h14 – 05.  Nem nyugatosok a Vasárnapi Újságban, akikről írtak a Nyugatban. I. rész

 

2013. 12. 30 – 2014. 01. 19.

 

Tartalom

 

Bevezetés

Nem nyugatosok, akikről írtak a Nyugatban/ 1917 – 1921/

Függelék

        Károlyi Mihályné és kora

        Idézettség

 

 

Bevezetés

 

Nemcsak a Vasárnapi Újság közölt számtalan írást a nyugatosokról, hanem a Nyugat is foglalkozott olyan, a VÚ-ban publikáló szerzőkkel, akiktől nem jelentetett meg semmit. Számon tartotta őket. Ezeket vettük fel gyűjteményünkbe, a Nyugat-beli /vagy a Nyugat elődje/ hivatkozással együtt. A csoportosítás alapja az időrend, azon belül a szerzők ábécé-rendben. Az időrendet visszafelé értelezzük, 1921-ben kezdjük a gyűjtést.

Az időhatárt nem mereven értelmezzük, pl. Lippich Elekkel kivételt teszünk, a tőle fellelhető munkákat együtt közöljük. Bár versei általában gyengék, a folyók tengerbe ömléséről szóló, figyelemre méltó /1905. 39. 618/, akárcsak az örök kérdéseket felvető vers: 1919. 7. 75. Vargha Gyula: A csillagokhoz.

Ennek a fejezetnek az időszakára esik az I. világháború, ami mély nyomott hagyott a lapban.

 

 

 

 

Nem nyugatosok, akikről írtak a Nyugatban/ 1917 – 1921/

 

Ábrányi Emil

Balla Ignác

Beöthy Zsolt

Csűrös Zoltán

Endrődi Sándor

Erdős Renée

Farkas Imre

Gyóni Géza

Havas Aliz

Jakab Ödön

Korongi Lippich Elek

Lampérth Géza

Pekár Gyula

Petri Mór

Radó Antal

Rákosi Viktor

Sas Ede

Szabolcska Mihály

Szemere György

Vargha Gyula

Zempléni Árpád

Zoltán Vilmos

Zsoldos László

 

 

 

 

 

HARANGBÓL ÁGYÚLÖVEDÉK.  Egy budapesti toronyból leszerelik a harangokat

 

 

 

 

Ábrányi Emil /1850—1920/

 

 

 

 

ÁBRÁNYI EMIL. Erdélyi fényképe

 

Nyugat 1908. 18. Figyelő: Gellért Oszkár: Ábrányi Emil

…Ez a nemzedék még érti s méltányolni tudja Kiss Józsefet éppúgy, mint Ábrányi Emilt. Ha nem is nézi már a világot szobája zugában gubbasztva örök siránkozással, panaszos, sopánkodó, örök gyermekként: a zsibbasztó tudat, hogy az ember csak ez, örök gyermek, fogva tartja még őt is. De beletörődöttebb, megnyugodottabb szemmel nézi már a mindenek harcát egy ellen; egoista maradt természetesen, de egoizmusa nemesebb színű; bevonta a természettudományos műveltség patinája. S érti és méltányolja a Kiss József ellentétét, az Ábrányi Emil örök pátoszát, örök férfiasságát…

*

 

 

1920. 11. 128. ÁBRÁNYI EMIL. 1850—1920.

 

Félszázados írói pályáján Ábrányi Emil megpróbálkozott majd minden műfajjal: írt színdarabokat, prózai elbeszéléseket, művelt hangú és jó irodalom-ismeretre valló színibírálatokat, újságíró is volt s írt mindenfélét, politikai vezércikktől a napihírig. A közönség emlékezetében, mégis mint költő és műfordító maradt meg. Mint hazafias ódák költője, és mint Byron és Rostand fordítója…. Ábrányi Emil szép öregkort ért. Költői képességeit és érdemeit teljesen elismerte az újabb nemzedék is, az irodalmi társulatok felolvasó asztalainál, a sajtóban mindig szívesen hallgatták a szavát s most halála alkalmából őszinte tisztelettel hajtotta meg előtte a magyarság az irodalom zászlaját, mely alatt egy szép életen át becsülettel és sikerrel küzdött

 

 

 

 1920. 15. 176. Ábrányi Emil: KISTELEKI EDÉNEK

 

Nemes költőtársának, baráti szeretettel Ábrányi Emil.

 

Ha meghalok s te túlélsz engemet,

Tégy tanúságot arról, hogy mi voltam!

Kitüntetés, rang nem kellett nekem,

Lenéztem mindig büszkén, hidegen

Hiú hatalmat, külső, cifra fényt,

De könnyes szemmel szántam a szegényt

És szeretetről, jóságról daloltam!

 

A benned érző kedves, drága szív,

A benned égő fényes, tiszta lélek

Megértett engem. Ó, hadd nézze hát

Mivoltomat a te szemeden át

Az eljövendő századok sora!

Mert akkor én nem múlok el soha,

Babéros fejjel mindörökre élek!

*

 

1920. 15. 176. Kisteleki Ede: A KÖLTŐ ÉGBE SZÁLLT

 

Ábrányi Emil szelleméhez.

A költő égbe szállt.

Hajó helyett, amelyre ülni készült.

Lejött a lángszekér és fölragadta

A csillagok közé…

 

Tisztelegve átsuhan ünneplő lépttel,

S lényeddel egyező oly hangot tép fel.

Mellyel Neved megörökítni tudnám!

 

Kisteleki Ede /1861 – 1931/ a Magyar Géniuszban, a Nyugat elődjében, jelentek meg írásai

 

 

Balla Ignác / 1885 – 1976/

 

1926-ban Olaszországban telepedett le; olasz és más külföldi lapok munkatársa volt. Sokat fordított olaszból magyarra. 1907-től segédszerkesztője volt az Új Időknek. 1911-ben a Magyar Figyelő segédszerkesztője lett. Wiki.

 

A Nyugat 1917. II. 417. oldalán Szini Gyula írt róla.

 

 

1917. 51. 817. VELED - ÖRÖKRE. Balla Ignác verse

 

Oh hogy szeretnék én egyedül lenni,

Egyedül lenni, egyedül lenni.

Ne bántson ember, hajsza, lárma,

Semmi, de semmi.

 

Ott éljek elhagyott, távoli bolygón,

Egyedül keringő, kihalt bolygón.

S jöjjön a boldog múlt emléke

Bűvös gomolygón.

 

Takarja el a földi szürkeséget,

A szürke, bántó, gyarló mindenséget.

S lehunyt szemmel lássak még egyszer

Minden szépséget.

 

Csak az arcodat láthassam ott egyre,

Csókoljam egyre, nézhessem egyre,

Amint felém nevet ezüstös ködből

Föl föllebegve.

 

Mint napfény, csak a te szemed csillogjon,

Mint égbolt, csak szemed ragyogjon

S a boldogságnak délibábja

Még föllobogjon.

 

Tündököljön aranyözönben égve,

S nehogy más kezét nyújthassa érte,

Mosolygó arcoddal zuhanjon

Kihalt bolygó, a vak mélységbe.

 

 

 

 

Beöthy Zsolt / 1848 – 1922/ 

 

 

 

 

 

BEÖTHY ZSOLT.

 

 

Nyugat 1908. 20. Laczkó Géza: Beöthy Zsolt

 

…Tisztelem őt, mint a többieket, mert ott hagyták a meddő kacagányos búsongást; mivelhogy nem kaptak márványt az új épület kiépítéséhez, mintsem hogy fullasztották volna tettvágyukat, tehetségüket, elfogadták a téglát is; és építettek vele és tudtak vele építeni. Beöthy Zsolt olyan munkása ennek az időnek, hogy az épületnek alig van része, ahol ne tett volna le egy-egy sor téglát…

 

 

1900. 39. 638. Beöthy Zsolt: CASTAGNAVIZZA.

 

Fenn a kolostor vén, mohos falánál,

Kálvária-kép alatt, egy ciprus árnyán,

Magamban elmerengek, széttekintvén.

A déli ég — dúsabb, mint a miénk, —

Mosolyogva szórja aranyát özönnel

A völgybe szét, amely alant terül

És a tavasznak zsendülő mezében

A nyájas égre visszamosolyog…

 

Oh, életünk sugárzó napjai,

Mint e mai, nem olyak vagytok-e?

Az élet mintha fénybe fojtana

S egész lelkünk mosolyba nyílnék.

De benn, hol éltünk vesztett koronája

S szívünk hervadt virága rejtezik,

Temetve jól, feltámadatlanul

Mind e világ szerint: oda sugár

Nem férkőzik, onnan nem jő mosoly!

 

Görz, 1900. április l2.

 

Colli urbani di Gorizia (Castello, Castagnavizza, Panovec) in mountain bike.
Mappa del percorso, distanza, dislivello, pendenza, tipo di strada, informazioni...

 

 

 

A BUDAPESTI KIR. MAGYAR TUDOMÁNY-EGYETEM KÖZPONTI ÉPÜLETE. Herczegh és Baumgarten műépítészek terve.

 

 

1918. 36. 515. BEÖTHY ZSOLT 70 ÉVES.

 

Ott, ahol annakidején a napvilágot először meglátta, Komáromban, ünnepelte, Beöthy Zsolt hetvenedik születése napját. Csöndben, szép nyaralója elvonultságában….Beöthy Zsolt pályája folyamán az irodalom sokféle mezején munkálkodott. Ifjabb éveiben, mint költő, regény- és novellaíró szólt a közönséghez, drámánk és színházunk fejlődését szolgálta, mint színikritikus. Egy egész nemzedék irodalmi gondolkozására rányomta bélyegét, mint irodalom-történetíró…Őt is meglátogatta családjában a háború pusztító keze: néhány hónappal ezelőtt vesztette el egyik derék, sok reményre jogosító katona-fiát, az olasz harctéren küzdő hadseregünk egyik vitéz katonáját.

 

 

1920. 23. 276. Beöthy Zsolt, mint novellaíró. Beöthy Zsoltról általában tudják, hogy irodalmi pályája elején, mint elbeszélő író is jelentős sikereket aratott. Nagy kétkötetes regénye, a Kálozdy Bála a kiegyezés után közvetlenül következett új fejlődésnek nevezetes terméke, tipikusan mutatja azt a két hatást, a mely e kor fiatal regényíróinak formai és tartalmi törekvését meghatározta. Jókai hatásának és a külföldi, különösen az angol realisztikus regény hatásának az elegyedését. Beöthy novellái is ezt a stílust példázzák. Irodalmi érdekesség, hogy ő vezette be irodalmunkba az angol sketch /karcolat/ műformáját, a nagy vonásokkal jellemző s egy alakot erősen kidomborító vázlatot, s ezzel ösztönzést adott Mikszáth Kálmánnak a rajzforma eredeti művészetű kialakítására….A mai olvasó is élvezettel merül el bennük, nem csupán irodalomtörténeti emlékek, hanem élő olvasmányok. A szép kis kötetet, melybe Haranghy Jenő néhány biztos technikájú illusztrációt rajzolt, a Pantheon adta ki.

 

 

Csűrös Zoltán

 

A betiltott könyvek listája…Csűrös Zoltán: Magyar Tavasz. Bp. 1943. Új Idők

http://hu.wikipedia.org/wiki/1945-ben_Magyarországon_betiltott

*

Az „Új Magyarság”, amint fejléce is hirdette, antibolsevista szemle volt. 1951 szeptemberétől 1954 augusztusáig jelent meg havonta a brazíliai São Paulo-ban, Csűrös Zoltán író szerkesztésében, aki 1945 előtt is ismert volt irodalmi életünkben: Magyar Tavasz című antibolsevista regénye 1945-ben rákerült a „fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek II. számú jegyzéké”-re. 1944. október 15-e után az „Összetartás” című napilap szerkesztője, továbbá emigrációs nemzeti költészetünk egyik vezéralakja.

*

 

Csűrös Zoltán (Budapest, 1901. február 6. – Budapest, 1979. október 28.) Kossuth-díjas vegyészmérnök. /A két Csűrös nem azonos. G./

 

 

 

1919. 14- 15. 158. Alma Róza története. Elbeszélés. Írta Csűrös Zoltán

 

Az anyját sosem ismerte, mert az ő születése elvitte az anyja életét, az apja valami mesterember volt, valami bognár, vagy kádár, mert erre sem igen emlékezett pontosan. Ha kósza gondolatai az apja körül rajzottak, egy nagy fekete tagbaszakadt óriás jelent meg a szeme előtt, akinek az arca homályba mosódott s csak a vasvilla bajusza keltett haragot és meredezett, amint a műhely ziláltan elszórt deszkái és abroncsai között kopogtatta a kalapácsot és sűrűn húzogatta elő kék köténye alól az italos flaskót. Sokszor későn jött haza a mulatozó barátaival, a ház előtt lármát csapva és egyszer eltűnt, talán Amerikába, talán máshová, ki tudná megmondani, hová, hiszen olyan nagy és terjedelmes a világ, annyi hegy, völgy, erdő, mezőség, város, falu van mindenfelé, annyiféle idegen emberek laknak a szélrózsa minden irányában!...

Egy kóbor cirkusszal aztán egyszer megszökött. Boldogan itatta az okos kis póni lovakat, hámozta a krumplit, és minthogy a testi arravalósága, vagyis a művésztehetség, mint a cirkuszosok közt mondani volt szokás, kiderült, eme nem mindennapi pálya titkaiba kezdte beavatni az igazgató….

  Eme családi tanácskozásban a medvetáncoltató indítványa aratott diadalt.

— Alma Róza legyen a neve, így hívták a meghalt szultán udvari kötéltáncosát is…— Alma Róza! Micsoda név az, semmi hangzása nincsen annak! Az alma az gyümölcs, Rózának pedig a lányokat szokták keresztelni. Sok bolondság van ezen a nagyvilágon! Inkább csak hívják Kemény Vencelnek és legyen valami okos mestersége. A lányok is inkább az ilyesmit kedvelik. Alma Róza csak hallgatta a szava muzsikáját…

Alma Róza még sűrűbben nézte, vizsgálgatta a szemben ülő menyecskét, akinek a hamvas fehér nyaka, telt keble, gömbölyű karja és ringó csípeje mind nagyobb szomjúsággal töltötte el a legény hatalmas mellében a zakatoló, elégedetlenkedő szívet. Mert micsoda gödröcskék nevetgélnek a piros orcákon, milyen huncutul ragyognak azok a sötétkék szemek és pajzánul, ingerkedően kelleti magát az a kis száj, a mely még összeszorítva is csak beszél, csacsog és bűnre csábít!...

 

 

 

A FERENCIEK TEMPLOMA ÉS RENDHÁZA BUDAPESTEN, A MÚLT SZÁZAD NEGYVENES ÉVEIBEN

 

Alma Róza nem tudta hirtelenében, hogy mit is válaszoljon. Csak megfogta szép lassan hatalmas markával Amál kis kezét. Az asszonyka hagyta, hogy fogja, sőt a legény valami gyönge szorítás félét is érzett az erős ujjain. A szívét ekkor valami egészen ismeretlen, új, nagy, győzelmes öröm járta át. A poronty, a fiúcska, a sarokban, boldogságában felsikoltozott. Odanéztek, kissé megijedve. Az Alma Róza batyujából egy egész trikót húzott elő és diadalmasan, mint egy sziú indián, nekiesett és szaggatta.

 

 

1920. 21. 246. EGY RÓZSASZÁL. Elbeszélés. — Írta Csűrös Zoltán.

 

Huszonnégy éves múltam, tehát már átléptem a nagykorúság küszöbét. Kis erdélyi városkában tanyázott a svadronunk és a napjaink oly szürke egyhangúsággal vonultak, mint egy kedvetlen verébsereg. Gyakorlatozások a hajnalodó határban, esős időben, a kaszárnyában lonzsolás, /lovak kiképzése /

délután a tiszti kaszinóban unalmas ferblizés, este cigány a kávéházban savanyú vinkó mellett. A polgárság leginkább örmény lókupecekből állott, egy¬két csinos fruska, asszonynép ugyan akadt, de ezek az én szememben jobbára paraszti virágszálak voltak. Azelőtt Brassóban, Aradon és Debrecenben voltam hadnagy. Nem voltam hajlandó egy andalúziai táncosnőnél alább adni. Nem maradt más a számomra, ha nem akartam elpenészesedni, mint a tivornyaszó. Fogyasztottam a bort, konyakot, cigányt, poharat, tükörüvegeket és merő időtöltésből belekötöttem boldog¬boldogtalanba. Veszett rossz hírem kerekedett. Bizonyos vagyok, ha testőr lettem volna az udvarnál, nyárspolgári életet nem élt volna senki nálam. De bosszantott a kisvárosi levegő, mert előkelőnek és nagystílűnek tartottam magamat. Lehet, csak fiatal, tehát szilaj és szamár voltam.

Egy szép nyári napon izgalom futott át,,,

— Maga veszedelmes fiú, — kacérkodott. — Mondja, hogy telhetik kedve, hogy békés családapáknak megszabdalja az arcát és libácskákat elbolondít?

A hajából valami végtelen finom illat áradt ki. A fenyő, a rezeda, az ibolya illata és a női haj eredeti izgató illata. A hajában, a dús fekete tekercsek között, a jobb halán¬ téka fölött egy kis rózsabimbó piroslott. Ránéztem a bimbóra.

— Kitől kapta ezt a virágot?

— Istenem, be kíváncsi. Valakitől. Kedves nagyságos  asszonyomnak az a

virág?

— Kedves. Különben is imádom a rózsát. De kedves az is, a ki adta…

— Kérem, vezessen vissza, nem táncolok magával tovább.

Éppen akkor a cigányok abbahagyták.

— Azt hiszi, főhadnagy uram, minden asszonnyal egyformán konferálhat. Közönséges és szellemtelen dolog…

Körülnézett, megpillantotta a fegyvert az asztalon. Halkan fölsikoltott.

— Hát csakugyan annyira szeret? Hátravetette a fátyolát. Az arca tüzelt,

a szeme kitágulva ragyogott és villogott. Az ajka megnyílt, mint egy kihasadt piros kis gyümölcs.

— Itt a rózsája — és fölemelte a fehér kezét. — Ha tudni akarja, az unokahúgomtól kaptam. Ünnepélyesen, mondhatnám, méltóságosan viselkedtem.

Mintha kábult lett volna a fejem, még csak le sem ültettem szegényt.

— Csak ezért jöttem el... Csak egy pillanatra. Most megyek... Isten vele.

Az ajtóban megállott és visszanézett, mintha még várna valamit. Hogy némán néztem magam elé, leeresztette a fátyolát és eltűnt búcsúzatlanul.

Magamban voltam. Lassan tokjába helyeztem a nyolclövetűt. A rózsára esett a tekintetem. Az asztalon hagytam. A díványra dőltem. És sokáig, gondolattalanul, fáradtan bámultam a mennyezet festett virágait.

 

 

 

 

Endrődi Sándor / 1850 – 1920 / 

 

 

 

 

 

Endrődi Sándor. (1882).

 

Nyugat 1920. 23-24. Kosztolányi Dezső: Endrődi Sándor

Ha költő meghal, akkor állítsunk meg az utcán egy járókelőt, akármelyik olvasóját, hozzuk eszébe a poéta nevét s kérdezzük meg tőle, milyen versére emlékszik? Válaszul többnyire egy verscímet kapunk. Majdnem minden költőnek van egy-két olyan költeménye, mely mélyen bevésődött az emberek emlékezetébe, szinte jelképezője egész költészetének. Ez a kísérlet sohasem meddő….  Endrődi Sándor nevére majdnem egyértelműen ez a válasz: Visszavárlak

Tíz év óta nem írt semmit, a lapok nem foglalkoztak vele. Betegen éldegélt rózsadombi lakásán. Késő ősszel meglátogattam őt. Sárga és lila virágok közt ült, a napos verandán, szivarral szájában. Az öregkor nemcsak a test csontvázát tünteti föl, hanem a lélekét is. Endrődi Sándorban az aggkor egy hibáját se leltem föl. Kibékülten, keserűség nélkül, idilli jósággal beszélt hosszú, munkás pályájáról, noha állandóbb és zajongóbb elismerést érdemelt volna, kortársairól és újabb irodalomról is, melyet ismert. Nemes költő volt, előkelő lélek.

1920. 22. 255. ENDRŐDI SÁNDOR. 1850—1920.

 

Ábrányi Emil után csakhamar elköltözött az élők sorából kortársa, Endrődi Sándor is. Most már egyre kevesebben vannak az élők között annak a költői nemzedéknek a tagjai közül, amely a hetvenes években, az öregedő Arany János lábainál nevelkedett fel és közvetlenül tőle vette át a magyar költészet fáklyáját.

Endrődi ennek a nemzedéknek a legjobbjai közül való s ő érte el talán valamennyi között a legnagyobb sikert a közönségnél olyan időben, mikor a vers iránti érdeklődés még nem volt általános, s a költők csak a kevés kiválasztottak számára énekeltek….

A kuruc nóták után a költő hangja mindinkább elmélyült, új szint kapott az ősz felé hajló férfi életbölcsességének lehiggadásával: Anakreoni dalok¬ban az élet keserűségével és múlandóságával való szomorú leszámolás és az élet apró örömeibe való menekülés, Isten felé című könyvében pedig a hitben való kibékülés kapott finom és nemes hangokat. Kortársai többségének pátoszából Endrődiben alig volt valami. Az ő lénye a közvetlenség felé törekedett s lírájának őszintesége az, a mi biztosítja tartós életét…

 

Visszavárlak

 

Jön az óra, mikor visszavárlak.
A rezgő búcsúzó sugárok
Egymást csókolva, lágyan, szépen
Simulnak el a tiszta légen.
Csobban a tótükör hulláma,
Inog, bomlik az erdő árnya,
Tévedt madár sikítva szálldos,
Kavarog, még egyet kiáltoz,
S lehull a holdfényes habokba;
Távol valami lassú ének,
Mint hogyha hárfát pengetnének.
Szól titkos vágytól áradozva;
Azután csend lesz és sötét lesz,
Sugár, dal elszállnak, kivesznek,
Csak szívem bágyadt tüze reszket,
Csak lelkem sejt, emlékszik, érez,
S azt hiszem: most fog jönni árnyad,
Jönnöd kell! Várlak! Visszavárlak!...

 

csicsada-irodalom-birodalom.blogspot.com/.../endrodi-sandor-1850-192

 

 

 

1908. 5. 83. ANYÁM EMLÉKE. Endrődi Sándor.

 

Most, hogy a fájdalom,

Mint tenger viharja, átzajlott lelkemen,

S szívemre sivatag béke nyugalma szállt:

Most hadd emlékezzem.

 

Tegnap még tavasz volt.

Tegnap gyermek voltam, bolondos és vidám.

Tegnap még, úgy rémlik, gondatlan játszottam.

Tegnap még volt — anyám.

 

Ma nem vagyok többé

Játszadozó gyermek. Játsszék más helyettem!

Mióta megállott szíve dobogása:

Öreg s árva lettem.

 

Hiába forgatom

Elmémben, sírjánál, életén merengve:

Szép időt ért. Meghalt. Meghalunk mindnyájan.

Ez a dolgok rendje!

 

Fülembe csengenek

Utolsó szavai: Mily csöndes így télen!

Több zajt, több életet szeretnék én ezen

A hideg vidéken

 

Több zajt, több életet!

Csönd van itt, azóta. Szomorúság, bánat,

Valami borongó, néma gyász vonja be

A csöndes szobákat.

 

Üresen áll ott a

Nagy karos szék, melyben babrált, kötögetett,

Es nem töltheti be soha többé senki

Ezt az üres helyet.

 

 

 

 

 

Erdős Renée /1879 – 1956 /

 

 

 

 

Eredős Renée

 

http://cultura.hu/kultura/erdos-renee-elt-az-erotika-es-a-va

 

Nyugat 1910. 12. FIGYELŐ. KAFFKA MARGIT: ERDŐS RENÉE: AZ ARANYVEDER

…Erős, derék megmaradások, útelhagyások és új útra lelések vigasztalóbbak,  ritkábbak is,  tüneményes kezdeteknél. Egy évtized van az Erdős Renée költői eljutásai mögött, s ez volt nálunk a nagy lírai átformálódás megáradt és megsűrűsödött időszaka. Hat-nyolc éves, akkoron újnak és szépnek hatott verseket éreztünk harminc évesekké vénülni e rohamos előrejutásban, a della crusca érlelő és öregítő nap heve alatt. Az Aranyveder pedig íme, üdének és fiatalnak hat, meglep és megörvendeztet. Egyre többen érezzük úgy itthon, mintha tartoznánk neki valamivel, mintha kihagytuk volna valamiből és keressük meg rokonszenvezőn az ő alakját is a nagy lendülések mögött, hatón és hatásokat befogadón, de beletartozva a kórusba és teljesebbé téve azt.

*

1919. 6. 64. A TIMÁR UTCA Elbeszélés. Írta: Erdős Renée.

 

A gyermekkorom olyan volt eddig, mint egy csukott kert, amiről semmit sem tudtam, amit nem ismertem, mígnem ajtaja hirtelen kitárult előttem és akkor, a ragyogó napfényben és a bujdosó árnyékok között, hirtelen megláttam magamat benne. Magamat és az akkori életemet, ami nem volt jelentéktelen, mint ahogy a gyermekkor éppen nem jelentéktelenebb, mint életünk későbbi korszakai, csak nem veszünk úgy tudomást róla, mert kicsik vagyunk és öntudatlanul éljük át minden eseményét. S mióta ezt a kertet fölfedeztem, azóta hajt valami, hogy unos-untalan benézzek rajta. S mentől többször nézek be, annál több furcsát és érdekeset látok benne, s annál jobban kezdem ismerni magamat, mert hiszen ami akkor volt, a i ott történt, az mind éppen úgy hozzám tartozik, mint ami tegnap, vagy tegnapelőtt történt velem. Sőt még jobban. Mert ami akkor voltam, abból lettem azzá a mi most vagyok, ezt oly bizonyosan érzem, hogy nem is tudok izgalom nélkül emlékezni azokra a dolgokra, amikből az életem készült….

Részvét nélkül néztem rá és utáltam. Szó nélkül mentünk tovább ekkor és ahogy megyünk, az egyik ház kapuja alól kiugrik egy nagy kamasz fiú, egy pár óriási csizmával, amiket meglóbál előttünk a levegőben és azon van, hogy odaverje az én társamhoz a vörös fiúhoz.

-        Te zsidó! kiáltja oda neki, most adok neked!

Béla elsápadt és egyet¬kettőt hátrafelé lépett. Nagy kék szemei kimeredtek és nézett a fiúra, aki most másodszor lóbálta meg az óriási csizmákat a szeme előtt, készen arra, hogy hozzávágja. Én ismertem ezt a suszterinast, többször láttam. Mindig goromba volt, úgy, hogy én is féltem tőle. Most azonban, amint láttam, hogy Bélát bántani akarja, elfutott a düh és a könyves táskámat magam elé tartva, nekirontottam…

Még néhányszor keresztülmentem vele a Timár¬utcán, de ott mindég akkora elfogultság vett rajtam erőt, hogy a számat sem tudtam felnyitni. Nem vertem meg többet, és mert nem vertem meg, mi értelme volt a Timár¬utcába menni? Ezt csakhamar ő is érezte és azt hiszem, egy kis sajnálkozással nézett reám mindég. Ezt én nem bírtam el. Az igazi nagy dolgok megszűntek köztünk. A szerepek kicserélődtek. Ő került felül s ezt nem bírtam el.

 

 

1919. 12. 138. GROTESZKEK. Elbeszélés. Írta Erdős Renée.

 

„Istenem, sokat vétettem ellened! Nem tartottam be parancsolataidat, meggátoltam törvényeidet. Keserves óráimban megtagadtalak, vidám óráimban elfeledkeztem rólad. A te Fiad tanításai ellenére éltem. Gyűlöltem ellenségeimet, és akik kővel megdobtak engem, azokat visszahajítottam követ.

Pogány életet éltem Uram, és futottam oda, ahova a vérem ösztöne csalt. Fék nélkül, félelem nélkül, iszapos ingoványokba. Szembe kacagtam az engem intőket, és eltapostam az utamba állókat. Istenem, rossz és vétkes életű voltam: de te ezt ne tudd most. Feledd el, feledd el és ne enged, hogy meghaljon Magdolna!

Tartsd életben Magdolnát Uram, és én ígérem neked: ott találsz megtérült nyájadban, az eltévelyedettek és megtaláltak között és mindeneknél szelídebb és fehérebb leszek. Uram ne engedd, hogy meghaljon Magdolna".

Így gondolkoztam, ezeket éreztem azon a szörnyű estén, melyhez hasonlót nem tudok életemben. A szobában egy szál gyertya égett és Magdolna az ágyon feküdt, láztól piros arccal és aludt…/Az elbeszélőnek közben látomásai vannak. G./

Az orvos: Milyen fáradt lehet! Mondja a jóságos hangján. Három éjszaka nem aludt! Csak meg akarom mondani a jó hírt. Semmi baj többé. A betegünk túl van a krízisen. Semmi veszedelem, elmúlt minden. Legyen jókedvű. Fel akarok ugorni, hogy az öreg orvost átöleljem. De nem tudok, nincs erőm. Csak egy futó pillantást vetek magam körül, az oszlopfejekre, ez ajtóra, a kandallóra, a függönytartóra, egy hálás, köszönő tekintetet, aztán hullok lefelé, valami nagy, boldog, fáradt nyugalomba.

 

 

 

MARGITSZIGETI LÓVONATÚ VASÚT FORDULÓJA

 

 

1919. 20.  224. Erdős Renée: A HESPERIDÁK KERTJE. Elbeszélés. I. h 12 – 05.   (Vége következik.)

 

1919. 21. 236. A HESPERIDÁK KERTJE. Elbeszélés. Írta Erdős Renée.

II. (Vége.)

Nem azért mondtam el ezeket az előzményeket, hogy ezekkel igazoljam magam, ne higgye. Én mikor magával a kertbe beléptem…fölkiáltott: „a Hesperidák kertje", én végtelenül felvidámodtam, mert láttam, hogy ez út nem volt hiábavaló…

Valami nagy biztonság van bennem. Maga tudja, hogy a Hesperidák kertje mögött egy zárda van. És a kerthez, a zárdához egyazon szűk ösvény vezet.

A zárdában fehérkezű elfátyolozott apácák élnek. Ők őrzik a Hesperidák kertjének aranyalmáit. Hallgatag apácák, szelídek, szenvedők. A finom, ájtatos éneklésük néha kihallatszik a kertbe, ahova ők csak alkonyatkor lépnek, amikor a kert az idegenek előtt bezárul.

Én várom a napokat, mit hoznak. Bizonyos, hogy egyszer oda kell még mennem. De azt nem tudom aratásra-e? Avagy oda megyek, és nem jövök vissza többé? Soha többé?

A kerthez és a zárdához egyazon ösvény vezet. Ma még nem vagyok szomorú, ne higgye és örülök ennek az utolsó útnak. Áldott legyen a kert a mely a mi jövendőnk gyümölcseit érleli számunkra. Áldott legyen a kert, a Hesperidák kertje, a mely bennünket ingerel és hív. És minden tavaszi utak. Minden tavaszi utak.

*

A Heszperiszek (Heszperidák, Hesperides, görögül: Ἕσπερίδες) a görög mitológiában nimfák, a boldogság kertjének őrzői és gondozói. Kertjük a világ nyugati sarkában volt, egyesek szerint Árkádia hegyei között. Wiki

 

 

 

Farkas Imre / 1879 – 1976/

 

Költő, operett-író, zeneszerző (Debrecen, 1879. máj. 1. – Bp., 1976. márc. 25.)

A Nyugatban Lányi Viktor írt róla: 1927. I. 519.

 

1917. 75.Farkas Imre: Bölcsődal

 

1917. 656.   1915 Január

 

1917. 41. 656.   1917 Farkas Imre: Augusztus

 

Remeg a véráztatta föld.

Ujjongó tiszta fuvalom

Suhan át az orosz síkságokon.

 

Láng csap a földből föl az égre

Bilincsek szanaszét hevernek,

Tápászkodik az Óriási Gyermek.

 

A mámorító Szent Szabadság,

Dala, illata száll a légen által

És bódít és ragad mindenkit magával.

 

Hét lakat alatt, rácsozat megett

Szibériában összevillannak

Barna magyar szemek.

 

 

 

1918. 211. Farkas Imre: Álomhíd a Duna fölött

 

 

1918. 30. 443. Farkas Imre: Líra

 

Még nemrég vidám, könnyelmű kalandok.

Muzsikás éjek, pár futó siker.

Gyorsan vetett ágy, épp, hogy lehanyatlok,

Már int a reggel. Újra menni kell.

 

Még nemrég: frakk, és minden este plasztron

Más és más víg ház, ital, zeneszó

Kivágott ruhák, pár divatos asszony

Klub, férfi tréfák, kioszk, vigadó.

 

Mentem a Várba vidáman, haza.

A Duna fölött derengő fény reszket.

S felsóhajtottam olykor, éjszaka:

Így, vígan élni mégis csak a legjobb.

 

Megyek a Várba, vidámra, haza.

(Már nem hajnalban, hanem kora este.)

A muzsikás, könnyelmű éjszaka

Csillogó fátylát bontja le Pestre.

 

Régi lakásom most csupa virág.

Szekrényben a frakk, fiókban a plasztron

A zongorán Grieg, Chopin-muzsikák  

Elém siet egy drága kicsi asszony.

 

Halk vallomások ifjú, tiszta ajkon

Amoda Pest sok apró lángja reszket.

Itthon, melegség.  Meghatva sóhajtom

Óh. Uram Isten, mégis — így a legszebb.

 

 

 

 

Gyóni Géza /1884 – 1917 / 

 

 

 

 

 

GYÓNI GÉZA. Tscheik Ernő rajza.

 

 

Nyugat 1941. 8. Figyelő. Bóka László: Gyóni Géza összes versei
Mefhosz könyvkiadó

Szomorú sorsánál nem kevésbé vigasztalan irodalmi szerepe sem. A századforduló csináltvirág-lugasából Ady harsonája mentette ki: szinte az egyetlen valamirevaló költő volt, kit Ady-tanítványnak nevezhetünk. Mégis, bár ő maga nagy tisztelője volt, tehát tudatos tanítványa Adynak, mégis őt játszották ki az irodalompolitika kártyakeverői Ady ellen. Elmondhatatlan, mily sokat ártott ez a szembeállítás elsősorban az Ady mellett eltörpülő Gyóninak, másrészt az olvasók hiszékeny s könnyen lelkesülő rétege ízlésének…

 

 

 

1917. 35, 569. Egy magyar bárd sorsa. Gyóni Gézáról

 

A Przemyslben orosz fogságba került költőről, a kinek a fogságban, tragikus körülmények között bekövetkezett halála híre néhány héttel ezelőtt ért haza s általános nagy részvétet keltett, — a baráti szeretet melegségével irt könyvecskét adott ki Nagy Lajos, mintegy emlékéül az együtt töltött fiatalkornak. Saját emlékezetéből, a költő elbeszéléseiből állítja össze élete folyását: a gyóni papi házból való kiindulását, iskolai tanulmányait, pozsonyi teológus-pályáját, amelyet hirtelen télbeszakított egy öngyilkossági kísérlet, későbbi küzdelmeit a vidéki újságíró keserves kenyerén, hányódását városról-városra, a nagy háborúba való indulását egészen fogságba kerüléséig. Költészetét is igyekszik jellemezni, nagy szeretettel és buzgalommal. Abban az inkább heves, mint tartalmas irodalmi vitában, a mely Gyóni Géza körül nemrég folyt s a mely a sorok között ma is folyik, kiegyenlítő, békítő álláspontot foglal el…

Majd ha a háború anyagához nyugodtan és kellő távlatból lehet hozzászólni, sorra fog kerülni a Gyóni-probléma is, amely sok érdekes anyagot tud adni azoknak, akik a háború néphangulatainak változását s általában az irodalmi siker tömegpszichológiai tényezőit kutatják. Nagy Lajos kis munkája ezekben a kritikai vizsgálatokban fontos lest…

 

 

 

 

HARC A VISZTULÁN. Orosz /elrettentés célú/ hivatalos plakát másolata

 

 

1918. 25.  389- 390.. GYÓNI GÉZÁRÓL

 

Most június 25-én van első évfordulója annak, hogy Gyóni Géza a krasznojarszki hadifogolytáborban meghalt. A legsajátságosabb háborús életpálya jutott ezzel stílszerű befejezéshez. A félhomályból bukkant ki a háború első heteiben, akkor, amikor a többi írókat, az egész irodalmat elhallgattatta a rettenetes világkatasztrófa….

Kényszerűség tűnik elénk, amelyben a katona komor, dacos elszántsággal, bús-haragosan áll, s épp ez a hangulat az, ami bennük a legérdekesebb vonás, az igazi élmény-tartalom; a háború korántsem látszik belőlük valami idealizált színben, mint a hogy némelyek szerették volna beállítani. Nem is ihlette a háború Gyóni költészetét magasabb színvonalra, mint amelyet előbb elért: mi, akik már majd egy évtized előtt méltányosan fogadtuk a költőnek Szomorú szemmel című könyvét, tudjuk, hogy a háborúban is ugyanaz maradt a költő, csak témái változtak az új élményekkel. S változott a közönséghez való viszonya is: annak idején alig hallgattak rá, most egyszerre felkapta a népszerűség, mert a nagy tömegek érzéseinek adott…Szibériából hozta haza Bostyné Forgách Anna grófnő Gyóninak egy kis kötetnyi versét, a melyek a Levetek a kálváriáról címmel jelentek meg. Akkorra már nagyot fordult a közönség háborús hangulata, mindenki másképpen és másnak látta a háborút, az események kábító gyors forgatagában mind messzebb esett az első idők daliás hangulata.

Gyóni Géza Krasznojarszkba került fogságba, ahol sok ezer magyarral együtt szenvedte az orosz hadifogolytábor minden testi és lelki nélkülözését …

 

 

1918. 25. 394. GYÓNI GÉZA: RAB VACKOKON. h 12 – 05.

 

 

 

 

 

 

EBÉDFŐZÉS.  Bér Dezső rajza.

 

Gyóni Géza összes versei - MEK

http://mek.oszk.hu/00600/00664/00664.htm

 

 

Gyóni Géza: Hazatérés

 

Te már mindent tudsz, halott katona,
Vagy ami jobb tán: tudod már a semmit.
Szemed nem bántja bűn és babona,
S füledbe már az örök csend szüremlik.

Te már elérted, halott katona,
Amit mi, jaj-jaj, mindhiába várunk:
Téged takar a béke bársonya,
S már mind valóság, mi nekünk csak álmunk.

Kocsid után, mely lassan visz tova,
Meredt szemekkel, szívszorongva nézünk:
Te így térsz haza, halott katona,
S ó, más lesz-e a mi hazatérésünk?

 

http://www.magyarvagyok.com/kultura/irodalom/a-hazaszeretet

 

 

1918. 391. Gyóni Géza: Könyörgés  

Panaszra és nehéz beszédre
Sereglünk Uram, szent színed elébe,
Kiket pallosod a pusztába vert ki,
Zsoltárod alig merjük énekelni.

Magas kerítés,  mi utunkat állja
Mögötte törten lóg a lélek szárnya.
Sápadt a szívünk és sápadt az orcánk.
Reménység-harmat rég nem harmatoz ránk…

Mi pártoltunk el? Vagy Te hagytál cserben?
Ó, jelentsd magad, Kifürkészhetetlen.
Ó, jelentsd magad, mint Noénak hajdan,
Olajág-hordó hófehér galambban.

Hogy hinni tudjuk, mint a megfeszített:
Mi keresztünket azért terhesíted
És sújtó karod ó, csak azért büntet,
Hogy új életre támassz fel bennünket.

                                   (Krasznojarszk, 1916.)

 

 

1918. 391. Gyóni Géza: Megbékülés

 

Ki kérdi itt: mi fáj, mi kéne?
Művész vagy-e, kinek szívébe
Késszúrás minden durva hang?
Ki kérdi? Mindegy itt: bitang,
S az Úristen se néz feléje…

 

 

 

Havas Aliz

  

 

 

 

 

HAVAS ALISZ. Szent Borbála képe című új regényünk szerzője

 

 

 

1916. 22. 339. ÚJ REGÉNYÜNKRŐL.

 

Talán némi meglepetéssel fogják olvasóink mai számunkban kezdődő új regényünk szerzőjének nevét olvasni. Teljesen ismeretlen név, soha nem olvasták semmiféle lapban, sem könyvben, semmiféle Írásokkal kapcsolatban. Az itt közölt arckép azt is elárulja, hogy a Havas Alisz név egy egész fiatal hölgyet jelent…Regénye kéziratát beküldte szerkesztőségünknek, semmi személyes adatunk nem volt róla…Minden elismerésre méltó az a mód, ahogy a fiatal írónő a háború nagy motívumát a regénybe beledolgozza; azokkal a válságokkal, elváltozásokkal, tragikus összeütközésekkel, melyeket a roppant világkatasztrófa az emberekben és javakban előidézett….

*

Nyugat 1918. 2.  Schöpflin Aladár: Szent Borbála képe (Havas Alisz regénye)

Ezt a regényt egy fiatal leány írta, aki egy gyermek nyílt szemével és egy éles, határozott kritikájú, érett ember ítéletével néz körül a világban. Amit látott, azt jól meglátta, sokat kitalált vagy elképzelt, az is sokszor olyan eleven benne, mintha látta volna. Megcsinálni pedig úgy tudja a dolgát, mint egy kész, erős, dolgában biztos író. Új emberrel szemben ritkán volt ennyire az az érzésem, hogy önálló, az egész többi világtól különböző egyéniséggel állok szemben…

Az előadás is némely ponton valamivel alacsonyabb hőfokra van hűtve, mint ahogy szeretném. A maga egészében és kvalitásaiban azonban ez a regény és írója felzsendülő új regényírásunk legtöbb figyelemre méltó jelenségeinek egyike.

 

*

Irodalomtörténeti repertórium 1923 - EPA

http://epa.oszk.hu/00000/00001/00420/pdf/ITK_EPA00001_1924_0...

Regény. — Ism. Megyeri József. Nap kelet 556. I. Hatvány Lili. Útközben. — Ism. r. r. Uj Nemz. 197. sz. T. Havas Alisz. Katicabogár. — Ism. r. r. Uj Nemz. 186. sz.

*

 

Levelek (1921–1926) - == DIA Mű ==

dia.pool.pim.hu/html/muvek/SZABOL/szabol01645/.../szabol01649.htm

 

Szabó Lőrinc levele Budapest, 1923. június 6. este 11 óra

26. Látja Klárika…Mikesék kimentek Gizella-telepre, minden rendben van. Alisz telefonált, érdeklődött maga iránt. A Katicabogár nagyon gyenge regény. Nézegettem.

Jegyzet: Alisz: Havas Alisz, Mikesné Irma testvére, Trettina Jenő jobboldali újságíró felesége. – Katicabogár: T. Havas Alisz regénye, 1923. Franklin kiadás.

Trettina Jenő könyvek - Antikvarium.hu

www.antikvarium.hu/find2.php?szerzo=trettina-jeno...Trettina

 

*

Marriage of Havas Alice to Szilágyi István

*

Place unknown 1932 Havas, Alice (date of birth and death not found), writer Szent Borbála kepe. Regény. Budapest: Franklin 1917 Katicabogár. Regény. Budapest: Franklin 1923 Jamborne Székely, Lilla (date of birth and death not found)

books.google.hu/books?isbn

 

A könyv címe:

Katicabogár

Alcím:

Regény

A könyvhöz kapcsolódó név/nevek:

T. Havas Alisz  (Szerző)

Kiadó:

Franklin-Társulat

A kiadás helye:

Budapest

A kiadás éve:

Kötéstípus:

Aranyozott gerincű kiadói vászonkötés

Oldalszám:

208

Nyelv:

Magyar

Megjegyzés:

Nyomatta a Franklin Társulat nyomdája.

 

*

154 Havas Alice. Katicabogár (70) kve. 129 —. 155. Szent Borbála képe (70). 204 —Lei

 

*

Bánhegyi Jób: Magyar nőírók, 1939. A 205. oldalon, Elbeszélők és drámaírók c. fejezetben említi az írónőt és itt is emlegetett két regényét.

 

 *   *   *

 

 

HAVAS ALISZ. Szent Borbála képe c. regény címfeliratának képe.

 

I.

— Hát gyerekek, mielőtt itt hagytok minket, elmondjátok úgy-e, milyennek találtatok engem, az otthonomat, minket? — Magdi kérdezte, az asszony.

— Élénkebb vagy, mint voltál, meglep az életkedved, — felelte Margit; — örülök, hogy így változtál.

— Én abban a percben bámultalak legjobban, mikor a gondatlan cselédleányt a te gyermekkezeddel hirtelen és nem gyöngén arcul ütötted, makrancoskodó kisfiádat még abban a pillanatban talpra állítottad és a béresekre bosszús uradnak, amint belépett, nevetve odaszóltál, hogy ugyan ne veszekedjék mindig, mire ő elmosolyodott s hozzád lépett. — Edit mondta.

— A hangulatok nálad futva, talán parancsszóra jönnek-mennek, — tette hozzá Margit.

— A hangulatokat nektek adom, azok leányszobába valók az elmélkedésekkel együtt. Én élek és írásra nem érek rá, bizony nem, levélírásra sem, olvasásra is ritkán, zongorához alig-alig, s csak télen ülök. Ti ezt hanyatlásnak gondoljátok, pedig nem az, sőt! — S reájuk mosolygott Magdi jobbra és balra…

 

 

HAVAS ALISZ. Szent Borbála képe

 

…Edit felugrott. Hozza el, oh hozza el, drága Kati. És Kati hozta. A piros födélen pici tavakban állottak a könnyei, melyeket útközben ejtett rá. Edit türelmetlenül, kapkodva kezdte lapozgatni, szinte ujjongva örült a piros ceruzás aláhúzásoknak. Észre sem vette, mikor tűnt el Kati.

Ebédhez hívták. Még senki sem volt a fehér-padlós nagy szobában, csak a bácsi az újságjaival. Kopasz, fehér falak meredtek rá, csak a középsőn volt kép, nagyon színes Mária, olaj-lenyomat. Czifra aranykeretét színes selyem-papír és havasi gyopár díszítette. Állt előtte Edit, szinte kereste Valodja tekintetének emlékét. Aztán a zongorához ment. Biztosan játszott rajta, bizonyára többször is, talán a Chopin gyászindulót is, mint a nyáron. Leült, hogy eljátssza a Chopin gyászindulót s úgy fogja játszani, a hogy eddig soha. Leütötte az első akkordot. Lehanyatlott a karja. A zongora rossz volt, nagyon rossz. Az akkordból kimaradtak az elnémult billentyűk hangjai s a melyek szóltak, csúnyán elaggott, rekedten csúfondáros hangon kacagták szembe Editet a gyászindulójával…

 

XIV.

 

Egy zavaros lelkű, elkeseredett ember, annak a regénynek hőse, a melyet a tizennégy éves Edit félig elolvasott, mielőtt lefeküdt volt, — elhatározta, hogy véget vet a világnak. Felrobbantja ezt a rongyos, minden gonosszal vastag rétegben fedett földet. Nem a regényben határozta el, hanem Edit álmában. Az ember megtalálta a világrobbantó bombát s elásta. Tán csak Edit sejtette, hogy mi következik, remegett benne a pusztuló világ remegése. Egyszerre valami borzasztó érzés, egyetlen villanásnyi, aztán semmi. Ebben a pillanatban megszűnt az álom, tehát úgy érezte, mintha nem élne, mert nem érezte, hogy él. A másik pillanatban megint ráeszmélt önmagára. Nem ébredt fel, hanem tovább álmodott. Más csillagban látta magát, angyalok háta mögött. A puhaszárnyú leányok kihajoltak a csillag ablakán s nézték a roppant tűzijátékot, á földnek lángos szertepattanását. Edit érezte fejében a kábultságot. Aztán oszlani kezdett ez, odalent romokon ült a csend.

— Száz év elmúlt, — mondták aztán az angyalok, — ni-ni, alakulni kezd újra a föld. És csakugyan. Életté lett a csönd, nyüzsgés támadt a romok között, nézte, két szárny közt kihajolva, már gömb volt a föld s egy nagy termet látott, padlója telehintve apró velődarabkákkal. Jött a világromboló, színeket öntött mindenikre s megéledtek belőlük az emberek….

 

 

 

1917. 6. 95. Nem szól a csengő. Elbeszélés. Írta Havas Alisz

 

Magas, csontos az asszony, sovány, és összehúzódva gubbaszt a tűzhely mellett, ráncos arca és ruhája piszkos, fakó sárga. A tűzhely már kihűlt, körülötte minden hideg és csendes, csak halványan szűrődnek ki a szobából a zongorahangok, a kisasszony játszik.

Az asszony nem is alszik, nem is éber, olyan, mint egy nagy, öntudatlan, vén macska. Valamire mégis kell gondolnia, hát gondolja: Még nem kell vacsorához készülni, még délután van. Mintha csengettek volna .. . Nem, csak a zongora hangja csendült meg. Pedig a kisasszony vár valakit, olyan izgatott. Hja, fiatal. Én is voltam fiatal, szegény, egyedül van itthon, ez nem jó. Én is voltam fiatal... E gondolat kedvesebb, színesebb, mint a többi, meg-megismétlődik az öreg főben s mintha rúgó volna a gondolat, és felpattanna, egyszerre képek, emlékek ugranak elő a kopott agyban, lomha ugrással. Katonazene volt, vasárnap volt, ragyogó vasárnap délután, nem olyan, mint ez a mai. István ott ült a zenészek közt és fújta, fújta. Szép, fiatal arca nagy lett, mint egy hólyag, aztán összeesett s a trombitából pompás hangok jöttek. Erősek, szépek…

Csengettek? Nem, csak a szomszédban. Oda érkezett valaki, ide nem jön senki. Pedig milyen gonddal, hogy kiszépítette magát a kisasszony, mintha vásárba menne, vagy katonazenére készülne.

A kisasszony odabent ül az ablak sarkában és néz ki a téli kora-alkonyba, úgy száll, ereszkedik a nehéz sötétség lefelé, mint maga a reménytelenség, mely oly hamar megüli a kedvet. Az asszony kint a tűzhely mellett gubbaszt és emlékezik.. István távol volt, amíg a jó, erős karja bírta a munkát, keresett magára és másra, családja az alatt nyomorban gyötrődött. Az asszonyon volt minden teher. A ködös elméjű, korán gyűrődött asszonyon. István hazajött lefogyva, sárgán, betegen, meghalni. Az utolsó napokban olyan jó volt. Nem is gorombáskodott már. Hamar vége volt. Még egyszer felmerül István képe, a trombitásé, aki eljött, eltűnt és megint eljött, meghalni. Most az egyszer nagyon tisztán tudja, mit kellene mondania, azt, hogy: nem érdemes. Higgyen az öregnek, kisasszony, egy csöppet sem érdemes, legyen víg, kacagjon, mint tegnap, táncolja körül a szobát, ha a fénykép leesik, sohse bánja, csak hagyja ott. No, ne sírjon, nem érdemes. Az asszony reszketeg, fehér ajka nekiindul a szónak, mint vonat kereke az útnak, a fagyon.

— Kisasszony.

Tompán, idegesen kérdi a leány: Mit akar? Bent reked a megindultság az öreg lélekben s hétköznapi nyerseséggel csak ezt kérdi:

— Meggyújtsam a lámpát?

 

 

1918. 5. HAVAS ALISZ. SZENT BORBÁLA KÉPE. REGÉNY. Ára 6 korona. Egy fiatal írónő első könyve. Kitűnően elbeszélt, érdekes történet…

 

 

1919. 24. 275. A PESTI GYEREK. Írta Trettináné Havas Alisz.

 

I. A pesti gyerek szobagyerek. Mikor a tavasz napja a virágokkal és mindennel együtt előhívja, a szűk utcáig jut el és szegény, szerény kis pesti gyerek azt hiszi: tudja mi a tavaszi verőfény, pedig csak az ő hangjának csengésétől napsugaras a szűk utca. A Zugligetben nyílnak a virágok, de ő még a Dunát se látta, ha történetesen nem ott lakik a közelében. Tizennégy éves leánykától kérdeztem múltkor, hogy mi az a dús, pompás virág, amit társa a Zugligetből hozott és ő megcsodált. Csak tréfából kérdeztem, nem hittem komolyan, hogy ilyen választ kapok: tulipán. S mikor hallotta, hogy tévedett, zavartan igazította ki: jácint…

A pesti gyermeklélek visszája a gyermekien derűs görög léleknek. A szövetfüggönyös utcai, vagy a függöny nélkül is sötét udvari szoba, a szűk, vagy a széles, de benzinbűzzel, zajjal telített pesti utca a maga szigorúan beosztott, munkával túlterhelt életével rányomta bélyegét. A pesti gyerek komoly és öreg, mert mindent tud…

Ezeknek a lányoknak és fiúknak egyaránt megvan a véleményük háborúról, békéről, mindenről, ami körülöttük történik. Persze ez a vélemény a nagyokénak és a fantáziájuknak a keveréke. Minden új kifejezést azonnal magába olvaszt a beszédjük és mintha értenék is. De nem. Ha magyarázatot kérünk, kiderül, hogy nem. „A tűzbe" nem szívesen mennek a katonák, „mert tűzön lépkedni nagyon rossz." És így vannak sok más fogalommal. Mutatós a pesti gyerek tudása, tájékozottsága, de többnyire félig eltanult, felületes. A „franzstadtiak" lelki testvére az óbudai kisember. De róla majd máskor.

 

 

1919. 28. 324. A PESTI GYEREK. Trettináné Havas Alisz / Illusztrációkkal. G./

Hát igen, a pesti gyereknek rossz dolga van, mert ketrecben él. Igaz, hogy Vajda Jánossal szólva, mindnyájan ketrecben élünk, de a „végtelen" mégis csak tágasabb, mint a pesti lakás előtt kígyózó folyosó, melynek korlátja hajnali 10 óráig megtűri a perzsaszőnyegeket, melyeknek összes porát leverik az első emelet és a földszint gyermekeinek tüdejére. A gyerek pedig azt hiszi, óriási elégtételt nyújt agyonkorlátozott kis tetterejének, ha felmászik a folyosó korlátjára, mikor is a mama idegesen rákiált, mert attól fél, hogy leesik, pedig ő felsőbbséggel mosolyog le az ijedős mamára, teheti, mert lába oly biztosan nyugszik a stilizált vas liliom levélen, mint akár a szárazföldön. Ha ezen felül még le is köp a földszintre, akkor igazán merész és eredeti bosszút áll az úri nevelés korlátozottságán. Az anyai fegyelem elől villámgyors négykézláb menekül. Később már megpróbálhatja, hogy a lépcső korlátján lecsússzék, mint a sikló a Várhegyen. A siklón járni mesés élvezet, csak az a sok csodával megáldott Buda olyan messze ne volna. Nincs is messze, csak a felnőttek úgy nem szeretik a villamost, pedig az igazán érdekes. Különösen manapság, mikor annyi minden történik rajta. Budán van fogaskerekű vonat is. Nem olyan igazi fogakkal, mint gondolná az ember, de azért érdekes. Ami a villamost illeti, az manapság mesés…

Franci előző évben sokszor kerülte az iskolát, de most rendesen jár tavaszig. Akkoriban volt először az óra előretolása és Franci attól kezdve pontosan egy órát késik naponta. Nagyon messze lakik, egy óbudai szűk viskóban. Az apját háborúba viszik. Franci nem magyarázza többé szégyenlős mosollyal, hogy azért áll oly furcsán fölfelé a haja elől, mert az apja mindig úgy simítja. Kedvetlenebb, rendetlenebb lesz. Szegény Franci, rossz idegű, gyönge tüdejű kis Franci tönkrement. Pedig volt benne valami, ha nem lett volna, nem fájna úgy, hogy nem lehetett belőle semmi. Mennyi különös, érdekes emberi vonás, sajátságos megnyilatkozás, mennyi sötét tragikumú sors ebben az életképtelenség és épség közt lebegő kis emberseregben. Mennyi Dosztojevszkij¬téma.

 

1920. 6. 62. Katicabogár. REGÉNY. — IRTA HAVAS ALISZ. h 12 – 12

1920. 20. 230. Katicabogár. XXIV

.…A kocsi megindult, Kató nézett vissza a házra, melynek lépcsőjén alig másfél éve kíváncsian, kérdésekkel telve haladt fel.

— Reméljük, mielőbb megerősödve jöhetsz vissza, szólt az anyja.

— Talán. És Vilike most már javulhat, ha eddig nem rosszabbodott.

— Talán, — mondta az anya, de egyikük sem merte hinni, mert az orvos semmi reményt sem nyújtott.

Az apa is megijedt, mikor halovány leányát meglátta.

— Nem értem, miért nem értesítettél minket előbb, Kató. Nagyon jól tudtad, hogy elég csapás nekünk a Vili betegsége, miért súlyosbítottad az aggodalmainkat?

- Igazán, én nem hittem, hogy ez betegség. Nem gondolkoztam róla…

 

1920. 24. 279.  Katicabogár. XXIX

Amint Vilike meglátta a kocsit, elébe szaladt, elhagyva anyját és Kósnét s vékony kis hangján kiáltotta:

— Kató, elszöktél reggel, elszöktél és én hajóztam és száz évig élek, doktor bácsi mondta anyusnak és ezért jöttünk elétek és én szaladtam, hát hol van Kató? — kérdezte meglepődve, amint látta, hogy Kós kiszállt és előre siet, hogy a két nőt valamiképp értesítse arról, amit neki kellett hírül hoznia. Az anya még vagy száz lépésre volt innen.

— Pszt, Kató elaludt, — felelt a kisfiúnak reszkető ajakkal.

— Még korán van, — feleselt szelíd hangon a fiúcska, két kis kezét két zsebébe mélyesztve.

— De ő elfáradt, — és Kós halk hangja csakúgy reszketett, mint az ajka. És a keze is úgy reszketett.

— Kató elbújt, — mondta a gyermek mosolyogva és az öröm hangján, hogy így kitalálta a tréfát.

— Nem, fiam, ő alszik, nem játszik ma veled.

— Miért?

— Mert nagyon, nagyon fáradt.

— Miért?

A fiúcska szeme tágra nyílt és a hangja csupa ámulat, csupa megütődés volt, így még soha sem bánt Kató kis öccsével. Zsuzsa odafönt maradt Kató mellett, mert Kató nem jöhetett már le. Elaludt a büszke¬bús fenyves szívében. /Vége/

 

 

 

Jakab Ödön / 1854 – 1935 /

 

A Magyar Géniusz 1902. 781. Kovács Jenő – akinek több írása jelent meg a folyóiratban - írt róla.

*

Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26. – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924). Kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. Wiki

 

 

 

1917. 13. 203. Jakab Ödön. SZILÁNKOK.

 

II. Furcsa világ

 

Mikor születünk e világra,

Nem nekünk van a nagyobb kínunk,

És sírni mégis csak mi sírunk.

 

Mikor meg megyünk e világból,

Nekünk fáj jobban, hogy elhívnak,

És sírni mégis mások sírnak

 

 

V. Egy poétáról

 

Írod a verset, egyre írod,

Ahogy csak futja a papírod,

Sorokba csak úgy dől a frázis,

Miket megunt már Brüsszel, Paris.

 

Dicsőségedet napról-napra

Sok forró reklám hangoztatja,

S szaporán nő a híred szörnyen,

Mint a lucerna, bő esőben.

 

Tiéd a jelen már egészen,

S nem búsulhatsz a jövőért sem:

Nem árt nevednek a halál itt,

Soha, míg — élnek a barátid.

 

 

1918. 17. 262. A KÁPLÁN ÉS AZ ÉDESANYJA.

Elbeszélés.  Írta Jakab Ödön.

 

Gyéresi Sándor abban a kis városban volt káplán, ahol az özvegy édesanyja lakott. Azért ment oda káplánnak, hogy az öregasszony mellett lehessen addig is, míg valahol egy alkalmas eklézsia akad, ahova magához viheti. Mert az a gyönge teremtés az egyetlen fiára ugyancsak rászorult: nemcsak elhagyott volt, hanem nagy beteg is. Hosszú idő óta nem bírt felkelni az ágyból, az ereje annyira elfogyott. Szedte ugyan folyvást a sok orvosságot, de azok csak a patikáriusnak váltak hasznára. Végre pedig értésükre adták a tudós doktorok, hogy a bajon egyedül csak a gyógy-teleki fürdő vize tudna segíteni, ha a beteg minél előbb oda költözködnék állandó lakásra s egy pár évig télen-nyáron megszakítás nélkül használhatná a szükséges kúrát. Holott ilyen gyógyulásra nem sok kilátása volt a jó asszonynak, mert a férje halála után szűkös idők váltották fel a régi jobb időket s a fiának sem futotta még a jövedelme, hogy távol idegenben új otthont rendezhessen be az édes anyjának…

És mindig úgy találta, hogy nyugodtan alszik. Kora reggel azonban mégse tudta tovább türtőztetni magát. Csendesen benyitott a beteghez s az ágyánál megállott.

— Alszik, édes anyám?

A beteg nem válaszolt. Mozdulatlan aludt, a fal felé fordulva.

Gyéresi Sándor rosszat sejtett, az alvóhoz hajolt, hogy megnézze az arcát. De amint meglátta, rémülten döbbent vissza:

— Jézusom! Meghalt!

Aztán oda borult a hideg tetemre és sokáig zokogott:

— Édes anyám! Lelkem édes anyám! Majd felállott s égő fejét a két tenyerébe szorítva szuszogta tanácstalanul:

— Jaj, Istenem, hát hogy történhetett ez?!

Holott láthatta volna, hogy az egyik orvosságos üvegből kiitták a morfiumot, fenékig.

 

1919. 3. 27. Jakab Ödön: HUGÓ VIKTORBÓL.

 

 

1920. 3. 27. Jakab Ödön: ROKKANT LOVAK 

.

Lassan döcög a szemetes szekér.

Előtte két ló: egy pej s egy fehér,

Az egyik béna lábára beteg,

A másik hátán régi, mély sebek.

 

Látni rajtuk, hogy igába fogott,

Elnyűtt testüknek nehéz a robot.

Fáj a nagy terű, fáj a durva hám.

De valami még jobban fáj talán!...

 

Mi is tudjuk, hogy mi a csatatér.

Nekünk is termett egykor ott babér.

Most pedig szürkén, gyáván poshadunk,

S idegen járom sebzi a nyakunk!

 

A ti sorsotok mégsem oly gonosz.

Mert titeket csak egy kéz ostoroz.

De rajtunk, kiket ég, föld elhagyott,

A fél világ bősz ostora sajog!

 

A ti sebetek immár behegedt.

De a mieink vérző, nyílt sebek,

S csak a jó Isten tudja egy maga:

Begyógyulnak még egyszer valaha!

 

 

 

 

 Koronghi Lippich Elek /1862 – 1924/

 

 

 

 

 

 

KORONGHI LIPPICH KLEK MINISZTERI TANÁCSOS, KI MOST SZOLGÁLATA 25 ÉVES JUBILEUMÁT ÜNNEPLI.  Pécsi fényképe

 

Nyugat 1913. 9. Szabó Dezső: Újabb irodalmunk és legújabb irodalomtörténetünk. II.

…Ez a rész, a könyv utolsó része, voltaképpen már nem is érdekel minket. A Nyugat irodalmi folyóirat, s csak az irodalomba vágó dolgok méltók lapjaira. Ez a rész egy prospektus, amilyeneket Mauthner diadalairól szoktunk látni, prospektus, melyhez képest a Tolnai Világlap prospektusai magasan álló irodalmi művek. A rossz viccek istene azt akarta, hogy először arra a lapra nyissak, ahol K. Lipich Elek fényképét pillanthattam meg. Hát ez honnan jön ide? Tovább lapozva két hipotézis meredt felém. Vagy: hogy egy fényképész használja a munkát reklámnak, vagy: hogy szerzőink belelelkesednek a halhatatlanságba mindenkit, aki legalább a 6. fizetési osztályban benne van. Mindkét hipotézis ellen erős okok szóltak. A fényképész talán jelentékenyebb emberek arcképével vonná magára a figyelmet, viszont a képek között tényleges írók is vannak, kik csak írók, és semmilyen fizetési osztályban sincsenek. A képek közti lapokon címek és dicséretek monoton ízléstelensége csorog végig…

 

*

 

MTA BTK MI - A-III-25 Koronghi Lippich Elek jelentése Klebelsberg ...

http://www.arthist.mta.hu/index.php/hu/repertorium/48-regesz

*

 

 magyar tézis - ELTE BTK disszertációk: A Szépművészeti Múzeum létrehozása

http://doktori.btk.elte.hu/art/tothferenc/tezis.pdf

múzeumszervezési és a vásárlási ügyekben egyaránt. Térey Koronghi Lippich
Elek mellett. Wlassics egyik legbefolyásosabb bizalmi embere lett. A Térey által ..

 

 

1902. 12. 178. K. Lippich Elek. BIZONY SZÜRKÜL

 

Bizony szürkül már az égbolt,

Bizony itt van már a dér  

Bizony késő van már ahhoz,

Hogy ekképp szólj jó magadhoz:

Legény, tégy ki magadért!

 

Bizony kopnak már a színek,

Szív elvirul, hűl a vér!

Nagy remények, lassan szálltok.

Bizony a ti kis pályátok

Már a véghatárra ér.

 

Önfeledten, ha még néha

Föl is csendül egy dalom,

Siket csöndön száll keresztül.

Lányszívekben meg nem rezdül

Tőle édes izgalom.

 

Fakó tollú vén poéta,

Nézd, sötétlik a határ

Szárnyad is csügg, nincs már bája!

Tar fejedet hajtsd alája

S aludj szépen, agg madár!

 

 

 

1902. 12. 178.  K. Lippich Elek. ITT HAGYJUK A FÉSZKET

 

Hej, ez a két gyerek! Nőnek, növekednek!

Bizony már maholnap szárnyra kerekednek,

Kiszállnak,

Itt hagyják a fészket!

 

Anyjukom, mit látok? Könny van a szemedben.

Törüld le öregem, ne rontsd el a kedvem,

Jer ide,

Sohse szomorkodjunk!

 

Magunkra maradunk? Mi lesz náluk nélkül?

Hát bizony. No de a szívünk majd megbékül.

Így van jól,

Ez az élet sora!

 

Hervadunk, öregszünk, édes feleségem,

Maholnap, — ne búsulj — elballagunk szépen.

Mi is csak

Itt hagyjuk a fészket.

 

  h12-9

1903. 66. K. Lippich Elek. A MOSOLYOK.

 

1903. 47. 774. Lippich Elek: ÁLOM VALÓ.

 

Sok szép álmodassál

Van tele az élet,

De csak minden álom

Levegőbe széled.

Rálehel egy szellő

A sok tündér-várra,

S tovalebben, széthull,

Mint az illó pára.

 

Merthogy mégis — ami

Igazi valóság,

Csak a röghöz köt le,

Hiábavalóság.

S azzal jut az éghez

Közelebb az élet,

Ami lenge álom,

A mi szerteszéled?

 

 

1903. 774.  Lippich Elek: A FIAMNAK

 

 

 

 

 

Jacob Jordaens: Ádám és Éva a paradicsomban

 

*

 

1904. 1. 10. Koronghi Lippich Elek költeményei. 1880— 1902. Szokatlanul díszes kiállítású verses kötet, nagy alakban, vastag papíron, Kriesch Aladár és Nagy Sándor díszes dekoratív rajzaival, melyek recessziós stílje nem igen vág ugyan össze a versek éppen nem szecessziós tartalmával, művészi értékük azonban nem vonható kétségbe. Maga a versek szerzője, mint költő, ismeretes a nagyközönség előtt, a lapokban — köztük lapunkban is — gyakran találkozunk nevével; mint a közoktatásügyi minisztérium művészeti osztályának vezetője pedig buzgalommal munkálkodik képzőművészetünk érdekében. Verseiből szelíd, finom érzésű, lírai lélek szól hozzánk, akinek megállapodott gondolkodása, csöndes, lemondó lénye megnyugszik az élet szenvedéseiben, nem adja át magát az emésztő, lázongó szenvedélynek, de az érzelmek így körülhatárolt körében megindító is tud lenni. A kötet négy szakaszra oszlik. Az első „Phaon” szerelmes címmel Szaphohoz címzett szerelmi dalokat énekel, burkolt formában a szerző saját lírai érzéseit; a másiknak címe «Mesék», ebben az életből vett képek, apró, többnyire szomorú történetek sorakoznak egymás után. A további két szakasz: «Énekek», és «Emlékek» nincs ily élesen elhatárolva, mindkettőben lírai és elmélkedő költemények vannak, melyeket borongó, elégiái hang jellemez. A kötet nemcsak a szép kiállítású könyvek kedvelőit, hanem a költészet barátait is kielégítheti. Nyomdai kiállítását a kiadó Pallas Részvénytársaság gondozta. Ára nincs feltüntetve.

*

Koronghi Lippich Elek költeményei, 1880-1902. Kriesch Aladár és ...

books.google.com/.../Koronghi_Lippich_Elek_költeményei_1880.html?id

 

Kiadás éve:

1903

Terjedelem

307 oldal

*

  Mutatványul a következő verset adjuk:

 

  Lippich Elek: Meghalt egy asszony.

 

Meghalt egy asszony. Jó asszony volt.

Siratja férje s egy gyerek.

Mások, hogy élt, tán azt se tudják,

Nem ismerték az emberek.

Egész világa csak a ház volt,

Szűk körben élte életét,

De e kis kör oly szép, derűs volt.

Csak tegnap óta bús, sötét.

Ott künn pedig tavasz van éppen,

Hogy életet, mosolyt fakasszon

Mit tudja azt a napsugár, hogy

Meghalt egy asszony?

 

Meghalt egy asszony. És azóta

Üres a ház, ahol lakott,

Kiszellőzték s lefüggönyözték

A kis virágos ablakot.

Idegenbe került a gyermek:

Fészekből kiesett madár.

A férfit nappal sohse látni, 

Lehet, tán éjjel haza jár,

Hogy egy világnak omladékán

Bús egymagában ott virrasszon.

Pedig nem történt semmi más, csak  

Meghalt egy asszony.

 

 

 

  1905. 39. 618. K. Lippich Elek: A nagy Thalatta

 

Sok szép tehetség jár közöttünk,

Mely üde, mint a hegyi ér,

Cseveg, csacsog, virágot ingat,

De vize csak bokáig ér.

 

Másik: zsombékos lápi csermely,

Nincs hangja, csak kákát nevel,

Nimfák lustálkodnak rajta

S benne vadréce csevetel.

 

A harmadik: folyó, ha árad,

Rét és mező lesz gazdagabb;

Van, mely folyam már, hord hajókat

S partján, nagy büszkén zúg a hab.

 

Ez is, az is kérkedve ömlik,

Mint akinek öncélja van,  

Pedig csalódik valamennyi,

Mert veszte az, hová rohan.

 

Egy végetlen, zord óceánnak

Zsákmánya lesz mind a hány  

S létükről mit se tudni többé

A nagy keveredés után.

 

Berettyó, Zagyva, Mississippi

Engem biz' nem is érdekel,

Ha árjaik már összefolytak,

S a nagy Thalatta énekel.

 

*

Thálatta was the shouting of joy when the roaming 10 000 Greeks saw Euxeinos Pontos (the Black Sea) from Mount Theches in Trebizond, after participating in Cyrus the Younger's failed march against the Persian Empire.

 

 

 

DÜRER ALBERT METSZETE: A NÉGY LOVAS

 

 

 1905. 706. Lippich Elek: Hiába minden képzelődés

 

 

1905. 49. 783. Lippich Elek: Margit

 

I.

Most aztán már vége van a nyárnak,

Fönn az égen hűvös felhők járnak.

Egy-két gyümölcs ott függ még az ágon,  

De a halál csöndje leng már

Az egész világon.

 

Hervadozás most már a mi létünk,

Sápadt avar, a hova csak lépünk.

Közeleg a nagy éjszaka árnya

Halld csak édes: itt suhog már

Fölöttünk a szárnya.

 

Húzódj hozzám, jó így együtt lennünk,

Őszi napfény ez a mi szerelmünk.

A legdrágább, a legszentebb fény ez,

Mert utolsó, mert kihunyva

Minden semmivé lesz…

 

II.

Az egész ebből áll:

Bőséggel vetettünk, nagy szűken arattunk,

Mi tagadás benne: szegények maradtunk.

 

 

1907. 5. 83. K. Lippich Elek: Kalotaszegi versek

 

I.

 

Egy kis házra, szegény házra

Pávagalamb szállott,

Szegény ember szép leánya

Beszéld el az álmod.

 

Azt álmodtam: cifra szánkón

Reggel értem jöttek,

A fejemre rozmaringból

Koszorút kötöttek.

 

Öltöztettek patyolatba,

Vittek esküvőre,

Nagyhatalmas szép királyfi

Vitt az esküvőre…

 

Száz királyfit oda adnék én

Szegénylegény, érted.

 

  II.

 

Ne járjon fonóba,

Akinek nincs párja!

Hogyha jár, minek jár?

A bolondját járja…

 

Menjünk ki a hegybe

Mi szegény két árva,

Akasszuk magunkat

Egy nagy cserefára,

Egy nagy cserefának

Egy öreg ágára,

Annak is, annak is

Jól a derekára.

 

Hadd higgyék, hadd higgyék,

Ha látják a holtunk,

Hogy két-egypár voltunk…

 

1908. 162. K.Lippich Elek: Téli éjszakák

1909. 126. Koronghi Lappich Elek: Lám jó az Isten

Hallgass, megütlek!

Csikorgó foggal néz asszonyára,

S felé lóbálja piszkos öklét

A férfi.

 

Csak húsz fillért adj!

Ennivalója nincs a gyereknek,

Eseng riadt, vörös szemekkel

Az asszony.

 

Ne kutya, ne!

S nagyot lódítva buta testén,

Hátába csap az asszonyának

A férfi.

 

És hogy a vackán

Falnak fordult a részeg állat,

Fejére kendőt kap s kifut

Az asszony.

 

Tart a piacnak.

Ott elvegyül a sürgő nép közt

S alvó kofától csent gyümölccsel

Tér vissza.

 

Anyám, hol vetted?

Hol vettem? Hát az Isten adta.

Lám, jó az Isten, s boldogan majszol

A gyermek

 

 

 

 

1911. 39. 774. Koronghi Lippich  Elek: Akarok élni

 

Akarok élni.

És akarok még tettre kelni,

És meleg szívvel énekelni.

 

Akarok még a napon ülni

És az éjszakáknak is örülni.

Akarok élni.

 

Akarok hinni.

Nem fog ki rajtam semmi átok,

Csak a hitemet ne bántsátok,,,

 

 

 

Jacob Jordaens (Antwerpen, 1593. május 19. – Antwerpen, 1678. október 18.) flamand festő a holland aranykorban.

 

1912. 47. 940. Koronghi Lippich Elek: Ma még vagyok

I.

 

Ma még vagyok. Holnap tán nem leszek.

Mint a bogár, mely ott a fűben villog,

Én is csak elveszek.

S mi bennem jó, rossz felgyülemlik,

Utánam egy-két napi emlék.

 

Eszelős hittel dolgozom ma még,

Tervek szálán bogozva, míg az éjben

Tán ott les rám a vég.

S mit ma szegény pók szőtt-font hévvel,

Holnap kisöprik a szeméttel.

 

II.

 

Sanyargatott az élet,

Tömérdek volt a károm,

Csöpp jó, ha ért, úgy vettem

Hallatlan drága áron.

 

Minden kis örömöt

Könnyel, vérrel fizettem,

S lám most, napom lenyugtán

Mégis mily gazdag lettem:

 

Enyém az altató csönd,

A vihartalan béke,

Enyém a világmegvetés

Fönséges menedéke.

 

 

 

1913. 11. 203. Koronghi Lippích Elek. Győz az enyészet

 

Győz az enyészet gyöngén, erősön,

Hol egy barátom, hol ismerősöm

Sötét hírével jön a levél.

Egy hete járt itt, s ma már nem él.

 

Elhiszem én, hogy törvény van ebben.

De működhetnék a halál szebben,

Ahogy így ránk tör, nem jól van az,

Itt maradókra áldatlan az.

 

Ha már úgy kell, hogy elszomorítson.

Az, a ki elmegy, kezet szorítson,

Hadd oldanánk meg szépen békén

Sok bonyodalmat így a végén.

 

Egymás lelkén itt sok sebet ejtünk,

Kötelességet sokszor felejtünk,

Búsítjuk egymást ártatlanul,

S ebben az ember sosem tanul.

 

A sebzett hű társ vérzik titokban.

Tudjuk, de őt is okoljuk sokban.

Az ügy ilyképpen abba marad,

Míg egyikünk a fűbe harap.

 

Nagy kár, de így van. Gyarló az ember.

Szándéka jó, de — de jobb lenni nem mer.

Gondolja: majd, majd, van ideje.  

S kifogy időből szegény feje

 

Úgy lenne rendjén: ki elhagy minket,

Bocsájtaná meg mi vétkeinket,

És legalább ha végperce int,

Ölelhetnők meg szívünk szerint.

 

 

 

 1913. 490. Koronghi Lippích Elek Hegyen

 

 

 1913. 867. Koronghi Lippích Elek Romok között

 

Nagy szent akarással

Amit építettem,

Büszke boltozatok

Letörtek felettem,

Letörtek felettem.

 

Álmodott jövendők,

Megszenvedett múltak,

Semmire sem való

Törmelékbe hulltak,

Törmelékbe hulltak…

 

Mindazért a sokért,

Ami semmivé lett,

Ez az enyém most már,

Ez a romok közt nőtt

Kicsi virágélet

 

Ez az enyém most már,

Csak ez megmaradjon!

Emberi gonoszság

Csak rá ne akadjon,

Csak rá ne akadjon!

 

Világok nagy Ura

Hozzád felkiáltok:

Óvja meg kegyelmed

Ezt a kis- virágot

Ezt a kis világot!

 

(Kastelruth, 1913)

 

 

1914. 13. 244. Koronghi Lippich Elek: Szent tavasz

 

I.

 

A bóbitás kis vadvirágok

Melódiáknak hangjegyei, mikkel

Isten a rétet teleírta.

 

Oh, halld csak, halld csak:

Ott lebeg felettük

Sugaras, szellős légi útján

 

S leénekli zengő torokkal

A végtelenség pici vándora,

 Egy szürke kis pacsirta…

 

II.

 

…Halleluja, győzött az élet!

Minden, mi köd, mi bú, mi átok,

Nevető, csókos örömmé lett!

 

Te is szívem, feledd az árnyat

És bontogasd a légi útra

Didergőn földre csüggő szárnyad!

 

Múltat ne bánj, törődj a mával

S fel, fel a fényes kék azúrba

A kikeleti pacsirtával!

 

 

 

 

 

 

Lampérth Géza /1873 – 1934/

 

 

 

 

 

 

Lampérth Géza

 

A Magyar Géniusz 1902. 101. jelent meg A csárda előtt c. verse.

 

 

1919. 11. 123. Lampérth Géza: ÉJJEL.

 

Hányan vagyunk, testvér, hányan:

E zord téli éjszakákban,

Kiket elkerül az álom.

S hánykolódva gyűrött ágyon

Ráz a láz — meleg-hideg

S megfeszül minden ideg.

Es sóhajtunk és nyöszörgünk,

Imádkozunk, átkot dörgünk.

És enyhülést nem bír adni

És nem akar megvirradni

Gyehennás zord éjjelünk.

Este holt fáradtan fekszünk

S még fáradtabb lelkűnk-testünk

Reggel, mikor fölkelünk.

S hány testvérünk, oh jaj, hány van:

E zord téli éjszakákban

Fejét lehajtani hova.

Kinek nincs már otthona.

Egyik búvóhelyet keres,

Mást kínoz bot és deres.

Egyik börtön vackán senyved.

Mást emberszörny-dúvad kerget.

Egyik lelki-gúzsba kötve,

Másik szembe-szívbe köpve.

Egyik — harmatos lánysága

Bimbójában törve sárba.

Másik — anya. Toll nem bírja

Pokla kínját hogy leírja.

 

Behunyjuk könnyes szemünket,

Csitítjuk lázas szívünket.

Idézünk földet, eget,

Kiáltunk a süket éjbe:

Van-e Isten még az égbe'

S földön emberbecsület?

És nincs, nincs, nincs felelet.

(1919. február.)

 

 

 

1919. 28. 320. Lampérth Géza: A MAGYAR FÖLD NÉPÉHEZ

 

…Ős rögödből minden éltet

Munkád hoz elő

Te vagy az ős magyar lélek

S magyar őserő…

 

Áldom, míg tart szívverésem,

 Kaszád és ekéd.

Testvér, forró köszöntésem

Kiáltom feléd.

 

 

 

 

 

Pekár Gyula /1867 – 1937/ 

 

 

 

PEKÁR GYULA.

 

Nyugat 1937. 9. FIGYELŐ Schöpflin Aladár: PEKÁR GYULA

…Mikor 1891-ben Horváth Gyula lapja, a Magyar Hírlap megindult, legfőképpen Rákosi Jenő Budapesti Hírlapjával kezdett erős versenyt. Akkoriban tűnt fel Herczeg Ferenc, egyszerre hallatlanul népszerű lett, a Budapesti Hírlap nagy vonzó ereje. Horváth Gyulának kellett valaki, akit Herczeggel szemben ki lehetett játszani. Rábukkantak Pekár Gyulára. Társaságbeli úriember volt, gazdag család fia, tartalékos huszártiszt, erejéről híres sportember. Huszárnovellákat irt Dodó főhadnagyról, az ellenállhatatlan nőszédítőről. Szóval minden pontosan megfelelt. Felkapták és a reklám minden eszközével megtették nagy írónak…Egyet nem tudott elérni Pekár, pedig azt akármelyik kopott, élhetetlen, koplaló költőcske feltűnése pillanatában eléri. Azt, hogy az írók ne előkelő vendégnek érezzék a maguk körében, hanem közülük valónak.

*

Szerény tehetségű írói munkássága elismerést kapott. Film készült A tánc c. drámájából (filmbemutató, 1901), A szép Pongráczné krinolinja (filmbemutató, 1931) és A kölcsönkért kastély. Drámáit, elbeszéléseit, regényeit többnyire a Singer és Wolfner Rt. adta közre.

 

Pekár Gyula, aki nemcsak kultuszminiszteri államtitkári tisztséget viselt – író
létére - hanem a Krúdyt támadó Magyar Múzsa szerkesztője, és a Petőfi
Társaság tagja. Wiki

*

1917. 1. 14.  Pekár Gyula: AZ AMAZON KIRÁLYNŐ. REGÉNY

„... és nem volt ez netalán kicsinylendő, avagy asszonyos háború: az amazonok meghódították egész Attikát és valósággal betörtek ide Athénbe, itt táboroztak a Pnyx közelében, kardvégről itt harcoltak a város kellős közepében. És hogy igazán itt voltak, tanúi ennek mind a helyek fennmaradt nevei, mind az elesett amazonok ma is meglevő síremlékei.” (Plutarchos: Theseus)

*

I.

 

THEORIS.

 

A hajnali szellő ébren volt már s ép borongva indult, hogy a tengert felköltse. A tenger mélyen aludt még, lomhán nyújtózkodott és sima sík végtelenségében a bágyadó csillagok tükröződtek, — a nagy elem nem mozdult, alig locsogott, legfeljebb ha egy-egy felbukkanó delfinnel álmodott. Most egyszerre nyugtalan lett az álma, a friss zefír nyargalt rajta és sávosan borzolta fel a vízi mindenséget. A hullámok éledtek s egymást lökdösve kezdtek mozgolódni; habhátukon szárnyba dugott fejjel himbálództak a sirályok, de berzenkedtek már ők is. Fehéren rebbentek fel a tajtékból, elszálltak s velük az éj is, — tűnt, menekült a tegnap az árnyakkal nyugat felé. Evőé! Győzött a ma, a születő napon az új reggel. A sós elem frissen lélegzett: a tenger felébredt.

A nap maga még fel se vetette lángfürtös fejét a keleti vizek hűs kékségéből, de messze tapintó sugarai már is előre felnyúltak a magas égbe s tüzes ujjukkal mosolygó pirosra perzselték az álmosan vándorló fellegeket. Hamar riadtak és gyúltak ezek, terjedt, egyre harapódzott a rózsaszín tűzvész az égbolton lefelé, míg végre földet ért, egy a felhők közé tornyosodó hegycsúcs havát is égő pírjába vonta. Szent magaslat, a messze ezüstös Ida-csúcs volt ez, a Boldogok szigetének a százvárosú Krétának öreg hegyfejedelme, melynek bűvös barlangja egykor az istenek fejedelmét, Zeusz atyát, látta születni s nevelkedni…

— Pelops unokája, Herakles öccse, barátja, úgy-e, nem hagysz el, meg fogsz menteni, Theseus?!

Poseidon fia mosolyog. S szemének isteni nézésével szemben földi: attikai mosoly ez egészen, az athéni rétor színészmosolya, ki biztos érzékkel számítja ki a hatást és szívesen hallatja, sőt maga is szívesen hallgatja a maga bőven zengő, érzelmes szavát. Am tudja ő, kikhez szól, ép ezért most nem nagyon érzeleg, inkább méltatlankodik, — hangja gúny, szava korbács:

— Oh, hogy nem szégyenkeztek, takarodjatok! Avagy ha Apolló nem akarná, hogy tervem, a ti megmentésetek, sikerüljön, elfogadta volna-e delfi eskümet? Lesújthatott volna, de nem tette, ellenkezőleg: nyírott hajamat fogadalmammal együtt kegyesen fogadta, láttátok, igaz-e?

Ámult bólogatás:

— Ez igaz, kegyesen fogadta, persze, hisz a Pythia is mondta!

— Nos, hát akkor, balga gyerekek, mit ijedeztek? Apolló akarja s így ti már is mentve vagytok!

Ujjongás:

— Igazán? de jaj, Poseidon fia, hogy lesz, hogyan lehessen ez? Nézd, hallod-e a partról a végünknek örülő ezrek kaján üvöltését?

(Folytatása következik)

 

 

1917. 1. 15. PEKÁR GYULA.

 

Az újévvel új eredeti regény közlését kezdjük meg. Pékár Gyula nagyszabásúnak ígérkező műve ez, a mely elé bizonyára nagy várakozással fognak tekinteni már ez első közlemény után is az olvasók. Pekár Gyula egyik legkiválóbb és legnagyobb hatású tagja annak az írói nemzedéknek, a mely a kilencvenes évek elején szinte csapatostul hozta nyilvánosság elé a nagy tehetségű írókat. Ő is jelentékeny készségeket hozott magával…nagy és komoly írói becsvágyat, szokatlanul széleskörű műveltséget. Kevesen voltak kortársai között, a kik a régi és modem irodalom oly beható ismeretével indultak pályájukra…

A tárgy: Theseus mondája, a kor: a görög kultúra, tehát minden európai kultúra bölcsője. Végzetszerű nagy történelmi események állnak az emberi sorsok hátterében: a férfi és nő, a patriarchátus és a matriarchátus harca a világ feletti uralomért s az előbbinek győzelme, a mely beláthatatlan időkre eldöntötte az emberiség sorát. Talán ez az emberi történelem legnagyobb eseménye, a két nemnek ez a küzdelme az emberiség sorsának intézéséért s a küzdelem eredményeként beállott egyensúly, amely a férfinak juttatta az elsőbbség jogát, alapja minden mai világrendnek. Ez a nagy, döntő csata, s annak az egyes emberek életére való hatása a regény tárgya, amely az évezredek intervallumán át belenyúlik a mai kor nem egy aktuális problémájába is.

 

1917. 46. Pekár Gyula: AZ AMAZON KIRÁLYNŐ. REGÉNY. (Folytatás.) h12 – 05.

1919. 29. Pekár Gyula: LAURA BŰNE. (Vége.) Elbeszélés.  h 12 – 05.

 

 

 

Petri Mór / 1863 – 1945/

 

Nyugat  1935. 5. FIGYELŐ  Schöpflin Aladár Petri Mór versei. Két évvel ezelőtt Magyar Szonettek és egyéb versek cím alatt adta ki a veterán poéta, Petri Mór verseskönyvét, mely második kiadást is ért s most A megifjodás varázsregéje és egyéb versek címmel új verseskönyvet bocsátott közre… Petri Mór becsülésre méltó hivatali pályája ünnepnapjait, a hivatali vesződségek és magángondok fölé emelkedés óráit szentelte a költészetnek…

 

1920. 21. 248. Petri Mór: SZONETTEK

 

A PÁLYABÉR.

 

Szegény maradtam, mint akkor valék,

Amikor ifjan vándorútra keltem.

Egy emberöltőt végigénekeltem,

Sorsharag és koldusbot. Ez a vég.

 

Csak mentem, míg a lelkem elalélt

A pályán égő hittel, csüggedetlen,

Az életem álmokra vesztegettem,

Se hír, se semmi. Megkaptam a bért.

 

Erdők zugában dalol a madár.

A dala gyógyít, szíved, hogyha fáj,

Törődik-e aztán valaki véle:

 

Hogy a kis dalnok elpusztult-e, él-e ?

Szétfoszlik szárnya egy tüskés bokorban,

Sírját se tudja soha senki: hol van?

*

 

SZOVÁTA.

 

Szováta, rokon a lelkem veled.

Az évek olyan gyorsan elrohannak,

Mint habjai itt a Sebes pataknak.

De megmaradt belül egy kis meleg.

 

Elmúlt napok világa szendereg

Forró ölében a csodás tavaknak.

Egész nyarak elraktározva vannak,

Hogy ne is sejtsék soha a telet.

 

Hideg van, veszti pompáját az erdő.

Beburkolózom, amíg a didergő

Éj hull reám, befordulok szívembe.

 

Délszaki táj szakadt bele régente.

Mik felbuzognak: a dalok, szonettek

Már rég a keblem mélyében pihentek.

 

1921. 19. Petri Mór: FÁKLYÁK. h 12 - 05

1921. 21. Petri Mór: KATONA JÓZSEF h 12 – 05

 

 

 

Radó Antal / 1862 – 1944/

 

 

 

RADÓ ANTAL

 

A Nyugat-előd Figyelő 1905. 660.- ban jelent meg írása.

 

 

 

1918. 13. 195. Radó Antal: ALKONYI SÉTA

 

Este néha elborongok,

Egymagamban elbolyongok

Utcán és téren,

S mindenütt, amerre nézek,

Mindenféle jelenések

Játszanak velem…

 

Felriaszt egy autó kürtje.

S bár köröttem rajzva, sürgve,

Forr a néptömeg,

Rémlik, mintha hallanám még

Halk neszét egy csöndes árnyék

Lassú léptinek.

 

És felém a sokaságból

Még soká két szem világol

(Fényük rég kihalt!)

S kórus zengi át a légen,

Amit ő irt réges-régen,

Egy bús kedvű dalt.

 

 

 

1918. 24. 371. Radó Antal: MISS MAUD, AZ ELLENSÉG

 

Ki itt nyugszik derülten,

Álomra szenderültem,

De mit el nem űz soha reggel:

Egy távoli nép szülötte,

Gyerek-őrizőnek jött be,

Maga is még szinte gyerek...

 

Hát isten szent nevében,

Gyász-szélű bús levélben

Hadd keljen útra a hír:

Egy rozzant skót kalyibában

Ne várjanak hiába

Már többé Maud nem ír

 

S tán néki gyújtanak fáklyát,

Mely mellett mindenen átlát

És mindent jól megért.

De a föld itt tenger búba'

Tovább is zúgja-búgja:

«Miért; Uram, miért?»

 

 

1921. 23. 272. Radó Antal: DAL A DALNOKRÓL

Endrődi Sándor emlékének.*

 

Ki annyi éven át köztünk valál

A nemzet-háza hű szolgája képen,

Endrődi Sándor! Szállj közénk ma, szállj

Jelenj meg régi bajtársid körében,

Kik büszkén őrizvén emlékedet,

Ím ünnepelni jöttek tégedet.

 

S hadd hívlak én, a ki társad valék

Itt s máshol is: az Eszmény szent honában,

Hol csengő verstől hangozik a lég:

Magyar poézis áldott templomában,

S kit közénk jöttöd órájától fogva

Baráti szívvel vontál hajlékodba…

 

Végzem dalom, mely fénylő házadig

Tán föl se jut. De hogyha jő a hajnal,

Amelyért nemzetünk fohászkodik

S milliók köszöntik azt éljen-zsivajjal:

Azt hallod majd! S lelked repes az égbe',

Mert teljes akkor lesz csak üdvössége!

 

* A „Kuruc Nóták" költője a képviselőház naplószerkesztője is volt. Halálának második évfordulójára a képviselőház tisztviselői kara emlékünnepet rendezett, s erre írta Radó Antal, ki a képviselőházi gyorsirodának Antal, ki a képviselőházi gyorsirodának is főnöke, ezt az ünnepi költeményt.

 

 

 

Rákosi Viktor / 1860 – 1923/

 

 

 

 

Rákosi Viktor.

 

Ignotus / 1923/, Móricz /1930/ és Schöpflin / 1922 és 1932/ írnak róla a Nyugatban.

 

 

 

1921. 2. 278. Magyar Iliász. Regény a végekről. Írta Rákosi Viktor

 

 278. Magyar Iliász. /Vége/  IV.

 

Verőfényes és langyos napnak zenebonás olvadása után megint egy hideg és néma éjszaka következett. Egyike azoknak az éjjeleknek, amikor a tél még egyszer fölemeli haldokló testét és visszavág a tavasznak rakoncátlankodó csapataira. Dermedtség és csönd ül a tájra, csak a fagyos szél zúgja búsan búcsú dalát és az északon emelkedő hegyek felől hozza le a hóval bélelt sötét felhőket, melyek most adják ki hó tartalmuk maradékát. Az éj csöndjében egy csattanás hallatszik. Valahol kinyílott és becsapódott egy ajtó és kilépett rajta a bűn. Azután következik még egy csattanás. Újra egy ajtó nyílott ki és kilépett rajta a bűnhődés. Patek Balázs és Patak Sámson!

Patek Balázs indul áruló útjára. Tágra nyílt szemekkel néz bele az éjszakába, mely nyálkás és hideg testével mintha az arcát érintette volna. Különös. Az este még oly szép volt, az éj csillagosnak és holdfényesnek ígérkezett és most minden szépségét elrejtve egyszerre utálatossá vált. De hát jobb ez így Balázs, ez a te éjszakád, a bűnödé, az árulásodé. Nem! Rikoltott rá a démon a sötétségből, — a szerencsédé, a boldogságodé! Előre Balázs!...

 

IX.

 

Míg ezek odabent történtek, kívülről újabb események hullámcsapása indult meg a kastély felé. Ezekben a nyugtalan időkben a helyzet minden pillanatban megváltozott és egészen más és új alakot öltött. Trepán Jozsónak fejébe szállt a vezérség dicsősége és miután Szent Antal szobrát egy hatlovas, hosszú szekéren megbízható emberek felügyelete alatt útnak indította Sztregova felé, a kápolna körül összegyűjtötte embereit, és elhatározták, hogy most rögtön megindítják a háborút a betörő husziták ellen. A négyéves háború alatt a volhíniai* erdőkben és a lengyel mocsarakban farkassá edzett marcona férfiak örömujjongással fogadták az eszmét és szekereikre, valamint a Szólády Gerzson által vezetett autóra telepedve, fegyverrel és kézigránátokkal bőven ellátva, hirtelen rátörtek a huszitákra, kik a sztropkói völgykatlanban várták Patek Balázs, az áruló megérkezését.

Ha a Kriván bérceinek mesés hírű és félelmes szürke farkasai zúdultak volna  a kelyhesek nyaka közé, a meglepetés és a rémület akkor sem lett volna nagyobb. Tíz percnyi harc után a légionisták egész táborukat cserben és zsákmányul hagyva, eszeveszetten futottak a morva határ felé. A győztesek, amit lehetett, szekérre raktak és visszafordultak Sztregova felé. Diadalmi menetben érkeztek meg Felső Sztregovára, hol már a másik falunak a népe is együtt volt. Így vonultak egyesült zenekarokkal a kastély felé…

Most odatoppant Zimmerman és katonásan szalutált, ami annyit jelentett, hogy minden készen van az útra. Barna megölelte, megcsókolta Arankámat, fiacskánkat, engem, aztán egy ugrással fönn termett a gépen. Aztán levette kalapját, búcsút intett a néptömegnek és harsány hangon így kiáltott: Isten veletek, jó sztregovaiak! Most pedig indíts Cím, és repülj, ahogy csak tudsz, hogy a föd egy formátlan feketeséggé olvadjon össze alattunk. Előre! A motor berregni és kattogni, a gép gurulni kezdett. Egyszerre csak egy nagy szökkenéssel fönn termett a magasban és beleröpült a végtelenségbe. Nagy szomorúsággal néztem utána, de szinte röstellem bevallani, hogy bizonyos megelégedettség fogta el a szívemet. Hálát adtam a jó Istennek, hogy engem közönséges földi halandónak, tucatembernek teremtett, akinek létezését a Balsors észre sem veszi, és a mint a távolban még látszó fekete pontra meredtem. Az a kegyetlen érzésem támadt, hogy ott egy szerencsétlen ember viszi összetört szívét egyenesen az Isten trónja elé, hogy ott panaszt tegyen szétdúlt életéért. És ekkor két puha kar fonódott a nyakam köré, az én édes asszonykám hozzám simult és lassú léptekkel megindultunk a mi kedves fészkünk felé. /Vége/

 

 *Volhíniai terület közigazgatási egység Ukrajna északnyugati részén. wiki

 

 

 

 

Sas Ede / 1869 – 1928/

 

A Nyugat 1917. I. 1125. oldalán Tóth Árpád írt Sasról. Ady lesújtó véleménnyel ír verseskönyvéről a Szabadság c. lapba /1908/. In: Ady prózai művei, MTA, 1990.

 

A szegedi Dugonics Társaságnak rendes tagja; a nagyváradi Szigligeti Társaságnak főtitkára, 1916-tól elnöke; a Petőfi Társaságnak 1907-től tagja, 1920-tól titkára; a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségének igazgatósági tagja volt. Kolozsvárott került kapcsolatba a filmgyártással. Wiki

 

 

 1918. 34. 491. Sas Ede: IFJAK

 

Ifjak, tobzódó, dús erők,

Frissek, merők, csatanyerők,

Ne nézzetek rám sanda szemmel:

Nem irigy ez az öregember.

 

Réges-rég elmúlt, szép időkön,

Én nem tűnődöm, zsörtölődöm.

Csákányt, ha vén falakba vágtok:

Nem dörgők balgán meddő átkot.

 

Az ifjúsággal harcba szállni?

Egy a mi dolgunk: félreállni.

Rúdját az idő szekerének

Meg nem fordítjuk, vén legények!

 

Kenyerem javát én megettem,

Nincs szép és jó már, csak mögöttem,

A mit kivívtam: nesze semmi,

De pontot kell már mégis tenni.

 

S mint vén király, ha már nincs másra

Ereje, csak a lemondásra,

Isten hozzád, korona:

Élet! Vadonba vonul remetének.

 

Az agg megértés hűvös, ódon

Várába én is meghúzódom.

Friss had robog lenn, új csatára

Sajog kicsit a szívem tája.

 

Hajnal tüzében ormok égnek

Nekem csak síri fáklyafénynek.

Békés, derűs élőhalott,

A nagy, nagy alkonyt várom ott.

 

S napjaim csöndes-bús elfogytán

Egyebet ne is mondjatok rám:

Nem tudott élni hős-erősen,

De halni meghalt, szépen, bölcsen.

 

 

 

 

Szabolcska Mihály / 1861 – 1930 /

 

 

 

SZABOLCSKA MIHÁLY

Nyugat 1930. 22. FIGYELŐ. Móricz Zsigmond: SZABOLCSKA MIHÁLY

Ő volt az első költő, akinek a neve úgy bontakozott ki szemeim előtt, hogy szájról-szájra szállt az ének. Nem is az ő éneke, csak a róla szólók…Verseit kiadták Pesten, az nagy szó. Pesten adták ki, ez mindent megmond... Én is ugyanúgy fogadtam gyermeki szívembe, mint egy szép, tiszta lelket, aki megszépíti, amit szeretek: a magyar alföldet, a kis sáros, szürke falut, a kicsi házak kicsi eseményeit. Ez volt a hivatása: ráborítani a mindennel megelégedés gügyögését arra a világra, amely álmos együgyűségben tengette napjait. Gazdag volt, mert igénytelen, boldog, mert gondolattalan…Szabolcska Mihály lassan visszahullott a kis falujába s beleolvadt a magyar ködbe, amelynek mégis néhány opálos tűzvillanást adott...

Szabolcska Költőcske Mihály | Irodalmi Jelen Online

http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1000/szabolcska-koltocs.

 

 

 

1917. 8. 123. Szabolcska Mihály: Vélemény a békésségről Hír a falunkból

 

Papunk szépen kiprédikálta,

A jegyző úr is azt beszéli:

Hogy itt a béke nemsokára,

Aki ugyan megéri!...

 

Hallgatta és szívére vette

Mindezt Harangozó Kiss Ádám.

És megjelent másnapra kelve,

Korán a községházán.

 

S elmondta ott nagy titkolózva,

Hogy forgatván váltig magába,

 A békeszerzés útja-módját

Immár ő — kitalálta!..

 

Százmilliók, a kik akarják

A békét: álljanak mind hátra,

S a százak, a kik nem akarják,

Ki gyorsan mind a gátra…

 

 

1917. 47. 751. Szabolcska Mihály: Novemberben

 

Az ősz arcára szegzem a szemem,

S a mulandóságról elmélkedem.

 

Nézem az erdőt s keresem hiába':

Hol a régi, virágos selyem ágya?

 

Hol a madárdal lombos rejtekéből?

A fény, az élet az egész vidékről.

 

 Nézek a földre és nézek az égre:

És könny szivárog szemem szögletébe.

 

S szívemre búsan úgy borul a részvét,

Mintha csak a saját sorsomba néznék.

 

S e nagy sivár elmúlás közepébe',

Balgatagon, ím' alig veszem észre:

 

Hogy túl az erdőn, túl az elmúláson,

Friss őszi vetés sarjad a határon!

 

S hogy ennek a zöldjében ott van immár:

A tavasz, az új élet, a jövő nyár!

 

Szemere György / 1863 – 1930/

Nyugat 1930. 18. FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: SZEMERE GYÖRGY (1863-1930)

Valamikor nagy reményeket fűztünk hozzá. A Thália hőskorában Siralomházban című kis darabja úgy hatott, mint egy kitűnő magyar drámaíró első lépése, s az utána következő, az Erősek és gyengék című dráma mintha már kezdte volna beváltani az első ígéretet. Első novelláiban élveztük az erős reális érzéket, a magyar élet alakjainak sokszor humorral színezett, érdekes rajzát. Korábbi regényei, különösen  A halász regénye, mintha kezdő lépés lett volna a falusi magyar élet újszerűen reális ábrázolása felé. Volt benne valami magyar eredetiség, ami sokszor kitört belőle a magára vett konvenciók alól. Egyik főbaja az volt, hogy későn, már negyvenedik éve körül fogott hozzá komolyan az íráshoz. Addig élte a vidéki földbirtokos dzsentri könnyű életét…

 

 

1918. 2 – 354. Egy falusi kisasszony története. Regény. Írta Szemere György

 

I. Leánykérés a palotán.

 

Zitás tiszteletes szerencsétlen időben érkezett meg a palotába. A kegyelmes urat éppen akkor nyaggatta legdühösebben ifjúkori bűneinek számon-kérő széke: a köszvény. Várday Zsigmond gróf őexcellenciája ötvennégy éve ellenére legény volt a talpán, ha sütött a nap, s száraz volt a levegő. Ködben, fagyban, midőn lábába bújtak az inait szaggató s csontjait hasogató láthatatlan manók: összenyikkant, mint a repedt duda. De nem némult el, mint eme pórul járt hangszerszám, sőt annál hangosabb lett. Zsémbelt, morgott, káromkodott, mint egy közhuszár.

Nem egyedül érkezett Zitás tiszteletes: a kegyelmes úr parancsára magával hozta leányát, Borcsit is. A tiszteletes sárga és ráncos volt, mint a kurucok csizmája, csak a foga volt fekete az erős nikotin-páctól, mint örökké szortyogó pipájában termelt. Borcsi ellenben rózsás volt, mint a hasadó hajnal, finom és csecses, akár egy hajas francia baba. A vén kegyelmes ennek okából mindig Babettének szólította…

A fiamban nincs szerelem, szerelmi vágy, akarat. Majd lesz. A határozott biztatásra kissé megnyugodott a türelmetlen despota.

— Jó, hiszen éppen erről van szó, — mondta békésebb hangon. — Mit kell a fiúnak csinálni, hogy rákapjon a csók ízére?

Bálik vállat vont.

— Különböző metódusok vannak.

    — Beszéljen, ne kéresse magát, semmi kedvem, hogy harapófogóval húzzam ki magából a szót.

    — Mindenekelőtt egy ügyes balerinát kell segítségül hívni, javasolta a kis doktor.

— Az bizony jó lesz. — helyeselte buzgón az eszmét a néhai kéményjáró csókszomjas teológus. (Folytatása következik.)

 

1918. 23. 354. Egy falusi kisasszony története. Regény. Írta Szemere György

(Vége)

 

Borcsi ébren volt, midőn a két férfi szobájába lépett, de azonmód lehunyta szemét, midőn ágyához közeledtek. Alvást színlelt.

— Pszt, elaludt, — figyelmeztette fiát a férj — ha akarod, csókold meg a kezét, aztán gyerünk.

Ervin lehajolt a beteg liliomszínű, kékeres kezéhez s rálehelt. Szíve párája végigszaladt az asszony bágyadt testén s villamos áramként hatott, összerándult a beteg, de szemét nem nyitotta ki. Megrezzent Ervin is. Tudta, hatodik érzékével megérezte, hogy nem alszik a mostohaanyja, csak tetteti magát. Egymásba kulcsolta kezeit s megroppantotta ujjait. (Miért bomlott össze a lábadozó asszony idegzete ajka érintésétől? Miféle titkot rejteget a keblében? Miért kell ezt a titkot rejtegetnie?)…

Aztán a kastély dísztermébe vitette fia tetemét. El nem mozdult mellőle, valameddig a halott vén dadája meg nem mosdatta, fel nem öltöztette családja utolsó reményének földi maradványát. Meggyújtotta a nagy viaszgyertyákat.

Pár órával később megérkezett Bálik. Felesége betegágyánál találta a kegyelmes urat. Sírva kondoleált neki. Zsigmond gróf megköszönte a részvétét, aztán így szólt hozzá:

— Ne sírjon, Bálik, lássa én sem sírok, pedig odalett mindenem, semmim sem maradt.

— A kegyelmes asszony életben fog maradni, — próbálkozott meg a kis ember a vigasztalással s még jobban zokogott. Zsigmond gróf azonban belevágott a levegőbe.

— Akkor sem maradt semmim sem, —állította örvényes mély hangon — szegény kis asszony nem engem szeretett.

A többit kitalálta Bálik magától. Annak idején megkapta halott barátjától a magyarázatot. Lehorgasztotta buksi fejét s elgondolkozott. (Tehát mégsem tudta magát Ervin legyőzni: az aszkéta jellem, a nagy győző, hiába küszködött: a végzet úgy akarta, hogy elveszítse az utolsó csatát azzal az érzéssel szemben, ami mindennél erősebb, a legnagyobb emberi akaratnál is!...

Borcsi életben maradt. Kiheverte betegségét, illetve teste-vére megújhodott, csak emlékezőtehetségét vesztette el. Arra sem emlékezett, hogy férje volt. Leánynak hitte magát. Ura, apja, Bálik mindnyájan azon voltak, hogy az élet számára megmentett kis teremtést megerősítsék a hitében: megszerezzék számára a boldogságot is. Sikerült. Egy év alatt lefolyt a gróf válópere s ezzel végképp szabaddá lett papék Borcsija. Akkor letérdelt előtte egy kis ember s megkérte a kezét. Borcsi hozzá ígérkezett.

Most két kis leánya van, az elsőszülöttnek Zsigmond gróf a keresztapja. Tehát bevált miss Maud jóslata: a teknős-békaszívósságú kis cölöpember, aki sohasem hibázott el semmit, ha nem is a maga erejéből, de a sors kegyelméből, elérte élete célját.

*

 

 

 

Tormai Cecile / 1876 – 1939 /

A régi ház. Kritika. Vasárnapi Újság, 1914. 24.

Méltatta az Emberek a kövek között című regényét is a Vasárnapi Újság. Tormaitól szöveget nem találtunk.

 

 

Vargha Gyula /1858 – 1929 /

 

 

 

VARGHA GYULA.

Vargha Gyula élete és munkássága - Kráter Műhely Egyesület ...

http://www.krater.hu/krater.php?do=3&action=a&pp=19131

*

Nyugat. 1922. 13-14. FIGYELŐ KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: VARGHA GYULA

…Ízig-vérig magyar költő. Nem ott, hol politikai síkra téved, és erőt akar mutatni, hanem dalaiban. Gyökeresen élnek benne szavaink. Belőlük pedig oly zenét teremt, mely újnak tünteti fel azt is, ami régi, formájával ad jelentőséget mondanivalójának. Néhol annyira nyelvünkből lelkezett a lírája, hogy nem lehetne más nyelvre még csak megközelítően is áttenni. Egy gyönyörű kis versét idézem itt, mely zümmögő, szorgosan munkáló hármas rímeivel, sejtszerű, zárt építményével jellemzi eszközeit, s jelmondata lehetne bölcs és megbékült költészetének is

Költők s a méhecskék
Lelke rokon,
Hű társak réges-rég,
Árad az édesség
Ajkaikon.

 

1917. 43. Vargha Gyula: Hóolvadás

 

1917. 219. Vargha Gyula: Szőlőhegyen

 

1917. 287. Vargha Gyula: Dalolj

 

 1917. 31. 495. Vargha Gyula: Tavaszi fagyok

 

Tavaszi fagyok gyászos földje,

Szívszomorító nézni rád;

A pusztulás jár itt süvöltve,

S bimbóban vész el a virág.

 

Gyümölcs a fákon meg nem érhet,

Áldást nem ont a zöld vetés;

Sok itt a biztató ígéret,

De a beváltás oly kevés.

 

Hajh, nékem is csak csalfa kép volt

A dús mezőn rengő arany:

A szép remény, mint pára, szétfolyt,

S tarlót talált meddő nyaram.

 

A perccel tűnt a semmiségbe

A sok, sok érzés, gondolat,

Csupán csak egy kis töredéke,

Mi, dalba öntve, megmaradt.

 

Nem festi nap, sem bujdosó hold

Az örök semmi tengerét;

Testetlen árnyként rajta ott bolyong,

Mind az, mi egykor bennem élt.

 

Egész világ volt, s hogyha mégis

Köddé enyészve odavan:

Merüljön a kis töredék is

Az örök éjbe nyomtalan

 

 

 1917. Vargha Gyula Pásztoróra (Verlaine) 708;  A sík végtelen (Verlaine) 709

 

1917. 51. 817. Vargha Gyula: Álmomban

 

Almomban ültem egyedül s unottan,

Dübörögve vitt a gyorsvonat.

Éj volt, s az ablak üvegéhez nyomtam,

Hűsíteni, égő arcomat.

 

Beárnyékolva pislogott a lámpa,

Tört fénye félhomályba fúlt.

S néztem ki a sötét nagy éjszakába,

Mely a vidékre ráborult.

 

Előbb egészen egyszínű sötét volt,

Míg hozzá nem szokott szemem,

Csak néha tűnt fel egy parányi fényfolt,

S suhant el újra, hirtelen.

 

De lassanként a tárgyak is kiváltak:

Futó fák, egymást kergetők,

Völgy és patak, úszó fehér ködárnyak,

S nagy, néma szunnyadó mezők.

 

Hallgattam a kerekek kattogását,

Ügy kísért, mint a gyász-zene,

S elfogott valami nagy sivárság

Kietlen, átkos érzete.

 

Egyszerre csönd lett, s egy szempillanatban

Eltűnt alólam e vonat,

És az éjben én kihalt úton haladtam,

Vonszolva vérző lábamat.

 

Mentem szorongva. Mint a végtelenség

Vonult tovább a gyászos út;

Előttem a sötét reménytelenség,

Mely enyhe révbe sohse jut.

 

Év évre jő; oly rég volt már ez álom,

De gyásza itt maradt velem,

S a végzetes vad utat egyre járom,

Vigasztalan, reménytelen.

 

 

1917. 52. 835. Vargha Gyula: Bús szél zokog

 

Bús szél zokog,

Elmúlt a nyár

Álmodni már

En nem fogok.

 

Olyan rövid

A nyári éj,

De álma mély

Friss hajnalig.

 

Éj s csend ölén

A nyár szakán

Tündér leány

Hajolt fölém.

 

És hímezett

Szép álmokat,

Nem fest olyat

Művész-ecset

 

Most könny itat,

S gond súlya nyom

Le sem hunyom

Pilláimat.

 

Bolygók vadon

Legközepén

Nem alszom én,

De álmodom.

 

S álmom sötét,

Mázsás teher,

Nem bírom el

Fojtó ködét.

 

S csak komorul.

Már jő telem,

S rám végtelen

Vak éj borul

 

Hallgass szívem,

Mit háborogsz:

Aludni fogsz,

Álmodni nem.

 

1918. 163. Vargha Gyula: Eltűnt a nyár

 

 

1918. 245. Vargha Gyula: Gyorsvonat

 

A gyorsvonat rohanva száll,

Mögötte hosszú füstuszály;

Fehér fodorral, feketésen

Úszik a tarlón s új vetésen.

 

A foszló füstgomolyt a lég

Egészen föl sem itta még,

Már a vonat kereke régen

Távol dübörög a messzeségben.

 

A füst, amint száll s szétszakad,

Egy-egy foszlánya fennakad

Aszú kóró- vagy tüske-félén,

Vagy a sötét barázda élén.

 

Már itt egyéb se mondja meg,

Hogy a szilaj vas-szörnyeteg,

Száraz levelet felkavarva

Épp erre tűnt őrült robogva.

 

Előtte forgószél söpört,

Alatta meg rengett a föld,

Vad és madár riadva rebbent,

De még a szív is összerezzent.

 

Már újra csend. Szendergenek

Megint a száraz levelek;

Tarlón, vetésen őszi harmat,

S én érzem a nagy, szent nyugalmat.

 

 

1918. 40. 563. Vargha Gyula: A hó

 

Gyermekkoromba n

Ujjongva futottam

Ki a szabadba,

Mikor szakadva

Hullott a hó.

 

Hahó, hahó!

Gyerek-pajtások,

Vígkedvű társak,

Ez a mulatság

Nekünk való.

Dagadna bárcsak

Heggyé a hó!...

 

Óh, mennyi gyerek

S asszony didereg,

Éhezve, fázva,

A hideg, bús tűzhely előtt,

Sápadt mind, csak a szeme veres,

Hiába keres

Egy kis tüzelőt,

S nincs, ki ruházza.

 

Ha van nyomorult,

Részvétre szorult,

Nem az erdők vadja,

Azt majd befogadja

Száraz levelével az erdő  

Hanem a didergő

Asszony s gyerek az.

Csillogva szememből

A könny, ha leperdül,

Értök pereg az.

 

 

 1918. 699.  Vargha Gyula: Heredia szonettjeiből

 

 

  1919. 75. Vargha Gyula: A csillagokhoz

 

Ti szép, sugárzó téli csillagok.

Hideg fénnyel, kik ott virrasztatok

A néma hómező felett,

Belőletek örök rejtély ragyog,

Amelyre nincsen felelet.

 

Söpörte, hordta szél a friss havat,

Amerre szárnya zúgva áthaladt,

A síkon át se nyom, se út,

Rejtekhelyébe megvonult a vad,

S az ember is melegre bújt.

 

Elült a szél, szellőcske sem lehel,

Alszik nyugodtan minden hópehely,

Alszik a dermedt pusztaság;

Álmodva nyújtják a kék égre fel

Árnykarjukat a puszta fák.

 

Öröktől égő rejtelmes tüzek!

Sugaratok ott tündököl, rezeg

A mély ívű sötét egén;

Titkok tanúi, hogyha kérdezek.

Mért nem feleltek énnekem?

 

Ti láttátok születni ezt a port,

Mely bűnt, nyomort évezredek óta hord.

Mi végre lett, mi célja van?

E csillagörvény gyűrűjén sodort

Forgó világ hová rohan?

 

Végtelen-e a vén idő s a tér,

S bár szétfut, mégis önmagába tér?

De hogyha tán nem végtelen:

Ott rajta túl mi van, hol véget ér?

A semmitől szédül fejem

 

Beláttok-e a tündöklő azúr

Palotába, hol trónon ül az Úr,

S szeráf-sereg mond háladalt?

S szférák zenéje zeng, mint hárfahúr,

S millió világot összetart?

 

S az ember, akit bánt a szomj s az éh,

A teremtésnek koronája-e

S csak hernyó-éltet él alant;

S levetve burkát, angyalok közé,

A fény hónába szárnyaland?

 

Vagy kötve lenn a föld göröngyihez.

Bölcsője, sírja mindörökre ez,

S ha innét új életre kél:

Megint a föld veszendő férge lesz,

Vagy hervatag fűszál, levél?

  

Oh, csillagok! A lelkem oly zavart,

Nem csábit engem fényes égi part,

Csak azt tudom: pihenni jó;

Borítana bár, mint a fakó avart.

Mélyen a tiszta téli hó.

 

 

1919. 139.  Vargha Gyula: Avartűz

 

1919. 271. Vargha Gyula: Öreg temető

 

   Sovány síkárfű* leng kopár temetőben,

Horpadó, süllyedt sírok tetején,

De megaranyozza a nap lemenőben,

S ott mulat legtovább az alkonyi fény.

Kakukkfű is nő ott, az én hű virágom,

Törpe futó szára minden sírt belep.

Pihenni magamnak a kerek világon

Sehol se találnék olyan jó helyet…

 

Aki még nem látott soha mást, csak szépet,

Kit száz ragyogással töltött el a lét,

Kire sár nem freccsent, kit tüske se tépett,

Ki még sohse kóstolt keserű epét:

Tiszta gyermeklelkem, könnyű szárnyat öltve,

Mért nem szállt fel akkor, reggel harmataként,

Amelyet a kék ég alig ejt a földre,

 Már sugarak szárnyán csal vissza megint.

 

*A pázsitfüvek közé tartozik. G.

 

 

1920. 4. 40. Vargha Gyula: Régi vágy

 

Föl-föl keres a régi vágy,

Megújulnak a gyermekálmok;

Korlátiból lelkem kivágy,

Más ég és föld után sóvárog.

 

Irigylem a boldog madárt,

Ha délre tart vándor csapatja,

S megy vígan, merre a kitárt

Kék ég derűje csalogatja…

 

Egy édes dalt dalolna még,

Minőt a fülmilék dalolnak,

S örökre búcsút mondanék

A lélek, én, porsátoromnak.

 

És boldogan, fiatalon

Fény- s illat-szárnyon ellebegnék.

Földön hagyott porsátorom

A keselyűk majd eltemetnék.

 

 

 

1920. 9. 104. Vargha Gyula: Leroskadás előtt

 

Sok volt a teher, gond, melyet viselek,

S egyszer csak a test majd azt mondja: elég;

Mint vén gebe, mely a hámnak nekidől,

De kidől.

 

Szájtátva egész sereg állja körül;

A gazda sóhajt, a tömeg sem örül.

Kár érte. Habár csak rokkant taligás

Az igás.

 

Az út közepén, ha netán elesem.

Megérzik, akiknek kenyerét keresem;

De nekem jobb volna, hol gond se gyötör,

A gödör.

 

Gondok után oly jó: már gondtalanul,

Pihenni, aludni álomtalanul,

Feledni a szégyent, az arcpirítót

S a bitót.

 

A bitót, amelyre — hogy tűri az ég?! —

Már vonja hazánkat a cenk, a pribék,

S vak éjbe napunk reménytelenül

Lemerül.

 

Pihenni, pihenni, ez egy csak az ír,

Nincs más menedék, csak a sír, csak a sír.

De sírba levágyni, csüggedt-keserűn:

Ma bűn.

 

El, gyáva halálvágy! Ma nem szabad az,

Tápláljon a bosszú, éltessen a dac,

Vén karban is égjen rablót kiverő

Ifjúi erő.

 

 

1920. 196. Vargha Gyula: Lábad a tűzben (Mayer K. F.)

 

1920. 19. 228. Vérző Magyarország. Ezzel a címmel nagyon szép kiállítású könyv jelent meg, amelyben a legkiválóbb magyar írók egész sora írt cikkeket:

Andrássy Gyula, Rákosi Jenő, Csernoch János, Vargha Gyula, Herczeg Ferenc, Gárdonyi Géza, Cholnoky Jenő, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Schöpflin Aladár, Karinthy Frigyes…A könyv érdekességei közé tartozik egy térkép, amely azt mutatja, hogy mely nevezetes magyar emberek születtek tőlünk elszakított területeken. Ez a térkép mutatja meg legnagyobb szemléletességgel, hogy mit jelentett a magyar kultúrának Erdély, Felvidék és a Délvidék.

 

 

 

 

1921. 8. 87. IFJÚ TIREL. Meyer Konrád Ferdinánd után németből fordította: Vargha Gyula

 

…Hej Tirel úr, ez rossz vadászat!

A sűrűből vértó kiált.

Az angol szarvast elhibáztad,

S lelőtted az angol királyt.

 

 

 

Kopits János: Vae victis!

 

Zempléni Árpád / 1865 – 1919/

Nyugat  1919. 14-15.

MÓRICZ ZSIGMOND: A MAGYAR KÖLTŐ ZEMPLÉNI ÁRPÁD HALÁLÁRA

A magyarság életproblémájának alapvető kérdése a származás, az eredet...Zempléni Árpád szemmel látottan emelkedett föl a mélykultúra kincseivel megrakva a magas kultúrába. A mélykultúrát azonban tanulni nem lehet: abba a lélek fejlődésének első korát kell eltölteni, másképp nem tehet rá szert senki. Tehát Zempléni Árpád a társadalmi rétegződés mélyéről kellett, hogy jött légyen. Ő maga néhány egészen fiatalkori versében dzsentrinek mondja magát, de koldusnak. Késői nagy alkotásai dalolva beszélik, hogy a hadisten, hogy játszott gyermekül, ebadta gödrökön, hantokon, rögökön, nagy eredet nagy feszítő súlya alatt. Zempléni Árpádnak minden emléke, minden szívdobbanása az otthoni, falusi parasztélet, parasztiparosság, kovácsműhelyek és szövőszékek valóságával van tele…

 

1919. 28. 325. S. A. nekrológ…

…Legjobban, mint a Turáni dalok költőjét ismerik, mert az utolsó tizenöt évben teljes erejével, nagy költői ambícióval szinte kizárólag a turáni motívumoknak a magyar költészet számára való értékesítését tűzte ki céljává. Volt egy teóriája: azt hitte, a magyar költészetet vissza lehet vezetni az ősi finn¬ugor népköltészet ősforrásához, a finn, mordvin, cseremisz, török¬ tatár nép¬énekek formáival és képzetkincsével mintegy visszavinni ázsiai eredetiségébe, melytől a nyugati irodalmak hatása alatt elidegenedett. Nyilvánvaló a teoretikus tévedés, a magyar költészet — ezt már Balassi és Zrínyi eldöntötték — az európai költészetnek egyik leánya kell hogy maradjon, s az ezeréves európai kultúr-hatáson nevelkedett mai magyarság lelkét ma már lehetetlen a primitív ugor formákkal és a halász¬vadász népek képzet¬kincsével kifejezni….

A bosszú című hosszabb költői elbeszélése például az ősugor énekek hangját és versformáit, sőt néhány nyelvi sajátságát is újítja meg magyar nyelven, olyan tökéletes hűséggel, hogy sokszor úgy hat, mint valami kitűnő fordítása egy mordvin éneknek, s ezzel a költői hangutánzásnak olyan rendkívüli példája, amilyen nincs több egész irodalmunkban. A költeménynek, és Zempléni nem egy más hasonló versének egészen különös ízt ad az, hogy az archaikus téma, hang és versalkotás mögött mindig megérzik a modern költő kompozíció¬ és előadásbeli raffinériája.  Máskor a primitív ugor vagy török témákat a magyar vers hagyományos formáiban próbálta kidolgozni, s nem egyszer meglepő sikerrel. Erre a kísérletezésre már érett korában adta magát. Fiatalabb éveiben finom, dallamos lírai verseket írt, amelyek igen népszerűek lettek. Minden könyve legalább kéthárom kiadást ért….

 

 

1911. 7. 123.  Zempléni Árpád  Megújulás

Ha túl vagy már a szép delén,

Alakod mása megjelen.

Hol itt látod meg, hol amott,  

Fején tulajdon kalapod,

Járása ifjabb magadé,

S ámulsz: vajon nem te vagy-é?

E látomás idők jele:

Fogytán van élted kenyere;

Már tőled a kor mit se vár,

Új fát növelt helyedbe már;

Még élsz s már új lénynyé igézett

A kifogyhatatlan bölcs tenyészet;

A földalatti állomásig

Nyugton mehetsz, küzd már a másik.

(1909.)

 

 

1911. 7. 123. Faustus halála.

 

Óh, lassan fussatok, éj lovai!

Sóhajtja Faustus, révén a halálnak.

De éjfélt ver az óra, szavai

Döngő szirtekként tornyukról leválnak,

És lezúdulnak. És egy fényes élet,

Ragyogó ész megint az ördögé lett.

(1910.)

 

 

Zoltán Vilmos / 1869 – 1929/

Nyugat 1929. 12. Londesz Elek: Zoltán Vilmos

Végre megírtak róla az újságokban egy olyan mondatot; amilyenre hiába lesett egész életében: «Egyike volt legkiválóbb műfordítóinknak.» Az ilyen mondatok úgy látszik, csak a volt igével együtt íródnak le. Most ő is hozzájutott e dicsőséghez, mert meghalt és most már itt az ideje, hogy megtudja róla a világ, ki volt? Az ilyen kisplasztikus művészek ritkán kerülik el ezt a sorsot, mert az ő világuk népessége csak azokból a kevesekből verődik össze, akik hozzáértéssel szokták meglátni a kicsiben a nagyot és tudják: milyen nagyszerű a művészet még akkor is, ha szinte láthatatlan és jelentéktelen módon nyilatkozik meg…

 

1918. 17. 261. Zoltán Vilmos: SZEMEK

Szemek, ti tengermélyek s örvénylők, mint a hullám,

Ti mennyet, poklot rejtők, szívet kétségbe ejtők,

Ti másnak üdvöt nyújtók és engem porba sújtók,

Gyilkos villámotoknak szikrája mikor hull rám?

 

Még úr az agy fölöttem és higgadt, tiszta ésszel,

Bár már hajótörötten, még harcolok a vésszel,

De ész parancsa ellen a szív már néha lázad,

És érzem, nemsokára rám gyújtjátok a házat.

 

Hajóm még meddig áll meg ringó hullámok ormán.

És gyengülő kezemből mikor hull ki a kormány?

Még meddig állhat ellen a támaszt vesztett lélek,

Vagy mikor omlik össze, szemek, ti tengermélyek?

 

 

1919. 29. 340. Az olvasóhoz!

Lapunk a mai számmal újra megindulván, az esztendő hátralevő idejére

új előfizetést nyitunk.

 

1919. 31. 356. Zoltán Vilmos: MAGYAR ŐSZ

Tépett levélke repked a légben,

Keringve hull le lábamhoz éppen;

Testvére ott csüng még a fa ágán,

Holnap az is hull betegen, árván.

 

Az őszirózsát tépi a szellő,

Alkonya holnap annak is eljön;

Fonnyadó szirma ott hever árván,

Már több a földön, mint a virágán.

 

Fáradtan jár a nap is az égen,

Nincs az a lángja, ami volt régen.

Fénye hunyóban, sugara bágyadt,

Mintha pihenni keresne ágyat.

 

Változatlan csak heve a dalnak.

Oh ti irgalmas égi Hatalmak!

Új tavasz vártán hagyjatok élni,

Lángolni, égni, s tovább remélni.

Tovább remélni!

 

1920. 23. 267. WALT WHITMAN KÖLTEMÉNYEIBŐL. Angolból fordította: Zoltán Vilmos

 

Zsoldos László / 1874 – 1926 /

Nyugat 1926. 10.

Szini Gyula: Zsoldos László

 

Talán azért írok róla, mert nagyon megindított hírtelen halála. Szebb, jobb időkben az írók egészséges vitában, harcban álltak volna egymással. Ma váll-váll mellett állunk. Mutatjuk epidermiszünket: bőrsejtek, csont, véredények, némi idegek, amelyeket táplálni kell, mert ennek a kéznek dolgoznia kell, magamagáért és másokért, hat gyermekért.

De hát ki lázadozik hiába egy világrend ellen, amelyben minden köröm beleszakad, minden fog megvásik a végevárhatatlan küzdelemben, amelyben sas körműek, héjacsőrűek is meginognak és amelyben dalos csőrök panasza többé részvétet nem kelthet. Ma a tetterősek öngyilkosok lesznek, a szóerősek pedig önmagukat kábítják el színes, szép szavakkal, amelyekre többé senki se figyel föl, talán mert nem ér rá…Humorista volt, de nem az erőszakosak fajtájából….

 

 

1918. 19. 294. A TANYAI MENYASSZONY. Írta: Zsoldos László.

 

Simondy Tusi ideges kézzel kapta ki a szobalány kezéből a táviratot:

— Honnan jön? Talán csak nem ... ? — s a következő szempillantásban már végig is futván a szövegen, kelletlenül nyújtotta át a világoskék plüsstakarós dívány szögletében horgolgató pápaszemes vénkisasszonynak.

— Nem jöhet, Terka néni. Laktanya ügyeletes szegény.

Úgy volt, hogy Csitéry főhadnagy, az árva, vagyonos Simondy-lány vőlegénye, a húsvéti ünnepekre leruccan Budapestről a tanyára, a menyasszonyához, s a végzetes távirat most azt jelentette, hogy ezekből a boldog ünnepekből nem lesz semmi. A főhadnagy úr kaszárnya-inspekciós nagyszombat éjszakáján…

Ebben a pillanatban váratlanul kinyílt a másik szoba ajtaja, s a küszöbön, sárgaselyem piamában megjelent Csitéry főhadnagy.

— Maguk itt? — suttogta olyan tekintettel, mintha legalább is segítségért szeretett volna kiáltani. És miközben lesújtó pillantást lövellt, hamar óvatosan becsukta maga mögött a belső szoba ajtaját. Tusi, akinek a viszontlátás első örömében eszébe sem jutott (hiszen már öt hete nem találkoztak), hogy a tisztiszolga az imént tagadta le a vőlegénye otthonlétét, sugárzó arccal lépett Csitéry elé: Ödön. Mahomet jött el a magának boldog húsvéti ünnepeket kívánni…

Ebben a pillanatban, a másik szobából, onnan, ahonnan Csitéry az előbb kilépett, a gondosan becsukott ajtón keresztül elfojtott vékony, nyávogásszerű prüsszentés hallatszott…Szegény, kis tanyai menyasszony, amikor szélsebesen sietvén lefelé a lépcsőn, nyomában a szenteket citáló nénivel, kiért a kapu elé, piciny, formás, és most minden ízében reszkető lábával a fiáker hágcsójára toppantva, elcsukló hangon mondta a kocsisnak, hogy:  Vissza a vasúthoz.

 

 

1918. 30. 446. A FENEVAD. Elbeszélés. Írta Zsoldos László.

 

Miklós bácsi híres oroszlánvadász volt, és a mikor utoljára járt lenn Afrikában, hazahozott magával egy egészen kis kölyök oroszlánt, amelyiknek ő terítette le az anyját egy biztos lövéssel. A nyafogó kis fenevadat bizony nehéz dolog volt fölnevelni, de a bácsi nem azért volt oroszlánvadász és nem azért volt olyan különös ember, hogy még ezzel a furcsa föladattal is meg ne birkózott volna. Fölnevelte hát az állatok királyfiát itt Magyarországon a falusi kastélyában…

— Mért lőtted agyon? Hiszen a kedvenced volt! — kérdezte Péter úr, amikor percek múlva végre szóhoz bírt jutni:

— Azért, — felelte hidegen az oroszlánvadász — mert a kezemből kisarjadt vértől a dög vérszagot kapott, és ha még egy fél percig habozok, biztosan nekünk ugrott volna s összemarcangolt volna bennünket. A vérszagtól, barátom, fölébredt benne a fenevad, ennek kellett elébe küldenem a golyót. A két barát egymásra nézett. Hm, ha minden fenevadságot így tetten lehetne érni az ébredés pillanatában; ki tudja, talán szelídebb képe lehetne ennek a véres világnak.

 

 

1920. 15. 173. IRÉN PULISZKÁJA. Elbeszélés. Írta Zsoldos László

Somody János a marosvásárhelyi törvényszéknél kezdte meg hivatali pályafutását, és amikor most vagy tizenhárom esztendeje kinevezték albírónak, onnét is nősült. Tudniillik a marosvásárhelyi törvényszéktől, amelynek egyik derék bírája adta oda neki a lányát, miként az eljegyzési vacsorán tréfásán mondta: bírói letétbe….

A szőke pénzügy igazgatóné gyomrát szerető Somody János első felesége :

— Jó napot kívánok, — fordult kissé kipirult ábrázattal a tátott szájjal rábámuló táblabíró felé. — Juhtúrós puliszka. Forró! Én főztem.

És olyan szeretettel nézett a gőzölgő puliszkára, mintha legalább is az egész veszendő Erdélyt hozta volna be magával a porcelántálon.

 

 

 

1920. 22. 256.  A TANÍTÓNŐ VERSE. Elbeszélés. Írta Zsoldos László.

 

Rongyos ruhában, rövidre nyírt haján át-kötött fehér zsebkendővel a fején, dúlt ábrázatú, szánalmas nőalak állított be egyik budapesti napilap szerkesztőségébe. Reszkető karján gondosan bebugyolált hosszúkás valamit szorongatott magához, hasonlón az anyához, aki pólyás gyermekét dajkálja.

— Kérem szépen, — mondta didergős hangon a köréje csoportosult újságíróknak, — ne ijedjenek meg tőlem. Jaj, ne nézzenek rám olyan idegenül, nem vagyok én koldus. Elakadt, levegő után kapott, majd úgy dadogta tovább.

— Én óvónő vagyok, könyörgöm alássan, Belényesről.

— És mivel lehetnénk a segítségére, kérem? — szakította félbe a lap segédszerkesztője. A toprongyos asszony révetegen mosolygott.

— Hogy a segítségemre? Mivel? Hát tetszik tudni, valami állás is jó lenne bizony. De nem kell! — toldta hozzá elutasító mozdulattal. — Aztán meg lakásom sincsen; tetszik tudni, mióta megérkeztem, azóta minden éjszaka kint alszom a keleti pályaudvaron...

De az én Piroskám egyre búsabb lett, egyre haloványabb és egyre többet tépelődött magában Magyarország sorsán. Aztán egyszer csak, mikor Váradról átjött hozzám, utoljára, este a lámpa mellett elém tartott egy verset. Egy költeményt. Egy szépet, gyönyörűt, nagyszerűt, fájdalmasat, szív és lángolót, mint a tűzcsóva a rabló románokról, a hazáról, Erdélyről…

— Aztán kikísértek a határra és átrúgtak Csonka¬Magyarországra.

— Gyalázatos gazok, — morajlott végig a szerkesztőség tagjain a borzalom fölháborodása. Az óvónő, a tébolyodott anya, egy darabig megint hallgatott, csöndesen csucsujgatva a bepólyált réklis csomagot. Végre fölvetette a szemét és mialatt határtalan gyöngédséggel ringatta ölében a csomagot, esdő tekintettel így szólt:— És most én arra kérem az urakat, mindenre, ami szent, hogy szerezzenek nekem útlevelet vissza Belényesre. Vissza akarom tenni az én drága Piroskámat…

 

 

 

Függelék

 

 

Károlyi Mihályné és kora

Csíkszentmihályi és krasznahorkai gróf Andrássy Katinkaként született, férje után Károlyi Mihályné lett, majd Kovács András filmrendezőnek is köszönhetően „vörös grófnőként” vonult be a magyar köztudatba. Maga Andrássy Katinka is sokat tett azért, hogy férje, s így az ő neve is bekerüljön a magyar történelmi credóba. Segített férjének memoárja megírásában, de nem csak megírta a saját maga visszaemlékezéseit (Együtt a forradalomban, Együtt a száműzetésben), de az 1980-as években még történelmi szakfolyóiratokban (História, Századok) is publikált…

http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=37365

 

 

 

AMERIKAI KOMMUNISTÁKAT MEGLÁNCOLVA KÍSÉRNEK A KIKÖTŐBE, AHONNAN EURÓPÁBA KÜLDIK ŐKET

 

 

1919. 16. 173. AZ ÉLETJOGA

 

…A kapitalizálódás első, ősigazságtalansága az élet értékének az emberi értékektől való függetlenítése. Ez nem kisebb dolog, mint a legjogosabb életcélok elrablása és elbitorolása. Mi se természetesebb, mint az, hogy a bitorló igyekszik törvényesíteni a zsákmányt egy oly világrend kialakításával, amely jognak teszi meg a neki hasznosat, erénynek minden olyan tulajdonságot, amely őt szolgálja és bűnnek, szentségtörésnek bélyegzi, ami rá veszedelmet hozhat. Az érdek csontvázát intézmények és kultuszok özönével borítja, amelyek állandó toborzó szervei a maga világrendjének. Minden hadsereg az övé és minden szentté avatott, prédikált és énekelt telhetetlenség az ő páncélja.

 

 

 

KÁROLYI MIHALYNÉ EGY NÉPGYŰLÉSEN*

…A forradalom — revízió. Kutatás az ember igazsága után, amely keserves vándorlásai sok évszázados útján valahol elveszett. Mennél gyökeresebb ez a kutatás, annál mélyebbre kell nyúlnia és mennél mélyebbre nyúl, annál erősebben rázkódtatja meg ezt a társadalmat, amelynek rendje az elveszett kincs: a milliók boldogságának sírja vagy befalazása volt. Nem csoda, ha a grandiózus művelet a maga cselekvése pillanatában riadásba ejt még olyanokat is, akikkel a legnagyobb jótétemény, mert eredményében az igazi, az elrabolt életük birtokába juttatja őket, akár rabszolgái, akár porkolábjai voltak a lelketlen kincsnek. De a forradalom munkája sürgősebb, mint az, hogy magyarázgassa azt, amit eredményei majd úgyis mindenek számára érthetővé, sőt a legtermészetesebbé tesznek. Egy gonosz bálvány ledöntése folyik, aki hogy milyen lelketlen erővel fojtogatta az emberek millióit, majd csak akkor értik meg igazán, amikor szabadon szívhatják már az élet, az ember joga és méltósága szerint való élet levegőjét. Szigma.

 

 

 

HOMOKKAL JÁTSZÓ PROLETÁR-GYEREKEK AZ ANDRÁSSY ÚTI SZÉCHENYI-VILLA KERTJÉBEN. - Márton Ferencz rajza

 

*KÁROLYI ELNÖK BESZÉDET MOND A SZÉKELY KATONÁKHOZ /Az előző kép alatt látható. G./

 

Idézettség

 

 

1989. Szajbély Mihály: Csáth Géza. Gondolat.

206. oldal. „… míg a bemutatkozó kötet kritikusai szinte kivétel nélkül a novellák ihletettségét emelték ki, addig a Vasárnapi Újság névtelen kritikusa /valószínűleg Schöpflin Aladár/ így fogalmazott: „…az író mindig biztos a dolgában…nagy realitást ad az elbeszéléseinek: a történetek, az alakok egyenesen elénk vannak állítva, az író minden közbelépése nélkül…ettől az előadási módtól valami józanságot kap…” /VÚ, 1911. jún.18./

 

2013. Csáth Géza: Naplófeljegyzések 1897 – 1904. Magvető.

62. oldal. 1898. április 18. Hétfő…Azután olvastam a Vasárnapi Újságot,mely ebben az évben kezdett hozzánk járni az Új Idők helyett, sokkal szebb, mint az Új Idők…

Jegyzet: Vasárnapi Újság /1854 – 1921/ szépirodalmi és ismeret terjesztő képes hetilap, szerkesztője ebben az időben Nagy Miklós.

120. oldal. 1899. június 25-én. Vasárnap. Az idő szép, bár tegnap lett volna ilyen. Végigolvastam a Jangadát* és olvastam a Vasárnapi Újságot…

*Verne Dél-Amerikában játszódó, utazási kalandregénye.

553. oldal. Névmutató: Nagy Miklós és a Vasárnapi Újság.