h14 – 04 Nyugatosok
a Vasárnapi Újságban. IV. rész
2013.12. 16. – 2014. 01. 03.
Nyugatosok folytatása
Rédey Tivadar
Révész Béla
Sárközi György
Schöpflin Aladár
Somlyó Zoltán
Szabó Dezső
Szabó Endre
Szép Ernő
Szini Gyula
Szomory Dezső
Tersánszky J. Jenő
Tóth Árpád
Tóth Wanda
Török Gyula
Turcsányi Elek
Várnai Zseni
Pótlás
Bíró Lajos
Heltai Jenő
Kárpáti Aurél
Krúdy Gyula
Lányi Sarolta
Mikes Lajos
Molnár Ferenc
Moly Tamás
Móricz Zsigmond
Nagy Endre
Függelék
Osvát Ernő
Díszmagyar
Magyarország Amerikában
Bevezetés
A negyedik fejezetben az R – V
névkezdetű nyugatos alkotók művei olvashatók. Számuk – a négy fejezetben –
mintegy 60, köztük a Nyugat élvonala: Ady, Babits, Kaffka, Kosztolányi, Krúdy,
Móricz. A nyugatosok a lap karácsonyi mellékleteiben /amikor volt ilyen melléklet/
is megjelentek, hosszabb írásokkal. Az utolsó évfolyamokat hanyatlónak tartják.
Kétségkívül szűkült a lap tartalma, de közben volt a világháború, a
tanácsköztársaság. 1919 – 1921 között 21
nyugatos publikált, köztük Babits, Kosztolányi, Krúdy, Márai. Szép Ernőnek 1912
– 1919 között 20 műve jelent meg. /Ez
elsősorban Schöpflin érdeme./ Vers, novella, haditudósítás. Közben a Nyugatban 22 verse, novellája. A gazdag tartalmat szép és érdekes képek
illusztrálják.
Nyugatosok folytatása
Rédey Tivadar / 1885 – 1953/
Nyugat 1913.
4. Figyelő
…Rédey Tivadar
költészete színes, szomorú prizma, a vívódó ifjúságé, amelyet a maga
mulattatására forgat kékes homályban, gazdag lélekkel kicsinyes viszonyok
között. A korrekt, hideg mosolygás mögött lelke merő seb. Lát, és szomorú
pompában, tompított fénnyel ragyogtatja vissza látását, érez, s a vulkáni
kavargás halk, hideg szonettek kristályában csapódik le, gondolata gyúl, s
ragyogása bús-viaszos teája párájában homályosra fakul. Kint mi történik, alig
tudja. Véres vagy borongó romantikus hangulat, amit az élet ad. Szomorú szívű
ember, fájó intellektusa az a prizma, amelyen mind e fény megtörik. A mesék
költészete, szomorú, magányos ihlet aggódva szült gyermekei e versek, bús
katolikus mormolt imái a Művészethez. Szíve azé a fölszárnyalóé, ki az
emelkedésben csak a lezuhanást érzi, beteges aggodalom finom tiszta, kezével
nyúl a vérző húsdarabhoz, s fáj neki, hogy olyan, amilyen…
*
1913. 13. 250.
Rédey Tivadar: SZÉP ASSZONY.
Ilyen fehérek mind az elmenők.
(Hogy ennyi szépség semmivé enyészhet!)
Becézi szemmel az egész fedélzet
És némán hódol szépsége előtt.
S ő csak mereng a távol habokon.
A gőzhajó fehér korlátain túl,
A messzeséget nézi — (oda indul!)
A végtelent, mely véle már rokon.
A lázban égő mély szempár alatt,
Mint halvány rózsa gyenge porcelánon
Csalékony és beteg hajnal hasad.
Elbúcsúzik majd, mint egy könnyű álom.
Parfümje még egy percre megmarad,
S Lussin szigetén pár parányi lábnyom.
ELMERENGVE. ETTORE TITO
FESTMÉNYE.
1900. 1. 7. ELMERENGVE. Ettore Tito festménye.
Alig van más nemzet, amelynek művészei olyan nagy
előszeretettel festenék a saját nemzetük életéből vett jeleneteket, mint az
olasz. Más országok művészei, közöttük a mieink is, szeretik képtárgyaikon a
változatosságot; rendesen az újdonság, a szokatlan és ismeretlen képtárgyak
kötik le figyelmüket. Nem így az olaszok. Ha egy olasz festő Rómában született,
ott élt és tanult, akkor alig van rá eset, hogy csak egy várossal is tovább
keresse akár első, akár későbbi képtárgyait. A szülőváros sajátságainak beható
ismerete, a környezet, melyben a művész naponta mozog, olyan közvetlen erővel
nyernek kifejezést művein, mint idegenén talán soha. Ettore TitoVelence
szülötte…
*
1913. 15. 290. Rédey Tivadar: BÚCSÚZÓ.
Valaki, aki a szívébe lőtt,
Ezt imádkozta el a vég előtt:
Imádlak, élet, részegítő kelyhe
Tikkadt ínyemnek, édes és nehéz bor…
Oh szánjátok meg e mohó szívet, ti!
Engem az élet nem tudott szeretni
Oly szertelen, mint én, szerettem őt.
Ezt mondta.
Aztán a szívébe lőtt.
1913. 42. 827.
Rédey Tivadar: ZENE.
„Megvallom, a
zenére féltékeny vagyok...” (Hoffmann: Antóniához.)
Azon az estén zenéről beszéltünk.
Azt mondtam:
talizmán a zene nekünk,
Az élet drága ékszere,
(Emlékszel?)…
Az élet nekem dús és drága koncert
Egyetlenegy hatalmas
hangszeren…
Oh, ha e fojtott hegedű-danát
Egyszer meghallanád t
— Vagy mondd: soha?!
Hallgatsz.
De zeng és zúg az
orgona.
1914. 16. 313. Rédey Tivadar: Férfi-szívvel
Ma alkonyórák békéje hajol rám
Dúsan és lágyan, mint ravatal-bársony,
Ma könnyet ejtek minden halott rózsán,
Ma rajtavesztek egy ellágyuláson.
Hivalkodó és ünnepi szavaknak
Nem szítom lángját olyan pazarul már,
De érzi, aki ma szavamra hallgat:
A szó mögött egy férfi szíve bujkál….
Dalol a gyermek és a férfi, hallgat.
A férfikor beszédes csöndje jön, jön.
Lásd: szót szívemnek csak e nagy csönd adhat,
Hozzám való jóságod megköszönnöm.
1914. 22. 427. Rédey Tivadar: Tengerszem
Oly tiszta és mély, mint a hegyi tónak
Szűz pillantása, felhők magasában…
Az én szerelmem amaz ősi tenger
Szikla-gyűrűbe foglalt foltnyi képe
A lázadó vágy ősi tengerének,
Amely a földön egykor elözönlött
S meddő mezőket csókolt televénnyé,
Mely a fagallynak finom erezetjén
Végig kúszott, a szűz virágba oltva
Remegő vágyát a gyümölcshozásnak…
1917. 26. 415. Rédey Tivadar: ERDEI
MONOLÓG.
Erdőm te, bükkök boldog erdeje,
Oh, halld: egy magából kilendült lélek,
Kétség űzötten, tövissel tele,
Faggatja a te békés bölcsességed.
Mely éveimmel egyre bágyadóbb,
Mint pénz, ha veszti kalmárkézen ércét:
Tápláld tüdőm ma izmossá a szót,
Teljes zenével zengjen e beszéd még….
Mondom bizony: nincs élet kívüled,
Csak az, mit benned csermely meg csalit zeng
S kit künn megölt a gyilkos őrület:
Te őrzöd még az égi, régi Istent!
ANGKOR-WATT
LÉPCSŐZETE
1918. 26-27. 405. Rédey Tivadar: A NYOLCVANÉYES SZILY
KÁLMÁN.
Az Akadémia palotájában, e napokban
egyik legderekasabban dolgozó tudományos egyesületünk, a Magyar Nyelvtudományi
Társaság sereglett egybe, hogy szellemi vezérének, mindenben példaadó elnökének
nyolcvanadik születése napját, megünnepelje…A matematikai természettant adta
elő a műegyetemen, s így került a Természettudományi Társulat titkári székébe,
kerek ötven esztendeje…
A tisztelet, mellyel a mi generációnk
fordul nemes alakja felé, nem a pátriárka-kornak kijáró kegyelet: büszke
megismerése az igaz értéknek, mely szellemi háztartásunkban ma is töretlen
erejével munkál. Szily Kálmánt a nyolcvan év munkában találja: előtte tervek,
mögötte — valóban ritka jutalom! — nagy, igen nagy eredmények.
1918. 37. 527. Rédey
Tivadar: ÉNEK A DAMJAMCH-UTCÁBAN
Megrajzolom. Majd tőle elbúcsúzván
Tunyán ne lepje emlékét hamu.
A forradalmi régi vértanú
Nevét vallották a táblák az utcán,
Hová bús bérház, téged építettek,
Szemeid szegve boldog napkeletnek….
Vagy nézd csak, nézd: nem rokonunk-e, kedves,
Ki első éjszakánkon hű koboldként
Állt őrt az ablaknál, a vén ecetfa?
1918. 43. 599. Rédey Tivadar: EPITHALAMIUM*.
A költő:
Most itt vagy és enyém vagy, hitvesem
Vagy Kit annyi évem lázadón akart
S ez évelő vágy minden éve immár
Tied, s mert néked adtam: fogva tart.
Te ezt tudod s tudod, hogy oly tied már
A lelkem, mint a napfényé a harmat
S magát mohó örömmel éli rajtam
Magadba szívó sugaras hatalmad…
Az asszony:
Sorsod vagyok, ha távol, ha veled,
Hogy térdre hulltál: gyöngébb lett-e térded?
És minden, ami fájt és a mi sértett,
Mondd, nem hozott-e hozzám közelebb?
Míg messzi jártam, volt jogom kívánni,
Hogy az elérhetőt semmibe nézd,
De nincs jogom most, két közel karodban,
Az áldott és termékeny szenvedést
Elvenni tőled csókomért cserébe…
Vagy vonz-e vágyad renyhe rózsaágyra
Lankadni lustán, lendülettelen
S míg én szerelmes szót: tőrszavú vádat
Suttogjon végzeted füledbe?
A költő:
Nem.
*Lakodalmi költemény
1918.
52. 715. Rédey
Tivadar: KÖZTÁRSASÁGI PUBLICISTÁK 1848- BAN
Mikor öt-hat évvel ezelőtt egy fiatal
ügyvéd-képviselő az ellenzék legszélsőségesebb frakciójaként magyar
köztársasági pártot alapított. Folyóiratában nagy gondot fordított rá, hogy a
republikánus eszme előző magyar hitvallóinak emlékezetét megújítsa és elevenen
tartsa. Természetesen a szabadságharc-korabeli köztársasági manifesztációkról
is megemlékeztek. Feltűnő azonban, hogy az általuk számon tartott efféle
megnyilatkozások mind 1849-ből, az április 14-iki függetlenségi deklarációt
követő időkből valók. A szabadságküzdelmeinkről írt történeti munkák is jórészt
csupán e hónapok republikánus mozgalmairól tudnák; ezeken is inkább csak átsiklanak,
amit a kiegyezés óta új ápolásra szoruló dualisztikus felfogásnak kijáró
történetírói óvatosság magyaráz. Holott a debreceni trónfosztástól a világosi
fegyverletételig Magyarország a köztársaság tényleges állapotában élt…
A szabadságharc első naptári évének
két elfeledett sajtó-republikánusáról kívánunk,
futólagos feljegyzést nyújtani. Az egyik egy lengyelországi származású zsidó
ifjú, Szinnyei repertóriumában* a legfurcsábban hangzó magyar írói nevek
egyikének viselője: Heilprin Mihály…Philadelphiában könyvvel kereskedik,
New-Yorkban tanít. Utóbbi állomáshelyéről a Vasárnapi Újságot is
fölkereste egy cikkével, melyben a New-yorki magyar egylet működését
ismertette. 1888-ban hunyt el…
Figyelemreméltóbb Birányi Ákos
agitációs működése; ez vérbeli újságírónak céltudatos munkája. Schultz Ágost
(ez a valódi neve) növendék papból lett publicistává, görög filológusból republikánus
izgatóvá…Köztársasági Lapok címmel újságot indít…Köztársasági káté-t szerkeszt…A
lelkes kis iratra a történelem akkor más, keserves választ hozott: Világost és
az abszolutizmust. Szerzője a reakció bosszúját — csodálatosképpen — elkerülte,
de évekre vissza kellett vonulnia a hírlapírástól. Utóbb még Bulyovszky
Gyulával vett részt — névtelenül — a Napi Tudósító szerkesztésében, majd (az
egykori kispap) a Religio című egyházi lapot redigálta /szerkesztette/.
1855-ben halt meg a pesti kolerajárványban. Feledésbe merült kis kátéját az
1918-as demokratikus forradalom bízvást lenyomathatta volna propaganda célzattal,
irányeszméi és érvelései annyira helytállók még ma is. Egy csillag alatti
jegyzete is mintha megelevenülne e napokban: Éppen, midőn e sorokat írom,
hallom, hogy Bécsben a nép respublikát kiáltott ki, s Ferdinánd császár Tirolba
menekült.
A XVIII. századvégi reverendás Martinovics
után a negyvennyolcas republikánus törekvésnek Birányi az egyházi avatású harcosa.
1918-ban azután a Nemzeti Tanács élén ismét egyházi férfiú: Hock János hirdeti
ki a népköztársaság államformáját.
*Heilprin Mihály, író és publicista, szül. 1822-ben Piotkrowban
Lengyelországban zsidó szülőktől;
rendes iskoláztatás nélkül sokoldalú tudományt, egyebek közt 18 nyelvet bírt
elsajátítani. 1842-ben jött Magyarországba…Könyvkereskedést nyitott Miskolcon.
1848-ban Szemere Bertalan miniszterelnök titkára a sajtó-irodában szolgálta a
szabadság ügyét. 1849-ban menekült Hamburgba, Brüsszelbe s Párisba. 1850-ben
visszatért Magyarországba…1856-ban Amerikába kivándorolt és Philadelphiában
könyvkereskedést nyitott; később tanító lett New-Yorkban. 1857-től a New-yorki
magyar egyletnek rendes tagja volt. Meghalt 1888. máj. 10. /Szinnyei/
Révész Béla /1876 – 1944/
1912. 43.
872. A magunk útján. Különös, minden
megszokottól különböző, de izgatóan érdekes könyv a Révész Béla új
könyve. Csupa líra, nagy indulatoknak, fájdalmas felháborodásoknak, epedő
reményeknek és egy erős, szinte vallásos hitnek szavakba való kitörése.
Emlékeztet a formájával, a hangjának zengésével, szabálytalanul ritmikus
beszédével, kenetes lendületével az ó testamentum lírai könyveire. A vallás, amelyet
hirdet, forradalmi vallás, a mai kitagadottak, szenvedők, nyomorultak eljövendő
boldogulásában való hit. Kötött formába nem szorított, prózai himnuszok, melyek
néha szinte apokaliptikus hangon hirdetik a szenvedő milliók panaszait, az
ujjongó bizalmat a jövőben, a forradalmi eszméknek való lelki odaadást. Novellák,
melyek túl vannak telítve égéssel, a levegőjük forró és a kirobbanásig fülledt
a beléjük sűrűsödött indulattól…Akik szeretik az ilyen önvallomásszerű
írásokat, melyekből bepillanthatnak egy forrongó élet kráterébe, azok sokáig
meg fognak emlékezni, elolvasása után, Révész könyvére.
1919. 22. 285. Miniatűrök. Rövid, apróra kidolgozott, erős lírával aláfestett
képek, a világ roppant hullámverésének kicsi cseppjei, a melyekben szivárványosan
tükröződik az élet napfénye és borúja, mind külön-külön, önálló egész,
együttvéve pedig összefüggő egységbe kapcsolódnak s ebben az egységben megnőnek
és megsúlyosodnak. Ez Révész Béla szép új
könyvének foglalata. Prózában vannak írva, de igen gyakran egészen versnek
hatnak.…. Az író csak hangszer, amelyen az élet lírája kiformálja a melódiát…
Mindig van valami meghatottság benne. A szeretet meghatottsága, az író szíve
tele van túláradó szeretettel, a mely keblére öleli az egész mindenséget, de
különösen az embereket s azok közül is az elhagyottakat, a szenvedőket, a
Krisztus elhagyatottjait. Benső áhítattal tud elgyönyörködni a természet egy
jelenségén, a péklegény és a kertészleány furcsa szerelmén s a munkásember
bütykös, durva kezén. Mély zengésű szociális költészet ez, nem a pártprogramok
zajos pátosza, jelszavak és aktualitások retorikája, hanem az a szívbeli, az
író lényébe szívódott szocializmus. Nem egyéb, mint testvéri érzés a szenvedő
tömegekkel és a szenvedő egyénnek, a munkának, a küzdésnek, a nyomornak
áhítatos tisztelete, programszerűség nélkül, de élményből, igaz átérzésből.
Szocializmusa annál igazibb, mert szándékosság nélküli, önkénytelen, lelki
kényszerből fakadó. A mód, ahogy megszólal, tömény, néha szinte túl sűrű
művészet, mely épen tömény voltánál fogva érinti olykor azt a határt, ahol már
a modorosság kezdődik. Révész Béla a magyar szocializmusnak eddig legkiválóbb írója,
talán az egyedüli fenntartás nélküli, igazi művésze. Ő rakja annak a hídnak a
pilléreit, amely átvezet az egyes osztályok irodalmából a nagy tömegek
egyetemes, osztálytalan irodalmához.
Sárközi György / 1899 – 1945/
1935–1938 között a Válasz című folyóirat szerkesztője volt. Feleségül vette Molnár Mártát, Molnár Ferenc lányát. Fia, Sárközi Mátyás (* 1937) író, szerkesztő, a BBC Televízió munkatársa.
Sárközi Márta, született Molnár Márta (Budapest, 1907. március 21. – Budapest, 1966. augusztus 8.) magyar szerkesztő, ifjúsági író, műfordító. Molnár Ferenc író és Vészi Margit hírlapíró leánya. Első férje Horváth Zoltán publicista, második férje pedig Sárközi György író volt. Wiki
*
1921. 4. 39.
Sárközi
György. BORDAL.
Nem csurran lelkem gyakorta
gyatra borral;
Sötét szőlője lassan ér s
édesedik,
De leve nemesebb mámorokra
forral.
Borzong, ki issza, mint istenek
serlegéből
Nektárt, ha kóstol álmában a
halandó
S Héphaisztoszként hull le
képzelt egéből.
Szent részegségre bujtalak én,
hogy égjél
Tiszta tüzekben s örökké
vágyakozzál
Lakni e hamvadhatatlan fényességnél.
Ki ifjú vagy még s istent kívánó
kedvben
Illeszted ajkad új ízű
poharakhoz,
Tudd, hogy isteni vért iszol e
nedvben.
Ürítsd a kancsót s szent
kábulatba omló
Lelkeddel öleld forrón át az
enyémet:
Kívánom, légy te is hozzám
hasonló.
1921. 14. 160. Sárközi György. A
HALÁL FÁJA
Ha harsannak a
fekete kürtök, én rohanok majd szédülve, szállva,
S elfogom a
lágy szárnyú hangot, a halál homályos erdejében,
Mint a
pillangót gyermekségem napsütötte mezőin.
S körülnézek az ismeretlen csönd-takarós, ködágyas erdőn:
Fölém lombok ketrece zárul, előttem vad bozót sötétlik
És mögöttem a feledésnek ágai leborulnak.
Némán állnak a
terebély fák, meredek törzsük meg se reccsen,
Egy-egy levél hull
csak le néha lassan a korhadó avarra,
Mint olvasón a
csörrenő szem lehullik ájtatosan.
Innen már nincsen út semerre, se előre, se föl, se hátra;
Lábaim örökre megállnak, ereimben új nedvet érzek,
Karjaim a magasba nyúlnak valami égi parancsra.
Érzem, amint gyökerek kúsznak testemből a fekete földbe,
S ujjaim végén sűrű füstként bodrozódnak elő a lombok
Ropogva, zúgva török az égre, ágaim szerte szaladnak.
S a néma társak közt hatalmas,
sötét oszlopként állok meg én is.
Évezredek már nem zavarnak, az
idő átlép nagy koronámon
S leveleim közt mozdulatlan,
jeges csönd veri fészkét.
Bús fa a halál zord erdejében, de
kinek legmagasabb orma
Már a szférák zenéjét sejti s
gyökeréig hatolni rejtett
Sugarat érez, gőgösen állok: a
halál már örök élet
Schöpflin Aladár / 1872 – 1950/
Schöpflin Aladár arcképe az 1920-as
években
Schőpflin Aladár: Válogatott tanulmányok,
Szépirodalmi, 1967. Bevezető
tanulmányt Komlós Aladár írta. Ebből idézet:
5. oldal:…Minden héten két-három
névtelen recenziót ír a népszerű hetilapban, ami 1901 – 1921 között, a
Vasárnapi Újság megszűnéséig legalább kétezer
recenziót tesz ki, a magyar irodalom század-eleji fénykorának páratlanul
gazdag képcsarnokát…”
A recenziókból többet felvettünk
az egyes fejezetekbe. Van közöttük, amit névvel jegyez. Tanulmányok, életrajzok
is előfordulnak. Kiemelkedik közülük az 1919. 6. 63. AZ ÖRÖK MAGYAR című /h 14
– 02/.
*
1901. 1. 11. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Spanyol téli esték. Verses legendák. Fordította
és jegyzetekkel kísérte Köröst Albin. Budapest, 1901. Örvendünk, hogy a
spanyol költészetnek oly buzgó és hivatott tolmácsa akadt nálunk, minő Körösi
Albin, ki már eddig két gazdag antológiát állított össze az újabb spanyol
költőkből. Most egy új ágát mutatja be a spanyol költészetnek, a legendákat…
A fordítás jellemzésére célszerűnek láttuk egy kisebb részt
közölni…
1901. 4. Címlap.
Schöpflin Aladár: VIKTÓRIA ANGOL KIRÁLYNŐ.
1819—1901.
1901. 128. Levélposta.
Elbeszélés. Írta Bret Harte. Angolból fordította S. A. (képekkel)
1901. 23. 376.
A Kalevalából. A Lemminkajnen-rúnók, fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Vikár
Béla. A finnek nagy nemzeti eposzának fordításával többen is próbálkoztak
már irodalmunkban, köztük elhunyt jeles tudósunk, Barna Ferdinánd, aki az egész
eposzt lefordította. Ez a régebbi fordítás azonban nehezen hozzáférhető, s
részben már el is avult. Vikár Béla, aki nagy buzgalommal és sikerrel
foglalkozik a finn, s a többi rokon népek nyelvével s a komoly tudós és a
tehetséges költő tulajdonságait egyesíti magában, igazi hivatottsággal fogott
bele a Kalevala új fordításába…Vikár nagy sikerrel küzdte le a nehézségeket,
melyeket az eredetinek versmértéke és sajátszerű hangja támasztott. Igen
ügyesen használja fel a magyar népnyelv adalékait, tájszavait a fordítás jellegzetességének
emelésére. A fordításhoz bevezetést és bő magyarázó jegyzeteket fűzött, melyek
nagymértékben megkönnyítik a mű élvezetét és megértését. A következőkben azt a
részletet közöljük mutatványul, melyben Lemminkájnen anyja fiát keresi akit gonosz szellemek beleöltek a
tóba. Érdekes e részletben az anyai szeretet gyöngéd rajza, mely sok vonásában
rokonságot mutat a magyar népköltészettel:
Keresi a bolygót anyja,
Elveszettjét siratozza,
Fut, mint farkas hegyvölgyeken
Jár, mint mackó rengetegen,
Vizeken, mint vidra átkel,
Halmokon, mint hangya jár-kel,
Mint a sün, szigetek szélin…
1904. 13. Címlap. 197 – 200.
oldal. Schöpflin Aladár: BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF. 1813-1871.
1904. 19. 303. Schöpflin Aladár: Jókaiban a
magyar faj legszebb tulajdonságai fejeződnek ki, lelkében úgy tükröződik a nemzet lelke, mint a
tó tükrében a csillagos ég. A ki őt ismeri, meg kell szeretnie s a ki őt
szereti, megszerette a magyar nemzetet. Mily szerencsénk, hogy épen ő az. akit
irodalmunkból leginkább ismer a világ, hogy a magyar faj az ő általa rajzolt
képekben áll a népek szeme előtt! Költőink közül senki, még Petőfi sem
hódította meg annyira a művelt emberiséget, mint ő, s e hódítás a magyar faj
hódítása….
1907. 05. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Schöpflin: A Pál-utcai fiúk. h 12 – 5.
1910. 52. 1089. Hamupipőke ő nagysága. Újabb regényírásunknak körülbelül legnagyobb
arányú vállalkozása az a regény-ciklus, amelyet Kóbor Tamás
még jóval ezelőtt kezdett, melyben a mai Budapest kialakulásának rajzát
igyekszik megadni. Az első tagja a ciklusnak, mely a Budapest címet
viselte, a vidékről a fővárosba költöző szegény hivatalnok-családok züllését
írja le komor, megrendítő képben. A Hamupipőke ő nagysága című regény,
városi életünknek a züllés határait súrolva, élő rétegét rajzolja meg. Dob-utcai apró zsidóságot, a kisiparosokat,
kereskedőket, ügynököket, akik bizonytalan sorsban, napról-napra, folyton a
nyomor rémétől üldözve élnek, folytonos erőfeszítésekkel hasztalanul keresik az
utakat, melyek a gettó sötétségéből kivezetnék őket a napfényre, a jólétbe, a
nyugodt, biztosított életbe. A rajz ebben a regényben, mint Kóbor Tamás minden
művében, komor, kegyetlen, kissé fanyar…
1913. 41. 811. Schöpflin Aladár: BALÁZS BÉLA:
«Az utolsó nap», a Nemzeti Színházban. Fiatal íróink között Balázs Béla a
legproblematikusabb. Megpróbálkozott jóformán minden műfajjal, a filozófián
kezdve a lírán és a novellán át a drámáig, a drámán belül a modern társadalmi és
pszichológiai rajzon kezdve a misztikus misztériumon át a históriai tragédiáig.
Minden munkája azt bizonyítja, hogy nem mindennapi dolgokra tör, nem éri be az
író népszerű szórakoztató szerepével, több akar lenni: költő, eszmék
ki-nyilatkoztatója, nemes formák játékának mestere, erős és finom lelki
megindulások, transzcendens mélységek felfedezője. A gesztusa mindig nagy
lendületű…
Az előadásnál, érdekesebbek voltak a felvonásközök.
Nálunk egész szokatlan, hogy a közönség pártokra szakad. Most valami effélét láttunk,
valamit, ami hasonlít ahhoz, amikor a közönség egy része ki akarja küzdeni a sikert,
a másik rész ellenére. A nagyobbik rész passzív rezisztenciában maradt, s ezzel
szemben egy lelkes kisebbség jóhiszemű klakkot / fizető tapsoló/ alkotott.
Nyilván a szerzőnek vannak hívei, akik hisznek benne és biztatni akarták. Talán
a szándékait szeretik Ezek a szándékok jók is, megbecsülésre méltók, de a jó
szándék, sajnos, csak az erkölcs világában ér valamit, a művészet világában
csak a teljesülés jön számba, sőt mennél nagyobb a szándék, annál kirívóbb a
megvalósításra való erő hiánya. Mi is szeretnénk hinni Balázs Bélában s éppen
azért foglalkoztunk ilyen nyomatékosan és részletesen darabjával, hogy megmutassuk,
mennyire komolyan vesszük. Eddigi szkepszisünket azonban, sajnos, tovább is
fenn kell tartanunk vele szemben.
1904. 15. 299. Szegény magyarok. Oláh Gábort, olvasóink jól tudják,
kezdettől fogva rokonszenvvel és jóindulattal fogadtuk, az elsők közé
tartoztunk, akik segítettek neki meghódítani a nyilvánosságot, érdeklődéssel kísértük
fejlődésének különös változatait, várakozással néztük, mivé fogja kiforrni
magát az az izgatott forrongás, amely egyik végletből a másikba sodorta,
tévedéseit nem titkoltuk el, de nem ítéltük el érte. Most megjelent nagy, két
kötetes regényét azonban, melynek Szegény magyarok a címe, mély
elkedvetlenedéssel tettük le. Egy szertelen ambíció munkája ez a regény; de az
ambícióhoz nincs meg a hozzávaló erő és a hiábavaló erőlködés megrendíti az írónak
elhivatottságában való hitünket is. Az író a saját élete történetét írja le
benne…
S. A.
1914. 692. A német császár. Schöpflin
Aladár
1917. 16. 264. Magyar Írók. Schöpflin Aladárnak,
aki lapunk e rovatának könyvismertető cikkeit már több, mint egy évtizede írja,
terjedelmes könyve jelent meg Magyar írók, irodalmi tanulmányok, és tollrajzok címmel. A könyvben kisebb-nagyobb
tanulmányok vannak régibb és mai magyar írókról: Vörösmartyról, Aranyról, Vajda
Jánosról, Petelei Istvánról, Mikszáth Kálmánról, Gyulai Pálról, Eötvös
Józsefről, Bárd Miklósról, Vargha Gyuláról, Sebők Zsigmondról, Lovik Károlyról,
Heltai Jenőről, Ady Endréről, Móricz Zsigmondról, Babits Mihályról. A több mint
15 ívnyi kötetet szép kiállításban a Nyugat
folyóirat adta ki; ára 4 K.
1917. 46.
Schöpflin: AZ IRODALOM AZ UTCÁN h12 – 05.
1918. 37. A SZÁMTANÁCSOS.
Elbeszélés. — Írta Schöpflin Aladár. h 12 – 07.
1919.
12. Schöpflin Aladár. SZINHÁZ. Karinthy Frigyes: Holnap
reggel
Karinthy Frigyes: Holnap reggel Tragikomédia három ... - EPA epa.oszk.hu/00000/00022/00188/05924.htm h
12. – 05
Somlyó Zoltán / 1882 – 1937.
1911. 51. 1024. Somlyó Zoltán:
CSANTAVÉRI FORSPONTON./vers/ h12-7
Zörgő forsponton utaztam, ahogy tőled jöttem el.
Zörgő forspont barna sárban éjjel ím, így énekel:
E faluban van egy lány,
Kicsi fehér házba.
Két keze két puha szárny,
Tűzzel pántlikázva….
1912. 46. 929.
Somlyó Zoltán: Galamb, h12 – 05.
A fák alatt már hervadott a gyep
És jött az ősz már, egyre közelebb.
Érett gyümölcsök sóhajtoztak ott,
S a bágyadt szél bús illatot hozott.
Kék fátyolával elrepült előttem,
Mint kék madár, mely ágról-ágra röppen.
Utána néztem. Kicsi kék galamb!
És így lett dél; megszólalt a harang.
Messziről csengett s nagyon messzire.
Mint távol-kedves szerelmes szíve.
S a fáradt őszben
nagyon csendesen
Utána sóhajtottam:
Kedvesem.
Szabó Dezső / 1897 – 1945/
1917. 39.
632. Nincs menekvés. Szabó Dezső figyelemre
méltó író és még inkább figyelemre méltóvá lesz annak számára, a ki írásait
pszichológiai szemmel nézi, mint egy sajátságos, sok tekintetben abnormis típus
irodalmi nyilvánulását. Nagyon szertelen és egyensúly nélküli s ez nyilvánul gondolataiban…Nagyon
egyoldalúan s bizonyos indokolatlan ingerültséggel nézi az embereket, lenézően
bánik velük.
1919. 29. Az
elsodort falu. Szabó Dezső /könyvismertetés/ h
12 – 05.
1919. 29.
340. Az elsodort falu. Szabó Dezső két-kötetes nagy regényét most
igen sokan olvassák, nemcsak azért, mert körülbelül az egyetlen nagyobb igényű
új magyar szépirodalmi könyv, hanem azért is; mert a tartalma erősen benne
úszik a mai napok politikai sodrában. Politikai regény, vállalt célja szerint a
magyarság tragédiáját próbálja egy nagy képben összefoglalni, megmutatni belső
romlásunk okait s talán utat is mutatni, amelyen ebből a romlásból kiküzdhetnők
magunkat. A társadalmi osztályokat sorra veszi, és sújtó kritikát mond róluk. Mindenütt
csak romlottságot, elgyengült erőt, testi- lelki betegséget lát. A parasztság
fél-állati öntudatlanságban, pálinka szagú lelki eltompultságban él. A vidéki
középosztály, a parasztok hivatott vezetői, a papok, tanítók, mind csupa
felszínes műveltségű vagy teljesen műveletlen, erkölcsileg beteg, alkoholba
fúló moralitású félember a züllés határán vagy azon már jóval túl, a fővárosi
intelligencia csak az üzlet után rohan sóváran, a vezető osztályok a nemzet
igazi érdekei, a társadalmi és kulturális haladás iránt teljesen közömbösek. Az
író a düh lendületével ontja ki magából azokat a képeket, amelyekben ezt a
bomlást mutogatja előttünk, mintha valami patologikus gyönyört találna a
megdöbbentő, undorító és szégyenteljes képek részletezésében. A romlott
magyarsággal szemben odaállítja a hidegen számító, üzletileg szoros fegyelmet
tartó zsidóságot, amely a magyarság tejfölét leszedi magának. A regénynek ez a
zsidóellenes tendenciája bizonyára nagyban hozzájárul mai népszerűségéhez, de
ennek nem az egyedüli tényezője. Szabó Dezsőben van valami igen erős impulzus,
amely izgatottá, de egyúttal szuggesztívvé is teszi azt, amit mond. A
szavak, a képek egymás hegyén hátán torlódva rohannak, roppant feszültségek és
sivár ellankadás végletei közt hányódik a regény, folyton látjuk az író küszködését
mondanivalójával, érezzük, hogy egész lélekkel csinálja, a mit csinál, néha
szinté az önkívületig izgatja magamagát s végig játssza az érzés egész skáláját
az egyszerű, nyugodt elbeszélés ritka pillanataitól fogva a magából kikelt és
önmagát túlkiabáló rekedt üvöltésig. Embert látunk a regény mögött, a ki minden
fenntartás, minden szemérmeteskedés nélkül, a műveltség minden önfegyelmét
elhajítva tárja ki az olvasó elé a maga vulkanikus lényét: az írónak ebben az
önmagával, témájával és a művészi forma rá nézve leküzdhetetlen nehézségével való
harcával játszik le előttünk, mint egy izgalmas dráma, amelynek lehetetlen nem
kerülni hatása alá. S ez az író, aki így kitárja magát előttünk, beteg lény,
tele abnormitással, a látásnak s a reagálásnak megdöbbentő elferdüléseivel. Betege
a gyűlöletnek, a dühnek. Az egész világot elárasztja gyűlöletével és minden
embert betegnek, az őrültség szélén állónak lát. Nincs alakja, akibe bele ne
oltotta volna a saját betegségét. Csak az ilyen beteg lelkeket tudja
megrajzolni: Farcsády Jenőt, a jobbra hivatott, tehetséges, de menthetetlenül
elzüllött kálvinista papot, Kurucz Ilonát, a házsártos, gonosz hárpia falusi
tanítónét. Amikor egészséges, erős, harmonikus lelket próbál megkonstruálni,
mint János alakjában, akiben a magyar erőt, a magyar egészséget, a magyar jövőt
akarta megszemélyesíteni, írói ereje teljesen cserbenhagyja, az alaknak nincs
semmi kontúrja, absztrakt elgondolás marad, az élet minden színe nélkül. Farkas
Miklós alakját sem bírta megformálni, egy-egy helyzetben egy-egy mozdulatát
eltalálja, de az egész alak érthetetlen zűrzavar, néha pedig egészen naiv
konstrukció. A nőket nem ismeri; nőalakjai, élükön Judittal, levegővel bélelt,
élettelen bábuk, akiket az író szeszélye rángat pocsolyáról pocsolyára. A szerelem
titka — titok maradt az író számára; szerelmi jelenetei vagy naiv, realitás
nélküli elképzelések, vagy a szerelemnek csak legalantasabb formáiban
tapasztalt ember romlott fantázia-képei. Amint valamely alak meg-elevenítéséhez
valami pozitívum: szeretet, gyöngédség, megértő együttérzés kellene, ott
megakad az író. A jó emberekkel nincs benne kongenialítás, a komplikált, gazdag
egyéniségek megértéséhez a lélektani szintéren ereje hiányzik belőle. A regény
a legegyenetlenebb könyvek egyike, két-három részlete ragyogó írói képességgel
van megírva, némely motívumot, emberi vonást finom megértéssel pillant meg és
rögzít le, de aztán egész fejezetek következnek, a melyek olvasásakor
sivatagban érzi magát az ember. Az első kötetben jóformán mindent elmond, ami
mondanivalója van, a második kötetre csak töredékek maradnak, s ennek a második
kötetnek a második fele már kiábrándító vergődés: az író már kész van
témájával, de nem bírja befejezni és nyújtja tovább, csak üres szavakat tud már
adni. A stílusa is olyan, mint az író maga: izgatott, túlzsúfolt, a
kifejezéssel erőszakoskodó, sajátságos módon merev és ugyanazokat a kifejezési
formákat modorosan ismétlő, Nem egyszer olyan izgatott az író, hogy írni tudása
teljesen elhagyja, ilyenkor dadog és akadozik, semmiképpen sem bírja magát
kifejezni. Az a brutalitás, melyet az alakjaival s általában az emberekkel
szemben tanúsít, megnyilatkozik Írásmódjában is: nemcsak a magyar irodalomban,
de a világirodalomban sem tudunk példát az ilyen durva beszédmódra. A regény
politikai tekintetben tagadhatatlanul rámutat a magyarság nem egy betegségére/bűnére és
veszedelmére, — ebben nem eredeti ugyan, mert a magyarság sorsáról és
helyzetéről való koncepciója egészében véve Nagy Endre politikai költészetének
parafrázisa, de megvan az érdeme, hogy
sokszor úgy hangzik, mint valami vészkiáltás, melyre megdöbbenten kell a
magyaroknak felfigyelni. Irodalmi tekintetben, ha leszámítjuk a regényből azt,
a mi benne reminiszcencia Móricz Zsigmondra, egy egészen sajátságos írói típust
láthatunk benne igen jellegzetesen kifejeződve: egy rendkívüli írói tehetséget,
amely önmagában összeomlik a saját harmonizálatlanságán, az emberi és művészi
fegyelem teljes hiányán és még inkább moralitásának roppant fogyatkozásain.
*
Schöpflin a Vasárnapi Újságban,
névtelen cikkben sújtott le a regényre.
szakacseniko.wordpress.com/.../szabo-dezso-az-elsodort-falu-c-regenyen..
*
SZABÓ DEZSŐ: AZ ELSODORT FALU. REGÉNY HÁROM KÖTETBEN
ELSŐ KÖTET GENIUS KIADÁS „Ful text”
ELŐSZÓ…Az író énje mélyén ott vonaglik megszenvedett élettanulsága, az
emberi sorsnak egy nagy felkiáltása s ő azokat az embereket és eseményeket
vizionálja egybe, melyek szavakba, másokba átvivő szintézisbe szabadítják az életnek
ezt a végzetes szuggesztióját. Itt nincs szükség egy mesterkélt egység
stilizálására, főhősre s a harmadik oldalon már holtbizonyosra vett
befejezésre. Az élet részei az élet természetes elömlésével következnek egymás
után, a kezdet már mintegy folytatása és nincs külső, hókuszpókusz befejezés,
az egymásra következő részek közt néha alig van külső kapocs, mint ahogy az
életben sorsok mennek el egymás mellett s lesznek egymás végzetévé, anélkül,
hogy ez kiordítana a külső eseményekből. És mégis ezek a részek egy hatalmas,
egy szemnyitásban meglátott boltozatot adnak össze, ahol minden szó véres, ideggel
átfutott része az egyetlen nagy szintézisnek. Ez az egység erősebb minden más
egységnél s a legművészibb, mert az élet titokzatos, céltalannak látszó mély
eszközeivel lükteti a tudatba a kiolvasott végzetet. Az első primitívebb,
mesterkéltebb, stilizált szerkezet. A másik a művészet legmagasabb fejlődését
jelenti s a modern irodalom leghatalmasabb arányú szintéziseit adta. Ilyen
szerkezete van a háború és békének és ilyen van az Elsodort falunak is. Aki ezeket nem látja regénynek, aki ezekben nem látja meg a mindent
egybefog- laló roppant boltozatot, azt vissza kell küldeni Dugonics apánk
Etelkájához. Éppen a szerkezet, ez a nálunk páratlan arányú architektúra az,
amivel különálló orom ez a regény a magyar irodalomban, akárcsak a Katona Bánk Bánja…
Gellérthegy, 1919 okt. 29. Szabó Dezső.
*
Szabó Dezső:Tanulmányok, esszék
Gróh Gáspár (Vál., szerk., jegyz., utószó)
Sorozat: Magyar Remekírók - Új
Folyam
Megjelenés: 2007
Terjedelem: 604 o.
Műszaki adatok: keménytáblás, aranyozott vászonkötés, könyvjelző
Ár: 4500 Ft
Szabó Endre
SZABÓ ENDRE
1901. 52.
850. Szabó Endre: Zápor; költemények. 1890—1900. Nagyobbára szatirikus költemények
vannak e kötetben. A költő érzéseit, gondolatait egyszerű hangon, fellengzés és
dagály nélkül mondja el, — a finnyásabb ízlés olykor a pongyolaságot és a
finomság hiányát is szemére vethetné. Egy kisebb drámai költemény is van a
kötetben…A könyvet a Franklin Társulat adta ki: ára két korona. Mutatványul a
következő verset közöljük a kötetből:
Szabó Endre: Nem a koldus a legszegényebb.
Nem a koldus a legszegényebb;
Oh, nála sokkal nyomorúbb,
Ki aranyért sem bír szerezni
Egy virág-koszorút.
Nem azt öli a fájdalom, ki
Nyög szívet tépő bú miatt;
Az a halálosan beteg, kit
Semmi meg nem ríkat.
Nem az a kérdés: mennyit élünk
A kalendárium szerint,
Hanem az, amit csak szívünk tud,
Hogy mennyit szenvedünk?
1904. 2. 18. RÉSZLET A BOLOND CIMŰ VERSES
REGÉNYBŐL.
Írta, s a Petőfi Társaság nagygyűlésén felolvasta Szabó Endre.
Nincs még vasút, nem metszte füttye
Októbernek üveg-legét,
Az országutat rótta, nyűtte
Szekér- úgy, mint hintó-kerék,
Filoxéra sem volt viszontag
S mint költője az ősi kornak
Dalolta egykor: aberant
Poena metusque* egyaránt.
Haj ! Mennyi cifra, szép fogatnak
Prüszkölt is erre a lova!
Hogy telt még akkor az uraknak,
Nem várva rossz végét soha —
— Hát hova is tűnt el mindez,
hova?...
Mi úgysem értjük a lovas had
Hangos győzelmi mámorát:
Egy nyúl, a melyet megrohannak
Lovak, kutyák, urak! —
Nohát. Nem hős ezek mellett a hét
sváb?
*Ovidius
Aurea prima sata est aetas, quae vindice nullo,
sponte sua, sine lege fidem rectumque colebat.
Poena metusque aberant, nec verba minantia fixo
aere legebantur, nec supplex turba timebat
iudicis ora sui, sed erant sine vindice tuti.
Elsőnek vettetett el az aranykor,
amiben fenyegetés nélkül…
*
1906. 24. 386. Szabó Endre:
TÖRÖD A GÖRÖNGYÖT
Töröd a göröngyöt, szegény magyar
ember
Földhöz ragadt bajjal, nehéz
küzdelemmel,
Szántasz és boronálsz hosszába,
keresztbe,
Próbálgatod: a mag jobban hogy'
eresztne,
S látod oszt szorongva,
Hogy munkád jég veri, apály,
ragya rontja.
Megyen a dolgod csak homályos talánra:
Hátha a balog sors egyszer rád találna,
Hátha felsegítne, oda állva melléd,
Amint azt te tőle úgy megérdemelnéd,
De ha rád mosolyg is, a legtöbbször csalfán
Ráng a mosoly ajkán.
Pedig ha az ekéd, kaszád megmarkolod,
Muzsikára mén a kezeden a dolog,
Nincs más, aki veled a versenyt kiállja,
Munkád, még aki néz, az is megkívánja;
Mi
Isten-verése,
Hogy meg nem
nyered a várt jutalmad mégse!?
Valami végzet áll a sors közt s te közted,
Valami varázslat ülte meg a földed,
Valami kór annak teteje és alja,
Valami élősdi látatlanul marja,
Vagy talán-talán a
Régi bőség, áldás csömör-nyavalyája?
Valaminek jönni kell már valahonnan,
Valami tisztító égi háborúnak,
Amely neki dűlve a tikkasztó légnek,
Tisztogasson, mint a haragos ítélet,
Amely zúzva-törve
Élősdiektől a földünk kisöpörje.
Nehéz a türelem, de ha bírtuk
eddig,
Csak elbírjuk tán még egy kis
valameddig,
S már, amint én sejtem, látom és
hallgatom,
Fény szikrázik által a nagy
borúlátón,
Valahol messze, a látó-határ
fölött
Villámlik, mennydörög.
1911. 9. 175. Új könyvek.
A fenomén. Szatíra, írta Szabó
Endre. Budapest, Benkő Gyula; ára 4 korona.
1911. 9. 175. A fenomén. Szabó Endrét
írói pályája folyamán mindig vonzotta a szatíra; egy időben élclapot is
szerkesztett, verseiben mindig szerette a szatirikus hangulatokat. Most aztán
egy nagyarányú prózai szatírával szól bele a közélet dolgaiba. Formájában közel
áll a regényhez, de nem ez az irodalmi forma benne a fődolog, hanem a közélet
maró, sokszor haraggal tele kritikája. Krumpli Tóbiás, a fenomén története, aki
egy erdőkerülő félkegyelmű fiából a maga érdeme, sőt akarata nélkül, csupán a
kedvező körülmények és hatalmas pártfogók segítségével diák, majd kolduló barát,
férj, grófi titkár, képviselő, sőt végül miniszter is lesz. Torzító tükörben
felmutatott képe a magyar élet visszásságainak: a vallási képmutatásnak, a
formák megóvása mögött rejlő erkölcsi romlottságnak, a politikai kapaszkodásnak,
protekciónak, a politikusok és egyéb nyilvános szereplők tudatlanságának.
Torzkép, néha nagyon is vastag vonásokkal rajzolva; a valóságot túlságos
sötéten színezi, de rajzát érdekessé tudja tenni a torz vonásoknak
realitásokra, sőt aktuális dolgokra való, néha csak gyöngén elleplezett és
könnyen felismerhető vonatkozásokkal. Egy pár túlságosan vaskos részletét
szívesen elengedné az olvasó, de gúnya nem egyszer olyan találó és éles, hogy
túlzásaiban is lehetetlen fel nem ismerni a találó valóságot. A mi viszonyaink
között tiszteletreméltó bátorság nyilvánul a könyvben. Ekkora nyíltsággal és
merész szabadszájúsággal még alig ábrázolta valaki a magyar közéletet. Erős
meggyőződés és epés temperamentum nyilatkozása ez a könyv, hangjában régi,
nyersebb korok szavajárására emlékeztet.
A BETLÉRI KASTÉLY
FŐHOMLOKZATA
1919. 22. 254. SZABÓ ENDRE.
A mai napokban is, mikor a
közdolgok teljesen lefoglalják az emberek érdeklődését, joggal kérhet figyelmet
a maga számára irodalmunk egy kitűnő öreg munkása, Szabó Endre. Most
június 3-án tölti be munkás élete hetvenedik
évét, szép öregségben, íróasztala mellett,
munka közben…Verseiből néhány hónappal ezelőtt adott ki egy kötetet, forradalmi
verseit, a melyekből mindenki láthatja, hogy Szabó Endre egyik úttörője volt a
magyar szociális költészetnek.
Munkásságának másik része kulturális
szempontból talán még nagyobb fontosságú. Ő juttatta bele a magyar kultúrába,
mint ható és gyümölcsöző tényezőt, az orosz irodalmat. Rengeteget fordított a
nagy orosz írókból, Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Csehovot, Nyekraszovot…A
hetvenedik év munka közben találja. Most fejezte be évek óta készülő verses
regényét, A bolond címűt, s ezzel
akarta megünnepelni élete e nagy fordulóját. A regény a mostani súlyos papír-viszonyok
közt nem jelenhetett még meg; a költő szívességéből itt közöljük egy részletét:
Strófák a Bolond c. verses regényből.
. . . De hát vajon él még a régi.
Az ideális szerelem?
Hogy meglohadtak érzeményi:
Nem állítom, csak képzelem;
S hogy nem magát vádolja egy sem.
A házassági bús duettben,
Az már épen természetes,
Hisz' nincs ember tökéletes,
Nem is lehet másképp, bolondok!
Ámor finnyás, kötözködik,
Vár kényelmet, bőségi kosztot,
S ha nincs, ha már mindent
kifosztott,
A szegénységtől menten megszökik…
Csak egy mentség van már, hiába!
Valamely biztos hivatal,
Be kell törődni az igába,
Ha éhen veszni nem akar...
1920. 1. 3. Szabó Endre: RONGYOS A CSIZMÁM
Rongyos a csizmám, rongyos az ingem,
Leszakad rólam maholnap minden.
Felfűtöttem már sövényt, garádot,
Ünnepem van, ha kenyeret látok.
Szegény szenvedő, síró feleségem
Tehetetlenül, szótlanul nézem;
Nem tudom már, hogy mivel biztassam,
Vigasztaló szóm elfogyott lassan.
Szegény fiúnk meg idegen földön,
Hiába várjuk, hogy haza jöjjön.
Hát sírunk, sírunk, folynak a könnyek.
De szívünk soha attól se könnyebb.
Csak sírunk, sírunk, míg végre
intek,
Hogy kímélni kell bús
könnyeinket.
Mert ha kiapad futó patakjuk:
Szegény hazánkat mivel siratjuk?!
1919. nov. 25. Szabó
Endre
*
1921. 18. 207.
Szabó Endre: JAMBUSOK.
Oh jöjjetek még vissza egyszer
Komoly, borongó jambusok.
Egy dalt a régi érzetekkel
Dalolni még talán tudok,
Hadd mondjam el ezt véletek még
Utószor, míg pihenni mennék;
Csak egy szót még, jó emberek,
Aztán elég, aztán megyek.
Mint sebzett sólyom röpte: zordon,
Merész volt lüktetésetek.
Vihar vert szembe, ám ti folyton
Tovább, előre mentetek;
Vívtunk, csatáztunk helyet állva
Igazságunk szolgálatába'
S bekötözvén kapott sebünk,
Megint csak azt mondók: «jerünk!»…
Fáradt vagyok. Oh,
lenne bárcsak
E dal utolsó sóhajom.
Bár vége lenne a tusának
Amely tör, zúz, éjen, napon
S a melyhez, mint kesergve látom,
Sehol sincs már egy jó barátom
Köszönöm, komor jambusok.
Hogy ti még el nem hagytatok.
1921. aug. 10.
Nyugat 1921. 24.
…Kereslek, Isten: mért tűröd meg,
Hogy mind e bú csak rám szakad,
Hogy egyedül engem gyötörnek
Eves gondok, botor szavak?
Szeretném, Isten, hogy ha volnál:
A mennybeli találkozónál
Tudom, lesütnéd a szemed,
Hogy így megvertél engemet.
Szép Ernő 1884 – 1953 /
Szép Ernő
1912. 6. 103. Szép Ernő: IFJÚSÁGOM
EL NE MENJ MÉG.
Ifjúságom el ne menj még.
Gyöngy idő, tündér erő.
Maradj még te drága vendég,
Hangom sírva kérlelő.
Már kopik sűrű hajam.
Ijedt vagyok, nyugtalan.
Érzem, unsz már és ellépnél.
Hagyván engem a faképnél.
Szánom-bánom hosszú álmom,
Vágyam száraz kortyait,
Gyengeségem,
máléságom,
Éjszakák hóbortjait.
Tűnődésbe
halt öröm,
El nem húzott függönyöm.
Meg nem rázott víg csengőim.
Elvirágzott esztendőim
Szeretnék még
útra kelni.
Csavarogni hontalan
Zöld erdőben énekelni.
Muzsikálni gondtalan.
Vakon vadászni veszélyt.
Úszni képek Gangeszét.
Szerelmek között habozni.
Életemmel játszadozni.
1912. 27. 543. Szép Ernő: HÁZTETŐ A MONTMAETRE-ON.
Mint szétszedett szirmai az elszáradt virágnak,
Olyanok a tetőn a barnult cserepek,
S nekem, ki csendesen bámulni szeretek,
Elég a háztető is, hogy semmit se csináljak.
Az ablakom szemben van az ócska háztetővel.
Fel se kell nézni, hogy láthassam az eget.
S az ég alatt a karcsú kémény-sereget,
Amely Paris felett, mint fekete nádas nő fel.
De nem jó, ugye nem jó menni a messzi égen.
A felhők rajzain szenvedni oktalan,
És nézni végtelen, némán, boldogtalan
Parist, a legszebb várost, ahol
semmim sincs nékem….
Cserép, cserép, hány lehet egymás mellett egy sorba?
Egy, kettő, három, négy, milyen jól látni mind,
Ócskák közt egy piros, nini, ott egy megint,
Piros, fekete, rozsda, amott meg egypár csorba.
De messzi van az élet, de messzi
van az élet,
Ezer csudabódé, támolygó
boldogok,
Zászló leng, hinta száll,
tűzijáték lobog.
Arany kocsik forognak, halk sípládák
zenélnek.
(Paris)
1912. 43. 868. Szép Ernő: ÜDVÖZLET. Kedves olvasó! h
12 – 9
JÉGZAJLÁS A DUNÁN
1912. 44. 888. Szép Ernő: ÁKOM-BÁKOM, h 12 – 09
1912. 46. 929.
Szép Ernő: SZERELMI LEVELEZŐ h 12 –
09
1912. 48. 968. Szép Ernő: Eugénia és Emília
A nyári éjszakában való utazgatásom közben egyszer
bementem arra a tarka és bohó területre, a hol a városi emberek a napi küzdelem
után elkésett gyerekjátékaikat szokták űzni, varieté, lovarda, tánchelyiség,
amerikai hullámvasút, forgó kerék, mozi, abesszíniai falu, csingilingi-csárda s
olcsó nyeremény-sátrak között. Sétálgatván a mindenfelől repkedő csilingelés,
kacaj, kurjongatás közt, a piros, zöld, lila villanyok s bágyadt lampionok
füzérei alatt, az életöröm e cifra forgatagában, tétova lépéseim megállottak
egy dísztelen, nagy deszkaház előtt, amelyből az ajtó gyanánt alkalmazott és
belülről egy kéztől összefogott két vászonfirhangon keresztül valami gyengéd,
tiszta s andalító messziségből hangzó, gyönge zongoraszótól kísért gyerekének
hallatszott. A két vászonfüggönyön, elül-hátul felkiáltó jelektől támogatva, ilyen
mondatokat olvastam: Huszonöt elsőrangú női szépség! Ének és Tánc produkció! Belépődíj
nincs! Kezdete éjfélkor! Műsor ára negyven fillér! Reggelig nyitva! A deszkaház
homlokán nagy és kacér formájú betűkkel pingálták ki: «Első Magyar Női Dalcsarnok.»
A szavak kezdőbetűit zölddel mázolták. Beléptem, a függöny mögött maga a Dalcsarnok
igazgatója üdvözölt, aki arra az időre, míg a negyvenfilléres programot
megvettem tőle, eleresztette a függönyt, azután megint szigorúan összefogta,
mert egy kíváncsi házaspár már megállott kinn és bebámészkodott. Leültem a függöny
mellé, a sarokba. A dalcsarnok deszkafalai belül szürkére voltak festve, a
szegény falakat itt-ott a magyar pezsgőgyárak mámoros reklámtáblái…
Két kislány egyszerre kezdett
énekelni:
Mi
sok országot bejártunk,
Már
mindenütt voltunk
És
sok mindenféle táncot
Elsajátítottunk…
Oroszországban
is jártunk,
Péterváron
lent,
Az
orosz táncot megtanulni
Kissé
nehezen ment…
Ámde
az összes tánc között,
Oh ez
egészen más,
Mégis
legszebb minekünk
Egy
ropogós csárdás.
Nagyot sikítottak, magyarosan s egy pár taktusnyi
csárdást táncoltak. Aztán előrefutottak, meghajoltak cirkuszi korrektséggel,
visszafutottak s leszaladtak a dobogó háta mögött a lépcsőn. A direktor
tapsolt, a két-három pincér tapsolt, meg egy pár művésznő is tapsolt, akik már
lenn ültek az asztaloknál. Én is tapsoltam, más nem tapsolt, mert több közönség
nem is volt a dalcsarnokban…
Hogy hívnak te kis bárány? Kérdem a
tengerészt.
— Emília.
- Milyen Emília?
- Antoni.
- Ez az igazi neved?
— Hát mi lenne?
A sanszonetthez fordulok:
- Hát téged, kedves?
— Eugénia…
- Mondjátok csak ... ki írta azt a verset, a mit énekeltetek ?
Emília felel:
- A nővérünk, aki meghalt. Nem olvasta maga Antoni Micit,
tavaly aki öngyilkos lett Varsóban egy artista végett.
1912. 50. 1008.
Szép Ernő: JÉGPÁLYA /próza/ h 12 – 05
1913. 5. Szép Ernő: TISZTA MÚLT A KIADÓHIVATALBAN.
h 12 - 09
1914. 7. 132. Szép Ernő: A HAVAS SZIGET.
Drága olvasóm, volna egy pár perced gyönge mondanivalóm
meghallgatására? Bágyadtan adom át magamat a penna kényének, én magam érzem
veled szemben való kötelességemet, mint úgynevezett hírlapíró és töprengtem
most is sokáig, mivel tudnék hízelkedni érdeklődésednek, drága olvasóm.
Keresztül-kasul képzelődtem az egész világon, emlékezetemben elkérődztem a
héten olvasott újságokat, azután összeráncolt homlokkal végigborongtam Budapest
életének külsőségein, utcai, kávéházi dolgokon, meg minden egyében, amit a
társadalmi osztályok dűlőútjain csavarogván látni lehet. Azután a korcsolyázni
siető fiatal leányok tündér lettek el előttem képzeletemben, azután a nyomorra
gondoltam, meg a kórházak nehéz szagú termeiben merengő betegekre, meg a
vizsgálati fogságban töprengő rabokra, azután a lezajlott Széchenyi-bálra,
amelyen nem voltam jelen…
A téli sziget Budapest partjai között mintha valami
elvarázsolt világ lenne. Idegen regényekből, a melyeket a legérzékenyebb
ifjúkorban olvastam, s régi operákból emlékemben szendergő képekhez próbálom
hasonlítani, minden benne van, de semmihez se hasonlít, minden élő és lefestett
tájtól, minden emléktől és képzelettől idegen a szépsége, bája és melankóliája.
Az élet télire elhagyja a szigetet, a hotelekben alszik a homály a betett
zsalugáterek mögött, a vendéglők oszlopos teraszain a székek felültek az
asztalokra, a galamblövészet pavilonja néma s a dúcokban lakó galambok örök
boldogságról ábrándoznak, a fehér teniszpálya az angol szavakkal futkosó
kisasszonyok után mélázik, néma és merengő az ünnepélyes kis cukrász…
A sziget alsó végében jégpálya van, a híd mellett,
alkonyatkor színes villanykörték széles koszorúja gyullad fölötte s a bosnyák
banda kezd játszani a korcsolyázóknak s az erőszakos katonazene megszelídülve s
álmodozva terjeng befelé a csöndes szigetre. Ha az ember bent jár a sziget
közepén, nem is tudja kivenni, mit játszanak a bosnyákok, csak tűnődésének tétova
zenekíséretét hallja ős fehér lombok alatt fehér földön járva, úgy el tudja
gondolni magában, milyennek kéne lenni a világnak, egy-egy reggeli vagy esti
sétát naplóba lehetne írni, mint az élet legdrágább eseményeit.
1914. 14. 272. Szép Ernő: SÜT
A NAP.
Az omnibusz oldalán fölragyognak a reklámtáblák betűi, az
ablakok szikráznak, a házak sárga falai mosolyognak, szinte világítanak, ajkaim
mohón nyílnak lélegzetet venni, az égne olcsó kék színe van, mint a kirakatban
a selyempaplannak. Az utcán megyek és elfelejtem, hová akartam menni és
megállok a járda közepén és csodálkozva nézek körül a szép időben, képzeletemet
szédíti az örök idő körhintája, a melynek édes és keserves zenéjű forgásában
megint a tavasz képe jött a szemem elé. Milyen szép idő van…
Áldottak legyetek fagyott magocskák a föld alatt, akik
puhultok, dagadtok, gyötrődtök és fölhasadtok és szűzi zöld füvecskét hoztok
világra. Áldott légy mindenféle dudva veteményes kertben, szántóföldön,
árokparton és szemétdombon, melyeknek magját senki se látta, senki se vetette,
melyeknek nevét senki se kérdezi, melyeket felszurkálnak, kitaposnak,
elpusztítanak mindig, mégis kijönnek a földre, hogy ők is éljenek egy kicsit,
mert süt a nap!
1914. 19. 375. Szép
Ernő: LUXOR
Úgy képzeltem, kérlek, hogy ebben a korban már a palotám
dolgozószobájában írok. Firenzében óhajtottam lakni, vagy Firenze mellett,
egyedül, a művészet és a természet szépségeinek harmóniájába andalítva
lelkemet, amelynek a világ nehéz terhét kell hurcolni magában. Nápolyban, a
Posilipon, amely oly hosszú, halk és előkelő, mint egy hegedűszóló az Operában,
ott is kinéztem egy csukott fehér kastélyt sötétzöld kertben…
A cigarettázó szultána álomalakja alatt folyik a kék Nílus,
két barna bárka úszik rajta, a sárga parton pálmák, mecsetek ormai, a szfinx, a
három piramis és fölöttük rózsaszínben nyomtatott felhőfoszlányok. Hányszor
néztem e bágyadt szultánát a kéjes keleti táj fölött, mióta ezt a cigarettafajtát
szívom. Szemeit szomorúknak, sóvárnak láttam s felém fordította tekintetét, a
cigarettafüst forró és illatos sóhaj volt ajkán s szívemben keleti zene dobolt,
ifjú nosztalgiám édes fájdalomban epekedett s bizarr vágyaim piros madarai
röppentek el Kelet felé. Kék selyem ég, arany félhold, arany csillagok, vakmerő
szenvedély s titokzatos szerencse várták ottan éjszakáimat, napjaimat
unalmatlan tétlenség, édes heverés, fűszeres álmosság. Ah, egzotikus utak, amelyeket
nem tettem meg. Mehetek-e még vájjon? «On ne devient
pas gai en voyage.» /Nem szívesen utazik/ Honnét jut eszembe ez ? Igen: Flaubert Gusztáv írta egy
levelében Egyiptomból. Mintha én írtam volna, mintha Egyiptomban is jártam
volna már és Arábiában is és Indiában is és mintha senkivel se találkoztam
volna sehol, csak magammal. Fölnyitom a bádogdobozt, kiveszek egy Luxort,
rágyújtok, lassan kiszívom az első füstöt s tekintetem visszaesik a doboz
tetejére, a szultána naiv színezésű alakjára s a primitív tájra, amelyen az
unalom sárgállik, és újra bemártom a pennát a tintába, mert írni készültem,
csak egy kicsit meglepett a szórakozottság.
A
MARGIT-SZIGET HÍDJÁNAK ÉPÍTÉSI MUNKÁLATAI. Paur Géza rajza
1914. 21. 407. Szép Ernő: Margitsziget 1914. május 12.
…Sötét hintó
futott el
Egy úr s egy
nő ült benne
S kék volt az
ég fölöttük
S fehér felhők
az égen.
Ültem,
hallgattam, néztem
És az jutott
eszembe,
Hogy egyszer
meghalok majd
S többé
sohasem élek.
1914. 476. Ballag már a vén
diák. /próza/ Szép Ernő
1915. 35. 555. Szép Ernő: DUNAPART.
A nap lemegy
nyugat felé,
Köröskörül
felhő virul,
A Vénusz
csillag virrad,
A víz folyik,
múlik és ragyog,
A híd kőből
való sóhaj,
Kanyarodik
fehér hajó,
Ifjú lányok
sietnek el,
Illannak édes
hangjaik,
Elúsznak
bontott hajaik,
Barna derű,
szőke ború,…
Kardom hideg
markolatán
Érzem meleg
balkezemet,
S állok az
élet közepén
Arccal az
elmúlás felé.
1915. 44. 703. Szép Ernő: OBRENOVÁC
— A noteszemből kiszakított levelek.
—
1914 december 8. Hosszú, hosszú utcába búvik az ezred az országútról. Obrenovác.
Egymáshoz ragadt fehér, sárga, zöld, kék alacsony házak. Egy-egy emelet ugrik
föl az utcában. Dél van, a nap süti a falakat. Egyforma dísztelen, piszkos,
fáradt házak. Köves út, ezen járni pihenés Szerbiában. A ló feltartja a fejét,
szívesen csatakol a kövezet sarában. A járdán katonák jönnek-mennek, a kapuk
előtt katonák állnak, stájer porcellán-pipa a mellükön. Egy emeletes ház kapuja
alól tábla mered előre: K. u. K. Kommandó. A tetőről egy rúdból sűrű drótok
indulnak rézsút a levegőbe. Ez volt az obrenováci posta…
Elered az eső. Az ütközetvonatot megrakták emberekkel. Minden
vagonon végig sűrűn ülnek a fejek s a puskacsövek egymás mellett ágaskodnak
feketén a sötétedésben. Zaj van. Mintha mindenki morogna. A vasutasok kiabálása
jön-megy. A doktor folyton elkiáltja a nevem messziről, hogy tudjam, merre van.
A katonák várnak a vagonokon, esik rájuk az eső. A csizmám csúszkál, az égő
konyha felé megyek, a jövő-menő katonák közel hajolnak egymás arcába. A
sátrakat felhúzzák. Az emberek a fejükre húzzák a pokrócokat, járkálnak. Távol
egy lassú alföldi nótát danolnak. Sípolás. Az első zászlóalj indul. Múlnak a
vagonok a sötétben, múlnak a mozdulatlan fejek rajtuk. A szalmatüzek a földön
sercegnek, simák, küszködnek, alacsonyodnak, és végre kialszanak, mint a remények
az ember szívében, egyik a másik után.
Belgrád közeli
Obrenovác városka. háló.
1916. 18. 276. Szép Ernő: A RÉSZEG MORVA TEMETÉSE. (Emlék
Szerbiából.)
Eszembe jut, elmesélem, hogy
temették el a harctéren a nagyszakállú morva embert a debreceni népfölkelők. Novemberi
reggel volt, a tréntábortól mentem vissza a harcoló ezredhez egy szekéren, a
melyik kenyeret vitt, meg engemet. Olyan sár volt, amilyen csak a mesében van.
Igaz, a mesében soha sincsen sár, sőt aranyföld meg gyöngyvirágföld van a mesében,
amelyen bűbájos szépség forgolódik, tündérek, királyleányok, szultánok, boldog
favágók, szerencsés juhászok, beszélő bárányok, tekintélyes törpék és
nevetséges óriások, meg hercegek, grófok, válogatott cigánygyerekek. Abban a sárban,
ami akkor Szerbiában volt, olyan sejtelmeim voltak, hogy a földnek abba az
őskorába hanyatlottam vissza, mikor még nem keményedett meg, mikor még a
teremtés keletlen tésztája volt ez a bámulatos világ…
A morva kinyitotta a szemét,
mosolygott, fölemelte a karját, gajdolni kezdett álmosan valami osztrákságot, amit
magyar fül soha nem tud élvezni. Csekély kék szemei boldogan pislogtak fölfelé.
Részeg volt.
— Meghóttál sógor? — szólott le neki
Kovács Jeremiás.
— Du, du, nyam-nyam-nyam... — felelt
a morva.
— Vasz isz dász testvér, vasz isz
nájesz? — barátkozott vele B. Szabó Gerzson. — Németül kell evvel beszélni!
— Hollaaarió, szeusz, szeusz - motyogott a morva és nyújtotta fölfelé a
karját, de rögtön visszaejtette.
— Tót? — kérdezte tőle Dorogi
Máté németül
A morva nem válaszolt, lecsukta a
szemét és valami nótát dajkált lusta ajkain.
Megcsiklandozták a nyakát. Arra mozgott.
— Tót vagy te sógor! Kampec vagy. Tót
vagy. El kell téged temetni — beszélt neki Dorogi Máté.
— Innye csakugyan, temessük el, emberek — örvendett B. Szabó Gerzson.
— Az ám, el kell szépen temetni a sógort.
— Hadd örüljön.
— Hadd legyen neki is pünkösdbe karácsony.
Így megtárgyalták a dolgot, avval
négyen-öten, akik ott voltak, elmásztak a sárban, nagy erős ágakat csaptak le
fejszével, kisebb ágakat törtek, sáros tengeri szárakat húzgáltak ki a földből,
a nagy ágakat letették a morva mellé a földre, sorban hosszába, a kisebb ágakat
keresztbe, a tengeri szárakat ráhányták az ágakra, megfogták a morvát, rátették
erre a ravatalra. A morva aludt. Egyszer csak a morva fölemelte a fejét, jobbra-balra
fordult, látta magát a levegőben vonulni a vállak fölött, nézte a fáklyát és
— Nein ... nein ... nein ... —
elkezdett rimánkodni odafenn.
A magyarok hangosabban kántáltak.
— Nicht Tod! Nein! Ni-i-cht! Kein
To-o-od! — nyöszörgött és üvöltött a morva és meg megrázta a fél lábát. Aztán
nagy nehezen felült és széjjelnézett, a magyarok csak vitték és énekeltek
egyformán. Egypár tréfás kocsis levette a sipkáját, úgy nézte a menetet. A
morva úgy látszik elhitte, hogy meghalt, mert hátraejtette magát és elkezdett
keservesen bőgni.
— Oh véh, o-o-o-oh . . . o-ho-ho-hoh
... — és sírt aztán békés sírással és engedte vinni magát és elhallgatott. De
hirtelen csapkodni kezdett a két karjával kétfelé, mint a kocsisok, ha fáznak,
fölrázta magát, ült és acsarkodott.
— Nááájn! Núúú! Húúú! Noooo! Nit begraben!
Nicht sterbn! Nááájn! Duuu .. . Ná-íl ili.t — kalimpált a két lábával, végre
lepottyant, nagyot esett a sárba, rögtön felpattant, s támolyogva, hadonászva,
vonítva menekült:
— Nicht Toood! Nicht Toood! Lébn!
Lééébn! Még a drága
nagy porcellán pipáját is otthagyta a sárban.
1916. 25.
394. Szép Ernő: A NYÚLLÁB.
Kérlek, kedves olvasó, tisztelj
meg türelmeddel. Egy haszontalan kis históriát firkálok lefele, ami az én
életem bazárjából való. Nem az az érdekes, hogy velem történt, csak az, hogy
történt és akármi történt valaha valahol, az mind nagyon érdekes. Beismerem
előtted, hogy magános óráimban utána szoktam járni minden csekélységnek, ami
idáig való életemben előadódott. Néha vissza tudok emlékezni egy-egy sóhajra
is, amely a múltban elpályázott ajkamról a láthatatlan levegőbe. Meglelem és
képzeletem babrál vele s húzgálja, mint egy talált hajszálat. Minden ember
minden dolga egyformán érdekel, érdekel az is, ami velem történt, mert én is
egyik példánya vagyok az emberiségnek. Mint ilyen, iskolába is jártam. Algebrát
is tanultam. Oh, dehogy tanultam, csak tanítottak. A tanár úr, mikor
magyarázott, minden második szava után köhögött. Hallgattam a tanár urat és
gondoltam, hogy beteg, azért köhög. A tanár úr, ha a köhögés elvette a szavát,
olykor a tábláról elnézett a fehér falra s én láttam szórakozott szemeit. Az
ádámcsutkáját is észrevettem, mert beszéd közben föl és lejárt az alacsony,
fénytelen állógallér széles nyilasában és az ádámcsutka alatt a tanár úr
halványkék, lapos, szerény nyakkendőjét is nézegettem, mert az is érdekelt…
Egyszer, emlékszem, a nyúlláb
felett gondolkoztam, a kit a balkezemben tartottam. Szivacs helyett használtuk
a nyúllábat. Egy kicsit kopott volt, megőszült a színe a sok krétától és a
talpa egész lapos volt. Olyan különös volt szorongatni s érezni ujjaim
érzékenységével a nyúlláb szőrzetét. A nyúllábról a nyúlnak a többi három
lábára gondoltam. Vájjon a többi láb milyen pályára ment? Ez itt a kezemben, ez
algebrával foglalkozik, a többi bizonyosan boldogabb és a mezőn szaladgál….
Gondolkoztam. Az a gyanúm támadt,
hogy a nyulakat csakugyan megölik. Láttam már nyúlvadászatot a mezőn, de csak
azt láttam, hogy a vadászok felkapják a képükhöz a puskát, durrantanak egy
nagyot, azzal a nyúl elkezd sebesen vágtázni messzire, míg eltűnik. Azt
hihettem, hogy azért lőnek oda, hogy a nyúl olyan remekül szaladjon. Hanem a
levágott nyúlláb a szörnyű igazságot tárta elém. Az ablak nyitva volt, mert
meleg tavasz volt, emeleten volt az osztály, kinéztem, a házakon túl zöld
lombozatokat láttam és az ég fehér selyem felhőit.
— Hát így vagyunk? — szólott nyomott
hangon a tanár úr és lenézett a noteszbe. Szégyelltem magamat. Bár már beírná
azt a négyest és ülhetnék vissza a padomba, Pali mellé. A nyúlnak meg kell
halni odakint a mezőn, gondoltam és nem tetszett nekem ez a dolog. A tanár úr a
noteszbe hajolt, írta a négyest, rám se nézett:
— Törülje le a táblát, menjen a
helyére. Fölemeltem a nyúllábat, s néztem milyen sápadt szürke felhőköröket
csinálok vele a táblán. A nyúlláb a balkezemben járt, s mintha elszakadt idegei
folytatódtak volna az én kezemben és karomban és a bánata annak az elmúlt kis
életnek, ami ebben a nyúllábban volt, a szívemhez jött és belement a szívembe.
Pedig én ártatlan voltam, én nem tudtam az algebrát.
GYULAI PÁL LEÁNYFALVI
HÁZA A DUNA FELŐL. Jelfy Gyula fényképe
1917. 45. 719. Szép Ernő: KI
TUDJA
.
Ki tudja fáj, vagy inkább jól esik
A falevélnek, hogyha meghajol
Mikor egy nagy csepp eső ráesik,
Ki tudja, hogy ezüst-e vagy smaragd,
Gyémánt, arany, parázs vagy tán fehér
A csillag, mely fönn az égen ragad.
Egy pillantás ki tudja, hova vész,
Ki tudja, milyen hosszú egy sóhaj.
Ki tudja, hogy a szív milyen nehéz.
Ki tudja az árnyék miből lehet.
Ki tudja mért repült fel a madár.
Ki tudja mit mondott a lehelet.
Ki tudja az őszi barack szaga
Honnan van? Mi az íz, hogy van az?
Mitől édes könny, ajk és malaga?
Ki tudja, merre mennek a halak.
Ki tudja, hol lopózik a halál
A tengerben meg minden víz alatt
1917. 45. 719. Szép Ernő: REPÜLÉS.
Álmomban én repülni szoktam,
Vagy félálomban, mielőtt
elalszom.
Egyszer csak két karom kinyúlik
S mozdulat nélkül emelem magam,
Össze van a két sarkom téve,
Szemem zárva van, ajkam nyílva,
Ügy szállok, föl, föl, fölfelé.
Csodálkozom, hogy nappal, ébren
Miért nem szállok föl soha
Mikor ez olyan egyszerű…
S két karom ki van nyílva kétfelé.
Egy angyal várja tán, hogy átöleljem.
Nyugat 1918.
4.
Szép Ernő költészetéről szólva, csaknem mindegyik kritikusa e költészet
impresszionista méltatását választotta, a költemények által keltett hangulatnak
kereste színes, a Szép Ernő poézisével többé-kevésbé azonos fajtájú
lejegyzését. Finom hasonlataikkal, tévetegen csapongó, pasztell-puhaságú
vonalaikkal néha meglepő módon idézték fel újra e költészet kedves varázsát, de
az általuk nyújtott rajz nem annyira pontos körvonalú költői arckép volt, mint
inkább valamely elfolyó tónusú, szubtilis bizonytalanságú lelki tájkép.
Egyetlen konkrétumot ragadtak meg újra és újra: a gyermekélet motívumainak erős
jelentkezését hangsúlyozták Szép Ernő költészetében, de nem igen vették
figyelembe, hogy e motívumok megszólaltatása tipikus jelensége újabb
költészetünknek s egymagában véve nem alkalmas egy költői pálya jellemzésére,
még kevésbé e költői pályafutás jelentőségének a méltatására. Pedig Szép Ernő
költészete kétségkívül egyik legjelentősebb eredménye új líránk fejlődésének s
rászolgál a részletesebb elemzésre…
1919. 25. 284. MONOKLI.
Írta: Szép Ernő.
Jaj de kevés monoklit látok ezen a Pesten. Pedig én szabad
szemmel is meglátom, akármilyen messzire jön az utcán egy monokli. A monokli
feltűnik az embernek a feje mellett elgörgő sokadalomban. Mai nap az tűnik fel
az embernek, ami nincsen. Nincsen monokli. Sötét este van most, nem igen hányja
egymást az égen a csillag. Csillag, igen, vagy hold inkább, holdak ezre meg ezre
volt a városon a monokli, fényes nappal is csillogó bolygórendszer, idelenn a
földön futott, lebegett, cirkált, idelenn oly mélyen az ég alatt, a flaszter
felett másfél és két méter közti magasságban, a férfifejek magasságában. Eltűnt
ez a frivol holdrendszer. Kialudt. Ha megengedik, hát bizalmas leszek. Húsz
esztendős koromig eszembe se tudott jutni, hogy magam is feltehetnék egy
monoklit. Féltem, hogy kitudódik valahogy, hogy éjszakánként bőgni szoktam a
szállásomon most is, mikor már egy fővárosi napilap belső munkatársa vagyok,
mert az álmatlan fekvésben a magam személyére gondolok, az elszakadt gyermekidő
jelenetei visszajátszódnak emlékezetünkbe, apám hasadt hegedűjét hallom és
szegény kis anyám sírós valcerei látogatnak meg a csendben, azok, amelyeket a
varrógépnél énekelt meg a vasalódeszka feletti hajolásában. Meg az jut eszembe,
hogy mi lesz velem majd, mikor meghalok és az emberek nem kérdezve semmit tőlem
leeresztenek a sírba s rám tapossák a hantokat. A monoklis urakat néztem
Pesten. Elnéztem őket, az urakat meg a fiatal gavallérokat, a kiknek a szemén
monokli van…
Van négyszegletes monokli is. Láttam
az orfeumban egy óriás gallérú vén francia énekest, egy nagy bokrétával énekelt
a párjával együtt, egy csillogó pikkelyezett francia kisasszonnyal együtt, emlékszem
a refrénre:
Et lon lan la
La dérirette
Et lon lan la
La, dérira haha, ahhahhaa.
Annak a franciának négyszegletű
monoklija van, zöld rámában, szalag csüngött le róla. Az órás firtatta a
szememet, közellátó vagyok-e, vagy távollátó, melyik szemem rossz, hány
dioptriás üveget használok, meg mindent. Rövid küzdelem után vettem nyolc
hatosért egy recézett szélű gavallér monoklit. A mellényzsebembe vágtam, hazavittem,
felpróbáltam. Nem akart megállani a szemem. A jobbszememről átvezényeltem a
balszememre, mert nekem egész mindegy volt, melyik szemem viselem majd…
Jaj, hogy jártam vele egyszer. Szégyellem,
de bevallom. Egyszer ott őgyelegtem a Stefánián, egy fényes, meleg, fiatal
nyári este. Jött szembe magában egy érdekes szőke kisasszony. Villanyütést
adott a gusztusomnak. Belékaptam a felső mellény-zsebembe, elő azt a monoklit,
mintha nem is én lennék az a nyomorult alkalmatlan és odanyomtam a szememre az
üveget. Persze beszorítottam a szememet és felhúztam a számat, de kegyetlenül,
különben egy pillanatig nem állott volna meg a monokli. Hevülve és vitéz módra
így masíroztam az érdekes szőkével szembe, úgy vettem észre, ő is figyelmes
lett már én rám. Megszólítottam volna s tettem volna néki standé pedante /
azonnal/, egy habarodott komplimentet? Mit tudom én már. Mikor másfél lépésre
voltam tőle, elszánt fejjel szép világos arcának fordultam, de abban a minutában
megéreztem, hogy a monokli olvad lefelé a szememről. Hát olyan iszonyatos
nyavalyás grimaszt vehettem, hogy az a kisasszony egyet kacagott, félrekapta a
fejét és félhanggal egy szót adott, de oly víg édes hanggal:
— Majom!
Hát aztán ma nem igen látni monoklit.
Alig csillan-csillan. Fekete monokli szomorog, komorog az emberrel szembe. Az a fekete monokli, ez már nem az a
szemtelen monokli, nem az a lump, nem az a betyár, nem az a gavallér, az az
úri, az a hódító, az a kalandor, az a kegyetlen, az az ifjú, könnyű és dicső,
nem az az, ööö, no mi az öregem, parancsolsz talán egy kardpárbajt?
Szini Gyula
Szini Gyula
1911. 6. 107 – 108. AZ
ÖRÖKIFJÚ CSOKONAI
Ki hisz ma már tündérmesében? És
mégis: Csipkerózsika alvó varának kapujáról lepattan a hallgatás zárja. Száz
évvel Csokonai Vitéz Mihály halála után modern mai színészek bebújnak «Az
Özvegy Karnyóné» magyar incroyable /hihetetlen/ jelmezeibe és eljátsszák
nekünk, huszadik századbeli magyaroknak, ezt a furcsa komédiát, amelynek ráncaiba
belepenészedett az idő, és mégis, mint valami Csipkerózsika királykisasszony
bontakozik ki előttünk évszázados álmából. Még érdekesebb, hogy fiatal magyar
írók, akik formákat és eszméket akarnak robbantani, lelkes tüzet gyújtanak a
«Lilla» költőjének bús emléke előtt, és benne látják egyik ősüket, a vergődő
magyart, aki több, mint száz évvel ezelőtt már megírta, hogy „szegény hazában
méltó jutalmadat nem veheted”.
Mit szólna ehhez Kölcsey, aki
Himfy, Dayka és Virág mellett csak másodrendű költőnek taksálta Csokonait? Mit
szólnának ehhez mindazok, akik a magyar Villonnak, az országban szertekóborló,
kalandos bohémnek sohasem tudták megbocsátani azt a nyugtalanságát,
féktelenségét, amely ép egyéni bélyegét teszi Csokonai költészetének, és amely
mintegy modernségének, örökifjúságának titkos talizmánja? Aktuálissá vált egy
jóslat, amelyet most nyilván sokszor fognak idézni, és amelyet Csokonai a
„Földi sírhalma felett irt ódájában mondott:
Lesz még az a kor, melybe felettem
is
Egy hív magyarnak lantja zokogni
fog,
S ezt mondja népünk : „Oh, miért
nem
Éltek ez emberi századunkban?”...
Így hat Csokonai a megjósolt XX. században. Vele még a híres Etesiák
játszottak. A maiakkal nyugati szellők pajzánkodnak és mégis vonzza őket valami
megsejtett rokonság a több, mint száz év óta porladó debreceni halotthoz.
CSOKONAI
«ÖZVEGY KARNYÓNÉ»-JA A «NYUGAT»
MATINÉJÁN A VÍGSZÍNHÁZBAN
FALUSI
UDVAR. Pőrge Gergely rajza.
1911. 12.
235. Szini Gyula munkáiból két
érdekes füzet jelent meg. Mind a kettőben olyan dolgok vannak, melyek mintegy
mellékterményei az író szépirodalmi munkásságának. Az egyik füzet Stúdiumok címmel
kisebb-nagyobb tanulmányokat ad irodalmi és művészeti dolgokról. Leginkább a
Wilde Oszkárról szóló két részre oszló tanulmány emelkedik ki közülük… Walter
Páterről szóló kis cikke arról nevezetes, hogy nálunk elsőnek figyelmeztetett
az újabb angol intellektuális mozgalom egyik legérdekesebb képviselőjére. A
többi cikkek
Rossettiről, Heinéről, Nietzscheről, Ernest la Jeunesse-ről, Bembrandtról,
Cézanneról, Beadsleyről, Lenau-ról szólnak. A magyar irodalmat az Ambrus
Zoltánról szóló cikk
képviseli… A másik füzet úti emlékeket rögzít meg Vándortáska címmel:
Paris, Róma, Píza, London képei vonulnak el egymás után, színesen, egy könnyen
hangolódó, az átélt hangulatokat hosszú gyönyörrel magába felszívó író
tolmácsolása alapján. Szini Gyula azok közé tartozik, akik szeretnek utazni és
érdemes is utazniuk, mert minden új hely nemcsak benyomásokat, hanem igazi
élményeket jelent számára s mindenünnen önmagába elmélyedten, lelkileg
gazdagodva tér vissza.
1912. 10. 190. Szini
Gyula: Az orosz balett Budapesten, h12
– 05
…Egy lelkes kis művészcsoport
valósította meg a reformot, amelyet korszakalkotónak lehet nevezni, még ha
olyan lenge dologra is vonatkozik, mint a balett szoknya. Talán ebben egy új
kor ízlése nyilvánul meg, amely a táncot is átszellemiesíti és a régi akrobata
mutatványok helyett poézist akar a ritmus, a mozdulatok, a tánclépések
világában is. A régi balett a maga elfajulásában odáig zsugorodott, hogy
voltakép nem volt más mint üres, lélektelen staffázs a prímabalerina spiccelése,
piruettjei, capriolái körül. Az új, orosz balettben minden egyes szereplő
fontos tagja az csoportnak, külön életet él és vele játszik a darabbal. Az új
balettnek tehát a lényege az, hogy a mozdulataival és mimikájával ép olyan
illúziót akar kelteni, mint a színész. A zenés némajátékhoz, a színjátszáshoz
viszi közelebb a balettet…
1912. 11. 205. Szini Gyula. A MEGSZÓLALT MÚMIA. AZ ETRUSZK-MAGYAR
ROKONSÁG KÉRDÉSE. Zágráb, 1912 március 11.
Egy sok ezer éves múmia nyelve
megoldódott és titkát megsúgta egy francia tudósnak. A rosettei kő megfejtése
és az ékírás rejtélyének megoldása óta talán ilyen nyelvészeti szenzációja még
nem is volt a filológusok és régiségtudósok világának. Bennünket talán első
sorban érdekel ez a tudományos fölfedezés, mert csaknem egészen kétségtelenül
megállapítja, hogy a titokzatos etruszk nyelv rokona a finn-ugor nyelveknek,
tehát a magyarnak is. Minthogy ebből a nyelvcsaládból mi vagyunk a leginkább
számba vehető elem, a külön érdeklődésünk az etruszk nyelv problémája iránt
nyilván több, mint jogos, bárha különösebb érdekünk abban, hogy az etruszkokkal
rokon nemzet vagyunk-e, nincsen. Minket az igazság érdekel első sorban.
Egy különös véletlen, amelyet
szinte jelképesnek lehetne mondani, még inkább fokozhatja a kíváncsiságunkat.
Budapesttől vasúton hét órányi távolságra, Zágrábban, az odavaló Nemzeti
Múzeumban van az a múmia, amelynek pólya-szalagjáról olvasta le Jules Martha,
a párisi Sorbonne tanára az etruszk nyelv titkát és a magyar-finn nyelvvel
való rokonságát…
Ez a múmia, amely most a nyelvészek
és régiségtudósok érdeklődésének középpontjában áll, nem volt mindig a múzeum
tulajdonában, hanem egy ideig a bécsi múzeumban volt. Egy Barich nevű osztrák
követségi titkár, a ki Alexandriában állomásozott, hozta el onnan magával
Bécsbe. Barich-ról Bécsben a III. kerületben egy utca is el van nevezve.
A bécsi múzeumból Barich fivére,
egy golubinci (szerémségi) pap örökölte a múmiát és ez ajándékozta aztán a zágrábi
múzeumnak, így mondják a múzeum vezetői, tudós férfiak. Mily érdekes így ennek
a kalandos múmiának a sorsa, amelyet Alexandriából kerülő úton vetett a sorsa
Zágrábba, a magyarok közelébe. De még érdekesebb a múmia pólyázó szalagjának a
valószínű sorsa. Alighanem etruszk hajósok vitték ezeket a felírásokat
Egyiptomba, és ott hogy-hogy nem múmia-balzsamozók kezébe kerültek,
pólyaszalagot hasítottak belőlük és belé bugyolálták az egyiptomi nő múmiáját.
Évezredek múlva ez az etruszk fölirat a mondott kalandos úton ismét
visszakerült csaknem oda, ahonnan nagy tengeri útjára elindult….
Kittit bécsi professzor, aki voloscai
születésű, volt az első, aki rájött, hogy a betűket nem balról jobbra, hanem
mint a keleti népekét jobbról balra kell olvasni. Ő fedezte föl, hogy ezek
etruszk betűk és az és görög írásból származnak, mint az itáliai népeké általában.
1892-ben könyvet is irt tanulmányairól…
A mi számunkra most főként az
etruszk föliratok fontosak, mert ezekből állapította meg Martha professzor az
etruszk és a magyar-finn nyelvek közeli rokonságát. Nem szabad a múlt
századbeli tudósok hibájába esni és a nyelvrokonságból rögtön származásbeli,
vér- és néprokonságra következtetni. De az etruszk nyelvről föl kellene
tennünk, hogy a hódító etruszkok magúkévá tették valamely leigázott finn-ugor
nép nyelvét, ami olyan történelmi abszurdumnak látszik, hogy valószínűbb és
tudományosabb az a föltevés, hogy az etruszkok nemcsak nyelv szerint, hanem vér
szerint is az ural altáji népekhez, a finn-ugor népcsaládhoz tartoznak.
*
Az etruszk-magyar nyelvrokonság, illetve vérrokonság egy alternatív
elmélet a magyar nyelvrokonságról. Mario Alinei olasz nyelvészprofesszor Etrusco: Uno forma archaica di ungherese („Ősi kapocs: A magyar-etruszk nyelvrokonság”) című művéből ismert. Wiki.
A SZARVAS TÉRI RÉGI POLGÁRI ISKOLA BUDÁN.
1912. 26.
528. Színi Gyula: CÉGTÁBLÁK.
Budapestet szívesen szeretjük
összehasonlítani egy fiatalasszonnyal, akinek udvarolunk, akit mennél szebbnek
szeretnénk látni, és akitől nem sajnáljuk a legdrágább cicomát és piperét sem.
Egy városnak a szépsége azonban nemcsak palotái, házai, parkjai, szobrai
szépségéből áll, hanem intim külsőségekből is, amik fölöslegeseknek látszanak,
amik azonban a kulturális város hatásához hozzátartoznak.
Külföldi városok példájára nálunk
is megindult a virágos Budapest című mozgalom, amit kiegészít a szép kirakatok
versenyének buzdítása pályadíjakkal. Van az utca szépítésének még egy titka, amit
azonban nálunk teljesen elhanyagolnak. Ez pedig nem más, mint a bolt
legfeltűnőbb és legősibb tartozéka, a cégtábla vagy a cégér.
A kereskedőknek nem volna szabad
elfelejteniük, hogy az ő tisztes foglalkozásuk régi-régi időkre nyúlik vissza,
és hogy nekik ősi, tiszteletreméltó szimbólumaik vannak, a mikbe úgyszólván az
emberiség kultúrtörténete van beleírva. A mai dekoráló művészek igen jól
tennék, ha a múltból hoznák az emblémáikat, amiket aztán modern ízlésükhöz
képest stilizálhatnának. Nekik kellene példát adni, hogy hogyan lehet egy bolti
cégér egyszerre ízléses, természetes és feltűnő is…
Nem tudom, foglalkozott-e már valaki
azzal a kicsinyesnek tetsző, voltaképp érdekes és értékes tudománnyal, a cégtáblák
történetével. Mily érdekes volna tudni, hogy mi a borbély réztányérjának, a
korcsmák Péter-szakállának, a szatócsbolt pergament-tekercsekből és madzag-gombolyagokból
összeállított pentagramjának az eredete? Miért viseltek a vendégfogadók
már az ó-korban is heraldikus állatneveket? A címer és a cégér állatai és egyéb
emblémái különben is szoros összetartozást mutatnak. London utcáin a figyelmes
szemlélőnek feltűnik némely ékszerészbolt, bank, váltóüzlet fölött a háromszögben
elhelyezett három aranygolyó. Minden londoni ember tudja, hogy ezekben az
üzletekben kézizálog fejében kölcsönt lehet kapni…
A középkorban több volt a cégér
és nagyobb jelentőségű, mint most. Az utcákat még nem jelölték táblák, a
házakat számok, az emberek cégérek szerint igazodtak el. Sok utcán rajta maradt
a cégér neve. Erre nálunk is van példa, mint az Aranykéz-utca, Oroszlán-utca,
Zöldfa-utca, Újvilág - utca, Kiskorona-utca.….Paris cégtáblái közt nem egy
művészi kéztől eredt, és itt-ott múzeumokban őriznek is belőlük egy-kettőt.
Jean Goujon,* Watteau és más nagy francia festők festettek cégtáblákat. Nálunk
is divat volt, hogy híres emberek képeivel díszítették a cégtáblákat, mint
Londonban, hol korok szerint változott a nagy emberek divatja. Egy ideig III.
György piros palástja uralkodott, ezt felváltotta Washington kék ruhája, majd
Napóleon, a porosz király, Drake, Nelson. Az angol költőknek, mint Shakespeare,
Milton, Byron is jutott hely a cégtáblákon éppúgy, mint nálunk a mi költőinknek.
A Kék medvén, az angol boltok gyakori cégére, az oxfordi herceg címeréből való,
amely III. Richárd címerét szorította ki, az 1485-iki kosworti csata után. A mi
Fekete kutyánk, «Fekete macskánk, Arany sasunk és egyéb ilyen bolti emblémánk
is bizonyára történelmi emlék, régi családi címer nyoma.
*Jean Goujon / 1570 – 1566/ est avec Germain Pilon le sculpteur le plus important de la
Renaissance française.
*
1912. 40. 800. Színi
Gyula: AZ ÉLHETETLEN. ELBESZÉLÉS, h 12 – 09.
…A tubafa felől jött a hang és így folytatta:
Én beszélek, a tubafa szelleme. Holnap elvirágzom és ezért
búcsúzni akarok tőled. Mikor először megismertél, sugalltam neked egy
remekművet, a lótuszvirág-asszonyt, amint fehér elefántja fejére dűl hanyagul.
Hol van ez a remekmű? Századokra, örök időre szólt volna. Éhezned, szenvedned,
küzdened kellett volna miatta, de legalább elmondhattad volna, hogy nem éltél
hiába. Neved halhatatlansággá változott volna. De te megelégedtél az olcsó
dicsőséggel. Száz szál asszonyt, száz csinos képet festettél, de holnaptól
kezdve valamennyi egy hajítófát sem ér. Tűzre kerül mind. Holnap elvirágzom.
Nem leszek többé a szerencséd. Nem leszek többé a művészeted. Csak tengernyi
pénzed marad, de vigyázz, mert semmisem mulandóbb, mint a pénz. Holnaptól
kezdve elmúlik a fiatalságod, megvásik az étvágyad, elszáll a művészi erőd. Nem
leszel többé semmi, semmi, csak gazdag ember. Te akartad. Hol a remekmű,
József, hol a remekmű?
Így szólt a tubafa szelleme. A
hangja olyan volt, mint egy szűz leányé, a szakála pedig mint egy prófétáé.
-----
1912. 47.
940. SIHEDEREK. ELBESZÉLÉS. ÍRTA SZINI
GYULA
Kalapvarrónő volt Júlia, tizenöt
éves, romlatlan. A belvárosi korzó gavallérjai alig méltatták figyelmükre, ha
öreg este hazabotorkált. A Szalonból jött, ahol csekély bér fejében kalapokat
kellett tűzdelnie kora reggeltől néha késő éjszakáig is. Emlékeztem rá, amikor
még ormótlan, kötött sipka volt a fején és ferdére tiprott cipőben nagy
kalapskatulyákat cipelt. Néha másodmagával ment, egy hozzá hasonló kifutó leánnyal.
Meg-megálltak a kirakatok előtt és egymásnak
magyarázták a női divat újdonságait, a melyek csillogó, színes buborékokként
jönnek-múlnak. Eközben észre sem vették, hogy a kis, fázékony kabátjuknak nincs
egyáltalán divatos szabása. Olcsó szalag, csipke vagy néhány fillérbe kerülő
dísz mutatta csak, hogy már ezekben a kis leányokban is felébredt a hiúság, a
nő.
És aztán egy esztendő alatt a kis
pesti vézna, jelentéktelen masamódpatkányból csinos, szemrevaló nő lett. Júlia
fölcseperedett. Akkor a szegényes, olcsó ruha már lerítt róla és gömbölyödő,
feszülő idomairól. A Kossuth Lajos utcán végig már sűrűn találkozott kihívó,
mérlegelő, tapogatózó pillantásokkal. Nem is mert hosszasabban elálldogálni a
kirakatok előtt. És egyszer megismerkedtünk. Nem futott el előlem, nem volt
vad. Szinte bizonyosra vettem, hogy már megunta a szegényes ruháját, a nyomorúságát,
és az első jött-ment gavallérnak szabad prédájává lehet….
Az a gondolat, hogy színházban fog
ülni és lornyettezni fogják, fölkeltette benne a hiúság mindennél erősebb
érzését. Ez acélozta meg az akaraterejét is.
Csak három napja volt arra, hogy
szegény rongyainak gubójából ragyogó, színes pillangóként bújjon elő. Más
szóval bárom napja volt csak arra, hogy megvarrhassa maga a ruháját. Minthogy
nappal kenyérért dolgozott, az éjszakáit kellett megrabolni, hogy idejére
elkészüljön az új, pompás, divatos ruhájával. Csak a mesékben történnek olyan
Hamupipőke-csodák, amilyent Júlia végbevitt. Talán tündérek siettek a
segítségére éjjel, mert a nevezetes színházi estére készen lett a ruhája.
Idegen ember számára ez az öltözet
bizonyára nem volt egyéb, mint egy odahaza varrt szegényes toalett, amiről lerí
az olcsóság. De amint Júlia magára öltötte a tükör előtt, a ruhakápráztató
csodává változott át, mintha igazán tündérek szőtték volna. A tükör nem
hazudott…
Féltékenyen figyeltem Juliára. Ügy ült mellettem, mintha
varázslat alatt volna. A szeme sem rebbent meg, a lélegzetét is visszafojtotta.
Egész testével és lelkével a színpadra figyelt, mintha én ott sem volnék. Aztán hirtelen rám mosolygott. Szinte elszégyellte magát,
hogy annyira megfeledkezett rólam…
Nem, nem bírtam tovább. Éreztem, hogy
féltékeny férfi lettem. Ha botrány lesz, legyen botrány. A tolakodót vissza
fogom kergetni a helyére. Ha kell, arcul ütöm. Egész, testemben reszketve
megfordultam, mert eddig háttal voltam az idegen felé, aki a hátulsó sorból
udvarolt a padsoron át Júliának. Egyenesen a szemébe akartam nézni és izzó
pillantásommal, talán az öklömmel is lesújtani reá. Hirtelen mozdulatommal
azonban levertem egy keménykalapot, amely a hátulsó padsor peremére volt téve.
A kalap után hajoltam, udvariasan fölemeltem és körülnéztem, hogy ki
jelentkezik érte.
Ellenséges, pápaszemes tekintettel
találkoztam. Egy öregúr nyújtotta a kezét és én ámulva ismertem benne
Palinayra, a hetedik A osztály főnökére.
- Maga a Bé-be jár, ugye? — kérdezte
a tanár úr komoly szigorral, miközben átvette a kalapját. Mit felelhettem neki
egyebet, mint hogy:
- Igen, tanár úr!
És visszaroskadtam a helyemre. A hős
Romeóból hirtelen alázatos diákká vedlettem vissza és oda volt minden
férfiasságom. Júlia pedig kacagva, megszépülve, diadalmasan hallgatta a
tolakodó idegen fiatalembernek gőgicsélő, udvarló, kényeskedő szavait. És többé nem is találkoztunk
1912.
Karácsony, 25. SZÍNI GYULA: BERCEUSE* TRAGIQUE.
Egy öreg kastély elaggott
zongorájának egy húrja megpattant, és a következőket búgta el: A dubravai
kastély úrnője, Helén asszony kinézett ablakán a parkba, amelyben a terebélyes
fenyőfák a hó alatt olyanok voltak, mint a száz fodros fehér ruhás leányok. Az
óra halkan ketyegett a szobában, mintegy csöndes szívveréssel. A függönyök még
azt a csöndet is megszűrték, a mely odakinn hallgatott Egy kései, eltévedt légy
zümmögött az ablaktábla körül és emlékeztetett arra az időre, amikor még nyár
volt és a napfény szitáló porfelhőre szőtte csipkés, játszadozó virágait.
— Emlékszel? — suttogta Helén asszony.
Fehér vászon ruha volt rajtam vérpiros rózsával a keblemen, és te rám borultál.
Én eltoltalak magamtól, de te vadul felém nyújtottad az arcodat és a rózsáról
egyszerre mind leperegtek a szirmok. Ez
volt az első csókunk. A férjem még nem sejtett semmit, és még szabad volt a
házunkba járnod. Remegő ujjaival lágyan simogatta a kedvese fejét, a mely az
ölében pihent.
— A paripád már abrakolt. Ilkának
hívják, úgy-e? El is aludt az istállóban. Bizonyára nagyon fáradt.
Kaál az asszonyra egy pillantást
vetett, amely némán beszélt arról a sóvárgásáról, amely a lovának szárnyat
adott.
Fáradt vagy? — dédelgette az asszony.
— Nem csodálom, négy óra hosszat voltál nyeregben, a kedvemért. Még jó, hogy
idején megkaptad a táviratomat. Már nagyon, nagyon vágytam rád, és halkan,
anyásan tovább simogatta a kedvese gömbölyű, szőke fejét. …Helén asszonynak
eszébe jutott ez a boldog, zavartalan kor, amire úgy emlékezett vissza, mint
egy szelíden fodros, álmodozó tóra, amit valahol útközben a Kárpátokban látott,
és amely úgy el volt rekesztve a világtól, mint egy leányfürdő, ahol szemérmes
tündértestek szedik magukra a rengő harmat cseppeket.
— Tente baba, tente…
Nincs bűnös szerelem, merengett az
asszony — vagy talán azt nevezik bűnnek, hogy ölemben tartom alvó szerelmesemet
és egyetlen rossz gondolat, egyetlen céda vágy sem borzongat meg. Elüldögélnék
így az ítélet napjáig is. Kaál nyugtalanul kezdett pihegni, de az álom újra meg
újra elnyomta.
— De ez a nagy, nehéz gyerek — mondta
magában az asszony — egyszer csak föl fog ébredni és szégyellni fogja gyöngeségét,
hogy légyottra jött, e helyett pedig csöndes szundikálás lett a nagy szerelemből.
Az asszony kihúzta Kaál feje alól a karját, amely már holtra fáradt. Kaál mély
álmában nem tudta, hogy mi történik vele. Csókra nyújtotta öntudatlanul is az
ajkát. Helén föléje hajolt és olyan gyöngéden érintette meg az ajkát, hogy a
csók egy darabig szinte ott lebegett még fölötte szivárványosan, pillangósán…Kaál
a pamlagon feküdt, öntudatlanul, a hagymázos betegek borzongó delíriumában.
Dubravay Péter lenn a kapu aljában
még nem sejtett semmit. Hol az asszony? - kérdezte nyugodtan…
Dörömbölni kezdett, de az ajtó nem
nyílt. Nekifeszítette a bikaölő vállát a félfának, a következő pillanatban benn
volt a szobában, és a feleségével állt szemben. Helén célzásra tartotta a
fegyvert és halkan, izgatottan szólt:
-
Ne
gyere felém, ha élni akarsz!
Péter nem törődött a fenyegetéssel, a
fegyver elsült, a golyó félre szaladt, és a puska csöve egyszerre csak a
Dubravay vasmarkában volt. Nyugodtan a vállára akasztotta a Lanceslert és a
feleségéhez fordult:
-
Veled
már nem törődöm, szólt hozzá. Hanem ehhez a gyáva, elájult
emberhez volna néhány szavam….
— Annyira szereted ezt az embert? —
kérdezte Heléntől és az asszony ráborult a lázas betegre. Dubravay sarkon
fordult, kiment a szobából. Helént halk szárnyaival megint betakarta az a csönd,
amit az öreg várkastély vastag falai még jobban őrizlek. Megbénulva,
akaratlanul, tehetetlenül csúszott le a pamlag mellé a kedveséhez és percekig
feküdt így kábultan. Ám egyszerre az udvarról velőt hasogató kutyavonítás
hangzott föl, amely még a méterszéles falakon is áthatott. A Diana nevű agár
szűkölt, mert megérezte az ura halálát. Dubravay Péter átlőtt halántékkal
feküdt a szobája padlóján.
*A berceuse is a musical composition
----
1913. 206. Tolvaj napsugár. Elbeszélés. Írta Színi
Gyula
1913. 510. A rózsakertész. Írta Színi Gyula
1913. 752. A mesemondó. Elbeszélés. Írta Szint
Gyula
1913. 910. A Született férj. Elbeszélés. Írta
Színi Gyula
1914. 1.
Szini Gyula: A porcellán muzsika.
Regény, 8, 12, 13 szám, h 12-9
Címgrafika Szini Gyula: A porcellán muzsika
1914. 21, 411. ŐSZI HEGEDŰ. ELBESZÉLÉS.
ÍRTA SZÍNI GYULA
…Megmérgezte ez az asszony a számomra
a tavaszt. Azt hittem addig, hogy a tavasz önmagában véve jó. Nem igaz. A
tavasz olyan csúnya, rücskös, ráncos, mint a Bednárekné, és csak akkor látjuk
szépnek, mikor már mindenből ki vagyunk fosztva, amikor már nem a miénk, amikor
csak, mint elmúlt dologra tekinthetünk rá vissza. Ősszel, reményhulláskor. Bednárekné,
amikor még tizenhét éves volt, nem hajolt le százszorszépért, gyöngyvirágért,
tavaszért, nem is sejtette, hogy tavasz van körülötte, és hogy ő is ehhez a
tavaszhoz tartozik.
Csak most tetszik neki igazán, a
mikor egy kancsó sörrel lemossa a jelenét, és
kissé pityókásan föleleveníti
maga előtt a múltat, a tavaszt…
Meggyilkolt magyar nő. Bednárekné a
szerelem áldozata. Magyar ember a gyilkos. Szerelem és rablógyilkosság. Ötven
éves asszony és húsz éves fiú szerelme. Tehát agyonütötték. A húsz éves ifjú,
akit fölkarolt, akiből «embert» faragott, levágta a pénzéért, zsírjáért, mint
egy tulkot. Szép. De épp úgy meghalhatott volna influenzában is, amely
különösen tavasszal és ősszel szedi le lábukról az idősebb embereket. És még
most is a fülemben cseng az asszony náthás hangja:
—- Szeretni kell a tavaszt.
1914.
29.
570. HALÁLUGRÁS. Elbeszélés. Írta:
SZÍNI GYULA.
A parkban itt-ott
félkör alakú karéjok voltak kinyesve a taxus bokrok sűrű rendjéből. És ezekbe
az esti virágillattól mámoros fészkekbe fiatal asszonyok és leányok bújtak el a
lampionok tarka japáni pillangói alá, amelyek a sötét lombpamacsok közül
villogtak elő.
A nők a hódolóik
udvarában kis tea-asztalok körül ültek fehér lakkos csecse-becse székeken.
Fejük fölött magas cédrusok szeszélyesen görbe és görcsös ágaikkal nyújtották
föl legyező-alakú lombkoronájukat a holdvilágos ezüst portól csillámló égre. Az
asszonyok nagyon is simuló, lágy kínai selymekbe burkolóztak. Parányi lábaik és
ikráik finom pókháló-harisnyákból fehéredtek ki. Mezítelen vállukat és keblüket
lehajtották, mint a mámoros írisz a szirmát, ha magához akarja csábítani a
tétova pillangót…
1918. 5. 64. SZÍNI GYULA PORCELÁN
MUZSIKA Ára 6 korona
Egy
asszonyi élet vergődése a reá áhítozó férfiak egymás elleni harcában.
Szini Gyula új
regényének tárgya, s a budapesti művészvilág adja meg az
érdekes levegőjét színes képeivel és finoman rajzolt jellemző
alakjaival.
1918. 230. Bölcsődal.
Elbeszélés. Írta Színi Gyula
1918. 602. A bécsi út.
Elbeszélés. Írta Szini Gyula
LUXEMBURG
RÓZA NÉMET KOMMUNISTA VEZÉR, AKIT A BERLINI
UTCAI HARCOKBAN MEGGYILKOLTAK
1919. 22. 248. A POLGÁRTÁRS. Elbeszélés. — Írta Szini Gyula.
A csengettyű hosszan csilingelt,
maga Moreau doktor nyitott ajtót. Polgári ruhában, háromszögletű csákóval,
szuronyos fegyverrel a vállán egy szőke, sápadt fiatalember állt előtte:
— A nép nevében! Itt lakik Bouleau
törvényszéki elnök?
— Nem lakik itt, — felelte nyugodtan
Moreau doktor.
A katona egy lépést tett előre.
Mögötte a lépcsőház sötét hátterében szuronyok
villogtak.
— De itt lakik! — mondta a katona és
úgy nézett előre, befelé a lakásba, mint akit nem lehet többé visszatartani.
— Higgyen a szavamnak, polgártárs, —
szólt az orvos — én Moreau doktor vagyok, ez itt az én lakásom, nincs itt más
senki, mint én és a betegeim. Bouleau törvényszéki elnök, azt hiszem, egy
emelettel följebb lakik...
A hatalmas szalon ablakmélyedésében
ült Dujardin, a hellén arcélű fiatalember. Forradalmi divat szerint a haja, hosszan,
szabadon a nyakába omlott: lágy, hullámos selyemszálak tengere. Szoborszerűn
fehér és leányos fényű arcából ibolyakék szeme néha ijesztő tűzzel lobogott
elő…
— Nagyon nyugtalan vagyok — szólt
Louise kisasszony Dujardinhez — már napok óta nem kapok hírt Ladomériából*.
Félek, hogy apám ő felségének valami baja esett. Dujardin részvéttel a
hangjában kérdezte:
— Csak nem fenyegette valami
veszedelem?
— A parasztság föllázadt ellene.
Legutóbbi levelében azt írta, hogy országában rohamosan terjed az új átkos
szellem, a mely Franciaországunkat is tönkre tette. Nem lehetetlen, hogy a nép
elűzte apámat trónjáról…Puskalövés dördült meg az utcán, utána gyors
egymásutánban még kettő vagy három. Az orvos az ablakhoz rohant és kinézett.
— Vigyázzon, fellőnek! — intette
Louise.
— Ó, hiszen ezek a rendcsináló
csapatok. Az utcán katonás rendben, kemény, fegyelmezett lépésekkel egy csapat
haladt feltűzött szuronnyal. Az utca üres volt. Csak egy ember futott eszeveszett
iramban és bekanyarodott egy mellékutcába.
Még mindig nem hiszik el? — kérdezte
Moreau doktor.
Dujardin lehajtotta a fejét:
— Oly nehéz elhinni, hogy ismét
szabadon lehet föllélegeznünk…
Az utcán szüntelenül csapatok
vonultak föl. Puskaropogásra, üdvlövésre ijedt emberek ki¬kidugták a fejüket az
ablakon, de gyorsan megint visszakapták. Senki sem akarta elhinni, hogy
Robespierre-nek és társainak a kezéből kiesett a hatalom…
*Galícia és Lodoméria királyság vagy csak egyszerűen Galícia
volt a Habsburg Birodalom legnagyobb, legnépesebb
és északi tartománya.
Szomory Dezső / 1869 – 1944 /
Szomory Dezső
1896. 11. Szomory Dezső: PÉNTEK ESTE. Színmű, h 12 – 05.
1903. 26. 425. Szomory Dezső:
GENF ÉS A SZERB KIRÁLY. Genf, 1903 június 25.
A tóparti Nápoly, — Svájc gyöngye:
Genf — az örök gyász városa nekünk. Míg odaát, a túlsó parton, a szerbek
vidáman üdvözölték királyukat, itt a csendes vizek mentén, a Quai
du Mont-blanc ama tragikus
helyét kerestem fel, ahol Erzsébet
királyné vére folyt. A hajó, melyre még élve szállt, s amelyről holtan
hozták az evezőkből s vitorlavászonból alkotott hordágyon, itt áll a révben s
várja a bolyongó angolokat. E rettenetes esemény színhelyét semmiféle jel nem
őrzi. «A halottak gyorsan tűnnek el», Genf alig emlékszik reájuk.
E városban élt Péter, az új szerb
király nyugodtan, tizenhét esztendőn át, a Bellot-utca egy csinos sárga
bérházában, az első emeleten, virágok között. Most reménnyel eltelve, vidáman
hagyja el a csendes otthont. Genf városa se búsul. Karagyorgyevics
herceg mindenkinek rokonszenvesebb volt itt, mint a koronás Péter király. Itt
mindenki republikánus. Rendületlen és rajongó tisztelet érezhető az emberi
szabadságok iránt; amennyire halandó ember szabad lehet, csakugyan szabad
itten. Még a koronás Péter királyon a távozás napján is meglátszott itt egy kissé
a demokratikus közérzés. Míg had- és szárnysegédei csillogó egyenruhában tűntek
fel a Metropole-Hôtel előtt és selyemmel bélelt hintókba szállottak, a király
egyszerű egyfogatú kocsin járt, kövér és nyárspolgárias titkárja kíséretében.
Aki mint száműzött hontalan jön Genf
városába, s mint reménytelen trónkövetelő vagy trónvesztett király búslakodik
csendesen a Leman-tó partján s bámulja a Mont-Blanc havas üstökét, bizonyára
jól érezheti magát itt, mert a genfiek szeretni fogják. Viszont rokonszenvüket
kevésbé kelti fel az, aki innen véres eseményeken át egy szilaj ország
királyának megy. Egyszer, a tó partján ülve, szemtói-szembe a roppant
hegyekkel, ahol a mozdulatlan hó sivatagok mintegy évezredek álmát
őrzik, állítólag így szólott Erzsébet királyné:
— Száz év múlva senki sem lesz
itt többé közülünk és semmi, még egy parányi emlék sem abból, amit igen nagy és
roppant fontos dolognak tartottunk. De odaát, a Mont-Blanc csúcsrengetegén még
mindég ott lesz a hó s a kicsi fodrok is itt lesznek a víz szélén és a moha a
köveken.
1896. 11. Szomory Dezső: PÉNTEK ESTE. Színmű, h 12 – 05.
1910. 7. Alexander
Bernát: Szomory Dezső: A
NAGYASSZONY, h 12 – 05.
1911. 5. 90. Kép szöveg nélkül. Szomory Dezső Balzay-lány c. előadása a Nemzeti Színházban. 1. Margit: (D. Ligeti
Juliska) Kamilla… nekem van pénzem, az egész havi fizetésem…(II. felvonás.) —
2. Günzburg kanonok: (Horváth I.) L'Amour, l'amour, l'amour! (III. felvonás.) — 3. Horváth
György: (Odry) Az egész lelked oly szárnyaló s nemes... (I. felvonás.) — 4.
Kamilla: (P. Márkus E.) Vigyél el innen…/ I. felvonás/ — 5. P. Márkus
Emília a szerzővel, mögöttük Odry.
JÁSZAI MARI
ÉS LINDH MARCELLA MEGÉRKEZÉSE SZEGEDRŐL BUDAPESTRE AUTOMOBILON Jelfy Gyula fényképe.
The
first of many was Marcella Lindh who had the distinction of being the first
soprano with the band at its inauguration in 1892.
*
1911. 49. 971. SZOMORY DEZSŐ: Mária Antónia, a Nemzeti Színházban
Szomory Dezső
nem fukarkodik semmivel, ami színházban jó és drága. Pazarló kézzel zsúfolja
bele új darabjába és kiontja a nézőtér közönsége közé. Viharos, forradalmi
parlamenti ülés, Mirabeau lángoló szónoklata, a királynéra átkozódó nemzetgyűlési
képviselők, a király, aki az alkotmányra hivatkozva, semmisnek nyilvánítja a
nemzetgyűlés határozatait. Fejedelmi, pompás méltósággal jön, szól és távozik,
engedetlen képviselők, munkások, akiknek le kellene bontani a lázongok feje
fölül az épületet, s a kik Mirabeau egy szavára leteszik a csákányt. A
fanatikus királyellenes Barnave és a királynéba esztelenül szerelmes tejtestvére,
Saint-Marie gárdatiszt, hölgyei közt sóhajtozó, rossz sejtelmektől gyötört
királyné, a dilettáns lakatos király, aki szakszerű érdeklődéssel szemléli dr.
Guillotine érdekes találmányát, amely — ő nem sejti, de mi, hála
műveltségünknek, tudjuk - nemsokára le fogja ütni az ő fejét is. A forradalom
kitörése a káprázatos versaillesi kastély előtt, megint a függöny és a
varennesi szatócsbolt, a királyság ellen fogadkozó forradalmárokkal. Az
álruhában menekülő királyi család, a fáradt gyermekekkel, meghiúsult menekülési
tervek, közben egy kis bűnös szerelem a szatócsné, és a királyi család elárulója
közt. Aztán a halálra ítélt király, aki utolsó órájának sztoikus felmagasztalásával
teszi jóvá élete tehetetlen ingadozását, könnyfacsaró búcsúzása gyermekeitől,
lelki összetalálkozása a halál ajtajában azzal, akivel lelkileg külön élt, s a
ki tőle lelkileg külön élt egy életen át…
Keressük Szomoryt az írót a darab dús külsőségei, hatásos
dekorációi alatt és megtaláljuk abban az attitűdjében, a mellyel Mária
Antóniához fordul. A csengő, vágyakban fetrengő megalázkodás az asszonyi bűbáj
előtt, a mely — királynőről van szó, a káprázatos pompa és hatalom keretébe
foglalva, százszoros hatással jelenik meg, — a férfinak saját érzékeiből láncot
fonó rabszolgahódolata a nő előtt, — ez a dráma alaphangja. Közvetlenül
kifejeződik ez Saint-Marie céltalan, önmagát véresre kínzó szerelmében, de
közvetve bele van rejtve az egész darab s különösen Mária Antónia alakjának
vonalaiba, szemmel nem láthatóan, de érzéssel kisejthetően. Ezt Szomory adta a
darabba, ez az a líra, a melyből az egész keletkezett, ezen a ponton gyökerezik
a darab, minden mesterkedése, rafináltsága és barokk túlterheltsége ellenére is
egy művészi szándékban, egy írói lélek önmaga kifejezésére való törekvésében.
Ha ez a gyökere nem volna annyira eltemetve a hatásra való törekvés
ügyeskedései alá, a hatás nagyobb, mélyebb és tisztább volna. Itt azonban az
erotikus megalázkodáson kívül még egy másik megalázkodást is látunk: az író
megalázkodását a közönség előtt, amelyet, mint a szerelmet könyörgő férfi, a megkívánt nőt, elhalmoz mindenféle drágasággal,
ékszerrel, selyemmel, bársonnyal, a világ minden ékességeivel. Ez a látvány
sokat elvesz kedvünkből a darab iránt….
1913. 4. 66. Schöpflin
Aladár: Szomory Dezső: Bella, a Vígszínházban.
Szomory Dezső a legkülönösebb író a maiak
között, írásában mindig van valami túlfeszítettség, erotikummal túlfűtött
novellái olyan területeken járnak, ahova normális fantázia és gondolkodás
nehezen tudja követni. Stílusa örökké túlfeszített beszéd, olyan dolgok
kifejezésén erőlködik, hogy kénytelen áttörni a nyelv-béli tradíció, sőt a
mindenki számára magától értetődő grammatikai törvények korlátjait is. Amit
túlzaklatott fantáziája láttat vele, azt csakis barokkul túlterhelt és
mesterségesen átidomított nyelvvel tudja kifejezni. Értjük, hogy vannak esküdt
ellenségei, de szívesebben állnánk hívei közé, ha nem bántana mindig az, hogy
írásának színekkel és kacskaringós vonalakkal túlterhelt, némely keleti
szőnyegekre emlékeztető felszíne alatt aránylag kevés és főleg kevéssé súlyos a
mondanivaló. Néha el tud kápráztatni csillogásával, fantáziájának fülledtségével,
mely a délszaki növényeket rejtő melegházak levegőjére emlékeztet. Nem tudunk
közömbösek maradni vele szemben. Mindig érdekel, mert érezzük, hogy művész,
csakhogy művészetének csak nagy, széles formákban széttáruló levelei és buja
színű, lankadt virágai vannak, de nincsen gyökere. Írói
valóját novelláiból tisztábban és teljesebben lehet megítélni, mint
színdarabjaiból, mert a színpadon mégis csak kénytelen többé-kevésbé kilépni a
maga stílusából, közeledni a közönséghez, az emberek ízléséből is bele
olvasztani valamit a darabba s e mögé a valami mögé rejteni igazi valóját. A
drámaíró a legkevésbé független író, neki az ezrek ízlésével, kívánságaival,
kedvteléseivel kell számolni s neki kell legtöbbet engedni magából,ha színpadi,
eleven hatásra törekszik, nem pedig csak az írótársak kárörvendő platonikus
dicséretére.
Szomory új darabjában, a Bellá-ban
dús választékban hordta össze azokat a dolgokat, a melyeket a budapesti
publikum s valószínűleg minden nagyváros publikuma szeret a színpadon látni. Jó
adag világfiasság, érzékies szerelemmel túlfűtött levegő…Szomorynak becsületére
válik, hogy nem tudja teljes ügyességgel összekeverni; mégis több van benne a
művészből, semhogy egészen el tudna rejtőzni. Számításába minduntalan hibák
csúsznak, olyan hibák, melyekben a finomabb fülű és finomabbat váró hallgató
számára a darab szépségei rejlenek. A közönség
ízlésére épített jelenetekből néha erős emberien harsanó szavak lobbannak ki
melyekben az író elárulja magát, egy-egy fordulaton egyszerre megtelik lélekkel
és ebből szólal meg valamelyik szereplő, aztán hirtelen elbújik az író a darab
mögé és a kiszabott sínen megy tovább a dolog. Ez a kettősség, az írónak ez a
bújósdi játéka a színpadi emberrel, megvalljuk, ingerelt és érdekelt, Oscar
Wilde darabjaiban éreztünk hasonlót. Amint, hogy Oscar Wilde az előképe annak a
drámának …
A belső ellentmondásoktól hajszolt
asszonyt itt megfogja szenvedélyének elemi ereje, a jelenetek izgalma
feszültségben tartja az egész színházat. Alig zavar más, csak Puccininek
színpadra hozása, olyan módja a hatáskeresésnek, amely nem méltó Szomoryhoz.
Itt is, mint többször a darabban, bánt, mikor egy természeténél fogva disztingvált
tónusú író kelleténél olcsóbbá teszi magát a sikerért. Olyan ízetlen és
durvaságukban is szellemtelen vicceket, amilyen több is van a darabban, magára
tartó író nem volna szabad, hogy megengedjen magának. Varsányi Irén
játéka tartja a darabot a két első felvonásban s a harmadikban annyi erőt,
karaktert és lendületet mutat, a mennyit ritkán láttunk tőle. Az ő kedvéért
fogja nagy közönség nézni a darabot….
Részlet Szomory II. József c.
drámájából / Pallas, 1918./
Tersánszky J. Jenő
1921. 24.
290. / Utolsó lapszám/ A két zöld ász.
Tersánszky
J. Jenő első nagyarányú regénye hagyta el most a sajtót A két
zöld ász. (Buzikán Mátyás hamiskártyás története) címmel. Egy vidéki város
képét rajzolja meg benne, azokat a tényezőket, a melyek a kisvárosi fiú életére
és nevelkedésére befolyással vannak s a melyek a gyönge jelleműeket és rosszra
hajlókat lassan-lassan a züllésbe vonszolják. Tersánszky regényének hőse nem
megátalkodottan rossz, sőt vannak jó nekilendülései, vannak hosszabb időközök,
amikor egészen józanul és rendesen viselkedik, csak az ellenálló képesség
hiányzik belőle a rosszal, a lumpolással, a kártyával, a mindenféle lebujokkal
szemben, mindig visszaesik a züllő diák életmódjába s mire az érettségit
leteszi, már kitanult hamiskártyás. Bűnén egyszer rajtakapják és ez a
szégyen-bélyeg aztán állandó akadálya annak, hogy visszatérjen a rendes életbe.
Vergődik, küszködik még egy darabig, aztán visszakerül a lebujba, véglegesen
elmerül a posványba s az erkölcsi pusztulást nyomon követi a fizikai is. A
mindennapi történet nagyon dúsan van fölszerelve. Az élet képeinek rendkívüli
sokasága, a helyzeteknek és mellékalakoknak nagy változatossága mozog a hős
körül, egész nagy galéria a kisvárosi életből: diákok, tanárok, kispolgári
emberek, az iskola, a kispolgári szülői ház, az iparos műhely, a kisvárosi
lebujok groteszk képe, a fővárosi élet néhány különös alakja. Ez mind tarkán,
de mindig életteljesen, a megfigyelőképesség és emlékezet képeinek ritka
gazdagságával vonul fel. …Tersánszkyban nem mindennapi megelevenítő erő
dolgozik, írása tele van élettel, belső igazsággal, képei mindig szemléletesek,
szinte a szemmel látott dolognak benyomását teszik, stílusának, némely
szándékos egyénies megoldáson túl is van erős saját íze. Ez a regény egy kiváló
tehetség teljes kibontakozását jelenti. Legújabb irodalmunk legtöbb figyelemre
méltó jelenségei közé tartozik.
Tóth Árpád / 1886 – 1928/
1907. 414. Tóth
Árpád: Este, h 12 – 6.
1909.
8. 146. Tóth Árpád: RICHÁRD. h 12 – 07.
1914. 103. Tóth
Árpád: A szent folyó
1914.
23. 448. Tóth Árpád: Kastély és
temető
Nézd, már a lelkem bús, üres liget,
Egy sarka temető: vad ugaron
Fejfák, sötét emlékek, csupa rom
S éjjel rémek vetik föl testüket.
Másik sarkában vén kastély, süket
Csöndben borong, felverte dudva, gyom
S az elhagyott és hűvös udvaron
A társtalan lovas, a bú üget.
Lennél-e úrnő e szomorú tájon?
A temetőt, hogy rája béke szálljon
Fehér kezed meg tudná áldani?
S ha hozzád lépne sötéten és halkkal,
Az átkozott és társtalan lovaggal,
Tudnál-e megváltó szót váltani?
1914.
533. Tóth Árpád: Vízió a vonat
ablakából
Fájt-e már szívetek a gyorsvonatban,
Hallgatva lágyan zúgó kerekét,
Át néma síkon, holdas alkonyatban,
Nézve az ablak sötét keretét
Min úgy tűnik a táj át tovafolyva,
Szeszélyes rajz, mit gyors két letörül,
Mintha bús művész bús vázlata volna,
Ki száz képet kezd, s egynek sem örül.
És őriz-e a lelketek ily tájat,
Mely tovaszédült a vonat mögött,
De mégis emlék s mégis egyre fájhat,
Bár múlt takarja s messzeség, őrök?
Tán tőrt íve egy híd vén vonalának,
Vagy egy idegen országúti hárs,
Ránéztetek s akkor sírt föl a bánat,
Fülkétekben a titkos útitárs?...
Tóth Wanda /1888 – 1926/
1911. 7. Új könyvek. A csodálatos köntös. Elbeszélések,
írta Tóth Wanda. Budapest, a Nyugat
kiadása. A Nyugat első időszakának a folyóiratban második legtöbbet publikáló
írónője volt, aki aztán hirtelen és nyomtalanul eltűnt.
h 12 – 07.
Török Gyula / 1888 – 1918/
1917. 18. 770. A VÖRÖSHAJÚ
ÖZVEGY. Elbeszélés. Írta Török Gyula.
Advent első vasárnapján vidáman
sürögtek kukták, szakácsok és szolgálattételre berendelt pórleányok a kondérok,
húsvágódeszkák és zsírral telt bödönök körül. A konyha felől megejtő illatok
szállottak a verandára, ahol a diák álldogált. Nyurga alakját az oszlophoz
támasztotta és lenézett a völgyre, a bánatos és szürke folyóra, amelynek a háta
tavaszig már nem fog fényes napsugarakat táncoltatni. Fehér derekú nyírfák
szomorúan intettek feléje száraz ágaikkal, hogy elmentek a fényes tollú
seregélymadarak és csak az otromba varjak maradtak itt. A szelíd falu szénával
és trágyával körülkerített barna, alázatos házai is azt mondták neki, hogy a
fekete madarak nem hiába keringenek a nyírfák felett, tél lesz nemsokára és
nagy hófelhők gomolyognak majd a szürke égen. A langymeleg, párás illatok egyre
szálltak a konyha nyitott ajtaján át és a diák szíve buzgón felujjongott…
Ezen az estén csak a délről maradt
káposztából falatozhatott a diák, mert mikor a mécseseket meggyújtották és
belépett ismét a dorbézolok közé, szilaj ordítozással fogadták:
— Itt van a pap! — röhögtek feléje. —
Itt van, aki misét mond nekünk.
A vörös hajú özvegy még mindig ott ült közöttük és édes bort
ivott finom kristály pohárból. Az arca piros volt, olyannyira, hogy szeplőit
nem lehetett látni…A sápadt ember fölnézett: ott állott előtte a legszebb
asszony leeresztett vörös hajjal, piros ruhában a zöld gyepen.
— Igen — rebegte — szépek az ezüstös
halak... Nézték egymást. Az asszony kinyújtotta a karjait a diák felé.
— Csak mi ketten maradtunk itt — mondta
könnyezve, — a többiek mind
elmentek.
A keze fején vörös szeplőket látott a diák, és a szeme
szögletében észrevette a démoni vörös fényt, amelynek nem tudott sohasem
ellenállni. Egy pillanatig állt tétován és remegve, aztán már nem tudott
uralkodni magán. Előreugrott és keményen és kegyetlenül reásújtott az öklével a
vörös hajú keblére. Bő ruháiban állt az özvegy a patak partján és könnyes
szemmel nézte, hogyan menekül a diák a zöld pázsiton át. A sápadt ember messze
járt, mikor először visszanézett. A keresztútnál leült egy kis domb alján és
most már utoljára nézte meg a várat. Elhatározta, hogy jobbra tér, mert ez az út Wittenberga felé vezet. Amint
Wittenbergára gondolt, eszébe jutott a sok marhamáj, amelyet az univerzitáson
evett és arcát a tenyerébe temetve, zokogni kezdett, mint egy gyermek. A fehér-derekú
nyírfán, a feje fölött egy fényes tollú seregély fecsegett.
Turcsányi
Elek / 1898 – 1944/
1912. 40. 800. Turcsányi
Elek: Egy csillagot kezembe vettem
A hold, a sanda képű hold,
Ma megölelt és rám hajolt.
A fákon apró lángok égtek:
A csillagok a fákra léptek.
A csillagok a fákra léptek;
A fák az úton összeégtek.
Egy csillagot kezembe vettem;
Nem égetett; zsebembe tettem.
Hazáig hoztam ezt a kincset;
Itt vettem észre csak, hogy nincs meg.
Tán nem szereztem igaz úton,
Hogy elvesztettem így az úton;
S majd azt hiszed, hogy ez csak álom;
De elhozom, ha megtalálom.
Engedd meg, hogy csókot ne adjak;
Engedd meg, hogy visszaszaladjak!
Várnai Zseni /1890 – 1981/
1917. 49. 783.
Várnai Zseni: A
végtelenben egy napot
Csak pár évet, pár hónapot,
A végtelenben egy napot
Alszol egyedül gyermekem.
Csak egyet álmodsz és jövök.
A földön itt, misem örök,
S melletted leszek újra én.
És rád roskadok Mindenem,
Ott messze, túl a Mindenen,
Ott újra eggyé forradunk.
Köröttünk zeng
a végtelen,
De túl a földi
életen,
Nem érhet
többé semmi vész.
S újra viselem gondodat,
Csak még pár földi dolgomat
Elvégezem, aztán jövök.
Addig az álmod szép legyen,
A másvilági réteken
Könnyebbek tán az álmok is.
Aludj, aludj, s már ott vagyok,
A végtelenben egy napot
Aludjál addig Gyermekem.
1917. július.
Pótlás
Bíró Lajos
1906. 24. 396. Új könyvek:
Harminc novella; írta Biró Lajos.
Budapest, Athenaeum; ára 2,80 korona.
1910. 49. 1017. BÍRÓ LAJOS SÁRGA LILIOM CÍMŰ DARABJÁNAK ELŐADÁSA A MAGYAR SZÍNHÁZBAN Jelfy
Gyula fölvétele
1912. 10. 188. SZÍNHÁZAK.
A Nemzeti Színház: A cárnő. Bíró Lajos
és Lengyel Menyhért színjátéka. Bíró Lajos és Lengyel Menyhért,
mint társszerzők igen nagy várakozást keltettek A cárnő iránt…/ Lásd
Lengyelnél. G./
1913. 10. 187. A TAVASZI ÜNNEP, BIRÓ LAJOS DRÁMÁJA A MAGYAR SZÍNHÁZBAN.
Liza: Acél Iona, Rípolt Törzs és
Ágnes Gombaszögi Frida a II. felvonásban.
1913. 49. 971. Schöpflin Aladár: BÍRÓ LAJOS; Az utolsó csók, a Vígszínházban.
Egy huszonkét éves budapesti
ügyvédbojtár, ha nincsen különös fantáziája és életismerete, mit képzel az élet
tetejének. Olyan dolognak, amiben összesűrűsödik az életnek minden szépsége,
értéke és gyönyöre, amire érdemes rátenni egész életét, s ami után szívesen meg
lehet halni? A dúsgazdag élvezők valami nagy találkozóhelyén, a legnagyobb
luxus közben, melyet az ügyvédbojtári fantázia ki tud találni. Amely egyértelmű egy fényes szálloda legfényesebb
lakosztályával. Egy fejedelmek ínyének való lakoma, gyöngyöző finom borok
mellett egy nagyszerű nő, Paris legszebb megvásárolható nője. Ez a gyönyörök
ideálja nemcsak Bíró Lajos ügyvédbojtárjának, új komédiája: Az utolsó
csók főszereplőjének, hanem még sok-sok hozzá hasonló köznapi fiatalembernek
is, akik a nagyvilági életet a pesti kávéház távlatából nézik s a fényről,
luxusról való ideáljuk is csak egy pesti kávéház olcsó ideiglenes luxusának
megsokszorozása. Az alak, akit Bíró Lajos felkapott, a mi aszfaltunkon
termett s ezzel megkapja budapesti veretét a nemzetközi környezetben lejátszódó
darab is… Ez a legjobb, amit eddig Bírótól kaptunk s ez teszi Az utolsó csókot
az író legjobb darabjává. Az érzés, melegség van benne s a drámaíró
számítása is művészi, tudatos fölénnyé válik benne. Örömmel láttuk viszont azt
a Bíró Lajost, akit novelláiból nagyra becsültünk. A kifejlés is gyors és biztos
és erős vonalú: a herceg fölényes nyugodtsága a kapkodó, idegeskedő fiúval
szemben, aki agresszív fellépésével csak ijedtségét akarja elfojtani s a két
szerelmes könnyes elválása, mikor a reggel világossága, a való élet elszakítja
őket, — megértően, megértetően és meggyőzően van ábrázolva. Ebben a darabban
olyasvalami van a darab mögé rejtve, de mindig érezhetően, ami Bírónál nem
mindig szokott érezhető lenni. Szeretet van benne…
Heltai Jenő
1900. 14. 212. Heltai Jenő: MAGYAROK PÁRISBAN.
Néhány nap, és az egész világ
izgatott kíváncsisága közepette megnyitják a párisi világkiállítást. A mit a
francia leleményesség és ízlés szépet és ügyest csak kieszelhetett, amit a
többi nemzet nagyot és hatalmast, eredetit és meglepőt csak alkothatott, gyönyörű
egésszé szövődik itt össze a Szajna partján, a hatalmas Eiffel-torony
árnyékában. Tarka és zajos látványosság ez, szédítő és kábító így, a
körvonalaiban is és óriási arányaival megdöbbentő. Az ember alig tudja
elképzelni, mi lesz itt akkor, mikor a hideg és üres épületekben, amelyekben
most legföljebb a kalapácsok kopácsolnak, vagy a mázolók meszelnek, zajos és
igaz élet fog pezsegni és a kíváncsiak milliói fognak hullámzani. Az 1889-ik
évi kiállítást 120 millió fizető látogató élvezte végig és alig hihető, hogy ez
a szám az idén lényegesen ne emelkedjék…
A mi tarka és kackiás pavilonunk,
amelynek hatalmas tornya büszkén néz le a Szajna vizére és büszkén hordja a
háromszínű lobogót, immár teljesen kész a történelmi kiállítás befogadására. Az
üvegszekrényekben már elhelyezték a tárgyakat és az országház bútorai csak a
művészi elrendezésre várnak. Belül a falakat már befestették, kedves és
primitív ódon freskókkal, viaskodó lovagokkal, királyokkal és szentekkel, a
sokat ígérő huszárterem fala pedig már csak a Vágó Pál nagy festményét várja…
Parisban különben most nagyon sok
a magyar és esténként a nagy bulvárokon a magyar szó korántsem olyan ritka,
mint a fehér holló. Az új és hatalmas magyar kolónia pedig vidám és kellemes
bohém életet él, amelynek a középpontja a Buffet-Bapp nagy asztala. Ez a
nevezetes kis vendéglő, amely szemben a magyar kormánybiztosság épületével
ebédre és vacsorára rendes vendégnek látja mindazt a sok-sok magyar
hivatalnokot, kiállítót, művészt, vállalkozót, stb., a kinek a kiállítás munkát
ad. Ma már csak olyan párisi magyar nevezetesség, mint az egykor híres és ma
hírhedt Grand-Café, a mely annak idején a párisi magyarok találkozója volt. A
nagy magyar asztalnál maga a kormánybiztos elnököl, a zajos és vidám magyar
társaság közepette. Voltaképpen pedig csak a munka folytatódik itt is, a
kiállítás nagy és fáradságos munkája a fehér asztalnál, ahol a kis pihenő alatt
is csak kiállítási dolgokról folyik a szóbeszéd, a nagy álmokról és a nagy
reményekről, hogy a hatalmas nemzetek e hatalmas versenyében a kis
Magyarországot is észre fogják venni, és az elismerés pálmájából a magyarnak is
jut majd egy jól megérdemlett ágacska.
Kárpáti Aurél
1912. 51. 1022.
Kárpáti Aurél: VALLOMÁS
S most sírva gyónom, hogy a vágyak,
Mik hangot, formát nem találtak.
Elperzselték a lelkemet.
A megrabolt éjeknek árnya:
Arcomon a fekete lárva,
Amit letépni nem lehet.
Valamit vártam s lesve, félve
Néztem a holnapok elébe
Mit hoznak: könnyet vagy mosolyt?
És most már elfogyott a holnap,
Szólaltatója új daloknak,
S a hamvadt lángok füstje fojt.
Csak álmodom a nevetésrül,
Lelkem mámorba sose szédül.
Késő van már. Fáradt vagyok.
Egy céltalan, vak küzdelemben
A lelkem halálra sebeztem
És álom és dal elhagyott.
Krúdy Gyula
1912. Karácsonyi melléklet. 25.
oldal. Krúdy Gyula: A
kalendáriumbeli fiú.
A kalendárium az ablak mellett
függött egy szegen és benne a fametszet kivilágított ablaka kis falusi
templomot mutatott. A templom felé közelről és távolról, a mély hóba taposott
gyalogösvényeken bundás emberek és asszonyok igyekeznek. A képecske még egy
fiút is a látóhatárra hozott, aki könyveket visz a hóna alatt és együtt
igyekszik a hóban, éjfélben a kis bundás emberekkel. A messzi toronyban
bizonyosan már szól a harang és a viasz-gyertyák szaga megtölti a kis falusi
templomot. A Mányoki-kisasszonyok tehát ugyancsak igyekeztek a karácsonyi
kézimunkákkal…
A Mányoki-kisasszonyok! Igazi
kisvárosi leányok voltak, akik bár zongora-tanítással kereslek kenyerüket,
mindvégig megmaradlak elsőrangú dámáknak. Milyen ügyesen öltözködtek! Egy nagy
toll a kalapon, egy vállra adott színes kendő vagy egy fodor a szoknyán vagy a
zubbonykán: és már a Mányoki-kisasszonyok különbek, szebbek, kedvesebbek lettek
a kisváros többi hölgyeinél. Gyakran délben is kávét ebédeltek, és a
kisvárosban, az ő idejükben olyan nagy divat volt a kávézás, hogy a híres
borivó Samudi, a mulató vaskereskedő is beadta a derekát, és nagy csészéből
fogyasztotta a kávét az estéli viziteken. Egyszer a Mányoki-kisasszonyok
elindultak a növendékeikkel, az udvarlóikkal, az ismerőseikkel az elhagyott
liget felé, midőn jött a szép alkonyat…
A karácsonyi kézimunkák
szorgalmasan készültek szerte a kisvároskában és némelyek tudni vélték, hogy
Mányoki Emma, az idősebb leány erre a karácsonyra a rokoni házi sapkákon kívül
egy rejtett, titkolt és éjjelente hímzett kézimunkával is kirukkol….
(Talán elfelejtettem mondani,
hogy Emma már nem volt fiatal leányka. Azon szép hervatag leányok közzé
tartozott, akiknek láttára az embernek mindig valamely régi, kedves
szeptembervégi délután jut az eszébe, midőn a liget már elcsendesedik és
messziről hallani a vízimalom kelepelését. A haja olyan volt, mint a kankalin
színe. A szeme mély és gondolkozó. Az ajka keskeny, vértelen, mint a pasztell-képeken
a régi dámák ajka, akik még hajporozták a hajukat. Ha tollas kalapját feltette
és fátyolát leeresztette, azt vélted, hogy a postakocsin utazol valamely régi
szép regényben ódon városok közelében, és a regény hősnője éppen szemben ül
veled. Ha megszólalt bús-komolyan és elmélázva, a versekben megénekelt nők
juthattak eszedbe, akik mérhetetlenül vágyakoznak valamely ismeretlen lovag
után. Ez volt Emma. Regényes, szép hervatag. A termete kissé telt, mint egy
asszonyé, de ám derékban karcsú, mint egy pezsgőspohár.)
És midőn már annyira
előrehaladott az idő, hogy számítani lehetett arra, hogy a Kis Juhásznéban a
kugli-partinak vége, a nagykendős asszonyok, lányok hazafelé síeltek a
Mányoki-házból, suhanva és félve siettek végig a girbegurba utcácskákon, mintha
a sarkon, ahol a török pipázik a kirakatban, rabló-lovagok leskelődnének a
kisváros hölgyeire. Csak halkan, mint mikor a szél zörgeti a faleveleket,
hangzóit fel egy-egy hang a nagykendők alól…
Már mind megjöttek a fiúk. Csak egy
egyetlen egy hibázott. Macskási nem jött haza. A fiúk hírül hozták, hogy a kis
Macskási betegen fekszik pesti jogászlakásán. Meghűlt, megbetegedett,
természetesen a sok tanulástól. Az öreg Macskásiné, aki a fia miatt némi
haragot táplált a Mányoki-ház ellen, (véleménye szerint Bérci éppen Mányoki
Emma miatt szüntette be egy időben a tanulást, midőn a kisvárosi gimnázium
növendéke volt), egy estén felvette nagy-kendőjét és lehajtott fővel suhant be
a Mányoki-házba. A kemény öregasszony megtörten, hallgatagon, bocsánatkérően
ült egy darabig az öreg Mányokiné mellett, majd síró hangon megszólalt:
— Hallotta Emma, beteg a Berci?
Emma szótlanul, sápadtan bólintott.
Aztán a szekrényhez lépett és selyempapírból egy gyönyörű, hímzett pénztárcát
vett elő.
— Küldje el neki, néni. Ezt szántam
neki karácsonyra.
Az öreg Macskásiné sírva, zokogva
kapta el az Emma kezét és megcsókolta.
- De néni —
mondta megcsukló hangon Emma.
— Maga a legderekabb,
legjobb leány, — kiáltotta az öreg Macskásiné.
Kofahajó
megérkezése a Vámház előtt
1919. 4. 45. Krúdy Gyula: Pesti album.
Krúdy a legkellemesebb és legérdekesebb beszélgetők egyike. Ez az ő ereje, a
beszédnek egész különös adománya, a mit elsősorban a hang tesz, az író lágy,
érzéki, meleg hangja… Erős líra van ebben a hangban, búsongó, kissé
szentimentális, de nem férfiasság nélkül való, — az író maga is meghatódik a
saját hangjától, mint a magányos esteli muzsikáló, a kiből könnyeket fakaszt a
saját hegedűjének a szava. Ez a fontos, ez a hang, fontosabb a mondanivalónál
is, a mely nem egyszer kis-súlyú és elfolyó, mindenki másnak az ajkáról
irrelevánsnak hatna. Krúdy az elmondás módjával jelentékennyé és érdekessé
tudja tenni… Nem vesződik azzal, hogy szigorú, biztos és határozott
körvonalakat adjon történeteinek és alakjainak, az életnek nem az anyaga, hanem
a muzsikája hat rá. Nem három dimenzióval dolgozik, hanem mint a spiritiszták a
szellemeket, egy negyedik dimenzióba, a saját hangulatába helyezi el a világ
képeit, amint feltűnnek előtte. Semmi más nem tartja össze mondanivalóját, mint
a belőle áradó líra. Nem komponál, nem osztja be színeit és formáit bizonyos
terv és cél szerint. Inkább úgy dolgozik, mint a naturalista muzsikus, aki kotta
nélkül is, csak úgy hegedüli magának azt, amit a hangulata pillanatnyilag
sugall neki. Anélkül, hogy törődnék vele, hol lesz vége egész szabálytalanul
csapongó áriáinak, meddig terjednek ki és milyen részét foglalják magukba a
hangok világának…Kizárólag és teljesen az ő egyéniségétől függő, mindennél
bizonyítóbb erejű próbája annak, hogy a művészetben végeredményben minden az
emberen múlik, a művész személyiségén.
Lányi Sarolta
1912. 51. 1025. Lányi Sarolta: TESTÁMENTOM.
(Egy régi leányzó utolsó éneke.)
Jó napot az
Isten
Adjon mindeneknek!
Legelsőbb
azoknak,
Akik
eltemetnek.
Tegyen az szívükbe
Békét, vigasságot,
Az benne bízóknak
Légyen igazságok.
Mert nekem—jaj
nekem!
Vigasságom nincsen.
Bujdokolok árván
Elhagyott az Isten.
Bocsássatok immár
Halálom útjára.
De még visszaszólok
Onnat utoljára.
Az ki halni mégyen,
Ne kérjen heában,
Békéje hadd légyen
En-ásta sírjában.
Fiatal fenyőből
Vágják nyoszolyámat,
Az hideg harasztból
Tornyozzanak ágyat.
Testem ne
takarják
Inneplő
fejérbe.
Az setét sírban is
Gyászt
viseljek érte.
Szűzi koronám
se
Vigye legény,
három,
Mert még
köztük volna,
Kiért lőn halálom
Az kiért ily korán
Keresem halálom,
Életem fullánkja:
Hívségtelen párom.
Azért erányában
Haragvásom nincsen.
Az lába nyomát is
Áldja meg az Isten!
Mikes Lajos / 1872 – 1930/
1904. 50. 849. Mikes Lajos: PETELEI
ISTVÁN.
Hosszú hallgatás után, mely
szokatlan gyorsan termő napjainkban, újra megszólalt a magyar irodalom
kórusában Petelei István. Szava nem együtt hangzik a többiével, hanem különváltan,
szinte magában szól. Régebben sem volt sok közössége a többi írókkal, sem ami
szellemét, sem ami hangját illeti; és nincs közössége velük most sem,
elbeszéléseinek abban az új két kötetében, a mely Az élet* gyűjtőcím alá
foglalva most jelent meg, s amelyet legutóbbi számunkban már méltattunk. Ezek
az új elbeszélések egész érettségében mutatják ennek a jeles írónak kiváló talentumát,
mely a világ zajától elhúzódva, szinte elrejtőzve termi alkotásait, úgy hogy a
közönség csak sajátos műveit ismeri, míg írójuknak, az embernek, úgyszólván
hírét sem hallotta….Született Marosvásárhelyen 1852-ben, középiskolai
tanulmányait Kolozsvárott és Székelyudvarhelyen befejezvén, 1872-ben Budapestre
jött s elvégezte az egyetem bölcsészeti fakultását. De tanári pályára sohasem
lépett….
Az év három szakában Marosvásárhelyt, nyáron pedig Szovátán,
ebben a sóstavas, kies fekvésű, kis faluban él. A férfikora teljében levő író
itt termékenyíti meg lelkét azokkal a benyomásokkal, amelyekből aztán őszön és
télen át különös varázzsal ható lélekrajzait és történeteit szövi. Kis
vályogházban, melyet készen vásárolt s maga alakított át különös, díszes
székely hajlékká, él itt az író feleségével, Korbuly Zsuzsannával. A ház nemrégen
még páratlan volt a maga nemében, mert Petelei István, aki szenvedélyes és
jeles fafaragó művész is, maga faragta és festette a háza portáját.
Petelei termékeny íróink közé sorolható. Bár csak harminc
éves korában, 1882-ben lépett föl első kötetével: a Keresztekkel, két
évtized alatt a jelenlegiekkel együtt összesen kilenc kötet regényt és
elbeszélést alkotott. Első kötetével országos feltűnést keltet, s az irodalmi
bírálat elsőrendű elbeszélőként üdvözölte. Sorra következtek a Fülemile (1884),
Az én utcám (1886), majd hosszabb szünet után Jetti (1894), Alkonyat
(1896), Felhők (1897) és Vidéki emberek (1898) című kötetei…
A jó ember, a művészember, a magas
szellemű írólélek érdekes és tiszta típusa, aki nemcsak műveivel az
irodalomban, hanem egyéniségével a maga szűk környezetében is a legnagyobb
becsülésben részesül. Rendkívül szerény férfiú, másokat megbecsülő, magának
semmit sem követelő. Fiatalon, első kötetének megjelenésekor, beválasztották a
Petőfi Társaságba. Ezt a tisztességet akkor elfogadta; de érett férfikorban a
Kisfaludy Társaságnak még jelölését is elhárította. Hadd jusson az elismerés
másnak, fiatalabbnak; neki elég maga borostyánja. Az egész ember rajta van a képén; ez az arc igazán a lelke tükre.
*Az élet. (Képek és történetek.) Írta Petelei István
I—II. kötet. Kiadta a Franklin Társulat. Ára egy-egy kötetnek 2 kor. 50
f.
*
Ötvennyolc éves korában 1910. január 5-én
halt meg a kolozsvári elmegyógyintézetben. Nem túl mozgalmas élete gazdag
hagyatékot bízott ránk. Kortársai az írók írójának nevezték. Wiki
http://mek.oszk.hu/10300/10397/10397.htm
Molnár Ferenc – Gombaszögi Frida
1913. 16. 310. Schöpflin: Színházak…Gombaszögi Frida az
idei szezon legtöbbet és legfeltűnőbben szereplő művésznője. Csaknem teljesen az
ő vállán nyugodott a legváltozatosabb és legtöbb sikert aratott műsorú színház,
a Magyar Színház egész műsora. Kitűnő kvalitású színésznő: ifjúi szépsége,
megjelenésének eleganciája már maga is fél siker. Van egy tulajdonsága, melyet
mindenki ösztönszerűen megérez: ő alighanem a legtipikusabban budapesti
színésznőnk. Megvan benne ennek a mi városunknak a kiforratlansága és
egyenetlensége, megvan sokféle gyökerekből eredő vegyessége. Alig láttuk
szerepét, amely egyenletesen lett volna kidolgozva minden részletében, amelyben
ne lettek volna itt-ott elragadó erővel, biztosan kihozott hangok és itt-ott
apró félresikamlások. Ideges nyugtalanság ég benne, a mely arravaló szerepben
kitűnően aláfesti az egész játékot. Nyugodtabb és öntudatosabb alakítást kívánó
szerepekben azonban az egész darabot kihozhatja a tónusából. Még semmi sem
kész, teljes, lehiggadt a művészetében, de a nem mindennapi művész-egyéniség
mindig kitör belőle. Vannak nagyon eredeti, egészen egyéni hangjai s a mozgása,
mimikája, ha nem mindig azt fejezi is ki, a mit kellene, mindig valami érdekeset
fejez ki. Erről a fiatal színésznőről még sok szó lesz, minden arra vall, hogy
még nagy fejlődés előtt áll…
Nyugat · / 1912. 22. Figyelő
GOMBASZÖGI FRIDA MOLNÁR
FERENC «A FARKAS» CÍMŰ VÍGJÁTÉKÁBAN. Vadász Miklós rajza.
…Hogy Molnár Ferenc mi mindent
mer, s mi mindent tud a színpadon, arról szószaporítás beszélni. Hogy
felsőséges okossága, mint tudja megnyergelni két világrésznek szkeptikusait
éppúgy, mint naivjait, az olyan nemzeti elégtételünk, mely három-négy
kultúrnyelven dagasztja a májunkat. De amily hódolattal beszélnek a Molnár
Ferenc úgynevezett ügyességéről, annyira nem eleget mondják meg s veszik észre,
hogy ez az ügyesség mily egyre finomodó anyaggal dolgozik. Molnár Ferenc
darabról darabra jobb, mert darabról darabra érettebb. Ez nem is lehet másképp.
Művészet nincs tartalom nélkül. Mint ahogy aki jól ír, az jól gondolkozik is s
azért tud írni, mert tisztában van gondolataival s vannak gondolatai: a
színpadi megformálásnak, még a szemre külsőségesnek is, az a mestere, ki
lelkeket visz fel figuratáblájára. Akinek görögtüzei látomásokra világítanak rá
és süllyesztői az idegek alvilágának mélységeibe vezetnek….Gombaszögi Frida adja az asszonyt, végig a nőiesség egész skáláján,
rajongóan, kegyetlenül s kétségbeejtő szépen. Csortos a hódító férfit, szintén
egy egész skálát mintegy baritonban.
1913. 50.
991. «A HÍRESEK; », HATVANY LAJOS
SZÍNMŰVE A MAGYAR SZÍNHÁZBAN. Az előtérben Matild (Gombaszögi Frida)
1915.
51. 815. MOLNÁR FERENC HADITUDÓSÍTÁSAI
Egy haditudósító emlékei cím alatt jelent meg Molnár Ferenc
könyve, amely a sajtó-hadiszállásról írt cikkeit foglalja. Végig vezet az
egész háborún, az egyik fontos fordulóponttól a másikba: a háború kitörésének
erős kézzel megfestett hangulatával kezdődik, az 1914-iki szerbiai hadjárat a
következő állomása. Majd visszatér északra, a limanowai nagy csata emlékeiből
mond el részleteket. A kárpáti hadjárat a könyv dereka, Galícia felszabadítása,
a május 2-iki áttörés, Tarnow, Przemysl, Lemberg visszafoglalása. s a nyári és
őszeleji galíciai harcok adják befejező részét. Inkább epizódjait mondja el a
háborúnak, mint nagy eseményeit; a mai haditudósító a hadseregek mögött jár, az
események másnapján szedi össze anyagát a harcban részt vettek elbeszéléseiből,
az elcsöndesedett harctér benyomásaiból, szakértő katonák magyarázataiból. Egy
halottak napjára irt elmélkedés zárja be a könyvet, halotti beszéd az elesettek
sírjai felett…Molnár Ferenc haditudósításai elsősorban azzal válnak ki az
efféle munkák rengeteg tömegéből, hogy csaknem teljesen a háború emberi dokumentumainak
feltárására fordul a figyelmük. Az egyszerű katona, a baka, a huszár háború
élete és halála…
Könyvének alapérzése a mindeneket
keblére ölelő, fájdalmas, meghatott szeretet s a nagy hatás, melyet egyes cikkei
már az újságban való megjelenésükkor tettek, s most könyvben összegyűjtve még
jobban fokoznak, bizonyítja, hogy az író itt az egész nemzetnek lelki állapotát fejezi ki. Molnár Ferenc könyve
a Franklin Társulat kiadásában jelent meg, igen szép kiállításban.
Kőrösfői
Kriesch Aladár: Hungária
Körösfői-Kriesch
Aladár
(Buda, 1863. október 29.– Budapest, 1920. június 16.) magyar festő, szobrász, iparművész, a szecesszió kiváló képviselője. 1901-ben megalapította a gödöllői művésztelepet Nagy Sándorral együtt. Wiki
Moly Tamás
1920. 24.
288. Szegedy Emma, színésznő. Moly Tamás ily című
regényét mi közöltük először 1919-iki évfolyamunkban. Olvasóink a tanúi, a
regény finomságokban igen gazdag, érdekes, nemes szellemű munka. Olyan témát
fog meg, mint a színésznő helyzete, a polgári világhoz való viszonya, művészi
vergődései, sikerei és kiábrándulásai… Nőalakokban elég szegény modern
regényirodalmunk, már csak ezért is jelentékeny helyet foglal el Moly Tamás
regénye. A vidéki színész-élet adja meg a miliőt, amelyben Szegedy Emma él és
küszködik, ezt a furcsa, élhetetlen, léha és mégis művészi temperamentumtól
átmelegített emberfajt kitűnően ábrázolja az író néhány könnyedén és biztosan
odavetett alakban. A regényt a Franklin Társulat adta ki igen szép kiállításban.
Móricz Zsigmond
MÓRICZ
ZSIGMOND CSALÁDJA KÖRÉBEN LEÁNYFALUN Jelfy Gyula felvétele
1911. 49.
989. MÓRICZ ZSIGMOND: Aranyos öregek
c. vígjátékának szereplői a Nyugat vígszínházi
matinéján. A szereplők közt Blaháné.
(A vígjátékot idei karácsonyi
albumában a Vasárnapi Újság, fogja közölni)
1911. Karácsonyi
melléklet. Vígjáték egy felvonásban. Írta MÓRICZ
ZSIGMOND: Aranyos öregek.
….MISKA: Még itt vitatkozik
velem, hogy ő csak éppen nézni akarja a terített asztalt! És tessék milyen
mohón neki lát! Hanem öregem! Jobban felkösse a nadrágot, aki házasodni akar!
Ahhoz legény kell! Ilyen, mint én! Még az én inaim nem pattantak úgy el, hogy
ha egy szépasszony előtt letérdelek, fel is ne bírjak állani! Nálam nemcsak
kurázsi van hékás, hanem erő is! Nézz ide fiam. Katica nagysád bátor vagyok
megkérni a kezét!...
GYÖRGY (megfogja a kezét). Maga
boldog volt! Ez mindent megmagyaráz, ez mindent jóvátesz, ez igazol, ez
bizonyít, és ez megmutatja, hogy semmi sem történhetett másképp, mint ahogy
történnie kellett! De emlékszik még arra az éjféli csárdásra, a mely három óra
hosszáig tartott! Hogy belesimult a
karomba, hogy az enyém volt! Hogy szállott velem, mintha világ végezetig meg
nem állhattunk volna, ha az egek-földek összeszakadnak is…
1910. 40.
822—1074. A galamb papné. Regény. Írta Móricz Zsigmond
h 14 – 03.
A galamb papné - Bánovits Vivianne /Ica/
Színes, magyar
tévéfilm, 105 perc, 2013
A gáti református pap, Pap Énók házasodik. Eljegyezte a méltóságos
kisasszonyt, malomszegi és Zádori Zádor Icát. A húsvéti "papnéválasztó
bálon" Énók harmincöt gáti lány közül választhatott volna magának
feleséget, de ő a harminchatodikat, Icát, a pesti kisasszonyt kérte meg. Énók
paraszti származású, tanulással küzdte fel magát a vidéki értelmiségi
középosztályba. Ica - egy tönkrement nemesi család sarja, - Budapestről érkezik
a rangon aluli házasságba, de Énók hivatali emelkedése visszajuttathatja a
család lecsúszása miatt elvesztett, magasabb társadalmi körökbe. Szerelemből
házasodtak ugyan, de mindkettőjüket érdek és elvárás is vezérelte e döntésükben.
Ica eleven, igazi nagyvilági nő, elégedetlen, unatkozik, visszavágyik a pesti
életbe, társaságba. Különös szórakozásra talál: hol öleli, hol gyötri urát.
Énók fülig szerelmes, mindent eltűr, cserébe boldogan fogadja a jutalmul kapott
csókokat. Kettejük édes civódása azonban csak addig tét nélküli, míg vissza nem
tér a faluba a fiatal, szoknyavadász földbirtokos, Thorsa Ábris...
www.port.hu › Mozi
1917. 52.
844. Szegény emberek. Novellák. Móricz
Zsigmond ama kevés számú író közé tartozik, akiket megtermékenyített a háború….
A tűznek nem szabad kialudni című művében a háborúnak a front mögötti
hatását írta meg. Azokat az elváltozásokat, amelyeket az emberek lelki és
anyagi életében a háború alatt megváltozott gazdasági rend, a termények roppant
megdrágulása, a mezei munkának az öregek és a nők vállára való háramlása, a
férfi-nép virágának távolléte s az életnek a normális mederből való mindenféle
más kitolódása okozott…
A napszámos paraszt-katona, aki
szabadságidejében látja maga és családja kínzó nyomorát, mint egy éhes tigris,
gyermekeket gyilkol, pénzt rabol, és aztán elmegy feleségével a vásárba,
fojtott belső izgalommal, a mely azonban nem erkölcsi, hanem idegrendszerbeli.
A harctéren hozzászokott a gyilkoláshoz a kiontott vér nem ijesztő neki már, s
a végén a katona fegyelmezettségével, de baromi fásultsággal adja meg magát a
csendőröknek. S ebbe a szörnyűségbe valami tragikus humorral hangzik bele az
apai szeretet és gyöngédség. Ez a novella hörgő kiáltás á háború embertelensége
ellen. Rendkívüli erővel és beleérzéssel van megírva, olyan feszültség és
izgalom van benne, hogy minden során érzik a lelki átélés. Raszkolnyikov óta
nem írtak meg gyilkolást, ennél belsőbb, megrendítőbb elképzeléssel. Ez a
novella mindenkor Móricz legjelentékenyebb és legjellemzőbb dolgai közé fog
tartozni.
Nagy Endre
1905. 22. szám,
89-161. A VASÁRNAPI ÚJSÁG REGÉNYTÁRA. Nagy Endre:
Apostol a Hódságon.
I.
A Liget-úton, a pompázó, kacér villák
sorában van egy, a mely sehogy sem illik ide. Mintha díszruhás menetbe rongyos
koldus keverednék. Az utcára csak egy komor, dísztelen fal látszik belőle, amelyen
vak bemélyedések helyettesítik az ablakokat. A ki itt lakik, nemcsak azt nem
akarja, hogy őt lássák, de ő maga sem kíváncsi a külvilágra.
A «villa» előtt lévő kert éppen méltó
a házhoz. Az elvadult gyepen csak süppedékek és emelkedések sejtetik a
virágágyak nyomát. Valami elzüllött Vénusz-szobor áll a kert közepén. A
könyörületes természet labodát növesztett körülötte, hogy eltakarja kopott,
töredezett bájait. Itt ugyan alig fedezné föl valaki az emberi gondoskodás
nyomait. Akik erre elhaladnak és a dús, pompás kultúra közepén meglepődve állnak
meg, azt hiszik, hogy e fal mögött valami modern Diogenész lakik, a ki
kacérkodik, kérkedik a különcködésével. Pedig szó sincs róla. Nem Diogenész
lakik itt, hanem Lukullus.
Benn,
ahova nem hatol el az utca szeme, csupa pazar fényűzés látható. Maga a villa cifra
tornyaival, vidám loggiáival, teraszaival, szeszélyes erkélyeivel a gondtalan
mulatság nagyúri tanyájának készült. A kert pedig, a mely egészen a túlsó utcáig
elnyúlik, mindennel bővelkedik, amit csak természet és mesterkedés nyújthat. Ha
a keskeny, pajkosan eltünedező erdei ösvényeket, kies lugasokat, rejtett barlangocskákat
és folyondáros őserdő-részleteket látnád, — el se hinnéd, hogy mindez Budapest
kellős közepén van, abban a negyedben, a hol arannyal mérik a telket….
II.
Vajkay Jenő éppen befejezte könyvei rakosgatását
és el akart menni hazulról, mikor a kis inas-szobából éktelen kurjongatás
csapta meg. Kiment, és amint benézett a félig nyitott ajtón, elnevette magát.
Jancsi, a hűséges huszár, kis kézi tükröt tartott a kezében és bajuszát zsírral
tűhegyesre pödörgetve, vígan bokázgatva danolta:
Én is oda
való vagyok,
Ahun az a
csillag ragyog!
Jenő mosolyogva szólt rá:
— Hát te mit csinálsz, Jancsi?
— Semmit, nagyságos úrfi, csak
örülök. Meg azt próbálom, hogy nem felejtettem-e még el a magyar virtust.
— Hát örülsz, hogy haza megyünk?
— Hej, nagyságos úrfi, nincs ehhez fogható
öröm a világon! Mert hiszen jó volt itt minden, de azért még sem olyan az, mint
odahaza…
/Folytatás/
— Nem, nem akarok szerepelni, atyám.
— No, ezt én se valami nagyon ajánlom.
Ez csak az üres fejűeknek való, akiknek imponál a többiek üresfejűsége ...
Marad tehát a harmadik út: ismered talán még unokanővéredet, Stubenthal Melanie
komteszt. Ámbár akkor még kicsi bakfis volt, de gyönyörű hajadon lett belőle. A
birtokuk éppen szomszédos a tiéddel és egy csöppet sem kisebb, mint a tied.
Vedd őt feleségül.
— De atyám ! …
(Vége.)
Most már dühbe gurult az öreg Vajkay.
Türelme különben is vékony fonálon lógott. Ingerülten mondta:
— Közibük kellene hajtatni és
eltiporni őket, mint a pozdorját!
— Nem, nem, apám! Ők nem tehetnek
róla. Félrevezették őket!
— Te vezetted félre! Igen, igen! Te
magad!
— Én, édes apám? Jenő majd hogy sírva nem fakadt erre a
szemrehányásra. De az öreg ma nem volt irgalmas kedvében. Kegyetlenül
folytatta:
— Bizony, te! Te nyitottad föl a
nép szemét és most másokat okolsz, mert amint látni kezd a nép, nem téged
követ. Szárnyat adtál neki és azt hitted, hogy akkor is követni fog, a mikor
röpülni tud. Egyáltalán, ti ifjú apostolok elgázoljátok a Jelent, lenézitek,
tudomást sem vesztek róla, és épp oly megátalkodottan akarjátok a nyakába
erőszakolni a Jövőt, mint a megcsontosodott, copfos öregek a Múltat. Pedig a
Jelen megvan, élni, érvényesülni akar, és nem tűri, hogy elébe ugorjanak, vagy
hogy erőszakosan kiforgassák a maga mivoltából.. .
Azt hitte, hogy most a kastélyt
fogják megrohanni. De Köllő mesternek más volt a haditerve. A nép neki esett a
rácsos kerítésnek és hamarosan letördelte vasrúdjait. A végük lándzsa-formájú
volt, de aligha gondolt arra, hogy még igazán lándzsának fogják használni, aki
ezt a díszt kitalálta. Most aztán visszafordultak a csendőrök felé. Köllő
mester elől rohant, és a vasrúddal akkorát vágott az őrsvezető lovának fejére,
hogy a szegény állat fájdalmasan vijjogott föl. Ami ezután történt, azt bajos
volna elbeszélni. A lovasok összekeveredtek a tömeggel, lövöldözés, pufogás,
átkozódás, jajveszékelés hallatszott. Ám mind e harci zajt túlzúgták az
asszonyok és gyermekek, akik félre menekülve jajveszékeltek.
A szörnyű hangokra Jenő kihajtatott,
és ha apja vissza nem tartja, maga is belerohan az öldöklésbe. Magánkívül
ordította:
-
Hagyjátok abba! Hóhérok! Hóhérok!
Hiszen abba is hagyták. Akit meg nem
sebzett a kard, vagy a golyó, mind elmenekült. Az út porában sebesültek
vonaglottak, mint a pondrók. A zsandárok maguk is véreztek Rémületes látvány
volt. Az öreg Vajkay borzadozva rebegte a kocsisnak
-
Szabad
az út. Hajts!
A lakodalmas hintó nekilódult és a
paripák füle mellett vígan lobogtak a selyem keszkenők. Az út porából egy
nyavalygó, vonagló alak fölemelkedett a könyökére. Köllő mester volt, akinek a
fejét hasította be a kard. Csupa vér volt az arca és csak a fehér foga
vicsorodott ki, a mint torzul mosolygott. Hörögve kiáltotta a kocsi után:
— Nagyságos úr, vidám
lakodalmat!
*
Multimediapláza - E-könyvek -
Klasszikusok
http://www.multimediaplaza.com/ekonyvek/kategoria/400
Apostol a hódságon. Nagy Endre · 990 Ft
*
A FEKETE HATTYÚ ANTIKVÁRIUM XXII. KÖNYVÁRVERÉSE,
2007.
194. Nagy Endre
Apostol a Hódságon. - Regény. Bp., 1907. Franklin. 186 p.
A magyar kabaré alapítójának regénye. Szecessziós papírborítóban. Körülvágatlan.
3 500.-
1919. 14-15.
167. Gróf Mách Zsigmond Nagy
Endre ily című regénye a legkomolyabb írói erőfeszítés, amit
ez a szeretetreméltó író eddigi pályáján felmutatott. Széles alaprajzú történeti
regény a múlt század elejéről, s olyan témáját fogja meg a régi magyar életnek,
a mely tele van a mai időkbe is bele-hangzó aktuális mellékzöngékkel. A
jobbágyság sorsát a rendi világban s azt a folyamatot, amely a nemesség jobb
részét abban a mozgalmas időben a jobbágy felszabadítás irányába sodorta... Az
előtérben egy bihari földesúr, gróf Mách Zsigmond áll: roppant gazdag, hatalmas
erejű, tehetséges, de a szűk körű vidéki életben elparlagiasodott, gőgös
nagyúr, szenvedélyben, mulatságban, szeretetben és haragban féktelen, indulatos
fellobbanásaiban félelmetes, kíméletlen és gyöngéd, durva és jószívű, nagy
tettekre képes és aprócseprő virtusokban kiégő nagyúr. A történet elején vezére
a bihari nemes uraknak a rendi előjogokéit való küzdelemben, aztán az élet
keserűségei, második feleségében való csalódása, szörnyű bosszúja s az e miatt
szenvedett kufsteini fogság, nem különben egy házában nevelkedett tüneményes
tehetségű jobbágy-fiú hatása alatt mindinkább megpuhul, felismeri a rendiség
szörnyű igazságtalanságát és a saját jószántából fölmenti jobbágyait. Az alak
beállítása némileg az idősebbik Wesselényire emlékeztet, amilyennek Kemény
Zsigmond leírta…Nagy Endre legnagyobb írói erénye, a friss, könnyed elbeszélni
tudás ebben a regényében is megvan teljes mértékben, de megkomolyodva és stílusban
is erősebb lendülettel. S. A..
Függelék
Osvát
FARKAS ZOLTÁN: Emlékeimből
Pályámat a Vasárnapi
Újságnál kezdtem, ahová 1911 tavaszán cikket írtam Greco Annunciatiót
ábrázoló képéről. A lap irodalmi embere Schöpflin
Aladár volt, aki összebarátkozott velem és megismertetett a Centrál
kávéházba járó írókkal. Hat óra tájban gyűltünk itt össze a kávéháznak egy az
Egyetem utca felőli sarkában. Ennek a társaságnak tagjai a következők voltak: Schöpflin
Aladár, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kaposy József, Tóth Árpád, Király
György, Czakó Ambró, Mikes Lajos, Gellért Oszkár, Elek Artúr, Kőnig György,
Nagy Zoltán. Néha Kaffka Margit, Osvát
Ernő, Ignotus, Szabó Ervin is megjelent közöttünk. /Osváttal kapcsolatban
nem találtam semmit a VÚ-ban. G.
www.jamk.hu/ujforras/0803_18.htm
*
Díszmagyar
UGRON GÁBOR. /1847-1911./ Koller fényképe.
Ugron Gábor (Szombatfalva, 1847. április 15. – Budapest, 1911. január 23.) politikus, Ugron
Gábor
miniszter apja. Wiki
„Nem
lehetett meg magyar politikus díszmagyar nélkül…A miniszterek díszmagyarjai
irányították a stréberek öltözködési divatját…” / Krúdy, 1918./
*
1919. 2. 16. CÍMEK,
CÍMZÉSEK.
A kormány el akarja törölni a címeket.
Hogy ne legyenek nagyságos urak, se méltóságos urak, annál kevésbé pedig
kegyelmes urak. És ha arra a címkórságra gondolunk, amely a magyar
társadalomban dúl: csak helyeselni lehet ezt a tervet. Legföljebb azt lehet
kérdezni, hogy a mai rettentő állapotok között nincs-e sürgősebb dolga a kormánynak
ennél? És lehet kérdeni azt is, hogy használni fog-e a törvény nemcsak a
hivatalos érintkezésben, hanem az életben is. Épp nálunk, ahol a szokás oly
erősen tartja a maga jogát, és ahol a megszólításnak és címzésnek olyan sokféle
fajtája virul. És ahol rettenetesen nagy demokraták vagyunk egyenként
valamennyien, de mind csak fölfelé, ellenben nagyon zokon vesszük az alsóbb
rangúaktól csaknem kivétel nélkül, ha nem adják meg nekünk a címet, amely dukál,
s amelyről sokszor csak hisszük, hogy dukál. Nincs Európában nemzet, mely a
kellő címzésre akkora súlyt helyez s annyi különböző címet ismer, mint a magyar…
A nagyságos cím a régi Erdélyben a
fejedelemnek kijáró megszólítás volt. Később, mikor a fejedelemség osztrák
kézre kerülésével az erdélyi urak bárói és grófi rangokat kezdtek vásárolni
Bécsben (csaknem kivétel nélkül pénzért), ők is nagyságoltatták magukat.
Ellenben „méltóságos"nak titulálják Erdélyben azoknak a famíliáknak a
tagjait, akik külön királyi meghívást kaptak valamikor az erdélyi
országgyűlésekre (pl. Zeykék, Macskássyék, Ugronék) vagy pedig a guberniumnál
szolgáltak, mint referendáriusok (pl. Zilahi-Kissék, Gyárfásék).
A magyarországi bárókat és grófokat a hozzájuk intézett
királyi levelekben „tekintetes" és „nagyságos"¬oknak címezték, de a
társadalmi életben „méltóságos" volt a címük. Ma az udvari tanácsosokat is
így szokás szólítani. A „kegyelmes" cím csak a belső titkos tanácsosoknak
jár, de minthogy röviddel ezelőtt is, csaknem minden miniszter megkapta a
titkos tanácsosi kinevezést is: szokásba jött minden minisztert
„kegyelmes" úrnak szólítani. És ezen az eddigi legmagasabb címen felül van
még a „főmagasságú úr", melyet királyi kézirattal állapítottak meg a
magyar hercegek és az ország prímása részére….
Hogyan szólítsunk meg egy teljesen idegen embert, akinek se
nevét, se foglalkozását nem ismerjük? Apáink 1848¬ban demokratikus
felbuzdulásukban ily esetben a „polgártárs" kifejezéssel éltek, de az,
hogy megpróbálták és mégsem sikerült, amellett bizonyít, hogy ez nem felel meg
a közfelfogásnak. Vagy azt mondjuk talán, hogy: „uram"? Ez ellen az a
nagyon alapos ellenvetés szól, hogy az így megszólítottat egyenesen a magam
urának titulálom…A francia „monsieur" kifejezés jól megfér ugyan a demokráciával,
noha az uramnak felel meg, de ez egészen különös eset. A francia nyelvben a
„sieur" szó, mint az úrnak hasonló értéke, egészen kikopott a közönséges
használatból. S mikor a francia ,,mossziő"¬t mond, nincs annak tudatában,
hogy ez ,,uram"¬ot jelent, de nincs is eszében, hogy ezt akarja mondani. A
mi nyelvünkben azonban szószerinti értelemben venné mindenki, már csak azért
is, mert nem megszokott a kifejezés.
*
1904. 39. 661. MAGYARORSZÁG
AMERIKÁBAN
St.-Louis, 1904 szeptember 4.
Egy millió magyar él, dolgozik Amerikában, az
Egyesült Államokban és Kanadában. New- Yorkban mintegy kilencvenezer honfitársunk
keresi kenyerét, és így azt mondhatjuk, hogy magyar lakosságát tekintve, a harmadik
legnagyobb magyar város New- York. A st.-louisi kiállítás magyar
osztályának kormánybiztosa, gazdag programmal vár. Hatalmas automobilokon és négyesfogatú
postakocsikon az egész magyar társaságot elviszi a világ legnagyobb sörfőzőjébe…
A MAGYAR
IPARMŰVÉSZETI ÉS HÁZIIPARI KIÁLLÍTÁS FŐÉPÜLETÉNEK HOMLOKZATA. A SAINT-LOUISI VILÁGKIÁLLÍTÁSBÓL. / Az élő császár mellszobra a bejáratnál. /
A ipar és műipar különböző termékei közt nagy hatást kelt
gazdag háziipari kiállításunk, melyet a Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság
háziipari osztályának vezetője, állított össze. Hazánk minden vidékének
háziipara, hímzések, szőnyegek, agyagáruk, a javával szerepelnek ebben a
gyűjteményben, melynek párját, változatosság dolgában, egy nemzet kiállításában
sem találjuk…A bányászati épületben sikerült csoportját találjuk a világhírű
magyar ásványvizek kiállításának, melyekből kóstolóra is jut a kiállítás
látogatóinak. A mezőgazdasági csarnokban nagyon hiányzik Magyarország
részvétele, pedig itt nagy sikert arattunk volna. Malom- és cukoriparunk is
hiányzik, mit szintén csak fájlalhatunk. A magyar malomipar dicsőségét hirdeti,
hogy akárhány amerikai nagy malomiparos ma már nemcsak azt hirdeti, hogy magyar
rendszer szerint őrölt lisztje van, hanem tudatja a Mechwart, Haggenmacher
szabadalmú gépekkel való őrlését is….
Zerkovitz Emil.