, de szimpátiáink hozzája szegődnek, gyűlöljük, a kiket ő gyűlöl és végtelenül örülünk a szatírának, mely az aljasokat sújtja. Ennek az alaknak a pátosza és szatírája emeli és viszi Lengyel darabjait. Csak egy baja volt és van ennek az alaknak: az igazság, melyért küzd, nem nagyon világos a szerző előtt. Magának a szerzőnek nincs igazi meggyőződése. Még legőszintébb a szerző első művében: A nagy fejedelemben. A hős élete feláldozásával küzd a történeti hazugság ellen. A Hálás utókorban a hős a népművészi neveléséért küzd, de igazi ereje nincsen; mikor bajok érik, elbujdosik, és évi járadékért lemond minden küzdelemről. Következő darabjában, A falusi idillben ez az alak egészen elcsenevészedik, a fősúly a szatírán van, mely az előbbi darabokban is nagy erővel buzog. A Taifun-ban ismét visszatér a kiváló alakhoz, de nevezetes módon variálja. Japán földbe ülteti, mintha azt mondaná, hogy itt az el-vénhedt Európában igazi önzetlen, hatalmas életet és alakokat nem találunk. De hősének itt sem tudott igazi lelket adni. A lélek helyét az a hiedelmünk van hivatva pótolni, hogy a japánokban még van erkölcsi élet, odaadás, önfeláldozás. Jó messzire elutazott a szerző Magyarországból. Legújabb darabjában még messzibbre kerül. A próféta angol ember, a darab színhelye a II—IV. felvonásban egy polinéziai sziget, a melyen a maoriknak egy törzse él. A maorik közül csak egy ember tud a mi nyelvünkön; a többiek valamennyien üvöltenek, énekelnek, vonítnak és egymás közt valami tagolatlan nyelven beszélnek. Egészen új és elég kényelmes fajtája a drámai dikciónak....

Lengyel Menyhért nem becsülte meg a saját gondolatát. Alig tudom megérteni, miképp tudta gondolatát. Alig tudom megérteni, miképp tudta ennyire megrontani, miképp tudott annyira maga ellen véteni. Valóban nagyon kereste az egzotikumban rejlő hatást. De van nagyobb baj is. A szerző nem hisz magában, nem hisz hősében, nem hisz eszméiben. Nincsenek igazi meggyőződései. Nagy erőszakossággal helyezi át a darab színhelyét Londonból a vadak szigetére…Nagy szomorúság kél lelkünkben. Ezt a fantazmagóriát, pantomimot, kiállításos darabot az a Lengyel Menyhért írta, kinek legvonzóbb vonása az igazságért való lelkesedés, a hazugság ostorozása volt? Eldobta a maga gyönyörű témáját, az erkölcsi tisztulás tragikumát, hogy képzelt hatások után futkosson? Tartok tőle, csalódott. A karzatnak nagyon elvont a darab, a földszintnek meg nagyon látványos. Mert sok unalmas dolog van a világon, de színpadi őserdő három fölvonáson át, a legunalmasabbak közé tartozik…

Alexander Bernát

 

 

 

1912. 10. 188. SZÍNHÁZAK. A Nemzeti Színház: A cárnő. Bíró Lajos és Lengyel Menyhért színjátéka

 

Bíró Lajos és Lengyel Menyhért, mint társszerzők igen nagy várakozást keltettek A zárnő iránt. Bíró Lajosnak azt a fogyatkozását, hogy mint drámaíró is a novellista útjain szeret járni, senki sem ellensúlyozhatja úgy, mint Lengyel Menyhért, a ki kezdettől fogva színpadilag konstruálta minden mondanivalóját. Viszont Bíró Lajos volt hivatva enyhíteni Lengyel fanyarságát, színessé tenni azt a világot, melyet Lengyel szatírája egymagában sivár pusztává tenne. A dolog nem sikerült egészen, a két szerző talán még sem illik egymáshoz, nagyon is ellensúlyozzák egymást, mindkettő súlyos, holott az egyiknek könnyebbnek kellene lennie. Meglehet, hogy autoszuggesztiónak estem áldozatul, de nekem a darab is két részre hull széjjel, melyet nem igen tudok egyesíteni….

Magától értetődik, hogy a mit a szerzők hozzájárulásáról mondottam, puszta föltevés és félig-meddig tréfa. Meglehet, hogy az ellenkezője annak a föltevésnek igaz. Mert meg¬ lehet, a mi ilyenkor megesik, hogy Bíró belegondolta magát Lengyel lelkébe és lengyelesen irt, Lengyel pedig bírósan. Oly tehetségesek, hogy minden kitelik tőlük, csak azt hiszem, a társszerzőség nem. Márkus Emíliától, Beregitől, Gál Gyulától pompás hangokat hallottunk. A hogy Márkus az ő szerelmébe anyai hangokat, majd meg királynőit tudott keverni, ép oly új, mint kedves volt. Beregi is egészen apart feladatot tűzött ki magának. és kitűnően megoldotta. Komikussá tette, a mennyire lehetett, alakját, a darab nagy hasznára, talán inkább, mint maguk a szerzők. Gál ízléssel volt kancellár. A többiek is jó szerepeket kaptak

Alexander Bernát.

 

 

1913. RÓZA NÉNI, LENGYEL MENYHÉRT VÍGJÁTÉKA A MAGYAR SZÍNHÁZBAN

 

   …Lengyel Menyhért bizonyos tekintetben meglepetést szerzett közönségének, mely eleitől végig figyelve kísérte érdekes, változatokkal teli színműírói pályáját. Stílust változtatott: fiatalkori szatírájától, későbbi jelenet-effektusra épített drámájától jó messzire ellépett, az igazi komédiába….

  A szerzőből fölfakadó jóságnak ezen a rokonszenves hangján kívül van még valami, a mi megnyer Lengyel új darabjának, a Róza ne'ra-nek: néhány pompásan megfigyelt és ki¬ tűnően beállított figurája. Róza néni, a városba bevetődő rákosszentmihályi parasztasszony, a ki tilos szerelmek titkolt gyermekeinek nevelgetésével foglalkozik, egészen új lelemény, Lengyel találta meg és halászta ki a budapesti életből….

  Lengyel darabja kitűnően megkonczipiált komédia, az alakok beállításában és megrajzolásában erős, dialógusa elsőrendű színpadi beszéd, mindenki úgy és azt mondja benne, a mit kell s egész felfogásában, egyes helyzeteiben pompás komikai érzék nyilvánul. Csak megoldani nem tudja az összegubancolódott csomót, a befejezéssel szertefoszlanak a szálak, melyeket addig össze tudott tartani a szerző. Az ő mesterkedése juttatja jó véghez a darabot, nem pedig motívumainak maguktól való szerves kifejlődése. A Róza néni így is, a hogy van, a legjobb új magyar komédiák egyike, megerősíti hitünket Lengyel Menyhért írói mivoltában.

     Schöpflin Aladár.

 

 

   1919.  3. 30. Lengyel Menyhért: Sancho Pansa királysága; a Nemzeti Színházban

 

Á Nemzeti Színház színpada megtelik mozgalommal, színnel és zajjal Lengyel Menyhért új darabjának előadásakor. Örömmel várjuk a függöny fellebbenését: régi jó ismerőseink, barátaink, sok óránk felderítői és vigasztalói fognak megjelenni: a derék, hórihorgas búsképű lovag és hűséges fegyvernöke, — azt várjuk tőlük, hogy fel fognak deríteni, gondolkodóba ejteni — előre hálásak vagyunk a szerzőnek, hogy régi ismeretségünket újra föleleveníti.

Cervantes regénye e sorok írójának is, mint igen soknak másoknak, legkedvesebb emlékei közé tartozik, Don Quichotte mintha nem is irodalmi konstrukció volna a szeműnkben, hanem valóságos élő alak, akit láttunk, akivel beszélgettünk és a kit megértettünk, aki a hosszú ismeretség folyamán a szívünkhöz nőtt. Sancho Pansa a földhöz tapadt paraszt józanész örök megszemélyesítője, maga az élet prózája, megértő humorral enyhítve. Lengyel olyan segítőtársakat választott magának, akik előre biztosítják neki a siker felét…

A  cervantesi epizódnak színpadra vitele: Sancho Pansa beállítása az udvari környezetbe, alakjának megszólaltatása, az intrika, amely köréje szövődik, s amely olyan, mint a háló s a Sancho Pansának előbb evickélő, később mind biztosabb mozgása, a mellyel kiszabadítja magát ebből a hálóból. Azt kell mondanunk, az író humorisztikus leleménye, a mellyel Sancho Pansát komikus helyzetekbe akarja hozni, kissé szegényes. Már maga az, hogy a helyzeteket mindig az udvari cselszövés rendezi számára, hamar unalmassá és humortalanná teszi a dolgot…Lengyelé a darab filozófiája. A hogy Sancho Pansa józan eszével, elevenre tapintó parasztbölcsességével mindig felül marad — ez a darab legjobb eleme. Hű marad önmagához és ezért mindig megállja a sarat — ez szentül igaz, ebben egyezik véleményünk, élettapasztalatunk az íróéval. De ahogyan ezt Sancho Pansa csinálja, abban már kevés az örömünk. Az író felhasználja ezt az alkalmat is, hogy hangoztassa ismert pacifista álláspontját, de ebből azonban nem Sancho Pansa szól, hanem az Egyszerű gondolatok szerzője….

A rendezés ellen is vannak ellenvetéseink. Miért játsszák a darabot burleszk operettnek? Ez nem lehetett az író szándékában. A rendezés ezzel túlságosan eltávolítja a darabot a valóságtól és elváltoztatja az egész szellemét. A színészek közül csak Rózsahegyinek van hálás szerepe. Ez a kitűnő színész azonban ritkán tud darabot vinni, neki inkább az epizód az eleme; az ő Sancho Pansája nem elég szélesen átfogó alakítás, inkább részleteiben jó. Sugár, a színház új tagja, Don Quichotte alakját néhány igen jó karaktervonással adja meg. A többieknek alig van alkalmuk érdemleges színészi munkára.

Schöpflin Aladár

 

 

 

 

Lesznai Anna /1885 – 1966/

 

 

A legjobb magyar költőnők között tartják számon. Lírai verseinek fő motívumai a kert, a föld, a fa, a virág, a „százkeblű lét” ősi egységét idézi. Meséskönyveit maga illusztrálta, erős hangsúlyt kap a szöveggel együtt a kép is. Önéletrajzi regénye, a Kezdetben volt a kert, emlékezés és korkép egyben. Wiki

 

LESZNAI ANNA: KÖD ELŐTTEM, KÖD UTÁNAM - MEK

http://mek.oszk.hu/02100/02177/02177.htm /Válogatott versek/

 

*

 

 

1909. 6. 107. Lesznai Anna: MINDIG MAGAMRÓL

 

Mindig magamról, énemről beszélek,

Csak én vagyok a vonzó, nagy titok,

Sejtelmes mással meghittségben élek,

A fák ágán nyíltan virít a lélek,

Ősvágyát értem a százhúrú dalnak,

Mit fészekrakó tavasz estnek hallnak.

 

Dobban a föld a lépteim alatt,

Fejem felett mindig ott van az ég.

Embert szólítni vannak lágy szavak,

Minden csudáról van mese elég!

Idegent átölelhet a karom,

Csak önnön arcom sosem láthatom!

Elbűvölt önmagam sohasem találom!

De a vándorlást buzgón vállalom.

És mert az úton százszor is csalódtam,

És mert a célom távoli, valótlan,

Mert legmesszibb van az egész világon,

Az én belém süllyesztett szívre vágyom!

 

 

 

 

    Márai Sándor

 

 

 

 

 

 

 

Márai Sándor kassai szobra / 1900 – 1998 /

 

 

 

1919. 25. 261. TÍZMILLIÓ EMBER. Elbeszélés. Írta: Márai Sándor.

 

Azután, hogy elbocsájtották a rendőrségről, kezdett kifelé egészen megnyugodni; sápadt volt, megviselt és kimerült, emberek közé nem igen ment és otthon sem nagyon vették a szavát; kisleányának, a hatéves Mártának néha odavetett néhány ideges szót s a gyerek megriadtan nézett rá és ő ilyenkor mindig elhallgatott. Rendszertelenül étkezett, egyszer éjjel kettőkor becsöngette a cselédleányt és úgy borzasan, egy szál kendőben leküldte a szemközti kávéházba görögdinnyéért. Különben is sokat volt otthon. Két szobát — a felesége hálóját és öltözőjét — nem engedte takarítani s utóbbi időben úgy szokta meg, hogy gondosan kulcsra zárja le a maga és a felesége szobáinak ajtaját, ha távozott hazulról. A kulcsot egyszer a zárban felejtette; s egy félóra múlva csapzottan, valami ideges rohanástól kimerülten érkezett vissza és magához vette a kulcsokat. A háza népe mindezt jól látta; a nevelőnő a szobaleány, a szakácsné, mind a régiek, valamennyit megtartotta; de ezeknek se jutott eszükbe megütközni e viselkedése fölött, vagy akár csak beszélni is róla.

     Azért úgy érezte, hogy határozottan nyugodtabb és könnyedébb a viselkedése; különösen azóta, hogy kihallgatták a rendőrségen, amikor ideiglenesen az esküdtszéki tárgyalás lefolytatásáig szabadlábra helyezték. Az utóbbi időben, sokszor előfordult, hogy gyötrő, nehéz és tárgytalan álmából valami néma erőszakossággal felébred. Ilyenkor felült az ágyban, felcsavarta a villanyt, s jó darabig mozdulatlanul bámult maga elé. Homlokán, mely sárga volt és viaszos, hideg verejtékcseppek ültek. Nem tudta, hogy gondola-e most valamire? Csak mikor félhangos szavakat hallott, melyeket motorikusan lökött beszédbe az agya, riadt föl; s ilyenkor sebesen, lázas és mániákus pontossággal pergette le magának a tárgyalás minden mozzanatát; a rendőrbíró recsegő hangját hallotta, tisztán a felvidéki hanghordozását; szavakat, mondatokat idézett. Szavakat, valami fogcsikorgató erőszakkal, lassan és tagolva sziszegte őket maga elé fogai közül; szavakat, melyekben feloldás volt és könnyebbség, valami kegyetlen és egyben békítő kifejezettsége mindennek; szavakat, melyeket nem lehetett már fokozni, melyekben az egész dolog elérte a maximumot és lefelé lohadt. A rendőrbíró barna asztalát látta, a zöldhuzatú karosszéket, amelyben ült; egy sárgult köröző hirdetményt a falon; egy ajtó hirtelen nyilasát és csapódását, a mint valaki benézett. Aztán saját hangját hallotta, tisztán és csengően, szinte kiabált; a kapubejárattól balra álltam... sötét volt... a lépcsőházból egyenesen kijött az utcára, megállt, az ernyőjét igazította, mert szemelt az eső, egyet léptem előre, egyenesen felemeltem a karomat, ráirányítottam a fegyvert — aztán ezt, de ezt igazán kiabálta, mint valami fontos és lényeges tényt : arccal előre bukott! és ez volt az egyetlen részlet, a mikor elhagyta a hidegvére, mikor valami forróság tódult az agyába és egész teste görcsösen megrándult. Valahogy annak a rándulásnak a reflex-szerű után-csinálása volt ez, a hogy a felesége, akit a felső koponyán át ért a golyó, egy kicsit megrándult, előbb egész testében, szinte ugrott egy aprót, s azután arccal előre bukott. Ilyenkor vizuálisan látta ezt a képet, a csatakos estében, az aszfalton heverő finom, arányos női testet; kockás, skót szoknyája alól kecsesen egymásra vetett két lakkcipős lábát, valami rettenetes graciozítással / kedvességgel/— és izzadt, hideg verejtéktől nedves két tenyerét ekkor mindig az arczára szorította. Lassan csinált valami napi programot magának, ami önkénytelenül alakult így, anélkül, hogy akarta volna, s amit szigorúan betartott. Reggel tíz felé ébredt. Közvétlen a régi hálójuk mellett aludt a dolgozó szobában, egy medvebőrrel letakart pamlagon. Nagyon gondosan öltözött és mindennap borotválkozott. Ez is valami önkéntelen dolog volt, valami tudatosan be nem vallott elhárító gesztus, mintha minden a régiben lenne, — mintha neki oka lenne rá — oly nehéz volt ehhez szavakkal hozzáférnie, hogy továbbra is a régi, korrekt jól öltözködő ember legyen, kinek derűs életében igazán a nagyobb gondok közé tartozik, hogy illően öltözködjön, és minden nap megborotválkozzék. Amíg a nyakkendőjét megkötötte, amíg haját fésülte és borotválkozott, állandóan a tükör előtt állt. Ezt a tükröt már úgy állította az ablak és egy lámpa közé, hogy állandóan érje fény s világosan, élesen tükrözze az előtte állót. Megtörtént, hogy fésülködés közben lelankadt a fésűvel a keze és hosszan bámult magára….

     Könyveire rá sem mert nézni, és erre sohasem gondolt. Talán, talán itt volt a hiba és elhessegette gyorsan az emlékeket. Művésznek gyorsan öregedett meg, utóbbi időben kínlódva és nehezen írt. Az a sajátos, szelektív működése az agynak, mellyel a művész szétválasztja használható és közömbös tárgyakká a lét dolgait, utóbbi időben mintha megbénult volna nála. Nem volt témája — egyet írt már esztendők óta, az öregedő férfi problémáját piszkálta tétova tollal — s a hűvös nyugalom, ami a megírásban egyedül az övé volt, s a mivel feltűnt és a miért üdvözölték, néha már közöny volt és unalom. Neki magának is úgy tetszett, ha kezébe került egy újabb írása, mintha valami száraz értekezést olvasna — ha egy vergődő hőst írt le, az olyan volt, mint mikor a természettudós aprólékos, száraz és közönyös szavakkal leír egy vergődő legyet. Megütődve hallgatott el, mert egy fahangot hallott rutinnal beszélni, s nem hallotta meg a munkája mögül saját magát. Ennek kétségtelenül sok mély és rejtett oka volt, a miket határozatlanul sejtett — talán az, hogy utóbbi időben túlságosan sokat élt, valami nagy intenzivitással vette az életet s nem volt idejük a dolgoknak megszűrődni és a kapcsolatok a régi és új élmények között meglazultak. Talán ez, de tudta, hogy ez csak csalás. Hogy nem az volt a baj, mintha benne az író leromolt volna. Elizának az utóbbi időben valami belső öngúnnyal mindig felváltva adta oda a könyveit, hogy ne találjon még egyszer az íróasztal sarkában egy olyan elporosodott, felvágatlan és „Ez a könyv Elizáé" fakult dedikációjú példányt, amilyet már a házasságuk második évében talált...

      Átolvasta —. tízmillió ember pusztult el a háborúban, erről írt. Sokáig olvasta, nagy komoly figyelemmel. Tízmillió ember, nagyon sok — gondolta és a fejét csóválta. Aztán összehajtogatta a papírlapot és a zsebébe tette. Úgy érezte, mintha valami nagy önigazolást őrizne ezzel a zsebében.

     Október közepe felé, amint a tárgyalás napja közeledett, kezdett el nyugtalankodni. Keveset aludt, altatóporokat szedett és étvágytalansággal küzdött. Sétái egyre rendszertelenebbek és hosszabbak lettek. Fél-naphosszat elkóborolt és maga sem tudott volna számot adni, merre. A hangos beszédet lehetőleg kerülte; szaggatott rövid szavakkal közölte, ha valamire szüksége volt. Öltözetére még mindig kínos gonddal vigyázott és mégis bár így kifelé minden a régi tragikus feszültségben mutatkozott még, érezte, hogy ez már csalás, hogy ez a történet az ő számára felhígult és elintéződött és csak révedezve gondolt rá és akarnia kellett, hogy eszébe jusson. Néha úgy tűnt fel saját magának, mint aki komédiázik…

      Tízmillió ember, október 18, gondolta sokszor. Ez a dátum a tárgyalás dátuma volt. Ez a dátum oly kimondottan élt benne, mint valami nagy randevú, amikor sok minden jóra fordul...

      Egy ismerőse említette utóbb, hogy látta, a mint egy kivilágított női fehérnemű bolt előtt sokáig állt, és nagyon komolyan nézett az ingekre és nadrágokra. Aztán nem látta senki.  Éjjel tizenegy felé telefonálták csak fel a központi ügyeletről a mentőket, hogy az egyik rosszhírű belvárosi házból egy ismeretlen férfit el kell szállítani. Az autóba ellenkezés nélkül szállott be, mereven lehajtotta a fejét és a szeméből szabályosan peregtek lefelé a könnyek. A tárcájában névjegyet találtak — a gazdasszony a napilapok tudósítóinak elmondta, hogy nem volt semmi különös, kilenc óra felé tért be — tíz percig csöndesen ült a szalonban, aztán elkezdett sírni. A reggeli, lapok kegyeletes megdöbbenéssel hozták a hírt, s a tárgyalást bizonytalan időre elnapolták.

     *

     Életrajz-írói nem említik ezt a korai elbeszélést. Pl. Rónay László – aki könyvet is írt Márairól – az ITK 1987. 1. számában, Márai Sándor pályakezdése c. tanulmányában a Budapesti Napló 1918-as számát /ahova tárcákat ír Márai/ emlegeti. G.

 

 

 

Molnár Ferenc / 1878 – 1952/

 

 

  

1912. 10. 189. MOLNÁR FERENC „GAZDAG EMBER KABÁTJA“ CÍMŰ   KINEMA-SZKECCSE AZ APOLLÓ MOZGÓSZINHÁZBAN. Illusztráció. Molnár a születő mozinál is jelen van. G.

 

*

1911. 17. 343. DETEKTIV-FURFANG. Reformok a nyomozás terén. A Crippen-féle bűnügy érdekes módon dokumentálta, hogy a rend őrei valóban ki tudják használni a technika legújabb vívmányait is. A dróttalan távíró, a mareonigram nélkül talán soha el nem fogták volna a londoni gyilkost….Híre-hamva se volt még Pesten a mozinak, amikor Amerikában már komoly kísérletek folytak. Egy tragikus véletlen adta meg rája az ötletet. Boosevelt elődjének, Mac Kinley elnöknek halálakor, a mely a buffaloi kiállításon történt, mozgóképes fölvételeket csináltak….

 

*

 

1914. 47. 882. MOLNÁR FERENC NÉGY KÖNYVE / hirdetés/

 

 A kollekció: 2 Korona 10 fillér.

 

 Gyerekek 30 fillér

(Rajzok.)

Pesti erkölcsök 60 fillér

 (Humoros rajzok.)

Ma, tegnap, tegnapelőtt 60 fillér

(Vasárnapi krónikák.)

Báró Március és egyéb elbeszélések 60 fillér

 

Megjelentek a Magyar Könyvtárban

 

*

 

     1917. 43. 688. MAGYAR ÍROK OTTHONUKBAN. MOLNÁR FERENC

 

      A művészeknek otthonukban való bemutatása után most új sorozatot kezdünk: bemutatunk néhányat kiválóbb íróink közül műhelyükben, a honnan munkáik javarésze szárnyra kelt a nagy nyilvánosság felé. A sort Molnár Ferenccel kezdjük.

      ö az az író, a ki ma legtöbbet és legélénkebben foglalkoztatja az embereket. Könyveinek igen nagy olvasóközönségük van, színdarabjai ma már nemzetközi nevezetességek, Molnár egy-egy darabjának budapesti első előadása izgalmat kelt Bécsben, Berlinben, Münchenben, Közép-Európa minden színházi városában, a hova javarészt ő tört utat a magyar színdaraboknak. Mikor, mint haditudósító megjelent a sajtó hadiszálláson, annak is egyszerre vezető szellemévé vált s haditudósításai nagyobb érdeklődést keltettek, mint bárki máséi, még a német haditudósítókat is, a kik között szintén voltak elsőrendű írók, elhomályosította az ő írásművészete…

 

 

    

 

MOLNÁR FERENC LEÁNYKÁJÁVAL

 

      Az utóbbi években inkább csak színdarabjaival foglalkoztatott. Mint novella és regényíró kezdte…Csak tehetségének rendkívüli kifejező képességével válik ki közönségéből, máskülönben egész lényével benne gyökeredzik, a publikum a saját szószólóját találja meg benne, a ki öntudatra hozza és formába önti azt, a mi öntudatlanul, alaktalanul, némán benne rejtőzik minden emberben…

      *

      Első külföldi színpadi sikerét 1907-ben aratta Az ördög című színdarabjával. 1908-tól már több városban is játszották színpadi műveit. Bécs és Berlin mellett Olaszországban és az Egyesült Államokban is. Wiki

 

 

      1907. 15. 304. Schöpflin Aladár: A Pál-utcai fiúk. Fiatal Íróink között a fővárosi életnek legalaposabb ismerője, Molnár Ferenc ifjúsági regényt írt a pesti diákról, vagyis jobban mondva a pesti fiúról. Mert a fővárosi gyerek nem él diák-életet, az iskolával és tanulótársai egyetemével nem lép oly szoros, élete legfőbb vonatkozását szabályozó viszonyba, mint pl. a debreceni vagy pápai kollégiumi diák. Neki az iskola csak a többé-kevésbé terhes kötelességek színtere, nem forr össze vele a lelke, — hiszen csak az kell, hogy a szülei más városrészbe költözzenek, hogy ő is iskolát változtasson. De még jobban megkülönbözteti a pesti diákot a vidékitől a szabad természethez való viszonya. A gyermek teste, lelke megkívánja a szabadban való játékot, erős mozgást; a falusi, kisvárosi gyereknek e célra rendelkezésére áll erdő, mező, a pesti gyereknek azonban nem marad egyéb, mint a gránit-kockás utca, a múzeum-kert, legjobb esetben egy nagyobb üres telek: a grund. S a kik a vidék szabad, erős levegőjében nőttünk fel, szinte fájó szívvel nézzük, mekkora kincs a pesti gyermeknek egy ilyen komor tűzfalak közé ékelt telek, a hol legalább labdázhatnak egyet. Egy ilyen telek körüli harc a Molnár regényének tárgya. A telek a Józsefvárosban, a Pál-utca, József-körút és Mária-utca találkozásánál áll, — azaz csak állott, mert ma már hatalmas bérházak vannak a helyén. Odajárnak játszani a Pál-utcai diákok…Ráismerünk, hogy milyen férfi lesz belőle: a komoly, férfiasan higgadt Bokából, a pipiskedő Cseléből, a rajongó Nemesekből. Ő a főhős: kis vézna, gyáva gyerek, akit hőssé tesz a lelkesedés, az ambíció és a becsületérzés. Mégpedig tragikus hőssé, mert a nagy hadi készülődésbe belebetegszik s bele is hal. Halálát a Pál-utcaiak diadala aranyozza be dicsőséggel…Körülötte minden arra törekszik, hogy elválassza a természettől, amely éltető eleme, ő pedig úgy segít magán, hogy végtelen rónává avatja az üres telket, bevehetetlen várrá a fa-rakást, szabad természetté a városi utcát.

 

 

      1911. 51. 1035. Molnár Ferenc könyvei. Sikerekben gazdag pályájának eddigi, ha nem is legzajosabb, de minden esetre legmélyebb és legtartósabb sikerei közé tartozik híres ifjúsági regénye, A Pál utcai fiúk. Ez a meleg szívvel, és friss írói alkotóerővel írt könyv ma már ifjúsági irodalmunk standard-work-jai közé tartozik. Azok közé a könyvek közé, a melyet el kell, hogy olvasson minden gyermek, akár a Robinsont, vagy Jelky András kalandjait. Meséje, alakjai, hangulata, levegője s különösen a diák lélek pompás, élettel, humorral, szeretettel írt rajza túlemeli az ifjúsági irodalom megszokott körén. Ez a kitűnő könyv most új, tartalmához méltóan művészi illusztrált kiadásban jelent meg. Az illusztrációkat Vadász Miklós rajzolta, aki sok külföldi siker után csak újabban tért haza. Az író és az illusztrátor kongeniális találkozásának eredménye ez a pompás külsejű könyv… Kevés magyar könyvet tudunk, mely a művész és az író ily szerencsés összetalálkozását mutatná. Molnár Ferencnek még két régebbi könyve jelent meg most új kiadásban. Az egyik Az éhes város, az író első nagyobb műve, egy kétkötetes, nagyszabású tervvel alkotott szatirikus kép az akkori Budapest életéből, egy fiatal, a maga útjait még csak kereső, de erejét máris érző író nagy neki-indulása van benne a maga pályájának…. A másik könyv a Józsi címmel összegyűjtött tréfás rajzok, pontosabban szólva karikatúrák gyűjteménye. Az írások nagyobb része egy elkényeztetett, vásott gyerek, Józsi körül forog, aki mindenféle mulatságosan képtelen helyzetekbe viszi bele környezetét.

 

 

     Moly Tamás / 1875 – 1957 /

 

 

    

 

MOLY TAMÁS, SZEGEDI EMMA, SZÍNÉSZNŐ CIMŰ REGÉNYÜNK SZERZŐJE.

 

 

 

1919. 12. 135. Moly Tamásnak, Szegedi Emma színésznő című regényünk szerzőjének az arcképét ma bemutatjuk mai számunkban. Olvasóink bizonnyal ép oly élvezettel olvassák ezt a regényt, mint ahogy mi olvastuk, mikor az író bemutatta nekünk a kéziratát. Ritka becses írói tulajdonságok szólalnak meg benne. Az elbeszélni tudás vonzó szépsége, amely nyugodtan, egyszerűen, egyensúlyozottan fejti ki a történetet jelenetről jelenetre, minden részletet a maga helyén s a maga megfelelő fontosságában helyez el, az alakok finom, részletező, erős körvonalú rajza s az a különös művészet, a mely levegőt tud teremteni története körül s ezzel adja meg az egésznek az életszerűséget. Maga a miliő is, amelyben a regény játszik, kiválóan érdekes: a vidéki színészet jellegzetes, furcsa alakjaival, városról¬városra való vándorlásával, a színészek és a polgári közönség közti sajátságos viszonnyal. Csak ha teljes egészében fog állni a regény az olvasó előtt, csak akkor fogják látni gazdagságát. Moly Tamás még fiatalember, most van munkakedve teljességében. Az utóbbi időben aratta első nagy sikereit A jöttment című kisregényével, amelyről annak idején megemlékeztünk irodalmi rovatunkban és Box című novellás könyvével. Ma már elbeszélő íróink között a legelső sorban áll. Életfilozófiája teljes éretten alakult ki, a technika eszközei fölött föltétlen uralomra tett szert, tele van mondanivalóval, tervekkel, munkára való készséggel s bizonyos, hogy még nagy sikerek előtt áll.

 

 

 

    

 

A HATVANÉVES BLAHÁNÉ Kurzweil balatonfüredi fölvétele

 

      *

 

      Blaha Lujza (született Reindl Ludovika, Rimaszombat, 1850. szeptember 8.Budapest, Erzsébetváros, 1926. január 18.) magyar színésznő, „a nemzet csalogánya”.

      *

 

      1919. 1. 2.  Szegedi Emma színésznő, Regény. Írta Moly Tamás

 

      I.

      — Ez itt a Főtér. Ott a „Fekete Sas"¬ szálló és benne a színház. Kár lett volna kocsiba ülni. Belátod, kis lustám?

      — Tudom, tudom, tudom: ha az ember megérkezik és átmegy az állomás várótermén vagy vendéglőjén, akkor kiér a Fő utcára, és ha azon megy tíz percig, vagy tizenöt percig, feltétlenül kiér a Főtérre. A Főtéren van a Fekete Sas, vagy a Fehér Bárány, vagy a Vörös Ökör, s ebben a kedves állatban van a nagy terem, ahol kultur-munkánkat már készen várja a külön e célra összetákolt színpad. Láthatod, édes cimborám, hogy én mindezt igen jól tudom, ámbár én se jártam még itt soha, nemcsak te, és tudom ezt azért, mert ez így volt, így van és így lesz, mindörökké, ámen! — mondotta elragadó jókedvvel egy csinos fiatal hölgy. Vidám fekete szempár ragyogott kedves barna arcában; virágos kalapja alól előtört vastag varkocsban sötétbarna haja. Élénkpiros volt a kosztümje s ő maga is élénk, hangos, jókedvű volt. Kifeszített piros napernyője a vállán pihent; most forgatott rajta egyet, nagyot lélegzett és máris folytatta:

     — Ellenben, édes cimborám, meg kell állapítanom, hogy halovány sejtelmed sin¬ csen róla, miért is akartam, hogy mi kocsiba üljünk és így vonuljunk ebbe a gyanútlan fészekbe, melyet rövidesen meg akarunk, meg kell és meg is fogunk hódítani ...

Érces férfihang szólt szigorúan az emeletről:

- Mi történik ott?

A két hölgy felpillantott. Szikár, magas, elegáns úr állt a gangon ; némán, fejhajtással köszöntötte most az idegen hölgyeket és máris sarkon fordult, eltűnt a lépőcsházban, lesietett a lépcsőn.

E hangra a leányka összerezzent, a szolgáló a válla közé húzta a fejét, egyik se szólt, föl se nézett az emeletre. A kisfiú rögtön eleresztette az ismeretlen néni nyakát és kézzel¬lábbal igyekezett le a földre. Maris átvette és hozzáfogott buzgón a borogatáshoz.

Az úr már lenn volt az udvaron. Barna arcát fekete oldalszakáll keretezte, sűrű fekete haját középen elválasztva fésülte; nagy fekete bajusza, melynek hegye lágyan kunkorodott fölfelé, elfödte a száját. Sötétbarna szeme villogott, széles orrcimpája tágult, de nyugodt hangon kérdezte:

— Mi történt a gyerekkel?

Etelka elmondta. Az apa türelmetlenül hallgatta; a bajusza remegett; de nem szólt.

(Folytatása következik.)

 

 

31. 354. Moly Tamás: Szegedi Emma….Nagyon jól megértem, Borbáth úr, mondta Emma halkan, — és igen jól esik az ön nemes ajánlata. De attól tartok, hogy ön nem fog megérteni engem, a mikor azt kell erre felelnem, hogy ajánlatát nem fogadhatom el.

— Nem fogadja cl ! ... — fakadt ki Borbáth.

— Nagyon kérem, ne heveskedjék, hallgasson meg nyugodtan. A mit eddig átéltem, az jórészt szenvedés, megalázkodás, néma tű¬ rés, folytonos csalódás meg kiábrándulás. Nagy hibát követtem el, a mikor egy idegen akaratnak, a szüleim óhajának rendeltem alá a magam akaratát és felesége lettem egy embernek, aki a lelkemnek idegen volt és idegen maradt. A házasság nem szentség, ezt láttam nagyon gyakran és ezt tapasztaltam az én házaséletemben is. Sokan, a kik tévedtek egymásban, vagy kiábrándultak egymásból, segítettek magukon, elváltak s próbálták újra kezdeni, a mi eddig nem sikerült. Azt mondom, hogy eddig boldogtalan voltam. Igaz, magam is láttam, hogy vannak nálamnál még sokkal boldogtalanabbak, vannak, a kik még többet szenvednek, tűrnek, mint én. De ez nékem nem vigasz.

      Emma mindezt izgatottan mondta. Két keskeny finom kezét a halántékára szorította, szemrehányó, kérdő pillantással nézett a vadul kétségbeesett Borbáthra

      Hogy én a világon vagyok, élek, így élek, szenvedek, küszködöm, ebbe valahogyan bele kell törődnöm; jól van, ezt be tudom látni — folytatta nyugtalanul. — És épen, mert belenyugodtam a magam sorsába, ezért nem akarok tudni semmiféle fordulatról, ha még olyan nagyszerű is. Pedig vágyom a boldogság után! A házaséletem ezt nem tudta nékem meghozni. Iparkodtam megszerezni oly módon, hogy, a mennyire tőlem tellett, segítettem másokon. Vigasztaltam szerencsétleneket, és igyekezetem egy kis boldogságot kelteni szenvedők lelkében. Hogy viszonzásul ezért alig kaptam egy csöpp szeretetet, egy Jóleső mosolyt, azt nem igen vettem észre, későn láttam meg, talán mert már nagyon megszoktam volt a csalódást. De az erőm elfogyott, a testi is, meg a lelki erő is, és én úgy érzem, hogy nem tudok tovább. Már nem tudok hinni, az őszinte szeretetben sem, de nem tudnám elviselni azt sem, hogy bennem csalódjanak…

Az utolsó napon, asztalbontás után, Emma így szólt Etelkához, Lacikához :

— Jertek, gyermekek.

És bevonultak ők hárman a színésznő szobájába. A nagy láda nyitva állott. A táskák is, meg a bőröndök is készen állottak a csomagolásra.  

— Itt voltatok nálam, a mikor a holmimat kirakosgattam, most azért hívtalak, kedveseim, hogy nézzétek, hogyan rakosgatom megint ládába, táskába ezt a limlomot.

— Mikor utazik? — kérdezte Etelka borzongva.

— Holnap reggel, édesem.

— Kikísérem a vonathoz.

— Én vele megyek! — mondotta Lacika.

(Folytatása következik.)

 

33. 378. Moly Tamás: Szegedi Emma. A színésznők a nézőtéren meg vannak hatva:

— így ünnepeltek engem is! Régen volt, talán nem is igaz! — mondja Hajnóczyné és bólogat Csapó Mancinak, a ki ugyancsak tapsol, hadd lássák, hogy a tehetség elismeri a tehetséget.

— Ó ez nagyon szép! Úgy örülök, hogy ez ilyen jól sikerült.

— Meg is érdemli! Gyönyörűin játszik!

— A többi is nagyszerűin játszik. Ma mind jó, nagyon jó!

— Te édes! Te édes! — suttogja Hajnóczyné és szeme könnybe lábad : Istenem, a mikor nekem is így tapsoltak és még több, még szebb virágot raktak a lábaim elé és virágesőt is rendeztek, kétszer is, vagy talán háromszor? Veszprémben, meg Szentesen és... és...

     A taps lanyhult, a függöny csukva maradt. A közönség kitódult a teremből. A férfiak cigarettára gyújtottak. Asszonyok és leányok élénken megbeszélték, milyen is volt a mindenféle csokor és virágkosár, megállapították, hogy színésznőt így itt még nem ünnepeltek és a sok koszorú, meg az a szép nagy pálmaág fehér rózsákkal, meg a bájos virágzó rózsafácska, meg a szép díszes széles szalagok, gyönyörű este! felejthetetlen szép este! Vájjon ki adatta fel azt a nagy csokrot, csupa lángoló piros rózsa? szinpompás virágok!...

      Mintha láthatatlan kínzó kezekkel nyúlt volna a színpadról a színésznő le a közönséghez, és a hányan voltak, ültek, álltak, szorongtak ott a terem leghátulsó zugában is, láthatatlan keze elért mindenüvé és ráfeküdt az emberek torkára és fojtogatta őket. A kik elsírták magukat, megkönnyebbültek. Gödrükből a szemek tágra nyílt szemhéjak alól kidomborodtak. Az arcok, mintha idegeiket fájdalom rángatná, furcsán eltorzultak. Az eltorzult arcokon végigfolytak a könnyek; de néni törülte le a könnyeit senki, nem mert, nem tudott megmozdulni senki. Ereikben a vér hol elhűlt, hol hirtelen felforrt. A homlokokon verejték gyöngyözött. A tömeg szenvedett. És tehetetlen volt. A torka kiszáradt, a nyelve holtan, ólomsúllyal feküdt a szájában. Az agya lázasan remegett és félt a gondolatoktól, melyek leszálltak hozzá a színpadról és belevették magukat. Tehetetlenül, gyönge testtel ültek az emberek, ellágyult remegő tömeg. S a lelkiismeret reszketve bujt el a felismerők kebelében, mint halálra űzött vad. Kétségbeesve látták a szerencsétlen asszony vergődését és vele szenvedtek reménytelenül. Már nem tudták, hogy ez játék, hogy ez szerep, hogy ez színésznő, hogy ez színpad, búcsúelőadás, a Fekete Sas¬szálló nagyterme, mindezt már nem tudták. A hatás beléjük markolt és fogva tartotta őket….

 

33. 386. Moly Tamás: Szegedi Emma. És Emma még nem jött. Várt. Izgatott lett ... Az asszony holnap mégis el fog utazni?! A kiért meg tudna tenni mindent és nem lenne semmi sem áldozat!

Most jön. Odamenne hozzá. Nincsen egyedül! Borbáth beleolvad az árnyékba; rémült szemmel néz: Egy férfi van vele! Nézi; nem látta még; nem ismeri.  

Egymás kezét fogják, és úgy sétálnak. Egymást nézik szerelmesen. Jókedvűek, nevetnek! Milyen vígan tud most nevetni ez a szomorú asszony! És sétálnak... mintha nyár lenne. Tessék, a szerelmes pár. íme, a bánatos asszony titka. Ez a megfejtés! Mi lesz?

Utánuk les. Szívét belepi a rosszérzés hidege. És a mikor azok kimennek a vasúthoz, a lelke megtelik méreggel, epével. Utánuk lopózik és a teste minden porcikája reszket.

Látta, hogy az étkezőhelyiségbe mennek, hogy asztalhoz ülnek. Látta, hogy azTasszony levelet ír. A mikor magára maradt, Borbáthda akart menni hozzá. Legyűrte felindulás sát. Be akart lépni az étkezőhelyiségbe és le akart ülni a szomszéd asztalhoz, némán, úgy hogy oda se néz. Kiverte a hideg verejték. Látta, a mikor odaadták a levelet a vasúti szolgának.

     A mikor a szolga kijött az étkezőhelyiségből, megpillantotta Borbáthot és megismerte. Köszönt és odaadta a neki címzett levelet. Örült, hogy ilyen hamar végzett a megbízással.

      Borbáth zsebébe gyűrte a levelet. Kiment az állomás mögé; egy lámpa alá állt; elővette a levelet. Föltépte durván a borítékot; az ujja reszketett, alig tudta kikaparni a borítékból az összehajtott papírlapot. Elolvasta a levelet. A düh fojtogatta. Szinte rosszul lett, annyira felindult. Összegyűrte a levelet a markában. Szennyes szitkokat mormogott kékülő ajakkal. Nyögött kínjában.

     Azután lassan megmozdult, nehézkesen elindult. És görnyedt testtel, halálosan kimerült lélekkel, vánszorgott haza, örömtelen házába.

                                                         -----

 

       Pályafutását, mint újságíró kezdte, évekig Párizsban és Berlinben élt, majd hazaköltözött, és színházi szakemberként tevékenykedett. 1904-ben választmányi tagja lett a Thália Társaságnak, 1905 ősztől a Kecskeméti Színház igazgatója…1930-ban megpályázta a szegedi színház igazgatói posztját, ám nem járt sikerrel. Szépíróként viszonylag későn lépett színre, az 1910-es években a Nyugat közölte novelláit, később több kötete megjelent, ám 1919-1920-tól átváltott a ponyvaregények írására. Wiki. A Nyugatban egy tucat novellája jelent meg. G.

 

    *

Moly Tamás:  Az utolsó pillanatban . 208. oldal. A magyar ponyva klasszikusai

NÉMAFILM

http://nemafilm.blog.hu/

Moly Tamás népszerű detektív-regényének eredetileg 2600 méter hosszú filmváltozatát, 1921 februárjában, a Corso moziban vetítették ..... Ez történt egy éjszaka

 

     *

 

 

 

Móricz Zsigmond 

 

 

 

 

 

MÓRICZ ZSIGMOND DOLGOZÓ-SZOBÁJÁBAN.

 

 

 

1909. 8. 146. Elbeszélés. Írta Móricz Zsigmond: Márkus

 

Márkus, az öreg harangozó nyögve, két lábra sántítva jött be a templomkulcsért.

- Mi baj, atyus? Kérdezte a kis cseléd, a ki früstökhöz terített s nem érezte a térdében, hogy odakint borús, csatakos téli reggel van

- Mi? -- morgott az öreg, -  az, hogy nem lyány az anyám.

Beharangozott. A tanító elmondta a kurta szombat reggeli könyörgést, az iskolás pulyák elfújták, hogy: «Ki hívta az éjszakát elő?»*, s Márkus bátya kinoszogatta a két-három vénasszonyt. Vitte a kulcsot a szegre s ő maga ment dolgára. Megrakta a tüzet a bibliotékában, a hol egy ódon nagy kandalló állott, még tán a reformáció idejéből való.

Azzal lekuporodott a kandalló tövébe egy kis székre, az az ő helye, s búnak eresztette a fejét, az az ő dolga. Már jó meleg volt a szoba, mikor a nagytiszteletű esperes úr bedöcögött. Erősen szuszogott az öregúr, egyet-kettőt krákogott s megkérdezte, mint tegnap, meg azelőtt, meg annak előtte mindennap:

— No Márkus, hány hét a világ?...

Újra csönd lett. A nyugalmas, meleg szobában ott ült a jó Isten két kifáradt öreg cselédje. Nagydolog a fáradt öregség, munkás, harcos élet után is. Hát még annak, a ki egész életében csak pihent.

- Hát kend mért nem tőt rá! - mordult fel egyszer a pap.

- Nem bírom már, nagytiszteletű uram. Magas a torony teteje! . Sok a járás. Az adószedés. A népekkel se birok mán úgy. Jó von mán megnyugodni.

- Van kelmédnek esze, Márkus…

Nagytiszteletű uram, mán mi régen meghánytuk vetettük a mi anyjukommal, hogy mivel gyerekünk nincs, de még atyafiságunk sincs, inkább, mint hogy idegen prédakézre jusson, az eklézsiának hagyjuk, a mi kicsink van. Onnan szereztük, térüljön vissza oda. Mán meg is nyugodtunk, belegyőződtünk, írást akartunk csinálni, mikor rám jött az az én régi rósz köszvényem. Ezt nem lehet kikúrálni. Ez elvisz, mér ez visz el….

- Sose törje magát, Márkus. Fújja a füstöt.

- Ó, nagytiszteletű uram, még a pipám is eltört. A se esik mán jól nékem. Új pipa. Trafika. Nem érdemes élni ezen a világon. A papnak megesett a szive ennyi emberi nyomorúságon.

- Nem kell búsulni. Jó az Isten. Van még jó embere kendnek, Márkus. Ott a helye nicsak, látogasson be rendesen. Oszt itt a szita. A pipa is majd csak megkozmásodik lassan.

És összenézett a két öreg s a két pár szemet valami szívből felbuggyant meleg nedv öntötte el. Csak néztek maguk elé; úgy, úgy, bólogatva. Harz? Minek a? Csönd! Csönd!  Béke! Most kezdeni? Mikor egy arasz az élet? És még azt is olyan nehéz két sánta lábon megmászni? Hej, Uramisten, Uramisten!

   *Református énekeskönyv 1948.

 

1909. 14. 266. Móricz Zsigmond: BUJDOSÓ KURUCOK ÉNEKE h 12 – 07

 

1909. 24. 504. CSITT-CSATT. Elbeszélés. Írta Móricz Zsigmond.

 

Mihály nagy gonddal figyelte a merítőhálót. A Tisza szőke habja csak úgy sodorta bele a halat; egy-kettőre megelevenedett a háló s Mihály tele marokkal szedte ki belőle a pompás kövér potykákat. Csak úgy dúskált bennük, az apraját visszahányta a vízbe, hadd nőjenek. Egy-két harcsa is belekerült a fogásba s nagy bajuszát módosan meresztgette; utoljára még kecsege is akadt, szép fehérhátú, karcsú kecsege.

      -Hő, uramisten, - kiáltott fel Mihály, micsoda paprikás lesz ebből!

      És a kicsi kis feleségére gondolt, akivel mindenkép meg volt elégedve, már ahogy egy hónap alatt kiismerheti az ember az élete társát, de azt sehogy sem szerette, hogy az asszony nem igen kapott a halon. Hogy lehet az, hogy valaki a halat nem szereti! Két szent étel van a Tiszaháton: az aratási búzapép, meg a paprikás hal Ezt a két ételt úgy kell venni, mint az isten fő-fő jótéteményét, egyik a föld magvát, a másik a vizek áldását jelenti az asztalon. De úgy is kell elkészíteni. Vagy nagyon jól, vagy sehogy, különben szentségtörés.

     Mihály tarisznyára rakta a halat, kievezett a partra, a ladikot kikötötte a vízimalom cölöpjéhez, a molnárnak bekiáltott:

- Gergő bátyám isten áldja! Köszönöm a szívességét.

     -Vót legalább hasznod benne? - kiáltott ki a molnár az ablakon….

Szombaton hajnalban valami jutott a Mihály eszébe.

- Hopp! - kiáltotta az ökrei mellett, baj van!

Rögtön szólította a kis ökröket s befogta a szekere elé a járomba. Még a gubáját is felvetette a szekérbe. Restelkedett egy kicsit a jámbor állatok előtt, hogy félreértik, - más nem látta, - hát magyarázóan odavetette:

     — Menjünk vissza picikém! A kemencét meg kell csinálni, mert nem tud az asszony mibe kenyeret sütni. A két ökör bizonnyal jónak látta a dolgot, mert rögtön megindult csendesen a poros úton. Hát persze hétfőn kenyérsütés.

      A kapu már nem volt nyitva, rendesen be volt az téve, még a vessző guzs is föl volt téve; ez a sövénykapu zárója. Hanem az asszony meglátta az ablakon, hogy itthon a gazda. Kiszaladt, kinyitotta a kaput, s az ember egy szó nélkül beállott az udvarra. Leugrott, hátrament a kertbe s neki gyűr-kőzött sarat csinálni, napraforgó-kórót szabni a kemencéhez. Délre készen is lett vele. Nagyon takarosan sikerült, maga is megcsóválta rá a fejét. Még ha sokszor próbálnám, gondolta magában, túltennék a cigányon a mesterségében. Felballagott az udvarra. Hát az ökör is az ólba, a guba is lekerült a szekérről. Az asszony jön elibe, mintha semmi sem történt volna.

      — Gyüjjön na befele, idesuram. Kész a paprikás hal.

Az emberke megvakarta a fejét a kalap alatt s restellt szót szaporítani.

Bement, leült a lábas mellé s belekóstolt.

— Ó! — mondta, — e mán jó! E mán gusztusomra való. Látod hékám!

És az asszonyka csendesen, édesen mosolyogva nézte az emberét, aki jóízűen falatozott. Várta, hogy neki is hagyjon a pompás halpaprikásból. Az se baj, ha nem hagy, csak itthon ragassza a drága hala, egyre meg.

*

Móricz első elbeszélése, 1908-ban a Nyugatban jelent meg. Utána egyidejűleg adott mindkét lapnak elbeszélést. G.

 

1910. máj. 15. Móricz Zsigmond: Az igaz földesúr, h 12 – 05.

 

 

1910. 260. Debreczeni csordás. Elbeszélés. Írta Móricz Zsigmond

 

Jávor Miska csámpásan baktatott a csordája után. Az állatok sorba kifordultak a kapukon s kinek milyen a természete, a szerint oszlott be a csordába. A mester-utcai tanítóék tehene nagyon víg volt, a mi nem tetszett Mihálynak ilyen jókor reggel.

- Az ördög táncoltasson meg a gazdáddal együtt! -  kiáltott utána hetykén, és hozzá sózta a nagy botot.

Nem volt ugyan semmi kár abból, hogy a Szőke sorra dörgölődik a többi tehenek közt, a gazdájával meg épen semmi baja nem volt Miskának, mert az öreg tanító mindig első volt a csordásbér fizetésekor, de a lyány előtt akarta mutatni a Jávor-fiú, hogy ki ő.

A lyány ránevetett a legényre s azt mondta:

- Majd megtáncoltatom én magát, csak a gazdámat piszkolja.

      A csordáslegény ránézett s nem szólt. A lány vidáman sarkon fordult és beszaladt a kapujukon. Mikor azt becsapta maga után, Miska csordás előkapta a tülöktrombitát s vígan belefújt.

Közben pedig folyton azon járt az esze, hogy nagyon derék lány lehet az a jány, hogy egy ilyen gazdát sem hagyott volt szidni!

Másnap reggel gangosán lépkedett végig a Mester-utcán.

Mikor a tanító kapujához közeledett, a lány már kinn állt a szép szőke tehénnel; ez biztosan megint bika után bogárzik!

- Hát hogy vagyunk? - kérdezte Miska a lyánytól.

- Lehetősen! - felelt ez rá másvidéki szóval.

— Hanem azért hogy maga Szabolcs megyei ján, — mondta Jávor Miska, — én meg debreceni csordás vagyok! Igaz-e?

- Aszongyák.

- No hát meg is mutatom, ha aszongyák. Kacsintott, nevetett s elővette a felkötött

szűre alól a réztrombitát, a melyik szebb volt, mint az arany.

  Azzal az ámuldozó lány szemeláttára a szájához illesztette s olyan riadó marsot fújt ki rajta,

  hogy majd megrepedt a lány füle tőle. De nyílt az ablak….

 

 

     1910. 40. 822—1074. A galamb papné. Regény. Írta Móricz Zsigmond

 

      I.

 

Pünkösdkor megyeszerte kigyúltak a kettős tüzes nyelvek.

A gáti fiatal pap, az öreg Pap Éliás fia és papságában örököse, Pap Énók házasodik s eljegyezte malomszegi és zádori Zádor Icát, egy aranykulcsos, méltóságos kisasszonyt.

Ahova csak leszállott az eljegyzési kártya, mindenütt fölcsapott ama tüzes nyelvek lángja s alaposan körülnyalogatta a kihívóan drága papírlapot, a sértően finom metszésű betűket.

Húsvétkor «papnéválasztó-bál» volt Gáton; harmincöt lányvendége volt a fiatal papnak s ő egy betolakodott idegent választott!

Egyszerre visszaemlékezett mindenki, hogy az a csöpp méltóságos kisasszony milyen kihívóan viselkedett azon a bálon. Mint egy pipeskedő galamb. De mit keresett ott? A Zádorok ugyan már régen voltak ünnepelt urak e vidéken. A zádori kastélyban zsidó lakik s egér furkálja a tapétás szobákat. A homlokzaton kőből kifaragott sisakos-kardos vitéz, aki úgy áll a nemesi címerben, mint az ország védője, ma a zsidó kukoricáját őrzi. Hombárnak használják a parkettes szobákat….

 

II.

Ősz van. A fák sűrűn hullajtják a levelet. s a mi még ott leng-lóg az ágakon, az mind poros, fakó, csüggedt. A nap gyenge tűzzel süt, unatkozva; vénasszonyok nyara ez, borura hajló, zsörtölődésre hajlandó, mindennel elégedetlen, mert hiszen nem is lehet kedve semmiben. Semmi sem olyan már, mint volt hajdan, mikor fiatalok voltunk, nyáron, tavasszal.

A fiatal pap semmit sem érez ebből. Ott áll a felesége háta megett az ablakban s míg kinéz, úgy süt az arcáról a boldogság, az egészség, a megelégedettség, ahogy csak a boldog fiatal férjek arcáról tud az sütni. Látszik, hogy félesztendős házas korára hízásnak indul s egész életében nem fog a feje fájni...

 

 

 

     

 

MRS. ALEXANDER LAW. /amerikai milliárdos/ Márk Lajos festménye/

 

 

     1910. 51. 1050. A GALAMB PAPNÉ. REGÉNY. (Folytatás.) Írta Móricz Zsigmond.

 

     XVIII.

 

      Páratlan szépségű napok következtek. A férj sohasem volt ilyen boldog, mint most. Néha úgy tetszett neki, mintha most szerezte volna vissza a feleségét, máskor arra eszmélt, milyen sajátságos, hogy az emberi léleknek épp úgy szüksége van a viharokra, mint a természetnek. Majd ismét-ismét azon hökkent meg, a következő percben, nem csap-e le váratlanul a derült égből az istennyila, mert számos tapasztalata volt, hogy sohasem lehet tudni, nem kerekedik-e felleg boldogságuk egén. Nem baj, ha jön, majd elmúlik. A nagy zivatarok is elmúlnak, hát még az apró szeszélyek.

      Roppant restellte volna, ha csak a legkisebb baja is lenne a minap éjszakai szamárkodás után. Nem is értette magát, mit csinált akkor. Az asszony, úgy látszik, ki tudja váltani belőle a gyereket, aki ott lappang minden ember lelke mélyén, talán éppen, mint igazi természet. Ki tudja, nem a nagyemberes észjárás-e az álarc?

      Míg elhallgatta a felesége csacsogását arra is nem egyszer gondolt, hogy csak egy pillanat s hogy fel tudná forgatni ezt a jó békességet. Csak annyit kellene mondania, hogy megy az irodába dolgozni, s vége lenne az egész vidám napnak. Kezdhetnék újra a civódást, a veszedelmet…

 

 

      XXIII.

 

      Ábris csak nyugalmat akart, semmi kedve nem volt megzavarni a házi békét. S mégis látta, hogy már az el van rontva. Akárhányszor azon kapta a házasokat, hogy a férj veres szemekkel áll előtte s úgy fogadja, mintha kedve volna kézszorítás helyett pofon csapni. S egyszersmind azt kérdi a szemével, hogy te mégis itt vagy? Még se vitt el az ördög.

      Ő pedig meghunyászkodva és gyáván nem mer szint vallani, hanem siet az asszonyra nézni, aki meg vágyakozva, sóvárogva, könyörögve néz rá, mintha azt suttogná: vigyél el innen messzire! Ments meg innen, és elégíts ki, oltsd el a tüzet, amit felszítottál. Van eszében. Inkább ma megszökik. Látszólag nem éreztettek vele semmit.

      Énók látta, tisztán látta s minél tovább figyelt, annál jobban látta, hogy Ábrisnak nemcsak hogy veszedelmes szándékai nincsenek, de egyre jobban igyekszik őket összehozni s mikor azt mondja, hogy csak azért jön el, mert nem bírja ki otthon, abban a medve barlangban, akkor nagyon igazat mond. Őszintén ragaszkodik hozzájuk, és reszket attól, hogy el fogja veszíteni őket

      Énók sokszor elismételte magában azokat a gondolatokat, amelyeket azon a szerencsétlen első éjszakán kigondolt, amikor először érezte meg, hogy a felesége, meg Ábris között valami van készülőben. Egyre jobban belátta, hogy lehetetlen azt remélnie, hogy az egész életet együtt fogják eltölteni a feleségével. Megértette, hogy az asszony nincsen bele dresszírozva a házasság megszokottságának, változhatatlanságának átérzésébe, s neki minden férfi ma is férfi. Csakugyan találó a neve, aki legelőször mondta rá, hogy a galamb papné, jól sejtette meg a lényét. Olyan, mint a galamb, csinos, aranyos, hegyes, civódó, szerelmes, minden férfit hímnek ismerő. Már látta, hogy belőle egészen kiábrándult, hogy maholnap tűrhetetlen lesz, ha csak a közelében tudja is s egyre többet foglalkozott az öngyilkosság, meg az elválás és magányos árva élet gondolatával.

     (Vége következik)

 

 

1910. 52. 1074. A GALAMB PAPNÉ. REGÉNY. (Vége.) írta Móricz Zsigmond.

 

Csak azon kesergett szívszakadt búval, hogy mi lesz az ő kis drágájával, ha el fogja hagyni az a hím, akinek ő csak egy kósza galambocska. S szinte nem is azon törte már a fejét, hogy engedje-e elmenni a feleségét, ha a sors úgy hozza, hanem azon, hogy vissza fogja-e fogadni, ha úgy hozza a sors! E közben rettenetes gyorsan közeledett az értekezlet ideje. S Énók keserű mosollyal figyelte az asszonyi lélek különösségét. Míg szemmel látta, nyitott szemmel, hogy az asszony azon töri a fejét, hogy minél előbb s örökre elmenjen tőle, egyúttal képes rá, hogy a legnagyobb gazdasszonyi ambícióval tervezze a híres lakomát, amely el fogja dönteni az ura karrierjét. S nem egyszer említi is, hogy ki akar tenni magáért, a sok pletykás papné hadd irigykedjen és pukkadozzon, milyen nagyszerű gazdasszonyt kapott a gáti pap…

- Nekem gyerekem lesz! — nyögte az asszony.

A férfi úgy érezte, mintha megnyílt volna alattuk a föld s most rettenetes sebességgel repülnének világtalan világokon keresztül.

— Én már régen tudom, suttogta az asszony, csak nem mertem megmondani!

A férfinak repesett a szíve és édes könnypatak eredt meg a szeméből. Forrón magához szorította az asszonyt, de abban a pillanatban kíméletesen el is tartotta. Nem szabad! S nem bírt mozdulni, mintha gyökeret vert volna a lába. Úgy emelte terhét, mintha a téli éjszakában ő volna az a boldog csodafa, a mely érett gyümölcsökkel virágzik.

    - Édes, édes feleségem, mindenem, életem, üdvösségem, mindenem, -- dadogta, szinte megbénult szívvel.

Hiszen akkor mindent ért. Azt a sok szeszélyt s mégis sok gondoskodást. Az angyal. Öntudatlanul hogy vívódott benne a lány s az anya. Az első szabad akart lenni, a másik pedig építette a fészket. És milyen nagyon, nagyon jól sikerült minden, amit csinált. Lám az angyal, még a szeszélye is mind igazi gyümölcsöt terem. Az imént vérig megbántott egy papnét, egy vendéget. S a többiek mind alig-alig várják, hogy körülrajongják és agyonbecézzék. Mert mindnyájuk szívéből volt, hogy végre van valaki, aki jól letörte a szarvát a szűcsmester pökhendi lányának. Ki merte volna ezt más megtenni, mint a galamb papné!

      S Pap Énók oly hő szerelemmel öleli magához, s úgy tartja karjain a maga mennyországát, ahogy csak tarthatja egy szerelmes férj a maga dicső kis feleségét, akinek minden szava, minden mozdulata álom és áldás! Áldás!

 

 

     1911. 16. 223. A Peregrinus.* Rajz. Írta Móricz Zsigmond

 

A Jókai regényéből maradt itt. Nagy, vaskos, tökfejű ember volt. Fekete, szutykos pipája egy percre sem aludt ki s olyan szomorúan, olyan bánatosan nézett a világba, mint azok a szép, szomorú szemű ökrök, a melyek kérődzés közben mintha azon búsulnának, mit lehetne kezdeni ezzel az ő impozáns koponyájukkal, ha nem hiányoznék belőle az ész.

      A pátriámban találkoztam vele, valahol Szatmárban. Éppen abban az időben, mikor már nem hittem az ősállatokban, mikor legjobban sajnáltam, hogy a mese csak mese. A papnál voltam s a derék tiszteletessel a szociális problémáról beszéltünk és utálva ittuk a könnyű kerti bort. A papnak csinos lányai voltak, de azok átmentek a szomszédba, s mi egyre beljebb haladtunk a magas politikába. Nagyon, nagyon untam magam. A pap szocializmusa, a csikarító savanyú bor, a cserépkályha földszagú melege megfeküdte a szívemet. Ekkor lépett be hozzánk a csendes vendég…

Ma a magyar munkásnak nincsen igénye, csak a pálinka irányában, hát minél több pénzhez jut, annál rosszabb. Sok neki az is, a mit kap. Az úrnak pedig kevés az ilyen munkás, mert dolgozni, belterjes gazdaságot vinni ilyen munkással nem lehet. Kevés, amit fizet, több bért kellene fizetni, drágább emberekkel dolgozni, akkor volna haszna.

— Ez az ember! A tanító úr! — mondta a pap, s hozzám fordult. — Hiszi-e, uram, hogy legalább negyven helyen volt már tanító az öregúr!

Meghökkenve néztem rá.

       — A Drávától bé Brassóig minden isten elátkozta kis falut végig szolgált. És kérem, olyan nagyszerűen tanít, hogy olyat én nem láttam soha. Nincs az a tökfejű gyerek, az a bikakölyök, az az igazi paraszt pulya, akit egy esztendő alatt meg ne tanítana írni, olvasni, számolni. Összeadni, kivonni, szorozni, osztani: fejből. Valóságos csuda az!  Hogy mi a módszere, senki sem tudja, tán ő maga sem. Az bizonyos, hogy nem Pestalozzi találta ki. Hanem hogy a magyar parasztnak az eszét ismeri, tudja, mire való, mennyi fér bele, mi kell neki, az is bizonyos….

       — Hát mit csináljak én itt tovább? Még hogy rám jöjjön valami vaskalapos, hogy nem jól tanítok. Mit kell itt tanítani tovább? írni, olvasni minden gyerek tud, a vásáron se csapják be, én bizony nem fogok nekik nyavalyákat, csillagászatot meg természettant tanítani. A krumplit tanítsam nekik könyvből? Elég, ha meg tudja kapálni. Megyek én oda, Jesztrebbe. Az egy olyan kis falu, hogy oda nem kerül tanító. Vótam mellette eccer régen, valami húsz esztendeje. Félve, és féltve néztem az öreg tanító arcába. Semmi sem volt azon. A könny nyoma is úgy elpárolgott, mintha a nap felszárítja a vízcseppet.

Végre megszólalt:

— Én nem egy hatvan esztendős vénasszony szavára indulok meg, hanem a feleségem szavára! Ha neki így jó, nekem még jobb! Fölvetette a fejét s fölbiggyesztette az ajkát.

      Kétség s remény közt néztem. Minden ember valami nagy, nagy titok. És a legszimplább is megfejthetetlen. Emberésszel elérhetetlen.

     *jövevény

 

 

     1911. 17. 335. A nemes kocsis. Rajz. Írta Móricz Zsigmond

 

  Szép meleg, nyári délután volt s mi nagyszerűen élveztük a kertben, hintaágyon heverve a remek kilátást, a drága semmittevést, a jó levegőt, a mely nekünk többe került, mint a helybéliek csak el is tudták képzelni. A mi különben rendén is volt. Ha az ember «nyaralt), legalább annyi öröme legyen, hogy a levegőt is megfizettessék vele. Másképp észre se venné a «pesti nép», hogy milyen nagyszerű egy felföldi kis város.

A feleségem felsóhajtott.

— De jó volna egyet kocsikázni. Rögtön előkiáltottam Marit.

— Jöjjön csak, Mari. Van maguknál fiákeres?

— Hát, vanni van. Hásze tetszik tudni, hogy Klajn a fiákeres.

— No hát szaladjon el hozzá, mondja meg neki, hogy jöjjön rögtön. Megyünk kocsikázni.

— Kucsirozni! — hagyta helyben Mari s ment öltözni.

Kicsípte magát takarosan, mint mindig, ha a városba kellett mennie.

Mikor kellő «tisztában» volt, előállott szemérmesen és azt mondta.

— Tekintetes uram, az Isten áldja meg áztat a Klajnt, ne tessék azzal menni.

— Hát kivel, Mari?

— Hásze itt van Vidra 'Stván bátyám, van annak olyan két lova, hogy a Klajn a szemivel se látott olyat.

— De van-e kocsija?

— Ugyan mán honne vóna!

Este, mikor megállottunk otthon a ház előtt, kivettem a négy koronát a tárcámból és kezébe adtam Vidra uramnak. Az öreg nagyon keserűen nézte meg. Egyenként megforgatta a pénzt, s tovább is a markába tartotta.

— Mi baj, Vidra uram? — mondtam neki.

— Hát uram, — szólalt meg laposat pillantva, én csak amondó vagyok, hogy ez nem seft!

-        Micsoda? Hát nem annyit kért?

— Hát. . .

— Na hát!

-  Az Isten áldja meg! Ezér állottam én ki a munkából! Négy koronáért! Hisz e csak két pengő.

— Na látja.  Azért mondom, hogy jobb lesz másképp alkudni.

— A, nem alkuszok én másképp. Magyar ember vagyok én. Mit mennek mindig abba a rongy tót faluba, mikor nincs ott semmi keresni valójuk.

— Mi köze ahhoz magának. Arra megyünk, amerre jól esik. Örüljön, ha többet keres. Annak örüljön, minél többször megyünk…

Eccer csak elvittem két pengőért; gondoltam: Na! Isten neki! Hadd örüljön a tekintetes úr is. Ha dóga vón, ha muszály vóna menni, a más! Akkor nem szólanék! De így? Hát uram, minél többször kell arra menni, annál többet kell érte fizetni! Tetszik tudni! Minden útért egy koronával többet!

Bosszúságomban elnevettem magamat. Vidra István mérgesen végignézett s megrántotta a gyeplőt. A lovak kifordultak az útra. Ő meg visszamorgott felém, de a levegőnek beszélt.

   — Mer ez így nem seft! Nekem ugyan nem!  

S dühösen elhajtott.

 

 

A ZIRCI APÁTSÁG ÉS TEMPLOM Háry Gyula rajza.

 

 

1911. 24. 476. Éjjeli szállás. Rajz. Írta Móricz Zsigmond

 

Rám sötétedett egy nyírségi kis faluban. Szegény legény voltam, vándordiák, népköltési gyűjtést csináltam a Kisfaludy Társaságnak. Gyalogszerrel utaztam, kocsmákban, papoknál, tanítóknál, parasztoknál háltam. Ez a kis nyírségi falu rossz hely volt, a nép oláhból magyarrá lett, de megmaradt benne valami kellemetlen, vad, gyanakodó észjárás és nem látott szívesen még a tanító sem. Már nem nemzetiségi, csak emberi összeférhetetlenség volt köztünk. Restelltem egy szóval is kérni s mivel eleresztett, sötét este kinn maradtam az utcán harapós kutyák és idegen nézésű emberek közt, szállás nélkül.

     Sok kunyorálás után elutasítottak végre egy házhoz, a hol «utasok szoktak megszállni». Koromsötétben, híg tavaszi sárban nagy keservesen találtam rá arra a házra, kinn a faluszélen, az országút mellett. Be se tudok jutni a dühös kutyától, ha egy irgalmas szomszéd segítségemre nem jön. Az isten áldja meg, most is úgy emlékszem rá, mint egyik legnagyobb jótevőmre ez életben.

— Jó estét, — köszöntem be.

Az alacsony, mestergerendás tágas szobában egy kis petróleumlámpa mellett többen üldögéltek. Bizalmatlanul, sötét szemmel néztek a késői vendégre.

— Ki az? — szólt ki a gazda, aki nagy, deres fejű öreg volt s már ágyban feküdt, félig takarózva a jó meleg szobában. Úgy kiáltott rám, mintha az udvarra kurjantana ki, s nem látna szemével. Elmondtam, mit akarok szállást az éjszakára. Az asztal mellől felállott s idegesen lépett a szoba közepe felé egy kis köpcös asszony, mintha mindjárt ki akarna tuszkolni. Az ura barátságosabb arccal elibe vágott:

— Jó, jó! Uram! De hát mán itt van ez a két jóember, ezek se idevalósiak, mán befogattuk űket hálásra.

— Nem lehet itt, nem térünk, — morgott az asszony.

— Ugyan! csak nem löknek ki éccakára! Elmennék Bátorba, de sötét van, az utat se tudom. Hát mit csináljak! pattantam fel.

— Nono, — szelídített a gazda, — nem térünk, nem térünk! Egy éccaka nem a világ, majd csak megleszünk.

     — Na hála istennek, — lélegzettem fel…

     Az asszony nekem bontotta meg a saját ágyát s nemsokára ott feküdtem a vastag, zsíros tapintású dunnák közt. Jó tarka ciha volt mindenen, amin nem látszik meg semmi. De mennyivel jobb volt, mint valahol kinn a szép, tiszta csillagok alatt. A derék asszony elfújta a lámpát, aztán bebujt az ura mellé, a fal felel, mert belől van az asszony helye….Reggel már a szalmát ki is hordták a vásárosok, mire én fölébredtem. Az úgy dukál. Rendbe hagyták a házat maguk után.

— Mit fizetünk? — kérdezte az egyik ember.

A gazda komolyan, nyugodtan, üzleti hangon szólt.

— Négy krajcárt szoktam szedni.

— Négy krajcárt? — mondta az ember, ki az anyósát megverte. Érzett a hangjában, hogy sokallta.

—Kis Andrásnál hármat fizettünk, ugye te? — mondta a másik is.

A gazda szóra se méltatta a beszédet. Nincs alku.

— Hát én mit is fizetek — mondtam búcsúzóra, mikor én is rendben voltam, meg is reggeliztem. — Az éjjeli szállásért, vacsoráért, reggeliért.

— Nem lesz sok egy hatos, — szól komolyan a gazda.

Nem sokalltam, többet akartam adni. Kicsinyelve nézett végig rajtam.

— Nem kell nekem az úr precentje /áldozat, G./, hanem adja ide azt a beretvát, akit az elébb használt, megadom az árát. Az úr vehet másat Pesten.

 

 

1911. 838. A nádudvari hízók. Elbeszélés. Írta Móricz Zsigmond /tartalomjegyzékből/

Elbeszélés. — Írta Móricz Pál / a 838. oldalon/

 

 

1911. 47. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Móricz Zsigmond új regényei, h12-07

 

1915. 13. 155. Móricz Zsigmond egyfelvonásosai. Magyar Színház, h 12 – 06

 

1917. 44. ÍRÓK OTTHONUKBAN. MÓRICZ ZSIGMOND, /Csak szöveg. G./ h12 – 08

 

 

 

AZ ÓBUDAI DUNAPARTON. — Pörge Gergely rajza 

 

 

 

     Nadányi Zoltán / 1892 – 1955 /

 

 

 

     1917. 46. 722. Nadányi Zoltán: Nagyanyám, h 12 – 06.

 

Nadányi Zoltán: NAGYANYÁM

Emlékszem a bús, fekete foltra.
Este volt.
Fellegekbe dűlt a nap, kioltva.
Este volt.
Házunk előtt ült a nagyanyám,
karosszékben, ősszel, a tanyán.
Háttal ült az udvar szegletén,
repkedett a vállkendője rojtja
két szál jegenye közt feketén.
Este volt.

Kicsi voltam én még, tudtam ám,
Nemsokára meghal nagyanyám.
Meghal! Ó, hogy fájt a szívem érte!
Háttal ült és olyan messze volt.
Este volt.
Nem emlékszem arcára, szemére,
nem emlékszem az élőre, holtra,
csak arra az egy fekete foltra,
két szál jegenye közt, a tanyán.

A mezőről jöttem haza későn,
lopakodva mentem fel a lépcsőn,
este volt.

Álom volt-e? Vagy csak festve volt?

 

 

 1919. 6. 68. Nadányi Zoltán: Alvót fel ne költs.

 

Alvót fel ne költs!

Alvó csak aludjon.

Álmodjon, aludjon.

Alvót fel ne költs.

 

Most élete legszebb,

Most foga közt reszket

A csodagyümölcs

És ízleli nyalván

És szétfoly a halvány.

Gyönyörű gyümölcs.

 

    Most angyali trilla

    Tölti fülét lágyan

    És pihen az ágyban

    A fej meg a törzs.

    Most pihen a pilla.

    Az ujjak, az öklök,

    A fej meg a törzs,

    Csak a szíve lök, lök

    És halkan emelget.

 

Bordát a lehelet

S vernek az óra

Acélketyegői,

Acélmalom őrli

A percet apróra,

Ő jár csodakertben

Illatba keverten,

Oly könnyű a lépte;

Rózsák, üde zsályák

Sorfala szelíden

Horzsolja ruháját,

A melle mezítlen

És hajlik elébe

Száz csodagyümölcs.

 

Ő járja a kertet

S ha életre kelted,

Valakit megölsz.

 

Alvót fel ne költs!

 

/ h 12 – 5-ben is olvasható. G./

Nadányi Zoltán összegyűjtött versei. Argumentum, Budapest, 2006.

*

Nadányi Zoltán összegyűjtött versei · Nadányi Zoltán · Könyv · Moly

http://moly.hu/konyvek/nadanyi-zoltan-nadanyi-zoltan-osszegy

*

Nyugat 1937. 5. FIGYELŐ

Karinthy Frigyes: NEM   SZERETSZ . Nadányi Zoltán versei - Nyugat

Ismerik Nadányi Zoltán verseit? Nekem régi kedves ismerőseim. Sok éve, ha meglátom őket, szerényen, valamelyik hetilap, vagy napilap cikkei és hírei közt, odahúzódva, mintha ők is csak napi újságot, jelentéktelen jelenteni valót, igénytelen pletykát, a szívnek holmi meteorológiai állapotát közölnék, hogy a boldogság keletje felől felhőződést, a bánat nyugatáról szárazságot várhatunk. Mindig megállok a lapozásban, mohón lezongorázom húrjaimon a kottát (mert kotta minden vers, kedélyéletünk hangszerén) figyelem a rímek, ütemek, jelzők zenei jelzéseit, csettintek és elismerően bólintok, brávó, pompás, ezt ez meg ez a kedves költőm se csinálta volna különben…

*

Nadányi Zoltán: NEM SZERETSZ 1937

Megálltam ma a télben,
nem éreztem a szélben,
hogy szeretsz.

A holdba néztem éjjel,
de nem jött semmi fényjel,
hogy szeretsz.

A párnám sírva téptem,
nem súgta a sötétben,
hogy szeretsz.

Tudom már, kedves, hallod,
tudom, ha be se vallod,
nem szeretsz.

NADÁNYI ZOLTÁN - VMEK

http://vmek.oszk.hu/04700/04728/html/nadanyi.htm

 

 

 

Nagy Endre /1877 – 1938/

 

 

 

NAGY ENDRE. — Vadász Miklós rajza

Nagy Endre, született: Grósz Endre (Nagyszőlős, 1877. február 5.Budapest, 1938. május 5.) magyar újságíró, író, konferanszié, kabaréigazgató. „A magyar kabaré atyja.”

 

*

 

 

1906. 29. 747. Nagy Endre: A MAGYAR NÉP BUDAPEST VIDÉKÉN. (Rajz.)

 

Abaposztón skarlát-folt: ez Budapest Magyarország mappáján. Mindenütt másutt mérföldek távolságából érzi az utas, hogy metropolisba fog érkezni, de Budapest majd minden átmenet nélkül emelkedik, a búzaföldek között A négyemeletes paloták tövében még ott suhog a búzakalász és a tengeri bóbitája. Tudós mérnök urak nekiesnek a széles határnak és sugárutakat, egyenes oldal utcákat, hatalmas körutakat rajzolnak raja. Az utak mentét kiszegik lámpásokkal, és azokkal a kis gömb-fejű fákkal, amelyek inkább szimbólumok, mint fák.

Hanem aztán tavasszal jön a szántó-vető és az utca közöket fölszántja, beveti termő maggal. Nehéz munkája közben rágyújt egy-egy nótára is, és míg nem messze tőle a bérkaszárnyák udvarán népszerű operett-melódiákat játszik a kintorna, dörmögő hangon énekli: «Vagyok olyan legény, mint te, — Vágok olyan rendet, mint te!»

Közvetetten közelből így versengenek egymással a városi és mezei hangok. Hogy melyik győz? Hát egyik sem. Mindegyik megnyesegeti a másikat itt-ott ós így születnek azok a felemás, torz ábrázatok, a melyeket egyforma mulatsággal és tanulsággal figyelhetni meg a pestvidéki magyarságban…

A legelső sátor a cirkusz, a mely öklömnyi betűkkel hirdeti, hogy sikerült neki a nagy Buffalo Bili legvonzóbb attrakcióját rövid vendégszereplésre megnyernie. A vásárba vezető út szélén gyékény terpeszkedik, amelyen a hagyományos jövendőmondó cigányasszony guggol. De immár nem tenyérből mondja a jövendőt, hanem — óh időknek siralmas változása! — valóságos villanyos masina van mellette, a mely egy krajcárért csöngetve, berregve veti ki bárki jövendőjét,

Mindjárt mellette kis asztalon megint villanyos gép van, a melynek tulajdonosa harsányan kiáltja:

— Hölgyeim és uraim, tessék villanyoztatni!...

Bécsi virsli a lacikonyhában! Még ha nem is egészen bizonyos, hogy igazán bécsi, de az kétségbevonhatatlan valóság, hogy igazán — virsli. Nem is bort isznak rá, hanem sört korsószámra. —Kérek egy krigli sert! — mondja a besnyői juhász és búsan szemére húzza a kalapját. Hát a cigány cincog-e ? No, annak sem igen akad keresete itten. Hanem azért mégse vagyunk teljesen muzsika híján. A homályos sarokból kitátog a gramafon réz-tölcsére is nyikorogva recsegi a vendégek mulatságára:

«Bob úrfi, hej, legény a talpán! . . .»

És amint nyekergi, nyekergi, akad egy-egy áldomásozó, a kiben a sör is fölgyújtotta a nótázó kedvet ós nekibuzdulva dörmögi a masina után Bob herceg dicséretét. De nini, itt sem hiányzik a vásárok megszokott epizódja. Két nehéz léptű csendőr föltűzött szuronnyal kísér egy lehorgasztott fejű atyafit, akinek a ruháján látszik, hogy budapesti fajzat. Két kezét vékony acéllánc kulcsolja össze, ámbár nyilvánvaló, hogy ez is fölösleges vigyázatosság, mert olyan cingár őkelme, hogy mukkanni se merne a két fegyveres csendőr előtt. Két fiúcska bámészan nézi ezt a menetet. Az egyik vászon-gatyás gödöllői gyerek, de a másik matrózruhás városi úrfi. Azt mondja a gödöllői:

— Ni, ahun viszik megkötve az embört! A városi bölcsen megjegyzi rá:

— Bizony! Mert lopta sok pénzét!

 

 

 

*

 

 

1906. 29. 447. Nagy Endre: A MAGYAR NÉP BUDAPEST VIDÉKÉN. (Rajz.)

 

Abaposztón skarlát-folt: ez Budapest Magyarország mappáján. Mindenütt másutt mérföldek távolságából érzi az utas, hogy metropolisba fog érkezni, de Budapest majd minden átmenet nélkül emelkedik, a búzaföldek között A négyemeletes paloták tövében még ott suhog a búzakalász és a tengeri bóbitája. Tudós mérnök urak nekiesnek a széles határnak és sugárutakat, egyenes oldal utcákat, hatalmas körutakat rajzolnak raja. Az utak mentét kiszegik lámpásokkal, és azokkal a kis gömb-fejű fákkal, amelyek inkább szimbólumok, mint fák.

Hanem aztán tavasszal jön a szántó-vető és az utca közöket fölszántja, beveti termő maggal. Nehéz munkája közben rágyújt egy-egy nótára is, és míg nem messze tőle a bérkaszárnyák udvarán népszerű operett-melódiákat játszik a kintorna, dörmögő hangon énekli: «Vagyok olyan legény, mint te, — Vágok olyan rendet, mint te!»

Közvetetten közelből így versengenek egymással a városi és mezei hangok. Hogy melyik győz? Hát egyik sem. Mindegyik megnyesegeti a másikat itt-ott ós így születnek azok a felemás, torz ábrázatok, a melyeket egyforma mulatsággal és tanulsággal figyelhetni meg a pestvidéki magyarságban…

A legelső sátor a cirkusz, a mely öklömnyi betűkkel hirdeti, hogy sikerült neki a nagy Buffalo Bili legvonzóbb attrakcióját rövid vendégszereplésre megnyernie. A vásárba vezető út szélén gyékény terpeszkedik, amelyen a hagyományos jövendőmondó cigányasszony guggol. De immár nem tenyérből mondja a jövendőt, hanem — óh időknek siralmas változása! — valóságos villanyos masina van mellette, a mely egy krajcárért csöngetve, berregve veti ki bárki jövendőjét,

Mindjárt mellette kis asztalon megint villanyos gép van, a melynek tulajdonosa harsányan kiáltja:

— Hölgyeim és uraim, tessék villanyoztatni!...

Bécsi virsli a lacikonyhában! Még ha nem is egészen bizonyos, hogy igazán bécsi, de az kétségbevonhatatlan valóság, hogy igazán — virsli. Nem is bort isznak rá, hanem sört korsószámra. —Kérek egy krigli sert! — mondja a besnyői juhász és búsan szemére húzza a kalapját. Hát a cigány cincog-e? No, annak sem igen akad keresete itten. Hanem azért mégse vagyunk teljesen muzsika híján. A homályos sarokból kitátog a gramafon réz-tölcsére is nyikorogva recsegi a vendégek mulatságára:

«Bob úrfi, hej, legény a talpán! . . .»

És amint nyekergi, nyekergi, akad egy-egy áldomásozó, a kiben a sör is fölgyújtotta a nótázó kedvet ós nekibuzdulva dörmögi a masina után Bob herceg dicséretét. De nini, itt sem hiányzik a vásárok megszokott epizódja. Két nehéz léptű csendőr föltűzött szuronnyal kísér egy lehorgasztott fejű atyafit, akinek a ruháján látszik, hogy budapesti fajzat. Két kezét vékony acéllánc kulcsolja össze, ámbár nyilvánvaló, hogy ez is fölösleges vigyázatosság, mert olyan cingár őkelme, hogy mukkanni se merne a két fegyveres csendőr előtt. Két fiúcska bámészan nézi ezt a menetet. Az egyik vászon-gatyás gödöllői gyerek, de a másik matrózruhás városi úrfi. Azt mondja a gödöllői:

— Ni, ahun viszik megkötve az embört! A városi bölcsen megjegyzi rá:

— Bizony! Mert lopta sok pénzét!

 

 

 

1906. 563. Blazsik, a gyáriparos. Elbeszélés írta. Nagy Endre.

 

 

1907. 34. 677. BEFALAZOTT ABLAKOK. Elbeszélés. Írta Nagy Endre.

 

Városkánkban az egyetlen emeletes ház a zárda volt. Sárgára meszelt, szabálytalan alaprajzú épület volt, a melytől rideg építésze még egy kis párkány-díszt is megtagadott. Csak az esővíz rajzolt rá fantasztikus vonalakat és a zsindelytetőt a moha festette be bársonyos zöldre. Most, hogy megint a szülőhazámban jártam, egy kis változást láttam a zárdán. Tudniillik a patikárius-utca felé néző homlokzaton mind megvakultak az ablakok. A kőműves befalazta valamennyit és befestette sárgára, hogy egyenlő legyen a fallal. Biz ez nem nagyon szenzációs, de ott, ahol évekig megmarad a kerékvágás az utcán, ott ennyi is szembeötlik hamar. Megkérdeztem hát, hogy ki és miért falaztatta be az ablakokat; így tudtam meg, hogy milyen érdekes története van ennek.

Mindössze két barát lakott a zárdában: Albert és Péter. Visszavonultan, igazi szerzetesek módjára éltek, alig lehetett az utcán látni őket. Legfeljebb, ha az ember bekukucskált a magas deszkakerítés résén, akkor láthatta, amint ing-ujjra vetkőzve munkáltak a kertben, vagy pedig könyvükkel a kezükben elmerülve sétálgattak a zöldséges ágyak között. Albert már idősebb volt, de Péter még egészen fiatal lehetett. Tonzúrás fején még nem volt ősz hajszál és friss arcán nem látszott még a borotválkozás nyoma. De csak a korban volt különbség köztük. Egyébként mindketten egyformán higgadtak, szelídek és ájtatosak voltak. Szemben, a patikárus-utcában pedig Vékony János asztalos-mester lakott. A műhelyből egész nap hallatszott a fűrész szorgalmas zaja, alkonyatkor pedig, amikor vége volt a munkának, a korai vacsora után kiültek valamennyien a ház elé, a kis lócára, beszélgetni, nézelődni, élvezni az estéli pihenést. Ott ült az asztalosmester, a felesége és hajadon-leánya, Juliska. Piros arcú, barna hajú leány volt és szépségével vetekedett lelki jámborsága. Minden vasárnap szorgalmasan átment a barátok kápolnájába, ájtatosan végig hallgatta a misét és a prédikációt, amelyet egyik héten Albert atya tartott, másik héten pedig Péter…

Péter lesütötte a szemét és dacosan válaszolta.

— De én nem akarok elfojtani semmit és nem akarom az örök nyugalmat! Én élni akarok.

— Akkor hát menj és adja Isten, hogy sohse bánd meg tettedet!

Albert e naptól kezdve egyedül maradt a zárdában. Senki se vett volna észre rajta változást, most is oly nyugalmasan dolgozgatott, vagy olvasgatott, mint azelőtt. De ha jött az alkonyat, akkor odavonult a zárda ama szárnyába, amely a Patikárus-utca felé volt és óvatosan az egyik ablak mögé állva, kibámult a túlsó oldalra. Most már megnépesedett a lóca; három helyett négyen ültek ott alkonyatkor. Péter ugyanis amint kivetkezett a csuhából, bejutott a községházára. A jegyző fogadta maga mellé segítségnek és megígérte, hogy ha kitanulja a mesterséget, jegyzőséget is kaphat valahol, valami szomszéd községben. Hivatal előtt és hivatal után pedig most már ketten öntözték a virágokat Juliskával. Meg is volt a gondozás látszata virágokon; egyre teltebbek lettek. És mintha Juliska is ilyen virág lett volna, zsenge hajadonból pirospozsgás menyecske lett. Mert nemsokára megvolt az esküvő. Albert eskette őket és a hangja nem is rezgett, a mikor rájuk adta az áldást…Albert ez estén nagyon sokáig ott ült az ablaknál és később sem bírt elaludni. Másnap pedig elhívatta a kőműveseket és befalaztatta valamennyi ablakot, amely a patikárus-utca felé nyílott.

Azóta vakok ezek az ablakok és talán sohse nyílnak meg többé.

 

 

 

1911. 12. 227. Vígszínház: A zseni. Nagy Endre tragikomédiája

 

A zseni-t a Vígszínház közönsége oly kedvesen fogadta, amilyen kedves neki a darab szerzője, a szerző tehetsége, lelke. Kevés népszerűbb ember van a művészi világban Budapesten, mint Nagy Endre. Neki köszönünk két fontos dolgot: a kabarénak művészi színvonalra emelését és ugyancsak a kabaré nemzeti, budapesti jellegét. Ez a kettő különben kapcsolatos, mert nincs igazi művészi élet, a mely nem mélyen a talajban gyökerezik. Amit rendesen ebből a műfajból láttunk, az nemzetközi,- vagy bécsi, vagy karaktertelen volt. Nagy Endrében oly ép művészi és nemzeti érzék lakik, hogy teljesen átalakította a kabarét, illetőleg megteremtette a többiek mellett a művészi kabarét. És mily nagy úr ő ott, mint konferanszié! Szint s lelket ő ad minden produkciónak. Kitűnő szeme és kevés epéje van, tehát szeretetreméltóan…

Két unokatestvér áll a darab előterében, az egyik, Rudolf, híres zeneművész, a másik, György, mérnök, aki azonban egyelőre nem gyakorolja mesterségét, hanem megtestesítője a tehetetlen, fantáziáinak és fantáziáiban élő zeneművésznek. Oly kitűnően menedzseli (hogy magyarosan írjuk ezt az új szót) a zenészt, hogy kezdve a kézszorításokon, föl a pénzig és még feljebb a szeretett nőig a menedzser, a nem-gyakorló mérnök mindent elvesz Rudolftól és magának kaparít meg…Az esküvő a lipótvárosi Szent István-templomban (vulgo bazilika) megy végbe. György díszmagyarban, Rudolf tisztes távolságban, frakkban. Ő fog orgonálni. György észre se veszi Rudolfot. Midőn figyelmeztetik rá, azt mondja, hja igen, Rudolf, tehetséges fiú, támogattam, magában nem tud semmire sem menni. Tanulság: többet ér egy lat ügyesség, mint egy font zseni. De félreértjük Nagy Endrét, ha ezt a tanulságot vonjuk le darabjából. Az ő gondolata szomorúbb is, fennköltebb is. Mit vett el György Rudolftól? Tulajdonképp semmit. A kézszorításokat? Vigye az ördög. A pénznek egy részét? Marad elég, Rudolf évi jövedelme százezer koronára rúg. A szeretett lányt? Igaz, ezt György elhódította. De mily könnyű volt ez! A leány nem volt soha Rudolfé. Rajongott érte, de nem szerette. A leány igen helyesen mondja, a zseni nem férjnek való, főleg nem az Ágnesekhez illik, a zseni tragikus. György, az más. Az komikus. Az egy-két-három év múlva szarvakat fog hordani szép fején, de már csak akkor, mikor bőven kiérdemelte őket. György semmi igazi értéket nem vitt el Rudolftól, ami lehetetlen is, mert oly kevés érték van a világon és azok mind elérhetetlenek a Györgyöknek. De a zseniség szomorú adomány; másokat boldogít, hordozóját könnyen megrontja. Ez az érzés kísérte a darab burleszk, komikus jeleneteit, mint kissé távoli, bánatos, sajátos zene. Előtérben állott két szatirikus jelenet, cselekvényben, megtestesítve. A szatíra finom. Ágnes persze kikeresztelkedett. A zsidó násznép a katolikus templom előtt áll. Az egyik azt mondja: Mégis csak más, mint a Dohány-utcában. Picike kis fölszisszenések a földszinten. Örülünk ennek a simogatásnak is, de jó volna, ha egyszer Nagy Endre megkeményítené a szívét és korbácsot venne a kezébe. Már nagyon fölgyúlt a templomban a korbácsolni valók száma. Hogy a Vígszínházban nem játszanák el a komoly szatírát? Tévedés. Mindenki, ha a korbács suhogna, a szomszédját nézné. Most is úgy tesznek.

Alexander Bernát

 

 

1911. 36. címlap. Nagy Endre: VADÁSZ MIKLÓS.

 

RÉGI CSÖNDES HITEM, hogy a képzőművészet alkotásairól ép oly lehetetlenség írni, mint ahogy meddő szófecsérlés minden beszéd, a mivel a délben elköltött ebéd izét próbálgatjuk visszaidézni. Hiszen azért jó ebédről szívesen elbeszélgetünk, de nem vesszük észre, hogy legszuggesztívebb jelzőinknek is csak önmagunk számára van jelentősége. A vonal, a szín, a forma önmagában él, önmaga által érvényesül és a legmodernebbül festő szó sem pótolhatja….Vadász Miklós még jól járt. Ő grafikus: a papír fehérségén, és a szó feketeségén elmondja minden mondanivalóját. A midőn tehát a Vasárnapi Újság minden műkedvelő igaz örömére sorozatba gyűjti Vadász Miklós sok rajzát, magában e szöveg nélküli sorozatban a legelőnyösebb esztétikai méltatást nyújtja, a mit képzőművészet kivívhat magának…

Ugyanaz a meleg részvét, fogékony kedély, a mely Molnár Ferenczet elsétáltatta a pesti utcák zajló gyerekhadában: az vezette Vadász Miklóst is. É séta Molnár Ferencben gyönyörű regénnyé vált, Vadász Miklósban pedig szépséges rajzokká. A ki e kettőt egybefűzve adja át az ifjúságnak, soha el nem múló kincsekkel gazdagítja az ifjúság lelkét.

Vadász Miklósnak megnyíltak már Parisban, Berlinben, Bécsben a magyar nézeteket meghaladó érvényesülés lehetőségei. Mégis visszatért hozzánk, itt maradt köztünk. Ez elhatározásában sem rezignáció, sem folyton követelőző mártíromság nincsen. Itt maradt köztünk, mert megérezte és megszerette ennek a semmiből most születő metropolisnak lelkét. Az utcán, a kávéházban, a színházban, baráti mulatozás közben megsarkantyúzza valami, túlfinomodott kezébe adja a plajbászt és sorba rögződnek meg jegyzőkönyvében Budapest dokumentumai. Ha a laikus munkaközben nézi őt, csak azt látja, hogy a keze gyámoltalanul reszket. E reszketés nyomai aztán itt vannak e rajzokon: csodálatosan, megfoghatatlanul finom vonalak, a melyeknek tartalmat, életet ad a Művészet.

 

 

1919. 29. 260. MESE AZ APOSTOLRÓL Elbeszélés. — Írta NAGY ENDRE

 

Szegény öregben nagy volt az Eszme ereje, erős volt az Akarat, de a teste lágy volt, mint a vontatókötél, a mely az imént még élettel megrakott hajókat vonszolt, most pedig, íme, a parton hever laza gomolyagban. Térdre rogyott, a mikor a fekete arcú katonák gyomorhangú afrikai káromkodásukkal rávicsorodtak és puskatussal mellbe ütötték. Két kezét ölében összefonva, halkan nyögte:

— Öljetek meg! Ne kínozzatok! Nem a szenvedésektől félt; de irtózott a gondolattól, hogy hitvány teste elárulja őt és nyöszörögni fog megalázottan, holott lelke makacs és törhetetlen.

A fekete őrség betuszkolta a kaszárnya egy cellájába, a kuckóba dobta, mint egy elhasznált rongyot, aztán rázárta az ajtót. Az oláhok kaszárnyája előtt fogták el, a hol cukorka-árusnak öltözködve öt nap óta osztogatta a katonáknak a jámbor cukorka mellett a tüzes igazságot. Bizonyosan valamelyik szerencsétlen árulta el, aki már elindult az igazság felé és megtántorodott útközben.

Nem ütközött meg, tudta, hogy ennek így kell lennie. Csak az fájt neki, hogy ilyen hamar megérett apostoli végzete, pedig még sokat dolgozhatott volna. Sokat gyalogolt, éhezett, fázott, bujkált, a míg a harcosok fölborzolt szurony-sövényén átosonva, idáig eljuthatott. A kínok teljében olykor megszólalt a teste:

— Fordulj vissza! Néhány éved van már hátra úgyis, minek vesztegeted el gyötrődésben a pótolhatatlant, a visszavonhatatlant! Fordulj vissza a magad elárvult életéhez!

De ez a siránkozás nemhogy gyöngítette volna, inkább megerősítette őt. A lelke úgy fölpattant, mint egy atléta, a kit álmából tüzes vassal riasztottak föl. Büszkén mondta:

— Nem, nem! Gyáva nem leszek! Én elmúlok a maga-kereste szenvedésekben, de a jövő generációk üdvösségét el nem árulom. Az én szenvedésem édes gyümölcsöket fog teremni azoknak, a kik utánam jönnek!

És most ott feküdt a beteljesülés édes nyugalmában. Tudta, hogy meg fogják ölni, de csak mosolygott ezen a perspektíván….Újból magára maradt. Boldog megütközéssel érezte, a sötétben látta, hogy a karján, a hol a porkoláb csizmája érte, frissen nyílt virág termett, amelynek illata édes volt, mint a csókok, a melyeket ifjúságában könyvek közt elmulasztott. Ismeretlen jólét érzése folyta körül, mint egy szirup-tenger és egy ragyogó, megtisztult bugyborék szállt benne mind magasabbra: ő volt az.

Túlszállott a felhőkön, túl a föld vonzókörén. Testetlen könnyűséggel partot ért, mint ahogy a napsugár szokott kikötni sok millió mérföldnyi útja után. A szívébe költöztek érzékei; a szívével látta a hangokat, hallotta a formákat, ízlelte a színeket. Kis tó partján állott, de olyan volt ez a tó, mint smaragd ékszer az imádott nő keblén. És a tóban és a tó körül millió és millió duzzadt, hólyagos, rózsaszínű angyalka hemzsegett, ficánkolt, hancúrozott. Az unokák voltak, a kik még csak ezután fognak megszületni, — a jövő generációja. Az egyik szőke angyalka a fülét megcsiklandozta a szavával. Rá se kellett néznie, mindjárt megismerte, hogy ez az ő unokája, aki meg nem születhetett, mert rideg agglegénységben telt el az élete. Az angyalka hízelkedve könyörgött:

— Nagyapó! Ott, azon a fán, az a gyümölcs! Szedje le nekem! Magas fa volt az, akácfához hasonló, ágbogas, kegyetlen tüskékkel megrakott. De a tetejében valóban gyümölcs piroslott. Megvakarta a fejét és fanyarul mondta:

— Magas a fa, öreg vagyok én már a mászáshoz. De van itt gyümölcs elég, szebb is, jobb is annál.

— De énnekem az kell, nagyapó!

Már pityergésre görbült a szája és az öreg most olyan fájdalmat érzett, a milyet soha azelőtt. Fölugrott gyorsan.

— Megyek már, aranyom! Lehozom! Hogyne hoznám le!

Nekifohászkodott és mászni kezdett. A tüskék minduntalan beleakadtak, meghasogatták testét és hulló vére szép piros pöttyökkel virágozta föl a pázsitot. De lehozta a gyümölcsöt és amíg a gyermek majszolgatták, ő boldogan hunyorogva nézte. Sebeiből folyt, folyt a vér, de nem fájt ez. Sőt édes volt, mint a csókok, a melyeket ifjúságában, a könyvei közt elmulasztott

 

Nyugat 1933. 15-16. FIGYELŐ

KÁRPÁTI AURÉL: NAGY ENDRE: ÖREGEK KALAUZA. Nyugat-kiadás

1. A jó könyv mindig egyszerű. Közvetlen és természetes. A szó szoros értelmében nyitott könyv. Mindenkihez, sőt mindenkiről szól, s olyan magától értetődő, akár a Kolumbusz tojása. Amíg az ember olvassa, állandóan arra gondol: hogy is nem írták meg előbb?

Ilyen a Nagy Endre új könyve is. Egyszerű, közvetlen és természetes, szinte magától értetődő. Nincs olvasó, aki meg ne találná magát benne, kivált, ha közel jár az ötvenedik esztendőhöz. Jó könyv. És szép, mert igaz, érdekes, mert őszinte, értékes, mert mindenkinek ad valamit…

*

 

Nagy Lajos / 1883 – 1954 /

Nagy Lajos

Nagy Lajos (Apostag, 1883. február 5.Budapest, 1954. október 28.) író, publicista. Legnagyobb sikereit novelláival aratta. Továbbá: Kiskunhalom (1934) szociogáfia; Budapest nagykávéház (1936) regény. Wiki

*

 

1905. 26. 419. Nagy Lajos: Egyedül; költemények. Egy nyilvánvalóan nagyon fiatalember kér e kis verskötettel bebocsáttatást az irodalomba. Ajánlásul hozza magával ifjúságát, romlatlan érzéseit, idealizmusát s költői hivatásában való őszinte, naiv hitét. A legfontosabb ajánlólevél azonban nincs még számára kiállítva: verseiből még nem látszik ki, vajon van-e benne több is az ifjúság hevülékenységénél, vajon csakugyan költői hivatásé, ami verselésre készteti, vagy csupán fiatalos, ábrándos becsvágy. Néha egy-egy szín, egy-egy hangulat mintha a költői képzelet tüzében elevenedett volna meg, egy-egy sor újszerűen, frissen csendül, de aztán minduntalan lerontja a hatást az utána következő üres prózai részlet. Kész vers, amely teljes hatást tenne, nincs a kötetben, strófa is kevés; szép sor, csinosabb fordulat azonban gyakran akad…A 145 lapra terjedő kötet Kisbéren, Half Kálmán nyomdájában jelent meg s ára 2 korona. Mutatványul a következő kis verset közöljük belőle:

 

Ingó-bingó rózsabokor.

 

Ingó-bingó rózsabokrot fehér hó takarja,

Barna kis lány jegykendőjét most hímezi, varrja,

Oly boldogan tekint ki a vihar zúgásába: —

Úgy szövődik, úgy fonódik lelke aranyálma.

 

Ingó-bingó rózsabokor rózsákkal megrakva.

Halvány asszony jegykendőjét könnyükkel áztatja,

Madárdallal olvad egybe fájó zokogása;

Hogy szétfoszlott, hogy szétfoszlott lelke aranyálma.

 

 

 

 

1917. 40. 648. Bábel vizeinél. Nagy Lajos kis verseskönyve viseli ezt a címet. A könyvecske írója evangélikus pap egy kis dunántúli faluban s a világ eseményeinek színhelyeitől távol áldoz a múzsának, elmélkedik azokról a dolgokról, a melyek lelkét felizgatják s rímekbe próbálgatja foglalni szívének vágyait, emlékeit, idealisztikus életfelfogását. Nevezetes dolog, hogy a versek alig árulják el a falun élő embert, nemcsak azért, mert a természet képei nem foglalnak el bennük nagyobb helyet, mint bármely más, városban élő költőében, hanem azért is, mert a versek egész szelleme, a mondanivalók természete, a beszéd hangja nem a faluból nőtt ki, hanem az — irodalomból. Csaknem csupa irodalmi motívum s a szerző nem önmagából, saját élményei közvetlenségéből és környezetéből keresi a kifejezés formáit, a szavakat, képeket, az egész költői apparátust, hanem könyvekből, más költők frazeológiájából, az irodalmi szokásból. Nyilvánvalóan az ennek az oka, hogy nincs meg benne az igazán eredeti költőnek az adománya, a mellyel megtalálja minden mondanivalóhoz az egyéni, személyes bélyegű kifejezést 03 a már ősrégi időktől fogva használt szavaknak és képeknek új veretet ad, s ezt annyira felismerhetővé tudja tenni, hogy a régi kifejező eszközök teljesen újaknak, sajátjainak tűnjenek fel….

Ugyancsak Nagy Lajos egy kis prózai könyvet is adott ki Jelek és próféciák címmel. Vallásos elmélkedések vannak benne, a melyek központjában a háború gondolata áll. Keresztény pacifista szemmel nézi a háborút, vigasztalást és megnyugvást keres és kivezető utat a lelkek számára a háború szenvedéseiből. Komoly gondolkozásnak és igaz vallásos léleknek mutatkozik ezekben, fejtegetései megérdemlik mindenki figyelmét. Prózai munkái súlyosabbak, erővel teljesebbek, mint a versei s egy derék, elmélkedő, komoly szellemű pap rokonszenves képe alakul ki belőlük

 

 

1917. 47. 755.  Vasúti kaland. Elbeszélés. Írta Nagy Lajos

 

A vonat már lassított járással zakatolt a bécsi nyugati pályaudvar felé, már rajta az osztrák főváros területén. Asszony és férfi, egy első osztályú kupéban, már teljesen felkészültek a kiszállásra, kézitáskáik a kanapén hevertek, a férfi forgolódott és ügyeskedett, hogy miben lehetne még az asszony szolgálatára.

— A kesztyű, nagyságos asszonyom!

-         Oh köszönöm, nálam van.

-        És ez az újság.

-         Az hadd maradjon itt.

Az asszonynak, ahogy így néhány szót váltottak, mind ritkábban húzódott mosolyra a szája, minél jobban közeledett a megérkezés pillanata, annál nyugtalanabb lett, kissé kellemetlennek is érezte már maga körül a férfit és most, az utazás utolsó perceiben, már bánta is, hogy egyáltalában szóba állt vele. A férfi is ideges volt és aggodalmaskodott, de ő leginkább azért, mert még nem kovácsolta szilárddá és tartóssá az asszonnyal való gyors barátságát. És még, mint sürgős elintézni valót, folytatta:

— Bizonyos, hogy a férje vár kegyedre?

— Úgy beszéltük meg, tehát bizonyos.

   — És, és, tehát mi, én és a kedves férje, meg fogunk egymással ismerkedni?

— Igen. Természetes.

— Jó lesz ez így?

   — Miért ne lenne jó? Milyen furcsa emberek maguk, pestiek!

A férfi zavara hirtelen magasra emelkedett és valami egészen sajátságos, bocsánatkérő indulattal gondolt a férjre, mert úgy vélte, hogy mégis csak katasztrófa érte a férjet, amelyet bizony, legalább felerészben, ő hozott szegénynek a fejére. De hát Istenem, bizonyosan sok a mentség, íme, ez a remek asszony, a kinek — úgy kell, hogy legyen — szűkös az asszonyi boldogsága, pedig milyen izzó, élénk, kedves és jó.

A vonat megállt. Az utasok a szűk vagon-folyosón szorongva kezdtek a kijárat felé nyomulni. Az asszony és a férfi kiléptek a kupéból. Az asszony, most már élénk és minden egyébről megfeledkezett várakozással, kitekintett az ablakon, kereste szemével az urát. És gyerekes örömmel kiáltotta:

— Ott a férjem! Az, látja? Nézze meg!

A férfi zavart s mintegy szánakozó kíváncsisággal nézett ki az asszony illatos feje mögül és egy cvikkeres, körszakállas, cingár emberkét nézett meg, csaknem mosolygott is, a hogy néhány pillanaton át szemlélte és hirtelen úgy tűnt fel neki, hogy ő ilyennek is képzelte el az imént, amint szóba került és rá gondolt. Valami kis gőg is meglengett a lelkében, mert hát ő, ha nem is egy kultur-mezben járó Apolló, ennél mégis csak ezerszer különb férfi. Hát persze, így szokott az lenni, — gondolta.

— Látja már? — kiáltott az asszony. — Most ott áll elől, nem arra, ott az a borotvált, erős, a drágám. Az asszony ujjongott örömében és úgy ugrált, mint egy gyermekleány. Kellemetlenül lepődött meg a férfi a hatalmas termetű, jóképű és különösen jól öltözött másiktól. De az asszony megrántotta a karját. Már indulniuk kellett, haladniuk a kifelé özönlő libasorban. Férj és asszony rögtön egymásba kapcsolódtak a tekintetükkel

Mindketten, asszony és a férje, buzgón beszéltek az új ismerőshöz. A férj kérdezgette, hogy pesti-e, most mennyi ideig lesz Bécsben, gyakran szokott-e felutazni, ő már két esztendeje nem volt Budapesten. Nagyon tetszik neki az a város, kell, hogy az osztrákok és a magyarok jó barátságban éljenek, reméli, hogy lesz szerencséjük azalatt a pár nap alatt, amíg Bécsben időzik, többször is és ha megint feljön, máskor is…

Elváltak, az asszony nagyon kedvesen mosolygott, vissza is nézett és még egyszer búcsúi; intett, a férj még azután is csengőn kiáltotta: Biztosan elvárjuk.

Amint már messze eltávolodtak egymástól, a férfi megállt és utána nézett a másik kettőnek és mindaddig mozdulatlanul állt az utca csöndjében, amíg csak láthatta őket. Bukottságának fájdalma haszontalan elmélkedésre kényszerítette, visszaemlékezett mindenre, ami történt és tehetetlenül kereste tragikus sikerének a nyitját, eredmény nélkül méricskélte, hogy vajon ő volt-e tolakodóbb, vagy az asszony engedékenyebb.

 

 

 

1918. 47. 651, UTASOK. Elbeszélés. — Írta Nagy Lajos.

 

Budapest felé robogott a vonat, még messze a fővárostól, állomásról-állomásra szívta magába az utasokat. Egy másodosztályú fülkében négyen ültek, köztük egy kereskedő és egy fiatal zászlós. A zászlós elbeszélte legnevezetesebb hadi kalandjának, kétoldali lázas tüdőcsúcs-hurutjának történetét. Az elbeszélés izgalmas volt, de megnyugtatóan végződött, mert a csattanója: fél esztendei szabadság. Ezen a zászlós is, hallgatói is egy kicsit örültek, azután elhallgattak s mivel már késő éjjel volt, lehunyták a szemüket, hogy aludjanak.

De sípolt, azután lassított a vonat s egy kis állomáson vidám és zajos utasok szálltak a kupéjukba. Hölgyek voltak, hárman, szaporán beszéltek és kacagtak. A kupé régi utasai megmozdultak, kinyitották a szemüket, megemelték a fejüket, ránéztek a hölgyekre, aztán megint visszahanyatlottak, hogy majd csak elhallgatnak a jövevények.

De a nők élénksége és lármája nem csappant. Csevegtek egész fesztelenül s szavaik csengő zenéjét a kacagások trilláival cifrázták. A zászlósnak s a kereskedőnek e percben egy gondolatuk volt, hogy milyen komikus, sőt bosszantó a női kacagás fuvolafutama. Ez a gondolatuk megismétlődött és megerősödött, másoknak s különösen a költőknek minden ellenkező s általuk most különösen kárhoztatott véleményével szemben, mert hiszen a futamok is folyton megismétlődtek. A zászlós és a kereskedő pihenő helyzetükből fölegyenesedtek és csodálkozva, tehetetlenül bámultak egymásra…

Az egyik hölgy felállt, hogy kinyissa az ablakot. A kereskedő szeme gonoszul csillant meg:

— Kérem! Az ablakot télen csak valamennyi utas beleegyezésével lehet kinyitni. Én nem egyezem bele. A nő, abban a hitben, hegy ez szabály és már félve is a kereskedőtől, megrettenve ült vissza a helyére. A meleg fokozódott, a levegő romlott tovább. Az utasok szenvedtek, fulladoztak, mintha egy óriási mosófazékban szennyes ruhák közt dunsztolódtak volna. Az egyik nő fölállt és ki akart menni a folyosóra. Nem lehetett, mert a folyosón préselődtek a katonák.

— Legalább az ajtó legyen nyitva! — kérte a nő csaknem rimánkodva.

— Nem lehet! — tiltakozott a kereskedő, — mert a zászlós úr meghűl. Úgy-e, zászlós úr?...

A férfiak magukra maradtak. A kereskedő most kinyitotta az ablakot. Mindnyájan fellélegzettek, emelkedett a mellük, elsimultak arcukon a gyötrődés árkai. A zászlós kedélyes elégedettséggel nevetett. Már a pályaudvarra robogtak be, a kiszállásra felkészülve álltak, amikor az öreg is fölállt, egy darabig habozva nézte a kereskedőt, azután nyúlt a kezéért és reszkető hangon beszélve, e szavakban öntötte ki szívét:

— Köszönöm önnek, jó uram! Igaz, hogy majd meghaltam, majd megfulladtam, de nagyon jó volt, kitűnően tetszett csinálni! Nagyon köszönöm.

 

 

 

1919. 5. 54. AZ APRÓSÁG. Elbeszélés. Írta Nagy Lajos.

 

Az apróság egy kis leány volt, mindössze négy esztendős, Ellácska volt a neve. Nagyon csinos kis leány volt, kedves és szeretetre méltó, mint minden gyermek. Ezen felül még igen jó modorú is volt, csendes, nyájas és hízelgő, mondhatnám: diplomatikus ügyességet tanúsított az emberekkel való érintkezésében. Nem túlzok, amikor az emberekkel való érintkezésről beszélek, mert Ellácskának olyan nagy „ismeretsége" volt, akár egy felnőttnek. Sőt ennél is nagyobb, mert ő bejáratos volt a kétemeletes bérháznak, a melyben a mamájával lakott, mindegyik lakásába, szívesen látták mindenhol, kedveskedő szavakat intézett hozzá mindenki. A legöregebb bácsik is mosolyogni kezdtek az elragadtatástól, amikor vörös ingruhácskájában betoppant hozzájuk, s a legharagosabb asszonyok is vidáman és hívón kiáltották a nevét, ha megpillantották, amint a gangon tipegett…

Még a mamájának is megkülönböztetett nyájasság járt ki az egész ház részéről, mert hát ő volt a primadonnának, Ellácskának a mamája. Ellácska, a mint mondtam, nyájas volt mindenkihez, de mindenkit egyformán szeretni az ő apró szíve nem tudott.

Nem vagyok szerelmes — mondta Ellácska, a nélkül, hogy értette volna, mit fognak rá. De -- mintegy dacból — annál inkább ragaszkodott a bankhivatalnokhoz. Abban az időben, amikor az jönni vagy menni szokott, már a gangon őgyelgett, hogy találkozhasson vele. Ha a fiatalember hazajött, akkor Ellácska megfogta a kezét, fölvezettette magát a második emeletre és bevezettette magát a Teleky úr szobájába. Ha nem találkozott Teleky úrral, akkor fogta magát és felment magányosan a második emeletre, megkopogtatta az udvarra nyíló ablakot és csengő hangon kiáltotta:

— Teleky bácsi, eresszen be!...

A mikor ebből a gyerekségből kifogytak, Teleky szavakat mondott, hogy a kislány mondja őket utána. Először valamely egyszerű szót, ezt: ország. Azután: Magyarország, Európa, óceán, Alanti óceán. Mikor a leányka ezt is nagyon komoly képpel utána tagolta, akkor gyorsan kimondta ezt a szót: Popokatepetl….

De apránként kimerültek az Ellácskával való szórakozási lehetőségek, Teleky pedig lusta volt arra, hogy valami komolyabb dologba kezdjen, például, hogy tanítgassa. Megtörtént tehát, hogy néha egész egyszerűen unta Ellácskát. Ellácska ilyenkor kedvesen kezdett motyogni, kérdezgetett mindenfélét, zavarában azt is megkérdezte, a mit tudott, például a ceruzára is kérdezte, hogy: mi ez? És mivel feleletet nem kapott, még egy kísérletet tett, most már bátortalan hangon kezdett referálni a napjáról:

— Voltam az óvodába.

— Hurkát ebédeltem.

— Szeretem a hurkát.

A kolbászt is szeretem. Azután elhallgatott. És most fokonként mindig komorabb és komorabb lett és szomorú kis hangon elkezdett dúdolni, olyképpen, ahogy a felnőtt ember is tesz bús zavarában. A mikor elfogyott belőle a dallamtalan, gyerekes kis éneklés, egy percig még piszmogott az asztal körül, aztán köszönt és távozott. Odakünn azonban csak addig volt kissé szomorú, amíg valahová, ahol barátságosabban fogadták, be nem tért.

                                              -----

 

 

 

Nagy Zoltán /1884 – 1945/

 

 

 

   1909. 9. 166. Nagy Zoltán: Velencei éj

 

Árny simul ódon, nagy palotákhoz,

A ragyogó víz elkomorul,

Vén paloták nagy, fekete árnya,

A ragyogó telt holdat imádva,

Arccal a vízre borul.

 

Halk csobogás. Birkózik az árral

Kőből rakott sok utcasarok,

A nagy éjt lassan, ringva bejárják

Karcsú sötétlő, fekete bárkák,

Mint sötét gondolatok.

 

Ó paloták közt, mint bárka, melyet

Ringat a hullám dajka-dala,

Úszik a lelkem: istennek fáradt,

Őszi magányos estelen támadt

Szomorú gondolata.

 

Messze, hová az árny sosem ér el,

Reng a víz, fénylő tükre felett,

Égő barázdát vonva az árra,

Lampionos, nagy virágos gálya,

 Mint rózsa, mely vízbe eset

 

A gálya dalol. Az illatos éjben

Dal zendül, bús, elhaló,

Reng az aranyló barázda a habban,

S a lelkemen úgy húz végig a dallam.

Mint karcsú, virágos hajó.

 

Kísérik gondok, mint fekete bárkák,

Reszkető, fényes nyomát;

Ó paloták közt, árnyba', magányba'

Reszket a zengő bús szerenáta

Az éjen s a lelkemen át.

 

 

   1909. 17. 347. Nagy Zoltán: Gyöngyök

 

Gyermek-kacaj, mint pengő gyöngy pereg

A csend mélyébe alvó délután.

Játszik köröttem két apró gyerek,

Bámulnak bábon, kardon, sok csudán,

S kacajuk, mint a gyöngysor, úgy pereg.

 

Lelkem könnyes virága megremeg,

Csodás sejtés indul rajt fakadásnak:

Én is, én is voltam egyszer gyerek,

Örült talán kardnak, fakatonának

Lelkem, mely most könnyharmattól remeg.

 

Oh, mérhetetlen tenger, feledés!

Nyugszik talán öledben kagyló-ágyon

Sok gyermek-öröm, gyermek-nevetés,

Sok elfelejtett gyermek-kacagásom,

Oh, mérhetetlen tenger, feledés!

 

Ki hozza fel, ki hozza fel

A perceket, mit az idő elöntött?

Múlt mosolyok nyomára, oh, ki lel?

Az óceánból a sok drága-gyöngyöt

Ki hozza fel, ki hozza fel.

 

 

1909. 32. 663.  Nagy Zoltán: Az utca

 

Hosszan nyúlt be az éjszakába,

Könnyű köd fedte az egészet,

Megremegtem, amint nyugodtan,

Hidegen a szemembe nézett.

Némák, sötétek, mint az árnyak,

Oly ismerősek mind a házak,

S verejték lep meg hirtelen:

Ezt a sok ködlő néma házat

Én egytől-egyig ismerem!

Ahol csak jártam, éltem, sírtam

A világ négy tája alatt,

Hol megpihentem hébe-korba:

Valaki mind, mind összehordta

Egy utcába a házakat!

Lábam remeg, oly félve lépked,

Úgy csal, húz a sok ház-kísértet,

S befordultam, reszketve, fázva

Az éltem keskeny utcájába…

 

Hajnallott már. Az utcát távol

Fedte könnyű rózsa-szín fátyol,

Nagy, ismeretlen házak álltak

Hideg fényén a napvilágnak.

Valaki jött, s kérdeztem fázva:

Mi van még itt? Mi van még hátra?

Rám nézett furcsán, vállat vonva:

Pár kávéház, pár kórház, kocsma,

Üres telkek, kis házak gyéren,

S a temető a város-végen.

 

 

 1909. 51. 1059. Nagy Zoltán: Kikötő

 

Halálsápadt, fénytelen, fáradt

Zöld vize lomhán apad meg árad:

Ez az én éltem, kikötő, régi,

Elhagyott, sírni való.

Talán ezért szeretem őket,

A régi, csendes kikötőket,

Hol egymást szánakozva nézi

Pár elfáradt hajó.

 

Kint vad hullámok táncuk járják,

A napfény arany-koronáját

Egymás fejéről tépik, zajgva

Kérlelhetetlen csatán;

Ujjong a győztes, elsötétül

A győzött s felhörög a mélyből.

Itt csend. A víz-szint kígyós rajza

Futkos a gát falán…

 

A sötét vizet már belepték,

Mint nagy, fekete szárnyú lepkék,

Árnyékvető vitorlák rúdját

Meglengeti az ár.

Rossz árbocuk, mely meg-megreszket,

Vet rájuk fekete keresztet,

Fehér hajók az öböl útját

Rég elfeledték már.

 

 

1910. 5.  98. Nagy Zoltán: A diadém

 

Az emlékezet tágas lomtárában

Egy izzó, vérszín, tüzes szót találtam,

Mint nagy rubint-követ, mely mély, sötétlő,

Elhagyatott ó bányában pihen.

Leírom: nézd, vérszín tüzet hogy hányja:

A szívem…

 

Neked adom a drága diadémot.

Minden köve lelkembe vésve áll,

S nézd, hogy' tüzel, hogy' sötétlik, hogy' sápad:

A szívem! A szemed! Kezed! A vállad!

A hangod! A halál!

 

 

 1910.12. 238. Nagy Zoltán: SÖTÉT TAVAK.

 

Homlokom alatt az idő

Két sötét gödröt ásott,

S az élet könnyes, síró kedve

Lassanként összegyűjtött benne

Sok könny-tiszta, átlátszó, árnyas

Barna szomorúságot.

 

A szomorúság két tava

Az én két szemem párja.

Csöndes tükrén át látok mindent,

Csókot, mosolyt, életet, istent,

A napsugár is elsötétül,

Míg mély gyászát átjárja.

 

Örömök képe hull reá,

Mások mosolya, csókja,

Mintha meghajló parti fák

Tavaszi estén hullatnák

Ezüst lombjuk, sápadt viráguk

A sötét tükrű tóba.

 

De itt a Lemondás evez

Egy partról át a másra,

Dalol, mintha szél zengene,

S a bánat két tengerszeme

Sötéten, fazon, megremegve

Elrejtőzik az árnyba.

 

 

 

     1910. 21. 442. Nagy Zoltán: HOLDTÖLTE.

 

Nem ért semmi bánat;

Szomorúság, mért hull szívemre a fátylad,

Árnyad mért kísért?

Álmatlan fetrengek gyűrött nyoszolyámon,

Csukló zokogással sírni, sírni vágyom,

S nem tudom, miért.

 

Csillog a holdtányér,

Néha egy-egy sugár, zöldes halavány ér,

Villog ablakom.

Ez a titkok éje, ez a rontás éje.

Csalogat egy örvény feneketlen mélye,

Nem, nem alhatóm.

 

Mi volt ez? Harsányan

Irtózatos hang kél kint az éjszakában

Hosszú, vontatott.

Most egy másik, messze, most már hárman, négyen

Kivert kóbor kutyák vonítnak az éjben

Kusza dallamot.

 

Csoportosan, körbe

Leülnek a fagyos, hideg téli földre

Fázva, reszketőn.

Felmeresztve fejük, mintha zokognának

Láttára a sápadt éjjeli csodának

Fent az égtetőn.

 

Nem értik a holdat!

Fénylő rejtélyébe szemük nem hatolhat.

S a lelkűkre ül

Rettegő nagy bánat holdas, titkos éjen,

S körbe ülve, sírnak kint a fagyos réten,

Hallom messziről.

 

Holdtölte! Jaj nékem!

Lelkemben is kísért egy telt hold fehéren;

Nem tudom nevét,

Ámde érzem, érzem megrontó varázsát,

Kivert kóbor kutyák bánatának mását,

S hív, csal a setét.

 

Futni, futni, futni,

Egyszer, csak még egyszer az utcára jutni,

Utcán, téren át,

Neki a mezőnek, fagyos, deres rétnek,

Megszakadó szívvel lerogyni közétek,

Vonító kutyák.

 

 

Nyugat 1913. 18. Figyelő

Tóth Árpád: Nagy Zoltán verskötete

 

      …Nagy Zoltánnak vannak versei, melyek finom ékszerészmunkákra emlékeztetnek, szinte precíz kényességgel és csínnal csiszoltak, s lírává olyformán melegszenek, mintha a finom rubinok pirosságát az emberi szív vérével akarná fokozni egy precíz ékszerész, mint új és bizarr festőanyaggal. Vannak versei, melyekben ismét másfajta líra mutatkozik meg, a tűnődésé, mely a magány óráiban egyre az emberi lelket és bánatát kutatja. Ezer hidat vet át ez örök és mély folyón, hogy mint az indus legenda Buddhája, ezer alakban keljen át a nagy és sötét örvényeken…Üzenetet küld távoli, csudás városoknak és messzi nőknek, hogy ne pusztuljanak el addig, míg az ő szemének vedrei nem merítették magukba szépségüket…

      Nagy Zoltán kötete kevés verset tartalmaz, de e kevés termés súlya, édes nedve, nemessége azt mutatja, hogy e versek a magyar líra istenáldotta szőlőhegyén a legdúsabb fürtök közé szüretelődnek.

Nyugat 1924. 7. Nagy Zoltán: Babits költészetének első korszaka

   *

 

    Oláh Gábor / 1881 – 1942 /

 

      Oláh Gábor

1905. 21. 327. Oláh Gábor: CSOKONAI.

 

Tarka vidámságok, vidám deákságok

Felkent fejedelme, koszorús

Vitéz! Ki borra, ki táncra s komoly vitaszóra,

Ha úgy üt az óra: szer, mindenre kész,

Debreceni szemben garabonciás lélek,

Árva katáng módján országot futó  

Nimfák és najádok, bujkáló driádok

Kenyeres pajtás, felhőtaposó!

 

Tízszer tíz esztendő jött, ment; s a jövendő

Mégis mérhetetlen rád nézve: Vitéz!

Kis költők, nagy költők, öreg emberöltők

Hosszú sora támad, hosszú sora vész.

Hervadunk, újulunk, sápadunk, pirulunk,

Te az vagy örökké még, aki valál.

Születünk, sírt ásunk, késik támadásunk,

S veled ujjat húzni nem mer a halál….

 

De mégis azóta, ha zöldell a róna,

Virágos palástját felölti a nyár,

Visszhang csali szóval. Tihanynál, ha szólal,

Csokonai Mihály: vissza-visszavár!

Rímeid csengése sarkantyúnk pengése,

Játszó képzeleted varázs tükörünk;

Az örök természet csak tehozzád késztet,

S maradsz nekünk költőnk, édes örökünk.

 

 

1907. 39. 774. Oláh Gábor: ÖT FEKETE UJJ.

 

Mikor az éjnek sötét leánya

Fekete fátylat borit reám,

S elbűvölt lelkem, szemem tüzén át

Fürdik a lámpa lágy sugarán:

Valami koppan, valami dobban,

Valami zörren hátam megett,

Sejtelmem súgja: vigyázz, halandó!

Halálos bánat, gyász fenyeget...

 

Hol az Élet szó lángol pirosan:

Kis halk vonást húz a szörnyű kéz

S mint tűz parazsa záporomlásra:

Egyszerre az a szó csak elenyész!

Megáll a szívem, tollam elejtem.

Hátratekintek, székem megett,

Sötét ruhában egy fekete váz

Öt szikár ujjával megfenyeget.

Sátán! — kiáltom.

S mint Luther Wartburgban:

Tintásüvegem fejéhez vágom!

Mefisztó-kacagás, ajtócsapódás.

Lámpám kialszik,

Ordít a szél kint sötét utcákon.

 

 

 1908. 4. 63.  Oláh Gábor: SZÉP ASSZONY. h12 – 07.

 

Oly szép vagy, mint a megszületett hajnal!

Körül ölellek vágyódó sóhajjal,

Szépséges asszony, földre szállt világ!

Mennyország testet öltött üzenete!...

 

 

1908. 28. 562. Oláh Gábor: KIRALYNŐ BEVONULÁSA.

 

Az alkonyainak rózsaszín tüze

Kigyúlt a kékeszöld hegyormokon.

Tolvaj sötétség lappang lent a mélyben,

Távol közéig a gyászos Éj vakon.

 

Köröskörül merengő némaság

Ütötte fel királyi sátorát.

Talpig lombokba rázott fenyvesek

Állnak, mint egy-egy zöld csuklyás barát…..

 

Egy sípot fúj. Soha nem hallott dallam

Gügyög, pereg, jajgat, sikong öblein.

Sokszor kacagás, sokszor siralomszó,

Sokszor édes kéj, sokszor csupa kin.

 

Bámul a rengeteg. Figyelve állnak

Alomra hajló, zöld szőrű hegyek.

Egy ormon állva nézem rémüldözve,

S látom: ott hátul én magam megyek!

 

 

1908. 45. 902. Oláh Gábor: AZ ÁLMODÓ SZOBOR.

 

Szeretem a szint, a fényt, a ragyogást,

Bolondja vagyok a zihegő selyemnek,

Szeretem a bársonyt, az asszonyosat,

Nekem az illatok titkot üzennek.

 

Szeretem a márvány szobrot, palotát,

A szökő vizeknek zenéje elaltat.

Szeretem a rózsák szivárvány hadát,

Szeretem a legszebb földi hatalmat.

 

Szeretem a halk morajú folyamot,

A kecses, türelmes hidak dobogását,

Suhanó asszonyok fátyola neszét,

Őztermetű lányok cipőkopogását.

 

Színem: a királyi lángoló bíbor,  

Zászlóm: a mennyboltnak fodrot vető kékje,

Játékszereim: árkádos paloták,

Istenem: az Élet diadalzenéje.

 

Szeretem: ami nincs. Mert én vagyok az,

Ki a megadhatatlant kívánja magának.

Poros birodalom fövénye borít,

És szürke vagyok és rabszolga, pogány, vak.

 

Imádom a várost — falvak köde nyom,

Imádom a tisztát — és szennybe halok.

Bársony, selyem csal — és szürke rongy betegít,

Megölnek a kontár dalolok s dalok.

 

Fekete szoborként, Isten-egyedül,

Így járom, keringem utam szakadatlan;

Országokat lépnék — lábam megbotol,

És testem töredez minden pillanatban.

 

           

  1909. 1. Oláh Gábor: FELEDNI VÁGYOM, h 12 – 05

 

 

  1909. 50. Oláh Gábor: SZEGÉNY EMBER ZSOLTÁRA. h12 – 07.

 

 

 

1911. 19. 374. Oláh Gábor: A TENGER ASSZONYA.

 

A tenger álmodik az alkonyatban.

Szép álma kékesszürke fátyolán

Keresztűl ködlik Cherso ős szigete,

A hol tündérek éltek hajdanán.

 

Elröppent vágyak: hófehér vitorlás

Bárkák suhannak szent kapud felé,

Örök kékségben rejlő Ismeretlen;

Sok balga vágy, sok balga emberé.

 

Enyém piros vitorlaszárnyakon száll,

Mert szerelemmel, s halállal rokon.

El nem merül az örök messzeségbe,

El nem pihen a halk hullámokon.

 

Egy asszony írta lépte szent betűit

Futóhomokba, tenger, partodon;

Sorsok szele fújt... és e titkos írást,

E néma jajt: olvasni nem tudom.

 

Itt ringatózott lelke, itt hajolt rá

Babérfa lomb, itt leste szőke hold;

Tenger, napsugár: elrabolta képét,

Jaj, csak nekem egy fényes, puszta volt.

 

Szemében hordott, tenger, változó rém;

Volt napja, holdja, köde, csillaga.

Olyan babonás szépséggel sötétlett,

Mint rajtad, rajta is az éjszaka.

 

Most benned, elpihent nagy változóság,

Az ő bús lelke tükörét lesem;

Azért hajolok rád olyan sóvárgón,

Olyan szomorún és szerelmesen.

 

Add vissza, tenger! A te asszonyod volt:

Mindig rejtelmes, változó, csalárd;

Lelkében, mint te, drágagyöngyöt rejtett,

Sok drágagyöngyöt és ezer halált.

 

Vágyaim piros szárnyú gondoláját

Égmásoló habjaidnak szegem,

S azt a csodás, tengerlelkű szép asszonyt,

Ha ól, ha árnyék: űzöm, kergetem.

 

Mint a kimondott átok, úgy repülök

Hajnal után és napszállat elolt.

Mindenhatóság: adj célt útjaimnak,

Elaléló lelkemnek új erőt!

 

A tengerjárók bolygó réme lesz majd

Lángvitorlásom. Zászlóm: a Halál.

Szegény testem: halottá roskadt őrszem,

Ki a kormányon mozdulatlan áll.

 

 

1911. 28. 557. JULIS NÉNI ELKÉSETT. Elbeszélés. — Írta Oláh Gábor.

 

Délután, háromórás temetésre, a Rákóczi-harang is szólott. Úgy zengett, úgy zokogott, mintha valami kedves halottját vinnék a testhordó kocsin. Az utcaseprők megálltak az útkeresztezéseken, kivették az örökégő pipát szájukból s minden keserűség, vagy gyűlölet nélkül mondogatták egymásnak:

— Valami nagy kutyát temetnek.

A Rákóczi-harang sírt. A decemberi köd úgy szállott le a házakra, mint egy végtelen hamu színű fátyol. Gyász és szürkeség: ez volt az élet. Egy városvégi zsákutcából izgalmas sietéssel bukott szinte ki Julis néni. A harangszó verte ki napi foglalkozásából: a favágásból és farakásból. Afféle város szegénye volt, a kinek megvan rá a joga és az oka, hogy a halottas házak előtt megtelepülve: kivárja a maga néhány garasát a gyászoló felektől. Vagy ötvened magával jószerint ebből él. Mi kell hozzá? Ügyes szimat, jó láb, szomorkás arc és rezgősen hálálkodó koldushang. Julis nénit szerették az istenek: mindebből busásan juttattak neki. Fiatalsága hosszú volt, zivataros volt; a régi keleti papnők modern szektájának volt kombattáns tagja. Mikor végigharcolta változatos csatáját: nyugalomba vonult. Az ősi bűnökért templomi koldusképen vezekelt. A sok öröméjszaka jó voltát temetkező napok gyászával fátyolozta be. Istenhez tért, elkészült a halálra, hitt a túlvilági életben; vágta és rendbe rakta a fát, szereti e a pálinkát, és eltudott siratni minden rendű-rangú halottat négy krajcárért…

Már itt a nagy templom. Itt dörög feje fölött a roppant harang, a táborszájú sirató. De a templom előtt sem halottas kocsi, se nép. Talán még most indultak el a háztól. De hol van az a ház, merre van az utca? Édes jó Istenem, miért nem gyújtasz hirtelen világot a szegény halottsirató koldusasszony fejében? Négy krajcár forog szóban, keserves és édességes négy krajcár!

Odaliheg az utcaseprőkhöz. Azokat is megkérdezi.

A soványabbik megpihenteti a seprőt:

— Bizony nem tudom, ki lehet. De nagy kutya lehet. Három harang szól neki, meg a Rákóczi. Hm. Maga tán rokona?

Ezt már somolyogva ragasztotta hozzá. Julis asszony nem szólt semmit, rosszul esett neki, a mit hallott, meg jól is. Nagy halott…

Julis néni csak csóválta a fejét, csak ingatta, csak rengette a fejet; a kezével még olyan lemondó csapásokat csapott, mintha már mindennek vége volna.

— Jaj, jaj, jaj, mindenható egy Isten, hogy lehettem én ma olyan nyomorult, olyan föld neheze — butája! Egyszer sütne ránk a nap, nekem akkor is szembe hunyósdit kell játszanom. Oh, ti vén gyalázatos szemek! Ti rossz házőrző kutyák: fülek! Nem bírtatok szólni, mikor eljött az idő? Nem kár volna porba taposni benneteket! Egy korona! Egy ezüst korona! Tizenkét járat egyszerre! Kétheti keresményem oda, oda, oda!

És elkezdette öklözni vén bolond fejét, szemét, fülét, hogy nem tudtak vigyázni, mikor a vigyázás órája eljött. Kátai Zsóka sokallotta a dolgot. Nyílt utcán voltak, emberek jöttek-mentek, bámultak rájuk. Megfogta a Julis asszony kezét és gyöngéden húzni kezdte magával.

— Jöjjön kend, ne álljunk itt csudabálványt ezeknek a szájtáti népeknek….

— Mutasd azt a koronát, te! Hátha nem is igazi korona?

Kátai Zsóka sértődötten nyúlt utána:

— Már hogyne volna!

Óvatosan kivette és hüvelyk meg mutató újjá közé fogta, úgy mutatta, úgy nézte maga is.

— Hadd lám!

Julis néni egészen közel hajolt a fehér fényes pénzhez, hogy jól lássa. Csakugyan egy korona volt, 1900-as. Ekkor, mint a villámlás, csak fölvillant a pénz a levegőbe, nagy ívben elrepült a kocsiút szélére, ott élén gördülve épen egy kanális-rostély irányában karikázott. Megállt. Zsóka még annyit se birt mondani: Vaskalap — már Julis macskaugrással megcsípte a kiütött pénzmagot és se szó, se tartomány: belevágta, beletaposta a kanálisba. A szép ezüst korona elmerült.

Kátai Zsókának csak most kondult meg az ütője. Irgalmatlan haraggal és sivalkodással veselkedett neki kapitánynak. Egyenesen a szemét akarta kikaparni.

— Rabló! Tolvaj! Tolvaj! — kiabálta eszeveszetten.

— Ha én nem: te sem! — lihegte Julis néni.

Ölre-birokra kaptak, egymás kontyából tépett zászlót bomlasztottak; míg egy udvarias rendőr be nem kísérte mind a kettőjüket a kapitányságra.

                                                      ----------

 

 

 

 

 

ARANY JÁNOS ÁLTAL KIÁLLÍTOTT LÓPASSZUS

 

  Nyomatott: ősz hó, 9-én s kiállíttatott 1847. december 12-én. Ns. Dr. Csete István részére.

 

 

1913. 22. 436. Oláh Gábor: ARANY JÁNOS FEJE.

 

Aranynak ezt az arcképét egy debreceni antikváriusnál találtam meg, véletlenül. Kisebb költeményeinek 1872-iki kiadása elébe volt beragasztva. Nem tudom, van-e még mása valahol; nekem ismeretlen volt egészen. Sem az életrajzírói, sem az irodalomtörténetek nem közlik ezt a fényképét, pedig nagyon jellemző Arany Jánosra. Valószínűleg a 60-as évek végéről való, mikor már Buda Halála is készen volt, Arany Juliska is meghalt, a Hamlet fordítása is megjelent. Szóval a pályája deléről alkonyulóra hajló költőnek már testileg-lelkileg megtört képét mutatja. Mennyi szomorúság, mennyi bánat, mennyi elzárt keserűség sír le erről a megnemesedett magyar paraszt fejről! Ha jól szemügyre vesszük ezt a tipikusan alföldi koponyát, azt látjuk, hogy egy szántó-vető értelmes paraszt fejétől alig különbözik. Ez a kiugró szemöldök, ez a kiálló pofacsont, ez a tömzsi orr, ez a nagy, erős fül, az a hatalmas állkapocs: mind a szalontai, vagy bihari parasztok tipikus jelölője. Még az aránylag kicsiny és mélyen fekvő szemek is arra az ősi forrásra utalnak, ahonnan vér-szerint is vette Arany emberi, költői jellemének minden kitűnő sajátosságát: a magyar parasztságra. Csak a homlokán dereng valami úri fény; azt a nemesiséget emeli a koszorúzó barna haj, amely a Petőfi rajzán még talpon áll, egész híven a fiatalság hevesebb idejéhez; itt pedig átfekszi lágyan a széles koponyát, lehajlik, mint az érett vetés.

 

 

ARANY JÁNOS KIADATLAN ARCKÉPE

 

A faji vonások mellett érdekes egyéni titkokat is árul el ez a kép. Aranyt úgy ismerjük, mint éles megfigyelőt. Tessék megnézni ezeket a szép fekvésű szemeket: szinte a résen állás helyzetében ragyognak. Mert Arany szeme ragyog. A szemöldökök között függőlegesen húzódó ránc is a tekintetét akár külsőleg, akár belső lelki módon, egy pontra feszítő embernek jellemző vonása. De a szemek erőszakos összehúzása, a szemhéjaknak lehető szűk nyílásig való összezárása: mást is magyaráz; elárulja a rövidlátó, rossz szemű Aranyt. A rövidlátó emberek, ha távolabbra néznek, ezen a képen is látható szemigazítással, beállítással próbálnak segíteni magukon…

Aranynak egész művészete az éles és pontos megfigyelésből nő ki. Képzeletének munkái  ebből következően: plasztikus, szoborszerű. Nem festői, mint a lelke belső világából merítő s csak onnan merítő Vörösmartyé. Aranynak a mondatai, mondásai, jelenetei, alakjai: relief-szerűek, vagy egészen szobor-szerűek. Művészetének ez a fő sajátsága mintegy visszaverődik reá, az emberre, külsőképpen: Arany feje kitűnő mintázni való fej. Plasztikus, szoborszerű. Haja elrendezése, homloka szelíd hajlása, erős szemöldök- és arccsontja, hatalmas álla, szomorúfűz lombjaként lehulló bajusza: mind ércbe önteni való. Ez után a fényképe után hűséges fejszobrát lehetne megmintázni. Ez a kép nem hazudik, nem pózol; Arany Jánost mindig ilyennek képzeltem el, azért tett rám ez az arcképe döbbenetes hatást. Petőfinek is próbáltam forgalomba hozni ránk maradt leghívebb képét a Petőfi képzelete c. könyvemben. Szeretném, ha Arany Jánosnak eljövendő életrajzírója, vagy akár maga Riedl Frigyes is, legmélyebb analizálója, ezt az arcképét fogadná el tipikus Arany-képnek és vinné be a köztudatba.

 

 

 

1914. 8. 143. Oláh Gábor: ELKÖLTÖZÖTT A NYÁR

 

A nyár nyaralt ezen a ligeten,

S hogy őszre fúj a szelek trombitája:

Összepakol a nagyúr hirtelen,

Aló, üthetni már bottal nyomába.

Cselédfajta, léhűtő legények,

Rip rop, csak összecsapták, ami kell :

Virágok, girlandok, sugár, remények,

Elillantak mind, Isten hírivel….

 

A zörgő levelek, tompa kolompok,

Alkonyatot konganak, zengenek.

Észak felől cammog egy roppant óriás,

Jeges szakálla hófehér,

Didergő sejtelem szívéig összeráz

Minden fűszálat: Jön a Tél.

 

 

1914.  28. 549. Oláh Gábor: Laura elment

 

Utolsó nap volt. Laura hajába

Búcsú-virágot tűzött már az alkony.

Lelkemre ráhullt a szörnyű hiába.

És sápadt márvány lett az arcom.

 

Laura halkan dúdolt. Ringatózva

Lengett, aranypók, aranyfonalán.

Álmai fátylát szőtte; míg a rózsa

Hervadva haldokolt haján.

 

A távolban egy nagy, sötét hajónak

Füst-kendője lobog már csöndesen.

A parki fák tisztelgőre hajolnak;

Tudják, hogy Laura elmegyen.

 

Tenger! Vigyázz e drága bujdosóra;

Ha majd roppant karodra fölveszed:

Ringasd hajóját boldog álmodóra.

Ringasd, mint édes gyermeked.

 

Majd neked el panaszlom, hogy szerettem !

Nincs arra szó, nincs arra fogalom.

Halál és szerelem voltunk mi ketten,

Gyönyörűség és fájdalom.

 

Kabátját még föladtam rá, s kalapján

Fekete fátyolát redőbe szedtem.

Remegett kezem deréköve csatiján.

S nem is álmodta, hogy szerettem.

 

Vidáman tette kis kezét kezembe,

Kalapja tolla arcomra lehullt;

Akkor lopózott könny szemembe.

Akkor minden úgy elborult.

 

Sokáig láttam még karcsú virágát

Suhanó termetének. Ment a parton.

Utolsó nap volt. Lelkem ifjúságát

Siratta. Lassan ránk borult az alkony.

 

 

1914. 31. 613. Oláh Gábor: ŐRÖK HARCOSOK.

 

Mindig tusáztam, mindig csatáztam,

Kinn táboroztam, szabadban áztam,

Nyáron izzadtam, telente fáztam,

Keblemen kenyerem, hátamon házam.

 

Előre törtem: döntöttek hátra,

Gyávák sarkamban, elől a bátra;

Csaholva szabdalták testi ruhámat,

S birkózott bennem harag és bánat.

 

Mikor sújtottam szívem rendülten:

Magam is velük porba terültem;

Ránk jajdúlt a föld, feddő bús jajjal:

Miért bánik így a magyar a magyarral?

 

Véres századok gyászos példája

Korbácsol minket vívó hajszára.

Ural tövétől az óceánig:

Magyar szív holtig vérrel virágzik.

 

Lovon születtünk, lóról beszélünk;

Mindig rohanunk, mégis elkésünk.

Zászlónk foszlánya: szemünk fedője,

Testünk: lelkünknek bús temetője.

 

Mért volnék hát jobb, nemzetem, nálad?

Sötét szemünkben testvér a bánat.

Ha újulsz, én is veled újulok,

Ha hullasz, én is teveled hullok.

 

Mért szánjam-bánjam megvagdalt arcom?

Tied is véres áldatlan harcon.

Ha más baj nincsen: öntestét marja

Magyar Istennek furcsa magyarja.

 

Az élt e földön, ki vívott, tusázott,  

Nemcsak szűz vízben: vérben is ázott.

Mi, boldog magyarok, bezzeg tusáztunk,

Örökös véres záporban áztunk

 

 

1918. 33. 481. AZ ÁTOK MEG A TÁLYOG. Elbeszélés. Írta Oláh Gábor.

 

Kétszáz darab juhot vertek be a Csere alól az öreg Matkó juhász kerítése aljáig. Egész felhőtábor feküdte meg a vonuló csapat útját. Bacsó bácsi, a vén bojtár, köpködött is eleget, anélkül, hogy szutykos pipáját kivette volna a szájából. Negyvennyolcban vertek ilyen port a muszkák, — vetette oda kis gazdájának, Matkó Gergelynek, aki száraz tengelyű taligáján kísérte a sereget. Gergely nem szokott beszélni, csak ha iszik; most bánatosan józan volt, nagy koporsófejű kesely lovának nézte a fülét, s néha-néha oldalba suhintotta ostorával. A juhokat Átok vezette, a bölcs szürke szamár. Sok ezer fiatal birgét hazairányított már ő a Csere aljáról. Nem mai gyermek volt; füle tövén őszbe csavarodott a feje. Matkó uramék mindenre felhasználták: egyszer kolompos vezérnek, másszor hátas szamárnak, néha bizony a taligába is beragasztották a Tályog mellé, segítőnek. Az Átok bölcs türelemmel viselte sorsát; csak olyankor jött ki a sodrából, mikor a vén kesely Tályog jobbjára fogták be taligahúzónak. Ki nem állhatta ezt a párásszemű vén buta lovat. Méltóságát sértette, ha egy sorba állította vele a Gondviselés, aki Matkó uram képében hergett-morgott körülötte…

Öreg estébe hajolt az idő, mire megérkeztek a Matkó gazda kapujáig. Matkó Mihály, a kis pukkancs ember, akinek egy a széle, egy a hossza, kitár a sarkig a hátulsó kaput. Elkezdett iszonyatosan kiabálni …

A szamár észrevette, hogy a párásszemű kesely alszik. Gúnyosan, megvetően nézte jó-darabig. A nagyfejű állat, gondolta magában, elfáradt; hogy nem sül ki a szeme, itt, álltában aludni. Én a hortobágyi csárdától egy szuszra szoktam bekocogni a gazdám házáig, pedig az, egy napi járó. Étlen, szomjan. Mégse fáj a fejem. Ez telieszi magát, mint egy dob, pihenőt tart minden tanyaszélen, mégis odavan. Rongy népség; nem adnék érte egy harapás tengeri kórót. Hogy megvetését még jobban kifejezze, háttal fordult a keselyre. Azután a borona-tövébe állt, kicsit legelt a sarjadzó papsajtokból és elgondolkozott. Egy szép feketébe hajló nyakú kanca-szamarat látott a múlt héten…

Matkó gazdáék, vacsora után, juhászbundára heveredtek az udvaron, a lepihent juhnyáj közepébe. Kívánatos nyitva tartani félszeméi az embernek ilyen éjszakán, mert a rosszban járók neszét veszik a kétszáz darab jószágnak, s hamarosan elhajtanak  belőle tízet, tizenkettőt. Az éber Csutka kutya a kapu alá hasalt; fél füle untalanul az utca zaját neszelte. Arrafelé már a mezőség pusztasága nyílik; ott terem a tolvaj.

A juhászok a csillagos eget nézték. Öreg Matkó Mihálynak eszébe jutott az a sok szép éjszaka, a mit odakinn a Csereszélben vagy a Hortobágyon virrasztott át, a nyáj mellett. Nyelve megoldódott és álmatag, duruzsoló hangon mesélt…

Az ég tetejéről egy nagy fényes csillag futott le. Bacsó, a vén bojtár, egyet lökött magán, ki sem vette szájából a pipát, úgy beszélt a pipaszár mellől:

— Kinn háltunk a Hortobágyon. Meleg nyár-középi éjszakán. Heten feküdtünk egy széltében, juhászok. Egy hajításnyira ment tőlünk az országút Csege felé. Nagyon borult idő járt; az ember alig Ittunk, az orrunk hegyéig. Nem aludtunk. Csak úgy darvadoztunk ott, szótalanul. Egyszer, úgy éjfél táján, arról Csege felől, nagy hűhó, szekérzörgés, lánccsörgés hallik. Egyre közelebb, egyre közelebb. De hiába feszítem neki szememet a sötétségnek, nem látok semmit. Mikor úgy velünk egy irányba jutnak, azt mondja valaki nagy, tiszta szóval: «Hó, megálljatok, eltört a tengely!» A lánccsörgés megszűnik, a zörgés megáll. De nem látni semmit. Akkor azt mondja az a valaki: «Ott fekszik hét legény egymás mellett; eredj szolgám, a túlsó szélsőnek vedd ki a balszár csontját, az jó lesz tengelynek; egy évre hét napra visszahozzuk. Az irgalmas Jehováját, a túlsó szélső én vagyok. Botom a markomban; gyere, ha ördög fiadzott, leütlek. Várom, várom, nincs semmi. Kis idő múlva újra lánccsörgés, ostorpattogtatás, hűhó, szekérzörgés. Elmentek. A hideg borzongatott egy kicsit, de nevettem: nem vették ki mégsem a balszárcsontomat. Jól aludtam rá. Reggel, fel akarok tápászkodni, hát barátom, a bal lábam csak összelottyan, nem birok felállni…

— Álmodta azt-kend, János bácsi, mikor fenekére talált nézni a literesnek….

— Nem megyek evvel a vén piszkossal egy tapodtat sem tovább, ha agyonvernek sem, — füstölgött magában a szürke szamár. — A gazdámnak vagy van esze, vagy nincs esze; ha van, belátja, hogy nem bírom a rangomon alul eső társaságot. Eh, te buta pofa, be nagyon utállak. Hullott, kopogott már a pásztorbot tompa ütése is, mint a jégeső; a Tályog sírt fájdalmában, de a megátalkodott szamár miatt nem bírt indítani. Az Átok lekonyította nagy fülét s úgy állotta pisszenés nélkül a fejére hulló zuhatagot. Mit volt mit tenni, a keselyt kifogták a hámból, hátha magában húz a bolond szamár. Az Átok ajka finom és gúnyos mosolyra vonult, mikor elérte célját.

Fájdalmasan nyöszörgött az öreg ló. Eszébe jutott fiatalsága, fiatalságának egy ábrándja: mikor valami nagyúr meg akarta venni kisfia számára hátas paripának. Milyen közel állott akkor a boldogsághoz! Ezt, is elütötte kezéről a véletlen: nem volt a szőre fekete, hanem csak olyan pej. Neki soha nem sikerült semmi az életben. Mire vár még? Így, levénülten, letörve, lezüllve? Hogy egyszer kidőljön a hámból és ott verjék agyon az árokparton? Inkább szakadjon vége életének még ma. Ha felkel a nap: jön a hencegő szamár, csúfolja, rugdossa, meggyalázza; s még csak bosszút sem állhat rajta, mert a nagy fülű sokkal erősebb, mint ő. Fázott és irtózott ettől az undok szolgatársától.

Reménytelenül csüggesztette le csontos fejét. Rossz volt a szája íze, nyála csorgott, a gyomra ki akart szakadni; felfúvódott. Érezte, hogy baj van. Ha így marad holnapra is: patkós csizmák rugdossák, ostorszíj vágja az arcát véresre. Meg kell dögleni. Mentől hamarabb, annál jobb. Fájdalmas nyihogással bocsátotta el utolsó átkát a világra. Azután elkezdett vergődni. Jobbra vetette magát, balra vetette magát. A kötőfék szára lassan rácsavarodott nyakára, fojtogatta. Nem igyekezett belőle kibontakozni, hanem még jobban belevergődött. A feje fennakadt a kötélen, teste pedig egész súlyával húzta lefelé. Elhomályosult előtte az istálló, véres ködbe borult minden; az agya lüktetett, mintha szét akarná vetni a vér; szakadozva hörgött föl rossz melléből a lélegzet, egyre távolabb, egyre messzebb maradt mögötte minden: a gazda, a taliga, a gonosz szamár, a kolompos juhok, az élet. Sokáig kínlódott, sokáig hörgött még. Azután lassan elcsendesedett; megkínozott párája átrepült a lovak paradicsomába. Megfojtotta magát. Matkó gazda csak másnap vette észre, hogy nem szuszog a Tályog. Elkáromkodta keserűségét, egyet rúgott az öreg jószágon és ennyit mondott neki búcsúztatóul:

— Evett volna meg a fene régen.

Mikor a szürke szamár hazajött fordulóra a Csereszélből, Matkó juhász odaszólt a fiának:

— Kötözd fel ezt a dögöt a taligára, vidd ki a sintérházba, hadd nyúzzák le róla a bőrt. A zsidó majd ad érte valamit. Gergely nekifohászkodott és leláncolta a kimeredt néhai keselyt. Négy sovány lába az égre kapált.

Az Átok csak nézi, csak nézi a dolgot. Mi leli ezt a bolondos kehes gebét? Tempózik? Vagy kiadta a páráját? De jól jártak mind a ketten, ha megdöglött. Soha ki nem állhatta. Még a szagát sem szerette. Undok, paraszt egy állat volt teljes életében. Egyebet sem tudott, csak falni, falni. Hanem azt a gyalázatot semmi eső le nem moshatta róla, hogy neki kellett kicipelni néhai társát a sintértelepre. Egy napig beteg volt utána az undorodástól.

 

Nyugat 1930. 17.

OLÁH GÁBOR: ÜLÖK A DOMBON

A dombon ülök, mint a gomb a bazilika gömbjén.
Csakugyan, száll is hozzám fel ködökbe szövött tömjén,
A dárdahegyű füvek és sárgaruhás virágok
Imádság-sóhaja hozzám fűszerszámként szivárog.
A barna porban sok vörös frakkos bogár ma nászban
Párjához kapcsolódva húz, szánkázik zabolátlan;
Mint pici kis lokomotív, fordítva húzza hozzá
Szerelembe csatolt nejét; soha szét nem bogozná
Édes kettősségük csodás viszonyát; menve mennek
Fű-dzsungelén, vakond-túrás hegyén a rengetegnek…


Beszél a szél a mennybe rég szerelmes buksi földdel.
Levelét is diktálja tán, hadd vigye légi posta,
Írógépjén harkály-segéd kopogja, csak kopogja.
Villantja itt-ott tükörét bujósdi nap sugára,
Mint pici kém-reflektorát, az ellenség hadára.
Parányi rémek felütik fejüket rá - s lehunynak,
Lappanva füle árnyán egy meghökkent tapsi nyúlnak.
Ott lenn, alattam, forr a lét, míg ülök fenn e dombon,
Mint Öreg Isten a hegyek tetején. Kis dorombom
Mélán pengetve, rímeket csenditek össze halkan -
S valami láthatatlan száj bársonyát érzi ajkam.

 

 

 

      Peterdi István / 1888 – 1944 /

    

 

 

   1910. 9. 178. Peterdi István: A PARTON, AZ AVARBAN.

 

Kóbor zenék messziről jönnek,

Halk ütemek a légbe suhannak,

Lágy sóhajok félve köszönnek.

 

Valahol messze emberek vannak.

Zene szól valahol, valaki sír valamerre,

Görcsös zokogások dübörögve rohannak.

 

Fekete tél hordja a hangokat erre.

A tél maga sír, nyikorog, dübörög,

Orvul csap a szél az emberre.

 

S a lábam alatt a haraszt nyöszörög,

A haraszt sir kriptái szóval,

A halál jön, a fekete lóval.

       *

 

Nyugat 1926. 11. Irodalmi figyelő

Komlós Aladár: A hallgatag költő

Idestova két teljes évtizede, hogy feltűnt, a Nyugat első évében. Húsz éves sem volt akkor. Azokban az években a líra áradt forró hullámokban az országon keresztül: a dolgok pórusaiból - minden dologból - líra patakzott. Peterdi István akkoriban írta meg néhány legszebb versét. Idestova két évtizede. Ma nagyritkán, évente ha csurran-csöppen egy vers a tollából. Az egész verstermése mindmáig alig tenne ki egy nagyon vékony kötetet. Írni még nem írt róla senki. De van egy nemzedék, amely, ha ifjúsága legfelejthetetlenebb versemlékei után kutat, ott találja köztük Peterdi néhány versét: az "Az ne legyen áldott", a "Vasúton" és a "Húszéves lány halálára" címűeket. Peterdi maga sem tudott eddig erről. Vannak ilyen nem-emlegetett poéták, akik nem is sejtik, hogy ismeretlen zugokban az ő verseik körül melegszenek emberek. Ha az ember végigolvassa Peterdi kisterjedelmű oeuvre-jét, csakhamar megérti, honnan ez a szűkszavúság. Ez a költő örök küzdelmet vívott az érzések szédületei ellen, az élet ellen, amely folytonosan újra meg újra fel-felbuzdult benne, a könnyelmű és hazug szavak ellen…

 

 

 

 

Függelék

 

 

 

 

 

Tabán

 

1913. 14. 279. H.H.I.: Az új Tabán. /rövidítve. G./ A régi rác-város, Budapest egyik legfestőibb területe végső napjait éli. Tabánt a főváros leromboltatja és bérház- valamint villa-negyeddé fogja átépíteni, a következő öt év folyamán. /Helyette az I. világháború következett. / A rombolás alól kivétel a rác templom, az Attila és a Görög utca sarkán álló, négyemeletes bérház, a Rác-fürdő és egy iskola. Az elfogadott tervnek elkészült a gipsz-modellje.

 

 

Tabán újjáépítésének gipsz-modellje, melyet a főváros építészei készítettek.

 

A modellt úgy készítették, hogy a Tabánon át nyíló, széles körút az Erzsébet hídra torkollik. Tabán alsóbb részeiben magas és zárt sorú épületek emelkednének, míg feljebb villa-szerű, alacsonyabb, szétszórt épületekre adnának építési engedélyt.

 

 

 

    

     Idézettség

 

 

    Krúdy Gyula: Pesti levelek, Gondolat, 1963.

 

    168. oldal…A Vasárnapi Újság régi évfolyamaiban, ahol a gólyafészek és Hungária alakja,

     slafrokos, újságolvasó magyar uraság figurája látható a megsárgult címlapon..

 

    Móricz Virág: Apám regénye, Szépirodalmi, 1963.

 

     107. oldal – Nyugat. Nem túlságosan provokáló cím? – kérdezte Schöpflin Aladár, a Vasárnapi Újság irodalmi rovatának szerkesztője, fiatal esztéta, akit rögtön bevontak a munkába…

     111. oldal…De már új tér is nyílik, a Vasárnapi Újság, Schöpflin Aladár irodalmi szerkesztővel, aki novellát kér…

 

    Krúdy Gyula: Gordonkázás. Szépirodalmi Kiadó, 1978.

 

    84. oldal. …A hírlapírók közül Molecz Károlynak volt valamely tekintélye, aki a Vasárnapi Újság szerkesztőségéből jövet végig döcögött a Párisi utcán…

   189. oldal…A messzi történelmi időkben még a háború előtt, vidékre utazni még akkor is szívringató cselekedet volt, ha nem várta az embert gólyafészkes ház és a lugasban pipázó atyafi / a régi Vasárnapi Újság címlapjáról/.

 

   Schöpflin Aladár: Móricz Zsigmondról, Szépirodalmi, 1979. Az előszót írta: Réz Pál

 

   9. oldal”…tudjuk, hogy 1900-ban találkoztak először, amikor Schöpflin Aladárnál hét esztendővel fiatalabb író nagybátyjának, Pallagi Gyulának / 1867 – 1903/ megbízásából felkereste a Vasárnapi Újság szerkesztőségét, és ott megismerkedett a „magas, fekete bajszos, komoly segédszerkesztővel”, akinek irodalomszemlélete, az új irodalom iránti érdeklődése nyomban rokonszenvet és tiszteletet ébresztett benne. Schöpflin már a konzervatív Vasárnapi Újság c. lapban is közölte…”

 

      Réz a kötetbe 11, a Vasárnapi Újságban 1909 – 1917 között megjelent Móricz-írást válogatott be. G.

 

 

      Móricz Virág: Anyám regénye, Szépirodalmi, 1988.

 

 

     F. Kernách Ilona

 

      248. oldal…Janka…Fazekasné Kernách Ilona írónőt ömlengő, olvadozó modorosságával nevetségesnek tartotta.

      283. oldal…Janka betegségének szép leírása Kernách Ilona naplójából szállt át apám írógépére, olyan frissen, hogy azt hiszem, a másoló magához alakította.

      313. oldal…Ennél kegyesebb a kép. Melyet megint Kernách Ilona festett, megint apám gépmásolatában…/ Janka és Ilona beszélgetésének leírása, Móricz: Harmatos rózsa c. darabjáról. G./

      317. oldal…Ennyi a Kernách Ilona írásából /előbbiekben idézett/ kimásolt szöveg. Ugyanazzal a géppel, ugyanolyan lapon, 1928-ban, kiegészítve. Itt a másik jelentés: Eugénia /Janka/…

      *

     117. oldal”…A Vasárnapi Újság-ban olvasható, mit láttak a Tátrában, Poprádon.  / a francia vendégek, Lesseps Ferdinánd vezetésével/ Meg hogy Lessepsnek Aradon Türr tábornok tolmácsolt…meg hogy negyven kocsi vitte őket Mágócsra, a Károlyi kastélyba…”

 

     *

 

      1885. 31. 805. Francia írók és művészek Budapesten. Augusztus elején jönnek Parisból Budapestre a francia vendégek. Eddig a következők ígérték meg eljövetelüket: Lesseps Ferdinánd, a szuezi csatorna nagynevű létesítője, s ama bizottság elnöke, mely Parisban a magyar látogatókat fogadta; Ulbach regényíró, a nemzetközi irodalmi társaság elnöke, ki Jókaitól több regényt fordított le, Delibes, Massenet zeneszerzők, kiktől nálunk is játszanak operákat, s kik már jártak Budapesten, valamint Gouzien,; Lermina regényíró, az irodalmi társaság titkára, Louis Ratisbonne szenátor, Dante-fordító; Alphonse Penge tanár, Badin a Nouvelle Revue segédszerkesztője, Daubrée akadémikus, Ábrahám Dreyfuss vígjátékíró….

 

      *

 

     1885. 33. /vezércikk, a vendégek portréival /FRANCZIA VENDÉGEINK

 

 

 

    Helyesbítés

 

     A h 12 – 5 fejezetben, 1919. 6.  Nadányi Zoltánt tévesen soroltuk a nem nyugatosok közé.

 

 

 

      1906. 29. 474. Zola Emil

 

 

Rehabilitálás. Mikor Zola Emil a Dreyfus-pör első revíziós tárgyalásakor kemény meggyőződéssel azt hirdette, hogy a vádoló generálisok a bűnösök és a vádlott kapitány az ártatlan, rákiabálták, hogy gazember, hogy hazaáruló, megdobálták, megkergették és kis híja volt, hogy a kocsiját a Szajnába nem fordították. Igazság ez semmi esetre se volt. Igazság nem lett volna abban az esetben sem, ha a Zola Emil meggyőződése csakugyan tévedés. Mindenki tévedhet jóhiszeműen, és ha a tévedésnek mindenki számára nagy enyhítő körülménye a jóhiszeműség, egy Zola Emilnek ezt a mentséget százszorosan be kellett volna számítani, mert Zola Emil Zola Emil volt. Kiválasztott fia a dicsőségnek, a nemzet büszkeségei közül való, akiket semmiféle igaz meggyőződésük nem tehet méltatlanná legalább is a kíméletre. Mégis kíméletlenül, durván, kegyetlenül bántak vele. Most kiderült, hogy ez az igazságtalanság kétszeres igazságtalanság volt. Mert Zola nem is tévedett. Bűnösök csakugyan azok voltak, akiket ő bűnösöknek mondott, és akit ő ártatlannak hirdetett, az csakugyan ártatlan. Ez az igazolás Zolának már csak a koporsóját találta. De ezt föl is kereste és föl is magasztalta.

Törvénnyel határozta el a francia nemzet képviselete, hogy Zola Emil koporsóját átviteti holt nagyjai dicsőségének templomába: a Pantheonba. Ez a határozat szép, megnyugtató, fölemelő: de az az érzésünk, hogy az igazságszolgáltatás ezúttal se volt teljesen tévedésmentes. Zola nagy ember volt: de nagy emberré nem a Dreyfus-ügy tette. Nagy ember maradt volna akkor is, ha ebben az afférban egészen más a meggyőződése. Ha koporsója megérdemel egy helyet a Pantheonban: ez a hely a nagysága érdemén illeti. Ha a Dreyfus-ügy volt az oka, hogy idáig nem ezen a helyen pihent: ez igazságtalanság volt, és ha a Dreyfus-ügy fordulata az oka, hogy ezt a helyet most már megkapja: ez folytatása ennek az igazságtalanságnak. Mert Zola Emilt nem, mint a Dreyfus-ügy tanúját illeti ez a dicsőség, hanem mint Zola Emilt. Ezt a koporsót vagy valamivel hamarább vagy valamivel később kellett volna átszállítani a Pantheonba, de Zola Emilnek, az igazság e hatalmas hívének sajátságos szerencséje volt az igazsággal. Mindig megkapta, de mindig alkalmatlan időben. Hol kissé későn, hol meg kissé korán. Amiből az a tanulság, hogy maga a halhatatlan igazság se tökéletes. Hát még a szegény halandók, akik kezelik.

 

 

 

 1906. 4. 55. MOZART. — Születése százötvenedik évfordulójára.

 

1756 január 27-én született Mozart Farkas Amadé, a kiről egy nagy zenész: Haydn József, ezt mondta atyjának: (Becsületemre és Istenemre mondom, hogy az ön fiát a legnagyobb zeneköltőnek ismerem mindazok kört, a kikről csak hallottam valaha; művészi ízlése és a legalaposabb tudása van. Kartársai és az utókor igazolják ezt a kijelentést; e héten az egész világ ünnepli azt a lángelméjű zenészt, a ki 150 évvel ezelőtt Salzburgban született, s nagyon korán. alig 35 éves korúban (1791 december 5-én) bevégezte szenvedéssel teljes földi pályáját.

Hogy atyjától örökölt tehetsége már öt éves korában csodálatos nagyságában nyilatkozott, hogy gondos nevelőszülőivel még gyermekkorában beutazta Európa nagy részét, és zongorajátékával és kisebb-nagyobb zeneszerzeményeivel mindenütt bámulatot, dicsőséget aratott; hogy épen a felkarolására hivatott körök hálátlanok és fukarok voltak s életében nyomorogni, halálában pedig a szegények és csavargók közös sírgödrébe temettetni hagyták, — ezt mindenki tudja Mozartról. Ezúttal inkább néhány jellemző vonást rajzolunk életéről és műveiről.

Szeretetre és tiszteletre egyaránt méltó volt Mozartnak személye is, munkássága is. Hatszáznál több, szebbnél szebb művet alkotott; s nagy tévedés volna azt hinni, hogy csak szükségből, mentől több szerzői díjért dolgozott; boldog volt, ha ihlete volt az Írásra. Lipcsei zeneműkiadója például intette: «írj népszerűbben, könnyebben játszhatóan, különben nem nyomathatom. s nem fizethetem munkáidat. Mozart erre azt felelte: «hát akkor nem lesz keresetem, éhezni fogok, s nem törődöm vele!» Folyton komponált: meg volt áldva zenei gondolatok bőségével

 

 

 

MOZART.

 

 

A kedvesség és a mély érzés épp úgy jellemzi például szimfóniáit, mint dalműveit. Ez utóbbiak közül a Don Juannal ismerkedett meg a magyar közönség leghamarabb: másfél évvel a pesti Nemzeti Színház megnyitása után (1839. május 29-én); sokkal később kerültek sorra a Figaro lakodalmai (1858. szeptember 11.), A varázsfuvola (1877. február 17.) és a Szöktetés a szerájból (1882. március 21.). Az egyfelvonásos Bastien és Bastienne csak a Magyar Kir. Operaházban, a talán még rövidebb.  A színigazgató pedig csupán az Országos Zeneakadémia önképzőkörének előadásában (mintegy tíz évvel ezelőtt) gyönyörködtetett életrevalóságával. Mozart operáiban is rendkívül dallamos, de mint öntudatos művész, ebben a keretben is az értelmi- és szótag hangsúlyt, a szöveg együvé tartozó részeit, megfelelő zenei hangsúlyozással, illetőleg egybefolyó zenei «frázissal», híven tolmácsolja; míg a kevésbé érzelmes szövegrészeket vagy egyszerűen beszélteti, vagy a szavaló hanglejtést utánzó u. n. recitativo énekszólamra írja, zongora kísérettel. Egyházi zenéje (számtalan miséje) sok gyönyörű, stílszerű részlete mellett is világiasabb, édeskésebb vagy lármásabb, mint ahogyan mai felfogásunk engedné. De a Liszt Ferencünk zongoraátiratában is elterjedt Ave verum, kis keretében, épen úgy remekmű, mint a nagy «Requiem», amelyről  fájó előérzettél megjósolta, hogy a maga halálára írta.

Kevés vagy épen egyetlen hangszerre irt, nagyszámú u. n. kamara zeneműveit (szonátákat stb.) és mintegy három tucat dalát, természetesen, legjobban ismeri a közönség. Klasszikus szépségüknél fogva a haladottabb zenetanulók tananyagául vannak elfogadva.

Alkotó képzelete bőségszarujából Mozart annyi el nem évülő zeneművet árasztott, hogy vigasztaló és örvendeztető művészete őt az emberiség nagy jótevőinek egyikévé avatja. K.I