h14 – 06. Nem nyugatosok a Vasárnapi Újságban, akikről írtak a Nyugatban. II. rész

2014. 01. 19. – 02. 01.

Tartalom

Bevezetés

Folytatás: Nem nyugatosok, akikről írtak a Nyugatban / 1911 - 1916 /

Kiegészítés /akik eddig nem jelentek meg / 1911 - 1916 /

Bevezetés

Az előző fejezet után, a „folytatás”-ba azokat a szerzőket soroljuk, akik eddig még nem fordultak elő gyűjteményünkben. A „kiegészítés”-ben a már közölt írók további munkáit találjuk. A költőket több esetben Ady méltatja. A névsorokból láthatjuk, hogy a Vasárnapi Újság irodalmi rovata lefedi a múlt századforduló csaknem teljes magyar szépirodalmát. Teret adott a nyugatos költőknek, a további nem nyugatosokat pedig számon tartotta, méltatta. Ekkor még nem szakadt ketté a magyar irodalom.

Figyelemre méltók Zubolynak, Ady barátjának haláláig írt ismeretterjesztő írásai. A három női szerzőt – a sok férfi között – Czóbel Minkát, Erdős Renée-t és Lux Terkát is érdemes elolvasni. Itt van a Dörmögő Dömötör, egykor népszerű gyermek-olvasmány szerzője, Sebők Zsigmond. Szabolcska ontja verseit, évfolyamonként 15-20-at helyez el a lapban. Az idő-határokat esetenként /pl. Pósánál/ túlléptük.

Folytatás

Ábrahám Ernő

Ábrányi Kornél

Baksay Sándor

Bányai Elemér /Zuboly/

Berczik Árpád

Czóbel Minka

Lévay József

Lux Terka

Peterdi Andor

Pósa Lajos

Rudnyánszky Gyula

Sebők Zsigmond

Váradi Antal

Vikár Béla

Ábrahám Ernő /1882 – 1945 /

A Nyugat 1926. 973. oldalán Páter Benedek írt róla.

Ábrahám Ernő (daniczkai Pattantyús-Ábrahám Ernő) (Debrecen, 1882. március 15. – Budapest, 1945. május 7.) költő, író. P. Ábrahám Dezső politikus öccse. Budapesten a Vasárnapi Újság, (1905–1916), Budapesti Hírlap, (1905–1913). 1914 és 1918 között a Magyarország című lap munkatársa volt.

*

Pattantyús-Ábrahám Géza (Selmecbánya, 1885. december 11. – Budapest, 1956. szeptember 29.) akadémikus professzor, nemzetközileg elismert tudós, a gépészet egyik kiemelkedő személyisége. A gépek sokaságának rendszerezője, a magyar gépészeti szakirodalom gazdagítója /Általános géptan/, sokoldalúan képzett, művelt közéleti személyiség. /Hallgató koromban még tanított, engem sajnos nem. G./

1912. 38. 764. A PÓK. ELBESZÉLÉS. ÍRTA P. ÁBRAHÁM ERNŐ

Mónus András betegen feküdt az ágyában és bámult kifelé az ablakon.

Odakint futó felhők kergetődztek az égen s a nap bújósdit játszott a hátuk mögött. Mónus András nézte s ölte vele az időt. Egyszer aztán az ablakfa mellől, az egyik hasadékból, előbújt egy nagy piszkos sárga pók, felmászott a felső ablakfára, szálat eresztett, lebocsátkozott rajta, oldalt megint felkapaszkodott, szőtt-font, szaladgált a frissen eresztett selymes szálakon. Mónus András csak nézte, hogy csillózik az egyre sűrűsödő finom hálón a napsugár. A pók pedig nem törődött semmivel, csak kötött, bogozott, futkosott, s a munka izgalmában mintha minden másról megfeledkezett volna.

- Hát van esze a bolondnak, hogy megint csak odaszövi a hálóját, mikor tegnap is leverték, meg tegnapelőtt is! - dörmögte Mónus András…

A pók ott pihent a háló közepén. Olyan titokzatos, olyan csendes volt, mint az éjszaka. Félelmetesen hallgatott…A csillagok nézték Mónus Andrást. Az egész ablak át volt szőve pókhálóval, azon keresztül nézték. Hidegen, kémlelve, érthetetlen titokzatossággal. A pók pedig ott ült a háló közepén. Ellenségesen, üveges, mirigyes szemmel meredt Mónus Andrásra. Akkora volt a szeme, mint egy alma s maga is egyre csak nőtt, potrohosodott. Kapált, hadonászott a lábával, mászni kezdett, lassan, komolyan, hangtalanul, egyenesen Mónus András felé. Gyilkosan mászott, kérlelhetetlenül, utálatosan, éhesen, falánkan. Mónus András pedig csak feküdt az ágyában, verejtékezve, tehetetlenül, s se kiáltani, se mozdulni nem tudott.

Ábrányi Kornél /1849—1913./

ÁBRÁNYI KORNÉL.

1897. 23. 368. Ifj. Ábrányi Kornél. (1878). A KISFALUDY-TÁRSASÁG TAGJA. Ellinger Ede fényképe után

1913. 11. 213. A nekrológból:…Sziporkázó szellem volt és ötletes. Logikája épp ezért nem mély és nem is következetes. A legellentétesebb tüneteket is összeszedi, hogy megállapításokat szűrjön le. Ezek a megállapítások sokszor merészek, mint ő maga. A paradoxonoktól sem riadt vissza. Hamar megért mindent, gyakran félreért. Könnyen indul minden után, a mit igazságnak ismer fel, néha az után is, amit félreismer. Minden kalandos terv megragadja nem fantáziáját, hanem a tettre határozó készségét is.

Mert hát a kaland érdekli mindenképpen, mint költőt, mint politikust, akár csak egy középkorbeli lovagot… Mint ember semmiben sem volt sablonszerű. Eredeti volt, egész ember volt Ezért szerették, akik közelebb állottak hozzá, s ellenségei sem gyűlölték annyira, mint ő azokat.

Mint író oly virtuozitással kezelte a tollat, mint a bűvész a golyókat, melyeket feldobál és elkapkod. Ereje, hogy a politikus nem befolyásolta benne a szépírót. Egész kis könyvtárt irt össze szépirodalmi művekből; politikai cikkeinek száma csak a sok ezer. S helyet biztosított magának irodalmunk történetében.

Baksay Sándor /1852 – 1915/

BAKSAY SÁNDOR

A Nyugatban Barta Lajos /1915/; Ignotus /1910/ és Schöpflin /1915, 1932/ írtak róla.

1889. 6. 90. Halottaink, gyászunk*. Baksay Sándor

Temetkezési szokásaink nagyrészt azonos eredetűek Európa egyéb népeinek szokásaival. A beteg-látogatások, a halott felöltöztetése, legénynek virágokkal, leánynak, gyermeknek koszorúval díszítése, a harangok örök zúgása, az állandó virrasztás gyászénekek zengedezésével nálunk is, mint egyebütt, szokásos.

A virrasztásban a rokonok, szomszédok, jó-barátok, főként az «énekes» emberek és asszonyok vesznek részt, kik különféle gyász- és búcsúztató énekek zengedezésével s a halott dicséretével töltik az időt hajnalig. Szünetek alatt gyantázó is járja. Ezen énekek kéziratban forognak a nép között, s nem egy ilyen ének alakban és tartalomban fölülmúlja a közkézen forgó liturgikus énekeket, mint az énekesek is dallamosságban a hivatalos orgánumokat. A sirató ének, mellyel a nő ritmikus mondatokban és drámai taglejtésekkel sorolja el halottja életének főbb eseményeit és a maga gyászát, valóban szép és megható….

A búcsúztató és gyász-ének elhangzása után megmozdul az udvarról a gyászkíséret. Legközelebbi rokonok fölveszik, különös figyelemmel arra, hogy a test ne fejjel, hanem lábbal menjen előre. Az éneklő diákok, iskolás gyerekek egész serege jár elől, ezeket követi az egyházi személyzet, ezek után a halottas kocsi, melyet a gyászoló felek, nők betakart arccal, férfiak levett kalappal követnek; ezek után tódul, hullámoz a közönség, a végtisztességtevőknek néha roppant tömegből álló serege. A legszegényebb-legelrejtettebb vagy feledettebb életnek is megadja nálunk a köz-kegyelet a jelentékeny nagyságú díszkíséretet. Elkísérjük sírjáig s ott is maradunk…

Legényt legények, leányt (kék koporsóban) legények és leányok váltogatva karon, vagy néhol vállon visznek ki a Szent-Mihály lován. A zenészt bandatársai zeneszóval tisztelik meg. Mint menyegzőinkben, úgy temetkezéseinkben is szeretjük a pompát. Kórházból vagy halottas kamrából temettetni el — még gondolatnak is szörnyű volna…

Temetőink ma már ragyognak az oszlopoktól és sötétek az akácerdők lombjaitól. Egyes nagyobb városok — N.-Kőrös, Halas, Hajdú Böszörmény, Debrecen — temetői valódi erdők és parkok. De ez nem mindig volt így. Régebben első tekintetre fel lehetett ismerni, melyik temető melyik felekezet tulajdona. Míg a római katolikusok és ágostai evangélikusok gyöngéd gonddal ápolták, mint egy kertet: addig a reformátusok csaknem tüntetőleg hanyagolták. Nem mintha az ő szívük szárazabb volna. A mulandók kevély megvetését és a magát elhanyagoló gyászt kívánták ezzel kifejezni. Ez látszik még ma is feketére festett, öles magasságú rovátkás, tornyos, gombos fejfáikon, melyek Tiszán innen függő, Tiszán túl előre-hajló irányban emelkednek a sírhalmok fölött, úgyszintén azokon az egészen faragatlan s felírástalan szikladarabokon, melyekkel hajdan nevezetesebb embereik sírját jelölték. Ma már szelídült a kálvinizmus ridegsége is, s minden sírhalom gondozva, feliratos fejfával jelölve, hirdeti az élő kegyeletét….Még ha hozzávesszük a búcsúztatót, mely hivatalos ajkakon érdemes voltunkról szól, s egy kis prédikációt, hogy «”egyen belőlünk prédikációs halott", mindent megnyertünk, amit ettől a világtól végkielégítésül várhattunk

* A reméltnél is nagyobb figyelmet keltett e jeles dolgozatnak különösen a német fordítása, melyből Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és Képben német kiadásának ugyancsak f. é. febr. 1-jén megjelent füzetében véletlenül éppen az a fejezet jutott az első lapra, melynek címe "Halottaink, gyászunk”.

1915. 26. 415. BAKSAY SÁNDOR (1832-1915)

A «Vasárnapi Újság» régi, szép múltjából ismét emlékké vált egy darab: Baksay Sándor, lapunk egyik régi irodalmi főerőssége, oszlopa és büszkesége meghalt…

Baksay Sándor irodalmi munkájának javarésze a «Vasárnapi Újságból indult az olvasók ezreinek meghódítására. Elbeszélései, mielőtt könyvalakba kerültek volna, itt jelentek meg, később mikor Homérosz fordításával foglalatoskodott, itt adta ki munkájának próbáit, egy - egy részletet, egy-egy éneket. Legnagyobb arányú műve, a «Dáma» című történeti körképe a mi regény-rovatunkból kelt világgá. A «Vasárnapi Újság» nyolcvanas-kilencvenes évekbeli évfolyamaiban benne van Baksay Sándor irodalmi pályája…

Egyszer ment Baksay túl a maga kicsiny körén, országos nagy eseményt vett tollára, országos, históriai szereplő alakokkal, a «Dáma» című regényben, melyet bizonyos mentegetőzéssel történeti körképének nevezett el. Kétségtelen, hogy neki idegen térre került, s e műve valamennyi között a legegyenetlenebb, mégis azt hisszük, annak idején méltatlanul bántak vele, nem ismerték fel egyes jeleneteinek megragadó erejét, a magyarság sorsának, a mohácsi vészt megelőzött állapotoknak hatalmas rajzát, amely kárpótol nem egy kompozícióbeli fogyatékosságért és sok tekintetben igazolja a formával való szeszélyes játékát is.

Semmi sem jellemzi lényét jobban, minthogy Homérosznak is a naivitása és népiessége ragadta meg legjobban s ezt igyekezett tükrözni sokat vitatott fordításában, a melynek azonban lehetetlen el nem ismerni azt az érdemét, hogy kitűzött feladatát: a homéroszi verseknek a magyar költészet s különösen Arany epikája hangjához való hozzá-formálását is kitűnően oldja meg. Hogy mit vesztett vele a református egyház, melynek egyik vezére és dísze volt, azt mélyen érzik hívei. Még többet vesztett vele az irodalom: a régi magyar világ vele egyik legkitűnőbb megelevenítőjét, Arany János korának egyik legjobb megszemélyesítőjét vesztette el.

Bányai Elemér /Zuboly/ (1873-1915)

DR. BÁNYAI ELEMÉR (ZUBOLY)

Nyugat 1919. 4-5. Figyelő Földi Mihály: A Zuboly-vers

Amikor Zuboly, a magyar újságírásnak ez a nagyérdemű papja egy nagypénteki napon elhunyt, a pesti Central kávéház tulajdonosa emléktáblával akarta megörökíteni kiváló törzsvendégének emlékét. Az emléktábla el is készült, s ma egy vers olvasható rajta:

Zuboly, nézz bennünket!
Te szabad hajdúságod
S halálos nagypénteked
Él tovább és lüktet
Ereinkben, valónkban
S miképp te mondtad: Jól van.

Ady írta ezt a kis emlékverset, mely nem minden érdekesség nélkül való. Aki e néhány sor megírására vállalkozni akart, annak különböző nehézségekkel kellett megküzdenie. Először is adva volt a hely maga, a terjedelem, melyet a tábla nagysága pontosan megszabott. Teljesítenie kellett néhány feltételt, néhány lényeges megbízást: be kellett venni a versbe, hogy Zuboly különösen büszke volt a szabad hajdúságra, meg kellett említeni, hogy nagypéntek napján halt meg, s harmadszor, meg kellett örökíteni Zuboly emlékezetes szavajárását: ”Jól van." Ady vállalta e kikötéseket, s miként látjuk, nem eredménytelenül.

*

Mikes Lajos (szerk.): Zuboly könyve. Bányai Elemér válogatott munkái

Budapesti Újságírók Egyesülete, 1916 Fiume Antikvárium - jó állapotú antikvár könyv.

Nyugat 1916. 16. Figyelő Szini Gyula: Zuboly könyve

…A könyvben a Zuboly válogatott cikkein kívül is értékes anyagot találunk. Kunfi Zsigmond megkapón őszinte és nagyszerűen megírt Zuboly-jellemrajza, Ady Endre, Bölöni György, Krúdy Gyula, Mikes Lajos, Molnár Jenő, Révész Béla, Schöpflin Aladár, Szakács Andor, Szász Zoltán, Szép Ernő tanulmányai és végül Prohászka Ottokár püspök nagyszabású és érdekes gyászbeszéde teszik teljessé a Zuboly-könyvet. Ára szeptember elsejéig, mikor a könyv magasabb áron fog könyvárusi forgalomba kerülni, öt korona és a könyv tiszta jövedelme a Budapesti Újságírók egyesületének "Zuboly emlékalap"-ját gyarapítja, mely újságírók árváinak támogatására van szánva.

A Nyugatban megjelent egyetlen írása: Nyugat · 1908. I. 168. BÁNYAI ELEMÉR: Meltzl Hugó

Harminchét év alatt, amíg egyetemi professzorságot viselt, nyilvánosan egyszer vagy kétszer esett róla szó. Ez a nyilvánosság is amolyan Királyhágón-túli volt. Holmi vita támadt a kolozsvári sajtóban Petőfi életéről, halála körülményeiről s néhány versének keletkezéséről s ebbe a vitába Meltzl is beleavatkozott…

Műveinek bibliográfiai jegyzékéből megállapíthatunk annyit, hogy idegen nyelveken többféle dolgozatai jelentek meg, ezekért több külföldi tudóstársaság tagjai sorába választotta, de hogy mit tartalmaznak ezek a művek és hol találhatók, azt már nem tudjuk, mert negyven-ötvennél soha több példány nem jelent meg belőlük. Az ő külön elve volt, hogy a tudós, ha tudós, nem a hentesmesterek számára dolgozik s nem az ő elismerésük illetékes elbírálásukra. Dolgozatait csakis olyan emberek kapták meg, kiket ő sem hentesmestereknek, sem rőfösöknek, sem sikerfuvarosoknak nem tartott. Oka volt ebbeli magatartásának a tudósról és a sikerről alkotott amaz eszménye, mely rendkívüli önérzetéből és becsületes moralitásából fakadt. A siker csak egyféle: hogy bizonyos törekvések legjobb értelemben hasznosak-e a kultúrának vagy sem. …

Rapszodikus, ötlet-szerű és kuriózum volt előadása, de ortodoxiára berendezett egyetemi katedrákon, nála hasznosabb, érdekesebb és szimpatikusabb embert a mai időkben képzelni sem lehetett…. Nem hadba induló, katonakészségű csapat lepte el tantermének padjait, hanem tisztes nyárspolgársereg, mely hájas állások elnyeréséért, gyors megházasodás okából, polgári jólétért s pénztári aggodalmakat eloszlató nyugdíjért kereste őt. Ezeknek aztán adott diplomát - megvetése kifejezéséül. Mert, mint vizsgáztató professzornak is elvei voltak a mai kultúragyártásról. Ha nem az állam akarata, hogy a középiskolának felvilágosítás legyen hivatása, akkor igazán mindegy, hogy a már készen lévő sablonkönyvek alapján micsoda tehenek töltik meg agyonlapított ócskaságokkal és hazugságokkal polgári sarjadékok agyvelejét. Az érzéketleneknek és hivatástalanoknak ezt a falkáját diplomák odaadásával kergette el magától, de szívén tartotta azokat, kikben igaz törekvéseket és igaz lelket látott. Nagyon kiváló ember volt, mert nagy lélek lakozott benne. Halála folytán heteken át kellene függnie gyászlobogónak mindama helyeken, hol érzik az ilyen veszteségek súlyát s ahol komolyan veszik ezt a jövendő magyar kultúrát, melynek Meltzl is egyik előharcosa volt.

A GELLÉRTHEGYI BÚCSÚ HÚSVÉT HÉTFŐJÉN

1914. 2. 32. Zuboly, Bányai Elemér: A HATVAN ÉVES VASÁRNAPI ÚJSÁG

Magyarországon ostromállapot volt, a politikai kivégzések és bebörtönöztetések pedig még tartottak, mikor a (Vasárnapi Újság» Pákh Albert szerkesztésében 1854. január 1-jén megindult. Ezt a sokat mondó adatot és a vele járó társadalmi körülményeket találjuk e lap történetének legmélyén, azaz legelején, amint azon a lépcsőfokon visszafelé haladunk, mely a Vasárnapi Újság hatvan esztendejéből alakult. Mint egy hatalmas bánya mélyén; — egyenkint leszállva az évek lépcsőjén — a világító lámpást állandóan magunknál kell hordanunk, hogy a múltba vesző idők eseményei és törekvései felől a természetbúvár biztosságával tájékozódhassunk. Abban az időben, mikor a Vasárnapi Újság megindítását elhatározták, a fővárosban szépirodalmi lap mindössze kettő-három volt: a Hölgyfutár, a Délibáb és a Divatcsarnok. Ezekből is az utolsó kettő gyorsan és hamar kifulladt, de összevéve sem képviseltek olyan irodalmi és társadalmi programot, mely a nemzet zömének megfelelt volna. A Vasárnapi Újság célját ellenben híven kifejezésre juttatta az a biedermeier hangulatú rajz, mely első számától kezdve a címlapján 1876-ig s innen kezdve többször átdolgozva egészen máig ott díszlik. A két egyszerű kunyhóval kettéosztott középtéren Hungária ülő alakja, jobbjában az ország-címerrel, baljában a királyi pálcával, annak a gondolatnak a szimbóluma, hogy a magyarság kultúráját óhajtja a lap szolgálni. Hungária alakjának védelme alatt azt a magyarságot, melynek a zöme a nép és a köznemesség. Ez a két típus ott is van aztán évtizedek óta Vasárnapi Újság címképének jobb és bal szögletében.

A nép a Petőfi, Arany és a negyvenes évek ideális romantikájának elképzelésében elevenül meg a Vasárnapi Újság rajzában. Szalmafedeles kunyhó fölött kelepelő gólyapár jelképezi a magyar ember házának boldog egyszerűségét. Benn a házban borosüveg mellett a jóléttől megelégedett magyar ember, a lap olvasásába elmerülve viszont annak a reménynek az ígérete, hogy majd a kultúra áldásai ezt az állapotot fogják az egész országban megteremteni.

A jobboldal szögletében, galambdúcos házában a magyar nemes alakját varázsolja elé a rajz. Ebédutáni kávé mellett, bodor pipafüst eregetése közben olvassa a lapot, a másik boldog ember, a nemes. A legboldogtalanabb magyar időben a jövő ilyen reményeivel festette széppé a jelen sivár képét a lap s szolgálta hozzá szellemi tartalmával azt a törekvést, hogy a világ összes dolgai felől a magyar közönséget lelkiismeretesen tájékoztassa. 1876-ban a címkép némileg változott, de csak annyiban, hogy a magányosan olvasó paraszt ós nemes ember társaságot kaptak, a férfiember legintimebb és legbensőbb társát, a nőt, úgy hogy innen kezdve a családi élet jelképe és a családdal való közösség kapcsolata lép elő a lap címrajzában. Hungária asszony is valamivel heroikusabb lett, amint balkarjával a magyar címerre támaszkodik, jobbjával előre mutat, a lábai alatt elterülő magyar fővárosra, mely az egész magyarság kultúrájának hordozója….

A magyar irodalom legkiválóbb katonáit, a művészet legelső mestereit állította oda a nép elé s irt, beszélt mindenről, a nagyvilág és az ország minden dolgairól, ami a magyar embert csak érdekelhette. A magyar kultur-históriában ezáltal szerezte meg a Vasárnapi Újság azt a tisztességet múltjának, hogy forráshellyé vált s nélkülözhetetlen eszközévé mindazoknak, a kik az utolsó hatvan esztendő irodalmi, társadalmi, színházi, művészeti vagy politikai viszonyairól látni vagy tudni akarnak. Én sokszor áthatoltam e kötet-erdőkön s némi fogalmam van róla, hogy hatvan év alatt micsoda értékes szolgálatot tett a Vasárnapi Újság a magyar művelődésnek. A főváros és a vidék százféle intézményének, emlékének, alkotásának ismeretében mozdulni sem lehet a lap gazdag útmutatásai nélkül s mindezen kívül irodalmiakban és művésziekben nincs olyan nevezetes eseménye a magyar kultúrának, melyről bő, gazdag, körülményes és megbízható feljegyzései ne volnának. 1854 óta kezdve Arany Jánoson, Gyuláin, Tompán s végezve Munkácsyn, Székely Bertalanon, mindazok, a kik reprezentánsai voltak a magyar kultúrának, itt vannak teljes létszámukban, de itt van ezek sorában az utóbbi huszonöt-harminc évnek az a monumentális költője, Vajda János, akit szinte kizárólag a Vasárnapi Újság adott a közönségnek. Hatvanadik esztendőjében, a Vasárnapi Újság bányájából ezek az epizódok bukkannak elénk ötletszerűen, de kétségtelen, hogy az elmúlt hatvan esztendő kultúrája nemcsak a Vasárnapi Újságban van, hanem benne van ő is épségben, egészen és méltó jelentőségében ennek a kultúrának egyetemében, melyet hatvan éven át minden lapján szolgált és hirdetett.

*

Bányai Elemér (Zuboly): A beköltözés (népmonda)

A szamosújvári örménység históriájában eléggé tisztázva van az örményeknek Szamosújvárt való letelepedésük és a város megalapítása. Tud ezekről a dolgokról azonban a népmonda is, mely az ismert tényeket regényesen kiszínezve, naiv hozzátoldásokkal és históriai tévedésekkel, de érdekesen adja elő. A kétszázkét esztendővel ezelőtt való városalapításról, s az azt megelőző beköltözésről szóló monda, mely egy elbeszélés után van lejegyezve, így hangzik:

Legelőbb is Besztercére vitte az örményeket az ő püspökük, aki nagy úr volt, és a magyar urak is szerették, mert szépen tudott beszélni az úri népekkel. Azt mondta a püspök az örményeknek:

– Barátaim, én elhoztalak tükteket Beszterce városába, már most ti lássátok, hogy mihez fogtok. Én azt mondom nektek, legyetek békességben a szászokkal is, de az oláhokkal is, mert tük itten idegenek vagytok. De úgy is csinálták az örmények, ahogy nekik a püspök megmagyarázta. Békességes tűrésben éltek ők a szászokkal is, az oláhokkal is egy darabig, mert hát azok sem bántották őket. Már éppen azt gondolták az örmények, hogy biz’a mégis jó vót, hogy a püspök úr ide hozott minket, mert hát itt jól lehetett keresni, és mindenféle bőröket és marhákat vásároltak, amiket jó pénzért eladtak. De hát lelkem, nem teszi az ördög az örményeket, hogy összejöjjenek a szászokkal? Nem volt elég nekiek az ő bajuk, még új bajt is kerestek a bajszerzőségekkel. Igaz, hogy a szászok is irigykedtek rajtuk, mert hát mindenféle jó üzleteket csináltak, de nem kelletett volna mindjárt úgy felpattanni, amiért a szászok egy kicsit elárulták az örményeket az ő kapitányuknak. Az pedig egy kurta ember vót, de nagyon mérges vót. Azt mondta az örményeknek: ha tük nem tudtok megférni a bőretekben, majd teszek én róla…

www.krater.hu/krater.php?do=3&action=a&pp=20674

1909. 709. A magyar Tattersahl. Zuboly

1911. 46. 928. Zuboly: A FORRADALMI CSARNOK.

A negyvennyolcas ifjúság parlamentjét, a történelmi nevezetességű Pilvax kávéházat a héten ünnepélyes szertartások között bezárták, s ugyancsak a héten megkezdték a híres épület lebontását. A Pilvax lebontásával a Belváros és régi emlékei közül ideig-óráig nem marad más, mint az Aranykéz, ahol a régi magyar színészet, küszködő emberei honoltak és az első republikánusok tartották 48-ban összejöveteleiket. A többit csákány és balta már mind lerombolta, s öregedésük növekedésével egymásután tűntek el, éppen úgy, mint a hogyan az a három maradvány is el fog pusztulni egykét év alatt, mely véletlenül túlélte őket. A legnevezetesebb események mégis a Pilvaxhoz kapcsolódtak, mely félszázadnál tovább színhelye volt a régi diákélet mindennemű mozgalmainak. Pilvax néven csak a negyvenes évek óta ismerték ezt a kávéházat. Azelőtt juratusok, táblai jegyzők kávéháza. Privorszky, 1847-től Fillinger, 1848-ban pedig Szabad sajtó-, Szabadság-kávéház, Forradalmi csarnok, az ötvenes években Motz, Beukert, majd Schöja néven emlegették, a szerint, hogy kik voltak bérlői, vagy milyen események hagytak bélyeget rajta. A múlt század tízes éveitől kezdve ismeretes hely volt az egész országban ama specialitása révén, hogy a jurátusoknak és bölcsészeknek állandó gyülekezőhelyéül szolgált. Hírhedtsége megvolt tehát azelőtt is, hogy Petőfi és társai állandó tanyát vertek benne. Irodalmi híre azonban csak az 1842-ik esztendővel kezdődik, mikor Lisznyai Kálmán és Dobsa Lajos az első írói asztalt megalakították benne. Vahot Imre már 1842-ben hosszú cikket irt róla a Pesti Divatlapban. A negyvennyolcas időkig szakadatlanul zajosságban és pipafüstben folyt a Pilvax élete s nem változott akkor sem, mikor az események hátára kerekedett s innen döntötte el a március 13., 14. és 15-iki napokban az új Magyarország sorsát. A hajdani „Köz vélemény" kerek asztal körül új emberek, idegen arcok ültek. Idegen volt a kávés, más a szolgaszemélyzet. Istenem, hogy megváltozott minden. A história ós a múlt elnyelte a Pilvax nevezetességeit s a juratusok és írók egykori harci lármája nem is költözött vissza falai közé többé sohasem. A Petőfi Társaság 1900-ban emléktáblával jelölte meg a kávéházat a következő felirattal:

EZ A KÁVÉHÁZ VOLT 1848-BAN A SZABADSÁG-CSARNOK. ITT GYŰLTEK ÖSSZE A SZABADSÁGÉRT LELKESÜLŐ IFJAK. ITT SZAVALTA PETŐFI SÁNDOR LEGELŐSZÖR A NEMZETI DALT : „TALPRA MAGYAR, HÍ A HAZA.”

Most ez az emléktábla is lekerül a falról s a kávéház egyéb relikviáival együtt, Schovanetz János, a Pilvax utolsó tulajdonosa és 46 év óta bérlője, a Petőfi-háznak ajándékozta a juratusok parlamentjének összes emlékeit.

*

A Pilvax kávéház és étterem történelmi nevezetességű vendéglátóhely Budapest V. kerületében a Belvárosban, a Pilvax köz 1–3. szám alatt. Wiki

1912. Bontják a Zrínyit (képpel) Zuboly ... 624

1913. 38. 756. Zuboly. KURUC PALOTÁK PÁRISBAN.

A Rákóczi-féle kuruc emigrációnak két érdekes emléke maradt meg napjainkig Parisban. Egyik a Hotel de Transylvanie a Quai Malagais 9. sz. alatt, másik a Holel Berchény a rue de Verneuil-ben. Az utóbbi Bercsényi Ignácz László francia marsall háza volt… Nem sokkal azután, hogy Bercsényi megtelepedett Parisban, a rue de Verneuil-ben felépíttette palotáját, mely nemcsak a kuruc emigráció, hanem a francia arisztokrácia tagjainak is találkozóhelyéül szolgált….A Hotel de Transylvanie ma is meg van Parisban s utoljára 1906-ban meglehetősen sokat írtak a francia hírlapok róla….II. Rákóczi Ferenc Franciaországba való költözése után, 1714-ben építtette, illetőleg bérelte ezt a palotát, melyet erdélyi fejedelemsége révén a franciák máig is Hotel de Transylvanie néven emlegetnek…Kétségtelen, hogy Rákóczinak sem ekkor, sem később nem volt tudomása arról, hogy kíséretének idegen tagjai micsoda spekulációkba bocsátkoztak. A rendőrség beavatkozásával a Hotel Peron-béli játékbarlang egy ideig szünetelt, de nemsokára, most már az orleansi herceg protekciójával, ismét berendezkedett, ezúttal éppen a Hotel de Transylvanie-ben…

A Hotel de Transylvanie aztán annyira belement a köztudatba, hogy Prévost abbé is megemlékezik róla világhírű Manon Lescautjában….Prévost abbén kívül a tizennyolc és tizenkilencedik századbeli memoár-írók is többször megemlékeznek a Hotel de Transylvanie-ről. Leo Mouton cáfolja meg, mintha Rákóczinak azonkívül, hogy ebben a palotában lakott s hazája felszabadításának álmait szőtte benne, bármi köze, vagy még csak tudomása is lett volna a játékbarlang működéséről. A Rákóczi-korabeli párisi kuruc paloták közül a Hotel de Transylvanie ma az egyetlen, mely az egykori kuruc emigráció emlékét hirdeti Parisban… Az épület mai tulajdonosa egy párisi orvos.

1913. 46. 916. Zuboly: A SZÁZ ÉVES MONDOLAT.

Dicshalomban, angyalbőrbe kötve, egy tünetforintért, 1813 őszén, száz évvel ezelőtt, megjelent a tizenkilencedik század elejének egyik leghírhedtebb paszkvillusa: a Mondolat. Irodalmi műfajára a förmedvény és karikatúra keveréke, jelentőségére nézve azonban jóval több mindennél, ami tartalmában és címében adva volt. Világnézet ellenében világnézetnek volt a harsogó nyilvánítása, ezen a ponton idézte fel mindazokat a háborúságokat, melyek a nyomában felburjánoztak. A Mondolatot csak képletesen lehet nyelvészeti jellegű és agitatív írásműnek tekinteni. A nyelvészeti jelmez alatt a legépebb formában ott van a század politikai és kulturális törekvéseinek a bélyege, ami azért fontos, mert bárhogyan változik a jelmez, a színen elvonuló irodalmi, művészeti vagy társadalmi csoportosulások valódi értelmében mindig egy típus, egy tendencia és egy világnézet van jelen….

Kigúnyolják Kazinczy törekvéseit. Ugrándozó és bőgő szamár hátán iparkodik a lantos trombitaszóval felhatolni a Parnasszusra. A lantos fejét koszorú övezi, azon egy kis lepke, a szamár oldalán elől a háromszög alakú szabadkőműves jelvény, a lantos lábán a lant és derekáról a gitár lóg alá. A Parnasszus közepén ugrándozó szatír, tetején a két lábra kapaszkodott Pegazus várja a vágtató lantost, kire a hold is kíváncsian pillant. Ez a karikatúra sok bosszúságot szerzett Kazinczynak és barátainak is, de végül megnyugodtak benne. «Engem Somogyi Gedeon ültetett szamárra -- írta Kazinczy; — a muzsikális háromszöggel egy bizonyos valamire, a lanttal és gitárral pedig görög és olasz formájú verscímre akadtál» A dunántúliak, sárospatakiak és debreceniek azonban mulattak a Kazinczy kifigurázásán s nem titkolták el azt a kárörömet sem, melyet ez a «szikáriusi döfés» keltett bennük. A Mondolatra megindult aztán a levelezésnek és polémiáknak egész tömege…

A Somogyi által készített névjegyzékből látjuk, hogy pár év alatt a nyelvújítási mozgalom az egész vonalon győzött éppen úgy, mint a hogy politikai téren is, legalább nagyjában azok az elvek győztek, melyeket a diétai radikális ellenzék és a Széchenyi társadalmi akciói indítottak meg. Az ilyen szavak, mint

ádáz, alak, alapítani, alkony, álláspont, angol, állítmány, apród, árny, báj, bajor, benyomás, bizalmatlanság, cím, cikk, derék, előzmény, ellentét, eszmélet, évkönyv, felidéz, föveg, füzet, gyönyör, hagyomány, hölgy, hős, idom

Részben felújított, átvett és képzett szavak a nyelvhasználatba teljesen átmentek, ellenben a Mondolat, (a szót Barczafalvi csinálta) a hozzá fűződő veszekedésekkel, botrányokkal és vitákkal csak arra szolgál tanulságul, hogy a Kazinczy agitációját igazolja és a száz esztendős háborúság határkövén megszerezze emlékének azt a tiszteletet, ami a kultúra kiváló munkását megilleti.

1914. 7. 130. Zuboly. MAGYAR SZALON-VISELET.

A magyar ruha a múlt század harmincas és negyvenes éveiben harcias színezetét, vagyis az ortodox magyar motívumokat lassanként kezdi levetkőzni. A pesti magyar szabók műtermeiben olyan ruhák készülnek ez időben, melyek az európai öltözködési formákat nemcsak figyelembe veszik, hanem azok alkalmazásával kombinálják össze a magyaros viselet elemeit. Így születik aztán meg a magyar szalon-ruha, mely nálunk, mint minden egyéb vállalkozás, szándék vagy törekvés ez idő tájt, sokkal inkább politikai termék, mint egyszerű öltözködési kérdés. A XIX. század elejétől kezdve a magyar entellektüelek minden agitációja abban a vágyban összpontosul, hogy a magyarság az európai kultúra versenyében, vagyis a haladásban a maga helyét elfoglalja. Nem történik s nem is történhetik tehát évtizedeken át semmiféle kezdeményezés, melyen rajta ne volna az a bélyeg, mely e kulturális vágyakozásokat eltölti. Széchenyi társadalmi téren, a rendi ellenzék a politikában, Kazinczy a nyelvújítás terén kimondják a jelszót, hogy haladni kell s ennek a programnak esztétikai irányzata kifejeződik abban a közszólamban, mely minden magyar intézményben a pallérozottságot követeli. A pallérozottság értelme pedig nem más, mint a nemzeti vonások megőrzése mellett a nyugati szokásokhoz és intézményekhez való közeledés…

RÉGI MAGYAR SZALON-VISELET. BÁLI RUHÁK 1846-BÓL. - Barabás rajza és Perlaszka metszete

A demokratikus mozgalmak és a kulturális törekvések hatása aztán a magyar viseletben is egy neológ jellegű irányzatot szült, melynek az egykori pesti magyar szabók voltak a kifejezői. Az újjáalakulás előtt álló magyar társadalom számára ők készítik azokat a ruhákat, melyek a korábbi nemzeti viseletet feloldják és megegyeztetik az európai polgári viselet sablonjaival. Az egész XIX. század folyamán a magyar viselet terén nem is volt ennél jelentékenyebb és fontosabb újítás, mert a mi ezután történt, mindaz leginkább az ornamentika alkalmazásában mutatott némi változást. A modern magyar polgári viseletet a Széchenyi kora teremtette meg s ebben a korban szerepelnek először a magyar frakk, magyar pantallón, sacco, és a szalon-öltözködésnek egyéb változatai. Egyesítve van bennük az a kettős cél, ami a korszak minden törekvését áthatja: a nyugati formának magyar vonásokkal való harmóniája. És ezzel az eredménnyel a férfi és a női öltözködésben egyaránt kifejlődik a nemzeti viseletnek az a típusa, mely a forradalomig egy új, és érdekes divatot szült s mely nem is tartott ebben az egyetemes elterjedésében tovább a forradalom bekövetkezéséig. Mert az abszolutizmus alatt, különösen 1859 után, már nem ez a divat járja, ekkor, mint az 1790-iki évek hatalmas fellángolása, vagyis a legszertelenebb, legmagyarosabb, legdíszesebb öltözetek, melyek csak később vesznek fel az intelligencia viseletében némi európai árnyalatot. A sarkantyús csizma, árvalányhajas kalap, cifra szűr, zsinóros dolmány, szűk magyar nadrág, mente és a többi változatok ismét a politika eszközei, csakhogy ezúttal már nem reformokról van szó, hanem védekezésről…

A magyar politikai reneszánsz nemzeti viseletét az egykori magyar pesti szabók és művészek készítették elő…Az új divat rohamosan népszerűvé vált s magyaros motívumait csakhamar a párisi szabócégek is elfogadták és alkalmazták. Az új divat azonban nem sokáig tartott. Alig húsz évig szerkesztették a műlapokat ebben a stílusban, mert a forradalom után újra a régi viseletet elevenítették fel. Ezért ennek a korszaknak a divattermékei nagyrészt már a művelődéstörténet körébe tartoznak. Egyik műgyűjtő szívességéből néhányat bemutatunk ez érdekes műlapokból. Ezek képviselik a magyar reform-kor egykori öltözködésének elmúlt és elfeledett divatját.

1915. 17. 274. Zuboly. EGY RÉGI PESTI HÁZ*

A Régi posta utca 9. szám alatt a nyáron bontani kezdték egy régi pesti ház ócska falait. Az épület valamikor híressége volt a XVII. században fejlődő fővárosnak, s nevezetességét a múlt század közepéig meg is tartotta. De onnan kezdve már csak, mint megtűrt relikvia létezett. Minden változás, mely a belváros régi utcáin és terein végbement, s az éveknek minden újabb száma, melyek egymásra következtek, feledtették a nevezetességet, úgy, hogy a végén már egykori vonatkozásainak még az emléke is kiveszett a köztudatból. Más generációk nőttek fel, másféle érdekeltségek keletkeztek, melyeknek az életében más házak és más emlékek jelentették azokat a nevezetességeket, melyekre megdobban az ember szíve, vagy kegyeletbe árad az emlékezése. A Belvárosban különben az utolsó tizenöt év alatt olyan radikálisan kiirtották a régi Pest, maradványait, nem csoda, hogy arra az egy-kettőre, amit véletlenül még itt felejtettek, már nem futotta az érdeklődésből. A Régi posta-utca 9. számú épülete, a hajdan híres Arany Kéz ilyenformán az elfeledett és kiöregedett nevezetességek harmadosztályú részvétével tűnik el pályafutásának színteréről, holott valamikor sokat beszéltetett magáról, s abban is része volt, hogy a közvéleményt asztalai körül némileg irányítsa vagy legalább is izgassa.

Az Arany Kéz a tizennyolcadik században épült, s ama kedves alakú és szolid pesti épületek egyike volt, melyeket biedermeier-nek szokás nevezni. Eredetileg is vendéglő volt szállodával kapcsolatosan, s az maradt élete végéig, bár régi szolid hírnevéből utóbb már sokat veszített. Közel ötnegyed századon át helyiségei, azoknak beosztása s egész elrendezése ugyanaz volt, mint kezdetekor. A mi változás esett rajta, az is némi tatarozásokban nyilvánult 1849-ben, mikor a Hentzi bombái ide is elértek, s a ház födelét némileg megrongálták. Egyéb tekintetben nem sok újítás törtónt benne. Az utcáról benyíló helyiség szolgált az utóbbi időben söntésül és ivóul, hajdanában azonban ez a helyisége volt az ebédlő. Keskeny kapun lehetett az udvarra jutni s innen lépcső vezetett az első emeletre, mely egy veranda-szerű nyitott helyiségre nyílt. Néhány utcai és udvari szobából állott emeleti traktusa, s mindezek együtt alkották az Arany Kéz tartalmát az első emelet után következő manzárd helyiségekkel

Az Aránykéz-szálloda bontásra került épülete, a Régi posta utcában.

De ott volt még a cégér, körülbelül a legnagyobb dísze és nevezetessége az épületnek: az Arany Kéz. Egy kiálló vashorogról lógott alá s az ivóba vezető ajtó fölé volt függesztve. Állott pedig ez egy negyed méter hosszúságú karból, mely kézben végződött. Nyilván be volt aranyozva s ez által jelképezte az arany kezet, ámde utóbb az arany egészen lekopott róla s csak az egykori modell maradt meg kopottan és foltosan a horgon. Most, hogy ez is eltűnt s vele az épület is, egyelőre a vele szemben haladó keskeny utca, melynek Arany Kéz utca a neve, fogja a vendéglő egykori hírét pár évig még megőrizni. Mert az Arany Kéz a magyar kultur-historiával ott érintkezik, midőn ezen a környéken a múlt század elején a pesti magyar és német színtársulatok megalakultak. Az egykori Rondella színészei, németek és magyarok, akik felváltva játszottak ebben a hombárban, előadás után rendesen az Arany Kézbe vagy a közeli Magyar Királyba tértek vacsorázni. Feljegyzések szólnak róla, hogy a színészek e kedvelt tanyán sok víg és szomorú napokat töltöttek, s társaságukban ott voltak igen gyakran az írók is, Kisfaludy Károly, Katona József és a többiek, akik szintén mostohái lévén a társadalomnak, egymás becsülésére voltak utalva. A magyar színjátszó társaság 1815-ben befejezvén előadásait, pár napig az Arany Kézben megrekedt, mert annyi pénze, hogy Kecskemétre elutazhasson, nem volt. A megszorult színészeken, különösen Udvarhelyi Miklóson úgy segített a véletlen, hogy épen akkor, midőn ott búslakodott az Arany Kézben, bevetődött a vendéglőbe Karács Ferenc jó nevű magyar rézmetsző, aki, mikor megtudta az Udvarhelyiek bajait, 60 forintot adott át, hogy elutazhassanak. A színészi világgal egy időben a jurátusoknak is kedves lármázó helye volt az Arany Kéz….

A negyvenes években Petőfinek a társasága és az ő sleppjükhöz tartozó jurátusok keresték fel gyakran az Arany Kezet, mikor pedig a negyvennyolcas mozgalmak kitörtek, az Egyenlőségi klub fiatalsága tartotta itt vacsoráit. Az Arany Kéznek ez volt a legnevezetesebb korszaka. Politizáltak benne állandóan, kormányt buktattak, illetőleg akartak, minisztereket kombináltak látogatói, úgy, hogy még a lapok is hírt adtak, ha másképp nem, legalább tréfás modorban az itteni szóvitákról. A forradalom után egy ideig még tartotta magát, különösen a míg éltek azok az emberek, akik azelőtt megfordultak benne, de a kiegyezés után a fiatalság életében már nem szerepelt. Most aztán, hogy lebontják, vele is az történik, mint a többiekkel, hogy a mai igényeknek való bérpalotát emelnek helyébe.

*A harctéren elesett író egyik utolsó cikke, melyet közvetlenül a háború előtt irt lapunknak.

*

Krúdy Gyula: Aranykéz utcai víg napok, Budapest, 1916

A VÁR AZ ÁROK UTCÁBÓL NÉZVE

1915. 17. BÁNYAI ELEMÉR (1873-1915)

A Zuboly nevet most találják utoljára lapunkban egy érdekes cikk alatt: a név viselője, Bányai Elemér társunk elesett a harcban, amely az uzsoki szoros környékén hazánk határát védte az orosz betörési kísérletek ellenében…Új műfajt hozott a magyar újságírásba, amelyet tudományos riportnak lehetne nevezni, s ezzel a műfajjal országosan ismertté és kedveltté tette a nevét. Dolgozott az újságírás minden ágában: irt tömérdek társadalmi, politikai kulturális cikket, nevezetes halottakról nekrológokat…Saját bevallása szerint azért választotta a Zuboly nevet, mert mint Zuboly takács a «Szentivánéji álom»-ban, minden szerepre vállalkozik. Minden szerepre, de csak becsülettel: csak a munkáját adta bérbe, a tollát nem…

Biztos keresettel bíró állami hivatalnok, a Nemzeti Múzeum tisztviselője volt, mikor ezt a munkakört az újságíróival fölcserélte. De a maga adminisztrálásához, munkája üzleti kiaknázásához nem volt hajlama…Nyírott szárnyú sas volt: a nyilvánosság előtt csak élete mellékterményei, újságírói jellegű munkái forogtak, hogy ki és mi ő, azt csak mi tudtuk, akik baráti körből, bizalmas megnyilatkozásaiból ismertük. Hősi halált halt, de hősi életet is élt.

HÍD AZ ISONZO FÖLÖTT.

Berczik Árpád /1842 – 1919/

BERCZIK ÁRPÁD, KI MOST ÜNNEPLI ÖTVENEDIK ÉVI DRÁMAIRÓI JUBILEUMÁT

A Magyar Géniuszban Elek Artúr írt róla, 19o2-ben.

Berczik Árpád (Temesvár, 1842. július 8. – Budapest, 1919. július 16.) magyar novellista, színműíró, MTA tag (levelező: 1888, rendes: 1907, tiszteleti: 1916)

1912. 7. 123. EMLÉKEZÉSEK. ÍRTA: BERCZIK ÁRPÁD

A következő levél kíséretében kaptuk e nagybecsű sorokat: Kedves Barátom!

Megtiszteltél azzal a felszólítással, hogy 50 éves színpadi jubileumomra írjak pár sort visszaemlékezéseimről…

Temesvárott születtem 1842. július 8-án, az ottani megyeház levéltárosi, bolthajtásos lakásában. Édes apám családja Ung megyébe való, de Lonovics József akkori csanádi püspök valami távoli atyafiság révén több rokont letelepített. Eleinte a káptalannál alkalmaztak ügyészi minőségben, utóbb megválasztották megyei levéltárosnak. Ott házasodott meg s elvette Hazay Terézt, egy vagyonos kereskedő és háztulajdonos leányát…

A szabadságharc gyászos befejezése után Temesvárott a piaristákhoz adtak konviktusba, mert édesatyám Zentán lakott; később Temes¬várra költözködtek szüleim s engem kivettek a konviktusból…Így érkeztünk el 1867-ig. Amit remélni se mertünk, Magyarország visszakapta alkotmányát, önrendelkezését.

A mai nemzedéknek fogalma sincs ennek az átalakulásnak jelentőségéről.

Engem a politikai változás abban az osztályban talált, melyet a belügyminisztériumba soroztak. A véletlen utóbb a miniszterelnökségbe vitt. Kandó Kálmán, miniszteri tanácsos a miniszterelnökségnél figyelmessé lett tréfás politikai tárcáimra. Kivált egy: «Az országgyűlés a büfében» tetszett meg neki…

Himfy Dalai legkedvesebb darabom. Emléket akartam állítani a színpadon a régi magyar társadalomnak, a régi magyar világnak, a nemzeti felbuzdulás lelkes korszakából. S azt hiszem, hű képét adtam. 1904-ben november 1-én 40 évi s pár havi állami szolgálat után nyugalomba vonultam…

Mindent megvallottam. Nem! Mégse mindent. Egyről hallgattam. Arról, hogy valaha én is költő voltam, vagyis annak tartottam magamat. A tapogatózás, a keresgélés korából való ez a költészkedés. Hadd álljon befejezésül itt, két mutatvány emlékül:

BERCZIK ÁRPÁD: Egy kis angyalnak (1861 szept. 28.)

Hajdanában mágusoknak

Megvolt írva csillagokban,

Kinek sorsa mire fordul,

Kinek jóra, kinek rosszra.

Beh szeretném én is tudni

Az én sorsom még mi lészen,

Hadd olvasok csillagomban

Hagyjatok hát bele néznem.

Csillagomba: szemeibe

Az én kicsiny galambomnak.

Mi másnak is illenének,

Ha nem fénylő csillagoknak?

A csillag az égen ragyog,

Szemeid meg szép orcádon,

S a te orcád mi volna más,

Ha nem az én mennyországom

BERCZIK ÁRPÁD: Az én szívem.

Az én szívem nem egyesé,

Minden előtt tárva van,

Ami szép, ami dicső s nagy

És ami boldogtalan.

Mint a nap, egész világra

Hinti fényét szerteszét,

Úgy osztom föl mindnyájuk közt

Szívem szent szeretetét.

És ha látok a világon

Tavasz helyett bús telet:

Ha csalódtam emberekben,

Mint a nap, én nem teszek;

Nem teszek, mint télen a nap,

Mely elborul és hideg,

Hanem újra. s újra bízom

S újra — újra szeretek.

Vasárnapi Újság 1888. 35. évf. 4. sz. január 22. - EPA

http://epa.oszk.hu/00000/00030/01768/pdf/01768.pdf

BERCZIK ÁRPÁD. Ára fűzve 1 frt 20 kr. Tartalom: Leány! Ottil. A bárányka. Hogy töltötte napjait az öregúr? (Emlékjegyzetek Deák Ferencz- ről.)

Czóbel Minka / 1855 – 1947/

Czóbel Minka

Nyugat 1937. 11. HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG

…A világnézet holdkórosai.

Anarcsi kúriájában szövi társadalompolitikai gondolatait a legérdekesebb különc, Czóbel István, Czóbel Minka testvére, Justh Zsigmond jó barátja. Justh regényciklusa első kötetét neki ajánlja, mint akinek hatalmas tudománya támogatta irodalmi terveit…

Fin de siécle: Justh Zsigmond.

...Justh csakugyan az a ritka birtokos volt és az a ritka író is, aki hamis túlzásoktól mentesen, a legigazabb valóságában tudta ábrázolni a parasztot. Czóbel Minkában a magához hasonló népismerőt dícsérte, aki a nép lelkében nem a mulatságosat, az anekdotikusat, hanem a lényeget látja meg. Mindenesetre egyikük sem volt népies; a kifinomult idegzet vonzódott bennük az egyszerűhöz és egészségeshez, a ziláltság a nyugalomhoz, a modernizmus az antik jelképhez...

*

Nyugat 1941. 3. Bóka László: Justh Zsigmond naplója

Még tartogatott Justh számára a sors egy nagy élményt, egy barátot és költőt, kinek lelki homogenitásáról sokszor volt alkalma meggyőződni, versekből, levelekből s szenttornyai cigányozások alkalmával. Ez a homogén költő és barát Szabolcska Mihály volt. Ifjú hívek is pótolták az időközben öngyilkossá lett barátok helyét, köréhez tartozott később Czóbel Minka és Pekár Gyula is…

*

Czóbel Minka: Boszorkány-dalok. Szépirodalmi, Budapest, 1974. 270 oldal

Bevezető: Weöres Sándor.

*

Deák Takács Szilvia: Czóbel Minkáról újra

…Weöres Sándor a Három veréb hat szemmel utószavában így ír: „Különös jelenség, hogy a magyar irodalomtörténészek nem szeretnek tudomást venni a költőnőkről. Röviden említik Dukai Takách Juditot, Szendrey Júliát – Berzsenyi sógornője az egyik, Petőfi felesége a másik, önmagukért aligha esne szó róluk. Pedig Apafyné Betlen Kata (kit összetévesztenek a vele azonos nevű Telekiné Bethlen Katával) kiklopsz építésű nagy elégiák alkotója, a legkülönbek közé tartozik. S a változatos, szeszélyes Czóbel Minka szintén.” [1]

Nyugat, Kaffka Margitot, mint „asszonyírót” azonnal elfogadta. Czóbel Minkát, aki rendkívüli műveltségre tett szert, olyanra, amely a korabeli női körökben ritkaságszámba ment, különös vidéki életmódja és úri származása miatt nem érezték maguk közé valónak (nem is igen kereste a társaságukat), ezt az okot nőiségében keresni hiba lenne.

[1] WEÖRES Sándor, Utószó in: Három veréb hat szemmel, Bp., Szépirodalmi, 1977, 629

*

WEÖRES Sándor: Három veréb hat szemmel, Bp., Szépirodalmi, 1977, 543.

Czóbel Minka: Gyémánt kerub

Áll az idő örökké változatlan

Mozdulatlan halálos merevségben

A mindenségnek tengelyén.

S körülte őrült forgatagban

Forognak minden megteremtett lények…

…mondják: eljár az idő!

De az idő áll, örök változatlan

Mozdulatlan, halálos merevségben…

S az események, melyek az időben

Mindig egyformán vannak, voltak, lesznek,

Egymás után jövőnek látszanak,

Hánykolódnak a merevség tengerében.

E sok őrülten rohanó alaknak

Mulandónak, illónak, változónak

Tetszik a sosem mozduló idő,

Míg ő maga, egy merev gyémánt kerub

Áll mindörökkön örök változatlan

Mozdulatlan halálos merevségben.

1914.

*

h12-9

1896. 9. Czóbel Minka. A virradat dalai. Budapest 1896. Czóbel Minka sok tehetséggel és hivatottsággal vette kezébe a lantot…

1906. 4. Czóbel Minka: MEGHALT AZ ASSZONY /vers/

*

1891. 10. 150-151. Czóbel Minka: A mozgó part (képpel)

Szép kis leány, tíz éves

Még alig lehetett

Megunta benn a házban

A zordon, vén telet.

Hogy anyja meg ne lássa

Kilép a ház elé,

Szalad a hómezőn át

A zöld fenyves felé.

Nyáron nem járhat arra.

Mert tiltja a folyam,

Nincs híd, és zúgó habja

Oly vad dühvel rohan.

Mostan sebes hulláma

Jég-úttá dermedett,

Havas üvegjén járnak

A terhes szekerek…

Egyszerre csak — mi volt ez?

A part hajlik felé,

A fák megingadoznak,

Majd elszédül belé.

Most lassan, indulóban

A hó-pecsét, a part,

Már csak, mint csíkot látja

Az illanó avart.

Lenéz: a jég táblái

Nyílnak körülte mind,

Majd össze-torlaszodnak,

Majd szétválnak megint.

Előbb csak keskeny nyílás,

Majd szélesebb, nagyobb,

Már úszó jég szigetre

Felcsapnak a habok…

Majd, mintha most is látná

Régen, tavasz felé,

Mint ősz hajú öreg pap

Kis öccsét temeté,

Gyertyák hogy égtek nála

S hogy irigyelte meg:

Hogy ottan térdepelnek

A „felnőtt” emberek.

Ha egyszer őt temetnék?

Őrültebb a roham,

Új jégtömeg, új vízár,

Dagad, nő a folyam.

A jégtáblát csavarja,

Eldobja távolabb,

Körülte felmagaslik,

Majd visszahull a hab.

Szétoszló vízparányok

Mint finom permeteg,

Ködös fátyolba vonják

Az aggó gyermeket.

Mi lesz velem? — sikoltja

Hullám borítja el

Utolsó kérdésére

Zúgó vízár felel.

1891. 251. Czóbel Minka: Cigány temetés

1891. 562. Czóbel Minka: Visszfény

1892. 1. 13. Czóbel Minka: Újabb költemények. Budapest, 1892. Még csak két éve, hogy Czóbel Minkától egy verskötet jelent meg, s a tehetséges költőnő már is egy újabb terjedelmes kötetet adott ki. Nem közönséges termékenység ez, kivált írónőnél, s minthogy az új kötet belbecsben is fölötte áll a réginek: kétségtelen, hogy Czóbel Minka költői ere gazdag. Költészetében a festői elem foglalja el a főhelyet. A természeti képek elevenen nyomulnak emlékezetébe…Gondolatait, eszméit tömörebben kellene formába öntenie. Ügyelnie kellene, hogy a költői képek, virágok ne borítsák el a költemény lényegét, hanem forrjanak azzal össze A költőnő nyelve, verselése zengzetes, lendületes, egyaránt alkalmas a genre-festésre, és az eszmélkedő, vagy patetikus előadásra…A szép kiállítású kötet a Singer és Wolfner cég kiadásában jelent meg, ára 2 frt. Az érdekes gyűjteményből bemutatunk itt egy költeményt.

1892. 1. 13. Czóbel Minka: A por.

Repül a por az őszi táj felett,

Hamvas, kavargó, könnyű fellegek

Felkél a hazatérő nyáj nyomán

Az utak széles, hosszú vonalán.

Nagy csordák fehér sokasága benne,

Mintha egy hadsereg dobogva menne,

Most gyors, rövid mozgással általvágja

A falu göndörszőrű disznónyája.

Sötétebb színben, simább mozdulattal,

A vidám, fürge ménes haza nyargal,

Aztán libák, fehér szárnnyal repesve,

Gágogva. Csak mindinkább száll az este.

Árnyképekként már elvonultak mind,

Csak por az úton s néma csend megint.

A láthatáron nyárfák koronája,

Levélzetük égő világossárga,

Kék ég lapjáról élesen leválnak…

Az anyaföldnek egy-egy édes álma:

Rég elvirult növényzetek pora,

Elhamvadt nemzedékek tábora,

Szétomlott sziklák foszlott törmeléke.

Csak száll a por a finom esti légbe,

S örökre egyesülve benne téved

Az elmúló, kifogyhatatlan élet.

1901. 795. Czóbel Minka: Fehér virágokhoz

1903. 45. 751. Czóbel Minka: Opálok. Budapest, 1003. Czóbel Minkában sok olyan tulajdonság van, melyek a költői alkotó tehetség leglényegesebb alkatelemeit teszik, de sok olyan tulajdonság hiányzik belőle, a melyek szükségesek arra, hogy széles körben nagyobb hatást tehessen. Verseiben érezzük, hogy hol csillogóan színes, hol ábrándosan homályos szavai mögött mélyebb értelem van, hogy a költő lelkében sokkal több volt, mint a mennyit a szavak elárulnak, ám ezt a mélyebb értelmet nem mindig tudjuk kihüvelyezni. Sokszor egy-egy kép könnyed, légies odavetésével nem akar egyebet, mint egy bizonyos hangulatot fölkelteni, nem is annyira költői, mint inkább zenei hatásra törekszik….

A csinos kiállítású kötet a Franklin Társulatnál jelent meg; ára 3 korona. Mutatványul a következő verset közöljük belőle:

Czóbel Minka: Sietős út.

Hold jön fel, nem érünk rá várni,

Virág int, nincs időnk megállni,

Boldogok vagyunk, de hiába,

Nem érünk rá a boldogságra.

Talán egy szép reménység csábít?

Távolabb szebb csillag világít?

Vagy édenkert lesz a világból,

Ha gyorsan «holnap» lesz a <<má>>-ból?

Oh, dehogy! Csak előre törve,

Türelmetlenül járunk körbe,

Hogy majd elszédülünk belé

Úgy rohanunk a sír felé.

1911. 2. Czóbel Minka: Újévi ima

1911. 262. Czóbel Minka: Áldozat

1911. 25. 494. Czóbel Minka: Ébredés, elalvás

Jön a napsugár a zöld erdőbe

Harmatos reggel,

Ébred az erdő gally-zúgással,

Madár sereggel.

Fű alatt siklanak,

Egész nap játszanak

Levelén, törzseken,

Mohán, virágokon

Folyton szétáradó,

Folyton beözönlő

Remegő, reszkető,

Rezgő, megrebbenő

Napsugarak.

Reggelből dél lesz, délután a délből,

Napsugár szálak

Erdő mélyéből, sűrűjéből

Mind vissza szállnak.

Lassan, egyenként kúsznak vissza

A kékes éjbe,

Kékes-hamvas lesz, idegen lesz

Az erdő mélye.

Mint előbb által járta

Hő napsugár,

Átjárja, elborítja,

Elönti, elözönli

Kékes homály.

1911. 814. Czóbel Minka: Cigány nóta

Lévay József /1825 – 1918 /

Lévay József

Lévay József (Sajószentpéter, 1825. november 18. – Miskolc, 1918. július 4.) költő, műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

Nyugat 1918. 14. Babits Mihály: Lévay

Pátriárka ment el. Igazi Ember, a Nagyok barátja, Költő, s oly verseké, melyek lelkünk egy régi szobáját bútorozzák. Igazi ember. Meg lehet döbbenni, milyen kevés ma az igazi Ember, aki nemcsak egy töredék az emberből, aki ezt a szép és keserves életet a Természet szabályai szerint igazán és becsületesen végigéli.

Ő még ismerte Petőfit és Aranyt. Neki még emberek voltak ők is, testben és ruhában...

Mily jól esett első háborús versének magyar és emberi megilletődése, mikor ifjoncok nietzschei pózokban magasztalták az iszonyú Élményt. Jól esett megvesztegethetetlen ízlése és intelligenciája is… érzelmi nevelésünkben vett részt olyan versekkel, mint a Mikes és a Szüretünk, mert igéi gyermekkorunk igéivé, s lelkünk részeivé váltak. Igen, oly bútorok ezek, hogy szinte észre sem vesszük már őket, s feledjük költőjüket, mint a mestert, aki a szép vázát csinálta, melyet lakásunk valamely zugában megszoktunk. Pedig a Mester azt adott nekünk, ami a legnagyobb ajándék: egy lélekdarabot. S amiért elfeledjük, éppen azért kellene dicsérni: mert annyira egyszerűen és természetesen mihozzánk tartozik! Meghalt-e az egészen, akiből valami így beivódott nemzetébe? Halála úgysem fájdalom már, oly teljes volt élete, mint egy műremek, s e késő és csendes elalvás a művészi vég tökéletességével zárja le.

Lévay JóZsef: Mikes

Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül a bujdosók közül
Nagy Törökországban;
Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!

Peregnek a fákról az őszi levelek,
Kit erre, kit arra kergetnek a szelek.
S más vidékre száll a csevegő madárka
Nagy Törökországból;
Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
Melyik szögletébe a széles világnak
Idegen hazámból?

Zágon felé mutat egy halovány csillag,
Hol a bércek fején hó korona csillog
S a bércek aljában, tavaszi pompában
Virágok feselnek…

S egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül a bujdosók közül,
Nagy Törökországban.
Körülöttem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában.

GIBRALTÁR. /Ahol jelenleg feszült a spanyol-angol viszony. G./

1911. 2. Lévay József: A fenyvesek búcsúja

1911. 2. Lévay József: Óh uram

1911. 454. Lévay József: Könnyek

1911. 35. 694. Lévay József: HAZAFELÉ.

Tátra Széplak, 1911. augusztus.

Repül az én időm, kevés van itt hátra,

Ha meg nem un, addig pártfogóm: a Tátra,

Ő engem, vagy én őt, bár érzem előre,

Szomorú lesz végképp búcsút venni tőle.

Mert engem réges-rég, hogy bajomat lássa,

Borsodi alföldről ide csalt varázsa.

Évről évre vonzott és szinte csodát tett:

Távol ismerősből meghitt jó barát lett.

S most, hogy szép frigyünknek ide s tova vége,

Mintha szemrehányón suttogna vidéke.

Ölelget, marasztal az illatos lég is,

Melytől rózsaszint nyer a sápadt remény is.

Égre törő bércek havas koronája,

A teremtő erő csuda nagy munkája,

Fenyves erdők, melyek szívesen fogadtak,

S árnyas rejtekükben dalaim fakadtak.

Szomorú lesz bizony a magányban néha

Valóság helyett a képzelet játéka

S mindazt, ami még ma örömünk, sajátunk,

Csak az emlékezet tükörében látnunk.

1912. 14. 263. Lévay József.: JÓ ÁM, PAPNAK LENNI.

Jó ám papnak lenni! De szentpéterinek,*

Jól imádkozott az, aki azt nyeri meg:

Nyer sok buzgó hívet és áldott vidéket,

Papi szegénysége ott fog érni véget.

Neki terem síkon az acélos búza,

Gyümölcsfa is bőven, hogy az ágát húzza

S gondját széleszteni, ha ugyan lesz gondja,

Aranyszínű borát a hegy neki ontja.

Magas hegytetőn áll szőleje, pincéje,

Tündéri szép tájkép tárul ott eléje:

Tágas, gyönyörű völgy, hol a Sajó éppen,

Mint egy ezüst kígyó kanyarog középen…

S hogy népét ne csak ő, de más is táplálja

Az örök életre: ott van a káplánja.

Mikor kell: segítség, mikor kell: mulatság,

Katedrát kívánó fürge fiatalság.

Felette, körülte nappal s éjszakán át

Isteni nyugalom terjesztgeti szárnyát

S ha azt még családi boldogság tetézi:

Szent Péter a mennyből irigyelve nézi.

* Sajó Szentpéter szülőföldem

1913. 223. Lévay József. A tél játéka

1913. 223. Lévay József : Utasok

1913. 591. Lévay József: Vad virágok

1913. 45. 887. Lévay József. Szenvedély

Folydogál éltem folyója,

Tükre csendes, tiszta, mély

Rajta is játékot űzött

Egy lappangó szenvedély.

Lopva csábított magához,

Szinte már fejemre nőtt,

Míg az idő fegyverével

Végre is legyőztem őt.

Legyőzötten, szégyenkezve,

Mikor engem elhagyott,

Gúnyosan fülembe súgta,

Hogy én is ember vagyok.*

*Nihil humani a me aelinum puto.

1913. 45. 887. Lévay József: Verseim

Verseim hat lábon járnak*

Én. tipegve, hármon;

Ők a hajnalért hevülnek

Én az éjét várom…

*Az alexandrin sorok

1914. 622. Lévay József: Noé galambja

1914. 675. Lévay József: Korszerű dal

Lángba borult Európa;

Itt van a nagy döntő próba

Keljetek föl s küzdjetek!

Íme! Gyilkosok hadával

Szövetkeztek hármasával

A hatalmas nemzetek

Az igazság eltiporva,

Ígéret, hit, eskü porba'

S azt hiszik, már nincs segély.

Vért szomjazik lázas vérük,

Sötét bosszú a vezérük

S kapzsi rabló szenvedély.

Hazug békehangot adtak

S béke-szóval ránk rohantak;

Készen várta fegyverünk.

Az ég gyors nyilatkozatja:

Lelkesülésünk mutatja,

Hogy isten harcol velünk

Riadj bátran ellenedre,

Bár ha kétszer annyi lenne,

Aki veled szembe száll;

Nézd: a tenger szikla-pontja,

Ezer hullám mossa, rontja,

De az rendületlen áll

Oltárunkért, tűzhelyünkért,

Szép hazánkért, mindenünkért

Folyik e szörnyű viadal,

Meglesz, amit isten végez.

Azt végezi, hogy miénk lesz,

Miénk lesz a diadal.

1914. augusztus 14.

1914. 739. Lévay József: Észak ura

Lux Terka / 1873 – 1938/

Lux Terka

Lux Terka; Dancsházi Oláh Ida, Szőllősy Györgyné (Szilágysomlyó, 1873 – Bp., 1938. máj. 9.): írónő. Apja Bem seregében harcolt, ő maga nehéz anyagi viszonyok között nőtt fel, 1889-ben kötött házasságának felbontása után kezdett írni. 1893 – 96-ban megjelent tárcáit még Oláh Ida néven írta.

A „Szerda” 1906. 87. számában Szilágyi Géza, későbbi nyugatos méltatta. G.

Bánhegyi Jób /1939/…Lux Terka régebbi írásaiban szkeptikus és mélabús életfilozófiával, később vallásos hittel tükröztette a modern emberi, főképp női sorsot. A főváros társadalmi életének alapos ismerője.

1901. 49. 791. BRIGITTA JEGYZETEIBŐL. Írta Lux Terka.

Egy virágos orgonafa alatt ülök s régi, elsárgult lapokat forgatok ujjaim között. Milyen ellentét a tavasz s a régi, dohos könyv i illata között! A fejem fölött vidám fecskepár rakja a fészkét s a pillangók az édes illattól mámorosan cikázva forognak jobbra-balra. Még magam is megszédülök ebben a nehéz, aranyos párában. Eh, bolondság! Szégyelld magad, vén Brigitta. Forgassuk a régi könyv megsárgult lapjait. Ami elmúlt, elmúlt. És menten kijózanodunk.

I.A mi utcánkon minden háznak van kertje. Előtte, mögötte, vagy mellette, csakhogy mindenütt kert és kert, magasra nőtt diófákkal s a kerítéseken kikandikáló orgona-bokrokkal. Itt-ott, az alacsonyabb kerítéseken messze kihajlanak az ágak…

IV. Talán még sem kellene olyan nagyon sajnálnom ezt a leányt. Teremtőm! Ha én nem egy évig, mint ő, hanem csak egy hétig, — nem — csak egy napig lennék olyan boldog, mint a milyen ő volt, szívesen elviselném a sorsát. Tizenöt éves koromtól, — tehát húsz év óta — nincsen egyéb vágyam: mint a tiszta szerelem. Utána jöhetne aztán mindenféle csapás. De nem jött; sem az egyik, sem a másik. Igaz, hogy nem is kerestem a magam mesebeli királyfiát. Sokkal büszkébb vagyok ennél. Hanem ha úgy keresetlenül, csak magától jött volna el. Istenem! Eh, nincs is igazság a földön! …

A bátyját pedig, a szép Opanszky Pált, a húga kézfogója után elvitték innen mitőlünk haza, messze Krakkóba, a családi sírboltba. Gizi még ma is leány, magammal együtt vén leány, a vén, szomorú Gizella, aki a húgait férjhez adta, az öccseit megházasította, és sátoros ünnepek alkalmával a részeges apja orgona kísérete mellett énekelni szokott a templomunkban szép, szent énekeket és úgy énekel most is, mint egy angyal. Én mindig sírok, amikor hallgatom.

1902. 83. A csúnya Fogel Magda. Elbeszélés. Írta: Lux Terka.

1902. 36. 575. TIZ ÉV MÚLVA. Elbeszélés. Írta Lux Terka.

Filó Dénes és Becsky Anna ott álltak az udvaron, szemben egymással. A hó apró szemekben, szaporán hullt s a kézi-lámpás gyér világítása mellett Filó nem tudta kitalálni, hogy ki lehet az a bunda és kendők közé bepólyált magas asszonyi személy, a kinek csak a havas pillájú szemeit látta a kendők közül, meg szép, egyenes metszésű, finom orrát, amelyet a hideg kissé pirosra csípett ki.

— Tehát nem ismer reám? — szólalt meg a leány valami sajátságos, szép, mély hangon, aminőt, ha életében egyszer hall az ember, többé el nem felejt.

Filó most már tudta, hogy ki áll előtte s meglepetten kiáltotta el magát:

— Anna! A leány kissé szertartásosan bólintott a fejével, de a kezét nem vette ki nagy, lapos muffjából. Szótalanul mentek be a házba. Az előszobában Filó lesegítette a leányról a sok cókmókot s azután kinyitott előtte egy ajtót. Ez az ajtó a Filó dolgozószobájába vezetett; a bolthajtásos, régi divat szerint bútorozott szobában egy szép, fahéj színű agár feküdt a nagy, kékes cserépkályha előtt.

A jól világított szobában, a lámpa alatt ismét megnézték egymást…

Filó, a míg a leány beszélt, úgy szívta magába a hangját, mint valami rég nem érzett virág illatát s odaadta volna e percben egész hátralevő életét azért a boldogságért, hogy ez a hideg, gőgös szép leány pár órát egy fedél alatt fog vele tölteni. Nem tudott szólni; kereste a szavakat s nem találta. A régi előkelő, finom gavallér hangján szeretett volna a leányhoz szólni s e helyett akadozva, ügyetlenül és kissé nyersen válaszolt:

— Nincs ugyan női kényelemre berendezve ez a kis viskóm, de azért tekintse úgy, mintha otthon volna. Én ugyan elszoktam már a női társaságtól, művelt az édesanyám halála óta nem beszéltem…

— És most beszéljünk egymással, Dénes. Egy kéréssel jöttem magához, a mit módjában van ép úgy megtagadni tőlem, mint megadni... nekem reggelre ötezer forintra van szükségem, nem magamért. A bátyámért…

— És most hallgasson meg, Anna, engemet. Olyasmit mondok el, a mit csak egy istenteremtésének mondtam el magán kívül: az édesanyámnak. Tehát hallja ... Én nem vagyok bűnös abban a sikkasztásban, a mellyel beszennyezték a nevemet s a melyért elvették tőlem a tiszti kardomat. Azt a bűnt más valaki követte el, Anna. Egy gyermekkori pajtásom, lelki testi jó barátom, ha gondolkodik rajta, kitalálja a nevét, az én szám soha sem fogja kimondani, mert a halott becsülete drágább előttem az élő emberénél is. Két héttel a házassága előtt tízezer forintot kártyázott el a kauciójából s kétségbeesésében az ezred pénzéhez nyúlt. Rájöttek. Három napos házas volt s egy éjszaka szinte tébolyodottan rontott be hozzám, hogy segítsek rajta. Még azon éjjel sürgönyöztem az anyámnak, de a pénz elkésve érkezett. Mit tehettem? Azt mondtam, hogy ón nyúltam a pénzhez. Mikor már rendezve volt a hiány, az én nevem már be volt szennyezve s bár egyéb büntetést elkerültem, de a tiszti rangomról le kellett köszönnöm. Ilyen bűnös vagyok én, Anna s ennek a bűnösnek küldte vissza tíz esztendő előtt a jegygyűrűjét. Pár perez múlva, mikor az öreg gazdasszony benyitott a szobába, hogy elszedje az asztalt, a szép vendégkisasszonyt ott látta a gazdája keblén zokogni.

1909. 15. 290. AZ ÜVEGTOJÁS. (Kis drámai jelenet.) Írta Lux Terka.

Személyek: Férj. — Feleség.

(Színhely: egy ablakos, szegényes kis szoba. Középen asztal, rajta vizeskancsó, pohár, orvosságos üvegek, kanál, könyvek, papír, tintatartó, égő lámpa. Jobbról ruhaszekrény, az ablak alatt fiókos almárium, rajta néhány olcsó virágtartó, kis varrókosár, egy óra. Balról ágy, az ágy mellett szék, ezen női ruha, az ágy előtt papucs, odább egy széken férfi kabát, kalap. Az óra mutatója éjjel 11 órát mutat.)

FÉRJ: (Huszonhat esztendős, sápadt, szomorú arcú, szegényes öltözetű. Ír, másol. Hosszas csönd. Később fejét fölveti, sóhajt és kezére könyökölve néz a levegőbe. Majd az ágy felé fordult. Halkan.) Alszik! (Újra hallgat s egy perc múlva föláll. Lábujjhegyen az ágyhoz megy. Meglepődve.) Nem alszol, édes?

FELESÉG: (Huszonegy esztendős, szőke, tüdőbeteg, a betegség utolsó stádiumában. A plafont nézi. Idegesen) Olyan különöset álmodtam.

FÉRJ: (megigazítja a párnáját, homlokon csókolja) Mit álmodtál?

FELESÉG: Ülj le ide az ágyamra, elmondom.

FÉRJ (leül az ágy szélére s az asszony kezét fogja.) Hát mondjad!

FELESÉG: Mintha kis leány lettem volna és ágyban feküdtem, úgy ahogy most fekszem. Beteg voltam. Az ágyam mellett egy feketeruhás asszony ült, de az arcát nem láttam. A szobában, — nagyon szép szoba volt — le voltak eresztve az ablakok függönyei és egy aranyozott csillárban sok-sok gyertya égett. Én feküdtem az ágyban és hallgattam, amint künn zúgott a szól….

FELESÉG: Eljátszom Júliát. A tűz lángjába állított fehérliliom-leányt. A szerelem himnuszát. Csak életet. Isten…

FELESÉG: Hallgass ide, Gyula! Hol kezdjem el? Mikor Júlia várja Romeót? Itt... (Az asztalhoz támaszkodva, földöntúli boldogsággal szaval.)

Nyargaljatok, tűzlábú paripák,

Phoebus hálótermébe! Phaëton*

Ha von' kocsistok: hogy kergetné ő

Nyugat felé s siettetné az éjt!

Vond függönyöd be, szerelemszövő éj,

Kösd be a kószálok szemét, nehogy

Meglássa s elbeszélje valaki,

Hogy Romeo tárt karjainkba fut.

A szerető, szerelme fényinél,

Lát eleget; s ha vak a szerelem,

Az éjszakával úgy is összefér jól,

Jöjj, tisztes éj, te feketeruhás

Agg nő. Taníts meg a játékra, mit

Két szűz kebel nyer és veszt egyaránt.

Takarj be köpenyeddel, úgy csitítsd

Az arcomat vadul verdeső vért,

Míg bátorodva, az odaengedő

Szerelmet szűz erénynek érzi.

FÉRJ: (kiáltva.) Anna! (Felkapja, az ágyra fekteti. Feléje hajlik.) Édes Angyalom! Drága mindenem!

FELESÉG: (mielőtt meghal, egy pillanatra felül. Suttogva.) Az Üvegtojás. (Visszahanyatlik.)

*PHAËTON görög mitológia, HÉLIOSZ napisten fia. PHAETON arra kérlelte apját, HÉLIOSZ, hogy egy napra megkaphassa és hajthassa a napisten szekerét. wiki

1910. 11. ÚRNAPJA. Elbeszélés. Írta: Lux Terka. h 12 – 7.

FOGADÓ UDVARA. Garay Ákos rajza.

1911. 31. 616. KIKÖTÜNK, S TOVÁBB MEGYÜNK. Írta Lux Terka.

Kilenc órára együtt ült a még hiányos és egyelőre csak barátokból álló becsületbíróság. Egy ügyvéd, egy orvos, egy katonatiszt és egy előkelő vasúti hivatalnok. A budai Redoute egyik asztalánál megrendelték a vacsorájukat és közben ítélkeztek, vitatkoztak. Az ügyvéd és katonatiszt jó borsos tokányt ettek, a karikára vágott erős zöldpaprika kimarta a szájukat és teljesen más-más véleményen voltak. Az orvos és a hivatalnok gondolkozása az ügyről eléggé közelről találkozott. De azért izgatottak, hevesek és fontoskodók voltak valamennyien. Ennek daczára sokat ettek, bőven ittak…

Az ügyvéd egyedül maradt. Szivarozott s felnézett a Várra, mely az Iskola-utca háta mögött emelkedett barna falaival. Szemközt vele, egy órás boltja fölött nagy, világos óralap mutatta az időt s az ég szilárd, felhőtlen kékje, mintha leereszkedően érintette volna a Vár házait. Az ügyvéd alig ismerte Budának ezt a részét. A katonatiszt óhajára jöttek ide, aki Budán lakott s a hegynek menő szűk utcák, a régi, emeletes, keskeny kis házak, a virágos tér a Redoute előtt a jól sikerült kúttal, valamelyik kis olasz városra emlékeztette. És egy pillanatra az az érzése volt, mintha idegen országban lenne és egyedül, elhagyatva ülne künn az éjszakában. Hátra ült a székén s a szemét lehunyta. A Várban valamelyik toronyóra különös, idegen hangon ütött s a Szentháromság-térről finom déli szél fújt lefelé, olyan, mint a tengereken szokott fújni meleg nyári éjszakában…

A fiatal ember nem akarja megmondani miért nem veszi el az asszonyt, csak azt mondja: oka van reá. Mi oka van? Nem tudom. Senki sem tudja. És miért ne higgyem el, hogy meg van ez az ok, a mikor mindenki azt hiszi: hogy nincs meg? Bizonyos az, hogy az embereknek igazuk van és csak a fiatal embernek nincsen igaza! És miért ne mehessen neki fegyverrel a férj, mikor gyűlöletének egész erejével megölni kívánja a felesége csábítóját és a csábító nem vonakodik a férj fegyvere elé állani? Nem értem én ezeket. Nem értem, hogy miért ne tehesse mindenki azt, amit a lelkiismerete, a vágya és saját egyéni becsülete kivan. Bizonyos, hogy különös ember vagyok. Jogi pályára mentem, írott paragrafusok között keresem a magam jogos vagy képzelt igazát és a jog törvényein kívül nem respektálok semmiféle más törvényt, mint a saját lelkiismeretemét és a természet törvényeit. Nem házasodom meg, mert nem tudnók hű maradni és nem vállalnék el tisztátalan port, mert nem tudok hazudni. Nincs bennem családias érzés, nyughatatlan és kutató vagyok, nem kívánom a pihenést, és nem szomjazom a szerelmet s még kevésbé a hűséget. Ellenben szeretem a természetességet, a nyílt és átlátszó életet, az igazságot. De nem szeretem az érzelgősséget, a romantikát, vállalkozásokat, melyre az ember nem képes. Nem szeretem a hosszas pihenéseket, Ígéreteket, kibúvásokat, nem szeretem a lemondást, a megbánást, a könnyeket. Én csak kikötök, itt is, ott is, ahol megtetszik, ahol jól esik, s azután újra felszedem a vitorlákat és tovább megyek. Nem hiszem, hogy boldogság maradjon utánam, hogy boldogság legyen előttem, de legalább szépen halok meg, mert szépen éltem: nem hazudtam. Az igazi élet úgy is az: kikötünk, s tovább megyünk. Csöngetett a pincérnek, fizetett, felállt s a Lánchídon keresztül haza.

Peterdi Andor / 1881 – 1958/

Fiatalkorában pékként, később mészáros inasként dolgozott Budapesten. Várnai Zseni férje. wiki.

Nyugat ·1909. KARINTHY FRIGYES: PETERDI ANDOR VERSEI ("A MÉLYSÉGBŐL")

"Az utca fia vagyok" című vers, amelyik ebben a kötetben is bennfoglaltatik, úgy tudom, népszerűvé lett: több helyen hallottam előadni, megzenésítették, szeretik, az Akadémia is megdicsérte. Úgy tekintik, kvázi, mint a csavargó élet sikerült és megható ábrázolását. S pedig ez a vers nem műdal, nem valami téma megrajzolása, hanem lírai költemény: Peterdi Andor saját magáról írta. Első és legfőbb vonzereje ennek a költészetnek az, hogy feltétlenül és mindenek felett becsületes…

A LÁNCHÍD TIERNEY CLARK RAJZA UTÁN.

1914. 5. 89. Peterdi Andor: HA KÉT SZEMEM

Ha két szemem az őszi tájba mélyed

Ős fákon át, miken fészekcsomók

Üresen ásítoznak föl az égnek

S látom alattuk a sorvadt folyót,

A meddő földeket, az ólmos határt,

Szívemre ül a csönd mesetündére:

S fülembe muzsikálja a halált.

Mint az eső a földet, úgy ver engem a gond.

S úgy őszül a fejem, mint dértől a fa ága, ránt

S mint fagyos szél, mely vágtat s mindent halomra

Az esztendők fölöttem úgy gyűlnek, és úgy szállnak

S úgy tűnik ifjúságom, akár a nyári dél,

S így lettem lelke én a csöndes, bágyadt ősznek,

S már vállon érint, érzem és ráncigál a tél

S a hulló hó, a pelyhek majd nyomtalan befödnek.

És két szemem megdermed, mint befagyott patak,

És két karom megdermed, mint a fa-koronák,

És a szívem megáll, mint fagyos éj alatt

A jég, mely a folyót nem engedi tovább,

S a halotti lepel úgy hull rám, úgy befed,

Mint fáradt földeket s alvó tájat a hó

S úgy jön majd, mint a szálló, sötét varjú sereg

Tűnő ravatalomhoz a sok-sok sirató.

Ha két szemem, az őszi tájba mélyed

Fakoronákon át:

Én hallom muzsikálni a halált.

Pósa Lajos / 1850 – 1914 /

PÓSA LAJOS NEGYVENÉVES JUBILEUMA. — Jelfy Gyula fölvételei. PÓSA LAJOS AZ ÜNNEPLŐI ÁLTAL HOZOTT VIRÁGOK KÖZÖTT

Nyugat 1922. 6. FIGYELŐ: KIRÁLY GYÖRGY: EGY ÚJ NYUGATOS KÖLTŐ:…Boross Sándor, a Tánc c. verseskönyv szerzője.

…Gyöngyösy László, Hazajáró kísértet c. cikkében kifejti, hogy miután a nyugatos költészet, mely «nyekergő magyarságával rombolta nyelvünket, iszapos sarával dobálta múltunkat, megmérgezte erkölcseinket», mondom, miután azt hittük, hogy ez a «mocsárirodalom» irodalmunk megújulásával végképpen eltűnt, íme, mint hazajáró kísértet megjelenik Boross Sándor költészetében. Ismét veszélyezteti irodalmi erkölcseink felfrissült szűzi tisztaságát…Gyöngyösy László egy hosszú tudományos tanulmányban kifejtette, hogy Pósa Lajos, gyermekkorunk derék Pósa bácsija a legnagyobb magyar költők közé sorolandó… Gyöngyösy bácsinak nem akarjuk megmagyarázni, mi a különbség Ady Endre és Pósa Lajos között…a Singer és Wolfner-cég…Pósa bácsinak volt a házi kiadója

*

1889. 387. Pósa Lajos: Gábor Áron

1899. 27. 455.Pósa Lajos. Száll az ének. Szavalni való hazafias versek. Bár a közfelfogás pár évtized óta sokat változott, azt hisszük, hogy a gyermek- és ifjúsági irodalom fontosságát ma sem becsülik eléggé. Nevesebb íróink legfeljebb morzsát hulllatnak néha-néha, de tehetségök színe-javát nem itt viszik oltárra. Talán Pósa Lajos az egyetlen, ki lelkének legértékesebb tartalmát öntötte azokba az apró gyermek-dalokba, verses népmesékbe, melyek a fogékony fiatal szívek ezreinek szolgálnak kedves és hasznos táplálékul…

Sokat foglalkozik a honszerző ősökkel, Mátyás király, Zrínyi Miklós, Rákóczi szintén nyer tőle egy-egy dalt, de szíve szerint legszívesebben mulat az 1848/49-diki szabadságharc emlékeinél….Kötete a Singer és Wolfner kiadásában jelent meg, s ára 1 fit. Közöljük belőle mutatványul a következő költeményt.

A lyukas köpönyeg.

Szól Damjanics: Ezer kartács, bomba!

Győztünk, fiúk, álljatok csak sorba!

Harcoltatok, mint az oroszlánok,

Tisza mellett, Zagyva mellett…

Ejnye, ejnye, kis piros sipkásom!

Köpönyeged hibás, amint látom.

Ni! a golyó lyukat ütött rajta

Nesze, fiam, egy érdemjel!

A hon küldte szeretettel,

Ez majd betakarja…

Én Istenem, mennyi vitéz gyerek!

Soha ennyi lyukas köpönyeget!

Ej, de hullt a golyók zivatarja!

Nincsen elég érdemjelem,

No majd sorba megölelem,

Szívem betakarja

1900. 191. Pósa Lajos: Lajos: Dalok Lidikéről

1902. 215. Pósa Lajos: Édes anyám sírjára

1905. 130. Pósa Lajos: Szegénynek születtem

1905. 130. Pósa Lajos: Aranyszívű párom

1905. 46. 745. Pósa Lajos: Könyves Tóth Kálmánnak

(Válasz «Négy évtized múlva* czímű költeményére.)

Ne búslakodj, hogy az idő rohan,

Mint egy sebes, hullámverő folyam,

Hogy mély örvénye mindent eltemet

S reánk borítja a szemfödelet. . .

Te csak dalolj, hadd fusson az idő !

Futó nyomán egy-egy babérfa nő.

Mig lelkeden száz eszme villan át,

Megérzed a babérfa illatát;

Mig andalogsz a múzsák berkiben,

Tán a futó idő is megpihen

Ne búslakodj, hogy elrepült nyarad,

Az ereszalj hogy üresen marad,

Hogy hidegebb a fényes napvilág,

Hogy kevesebb mindennap a virág...

Szedd dalba kerted őszi sóhaját,

A költöző madár búcsúszavát,

Zizegve pergő lombok lágy neszét.. .

Hintsd balzsamul fájó szivekbe szét.

Altass el ott egy-egy bút, bánatot:

Tán a magad könnyét is altatod.

Ne búslakodj, hogy már közéig az est...

Hunyó napod mindent pirosra fest:

Tar ligetet, virágtalan mezőt,

Fejfáival a hívó temetőt.

A felleg is arany sugárban ég,

Itt is kigyúl, ott is kigyúl az ég.

Míg elmerengsz a rezgő csillagon,

Kebledbe' még fölzendül egy pagony.

Dalolj, dalolj élted szép alkonyán,

Hisz este szól a zengő csalogány

1914. 24. 477. PÓSA LAJOS ÜNNEPLÉSE

A legszebb és leghálásabb közönség, a gyermekek ezernyi serege ünnepelte június 7-ikén Pósa Lajost: az ő kis olvasói jöttek el, arcukon a tavasz csillogásával, az ünneplő kedv örömével, kicsiny szívükben a szeretet érzésével az iránt, aki csengő-bongó formát adott gyermeki gügyögésüknek és elsőnek szólaltatta meg fülükben a magyar vers muzsikáját. Pattogó ritmusok, csilingelő rímek, játékos, furcsa, kedves szavak rajzottak fel fejlődő lelkükben, mikor körülvették a szép fehér hajú és bajuszú öregembert, akinek nyájas, derült és gyermekien naiv szavát már régóta ismerik képes könyveikből. S a gyermekek mögött ott állott a szülők hadserege, nemcsak azért, hogy vigyázzon a kicsinyekre, hanem azért is, hogy külön megköszönje a maga örömét Pósa bácsinak: azt az örömöt, a mikor a kis gyermek először…

Pósa az egyetlen volt kortársai között, a ki teljesen a gyermekeknek való versek Írására szánta magát Ezért kapta jutalmul a gyermekek között való népszerűséget, amely mint valami friss mezei virágokból font koszorú veszi most körül.

Rudnyánszky Gyula /1858—1913 /

RUDNYÁNSZKY GYULA Botfan felvétele

Nyugat 1913. 2. Ady Endre: Rudnyánszky Gyula könyve (Napszállat felé. Új versek.)

Gyönyörködéssel, megríkattan s össze-össze borzongva teszem le s veszem kezembe újból-újból Rudnyánszky Gyula verseskönyvét. Poétáét, kit diákkoromban már kiválónak tanítottak, s azóta talán még kiválóbb, s az emberét, kit már akkor szerencsétlennek hallottam, s azóta sokkal szerencsétlenebb. 1904 és 1912 között írta e legújabb verseit Rudnyánszky, a könyv följegyzi a stációkat: Budapest, Debrecen, Fiume, New York, Cleveland, Chicago. De ezek a stációk bakterházak lehetnek, csak a nagy, belső, rejtett stációk s a fénytelen, szörnyű nagy állomás, a megvakulás mellett. Soha személyes életünk vigasztalan és megtörhetetlen zsarnokságát álmainkon, jobbik felünkön, művészetünkön dühítőbben, kegyetlenebbül nem éreztem, mint Rudnyánszkynál. Ez a zsarnokság nemcsak azt gátolta meg, hogy robusztus, nagyszerű talentuma valami önmagát felülmúlót, tehát új művészetet adjon, de még azt is, hogy ami nagyszerűfélét adott, lelkünkkel jól, becsületesen meglássuk. Rudnyánszky különb volt az összes korabeli Arany- és Petőfi-epigonoknál, kik hírre, polcra vergődtek, s több talán még Komjáthynál, Reviczkynél is.

*

1887. 23. 378. Rudnyánszky Gyula: Budapest

(Részlet egy verses regény második énekéből.)

1.

Zörög, zihál, zúg, füstöl a vonat.

Hegy-völgy, lapály fut vissza; más vidék

Tűnik föl untalan, — hűs lomb alatt…

5

Száguldanak a bérkocsis gebéi.

Legjobb futó a rosszlábú gebe!

Héhózva gyorsan jobbra-balra térni,

Ez a tanult kocsis művészete:

Lót-fut, tolong a nép, szemmel kíséri,

A vágtató nem gázol-e bele?

De a kocsis lassítja egy fogással,

S folytatja aztán őrült rohanással…

8

Óh boldog az, ki egyszer lát s először!

Első látásra szép vagy Budapest,

Ha ép a Duna-part felé vetődöl,

Szemed káprázik, véred forrni kezd;

Vagy az Andrássy-úton képzelődöl…

9

Lépten-nyomon bánt, német szó piszok.

Szomszéd divat-cikk és zsibáru itt még;

De már födöttek a kanálisok,

S a séta-kertek gonddal elkerítvék;

S pénzért lehet csak megpihenni ott.

1913. 50. 993. RUDNYÁNSZKY GYULA. 1858—1913.

Néhány hete általános megilletődés közben vettük tudomásul Rudnyánszky Gyula megbetegedésének hírét. A kitűnő költőt, ki már néhány év előtt elvesztette szeme világát, váratlanul, szinte orozva támadta meg a legrettenetesebb betegség, az elme elborulása. Azokban a napjaiban, amikor a mit sem sejtők joggal azt hihették, szelleme új felvirágzásának, munkakedve és képessége fellendülésének napjai jöttek rá. S a betegség szokatlan gyorsan végzett vele, néhány napot töltött az elmebetegek szanatóriumában s hirtelen tört rá a halál. Talán újabb s nagy szenvedésektől mentette meg, de azért mégis tragikus az elmúlása a költőnek. Családja: özvegye, Réthy Laura, az országosan ismert kitűnő művésznő és serdülő gyermekei érzik legsúlyosabban e csapást, mert ők még reméltek, s mert most, az apa elhunytával a bizonytalan árvaságnak néznek elébe. Az irodalomnak is érzékeny vesztesége Rudnyánszky Gyula halála. Több mint harminc éven át előtérben álló, szereplő alakja volt irodalmunknak, akit tehetsége révén méltán emlegettek a legkiválóbbak között. Rendkívül küzdelmes életet élt át; voltak nagy sikerei és megkóstolta a szenvedés keserű poharát, állott a népszerűség napfényén és homlokát megvérezték a sziklák, melyekbe emberi gyöngeségből ütődött, próbált fölvergődni a fővárosban és a vidéken…

Rudnyánszky költészete középen áll az Arany iskolájának a népiesben gyökerező magyarossága és az utána támadó új iskolának az európait hangsúlyozó stílusa között, e két elem — mint legtöbb kortársában, — benne sem tudott még szervesen egyesülni. Egy tekintetben azonban az elsők egyike volt kortársai között: a verselésnek, a ritmusnak és a rímnek a maga kora színvonalát felülhaladó virtuóza volt.

Lapunknak fellépése óta úgyszólván haláláig munkatársa volt, legszebb verseinek nagy része jelent meg nálunk. A legutóbbi időben is több versét közöltük: néhány nappal megbetegedése előtt adta át közlésre egy versét, mely életörömtől sugárzó tartalmával most szinte tragikusan hat meg, s egy hosszabb költői elbeszélését. A kis verset mai számunkban közöljük, a költői elbeszélés is ki van már szedve s karácsonyi számunkban fog megjelenni.

1913. 50. 987. RUDNYÁNSZKY GYULA: VERŐFÉNYES HANGULAT.

De jó, hogy nem nézek én már a tükörbe!

Nem látom arcomon, hogy mennyi a ránc;

A mezőn bokázva karikázok körbe,

Vígan dudorászom, hogy három a tánc.

Azt képzelem egyre — megfiatalodtam,

Mióta nem látok, az időm megállt;

Mikor ősz fejekre őszi levél koppan,

Én rózsabokorban nem érzek halált.

Gyönyörű az élet, sugaras vigasság,

Mért lesik a végét félős emberek?

Hogy öregszenek már, minek óbégassák,

Ha rájuk az erdőn csípős dér pereg?

A prémes bundánál, kora didergésnél

Sokkal melegítőbb szer a képzelet;

Orvosokhoz járni okosabb, ha késnél,

Piros egészségű, ki élni szeret

A bőkezű élet mit se vesz el tőlünk,

Mi tékozoljuk el a sok jót, mit ad;

Fertős cinkostársunk, amíg félni győzünk.

Érzéki pazarság, esztelen divat.

A mohón csömörlő, kopaszon vagy hajjal,

Életét hajszolja, mint az agarat;

Az élet imádó lelke örök hajnal.

Száz éves koráig fiatal marad.

Ki földi életét drága kincsnek tartja,

Ki becsülni tudja az emberi fajt,

Annak égszín álom a lét túlsó partja,

Míg nem ér odáig, virága kihajt

Nincs életöregség, csak édes magány van,

Ki szívében dalt visz, ha utazni ment,

A nagy kikötőbe átringatja lágyan

Hullámtalan tenger, az isteni csend.

Sebők Zsigmond / 1861 – 1916/

Moldován Béla: Sebők Zsigmond arcképe

Nyugat 1923. 2. Molnár Ferenc: Emlékezés Sebők Zsigmondról.
Székfoglaló a Kisfaludy Társaságban

…Tisztelettel mély és lélekkel teljes tehetsége iránt, őszinte respektussal gyönyörű, formában ékes, lényegben egyszerű , tiszta és friss ízű magyarsága iránt, a művésznek kijáró hódolattal emlékszem meg rajzairól, elbeszéléseiről s a magyar gyermekeknek adott ragyogó ajándékáról, az ő gyermek könyveiről. Jegyeztessék fel róla, hogy ennek a földnek a virága volt a tehetsége. Hűséges festője, miniatűr rajzolója volt e föld egyszerű embereinek, növényeinek, vizeinek, fáinak…

mek.oszk.hu/08200/08235/08235.htm

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA. Dörmögő Dömötör tekintetes úrnak rossz tele volt az idén.

*

1911. 1. 3. MISZISZ KULCSÁR. Elbeszélés. Írta Sebők Zsigmond.

A Zsuzsi egyszerre csak elkezdte itatni az egereket, még pedig nemcsak egy verset sírt, a mi nem ritkán esett meg vele (mert olykor egy kis futó záporesőt megkívánt az egészsége), hanem állandóan ontotta a könnyet, hol csöndes zokogással, hol viharos szenvedéllyel. A házunkban, melyben Zsuzsi már öt esztendeje viselte a szárazdajkái tisztet, ez a dolog nagy feltűnést keltett, különösen, mert Zsuzsiból nem lehetett kiszedni bánata okát. Ha kérdezték, mi a baja, sóhajtott, de nem felelt.

— Ez a szegény Zsuzsi alighanem beteg, — vélte a feleségem.

Az öreg szakácsné más véleményen volt.

— Persze, hogy beteg, - mondotta nevetve. Csakhogy alighanem a szerelem-hideg leli.

A sógorasszony, a kinek szintén előterjesztették az esetet, egyik felfogásban sem osztozott.

Dehogy beteg, dehogy szerelmes, — mondotta. — Fölakarja srófolni a fizetését a galambom. Most készíti elő a talajt és hát alaposan megöntözi ezt a talajt, hogy bőven teremjen. Oh, ismerem én ezeket a szimptómákat…

Zsuzsi, tudniillik noha még fiatal volt, már özvegyi sorban járt. (Teljes neve: özvegy Kulcsár Istvánné, Nagy Zsuzsanna.) Azután egyszerre teljes zenekarral zendített rá a sírásra.

— Kezét csókolom, nem tehetek róla, én Amerikába megyek…

A Zsuzsi egy napon felült a zsolnai vonatra és belerobogott az éjszakába, a sötétségbe, a bizonytalanságba. Repült ő is a kivándorlók nehéz szívű, de könnyű szárnyú rajaival a csudálatos igézetű nagy lámpafény felé…

— Mert nem tudom, ide szól-e ez az amerikai levél?

A borítékon, az észak amerikai köztársaság elnökének arcképe mellett, mely a levélbélyegről kéklett felénk, ezt a ravasz címzést lehetett olvasni:

„Adassék levelem a nagyságos asszonynak, Budapesten, szép Magyarországban, egészséggel és tisztelettel küldi Pittsburg városából, Amerikából, a rettentő tengeren túl miszisz Kulcsár.”

Terringette, hiszen ez a miszisz Kulcsár a mi Zsuzsink! Hát persze, hogy ismerjük…Hát bizony, annak a nagy lámpának az igézetes fénye, mely ott csillog csábítóan a tenger ködbe vesző túlsó partján, a mi Zsuzsinkat örökké ott fogta. De mivel a Zsuzsi miszisz Brownná változott, nincs többé jogosultsága annak, hogy ezt a történetet — melynek miszisz Kulcsár a címe — tovább folytassam.

1914. 1. 8. A GÁLYARABOK* Elbeszélés. Írta SEBŐK ZSIGMOND.

Két gályarab ül egymással szemben. Jó szél lévén, a vitorlákat fölvonták és az evezést abba lehetett hagyni. Ilyenkor a gályarabok is leülhetnek padjukra és beszélgethetnek, ha kedvük van hozzá. Most nem hallatszik az ötvenkét darab öt öles lapát ritmikus dörgése, amint a vízbe csobban, sem pedig a lánc sírása, mellyel a rabok a padhoz vannak béklyózva. A tisztek sem járnak, korbáccsal a kezükben, az evezőpadok utcáján föl-alá. De nincs kedvük beszélgetni. Elszoktak tőle. Meg aztán nincs miről. Némelyik húsz-harminc éve van odaláncolva a gályához, s ami beszélni valója volt, már szétfosztotta régen vékony szálakra. Inkább alszik ilyenkor a nyomorult emberbarom. Amint behúzza az evezőt, viharverte, födetlen feje rácsuklik a meztelen, durva mellére és elalszik. A Marmara-tenger feketés zöld hullámai halkan emelkednek és iramlanak tova, amerre a szél vesszeje kergeti őket. Fehér habturbánjukra olykor gyémántot és gyöngyöt tűz a napfény. A vitorlák repesnek és duzzadnak: a főárboc hegyén arany félhold, jeléül, hogy a szultán hajója fut a vízen. Csak két rab nem alszik. Ezeket ébren tartja valami különös dolog. Tudniillik magyar hangok ömledeznek alá hozzájuk a gálya födélzetéről, ahol egy kis csoport áll és vizsgálja az eget és a tengert...

— Mit csinálnék én otthon? A templom grádicsára térdeljek olvasót morzsolni? Itt legalább kenyerem van.

— De hiszen istentelen nehéz kenyér az evezővonás, láncban, bilincsben!

— Nehéz, nehéz, uram. De megszoktuk. Csak jobb itt a lapát, mint otthon a koldusbot.

A szél elült. A vitorlák szárnya csüggetegen ereszkedett alá. Süvöltve hangzott föl valami török parancsszó. A rabok felugráltak, csörgött a lánc s az ötvenkét evező iszonyú rándítással zuhant a vízbe, mintha egy világ szakadna a tengerbe. S mintha kiszakadna velük annak a kétszázhúsz rabnak a karja.

Az esthajnal leszüremkezett a tengerre. Kelemen diák ott állt a hajó orrában, elmélázva a homályba és ajkán szomorkodott az ő szerény, békés, bölcselkedő mosolya. A messzeségből vigasztalanul pislogtak elé Rodostó árva kikötői lángjai

* Mutatvány a szerző Ifjúkor címen most megjelent új könyvéből.

Váradi Antal /1854 – 1923/

Váradi Antal

A Nyugat 1923. I. 422. oldalán Schöpflin írt róla.

Váradi Antal (Weber Antal, Závod, 1854. május 2. – Budapest, 1923. március 5.) bölcseleti doktor, drámaíró, a Kisfaludy Társaság tagja és a Petőfi Társaság főtitkára, udvari tanácsos, országos színművészeti akadémiai igazgató.

1919. 27. 310. A VARKERT. Írta Váradi Antal.

…1715-ben Regal báró, a budai vár parancsnoka kezdett építeni egy négyszögű épületet, melyet azonban a török háborúk okozta zavarok nem engedtek befejezni. A félig kész kőrakás bosszantotta a magyar urakat, akik 1741-ben folyamodtak Mária Teréziához, hogy a Mátyás hajdani palotája helyén ne tűrje tovább ezt a kőrakást, hanem rendelje el a palota újraépítését. A királyné el is rendelte, hogy még az osztrák örökösödési háború befejezése előtt fizessen ki a kamarai elnöknek, Erdődy György grófnak az udvari kamara négy ezer forintokat, s ezen a pénzen kezdjék el restaurálni a palotát. Alig hogy hozzányúltak: elolvadt a pénz….

Az üres palota pedig nem nagy dísze egy fővárosnak. Mária Teréziának tehát gondja volt rá, hogy lakókat kapjon bele. Elhozta tehát a Sanct-pölteni angolkisasszonyokat, s belételepítette őket. Innét az angolkisasszonyok később Vácra, onnét Pestre telepíttettek. Ott megültek mind a mai napig. Mikor ők kiköltöztek a palotából, a Nagyszombatból Budára áthelyezett egyetem költözött a helyébe. Négy évig volt univerzitás a királyi palota. Akkor egy főherceg, Lipót Alexander költözött bele. Ő volt Magyarország nádora. Négy esztendőt töltött a palotában. Akkor József főherceg, a nádor költözött belé, fényesen berendeztette a kastélyt és ötven esztendeig lakott benne. 1848-ig nem változott aztán a palota formája….

Az udvari bálok és hangversenyek színtere lett. A jobbszárnyat lakta a főherceg nádor. Ennek a szárnynak is volt fogadóterme. Kétszáz és három szoba volt összesen a régi királyi palotában. A várkert ekkor kapta a kertészetkedvelő nádortól első alakját. Kellemes, virágágyas hegyoldallá varázsolták át a puszta lankát. Valamikor itt pompáztak a Mátyás király kerti lakai…

A lépcsőzetesen haladó lanka oldalában látható a régi várbástya egyik legrégibb emléke, a kezdetleges Kőoroszlán, a bástya déli végében. Valamikor a tizenegyedik században faraghatták. Hol van ma már az a kőfaragó, aki dolgozott rajta? Hol az ágyúgolyó, amely csonkára ütötte? Hol az a kor, mikor még innét dél felé, széles kapu nyílott, az úgynevezett Ferdinánd-kapu, melyen át gyönyörű kilátás nyílott a Tabánba. Valamikor erre jártak föl, mint legrövidebb úton, a várba. A pesti hajóhídon át a várba jövő színházi publikum is erre jött fel, hogy hat órára, mikor is a színielőadás a régi várszínházban kezdetét vette, ott lehessen. Kilencre aztán csoportosan tódultak mind lefelé, ha ugyan kitettek egy csoportra valót valamennyien. Volt biz ott olyan előadás is, hogy heten nézték.

A lefelé haladó utak aztán a várbazár nevezetű épület fölött egyesülnek. Itt járkált hajdanta Erzsébet királyné, magyarokat kedvelő asszonya. Innét nézett szét a Dunán, a városon, felment a bástyákig, a honnét egyes¬egyedül nézegette sokáig, sokáig az épülő, szépülő Budapestet.

Mikor kijövünk a Dunára néző vaskapun, melyet kétfelől ércoroszlánok őriznek, elgondolom, hogy hajdanta ez a kapu sohasem nyílott ki. Jobb- és balfelén boltok sora művészeket fogadott vendégekül, akik szobrokat csináltak. Az oroszlánok pedig ásítottak, unalmukban, csodálom, hogy állkapocsgörcsöt nem kaptak belé.

1919. 388. Ramocsay uram bodzafája. Írta: Váradi Antal (Budavár régi

történetéből)

Vikár Béla /1859 – 1945/

VIKÁR BÉLA,A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA ÚJ TAGJA

1932. II. 564. oldalon Illyés írt róla a Nyugatban.

1898. 27. 447. Vikár Béla: Szarvas Gábor emlékezete

Csodás erő, mely lenn a millióknak

Mély rétegében szülsz nagyságokat;

Kipótolod, melyek fönn korhadoznak,

A nemzet fáján sínylő ágakat;

Te szent varázs, az Örökkévalónak

Lehelete, melyből új lét fakad:

Te küldted őt a mélyből a magasba,

Hogy lelke dús virágit osztogassa…

Eljön a kor, midőn e másod-élet

A mainál lesz még tartalmasabb;

Midőn az eszmény, mely Ő benne égett,

A mainál lesz diadalmasabb;

Midőn a munka, mely magasra léptet

A szellem útján, méltó díszre kap:

S az lesz a kor, a mely ez ércalakhoz

Még szebb adót, még szebb koszorúkat hoz!

(Fölolvasta a szerző Szarvas Gábor szobrának leleplezési ünnepén, Adán, 1898. június 19-én.)

1919. 7. 80. LA FONTAINE MESÉIBŐL. Fordította Vikár Béla

AZ AGGASTYÁN ÉS FIAI

A SZUKA ÉS TÁRSA.

Egy szuka, fiadzóba járva

S nem lelvén egyhamar helyet, védelmezőt,

Eladdig esdekel társának, míg ez őt

Óljába engedi, s ott ő magát bezárja.

Idő teltével, ím pajtása visszatér.

A nőstény kétheti halasztást kérve-kér;

Fiai — mondja — még fölötte gyarlón járnak.

Ráhagyta, szépet-tenni vélt.

Hogy visszavenni jő (letelvén a határnap)

Lakát, szobáját, fekhelyét,

Fogvicsorítva szól a nőstény eb viszontag:

«Kiköltözök s velem az egész pereputty,

Csak bennünket kiverni tudj.»

Fiai már erősek voltak.

Megbánjuk, a mit egy gonosznak engedünk:

Kölcsönt ha nyújtánk, benne bízva,

Verés nélkül nem adja vissza;

Vitázhatunk, versenghetünk.

Egy lábnyit hogyha engedel,

Négyannyit csakliz tőled el.

A LEVÁGOTT FARKÚ RÓKA.

Kiegészítés

Ábrányi Emil

Erdős Renée

Jakab Ödön

Korongi Lippich Elek

Szabolcska Mihály

Vargha Gyula

Zempléni Árpád

Zoltán Vilmos

Zsoldos László

Ábrányi Emil

1913. 52. 1025. Ábrányi Emil: A gépnek nincs karácsonya

Mikor leszáll a szent homály,

És villognak a pici fák:

Titokzatos, mély áhítatban

Elnémul a zajos világ.

Hegyoldalon, szűk völgybe lenn

A leggyorsabb láb is pihen.

Egy pillanatra mind megállunk:

Játékot oszt Jézuska nálunk.

Csak egy nem állhat meg soha.

A gépnek nincs karácsonya!

Fáradhatatlan, súlyos lába

Bevágtat ködbe, éjszakába.

A gépnek sürgős útja van.

Sziklák fölölt, síkos jégen,

Beláthatatlan síneken

Örökké csattog, búg, rohan!

S az, aki fönn, a gépen áll,

Nyugalmat épp úgy nem talál.

A perc, amit mindenki más

Leköthet: ennek indulás!

De társak nélkül nincsen ő,

Vas-gép vasmarku mestere:

Megy híven és bátran vele

A kalauz, a fékező….

De fél-öröm lehet csak ott,

Mert a család, az elhagyott.

Aggódva gondol az apára.

Erdős Renée

1904. 44. 750. Erdős Renée: Fönn a hegyen

Fönn a hegyen, ahol jártam

Hűs tavasszal, forró nyárban:

A falombok hullunk, fogynak

És a fecskék búcsúzkodnak.

Elbúcsúznak a napfénytől,

Búcsúznak a falevéltől,

Fölrepülnek, meg leszállnak

Vége, vége itt a nyárnak.

Veréb, szarka nézik őket,

Milyen tűzzel készülődnek.

Hogy csevegnek, csicseregnek!

Hogy örülnek: hogy mehetnek

Rigó, cinke, pinty, pacsirta,

Mintha csak a szívük sírna.

Bús, kesergő dalba csapnak

Ők azok, kik itt maradnak.

Ne sírjatok, erdő népe!

Én is mennék messze délre

Én is mennék, meg sem állnék

Míg új otthont nem találnék.

Én is félek a zord téltől,

A vihartól, a szélvésztől.

Én is olyan madár vagyok,

Aki mindig itt maradok

1904. 44. 750. Erdős Renée: Kék pillangók

Kék pillangók szálltak fölöttem,

Hogy a réten keresztül jöttem

S incselkedve, táncolva félig:

Elkísértek az erdőszélig…

Hangomat a szűz magány hallja,

Rám simul a csend puha karja.

De tudják-e a rétek, kertek:

A kék pillangók hova lettek?

1912. 394. Lily és a báró. Elbeszélés. Írta Erdős Renée

Lily karcsú derekával a zongora előtt ült, a báró pedig vele szemben és csendesen, de szemmel láthatólag udvarolt neki. Lehetetlen pár volt. Lily, a nagy svéd leány egy kissé rossz arcbőrével és nyitott szájával…Ellenben a kis lengyel báró rózsás volt, finom, csaknem olyan, mint egy hajadon… Nos, mit szól ehhez a levélhez? Kérdezte Lily, és az orrán rajta volt egész észak minden szomorúsága. Derék levél - mondtam én, igen derék levél. Ez a karcsú fiú mégis csak ember a talpán.

A mama azt mondja: egy közönséges kalandor, egy lengyel, egy sehonnai. Én pedig azt mondom, hogy egy ostoba gyermek. Egy ostoba, ostoba, ostoba. A sok ostoba mögött a könnyek most szaporán hulltak és Lily így folytatta.

Minden férfi ostoba, és nem értik miért szeretjük őket. Hiszen nekem éppen volt kedves, így, ilyen gyámoltalanul. Nekem éppen azért tetszett, mert ilyen. Én a cselédje lettem volna szívesen. Fát hordtam volna haza az ő erdejéből, ahol ő medvékre vadászik. Hiszen én éppen azért voltam belebolondulva, mert olyan finom, kényes, és törékeny, mint egy zárdaszűz. Hát miért ment el a buta? Miért ment el? Miért ment el?

És Lily kék virágos fésülőköpenyében leült a díványomra, és oly komolyan sírt, hogy én majd megfulladtam a visszatartott nevetéstől.

A ROMÁN KIRÁLYI HADSEREG ŐRJÁRATA, AZ ERZSÉBET-HÍDNÁL

1912. 22. 440. Erdős Renée: ELBÚJNI A BÁNATTAL

Elbújni a bánattal,

Egy alázatos zugba

Szelíden meglapulva,

Szó nélkül és könny nélkül,

Míg a szoba sötétül

S megtelik alkonyattal,

Titokkal és mélységgel.

Itt ülök és vigyázom

A szívem halk verését,

És halkabb szenvedését.

S örülök, hogy nem sírok,

Hogy imádkozni birok,

Örülök, hogy nem szólok,

Örülök, hogy nem vallók.

Ha most lát engem Isten,

Látja, hogy készen állok,

Látja, hogy mindent várok,

A legnagyobb ütést is

S hogy élni fogok mégis,

S érette mindég szebben

És mind halkabb bánattal.

1913. 2. 28. PAPIRVIRÁGOK. Elbeszélés. Írta ERDŐS RENÉE

1913. 39. 767. ERDŐS RENÉE: A RÉGI BŰBÁJ

A régi bűbáj. Én tisztelem,

Mint mindent, ami holt, hangtalan,

Mint mindent, aminek múltja van,

S lágyan remeg át lelkemen,

Lágyan remeg át lelkemen

Aminek ideje rég lejárt,

Ami az időben elveszett,

A régóta csukott kerteket,

Hűs szobrokon a szent patinát,

Hűs szobrokon a szent patinát.

És szeretem a nagy romokat,

S a régi szerelmek bús porát,

A régi csókok holt mámorát,

E kegyes, illatos lim-lomokat,

E kegyes, illatos lim-lomokat.

S a régi szókat is szeretem,

Amiken évek hamuja száll,

Amikben mosolyog a halál,

S lappangva lobog a szerelem.

Lobog a halál s a szerelem.

1913. 52. 1040. Erdős Renée: ÉN SZERETLEK

Én szeretlek, e nagy elfáradással,

És semmi tűzzel, semmi lázzal.

Sápadt kezemmel, félig hunyt szememmel,

Ezzel a hűs, fénytelen szerelemmel.

S te szeretsz engem, mert tudod, hogy végem,

És jön az én nagy pihenésem.

És azt szereted, ami bennem fáradt:

Fürtjeim közt a sok ezüstös szálat.

Szemem mélyén a sok messzi emléket,

Csókokat, amelyek nem élnek,

Almokat, amik engemet megcsaltak.

Te szeretsz engem, hogy így legyen végem:

Szépet álmodjam, s mosolyogva haljak.

MÁRKUS EMÍLIA MINT MÁRIA ANTÓNIA, SZOMORY DEZSŐ ÚJ DARABJÁBAN Vadász Miklós rajza

1914. 17. 327. Erdős Renée: AMOR DIVINO

…Vad vihar a jövő

S ha rám veti magát: viharra talál!

Élet vagy halál.

Isten kezéből ki vehet el,

Isten kezéből, aki szeret?

De te valami lázas, beteg

Indulattal mutattad meg nekem

Ami jönni fog, ha nem leszel velem,

Ha elbocsátlak, ha a két kezemmel

Nem tartalak! Oh hű fegyveresem,

Szép harcos, hallották a romok,

Hogy akkor gőgös voltam és konok

S így szóltam! Lássuk…

Szent vagy, s tied lesz a mennyek országa.

A szeme tűzben ragyogott, az ajka

Megreszketett, a szó elhalkult rajta.

Szörnyű volt, ahogy mondta, s ahogy hitte.

Szava tüzet árasztott ereimbe,

Lángot, amelynek földi lobogása

Színe, melege nincs, de amit távol,

A föld körén túl szemmel tartanak, látnak,

S amelyen felnevet az angyaltábor,

S felvillan tüze isten mosolyának.

1916. 12. 180. A NAGYOK. Elbeszélés. Írta ERDŐS RENÉE.

Emlékszem, akkor tíz éves voltam és látogatóban, falun, a Gábor bátyámnál, aki azóta meghalt. A házban rajtam kívül még egy vendég volt, nekem unokabátyám és Bertának is unokabátyja. Berta azonban nyolc esztendővel idősebb volt, mint én, szép karcsú és kékszemű, szőke leány, igen csinos hanggal és ezért folyton énekelt. Az unokabátyámat Mihálynak hívták és különös beszédű, furcsa, zord fekete fiú volt, Bertánál csak két évvel idősebb.

Engem kutyába sem vett, nem is szólt hozzám soha. Bertához sem valami sokat. Inkább csak nézte. Én a nézését egyszer véletlenül felfogtam és nem tudom, mért nem tetszett nekem. Alig voltam ott három napig, a Berta húga, aki velem egyidős volt, elárulta, hogy ezek ketten, Mihály és Berta szerelmesek egymásba…

Ettől fogva, ha Mihállyal találkoztam az udvaron, csúfolódva szóltam hozzá:

— Szeretsz? Szeretsz? Szeretsz?

Egyszer a sétapálcájával meg akart ütni, de elugrottam előle. Így éltünk akkor a nagybátyám házában. Emlékszem a jó hosszú ebédekre és a sok históriára, amiket Gábor bátyám beszélt elhalt, általunk sohasem ismert rokonokról. Közöttük előttem a legrokonszenvesebb volt az, akiről a legtöbb tréfás szó esett: a nagymama első férje….Éjnek éjszakáján kilopózott, csak két hét múlva találták meg holtan, iszappal befödve és alig tudták kitalálni róla, hogy az nagymama férje. Nagymama azután csakhamar megint férjhez ment . ..

Nézd édesem - mondta Mihály és oly suttogva beszélt, begy nem hallottam többé semmit.

— Itt kell lennem a gyerekek mellett, a mama megparancsolta mondta megint Berta.

— Ej mit, hisz ezek alusznak, édes szívem, édes szívem, hisz ezek alusznak.

Oda akartam kiáltani: nem alszunk, de nem tudom miért: nem tettem…

Semmi félelmet nem éreztem többé, és egy pár perc múlva már megint

elálmosodtam. Berta is előhúzta karját a teje alól és átöleli vele.

— Édes kicsikém mondta édes kicsikém és hirtelen félálomban éreztem, hogy hevesen csókolni kezdi az arcomat.

Jakab Ödön

Jakab Ödön. (1895). Ellinger Ede fényképe után

1912. 46. 922. Jakab Ödön: HALOTTAK NAPJA.

Hol máskor még a lágy madárszó

Édes hangja is szinte bántó,

Oly nagy a csend és mély a nyugalom:

A temetőn ma más rend járja,

Szorongó nép nagy sokasága

Zajlik, zsibong a széles utakon.

Látszik, jól látszik mindenünnen,

Hogy itt ünnep van, fényes ünnep,

Aminő immár nem volt erre rég:

Még a sok beteg, hervadó fa,

Szőnyegnek az is mind leszórta

A földre puha, sárga levelét…

Pedig e vendég, e becézett,

Fénnyel fogadott, büszke Élet

Minden vendégnél százszor mostohább:

A temetőbe évről-évre

Látogatni csak egyszer tér be,

És aztán ismét, vígan megy tovább!

1912. 63. Jakab Ödön: Búcsú tanártársaimtól

Akikkel annyi szép időt leéltem,

Míg elvirágzott tavaszom s nyaram:

Jertek szívemre, hadd öleljelek meg

S szíveteken hadd sírjain ki magam!

Az én robotom immár véget ért,

Kiszolgáltam és sutba mehetek.

Isten veletek, drága, jó barátim,

Édes testvérim, Isten veletek!...

Hatalmas nemzet lett e nép azóta,

Hogy Árpád kürtje itt csatára szólt.

Nagy rengeteg lett a kis néperdőből,

Melynek még akkor kevés fája volt.

De ez erdőhöz ám mi is növeltünk

Egy-két csemetét, egy-két levelet!

Isten veletek, drága, jó barátim.

Édes testvérim, Isten veletek!...

Addig pedig, míg jönnétek utánam,

Törjétek vígan tovább az ugart,

S daloljatok, ha olykor munka végén

Boldog önérzet jó kedvet sugallt,

És emlékezve, mindig szeretettel

Emlegessétek az én nevemet!

Isten veletek, drága, jó barátim,

Édes testvérim, Isten veletek!

1912. 311. Jakab Ödön: Öreg vár és ifjú várúr

1912. 500. Jakab Ödön: Ősz

Koronghi Lippich Elek

Nyugat 1908. 5. FIGYELŐ IGNOTUS: Mire kapható a magyar?

Most került kezembe a Magyar Iparművészet januári száma, abban Korongi Lippich Elek úrnak a finnekről szóló értekezése s ez értekezésnek következő passzusa: Egy publicistánk, valami szabadgondolkodó megírta most nemrég: "Egészben véve furcsa, hogy ez a kis nép /finnek/ oly súlyt vet arra, hogy a világon legyen. Mit szeret azon a nyelven, mely nem jelent egyebet, mint egy kényelmetlenséggel többet…

Korongi Lippich Elek úrnak e keserves fogalmazványával szemben meg kell állapítanom, hogy a cikk, melyből idézetét kivágta - a Nyugat első számának tőlem származó Kelet népe cikke - éppen az ellen a szuverén gőg ellen szólt, mely a kis népekről így gondolkozhat… Olyanok, akik magyar létükre, egy ép magyar mondatot alig tudnak leírni, a magyar gondolkodás megszabói gyanánt beszélhetnek lóhátról. Akik, mint Korongi Lippich Elek úr, vagy nem olvassák el, amiről írnak, vagy nem értik meg, amit olvasnak, főtisztek lehetnek a magyar oktatási minisztériumban.

*

1902. 30. 478. K- Lippich Elek Szép idők

Tündöklő fényben ég a nap sugara,

S a napsugárban játszi pillék szállnak,

Madár csattog s a szellő hízelegve

Tesz vallomást az ingó rózsaszálnak.

Boldog minden az átható derűtől

És önfeledten él a szerelemnek,

Míg egyszer ám a mélylő szemhatáron

Goromba arcú barna felhők kelnek.

A nap subára fátyolt ölt magára,

Játékos pillék mentő helyre bújnak,

Madár elhallgat s szellő és a rózsa

Átengedik maguk' lemondó búnak.

Mogorva felhők felmorognak durván,

S a természet bús zokogásban tör ki,

De egy-két perc, és vége a borúnak:

Szemét a síró mosolyogva törli.

Bűvös szivárvány édes biztatással

Vidítja fel a csüggedt kis lepéket,

Madár felcsattog s szellő rózsa keblén

Lopott illattal lengi át a léget.

Ó szép idők, ó ifjúság világa

Sugár, égzengés, ó, hogy elmulatok!

Szürkén borongó őszi napjainkban

Mint egy álomra nézünk vissza rátok.

1908. 162. Koronghi Lippich Elek: Téli éjszakák

I.

Veszett szilaj idő.

Száguld a szélvész.

Csörömpölnek a lámpásüvegek.

Nekivadultan kavarog a légben.

S pirosra marja arcomat

A zúzmarás eső.

Kit dolga nem hajt, ilyen éjszakában

Bolond, ha künn jár.

Bekéredzkedik most a tűzhely mellé

A kószáló eb is.

S ni, ott a sarkon egy leányzó

Vékony perkálban áll türelmesen.

Egymásba fonja karját keményen

S vereti magát széllel, zúzmarával;

Valami szegény szolgálóleány.

Egyszerre csak a zimankóból

Kibontakozik valaki,

Egy emberforma, és felé tart.

Jól megnézem: kis ösztövér* legényke

Szintén ugyancsak nyárközépi

Gyér öltözetben.

Hogy oda ér, van nagy öröm!

Perc műve: egymás keblén vannak.

Hangot nem hallok, de szemükben

Szikrát vet az ifjonti élet

S az ajkuk hosszan egybe forr.

Reszket a velő csontjaimban.

Összébb rántom a bundát magamon

S belevacogva e zord, rút világba,

Nagy gyorsan baktatok tovább.

II.

Fehér az éj, mint egy szerelmes álom.

Isteni csönd ül a havon.

A hold enyhén leomló fénye

Mindent ezüst fátyolba von.

Merengőn hallgat az egész világ most

Valami bűvölet alatt

Nincs senki künn, egy-egy cica

Az úton néha átszalad.

Az utcák mentén álmodó fal-ormok

És szendén lehunyt ablakok.

Ki hinné, hogy mögöttük oly sok

Álmatlan szenvedés zokog?

*ösztövér = magas, vékony /Értelmező szótár/ G.

Szabolcska Mihály

1899. 38. Szabolcska Mihály: Szász Domokos ravatalánál

1899. 7. 102. Szabolcska Mihály: Az akácfa*

Ebben az egész nagy határban

Legszebb fa nekem az akácfa.

Fehér fürtös, virágos lombjáért,

Hozzám való hűséges voltáért.

Mikor a bölcsőmben feküdtem,

Már akkor is ott állt fölöttem.

A mi házunk mindig úgy szerette,

Az udvarunk vele volt beszegve.

Álmodozván százszor alatta,

Virágait rám-rám hullatta.

S addig-addig hullatta, hullatta:

Hogy a szívem megrezdült alatta.

És mikor így színe-hagyottan,

Egy kis lányba belefogóztam:

A legelső csókra, mit az kapott,

Az akácfa virága biztatott.

Jártam már azóta sok helyütt.

De csak egyet néztem mindenütt.

S az akácfa ahol nem virágzik:

Én se bírtam ottan ki sokáig

S hogy a síromon is ott legyen,

Meg se kell azt hagynom énnekem.

Úgy is tudom, a szívem porából:

Virágosan megterem magától.

*Szabolcska még nem hallott az akác invaziv tulajdonságáról, ami miatt az EU kiirtásra ítélte. G.

1899. 7. 103. Salzburgi csapszékben*

Nem a Tisza partján fekszik ez a csárda.

Benne halavány sör, nem piros bor járja.

A nagy asztal mellett sváb legények ülnek,

Egy verklis valami

Nótát köszörülget.

Folyik a sör, a szó - mígnem összevesznek.

Szerető, vetélytárs egymásra ismernek;

Egymásra ismernek, de tenni nem mernek,

Vidám verkli-szónál

Csak úgy veszekednek!

Ha ez a csárda a Tisza partján volna:

Arról a leányról kevesebb szó folyna,

Az is, ami folyna, tudom, másként folyna,

S idebent azóta

Csak egy legény volna!

*Horváth János /1942/ felvette a Magyar Versek Könyve c. antológiába. G.

103. Hortobágyon

183. Emlék

191. Viszik a Riska tehenet

218. Jézus sírjánál

1899. 16. 254. Sorozás

Hej, beborult a pakráci* oláhoknak,

Itt a szörnyű végítélet: most soroznak!

Sírnak, rínak a beváltak, szegény árvák;

Soha ennyi anyámasszony katonáját!

Mifelénk a Tisza partján, más szokás van:

Nóta mellett sorakoznak, bokrétásan!

Ilyenkor ott csak a lányok sírdogálnak,

Meg az, akit nem vesznek be katonának!

*Pakrác (horvátul Pakrac) város Horvátországban, Pozsega megyében.

Pakrácot Mária Terézia magyar királynő a szlavniczai Sándor grófoknak ajándékozta, 1760-ban, az akkori alispán, daruvári Jankovich vette meg .

331. Etelkám, angyalom

410. Kossuth szobránál

515. Petőfi

646. A magyar pap

750. A magyar nóta

750. Ősszel

814. Szép ősz.

866. Karácsonyra

*

1900-ban 14 verse jelent meg, ezekből:

1900. 178. Alkalmi strófák a hazaszeretetről

1900. 50. 826. Szabolcska: Verselgetés

Hogy egy kicsit verselgettem,

Nincs vele mit dicsekednem.

Magától lett, a mit írtam,

Én jóformán csak leírtam.

A kik ezért dicsérgettek:

Aligha is értettek meg.

Nem érdem az a madárnak,

Hogy az erdőn elnótázgat.

Sőt az önvád üldöz engem,

Miért hogy többre nem vihettem?

Hogy nem írtam soha máskor,

Csak ha belső nagy muszájból.

Akkor sem azt nézegettem:

Mit, hogy írnék színesebben?

Csak azt néztem, hogy lesz hűen,

Magyarosan, egyszerűen.

... Ne mondjon hát senki engem,

Költőnek, mert nem érdemlem.

Mondjon, amit megérdemlek,

Verselgető

Melegszívű jó embernek

1912. 46. 922. Szabolcska Mihály. A TÖKÖKÖKHÖZ

A harc elején hogy veletek voltam!

Allahhoz és Istenhez imádkoztam,

Örök egy Ő, csak neve más,

Hogy orcáját fordítná tifelétek,

Hadd újulna meg régi dicsőségetek.

S ne szállna rá fogyatkozás.

Nagy bujdosóink második honába:

Hozzátok vitte lelkemet a hála,

S valami mély, bús sejtelem,

Hogy tán egy eljövendő vad viharban

Mi is így állunk majd a csatazajban,

Magánosan, testvértelen!

De hajh mint egy elomló koszorúnak:

Rokonszenvem virági szertehullnak,

És elfordulok tőletek.

Nem az ellenség sűrű kardcsapása,

Magatok önző, rút viszálykodása,

Ez öl meg végképp titeket!

Oh, mert jaj a nemzetnek mindörökre.

Mely párttusákon magát összetörve.

Már nem tud együtt érezni.

Nem hős csatákon vész el, rabbilincsen.

Nincs annyi Allah és nincs annyi Isten,

Hogy azt meg tudná menteni!

1913. 45. 887. Szabolcska Mihály: GYORSVONATON

A zöld akácfás, kis fehér tanyák közt

Úgy siklik át a gyorsvonat,

Hogy én csak hulló foszlányokban látom

A fák alatt, a fehérlő tanyákon

Itt töltött gyermekkoromat!

És száll a lelkem tanyáról tanyára,

És vissza önmagamra.

Tegnapról mára, hogy szállt annyi év el?

Találgatom, hogy jutottam én fel

Erre a gyorsvonatra?

Vargha Gyula

1914. 12. 223. Vargha Gyula: A VÉGTELEN FELÉ

A lánc maholnap elszakad,

Mely partodhoz köt, földi pálya;

A megviselt vén csónakot

Szél és hullám már rég cibálja.

Ragadja majd a gyors folyam,

Kormánytalan és evezőtlen,

Ki tudja, hogy hová rohan

Az örök titkú habmezőben.

Rohan ködülte vízen át,

S szeretne megpihenni végre.

A végtelenbe tart; de hát

A végtelennek lesz e vége?

Zempléni Árpád / 1865 – 1919/

ZEMPLÉNI ÁRPÁD, A KISFALUDY-TÁRSASÁG ÚJ TAGJA Királyfalvi Károly festménye

1895. 11. 163. A titok. Rajz. Írta Zempléni Árpád

Tekintetes Törvényszék! Följelentem magamat. Évekkel ezelőtt megöltem a kollégiumban egyik legjobb diákpajtásomat, hogy el ne árulhasson engem. Meg kellett halnia: tudta családi titkomat. Valami ellenállhatatlan vágy húzott engemet azóta folyton a törvényszék szolgálatába. Évek óta másolok itt az irodában, valóban, Justitia érc-szobrának hóna alatt fészkelvén fecske módjára, állandó rettegés között, hogy hátha fölfedeznek….

Egy régi felvidéki kuruc város az, melynek kollégiumába mi jártunk. Zöld erdős hegyek, szőlős halmok kerítik a várost, mely alatt szeszélyes, zavaros folyóvíz hömpölyög a Tisza felé. Régi tömör kőházak során vezet az út Rákóczy Ferencz hajdani várához, mely gyönyörű kert közepén áll. Omlatag bástyamaradványok, meredek faldarabok ütköznek ki, itt-ott a magas fák sűrű lombjai közül. Messze felmagasodik ezek fölött a vár, mely egészen a folyó partján áll, két tornyával, üvegezetlen, szellős ablaklyukaival. Májusban, a nyári vizsgálatok előtt ebbe a szép kertbe jártunk mi tanulni…

Pünkösd hetében csomagot kaptam anyámtól, levél is volt benne, meg egy halom újság. Megdöbbentő levél volt az, elmém fel se fogta egyszerre. Azt írta anyám, hogy ő évek óta ámít engemet, mert ő nem özvegyasszony, él az ura; azért hagyta el apámat, mert az örökké kártyások és csavargók közt dorbézolt. Mindezt tudja is otthon mindenki. Azért nem hallgathat tovább, mert most olyasmi történt, hogy azt jobb, ha ő tőle tudom meg, mint mástól. Nagyfiú vagyok…Kétségbeejtő öntudat szállott meg azonnal erre. Gyilkoltam. Az én gyilkosságom már az én bűnöm. Semmiért, álszeméremből, szerelemféltésből a halálba taszítottam barátomat. Rettenetes éjszakám volt ekkor! Talán nem is egy éjszaka volt az, hanem tíz gyötrelmes esztendő. Reggel betegen, álmatlan, lázas fővel mentem iskolába. Jó öreg tanárunk megindultan jelentette, hogy Pali tanulás közben vigyázatlanságból lezuhant a bástyáról s agyonzúzta magát. Most találták meg a holttestét. Az osztály meghatottan nézett össze, sokan sírtak. Az én lázas fejemben meg az kalandozott, hogy fölállok és közbe vágok: «Nem igaz, én öltem meg, mert tudta, hogy apám — gazember.»

1895. 302. Zempléni Árpád: Vadgesztenye

1895. 670. Zempléni Árpád: A jegecek

1901. 175.Zempléni Árpád: Gyógyíts meg engem

1901. 175. Zempléni Árpád: Hangulat

1911. 7. 123. Zempléni Árpád: VÁZLATOK.*

Alkonyat.

Hosszú mély utca fölött

Ömlik az alkony vérpirosán.

Az égen kikötött

Felhősárkányok lengnek pajkosan.

Alattuk nagy házak, sötéten,

Mogorva falak, fényes ablakok;

Lenn, a homályos utcafenéken

Némán mozognak fekete alakok.

Elnézem a pornak, füstnek

E szürke távlatát,

S a messze utca-végnek

Vakítón lángoló, szikrázó

Legvégső ablakát.

(1895.)

*Két vázlat az előző fejezetben olvasható. G.

1912. 243.Zempléni Árpád: Márciusi ének /olaszból/

GINEVRA. SZENES FÜLÖP ATELIER-KIÁLLÍTÁSA

Ginevra; az Arthur-legendakörben Artúr király felesége, a Guinevere név magyaros átírása

Szenes Fülöp (1863-1914) magyar festő, grafikus - Kieselbach galéria

*

1912. 375. Zempléni Árpád: Duna part

I.

Csöndes folyó, arany folyó,

Oh, bele veszni volna jó!

Fehér ködön arany sugárok

Vöröslő fénye rá szivárog.

Arany kagylókká reng a hullám,

Virgonc halon, pöfeteg hullán.

Csöndes folyó, arany folyó,

Örökös ágynak volna jó,

Hol kedvtelen nap és bal-éj

Egy álomtalan álommá alél!

Tüzes folyón a süllyedő nap

Távozva úszik, mint a csónak,

Nyugatra, hol legbíborabb

A földi felhő, égi hab.

Megtépi párák fátyolát,

Bezúzza enyészet falát.

Óh szép halál! Óh naplemente

Izzó koporsó, fénykemence,

Olvasztó tégely, napnyugat!

Falad hogy át meg át lyukadt.

S a vértől sávos láva-lé

Miképp özönlik,

Lüktetve hogy ömlik

Két hegy közül a folyamágy felé!

Csöndes folyó, arany folyó!

II.

Te érdes, éles kődarab,

Kit sziklaszálról tép a hab

És most a partra kihajít! Csak

Menj vízbe vissza, menj kavicsnak!

Itt nem maradhatsz, mondhatom,

Fonák csudának a napon.

Amott eveznek víg halak,

Azok után hajítalak.

Dobáljon száznyi alkalom,

Míg sima lész, kis kő-majom,

Míg annyi társad lereszel,

Érdességeidből leszel,

És úr leszel,

Sima leszel,

Művelt leszel!

Kavics leszel.

A GELLÉRT-HEGYRE TERVEZETT VILLAMOS VASÚT ÉS ÉPÍTMÉNYEK. — Nóvák Ferencz műépítész terve szerint

1912. 28. 561. Zempléni Árpád: Kerestem harminc évig

(Maurice Maeterlinck után franciából.)

Kerestem harminc évig, húgaim:

Hol bujdos rejtekén?

Bolyongtam harminc évig, húgaim,

És föl nem lelhetem….

Vegyétek vándor-batyum, húgaim,

És keressétek szintén.

1913. 23. 447. VÁNDOR MADARAK.* (Arturo Graf költeménye).

Ormótlan szikla emelődik égnek

Palakő-színben, zordan, csupaszon.

Zöld hullám veri, mossa vén tövét meg

És zuborogva széttörik azon…

Olaszból fordította: Zempléni Árpád

* Arturo Graf az újabb olasz líra egyik legkitűnőbb művelője, a múlt héten, 65 éves korában Torinoban meghalt. Egyik legszebb versének magyar fordításával hódolunk emlékének.

Zoltán Vilmos

Első verse negyedik gimnazista korában jelent meg a Vasárnapi Újságban, ettől kezdve gyakran közölték verseit a helyi és a fővárosi lapok

1912. 44. 882. MINDENSZENTEK. - Annié Vivanti. Olaszból fordította: Zoltán Vilmos

1914. 11. 203. AZ IFJÚ HERCEG.* Rabindranath Tagore. Fordította: Zoltán Vilmos

* A «The gardener-ből. A Nobel-díjas bengáli költő saját angol nyelvű prózafordítása után a verses külalak visszaállításával.

Zsoldos László

1911. Bözsi. Elbeszélés. Irta Zsoldos László 283

1911. Paminó. Elbeszélés. Irta Zsoldos László 474-555

1911. A széttépett Bobinzon. Írta Zsoldos László 780

Pista naplója. Julim 27.

Én már tíz esztendős múltam folyó év február hetedikén, hanem azért azt biztosan tudom, hogy egy százesztendős gyerek se szenved olyan sokat, mint én. Elhatároztam és a magyar tanító úr is mondta, hogy ezentúl naplóba fogom írni a szenvedéseimet. Például. Én itt lakom és éjszaka itt is alszom már olyan régen, hogy nem is tudom, mióta. Egészen nyolc éves koromig borzasztóan boldog voltam, mindenki szeretett és nem is vertek meg sohasem, mint a Kovács Jancsit, a kit minden reggel megver az apja, mert az apja mindig nagyon későn jár haza éjjel és reggelig nem alussza ki magát és akkor a Kovács Jancsi fölveri az álmából, mert iskolába megy és nem tud lábujjhegyen járni-, hogy föl ne keltse az alvó apját, mivel lúdtalpú. Engemet azonban egészen nyolc esztendős koromig nem vert meg senki, és nem cseréltem volna a Kovács Jancsival, a ki pedig a sok verésért minden vasárnap kap a mamájától egy hatost süteményre…

Kiderült, hogy Ilka néni, a kit egészen addig mindig a mamámnak gondoltam, nekem csak a nagynénim, és Béla bácsi sem az édesapám, csak az édesapámnak a testvére. Vagyis, hogy Julcsa igazat mondott, mert én árva vagyok,…

Az a kölyök (Béluska), és mind a két kezében egy-egy kiszakított lap volt a Robinzonból ós ezen ő nevetett és a könyv a földön hevert széjjeltépve. A nyomorult kölyök kezében a két lappal jött elém és mutogatta nekem, hogy mit csinált és ezt kiabálta nekem:

— Pitta, tete... tete! (Ami nála azt jelenti, hogy: Pista, csecse.)

— Széttépte a Robinzonomat!

Augusztus 30.

Holnap visz be a Masinek bácsi az Ödönnel együtt beíratni az első gimnáziumba és a konviktusba. Most akarom beletenni a naplómat az útitáskába, de folytonosan behallatszik hozzám a harmadik szobából szegény Béluska sikoltozása, mert még mindig agyvelőrázkódása van és nagyon beteg és én nem birok szabadulni a megrémült arcától, a hogy rám néz. És mindjárt elteszem a naplót az útitáskába és imádkozni fogok az édes mamámhoz meg az édesapámhoz, hogy kérjék meg a jó Istent, hogy Béluska ne sikoltozzon olyan borzasztóan, és ne nézzen rám olyan rémülten, a mikor itt sincsen. Én inkább már beletörődöm abba is, hogy árva vagyok és második személy, csak ne lássam mindig, a hogy rám néz, mert nagyon félek ós egyre sírni szeretnék, és én különben sem akartam, hogy ilyen nagy beteg legyen, csak — miért tépte szét a Robinzonomat?

1912. 11. 204. KALAND A VONATON. EGY KIS KADÉT TAPASZTALATAIBÓL. ÍRTA ZSOLDOS LÁSZLÓ

Júliusban (Szent Jakab hava) szeretett atyám engedelméből nagyobb kéjutazást tettem, amennyiben Nagyváradról Budapestre utaztam gyorsvonaton, II. osztály. Egyenruhában (értsd: Nagyváradi kadétiskola). Egyedül. Amikor beléptem a szakaszba, ketten ültek a vadonatúj zöldcsíkos plüss-ülésen. Egy matrózruhás, szőke-fürtű angyali gyermek (körülbelül tizenhárom éves) meg a nevelőnője (egészen biztosan több negyvennél). Harmadik egyén is volt velük egy öklömnyi fehér cica személyében, hanem ez már az ülés helyett az angyali gyermek lágy ölében kucorgott, s leendő tiszt létemre különben sem vagyok hajlandó az útitársaim közé számítani a négylábú állatokat.

A nevelőnő észak német volt, következésképp hosszú, sovány és tespedt, akár az aszalt szilva: kedvessé csupán az a körülmény tette a szememben, hogy kukkot sem tudott magyarul. Igazán furcsállom, hogy ilyen nők azt kívánják szánalomra méltó zsenge tanítványaiktól, hogy az ő hebehurgya hadarásukból tanulják meg az illető idegen nyelvet, holott ők ugyanazon idő alatt, egyetlen magyar szónak a helyes kiejtését sem képesek ellesni az áldozataiktól. A matrózruhás leányka mindjárt beléptemkor nagy érdeklődést tanúsított az irányomban (lásd: egyenruha!), s eltekintettem a köztünk levő korkülönbségtől (én már tizennégy és fél esztendős voltam s társalgásba elegyedtem a nevezettel….

Juj, tudja, ha most a mi vonatunkat is megállítanák a rablók és elrabolnák tőlem ezt a szép cicát.

— Azt már nem, — szóltam erélyesen és rácsaptam a panganétom markolatára. - Ne felejtse el, hogy én katona vagyok!

Ebben a pillanatban a vonat nyílt pályán hirtelen nagyot zökkenve megállt. Ajtócsapkodás hallatszott…Mit folytassam? Hiába volt minden dühös tiltakozásom, lefegyvereztek, vagyis elvették tőlem oldalfegyveremet, s aztán, bármily erélyesen tiltakoztam is kézzel-lábbal a hatalmi erőszak ellen, a kalauz és két marcona utas (oh, nem rablók voltak, hiszen csak tilos jelzés miatt állították meg a vonatot!) kicsinylő, és tréfás megjegyzések között kicipelt a szakaszból.

— Ez bolond! — sikongott még egyre az észak német.

— Hahaha! — csengett a fülembe a matrózgalléros könnyelmű gúnykacaja, miközben saját akaratomon kívül kitolattam a szakasz ajtaján. — Hahaha! Mit szól majd az apuska, meg a többi tiszt bácsi a kadétiskolában, ha megírom neki, hahaha! Mire én sziszegve (de már a folyosón):

— Hah, nem hiába volt felemás színű szeme annak a nyávogó dögnek, amit az ölében cirógatott: ő is olyan kétszínű, mint a macskája!

U. i. Föláldoztam magamat érte, aztán kinevetett. Ilyenek a nők.

1912. 44. 882. ZSOLDOS LÁSZLÓ: „A TÁPREND-IRÓ” DÉNES VÉGZETE.

Dénes, aki szabad óráiban irodalommal szeretett foglalkozni, a legfurcsább emberek egyike volt a világon. Főfoglalkozására nézve miniszteri tisztviselő volt, aki reggel fél-kilenctől délután két óráig gépiesen másolta az aktákat az ormótlan, sárga, hivatalos íróasztalon, s ilyképpen vajmi szürke embernek látszott. Hanem ez igazán csak látszat volt, amely a hivatalos órák elteltével úgy lemosódott Dénes egyéniségéről, mintha szappanos vízzel mosták volna le róla. Csupán a hivatalból kellett kitennie a lábát a mi derék aktakörmölőnknek, s íme, a szürke miniszteri tisztviselőt egyszerre mintha kicserélték volna. Alakja kiegyenesedett, arca átszellemült és a bajsza felkunkorodott, mint a jókedvű kutyusnak a farka. Az aktamolyból így válik egy¬ két pillanat alatt költő, vagy a hogy ő maga néha szerényebben is kifejezte magát: szépíró…

Másnap megjelent a lapban Dénes legújabb tárcája. Valami istállótulajdonos szerelmi regényével foglalkozott, hanem ebbe a mesébe mindent - idomítót, zsokét, ló-kupecet, állatorvost és fiakert - belekevert, csak épen mesét nem.

Szegény szerkesztő:

- Szerencsétlen! Az egész tárcája csupa ló, ló meg ló. Vallja meg, ugye, az a rosztböf, tegnap délután lóhúsból volt?

A boldogtalan férfiú csak némán meredt maga elé s nem felelt semmit. De aki tud a lélekben olvasni és fensőbb hivatottságánál fogva belevési a pillantását a vesékbe meg az agyvelőbe, az e mögött a némaság mögött már hallhatta (amit emberi fül meg nem hallhat) a táprend-író szellemi nyerítését. Így tréfálja meg néha Buddha a fordított lélekvándorlással a nagyratörő embereket.

1914. 18. 352. «A HÚGOM IS» Elbeszélés. Írta ZSOLDOS LÁSZLÓ.

Van nekem egy kedves, szerény és igazán nagyon szánalomra méltó ismerősöm: egy volt miniszteri segédfogalmazó. Valami hét évvel ezelőtt tartalékos tüzér-hadnagy létére nyáron behívták gyakorlatra, s ott a perzselő hőségben a gyakorlótéren egyszer csak napszúrást kapott és lebukott a lóról. Nem halt meg, csak egy kicsit megzavarodott. Ápolták, kezelték éveken át, a hivatalában időközben valami csekély kis évjáradékkal (hiszen még alig szolgált néhány esztendőt) nyugdíjazták, s ezzel azután derékba tört a szegény embernek egész jövője. Hosszú kezelés után úgy, ahogy meggyógyult ugyan és visszanyerte a tiszta gondolkozását, hanem azért arról már szó sem lehetett többé, hogy a minisztérium visszahelyezze a régi állásába. Petrics Elek (ez volt a neve) gyógyultan is már csupán roncsa volt sajátmagának, aki reszkető kezével még azt a szerény napidíjas állást is alig volt képes becsülettel ellátni, amit hát könyörületből juttattak neki, hogy megélhessen valahogy….

— Tanácsos úr, kérem alázatosan, ma reggel megmondtam a húgomnak. (Mit? — rezzent meg alig észrevehetőn a veszedelmes agglegény.), hehe, hát megmondtam neki, hogy ma már igazán megkérdezhetné ott a Váci-utca nyolcvankettőben a jó ismerőseinktől, hogy nem tudják-e, ki volt az a hölgyike, akit. . .

— Ugyan kérem! — vágott bosszúsan a szavába a tanácsos.

Petrics abbahagyta a mondókáját, aztán, mintha csak a hivatalban szidta volna össze a főnöke, lesütött szemmel csak ennyit makogott:

— Igaz, a+ húgom is azt mondta rá, hogy ostoba vagyok.

1916. 162-322. Az ürge. Regény. Írta Zsoldos László

1916. 647. A csók. Emmi naplótöredékeiből. Írta Zsoldos László