h14 – 07. Nem nyugatosok a Vasárnapi Újságban, akikről
írtak a Nyugatban. III. rész
2014. 1. 31. – 02. 13.
Bevezetés
Folytatás: Nem nyugatosok,
akikről írtak a Nyugatban / 1890 - 1911
/
Kiegészítés /akik eddig nem
jelentek meg / 1890 - 1911 /
Függelék
Az előző fejezethez hasonlóan, a
„folytatás”-ba – az időben visszafele haladva - azokat a szerzőket soroljuk,
akik eddig még nem fordultak elő gyűjteményünkben. A „kiegészítés”-ben a már
közölt írók további munkáit találjuk. A Nyugat 1908-ban indul, viszont ennél
korábbi időből is válogattunk. Figyelemre méltók: Justh Zsigmond naplója,
Czóbel Minkáról újabb adatok, Szabolcska verstömege. Kiss József, A Hét
szerkesztője rendszeresen publikált a Vasárnapi Újságban. A képek – az írók
portréin kívül – főleg Pest-budai városképeket mutatnak.
Folytatás
Gárdonyi Géza
Grünwald Béla
Halasi Andor
Justh Zsigmond
Kármán Mór
Kazár Emil
Kozma Andor
Lenkei Henrik
Somlay Károly
Szöllőssi Zsigmond
Váradi Antal
Gárdonyi Géza /1863 – 1922/
Gárdonyi Géza
Gárdonyi Géza (eredetileg Ziegler Géza; Gárdony-Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.) író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja.
Az Egri csillagok mindmáig
az egyik legolvasottabb magyar regény.
Dante: A pokol, fordította Gárdonyi Géza, 1896. Értékelése: Kaposi: Dante Magyarországon,
1911. 267. oldal.
Nyugat 1912. 24. Figyelő. Ady
Endre:
Az
új Gárdonyi h12 – 9.
1903. 6. GÁRDONYI GÉZA KÖLTEMÉNYEIBŐL: A HÓVIRÁG; ÁLOM. h12-9
1899.
1. 13. A Petőfi-társaság tagválasztása. A Petőfi-társaság
1898. december 23-ikán töltötte be a megüresedett három helyet.
Ajánlották tagokul: Bartha Miklóst, Koróda Pált,
Gárdonyi Gézát. Vértesy Gyulát,
Makai Emilt, Ábrányiné Katona Klementint, Szabolcska Mihályt,
Szomory Károlyt és Erdélyi Gyulát. Az első szavazásnál kapott Bartha
Miklós 21, Gárdonyi Géza 18, Vértesy Gyula 11, Makai Emil 11, Koróda
Pál 10, id. Ábrányi Kornélné 5, Szomory Károly 3, Szabolcska Mihály 2 szavazatot. Minthogy az általános többség 14
szavazat volt, az elnök Bartha Miklóst és Gárdonyi
Gézát megválasztott rendes tagoknak
jelentetté ki. A harmadik helyre szűkebb választásnak volt helye és a
legtöbb szavazatot nyert jelöltet tűzték ki szavazásra. Minthogy Vértesy Gyula
és Makai Emil egyenlő szavazatot kaptak, sorshúzás döntött az elsőség dolgában.
A sors Makai Emilnek kedvezett, a ki 13 igen szavazatot kapott 12
nem ellen.
1901. 52. 850. HEGYESI MARI, MTNT MÁRIA GÁRDONYI KARÁCSONYI ÁLOM CÍMŰ
BETLEHEMES JÁTÉKÁBAN Kossak fényképe után
1907. 34. 673. AZ EGRI DALÜNNEP.
DOBÓ ISTVÁN s az egri asszonyok hazájában gyűltek össze
az idén legnagyobb ünnepükre, a szokásos nagy országos dalünnepre a magyar
dalos-egyesületek…
Szép gondolat volt, hogy kapcsolatba hozták az országos
ünneppel Eger városa legnagyobb történelmi dicsőségének, a híres egri viadalnak
ünneplését
EGER LÁTKÉPE A
BÓLYI BÁSTYÁRÓL.
AZ EGRI
ÜNNEPÉLYEKBŐL. —Jelfy Gyula fölvételei.
Dobó István szobra az egri Kossuth-téren nemcsak műtárgy, hanem a hazafias érzések egész seregének gyújtópontja is.
Grünwald Béla /1838 – 1891/
GRÜNWALD BÉLA
Nyugat 1939. 12. Kósa
János: EGY
POLGÁR CENTENÁRIUMA
Grünwald Béla emlékezete
Polgárnak
indult, és történelemmé vált: magyar földön ez ritka sors. Ahol a polgárok
életútja annyira kimért, mint a kiegyezés Magyarországában volt, nehéz sors
ilyen távolságot befutni. A nehézség nagyobb volt, mint ami a lélek számára a
természettől kiszabott testi erő: ezért kellett elbuknia. A pálya megindult, de
abbamaradt, kifejletéhez el nem érkezhetett; a vágyak és a tervek elpusztultak
a valósággal vívott csatájukban….Hatalmas munkában akarta megírni a
kiegyezéskori Magyarország kialakulását, a terv csonka maradt, és csak két
kötet jelent meg belőle: máig is a legjobb monográfiák irodalmunkban.
A
véletlen bekövetkezett, ismeretlen helyen és időben. Májusban egyik ismerőse,
párizsi magyar újságíró, a Morgue-ban
látta viszont elcsúfított testét, mint a külváros egyik ismeretlen öngyilkosát…
*
9. JUSTH ZSIGMOND. GRÜNWALD
BÉLÁNAK* Szenttornya 1888. júl. 8. Édes Barátom!
…Már azért is
szeretnék találkozni veled, mert Fesztyvel egy nagy képes revü alapítását
terveljük, amely nem a publikum ízlésének lenne alárendelve, mint
az eddigiek mind, de ellenkezőleg a publikum nívóját emelni volna
hivatva (tán áldozatok árán is.)…Justh
*A levélre vonatkozóan lásd a Justh címszót. G.
Toulouse-Lautrec: Mosdó nő. FRANCIA MŰVÉSZI KŐNYOMATOK KIÁLLÍTÁSA A
SZÉPMŰVÉSZETI
MÚZEUMBAN.
1891. 20. címlap. GRÜNWALD BÉLA. 1838—1891
POLITIKAI újabb küzdelmeinknek egy
kiváló tehetségű vezérbajnoka költözött el az élők sorából Grünwald Bélában,
parlamenti életünknek és politikai irodalmunknak e sokat emlegetett,
rokonszenves alakjában. Elköltözött pedig olyan körülmények között, melyeket
fájdalmasan esik regisztrálnunk. Erőszakos kézzel vetett véget sikerekben s
elismerésben eddigelé is gazdag s még több szép reményre jogosító munkás
életének. Úgy találták e hó 4-ike és 5-ike közti éjjel Paris mellett, Courbevoie
határában, felső testével a Szajnába bukva, jobb halántékában két
revolver-golyóval. Daczára, hogy Parisban álnév alatt tartózkodott, s mindent
eltávolított, a mi nyomára vezethetett volna kilétének, jó ismerősei, a
Parisban tartózkodó magyarok, a Morgue halottas kamrájában kiterített
holttestében fölismerték a kitűnő magyar politikus és publicista porhüvelyét, s
a rendőri szemle kiderítette, hogy saját kezével oltotta ki életét…
Az akadémia Régi Magyarországáért választotta levelező
tagjának, mely művét így önállóan is érdemesnek ítélte e kitüntetésre. 1878-ban
lett tagja a képviselőháznak, melyben a kormánypárton foglalt helyet. Halálának
szomorú körülményei társlapunkban, a Politikai Újdonságokban, bőven vannak
ismertetve. E helyen csupán rövid jellemzését kívántuk adni közéleti
jelentékeny szereplésének, mely valóban más befejezésre lett volna méltó, mint
a minőhöz egy megfejthetetlen lelki állapot juttatta. —rs.
1890. 32. 459. GRÜNWALD BÉLA.
A törvényhatósági közigazgatás kézikönyve. A fennálló törvényekből és
rendeletekből rendszerezett összeállítás.
Halasi Andor / 1883 -1969 /
Bírálatai és irodalomtörténeti írásai realista igényűek voltak, ezeket a Jövendő,
A Hét, és a Budapesti Napló c. lapok közölték. Wiki.
A Nyugatban /1921. 361/
Kosztolányi méltatta.
1913. 15. 887. CSEPÜRÁGÓK
— Leconte de
Lisles. —
Mint elragadt barom, ki port ver, dühben ég,
Nyakán a lánc, s üvölt az izzó ég felé:
Ilyen, ki hússzívét hurcolja szád elé
Tisztátlan utadon, húséhes csőcselék.
Hogy magtalan tüzet vethessen vak szemed
S elérje mosolyod, kegyednek zálogát,
Tépetté lesz kezén a lenge fény-brokát,
Mit égi kéj visel s a lelkiismeret.
Inkább takarjon el a néma gőg fala,
Jeletlen sírfödél, örök nagy éjszaka,
Nem árulom neked a mámorom, bűnöm.
Nem szolgálok röhejt, bensőmhöz nincs
közöd.
Nem táncolok neked az ócska
tribünön.
Kibérelt cédanép s bohócaid
között
Justh Zsigmond / 1863 – 1894./
JUSTH ZSIGMOND.
Nyugat 1941.
3. Illés
Endre: Justh Zsigmond naplója
…Ha portrét rajzolnék Justhról, nem a sznobot ragadnám
meg benne, nem is a nemes «álmodót», a példát: úgy élt, ahogyan egy
regényírónak (minden regényírónak) élnie kellene…Mindig sietett, figyelt,
jegyzett, jellemeket, hibákat, vitákat, korhadó és keményedő állapotokat
tapogatott Telhetetlen volt. Nem szeretném, ha bárki félreértene. Nem úgy élt,
mint egy újságíró, nem ezt mondom. A riporter lohol, ő nyugtalan volt. És ebben
a nyugtalanságban égett el.
Naplójának második része, a hazai oldalak: a
legérdekesebb magyar társadalmi regény nyersanyaga. A hiányzó regényé, amely a
magyar vezető osztályokat mutatná be. Amíg csak jegyzeteket ír ehhez a
regényhez, addig Justh izgalmas ígéret: jegyzetei úgy lobognak, olyan
kétségbeesett, vad, összeeső piros lánggal, mint a szalmatűz…
*
1891. 35. 563. Justh Zsigmond A pusztán.
Hangulatok.
Írta és barátjának, Feszty Árpádnak ajánlja Justh Zsigmond
I.A puszta bölcse
Egy délután toronyirányt szeltem át a
csaba-csüdi pusztaságot, kocsim hol nagyot zökkent a szikes göröngyök tetején,
hol mély kátyúba jutott. Csak nagy üggyel-bajjal jutottunk a karámig. A pásztor
éppen a kútra terelte a jószágot, amely a forró nyári naptól elhízva, lomhán
neki dőlt a vályúnak s úgy ivott.
Az útszél nagyra nőtt sásából egyszerre
egy kaszás mosolygó arca bukkant elő: a Franyó Miska volt, süketnéma legény a
homokháti szőlőkből. Hallottam már róla rég, hogy nagyon gyakran jár ide ki
puskázni, bandukolni a vadvizes mocsarak világába. Rám nevetett.
Derült, életerős fiú volt. Zöldeskék
szeme majd mindig mosolygott, bizalmasan, nyíltan tekintett a szemeim közé, a
piros képén, erős vonásain mintha csak a forró napsugár fénye verődnék vissza.
Úgy látszik, nagyon megörült nekem. Még az idén nem találkoztunk, pedig hát jól
elvoltunk együtt mindig, ő elágált óraszámra s én néztem. Oly gyorsan mozgott,
akár a macska, kezeivel szédítő sebességgel értetve meg magát. Így most is
két-három kézemeléssel, két-három ujj játékkal felvilágosított, hogy hogyan jött
ki ide Szabad Szent Tornyáról, hány óráig tartott gyalog és hogy már megint
visszakészül. Mutattam neki, hogy hazaviszem kocsin…
Egyszerre szánalmasan vigasztalni
kezdett, és a lényegesen kezdte. A hüvelykujját magasra emelte, hogy ö is
magányos ember, ő sem házasodhat meg, mert, mutatta, süket is, meg néma is. De,
folytatta, a két orcáját végig simítva, azért jó színben van, meg a két karját
tapogatta végig: azért erős; majd a szíve gyors mozgását mutatta hamiskás gyors
kézjátékkal: azért ez se kutya!...
«Hát a rózsával mi lesz?» kérdeztem
kíváncsi kézlejtéssel. A süketnéma felemelte ismét hüvelykujját, tagadólag
csóválta a fejét, aztán önmagára mutatott: övé lesz; meg, hogy pohár vízbe
teszi, ha haza ér. Ezzel boldogan mosolyogva, hogy így megrakodva távozik,
hátára rántotta a tarisznyáját s magasra emelte a rózsaszálat, hazafelé
indult... Tehát ez a nagy bölcs, megtalálta önmagában azt, amit annyian másban
is hiába keresnek: a boldogságot!
1891. 35. 578. II. Az elkárhozott. Írta Justh
Zsigmond
Augusztus vége felé az első ködös
éjszaka párái ráfeküdtek a pusztaságra. Ködfelhőbe borult minden; sötét, párás,
de azért meleg éjszaka volt, amelynek nedves levegője nagy messzeségre elvitte
a hangot. A végtelen ég felhői
mintha csak mind a föld végtelen
lapjára borultak volna. Innen-onnan gerlebúgás hallatszik, honnan e hang ily
késő órákban? Egyszer keletről hallatszik a bugás, majd délről jő rá a felelet,
mintha most közelednének egymáshoz, keresnék egymást. Csak búgnak, búgnak, míg
egyszerre csak egymásra talál a két dalos madár s elhallgat. Pár percnyi
végtelen csend, majd megint Orosháza irányából hallik a bugás; ez is halad,
közeledik, arra felé tart, amerre az a másik kettő előbb elhallgatott. Majd
elnémul ez is, s most már csak a pusztaság síró, nesztelen zenéje terjed
végtelen messzeségbe…
Hát tudod már te is a bűnömet? Hej fiú, mondta az öreg bús
szelíden, okulj a szerencsétlenségemen. A dolog így történt folytatta hozzám
fordulva, a feleségem, ki szent asszony, minden néven nevezendő akadályt az
utamra gördített a maga mérhetetlen jóságában, hogy bűnre vezető utakra ne
tévedjek, az Urnák nem tetsző módon ne kereskedjek,,,
Iszom is. Ha egyszer már elkárhozom,
legyen miért. Meg is verem néha az öregemet /asszonyomat/, ha már nem győzöm
hallgatni; nem védi magát, mert a hívő asszonynak tűrnie kell. De ilyenkor is
csak azért jajgat, hogy ezzel is csak gyarapítóm a bűneim lajstromát.
Aztán ebben az órában mit művel? Ilyenkor alszik. De könnyű
álma van nagyon, hirtelen felneszel. S ha felriadt, ott kezdi el, ahol
elhagyta. Leírja a pokol gyötrelmeit nékem. Pedig éjjel ez, uram, nem tréfadolog,
sötétben, csendben nehezebb elviselni. így szöktem ma is ide, nem győztem már
hallgatni, eljöttem a tűz irányába. Itt a butykosom, bátyám, ne kímélje, jóféle
tavalyi pálinka, mondta most már derültebben Szöreg Mihály. Az Isten megver
téged is, engem is érte. De te még fiatal vagy, van időd a vezeklésre, meg hát,
mondta két korty között, enyhébb a bűnöd, még nem voltál köztük, nem tudsz az
igaz ösvényről.
Napfényes reggelre virradtunk. Úgy éreztem, a lelkünk ifjúságát,
szüzességét lehelik be a harmatos ébredő mindenségbe, s életre hívják benne
mindazt, ami élni született, s ezért magában hordja az örökkévalóságot. Az öreg
bús lekonyult fővel, összezsugorodott testtel aludt az elhamvadt tűz szélén
1894. 46. 769. JUSTH ZSIGMOND. (1863—1894.)
Az ifjabb irodalom egyik
nagyreményű, szép tehetségű és sokat tanult, messze világrészekben utazott
tagjának halálát jelentette közelebb a távíró a genuai tenger-öböl partjáról,
Cannes-ból, a Riviera napsugaras vidékéről. Uri nép szokott itt összegyűlni ősz
végén, ott marad egész a tavaszig, a míg máshol is fölszabadul a természet, s
megnyílik azok számára, kik menekülnek a tél zordonsága elől…
Mint Zola egy családnak, a Rougeon-Macart családnak típusaiban kívánta
felmutatni következetesen az emberi tévelygéseket és bűnöket, úgy Justh
Zsigmond , is egy regény-ciklus megírásához fogott, mely a magyar társadalom
életének ferdeségeit, átalakulását különböző rétegekben tüntesse föl,
bebizonyítandó, hogy minden forrong és szétfeszíteni törekszik a mesterséges
korlátokat. Ezt ő „a kiválás genezisének” nevezte, és több regényben
illusztrálta a bölcseleti tételt, melynek alapeszméjén meglátszik egykori
tanárának, a híres Taine Hippolitnak megfigyelése,
Justh Zsigmond 1863-ban született Szent Tornyán.
Tanulmányai egy részét Németországban és Parisban végezte. Kezdetben
nemzetgazdasággal foglalkozott. A nem rég elhunyt francia tudós író, Taine,
azonban szépirodalmi munkásságra buzdította, s meg is fogadta a természetének
és egész lényének megfelelő tanácsot.
De a végzetes betegség már régen
emésztette. Ezért fölváltva hol Budapesten, hol Szent Tornyán, hol külföldön
tartózkodott. Indiai tartózkodásáról hosszabb úti rajzokat közölt egy napilapban.
Ha itthon volt, festők és írók társaságában töltötte idejét. Ezek Szent Tornyán
is sokszor fölkeresték. Itt színházat is építtetett, egészen római amfiteátrum
mintájára, melyben az ő parasztjai játszottak magyar népszínműveket, klasszikus
drámákat. Molière, Shakespeare, Plautus állandó műsoron voltak, s
néha-napján előadták az ő alkalmi darabjait is. Az előadásokra összegyűlt
rendesen három határ apraja-nagyja; a jó falusiak elözönlötték a nagy parkot s
áhítattal hallgatták az előadásokat, melyeknek rendesen tánc lett a vége.
Holttestét Cannes-ból a család hazaszállíttatta, s Szent Tornyán temették el
nagy részvét mellett.
1894. 41. 682.
JUSTH ZSIGMOND, a szépirodalom egyik becsvágyó, szép tehetségű tagja,
meghalt e hó 9-ikén, dél Franciaországban, Cannes-ban, hol üdülést keresett.
Még csak 31 éves volt, de a halál csiráját már évek óta magában hordozta. A
telet mindig meleg égalj alatt töltötte, Indiában, Egyiptomban, Olaszországban,
vagy dél Franciaországban. Az irodalomban a nyolcvanas évek végén lépett föl Káprázatok című kötetével, melyben
rövidebb rajzokat adott. Ezekben a külföldi benyomások, a szülőföld szeretete,
finom érzés, de nyughatatlan kedély nyilatkozott. A nagyvilág, a francia
irodalom befolyása mindig meglátszott művein, noha a magyar életet, főleg pedig
az egészséges paraszt népet szerette festeni. Az év egy részét szent-tornyai
birtokán töltötte, a másik részét külföldön, s e kettős élet nyoma tükröződik
műveiben. Paris elemei című kötete
után regényeket irt, melyekben a magyar társadalmat törekedett lélektanilag
festeni és bölcseleti tanulságokat állítani föl. Az egészséges népnek, az
alföldi parasztságnak sok találó rajzát, élénk megfigyelését találhatni a Puszta könyve című elbeszéléseiben,
Gányó Julcsa, Delelőn, című regényeiben. Egy másik regénye A pénz legendája az
arisztokrácia életéből van merítve. Érdekes, sokoldalú és rokonszenves tehetség
volt, mely épen most ment át a forrongáson. Halála veszteség szépirodalmunkra:
Holttestét Cannes-ból Szent Tornyára szállítják. Justh Gyula képviselő, a
függetlenségi párt elnöke, testvéröccsét gyászolja az elhunytban.
KAMERMAYER
KÁROLY TEMETÉSE A temetési menet az országos
kaszinó új épülete előtt a Kossuth Lajos-utcában,
Erdélyi fényképe után.
Kamermayer Károly (Pest, 1829. május 14. –
Abbázia, 1897. június 5.) Budapest első polgármestere volt
1894. 42. 699. JUSTH ZSIGMOND holttestét Cannes-ból hazaszállítják, Szent Tornyára,
hol a korán elhunyt író oly szívesen időzött. A temetés e hó 26-ika körül lesz.
1894.
43. 717. JUSTH ZSIGMOND holtteste október 19-én
érkezett meg Cannes-ból a Csanád megyei Szent Tornyára, hol a kastélyban
fölállított ravatalhoz messze vidékről eljöttek és elhalmozták koszorúkkal. A
temetés e hó 21-ikén délután ment végbe. Igen nagy sokaság gyűlt össze, hogy
megadja a végtisztességet a korán elhunyt írónak. A koporsó előtt a bánfalvi,
és szent-tornyai olvasó-egyletek tagjai haladtak fekete lobogók alatt, s a
menet élén cigányok gyászindulókat játszottak. A koporsót annak a görög stílusú
színház nézőterének közepén temették el, amelyet a költő építtetett, s amelyben
annak idején a tornyai parasztokkal Shakespeare Macbethjét adatta elő. A páholy
helyén, amelyben ülni szokott, nagy kőkereszt állt. Mikor a koporsót
leeresztették a földbe, Czóbel István, Czóbel Minka testvére, gyászbeszédet
mondott.
*
* *
JUSTH ZSIGMOND NAPLÓJA ÉS LEVELEI - MEK
http://mek.oszk.hu/05600/05631/html/01.htm
* * *
Halász Gábor (szerk.): Justh Zsigmond naplója
Athenaeum, Budapest, 1941. 426 oldal
299. oldal, Halász Gábor a hazai naplóhoz:”…Czóbel Minkáért lelkesedik, mert úgy
gondolkodik a halálról, mint a magyar paraszt. Költeményeiben a szinte
„öntudatlanul szunnyadó turáni nyugalom” tudatosodik művészi felismerésben,
mintegy a „második hatványon.” Testvérében, Czóbel Istvánban, akiről csak
barátai tudják, hogy egy hatalmas filozófiai és társadalomtudományi munkán
dolgozik, a magyar világnézet megteremtőjét tiszteli…”
Nyugat. 1939. 6. 382. old. Halász
Gábor: Justh Zsigmond párizsi naplójából
MUNKÁCSYÉK 1889. Január 27. péntek
…Munkácsy: grosse race /nagy fajta/. Primitív ember, két-három
századdal van elkésve, s ezért hatott itt annyira. Művei megleptek, mert a
spanyolok korából valók, anélkül, hogy azok modorát tökéletesen átvette volna.
Van műveiben valami, ami egészen új, s ezért nem ebből a korszakból való s
ezzel hat. Mint ember: jó kedélyes férfi, semmi brilliáns tulajdon. Érdekes hallgatás.
Magyarul elfelejtett s franciául nem tanult meg. Ez utóbbi lacune-je /hiányosság/,
meg fütyülése (magasan száll a daru stb.) teszi őt a legnagyobb hazafivá.
Liszt pár milliót adott hazájának, folytonosan segítette
hazafiait, szellemével a magyar ember nívóját a lehető magasra tette a
külföldön, s mind ennél többet tett az által, hogy dacára társadalmi
félszegségeinknek évente Pesten töltött pár hónapot, s nem találták őt elég
magyarnak arra, hogy hamvait haza szállítsák.
Persze nem tudott magyarul. Mindehhez nem kell kommentár.
Madame de Munkácsy. Pár év előtt egy recepció volt náluk,
egyszerre csak Singner vagy Smith vagy valami ilyenféle nevű urat jelentenek
be. Madame de Munkácsy elébe szalad, megragadva kezét így kiált fel: "Tiens vous etes
la vingtième personne qui
arrive - et la première non titrée!" /Ön a huszadik vendég,
akit fogadok – és az első, akinek nincs címe. /…
Nyugat. 1939. 7. 20. old. Justh Zsigmond
A
TÁRSASÁG. Március 30. szombat
Este tea Batthány Festetich Zéline grófnénál, Géza és B.
leányok nagyanyjánál Budán. St. Germain jellegű palota. Óriási Louis XV.
kőlépcső, már az előszobában megüti az embert annak a füstölőnek a szaga,
amelyet nagyanyáink használtak, amely illatba valami savanykás szag is vegyül,
amely a muskátli és a rozmaring divatjának korából származott reánk. Bajuszos
inasok, vén, alig bicegő komornyik, halvány drapp, 1850-ből való, úgynevezett slendrián
bútorok, paliszanderfával. Ugyane fából óriási asztalok, tükrök.
Toronymagasságú fehér olajlámpák, óriási fotelek, öt szalon nyitva, mind
fényesen kivilágítva. A nagy szalon egyik sarkában egyenesen, mereven, óriási
fekete selyem (1843-ból való) fejkötőben, befűzve, rengeteg krinolinban, amely
alatt csergő, suhogó alsószoknya. E felett fekete antik uszályos, ezer redőjű
toalett: a finom arcú, egyetlen fennmaradt magyar douairière /előkelő ruha/, Batthány Zéline
grófnő palota- és csillagkeresztes hölgy, ki így várja vendégeit, kik azonban
tömegesen sohasem jönnek, lévén a budai vár Verbőczi utcája éppen 3/4 óra
járásnyira az élő, a modern Pesttől.
Igen régies, igen különös, igen szokatlan, de azért
minden mozdulata érdekes, és egy cseppet sem nevetséges, sőt! Finom arcéle,
grande dame /nagyasszony/ mozdulatai (minden kézemelésnél, meghajlásnál suhog a
ruhája), tiszta, még meglepően élénk gondolatmenete megmentik ettől. Igen sok mindenről
beszélünk (eleinte egyedül lévén), Párizsról, a francia művészetről kérdez,
amelyet a Revue des deux Mondes nyomán elítél. Persze nem mondok
neki ellent - úgysem lehetne a Zola-iskolának megnyerni, azt hiszem! - Berlinre
megyünk át, meg Bécsre, az utóbbi társaság zsánerét tökéletesen elítéli. Egy
Fürstenbergnéről beszél, ki negyven év előtt úgy megbotránkoztatta adomáival,
hogy még ma sem tudja felejteni.
Azt mondja, Budán azért szeret lenni, mert kávéházak
nincsenek, meg zsidók nem lakják a Várt, no meg a járdák nincsenek leköpdösve,
mint Pesten. Bár az asszonyok azon típusához tartozik, kik gyalog egyáltalán
véve sosem jártak. Csak a 70-es évek óta jár egy grande dame gyalog is, azelőtt nem tudott,
mert a cipői nem voltak úgy konstruálva.
A BUDAI VÁR KRISZTINAVÁROSI RÉSZE, MELY YBL TERVEI SZERINT
ÉPÜLT.
* * *
1977. Justh
Zsigmond: Naplója és levelei. Szépirodalmi. Gondozta: Kozocsa Sándor. 795. oldal.
100. levél.
CZÓBEL MINKÁNAK Budapest 1891.
Igen
tisztelt Kollégám!
Heuréka!
Hisz az nagyszerű! Második kiadás! Méghozzá
verskötetből nálunk! Azt hiszem, még elő sem fordult eddig, a
klasszikusokat és - Kiss Józsefet kivéve
121. levél Czóbel
Minkának, Szenttornya 1891. augusztus 18.
Kedves Barátnőm!
…Tudja-e, hogy mi a tervünk? A Vasárnapi Újságból egy
magyar revüt csinálni, mint munkatársak: maga, Jókai, Szabolcska, Baksay, úri
magam, mint rovatvezető, István bátyja / ha elvállalja/, Pekár / irodalom/,
Batthyány Géza /művészet, képzőművészet/, mint illusztrátorok: Medi, Űjváry,
Feszty, Hári.
Új év elejétől már új formában jelennék meg, s mint
ilyen, kétségen kívül az eddigi legjobb revünk lenne. Én annyira a magamévá
tettem az eszmét, hogy már e hónapban A
Hét kebeléből is /könnyű szívvel/ kilépek…Szívből üdvözli vén barátja Justh
122. CZÓBEL
MINKÁNAK Szenttornya 1891. aug.
19.
Kedves
Kollégám!
…Verse igen szép, küldje be a Vasárnapiba, a másikat engedelmével majd az "Arad és
Vidékébe" helyezem el…
129. CZÓBEL MINKÁNAK [Tornya] 1891. aug. 27.
Kedves
Kollégám!
…Istvánékkal szintén feljönnének Pestre, én pár napot
Fesztyékkel töltök ott el, fenn a Svábhegyen - mily jó lenne egyszer
kibeszélnünk magunkat az Istvánnal is. Aztán a "Vasárnapi Újságot" illetőleg is kovácsolhatnánk tervet quantum satis.
145. CZÓBEL MINKÁNAK Cannes 1891. dec. 31.Grand Hotel Montfleuri
Kedves
Barátnőm!
Kötete igazán gyönyörű - engem, dacára, hogy
egy részét már ismertem, nagyon meglepett. Egynehány hatalmas erejű
dolog van benne - az újak között is. A "Magam vagyok", az
"Anyaföld", "Csak egy szóért", a békési
dolgok, a "Bagoly", a "Végső óhaj", "A
változhatatlan" hatalmas dolgok.
Gratulálok magának, ki tán mindnyájunk
között a legeszesebb, legmagyarabb tehetség.
Különben ezt vártuk, ezt éreztem meg, midőn legelső sorát
olvastam. Egyszer még fogok írni magáról…
159. levél, Budapest, 1892. ápr. 25.
Szabolcska
Mihálynak
…Nekünk Nagy
Miklóssal, egy revü terve fő a fejünkben, azt hiszem létre is fogjuk hozni,
ha nem az idén ősszel, úgy a jövő tavasszal…Czóbel Minka Pesten lesz.
Találkoznál vele is…
279. levél, Czóbel
Minkának Ikevár, 1894. júl. 11.
Kedves Barátnőm!
Köszönöm levelét. Bármit küldjön M-nek, azonnal fogják
közölni. Polignacnak* csak 5 verse van magától…azt
szeretné, ha maga fordítaná le neki saját verseit. Si cela tous semble mieux /ez tűnik a legjobbnak/, tegye
meg neki…sok szépet igaz barátjától Justhtól.
*P. Menyhért gróf, francia publicista…Czóbel Minka
költeményeit franciára kezdvén fordítani, később egy magyar költőkből való
francia antológia kiadását tervezte. /Pallas/
Kármán Mór / 1843 – 1915 /
Kármán Mór
A Figyelő 1905. 660. számában méltatta Kármán Madách tanulmányát.
*
Kármán, Mór
(1905) „Az ember tragédiája”, Budapesti Szemle 124. kötet, 346.
szám, 57–115
*
Szőllős-kislaki Kármán Mór
(1874-ig Kleimann) (Szeged, 1843. december 25. – Budapest, 1915. október 14.) pedagógus, kiemelkedő neveléstudós, egyetemi tanár, közoktatás-politikai
szakember.
Kármán Mór…Széles
körű elméleti és gyakorlati működést fejtett ki a m. pedagógia korszerű szintre
emelése, az oktató-nevelőmunka hatékonyabbá tétele, a polgári köznevelés
alapjainak megteremtése érdekében. A pedagógia első haladó szellemű polgári
elmélkedője Mo.-on, bár az általa elfogadott és részben korszerűsített herbarti
elméletnek negatívumai is voltak (formalizmus, a régi nemesi latinos-retorikus
műveltség továbbéltetése stb.). – Gimnáziumi tanterve (1879) és módszertani
munkái több évtizeden át meghatározták a mo.-i középfokú iskolák munkáját…Életrajzi
Lexikon
*
1915. 43. 690. KÁRMÁN MÓR 1843-1915
Kármán Mór egyike azoknak, kiknek a
mai magyar intelligencia, de különösen a tanárság nagyon sokat köszönhet. Követendő
például odaállítható élete és működése, kompromisszumokat nem szerető és mindig
csak az elérendő célt szem előtt tartó idealizmusa igen sok pedagógusra
állandóan hatást gyakorolt, és minden ismerőjére a bölcs és lelkes ember s a
szilárd jellemű férfi erejével hatott. Ha pályafutása külső stációit tekintjük,
egy alig az átlagon felüli karriert találunk. Évtizedeken át középiskolai
tanár, ki munkája jutalmául az egyetemi tanár címét kapja…
Polihisztor volt, még pedig a szó etimológiai értelmében,
mely nem az összes tudható dolgok tömegére, a világra, a társadalomra, az
emberre vonatkozik, hanem mindebből csak arra, a mi könyvben feldolgoztatott
vagy legalább is könyvbeli feldolgozásra alkalmas. Minden tudomány közül
legerősebben a pedagógia vonzotta. A ki csak beszélt vele pedagógiai dolgokról,
vagy hallotta beszélni, azzal a gondolattal fejezhette be az eszmecserét, hogy
Kármán mindent tud, amit pedagógiai kérdésekben tudni lehet….
Mégis mi az, a mit a pedagógia terén
hazánkban alkotnia sikerült? Bizonyos, hogy tanácsi tárgyalásokban, és száz más
helyen szavai nem hullottak el nyom nélkül, s az életképes csírákból gyakran
hasznos növények sarjadtak, de igazi, meglévő alkotása csak egy maradt: a mintagimnázium,
mely különben ma már szintén nem eredeti alakjában áll fen. Nem őt, az
érvényesülés rendkívüli nehézségeit kell hibáztatnunk, ha nem találjuk
kielégítőnek az arányt Kármán tehetsége és munkásságának maradandó emlékei
között. Mindenki elismerte arravalóságát és mégsem tudott idejekorán olyan
helyre jutni, ahonnan gondolatait nem küzdelmek árán, hanem nyugodt munkával,
íróasztal mellől valósíthatta volna meg.
k. gy.
A BUDAI
KIRÁLYI PALOTA. — HÁRY GYULA RAJZA
1915. 45. 719. Alexander Bernát: KÁRMÁN MÓR KÖZÉLETI MUNKÁJA.
A minap közlött személyes
megemlékezések után ma szólnunk kell Kármán Mór közéleti munkájáról,
melynek eredményeit ma is féltő gonddal kell őriznünk, mint Kármán hagyatékának
legbecsesebb részét. A világháború alatt sem szabad e kincsekről
megfeledkeznünk. Kármán Mórnak köszönjük a magyar középiskola újjáalakítását,
új szervezetét, új tantervét, új szellemét. Ha nem teljesült mindenkép az ő
eszménye, az azért van, hogy nem értettük őt mindenben meg, hogy tunyák és
irigyek voltunk és hogy soká nagyszerű egyetértéssel falanxba sorakoztunk
ellene. Neki meg kellett halnia, hogy ezt az igazságot hangosan hirdethessük.
Egy nagyon megrögzött múlt ellen kellett szembe szállnia és az a múlt hallatlan
vitézséggel védte a maga területét, melyet lépésről lépésre meg kellett
hódítani. A védők azonban nem haltak meg hősiesen, hanem észrevétlenül
elpárologtak, igazgatói és főigazgatói állásokba menekülvén. Ez annyit jelent,
hogy ma mind Kármán-hívők vagyunk, hogy működése gyümölcseit nagy kényelemmel
élvezzük, mintha mi végeztük volna Kármán művét….
Kármán föllépése óta van Magyarországon tudományos pedagógiai
élet. Kármán óta van tudományos tanterv. Kármán óta van igazi nemzeti iskola. A mai kultúra eredete a görög-római kultúrában van, a gimnázium nem
szakadhat el az ókortól és egész tanítása történeti menetű. Épp ezért a
reáliskola eleinte nem érdekelte Kármánt, csak később, midőn felkészültebb lett.
De Kármán nem volt a klasszikus tanítás dogmatikusa, a grammatikai oktatás
fanatikusa. Maga nagyszerűen tanította a latint…
Ha az ember Kármánról beszél, oly
útra tér, melynek hosszát és irányát nem lehet egyszerre áttekinteni. Egységes
út, mégis magasba visz, és a világra nyit perspektívát. Csak kevesen vannak, akik
őt igazán megértik. A legtöbb ember, kivel érintkezett, különösnek, makacsnak,
dogmatikusnak tekintette, holott az ideálok embere volt, a ki rajongott az
igazságért. Tegyünk tanúságot mellette, hogy szelleme el ne vesszen körünkből.
Kazár Emil / 1843 – 1922/
Nyugat 1922.
11. SCHÖPFLIN ALADÁR: KAZÁR
EMIL
Az öreg Kazár
Emillel fiatalkoromban néhány évig - 1898 és 1905 közt - együtt dolgoztam a Vasárnapi Újság szerkesztőségében.
Nagyon sokat dolgozott, ő csinálta a lap rovatait s a két népies melléklapot, a
Politikai Újdonságokat és a Képes Néplapot csaknem teljesen ő írta, nyírta,
kivonatolta és állította össze. Ezen kívül napilapokba is dolgozott, akkoriban
a Magyar Hírlapba írt vezércikkeket, mi egyebet, több más lapba tárcákat. Ebből
láthatni, hogy szegény ember volt. Aki sokat dolgozik, az szegény marad. Ez azt
hiszem, általános szabály, nemcsak a zsurnalisztikában és irodalomban, hanem az
életnek más terén is…
Olvasója sohasem
volt nagyon sok, és akik voltak is, hamar elfelejtették. 1905-ben a
miniszterelnökség sajtóosztályának tisztviselője lett, szerény, nyugalmas
állásában olvasgatta a vidéki lapokat, kivonatokat készített cikkeikből, az
irodalomtól elfordult, alig írt valamit. Néhány év előtt próbáltam rábeszélni,
írjon meg egyet-mást irodalmi memoárjaiból.
AZ ORSZÁGOS LEVÉLTÁR ÚJ
PALOTÁJA. Jelfy Gyula felvétele
1912. 8. 146. LEVELET
IRAT ELBESZÉLÉS.
IRTA KAZÁR
EMIL
Matty Mihályné levelet íratni
indult a jegyző írnokához. Ajándékot illik vinni a szívességért. Pénzre nem
telik, Galain-bot sütött. A két kis gyerek turbékoló pajtását, két tányér közé
tette, fehér szalvétába takarta, a szomszéd Dinitől egy palack bort is kért.
Egy karaj kenyeret szelt még a pecsenyéhez, közben a szemével a kés járása után
már kimérte, mennyit kell megtakarítani a két gyerek porciójánál a pazarlás után. A két gyereknek -- pendelyes
fiúcskák -- azt mondta, ragadjanak a szoknyájába, játszani mennek…
Tekintetes ifjú úr, szépen kérem.
Levelet kellene írni. Fogja, kérem a pennát. Elmondom, mit vessen papírra… Gyüge Demeter ő kegyelmének adassék a levél…Minden jókat kívánok Gyüge Demeter
uramnak, kedves komám uramnak, folytatta Mattyné a levélhez való beszédet. A gyerekek
nőnek. Pali, Ferke a nevük a kereszt-fiuknak. Hogy ne tudná komáin uram. Hát az
én nevemre emlékezik még komám? Öspörös Klára, Klári, Klárcsi. ..
- Mindent csak az ó
testamentumba lehet bele írni, de nem égy levél-papirosra, vélekedett az írnok
türelmetlenül…Az írnok falatozott. Az asszony
dörmögött, tovább, rázta a fejét, ráncolta a homlokát.
— Jaj uram ! Amikor kijött az
ispotályból, sarkán, könyökén, búbján letörve, meghorpadva. - Jó borocska. Így, így ifjú uram. Tessék, csak tessék. Nini, nem is
bírom követni szerteszét a sokféle észjárásomat. Szénában, dunyhában hozták
haza. Soha többé senki sem látta az egész orcáját. Kötés az egyik szemén, kötés
a fél fülén. A válla felhúzódott, mintha a nyaka alá fújtak volna. Sok hétig
ült a ház előtti padkán, mint a hideglelősök. Süttette magát a nappal és
szagolgatta az akácfák virágját, meg a bazsalikomot. Mezei virágot szedett össze
és vitt neki szegfűt, bazsalikomot... izé. A valakije dohányt kerített, bükkfa
taplót szerzett, szép skatulya gyufát. Szegény Gyüge,..
Az írnok megette a galambot, már az üveg alsó feléből öntötte
a bort.
— Mit is írjunk még? -
nógatta a beszélgetőt.
— A levélbe kérem szépen, most
már ez jön, ocsúdott fel Matty Mihályné. - Én Öspörös Klári, a becsületes Matty
Mihály hűséges felesége lettem ... Na, nézze csak fiatalúr, mit beszélek.
Mintha Gyüge Demi nem tudná, mikor keresztapja a két fiamnak, írja tekintetes
fiatal úr. .. A fiúk pacsit adnának a keresztapának, ha láthatnák. Nem írtuk még
ezt?... Egészségesek vagyunk, de a tehén nincs, a ló nincs, süldő sincs. Kérem
jól kiírni, mert ez nekünk nagy baj, mert szegények vagyunk…
Hosszú a levél húgom asszony, vágott
közbe az írnok, fogytán a papiros.
- Hadd fejezzem be. Az uram eladta a
tehenet, a malacot is, hogy lovat, szekeret vehessen. Gyalázatosán becsapták az
őszkor egy vén lóval. Sovány volt, de Mihály azt hitte, hogy csontos, erős
állat. A vasútig két órahosszat vánszorgott, fél szekér terhet sem bírt és tél
közepén összeesett. Egész tavaszig a bőre árából kellett élnünk. Mattyné, a
hogy a papírnak tele irt utolsó oldalát nézte, tisztán látta, hogy Gyüge Demeter
udvaráról négy tehén jár ki-be, tejet, vajat visznek puttonyban, kosárban a
vásárra. A csürhe-érkezéskor tíz-tizenöt malac számára nyitnak kaput.
- Rögtön viszik a postát húgom-asszony.
Még csak ezt írja: Az uram oda ment
tegnap Szentpálra. A takarékban akarna valamit . . . Elkésünk!...
Hirtelen sivító trombitaszó
hallatszott, gyerek trombiták lármája. A porban Pali és Ferke futnak feléje.
Vesszőparipán nyargalnak, csákó a fejőkön, a nyakukban színes mézeskalácsból
füzér.
- Édes anyám. Megjött édesapám a vásárból! - kiabált Pali fulladozva. - Apámuram hazahozta
a riskát, meg a lovat.
- Mit beszélsz?
…
Csupa licitált holmival van tele az
udvar, a szín, meg a pince. A te süldődre is bizonyosan úgy számit, amint
szokott a koma. - Az isten áldja meg! - Kívánja az asszony remegőn, mintha
valami vakmerő kívánsága volna.
Áldja meg, áldja meg, ismétli tompa hangon. Matty Mihály, ha ugyan a tömérdek átok útját nem állja ennek a kis áldásnak. Az asszony az összegyűrt levelet lassan a zsebébe rejti. Megnyugvás, kiengesztelődés, egy ember iránt való szokatlan érzés járja át lelkét, és az ifjúkor emlékének felelevenítését ünnepli némán, de eltelten az asszonyi szív.
Kozma Andor /1861 – 1933/
Kozma Andor.
(1893). A KISFALTJDY-TÁRSASÁG TAGJA. Ellinger Ede fénykép után
Nyugat 1913.
9.
Néhány
keleti szőnyegem
Az
ódonságtól feslik
S most házamnál egy új-török
Javítgat reggeltől estig.
Feztelen úr és fesztelen
Parríroz franciául,
S hogy Szkutari is elveszett,
E híren el nem ájul.
Ha Szalonikin, Janinán
S Drinápolyon mosolygott,
Csak nem veszi tragikusan
A legutóbbi dolgot!
Hisz ő nem szultán, nem basa,
Nem bej, hát úgy se' lophat.
Ezek sirassák, de ne ő
A hont, az elbukottat!
Szép szál fiú, de ide jött
A háború előtt még
S örül, hogy jókor volt esze,
S nem szúrták, vágták, lőtték….
Hol csak egy polgár akad is,
Ily világ-bölccsé fáradt:
Ott már bajos megvédeni
Trónt, hitet, hont és várat.
Brit, germán, gall, szláv, ily okos
Tán egy sincs a világon.
Hogy osztrák s magyar se legyen,
Az szívemből kívánom.
De Ausztriában Prága van,
S van Désy-ügy* minálunk,
S világ bölcs polgár millió,
Hát mit lehet csinálnunk?
*Pénzügyi panama
...Folytatom a
három pontot... Kozma Andornak rég nem olvastam olyan szép versét, mint ez az e
heti Újságbeli Koboz krónikája - olyan szépet s olyan, tagadhatatlanul, igazat.
Látszik, hogy tiszta szívéből írta - s az érzés, mely szívét bántotta, előttem
sem idegen. Szent igaz, amit mond, hogy hol csak egy polgár akad is, ily világ-bölccsé
fáradt: ott már bajos megvédeni trónt, hitet, hont és várat. Bajos? Lehetetlen!
Való igaz az is, hogy brit, germán, gall, szláv - ily okos tán egy sincs a
világon, de nem vagyok benne biztos, hogy osztrák s kivált magyar nem akad-e
ilyen. S hogy hát mit lehet csinálnunk? Azt, hogy valóban tanulmány legyen
számunkra a török, amelyből megérthessük, hogy egy-egy megbomolt haza miképp
lesz menthetetlen. Éppen csak ez az, ami a Kozma Andor szép, sőt igen szép és
tiszta szívből fakadóan igaz verséből hiányzik…
1910. 20. 412. Kozma Andor: Esti köszöntő
(Mikszáth
Kálmánnak.)
Szerencsés jó estét kívánok
A nagy utolsó mohikánnak,
Akiben él még maga az ősnép,
S folytatja folyton kifogyhatatlan,
Nyugati sápadt alkonyulatban,
Tündéri bájos mese szövését.
Szerencsés jó estét kívánok
A nagy utolsó mohikánnak.
Aki lelkében még csupa hajnal.
Szavajárása bűvös, derűs még,
Könnye is jóság, nem keserűség,
S bölcs hite bátran bír meg a bajjal.
Szerencsés jó estét kívánok
A nagy utolsó mohikánnak,
Akinek színes tollkoronája
Hanyatló esten átragyog.
Szívem repesve tekintek raja,
Mint biztató istencsodára:
Van még magyar, vagyunk még
magyarok!
Lenkei Henrik / 1863 – 1943 /
Nyugat 1910. 4. KARINTHY FRIGYES: LENKEI HENRIK: AZ
ÉN HŐSElM
Első poézisén
bizonyosan túl van már az a költő, aki ezeket a verseket írta. A lírán, mely
csak önmagát ismeri, azon a kritikus korszakon, amikor tehetségünk eltépve a
köldökzsinórt, melyen át szülőanyja, az évezredes kultúra táplálta, egy percre
elfelejteni látszik, hogy mégis csak a nagy organizmusnak részese maradt. Kilökött
meteorkő módjára hallatlan sziporkázásokkal véli jelezni, hogy nincs köze többé
a hideg és sötét és nyugalmas, roppant Glóbushoz, a Múlthoz, melyre pedig mégis
vissza kell hullania végül, fáradtan, de boldog megnyugvás érzésével…Legfőbb
hiányossága degradálja őt másodlagos értékűvé…egyszerűen csak ódákat ír a már
ismert és meglátott nagyságok ismert és már meglátott nagyságairól…
1913. 11. 203. NOÉ
VIGASZA. Lenkei Henrik
Akkor az időben valának a földön nagy óriások, és az ő szívüknek
minden indulatja szüntelen csak gonosz volna.
Mózes I. 6. .
Elültének
vala a vizek,
Hegyek-völgyek
megszáradának,
S a
bárka öbliből kiszállt
A
jövő ivadékok őscsaládja.
Nekizsendült
minden a friss televényen.
Sem,
Kám, Jáfet ölébe hullott
Ég-föld
pazar ajándéka.
Hajnaltól
estig csattog az ének.
Barna
fehérnép, piros apróság
Hancúzva,
kacagva meséli
Az
özönvíz szörnyű történetét...
Nem óriások, fityma kevélyek
Méltók kegyemre, birtokomra!
Palotát építenek önmaguknak
S téglát hordáinak a többivel!
Ti vagytok az én képem viselői,
Ti hívők, tiszták, jámborok!
S időtlen időkig kél magatokból
Egy új,
viruló, szűz emberiség!
Mikor felébredt, boldog volt Noé.
Öröm, a víg dalos madár
Fészkébe visszaszállt. S ha néha
A rém pörölye rá lecsapni készült,
Pár kortyot szürcsölt a varázsitalból,
Mit a
Teremtő bölcsessége
A
gonoszoknak büntetésül.
A
jóknak vigaszul adott.
1913. 21. 411.
Lenkei Henrik: ÖNARCKÉP.
I.
Jácint után a liliom virul,
A liliomot a rózsa váltja fel,
S ha a rózsának szirma porba hull,
Nyomán krizantém színpompája kel.
Erdőn-hegyen hancúroztam, mint gyerek,
Mint ifjú mézes lányajkak körül,
Most ások-ások álomkincseket,
S lesz majd, minek agg szemem is örül.
Mert
boldogságom nem ott keresem,
Hol
más lohol, küzd balgatag mohón:
Az én
lelkemnek sok a kévésem,
S mi
másnak lóca, nékem büszke trón….
III.
Nem hirdettem sötétnek a világot,
Mert hő nappalra hűvös éj borul,
S mert piros almán hernyó foga rágott,
Nem löktem el gyümölcsöm botorul.
Csalódás, kétség bárhogy földre verte,
Mind talpra állt haláltalan hitem.
S hódként, ha sáncom árvíz elseperte,
Örökre bízva újra építem.
1914. 73. Lenkei
Henrik: Nagy napon
1914. 434. Lenkei
Henrik: Útközben
Somlay Károly / 1870 – 1930/
Nyugat 1914. 13.
Novellás könyv. Falusi, tanyai parasztokról beszélnek a
novellák. Sablonos bennük a parasztoknak, az ő életüknek, mindenféle dolguknak
a nézése. A könyv egyes történetei anekdotaszerűek, hasonlatosak a parasztokról
írt rengeteg mennyiségű "históriákhoz", új elemekkel nem ékeskednek.
A történeteit népies nyelven mondja el az író, buzgó
ismeretével a tájbeszédeknek, még buzgóbb mutogatásával ez ismeretnek, mintha
legfőbb célja etnográfiai és nyelvi dokumentumok halmazba gyűjtése lenne. Így
már az elindulásai, a nyilvánvaló szándékai, speciális és szűk matériája, a
hangja, a külsőségekkel való bíbelődése is földre vonják az írót, annyira, hogy
alacsonyan száll akkor is, amikor az emberek cselekvéseivel, történetük
fejlesztéseivel, tetteik lelki motiválásával foglalkozik. A "Pusztai
szellő" című novella például így kezdődik: "Madarat tolláról, embert a
barátjáról lehet megismerni, a juhászt pedig a szamaráról." Bizony,
csaknem kötelező ígéret ez a nekiindulás arra, hogy az író mindvégig is
gyalogszerrel fog ballagni.
Ugyanebből a darabból: "A juhász kitanulmányozta a csacsi
egyéniségét és mert az okosabbik enged: alkalmazkodik is hozzája." Igen
egyszerű, mesélő, szinte gyermekies beszéd ez, melyet jóindulattal is nehéz
túlértékelni. A példák persze nem önkényesen kikeresett részletek, hanem dús
választékból találomra kikapottak, jellemzők.
Szöllősi Zsigmond /1872 – 1952/
SZŐLLŐSI ZSIGMOND hírlapíró,
biztos pennájú, derűs elbeszélő. Palma di Palma, A férfi szerelme,
Párbaj a korzón stb. c. könyvek írója. 1915 – 16-ban a Vasárnapi Újság munkatársa.
http://mek.oszk.hu/07100/07195/07195.htm
Fenyő
Miksa: Szőllősi Zsigmond novellái ügyes gyártmányok.
Nyugat 1908.
2. FENYŐ MIKSA: Szőllősi
Zsigmond: Palma di Palma. Elbeszélések.
Szőllősi Zsigmond
jó nevű elbeszélő, aki egy szépszámú közönség ízlését szolgálja ki. Tudjuk
róla, hogy nem számításból, népszerűség hajhászásból mondott le elbeszéléseiben
a finomabb irodalmi eszközökről, hanem mert talentuma arra a közönségre utalta,
melynél az irodalom a kerek és értelmes történettel körülbelül be is fejeződik.
Amit filiszterízlés és nyárspolgári képzelet csak kívánhat és kívánni szokott:
az mind megvan Szőllősi elbeszéléseiben. Alaposan. Egy ilyen Szőllősi
elbeszélésből mindent megtud az ember az alfától az ómegáig, megoldatlan benne
semmi sem marad. Minden elbeszélése egy önmagába visszatérő görbe vonal. És
érdekesek a dolgai. Rendszerint olyan történetek ezek, amelyekről, ha
polgártársaságban esik szó, azt szokták mondani: "ez olyan, mint egy
regény, ezt egy író megírhatná". Vagy azt: "ha ilyet regényben olvas
az ember, el sem hiszi".
1913. 3. 46.
LINK BÁCSI. EGY HIVATALNOK ELBESZÉLÉSE. IRTA SZŐLLŐSI
ZSIGMOND
Az öreg Link Manó nekem bajtársam.
Nemcsak azért, mert ő is hivatalnok, bár más hivatalban, mint én, hanem azért
is, mert a pesti drága házbér miatt mind a ketten a Telepen lakunk, aminek
következtében naponként legalább egy órát együtt vagyunk. Ebből a nagyobbik
félórát a megállóhelynél töltjük, ahol várjuk a villamost, a kisebbiket a
kocsiban, amíg utazunk rajta. Tehát elég közös bajunk van, hogy bajtársaknak érezhessük
egymást. Én csak délelőtt járok be a városba: Link bácsi azonban délután is,
mert ő délutáni foglalkozást is vállalt. Családos embernek sok kell ebben a
drága világban akkor is, ha a Telepen lakik, mert ingyen ott is csak a levegőt
adják. De ebből legalább sokat adnak és tisztát. Neki két felnőtt gyermeke van:
egy fiú, akinek már megvan a mérnöki oklevele, de, sajnos, egyelőre még csak
szép kilátásai vannak, meg egy lánya, aki amióta a tanítónői diplomát
megszerezte, pályázatok Írásával foglalkozik. Ügy emlékszem, hogy ezelőtt
öt-hat esztendővel még a leány, a Szerénke volt az idősebb és a fiú, Kornél a
fiatalabb két esztendővel. Újabban azonban az öreg Link bácsi már megfordította
a sorrendet. Kornél lett huszonhat esztendős és a Szerénke huszonegy. Nem tesz
semmit. A fő, hogy sikerült gyerek volt mind a kettő. A fiú egy kicsit csöndes,
de nagyon jóképű, komoly, szolid fiatalember: a leány pedig határozottan nagyon
csinos, kedves, vonzó teremtés. Ha lett volna vagy harmincezer koronája,
bizonyára kérője is akadt volna minden ujjara kettő…
Link bácsi kiterjesztette a két
karját és a legnagyobb csodálkozással meresztette rám a szemét: A szülők! Hisz
nem azok veszik el a lányomat! Micsoda furcsa kérdés ez? A szülőknek, ha van eszük,
örülniük kell, hogy ilyen derék, ilyen egészséges szívű és ilyen okos fiuk van! Egy fiuk, aki tudja, hogy nem a pénz az, ami
boldogít, és a ki a helyett, hogy eladná magát, a boldogságát keresi. És a
helyett, hogy elvenne egy gazdag, de csúnya vagy puccos nagyvilági lányt, elvesz
egy szép, okos, kedves, szerény teremtést, amilyet bizony nem kap még egyet, ha
háromszor körültáncolja is a világot. Ezt én mondom, akinek tapasztalatai
vannak.
Vagy mondja ön kedves kollégám, odaadná
maga a maga kedves nejét a Rothschild lányáért. Egy kis idealizmus kell az
embernek!...
1916.
46. 722 – 838. Üvegház. Elbeszélés. Írta Szőllösi
Zsigmond
I.
A Hotel Réve híressége és jogos
büszkesége a kertje volt, a mely lenyúlt egész a tengerig. A part itt magas,
csupa szikla és oly meredek, hogy csak egy karos vaslépcső vezet le a kiálló
sziklára pántolt két fürdőbódéig. A kert erősen kinyúló részét belülről alig
pár arasznyi magas, de jó két méter széles kőfal szegi, a fal mögött egy kis
tisztás, mohos kőpadokkal, öblös nádszékekkel, nyugágyakkal, középütt hatalmas
sátor-ernyő, hátrább megredvesedett, töredezett kőszobrok, orratlan angyalkák,
megnyomorodott pogány istenek és istennők. Mögöttük a park sűrű, zöld
rengetege, előttük lent a végtelen kék űr, nyílegyenes aranyfolyókkal és
szeszélyes formájú arany tavakkal a hátán. A messzeségben alacsonyan szálló,
hosszúkás barna felhő: egy hajó füstje, a mely azonban maga nem látszik. A
leány, magas és szőke, világoskék ruhában a falon állt, arccal a víz felé
fordulva, oly mereven és mozdulatlanul, mint egy szobor….
A leány egészen elpirult. Egy
pillanatig zavartan hallgatott. Azután elnevette magát, fölkapta a fejét és
kiáradó hangon mondta:
— Hát én az vagyok! Csakugyan az.
Hisz, édes jó Istenem, olyan csodálatos itt minden. Olyan kimondhatatlanul
szép…
A jövő soha se unalmas és az
idegenek: a percek folyton jönnek. És, hogy el ne felejtsem: én bélyeggyűjtő
vagyok. Természetesen nem úgy, mint az iskolás gyerekek, hanem mint azok, a kik
a fantáziájukat tartják jól (ezzel a szórakozással.
— A fantáziájukat?
— Azt. Minden bélyeghez
hozzáképzelnek egy levelet és minden levélhez valakit, a ki írta. Ez
Kaliforniából jött, nyilván egy ember írta, a ki kincs után kutat. Ez a sarkvidékről.
Bizonyára egy tudós levelén volt, a ki a világ végét keresi. . . Minden bélyeg
beszél valakiről és — még egy valakiről. Az egyik egy kis tengerész üzenetét
viszi messze vizekről az édes anyjának, a másik egy szerelmes ifjú sóhaját a
mátkájának…
Az asszony megállt Klausen előtt, egy fejmozdulattal abba az
irányba intett, a merre a leány távozott, szétcsapta a kezeit és kissé gúnyos
sajnálkozással mondta:
— Egész szerencsétlen lennék, ha
zavartam volna és miattam maradt egyedül.
Klausen vállat vont.
— Egyedül? Hiszen ha jól tudok
számolni, hárman vagyunk. (Folytatása következik.)…
AZ ERZSÉBET
KIRÁLYNÉ EMLÉKMŰ ÚJ PÁLYÁZATA. SZENTGYÖRGYI
ISTVÁN ÉS LAJTA BÉLA PÁLYATERVE
1917. 1. 4. Szőllősi
Zsigmond. KORONÁZÁSI BENYOMÁSOK.
Kétség hozzá nem férhet: a legnagyobb látványosság, a mit
halandó ember szeme e földön láthat: a magyar király koronázása. Ehhez fogható
próbatétele az érzékszervek felfogóképességének nincsen. Nincs az a sokat
látott higgadt nézésű vagy nyugodt éberségre berendezett szem, a mely a hatások
olyan vulkánikus felhömpölygésébe, a milyen például a kardvágás szertartása,
bele ne káprázzék és bizonyos önkívületbe ne szédüljön. Maga ez az egy
látványosság — pedig csak egy szeme a gyémántláncnak — több, mint a mennyit az
ember figyelő' öntudata átfoghat. A hogy a magyar vármegyék, törvényhatóságok
összesége a legkülönfélébb színű zászlók szédítő selyemragyogása alatt,
aranyzizegésben, kardcsörgés és sarkantyúpengés között odaszivárog a koronázási
domb tövébe és túlnan rajta a koronázó menet lóháton ülő főpapokkal és
országnagyokkal, ékességgel elborított lovaktól vont üveg-baldachinos
aranyhintókkal előhömpölyög: ettől magától elalél a lélek és egy látomás
izgalmában remeg minden idegünk.
És a mi azután jön, az már a
meghatott szédületünk forró párájában úszik. Szent koronánk már egészen
ezüstfehéren csillogó ékességével fején, teste egészen elborítva az ezer
esztendő leheletében fénye-vesztett arany palásttal, szürke lovon egy tavaszian
ifjú arcú levente nyargal fel a dombra…
A mi szent koronánk fölvétele azonban
nemcsak látványosságnak a legnagyobb: teljesítésben is egészen rendkívülit
követel attól, a kinek e szent ékesség a fejére száll. Három napig tartott az
aktus, a míg a harmadikon megteljesedett. E három nap új urunknak csak
alig-alig adott valami időt a pihenésre, magáé a koronázásé pedig" nem~
közönséges mértékét kívánta ki fizikai és erkölcsi munkabírásának. E grandiózus
szertartás nyilván úgy fogalmazódott, hogy a mi királyunknak erős embernek kell
lennie. A testi és lelki energiák szinte kivételes méretére szabták gyönyörű és
súlyos formáit.
A körülmények most e teljesítések
bizonyos sűrítését is követelték. A pihenő hősök szinte teljes kiküszöbölését.
A mi ifjú királyunk karcsú termetével, gyöngéd, finom arcával gracilis
jelenség. Csak azután, hogy útról hazaérkezett, már munkában volt: fogadta a
hitlevelet átnyújtó küldöttséget. És végig csinálta a három nap hosszú, gazdag
programját a legkisebb fáradtság egyetlen jele, egy pillanatnyi elhanyatlás
nélkül…
A mosoly a palota és minden
magyar szívek úrnőjének ajkáról indult el, hogy betöltse a házat. Mert olyan
mosolya, mint a mi koronás asszonyunknak, semmi királynénak nincs több a
világon. Se olyan mély, meleg ragyogású szeme. Erősen van építve a budai
várpalota, de a márványfalak megreszkettek attól az éljenzéstől, a mely szerdán
este Zita királyné első látogatáson tisztelgő hű magyarjaihoz intézett
beszédére fölviharzott. Köszönő szavait a hercegprímás üdvözlő beszédjére a
királyné nem papírról olvasta. Szabadon mondotta, tiszta, csengő
hangjának ugyanazzal a bátor és lelkes lendületével, a hogyan koronás ura, a
király beszél…
Károly sirály olyan makulátlan
tisztasággal beszél magyar nemzete nyelvén, a hogyan magyar király első megjelenésekor
évszázadok óta nem szólt e nemzethez. A királyné szóejtése még nem oly
tökéletes, mint új urunké, de annyi akarás sugárzott a hangjából, oly
meleg, szívbeli öröm a szeméből lelkes magyarjai láttán, hogy bizonyos, a
koronás asszonyunk igen-igen rövid idő alatt teljes lesz a magyar szó minden
kincsével….
1917. 13. 207. Szőllősi Zsigmond. BELLUM OMNIUM.
Tulajdonképpen mindig, minden háború
népek viadala volt. A sorsdöntő csaták és mérkőzések sose szorítkoztak a
fejedelmek vagy vezérek párbajára és a bandériumok vagy zsoldos hadak katonái a
népből rekvirálódtak. Hatalmasan kiszélesedett a háborúk népküzdelmi jelleme a
hadkötelezettség általánossá tételével. De nemzetközi megállapodások mindig
gondot fordítottak arra, hogy a hadviselés munkája lehetőleg a mérkőzésben
résztvevőkre, a kombattánsokra korlátozódjék. E megállapodások bizonyos fokú
érinthetetlenséget biztosítottak vagy legalább igyekeztek biztosítani a
viaskodásban tevőlegesen nem részes polgári élet számára. Sőt a katonai
becsület egyik legszigorúbb parancsa volt, hogy a védtelen lakosságot se vagyoni,
se személyes biztosságában bántani vagy megcsökkenteni nem szabad. A katona
védi a polgárt akkor is, ha mint hódító vonult be a városába.
Nagyon természetes, hogy ez a
törvény nem védelmezhetett meg minden fegyvertelen polgárt és minden háztetőt.
Sok gazság és garázdaság történt minden háborúban. De gazságok és garázdaságok,
jogsértések, visszaélések és féktelenkedések történnek békében is, a nélkül,
hogy ezek azokat a törvényeket, a melyeket megtipornak, hatálytalanítanák.
Igaz, hogy béke idején az igazságszolgáltatás megtorló munkája biztosabb és
szabatosabb. De viszont a háborúban garázdálkodó katona úgy is minden
pillanatban ki van téve egy halálbüntetés végrehajtásának, ha nem is mondták ki
rá az Ítéletet…
Anglia ezer ünnepies
nyilatkozatban jelentette, hogy csak a semleges kis Belgium érinthetetlenségének
fölháborodott tisztelete vitte a háborúba. De ugyanez az Anglia proklamálta a kiéheztetési
háborút, vagyis a háború pusztító erejének rászabadítását a nem harcolókra,
nőkre, aggokra, gyermekekre, szóval olyan területre, a melynek
érinthetetlenséget minden nemzetközi megállapodásokon túl és felül is a nagyobb
rendű princípiumok követelik és garantálják. Egész nemzetek, több mint
százmillió védtelen, fegyvertelen, nem harcoló polgár, aggastyán, nő és gyermek
éhenhalásra való ítélése…
Mi azt a helyzetet, a melyet ellenségeink és elsősorban
Anglia az emberiség történetében példátlan hideg kegyetlenséggel és a maga
érinthetetlenségének gőgös illúziójában diktált ránk, elfogadtuk és berendezkedtünk
rá, hogy a nagy harc mireánk hárított részét becsülettel, hűséggel, némán,
zúgolódás nélkül végig harcoljuk. Tudtuk és át éreztük: ez a rész nem lehet oly
keserves és követelő, hogy még mindig a hasonlíthatatlanul könnyebb és
szerényebb ne legyen azokénál, a kiknek a másik jutott és a kik az első
pillanattól fogva szintén a mi testvéreink, fiaink és apáink voltak…
A régi háborúk kortársai között
nagyon sokan voltak, a kik végigélték a nagy történelmi eseményeket a nélkül,
hogy ezeknek a legkisebb szele is érte volna őket. Se nem látták, se nem
éreztek belőlük semmit. A későbbi kor fia hasztalan ostromolta őket a
kíváncsiságával; az élményeikből egy kérdésre se telt felelet. Ez a mostani
háború ilyen szigeteket a maga óriási véres áradatában nem hagyott. Mind benne
vagyunk valami szenvedéssel, valami lemondással, valami megpróbáltatással és erkölcsöt
érezünk abban, hogy ez így van. Ez az erkölcs most útban van az angol partok felé is. Ez
a hajó föltétlenül megérkezik a blokádon keresztül is. De ünnepi
fogadtatásra nem számíthat. Mert ott mást vártak.
Váradi Antal /1854 – 1923/
Nyugat 1923. 6. Figyelő. Schöpflin
Aladár: Váradi Antal 1854-1923
…Szépen élt, szép pályát futott meg, mint
tanár, mint a Színművészeti Akadémia igazgatója, majd a Nemzeti Színház
dramaturg igazgatója. Sikerei voltak a közönségnél, nem kellett soha megéreznie
a nagy alkotók, az önmagukból teremtők mindig megújuló mártíriumát. Szerelme a
színház volt és mikor a közízlés változása, új drámai felfogások és technikák
uralomra jutása leszorította a színpadról, a régi magyar színészet emlékeit
gyűjtögette és mesélgette kedvvel és szeretettel. Szépen, stílussal halt meg:
azon a helyen, amely számára a világ legfontosabb és legkedvesebb pontja volt.
A Nemzeti Színház előtt esett össze és mire a színház épületébe bevitték, már
nem élt.
1921. 43. Első
látogatásom Jókainál. Emlékeimből. Írta Váradi Antal
Kiegészítés
Ábrányi
Kornél
Beöthy
Zsolt
Czóbel
Minka
Erdős
Renée
Kiss
József
Lampérth
Géza
Lévai
József
Pekár
Gyula
Rudnyánszky
Gyula
Sebők Zsigmond
Szabolcska
Mihály
Zempléni
Árpád
Ábrányi Kornél
1892. 25. 434. ÁBRÁNYI KORNÉL: A KORONÁZÁSI MISE TÖRTENETÉHEZ.
Most, midőn a
koronázási ünnepségek alkalmából a lefolyt negyedszázad számos emlékei fölelevenülnek,
melyek a magyar állam életnek új korszakot nyitott koronázási aktusával
egybe-kötöttek: talán nem lesz érdektelen a magyar művészet egy emlékét is
fölemlíteni, mely Liszt Ferencznek akkor legelőször előadott koronázási
miséjével kapcsolatos. Mert hát érdekes és tanulságos története van e
koronázási misének. A mai nemzedék közül csak kevesen bírnak már arról tudomással,
s akik bírnak, azok között is csekély már a száma azoknak, kik azt hegyiről
tövéig ismerik. E sorok írója is még egyik életben maradottja ama nyolc tagból
állott — hogy úgy mondjam, — titkos komiténak, melynek (a mint látni fogjuk)
egyedül volt tulajdonítható, hogy a nemzettel kibékült magyar király fölszentelt
fejére Magyarország hercegprímása, nem a bécsi «Hofkapelle» karnagyának német,
hanem a nagy magyar művész magyar misezenéje mellett kérhette Istentől
az első áldást…
A bécsi udvari körök
ellene voltak Liszt magyar koronázási miséje előadásának.
Ennek elhárítására alakult bizottság tagjai: b. Augusz Antal,
Engeszer Mátyás, Erkel Ferenc, Huber Károly, Mosonyi Mihály, Reményi Ede, Rosty
Pál és e sorok írója…
A BUDAVÁRI
MÁTYÁS-TEMPLOM TORNYA. Dr.
Téry Ödön fényképe után
A budavári Mátyás-templomtól
kezdve, az Albrecht úton, a lánchídon, a Ferencz-József téren, a Duna parton
keresztül, egészen az Eskü térig, a nép százezrei képeztek sorfalat a számtalan
tribünök díszes közönségétől szegélyezve. Mindenki várta a gellérthegyi ágyúk
dörgését, mely jelezte a királyi menet indulását De ezt egyszerre egy
elementáris erővel kitört éljen-dörgés előzte meg az egész hosszú vonalon. A
budai Albrecht úton kezdődött és tartott az Eskü-térig. Mindenki azt hitte,
hogy a dörgő éljenek a közeledő díszmenetet illetik, pedig csak a nagy művész
ünnepélyes alakja volt látható, ki a nép hosszú, kétfelé oszlott sorfalai
közepén haladt meghatottan, egymaga, ünnepi fekete talárban, hajadonfővel,
oroszlán sörényű haját lobogtatva a nyári szellő, s folyton hajlongva a
tömegnek e nem várt s önkéntelenül megnyilatkozó ovációjára, mely láthatólag épp
úgy megindította, mint feszélyezte. De hát nem szabadulhatott s egész hazáig ki
nem térhetett többé előle.
Beöthy Zsolt
A BEÖTHY ZSOLT KERTJE ÉS NYARALÓJA A KOMÁROMI ERZSÉBET-SZIGETEN. Bokor Gyula fényképe
1890. Horatius és Kazinczy (Kazinczy
arcképével). Irta Beöthy Zsolt .. ... 314, 329
Czóbel Minka
Szegedi Lap
/ Bene Kálmán: Aki helyet kér a kánonban…
http://www.szegedilap.hu/cikkek/irodalom-tortenes/bene-kalma...
Száz éve jelent meg Czóbel Minka utolsó jelentős verseskötete ....
Neki csak a
konzervatív, felületes Petőfi Társaság tagsága marad.
*
Czóbel Minka és Büttner Helén barátsága - Magyar Nemzeti ...
http://www.szabarchiv.hu/drupal/sites/default/files/249-262.pdf
kapcsolatot és ennek hatását Czóbel Minka művészetére és
életszemléletére.
Czóbel ... (1914), A magyar nép nótás könyve
(1943), Boszorkánydalok (1974)
A dolgozat szerzője Tálas Anikó.
A témát Margócsy József irodalomtörténész ajánlotta. A dolgozatban 1890 és
1914. közötti megjelenéssel 13 Czóbel-kötet cím található, köztük egy francia: La migration de l’ame /1892/ A
lélekvándorlás.
*
Czóbel Minka versei - Bloglap.hu
http://margitanyakepeslapjai.bloglap.hu/cikkek/czobel-minka
*
Czóbel Minka: Pókhálók. Elbeszélések.
Kiadó: Jelenkor Oldalszám: 142
Eredeti ár: 590 Ft
*
A
hajszálak is párban – A Vörös Postakocsi Online
http://www.avorospostakocsi.hu/2014/01/08/a-hajszalak-is-par...
2014. jan. 8. ...
Tálas Anikó Czóbel Minka és Büttner Helén barátsága címmel írt
tanulmányában ezt olvashatjuk: „A Hafiát
már megjelenése idején…Részlet:
A literatura.hu oldalon olvasható Kaffka
Margit-életrajz így
nyit: „Mindmáig ő a legnagyobb magyar író-költő asszony” – izgalmas
átcsapás, meddig marad mindmáig érvényes a netes tartalom, az viszont
tény, hogy valóban ő az az alkotó, akit a Nyugat, mint „asszonyírót”
(újabb vitára okot adó kifejezés) azonnal elfogadott. Czóbel Minkát, aki
rendkívüli műveltségre tett szert, olyanra, amely a korabeli női körökben ritkaságszámba
ment, különös vidéki életmódja és úri származása miatt nem érezték maguk közé
valónak.
*
1891. 251. Czóbel
Minka: Cigány temetés
Széles,
nehéz ásó, nyele sima, görbe,
Kerek
csorba éle bemélyedt a földbe:
Hogy
a sárga, nedves homokot felkapja,
Mint,
az érett szilva, hamvas lett a lapja…
Mennek, énekelnek, felértek már végre
Fejfákkal ültetett halom tetejére.
Leszáll a koporsó, remegő kötelén
Árnyékot kap tőle a sötét sírverem.
Cigány volt a halott, muzsikus fajtából,
Brúgózni, úgy ahogy, tanult az apjától.
Sógora, testvéri, majd hozzá kerültek,
Kis fiával együtt öten hegedültek…
Vedlett hegedűjét emeli most vállhoz,
Sárgás piros fáját felszorítja
állhoz,
Csak két húr van rajta, zsineg a két
másik,
Az élelmes cigány még ezen is
játszik.
Játszik érzés-teljjel, sír a száraz
fája,
Búcsút hegedül le az édes apjára
Tompán omlik a hant, a húr sivít,
harsog
Hegedüli néki a Rákóczi marsot.
1891. 35. 562. Czóbel Minka: VISSZFÉNY.
Fehér
holdvilágnak ezüst karimája
Világoskék
égbolt nagy mezejét járja,
Elterül
az alkony párás ködös leple
Az
egész fennsíkot hullámával lepve.
Hullámzik
a ködös esti pára fátyol
Kis
városka felett, ott a völgyben távol.
Óriás
hegyláncot lassan beborítja,
Éles
körvonalát lágyabbra simítja.
Esti
alkonyatba virágillat téved,
Fűszeres
illatja erős hegyi légnek,
Éles,
erős színben, mezei virágok.
Kavicsos
hegyi út, amelyen most járok.
Vetés
van mellette, de szegény a földje
Nem
nőhet a szeme, éretlen a zöldje.
Képzelgő
gondolat, áldás-e, vagy átok?
Este
hegyek közt is délibábot látok;
Pitypalatty
szólalt meg ismerős hang szárnyán,
Messze
repül lelkem, hazafelé szállván,
Messze,
oda, hol az én nyelvem beszélik,
Hol
aranyos mezőn nehéz kalász érik:
Homok
úton járok, mely szélesen halad
Poros
két akác-sor szürkészöldje alatt.
Akác
törzsek barna vonalán keresztül
A
tágas nagy mező arany fénye rezdül.
Fényes,
napsugaras, aranyos az alap,
Sötét
árnyék rajta egy közelgő alak:
Csendesen
jár, lassan, örül a napfénynek,
Vidor
sugara van jó öreg szemének,
Hófehér
hajfürtjét a szél el-elkapja:
Községünk
agg. tisztes, református papja.
Itt
élt csendben vagy egy fél századon által
Meg
volt elégedve élettel, világgal.
Várta
évről-évre a körte érését;
Örömmel
figyelte szívek ébredését;
Ha
egy fiatal párt áldva összeadott
Gyermekesen
örült, dicsérte a napot.
Hogyha
nyugalmasan, csendesen temetett,
Nem
búsult, nem ítélt e múlt élet felett.
Olykor
szólt: hisz egyszer mindenki bevégzi,
De a
meddig lehet, jó a napot nézni.
Gyermekded
volt, bölcs volt, most közeleg felém,
Vidám
nyugalmas fény, árad széjjel szemén
Ugyan mit
képzelek! — régen eltemették.
Hiszen láttam,
mikor koporsóba tették,
Láttam: hogy
borult rá fekete fedele,
Sok tavaszi
virág hogy szállott le vele
Ingó
köteleken, a jó meleg földbe
Hogy csillant
még vissza a koszorúk zöldje.
Öreg füves kertbe hullnak le az ágról
Érett piros körték, nem szedi a fáról
Jó öreg pap keze — idegennek érnek, —
Lassan lehullanak, ha már fent nem férnek.
Eltakarja őket, elnyeli az árok.
Máshoz folyamodnak a fiatal párok.
S én csak itt
a köves hegyi utat járom,
Előttem
tündököl délibábos álom,
Meleg
napsugárról, aranyos mezőről,
Messze földön
fekvő csendes temetőről.
1901. 795. Czóbel
Minka: Fehér virágokhoz
Gergely Imre: Virágvásár
KÉPZÖMÜVÉSZETI-TÁRSULAT
TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL.
Czóbel Minka: Boszorkány-dalok. Szépirodalmi, Budapest, 1974. 270 oldal
Bevezető: Weöres Sándor.
Czóbel Minka: Tavaszdal
Eljött már a gólya,
Rászállott a házra:
Kelepeld el nékem,
Hogy volt Afrikába?
Szeretnek-e téged
Ott is az emberek?
Vittél-e nekik sok
Szerecsen gyereket?
Czóbel Minka: Ki volt?
Mély nyomok a hóban,
Elhagyott nagy kertbe’
Kékesre nyomulva
A fehér hó pelyhe.
Ki járhatott erre?
- Az út oly elhagyott –
Látom még a nyomot
De nem az alakot.
Majd visszaképzelem
Milyen volt az élet,
Mely itt magányosan
A nagy hóba tévedt.
Mintha már látnám is
Jön felém egy árnyék
Mintha az árnyékban
Magamra találnék.
Hiszen én jártam itt,
Ide be van nyomva,
De már nem ismerek
A saját nyomomra,
1904. 21. 419. Az erdő hangjai. Czóbel Minka
sajátságos, halk, finom költészete már vagy egy negyedszázada foglalkoztat
minket. Azt hisszük, ő az első, aki a régebbi magyar írónők gyermeteg
dilettantizmusa után megszólaltatta irodalmunkban a női lírát, asszonyi
vonásaival, azokkal a visszhangokkal, melyeket az élet, a természet, a világ
jelenségei az asszonyi lélekben keltenek. Asszonyi érzékenység, fokozott
fogékonyság, képszerű benyomáson keresztül való szemlélet. Többnyire azonban
csak halk sóhajokban, fojtott panaszokban merül ki, a formák erős körvonalak
nélküli lágysága, a mondanivaló lazán, puha kézzel való megfogása. Ezek a
jellemző tulajdonságai, a melyek élesen elválasztják mindenkitől, egyes
egyéniségektől és irodalmi áramlatoktól. Ezt a különválást még fokozza a
költőnő visszahúzódó, tartózkodó természete. Belerejti önmagát szimbólumokba,
természeti képekbe, az életből kiragadott jelenetekbe…A kilencvenes évek lírájának
értékesebb gyöngyei vannak az ő csöndes, finom könyveiben. Lírájának forrása
nem apadt el ma sem, mint ahogy új kötete bizonyítja, mely Az erdő hangjai cím
alatt most jelent meg. Terjedelmes kötet, s azt a Czóbel Minkát adja ismét elénk,
akit régtől fogva ismerünk. Egy hangulattal átitatott pasztell-kép vagy
impresszionista festmény, öreg várak hangulatos termei, régi tükrök, bútorok, amint
megelevenednek a költő keze alatt…Álomszerűség lebeg mind valamennyi felett, ez
a költő inkább álmodja, mint éli az életet, nem lép bele a maga egész
valójával, csak gondolataival és álmodozásával reagál reá. Talán ezért olyan
elfoszlók a formái: a mondanivaló gyakran kisiklik kezéből, mielőtt meg tudná
fogni, mint ahogy elfoszlik előlünk az álom, a mely a fölébredés pillanatában
még világosan állott tudatunkban. Néha rendkívüli gyöngédség van a
kifejezésében s a szavai olyanok, mint a virágszirmok pergése. Czóbel Minka
könyve, nemcsak mint versgyűjtemény, hanem mint egy gazdag, finom és gyöngéd
lélek dokumentuma is kiválóan érdekes.
*
1977. Justh
Zsigmond: Naplója és levelei. Szépirodalmi. Gondozta: Kozocsa Sándor. 734. oldal…Justh
Zsigmond az eddig összegyűjtött leveknek / 303 levél/ több mint harmadát ehhez
a költőnek és levelező-társnak egyaránt méltónak talált arisztokrata
kisasszonyhoz, Czóbel Minkához
intézte…
A kötetben három, Czóbel
Minkától származó levél is olvasható, 1890-ből. Justhot Kedves Kollégámnak
szólítja.
Az IV. 3-i levélből:…Könyvem? – sok örömet is szerez
nekem, néha-néha van egy perc, hol egyik vagy másik résszel meg vagyok
elégedve, aztán - megint ez a gyakoribb
érzés – osztom Kiss József kívánságát, melyet a Hét-ben fejezett ki, hogy hát jobbat írhatnék! A sajtó, úgy látszik
meglehetős előnyösen nyilatkozik…
251. PEKÁR GYULÁNAK
Nizza 1894. jan. 7
…Olvastad Cz. Minka új kötetét. Én vagy húsz verset
belőle a legjobbnak találok, mit ír, és egyáltalán tökéletesnek. Bizony, igazán
megható. De hát érzi valószínűleg, hogy én is azok közül való
vagyok, kik legjobban szeretik, s azért, ami. Azért, mert
él, mert ereje van, mert gondolkodik, s nem olyan hitvány pástétom, mint
Ohnet-Herczeg kollégánk, ki se nem gondolkozik, sem nem érez, csak ír,
ír folyton, s tudja, hogy ezért a hiányaiért a mi primitív
publikumunk imádni fogja, mint ahogy B. B. Lenkét imádta, s
imádja ma is…Justh
*
Erdős Renée
1893. 28. Papvirágok.
Elbeszélés. Írta Erdős Renée
LUIZA
HERCZEGNŐ MENYASSZONYI ÖLTÖZETBEN S NYOSZOLYÓLEÁNYAI. AZ ANGOL KIRÁLYNŐ UNOKÁJÁNAK
LAKODALMA
1904. 750. Erdős Renée: Fönn a hegyen. — Kék pillangók.
1906. 38. 611. Erdős Renée: A költő leánya
A költő leánya az ablaknál ült és
fehérneműt foltozott. Tikkasztó, meleg délután volt, a ház előtt a porban négy
gyerek játszadozott; kiabáltak, ugráltak, harsány vezényszókat kiáltottak
egymás felé. Ketten voltak az ellenség, a másik kettőnél vessző volt, azzal
hadakozott. Végre a harc valahogy véget ért, s akkor mind a négyen békésen
rázendítettek a Garibaldi himnuszra.
— Takarodtok el innen, csavargók!
A sovány fekete leány felkapott az
ablak mellől egy korsó vizet és fenyegető mozdulattal mutatta feléjük. A
gyerekek sivalkodva szaladtak el az ablak alól.
— Mért nem hagyod őket énekelni, Tina? — szólalt meg egy
siránkozó hang a szoba mélyéből, egy reszkető, öreg hang, melyet nyomban
felcsukló sírás követett.
— Ugyan hagyd el, apa! Miattad
tettem. Nem akartam, hogy zavarjanak.
— Jól van, jól, — mondotta az
aggastyán a karosszékben, — de te nagyon szigorú vagy, Tina!
A kiaszott arcú fekete leány felé sem
nézett. A munkájára hajolva dolgozott tovább, míg az öregember a karosszékben
csöndesen folytatta a sírdogálást.
— Meddig tart még, Madonna, meddig
tart még ez így? — gondolta magában, amint összegörnyedve ült a varrása fölött.
A két lángoló fekete szemében valami türelmetlen indulat mutatkozott. Az ajka
Összeszorult, de az ujjai gépiesen mozogtak tovább.
-
Milyen
élet! És már így tart tíz év óta…
És így fog tartani talán még tíz esztendeig. Hát
így fog tartani. Most már nem bánja. Belenyugodott. Hiszen nem lehet másképp.
De a keserűség mégis föltámad lelkében olykor. Hát igazság az, hogy egy ember
élete annyi áldozatot követeljen, és hogy ez áldozatokhoz joga legyen? Az
édesanyjára gondolt, akinek nem volt helye az apja oldalán. Nem volt oda való.
Egyszerű, jó teremtés volt, aki nem tudott— mint mondták — fölemelkedni az ő
világába. Egyszerű polgári törvények közé akarta szorítni a nagy ember életét,
ezért szépen elküldték őt onnan, ahová nem illett. Ott éltek együtt a kis
házban ketten és csak az újságokból olvasták, miként folyik az Ő élete, künn a
világban. Most itt ünnepelték, most amott. Idegen fejedelmek rendjelekkel
tüntették ki. A király meghívta magához. A királyné irodalmi órákat vett tőle.
Most ebbe a városba érkezett, majd a másikba, mindenütt nagy ünnepségek voltak
a tiszteletére. Anya és leánya a csöndes kis falusi házban szenvtelenül
olvasták ezeket a híreket…
Mégsem a hercegnők hódolata ártott
meg a nagy embernek, hanem az, hogy egy napon betoppant hozzá egy kóbor cigánynő
és ott maradt nála egypár esztendeig. Az ég tudja, honnan jött, miket élt át!
De szép volt, boszorkány volt, leült a férfi lábai elé és azt mondotta:
— Szolgálni akarlak téged, mint egy
királyt. De azután ő szolgáltatta magát, mint egy királynő és ebbe lassan
belepusztult a nagy ember minden idege. Mikor találkoztak, ötven éves volt a
férfi, húsz éves a leány. Örökös küszködés volt a kettőjük szerelme és
győztesen a leány került ki belőle. Ő volt a fiatalabb. Ezt a leányt sokat
átkozták a varesei kis házban. De persze az ilyen átkok nem fognak…
A poros kocsiúton egy bérkocsi jött
vágtatva. A leány letette kezéből a varrást és a függöny mögül figyelmesen
kinézett. A kocsi megállt a ház előtt. Két nő ült benne. Fiatalok voltak és
szépek.
A kocsistól azt kérdezték:
— Itt lakik? Ez az ő háza?
A leány a kiejtésükről megérezte,
hogy idegenek.
— Már megint! — gondolta magában, —
ezek csak jönnek, egyre jönnek, és azt hiszik, a hogy a múzeumokat,
templomokat, szobrokat megnézik: úgy nézhetik meg őt is. Hogy a város
különlegességeihez tartozik. Gyalázat!
Most már dühvel ugrott fel és
kihajolva az ablakon, lekiabált a két nőnek:
— Kicsodák maguk? Mit keresnek itt?
— Senkit sem keresünk, — felelte
vissza csendesen az egyik nő. — Csak meg akartuk nézni a házat, ahol a nagy
költő lakik, és már megyünk is tovább.
Intett a kocsisnak és az elhajtott,
mint a szél.
— Az átkozottak! — gondolta a szikár fekete leány, amint
utána nézett a repülő tollaknak és csipkés napernyőknek. — Ezek voltak az okai
mindennek. Ezek, ezek! Ha ők nincsenek, ha ide nem jönnek: az anyám élete nincs
elrontva, az anyám élete és az enyém — és az enyém
1906. 642. Erdős
Renée: Hideg
tavaszok
1907. 5. 83. Erdős
Renée: Egyszer megnyugszom
Egyszer
megnyugszom és erős leszek
S majd
könnytelenül járom az utat.
És tűz, víz,
nap, zivatar közepett
Vidáman hordom
vándorbatyumat.
Egyszer majd elrepülnek álmaim,
Mint könnyű felhők a vihar után,
S zaklatott éjek látomásain
Szendergő lelkem föl nem sír talán.
Szívem falán egyszer majd rést nyitok.
Mert makacsul véd múlt emlékeket.
S kiszórok onnan minden lim-lomot,
Fakó babér- és rózsalevet.
Egyszer majd olyan egyedül leszek,
Hogy elfelejtek időt és napot.
S a lét szárnyán cikázom csüggeteg,
Miként az űrben bolygó csillagok.
S távol lesz
tőlem: múlt, jövő, jelen,
Távol a
zaklató álmok, a vágy
S a nagy éjben
kialszom hirtelen,
Mint egy
ismeretlen, fáradt világ.
1907. 290. Erdős Renée: Hattyúk
1907. 29.575.
Erdős
Renée: Hegyek között
A hegyek között megtaláltuk
A vérvörösen nyugovó napot.
Én lecsüggedett fejjel álltam.
A gyermek kacagott.
Az anyja nézte az alkonyatot.
És San Miniato* orma lángolt
S a sok sugár mind a völgybe csapott.
S tüzet szórt a dóm kupolája,
S bíborban égtek tornyok, ablakok.
A gyermek kacagott.
«Menjünk haza, mert gyorsan jő az est!
Jutnak eszébe ilyenkor dalok?
Reám a teremtés ihlete száll.
Ilyenkor megint mindent akarok!»
A gyermek kacagott.
«Két éve nem volt véső a kezemben!
Ez alatt a sors, hogy megzaklatott!
Élet és halál diadalfutása
A gyermek jött s a másik, az halott,
Az apja, az halott.
S most újra érzem a tavasz fuvalmát,
Minden csepp vérem forró láztól reszket.
Istenem, hogyha igazán megértem!
S örömeimből és fájdalmaimból
Valami szépet és nagyot teremtek»
A gyermek sírni kezdett.
Lehajolt hozzá és ölébe kapta.
«Én neked adom a kelő napot.
Én neked adom
az egész tavaszt
S mind, ami voltam, s mind, ami vagyok.
S ami emlékem és üdvözülésem,
Mit örökségül rám apád hagyott,
Egy élet fényét,
harcát, győzedelmet
Mindent neked adok»
A gyermek kacagott.
*San Miniato egy község (comune)
Olaszország Toszkána régiójában, Pisa
megyében.
A BUDAPESTI REFORMÁTUS FŐGIMNÁZIUM
ÚJ ÉPÜLETE. DÖRRE TIVADAR RAJZA
1910. 768. Mikor Líviát megkérték.
Elbeszélés. Írta Erdős Renée
1913. 767. Erdős
Renée: A régi bűbáj
1913. 52.
1040. Erdős Renée: Én szeretlek
Én szeretlek. E nagy
elfáradással,
És semmi tűzzel, semmi lázzal.
Sápadt kezemmel, félig hunyt szememmel,
Ezzel a hűs, fénytelen szerelemmel.
S te szeretsz engem, mert tudod, hogy végem,
És jön az én nagy pihenésem.
És azt szereted, ami bennem fáradt:
Fürtjeim közt a sok ezüstös szálat.
Szemem mélyén
a sok messzi emléket,
Csókokat, amelyek
nem élnek,
Álmokat, amik
engemet megcsaltak.
Te szeretsz
engem, hogy így legyen végem:
Szépet
álmodjam, s mosolyogva haljak.
Kiss József
KISS JÓZSEF
A Hét (Budapest, 1890. – 1924.) társadalmi, irodalmi és művészeti közlöny, 1894-től politikai és irodalmi szemle. A haladó szellemiségű polgárság
irodalmának kívánt vezető lapja lenni. A Nyugat indulásáig (1908) ezt a szerepet be is töltötte. Alapító szerkesztője Kiss József. wiki
1894. /Kossuth-emlékszám/ Kiss József: Amikor csak
írtál
1916. 17. 209. Kiss József: Népdal
1916. 43. 597. Kiss József: Legendák
nagyapámról
* * *
Nyugat, 1913. II. 797. Ady: Kiss József ünnepén
*
1907. 50. 1002. Kiss József költői pályájának negyvenedik évfordulóján
attól kell tartanunk, hogy felhangzik egy disszonáns szó, amely
visszájára fordítja az ünnepi örömet…Ő benne testesül meg legtipikusabban az
Arany János utáni költői nemzedék kemény küzdelme egyéniségének érvényesüléséért,
a saját gondolatainak és érzéseinek kifejezésére való új formákért. Kezdte Arany
hatása alatt balladákkal, a melyekben… nem állt szembe Arannyal, mint legtöbb
kortársa, köztük Reviczky Gyula is, hanem belőle indult ki, hogy a kellő
pillanatban elváljon tőle a saját útjára.…Kortársai között alighanem éppen ő
az, akiben legtöbb található meg abból, a mit nemzeti elemnek szoktak nevezni…
Egy nagy francia író, talán Stendhal mondja, hogy irodalmi
dologba belevinni a politikát épp olyan, mint hangversenyen elsütni egy
pisztolyt. Minek vinnők bele mi is irodalmi ünnepeinkbe közéletünk és
társadalmi életünk mindennapi kicsinyes viszályait, mért ne egyesülhetnénk
annak üdvözlésében, aki elvégre is jelentékeny értékeket adott a magyar
kultúrának? Kiss József nem kapott élete pályáján sem kitüntetést, sem magas
állást, még csak nyugodalmas öregkort sem, — hagyjuk meg neki legalább a költő
koszorúját, melyet maga szerzett magának.
Schöpflin
Aladár
1876. 22. 338. Kiss József
költeményeiből.
Szerelemvágy.
Utcáról utcára őgyelegni tétlen:
Ez az én legédesebb, legszebb kedvtelésem.
A sürgés, a robaj, a tömeg gyors árja
Kápráztat, elmerít édes andalgásba.
Miként, ha
zöldellő hegyormokon járva,
Kéjjel
hallgatódznám a malom-zúgásra,
Mely alant
kelepel, csitteg-csattog lágyan
Ily érzet hat
által a tömeg zajában.
Szívemben tavasz van, dal s virággal áldott,
A költészet fényes, csodás halmán állok.
A tömeg közepett vagyok messze tőle,
Mintha csak álmodnám, álmodnám felőle.
És lelkem
oly nyugodt, mint tó vihar után.
Csak olykor-olykor,
ha egy édes arcú lány
Vetődik
utamba, kezd szívem remegni:
Volna
szeretőm, hej, be tudnám szeretni!
Magány.
Te vagy a hűség, te vagy a jóság,
A béketűrés és a szerelem!
S ami fényes és tiszta e földön,
Azt mind a te képedre képzelem.
S mi a mesében
gyermeki s bájos,
Az a te vonásid
viseli mind:
Mesék szelíd
hamupipőkéje!
Ím képmásod itt áll s
reám tekint!
De mikor a gondolatnak szárnyán
Messze szállok, te nem jöhetsz
velem,
S a csodákat, miket lelkem
látott,
Tenéked hasztalan mesélgetem.
Mosolyodban nem lelek üdülést,
És szívem, lelkem olyan
csüggeteg:
Tán a csillagokban volt megírva,
Hogy én örökké egyedül legyek!
1891. 2. 29. Kiss József: Hová?
Hová, hová lomhán lecsüggő szárnnyal
Tépett hajóm, te korhadt kis ladik!
Magányos fáklyád széllel és hullámmal
Még meddig küzd? Meddig viaskodik?
Ha egymagámba járnám a hullámot,
S ne csüggne rajtam annyi drága lét:
Ó dehogy védeném e félig elmállott
Veszendő rongynak olcsó életét.
Hol legvadabb az örvény forgataga,
Az éj magánya a legzordonabb:
Oda terelném, hogy a szirtbe' csapja
A legelső hullám csónakomat.
De
nem szabad! Sorsom kemény parancsa:
Lankadt
izommal törni a habot,
Bár
érzem, hogy az áhított révpartra
Csak
evezőm eldobva juthatok.
1920. 22. 264. Esteledik,
alkonyodik.
Kiss József merengő
öregkora virágaiból font koszorúja az a szép kötet, mely most jelent meg Esteledik,
alkonyodik címmel. Megvan bennük még a régi hang, a költő sajátságos,
egyéni melankóliája, de kissé fátyolozott már. Az érce nem olyan csengő, az
életkedve nem buzog már benne olyan gazdagon : a költő már inkább csak
emlékeinek él és szüntelenül érzi az örök fagy közeledését. Új könyve egyik
legszebb versében, A malom címűben ezt mondja szülőföldjéről, a Rima
völgyéről:
Csak egyszer látnálak, még egyszer,
A régi, friss gyermekszemekkel.
Azután fogjátok be a szemem.
Több látnivalóm úgy sincs már
nekem.
Ez az
alaphangja költészetének Az öregség azonban szelíddé, megértővé teszi, nincs
meg benne az öreg emberek gyakori keserűsége, megérti még a fiatal vágyakat, a
szív ifjúi rezgéseit, a melyekre ő benne is felelnek a rég szunnyadó érzések.
Keserű csak akkor lesz hangja, mikor a magyar haza mai állapota foglalkoztatja:
a nagy magyar fájdalom néhány szép és melegen átérzett hangja csendül föl
verseiből. A szép kis könyv mintegy a költő búcsú-ajándéka nemzetének, de, hisszük
és reméljük, hogy ez nem a végső búcsú még s hasonló ajándékot kapunk még.
Lampérth
Géza
Lampérth
Géza első verse negyedik osztályos diák korában jelent meg Tihanyi álnév alatt a Vasárnapi Újságban (1898), melynek attól
kezdve munkatársa volt. Sokat írt a Pápai
Lapokba és egy évig mint főmunkatárs
szerkesztette a Pápai Független Hírlapot. Később szinte az összes számottevő fővárosi szépirodalmi lapnak
dolgozott. Tárcákat írt a Budapesti Hírlapba és a Magyar Újságba, történelmi rajzokat és elbeszéléseket a Magyar Leányokba;
rendszeres krónikákat a Politikai
Újdonságokba. 1905-től a Petőfi
Társaság tagja, 1926-tól főtitkára volt.
A VÚ. 1895. 51. 838.
számában ez a két vers található:
1895. 51.
838 Lampérth
Géza: KARÁCSONY-ESTI
EMLÉKEK.
1895. 51. 838. Tanfi Iván: Eljött az angyal
Eljött az angyal,
Eljött hozzátok
Pásztorok, pásztorok
(Régi ének.)
Kis angyalok
dunnáikat kirázzák
És hull az
égből sűrűn a pehely,
Fagyos szél
járja-ropja künn a tánczát,
Az ablakon
száz jégvirág-kehely…
Eljött az angyal, el, de ő érette
És szárnyain az égbe felvivé,
Az Úr kis angyalunkat úgy
szerette,
Hogy felvitette társai közé!
Egy sírhalommal több van lenn a
földön
S kis angyalunkkal gazdagabb az
ég.
Tűnik a kép, a szempillámra könny
jön.
Künn hullnak egyre sűrűn a
pillék.
1895. 402. Lampértli
Géza: Parkban
686. Gödöllői zöld erdőben
810. A magyar
nóta
838. Karácsonyesti
emlékek
1904. Lampérth Géza:
Kossuth.182
Glória 214
Rejtelmek370
Utikönyvemből: I. A Márk-téren. — II.Egy palota előtt 642
A Splendid Hotelben .871
Édes anya. 95
1905. 119.Lampérth
Géza: Prológ Veér
Judit rózsája című regényes színjátékhoz.
1905. 327. Csokonai emlékére
411. A
Hortobágyon.
586. Úti
könyvemből
690. Tanulmány-úton; Gyógyulás
1906. Lampérth Géza: Asszonyok. — Virágének 2
250. Ismeretlen.
314. Bocskai emlékezete
418. Nyári mezőben.
626. Szomorú emberek
810. Múltak árnya.
* * *
1910. 49. 1006. Lampérth Géza. FEKETE BOLT ELŐTT.
Jártál-e már úgy az élet víg utcáján,
Hogy sírva roppant meg büszke férfi-erőd,
Mentél-e el, a nagy Rémmel szíved táján,
A fekete bolt előtt?
A bolt előtt, amely máskor is már ott
volt,
De észre sem vetted, bár épp' úgy
ismeréd.
S melyből most bús fejfák és komor
koporsók
Meredtek zordul feléd.
Míg hervasztó lázban nyögte a kórágyat
Valaki kedvesed, nyíló virág előbb,
S hozzá siettél. Vert-e gyökeret lábad
A fekete bolt előtt?
Mikor életed egy része vívta harcát
Az enyészettel, e szörnyű örök csatát.
Fekete boltosnak láttad-e az arcát,
Hallottad-e a szavát?
*
Ady
Endre:
A FEKETE ZONGORA
|
Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.
*
Babits:
Fekete ország
Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ…
Lévai József
LÉVAY JÓZSEF DOLGOZÓ-SZOBÁJÁBAN. - Jelfy Gyula fölvétele
1905. 50. címlap. Schöpflin Aladár: LÉVAY JÓZSEF NYOLCVAN
ÉVES.
MINDÖSSZE egy meleg, szép új verssel ünnepelte meg Lévay
József a nyolcvanadik születése napját. Ez rávall az ő egyszerű, nemes
szerénységére, amely egész hosszú és gazdag életében egyik legfőbb vonása volt.
Kedves és sokszor megénekelt szülő vidékén, a regényes Bükk alján élt mindig,
visszavonulva a világ zajától, elkerülve a nyilvános szereplést, a lármás
feltűnést. A versei szerepeltek helyette, azokból tudtuk meg, hogy szíve még
dobog a hazáért, hogy a természet szépségei még gyönyörbe tudják ringatni a
lelkét…Egyhangú mégse volt ez a magány. Benépesítette lakójának szelleme a
képzelet színes, szelíd, ábrándos képeivel, ifjúi szerelemmel, baráti
vonzalommal, a haza gondjaival, bájos hangulatokkal. Nagy lárma, sem a retorika
színfalhasogatása, sem a ditirambus mámoros rikoltozása nem zavarta soha e
magány csöndjét, nem küzdöttek benne a szenvedély vijjogó ölyvei. Csak a
pacsirta köszöntötte a reggelt s a csalogány az estét. Boldognak vallhatja
magát, a kinek ily derűit, munkás öregséget engedett a végzet s a ki ha
visszanéz hosszú pályájára, büszkeség töltheti el lelkét, mert jól megmunkálta
földjét, jó magot vetett bele s színes virágokat, édes gyümölcsöt nevelt rajta
a maga és egész nemzete gyönyörűségére.
1891. 135. Léray
József: A hámori
völgyben
1891. 871. A dumfriesi önkéntesek (Burns)
Caledonia
(Burns)
1895. 22. Lévay József: Régi
történet
Zúg a malom szakadatlan;
Hallod, hallod-e?
Gyertya is ég az ablakban;
Látod, látod-e?
Itt epesztem magam érted,
Ha el nem jössz, mért ígérted?
Csalfa, csalfa te!...
Csendes az éj, csillag szalad,
Látod, látod-e?
Örvény zúg a malom alatt,
Hallod, hallod-e?
Titkomat hadd nyelje ő el,
Ha nem jöttél, ne is jöjj el,
Hűtlen, csalfa, te!
A Budapesti Szemle legújabb füzetéből
1895. 99. Lévay József : Gyulai Pálnak
1901. 3. Lévay
József: Téli vers
1901. 515. Lévay József: Turisták.
Tátra Széplak, 1901. július 22.
Nosza fiúk! Itt a Tátra
Felleg-gyűjtő orma int:
Elő a turista-bottal,
Fel a nehéz útra mind!
Sarkal a vágy olthatatlan,
Biztat az acél-ideg.
Nem ismerni fáradalmat,
Nem hamar pihenni meg.
Járni vészes meredélyen,
Elérni a bérctetőt,
Az örökös hó hazáját,
A tündöklő jégmezőt.
És diadal érzetével
Majd büszkén megállni ott,
Hova eddig szerencsésen
Ritka ember juthatott.
Napsugaras tiszta légben,
Honnan a szem messze lát,
Harsány hangon, lelkesülten
Ott éltetni a hazát
S ki útközben félre lépett,
S a mélységbe hullt alá,
Megkönnyezni, felsóhajtva:
Szomorú, de szép halál.
Fénylő, magas célra törve,
Küzdelemben esni el,
S lelkünket így kilehelni
Az ég boltjához közel!
Oh menjetek, boldog ifjak!
Bércről-bércre hágjatok,
A tiétek a magasság:
Én már alant maradok.
RIKKANCSOK BUDAPESTI ÉLETKÉP Gerő Lajos rajza
1901. 583. Egy államférfiú temetése.
1905. 98 Régi emlék
288 Egy barátnőm távozásakor
434 Csermely
554 Őzike
618 Ismeretvágy
1905. 798 Lévay
József: Útlevél
Feljutottál a tetőre,
Onnan már ne nézz előre,
Az már egy arasznyi tér:
Merengj inkább a vidéken,
Mely utánad maradt régen,
Ott merengni többet ér.
Ködfátyol leng
bár a tájon,
Ám azért csak
bízva szálljon
Vissza rá
tekinteted;
A tárgyak
körrajza még ott
Végképen el
nem mosódott,
Mind-mind
fölismerheted….
Az se háborítsa álmod,
Mikor önmagad bírálod:
Mit mulasztál? Mit tevél?
Haladj utadon nyugodtan,
Vezérül kezedben ott van
Nyolcvan év, az útlevél.
Útlevél, de tudod, látod.
Nem soká lesz az sajátod,
Nem! Talán csak percekig;
Hogy ítélő székre hozzák,
Tőled a közel mennyország
Kapujánál elveszik.
1911. 48. címlap. LÉVAY
JÓZSEF ÜNNEPE.
BOLDOG ÖREGKOR: úgyszólván egymagában
maradni fenn egy nagy históriai korszak szereplői közül, nyolcvanhat évvel…Lévaynak
élete is olyan volt, mint költészete: egyszerű, nyugodt és munkás. Mint tanár,
mint egy virágzó vármegye tisztviselője, majd közigazgatásának feje, mindenütt
híven betöltötte tisztjét. Élete végső szakában lírája egy új elemmel
gazdagodott, olyan elemmel, mely az irodalmakban, különösen a lírában a
legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Az aggkor sajátos költészete ez…
Lévay jól takarékoskodott élete adományaival:
megőrizte a normális emberi életet túlhaladó korban is minden kincsét. A mai
gyorsan élő kor embere előtt szinte csodaszámba megy ez a mindvégig megmaradt
harmonikus termékenység, az életerőnek ez a kimeríthetetlen buzgása olyan
életkorban, a melynek minden órája már Isten különös ajándéka. Az ilyen élet s
az ilyen öregkor méltó az ünneplésre. Mi is hozzá akarunk járulni az ünnephez a
magunk üdvözletével: Lévay Józsefben legrégibb költő-munkatársunkat ünnepeljük,
a kinek költői pályája jelentékeny része lapunkban folyt le s a ki máig is
megőrizte lapunk iránt mindenkor oly kedves szeretetét és hűségét.
Schöpflin Aladár
Pekár Gyula
1904. 189. Mátyás és Beatrix. Pekár Gyula
történeti drámája (képekkel)
1905.
11. 163—194 Csokonai
vőlegény. Elbeszélés. Írta Pekár Gyula
Felolvasta a szerző a Kisfaludy Társaság
nagygyűlésén, 1905. február 12-ikén
I.
Régen volt, illatos májusban, poéták
tavaszán. Legszebb rózsák nyíltak akkor
Bódi János szenátor uram kertjében s enyelgő mulatságra odajártak a komáromi szép
leányok minden délután: a Pázmándy, Csejthey, Thaly gyerekek, meg a Konkoly,
Csajághy, Samarjay, Beöthy kisasszonyok. Hogy hancúztak, fogócskáztak a
rózsabokor körül, s zálogosdi közben milyen csintalan terveken törték a
fejüket! Egyre az öreg kúria tornáczára néztek, mintha az odabent maradottak
ellen forraltak volna valami újabb összeesküvést. A szenátor úr, ki tekintélyes
pipával szájában sétált a virágágyak közt, mosolyogva fenyegette meg őket:
— Hej, de kíváncsiak ezek a komáromi
leányok! Per amorem / az isten szerelmére/, be ne menjetek, meg ne zavarjátok
az Akadémia ülését! Mindszenthy Sámuel tiszteletes úr, aki még tekintélyesebb
pipát sétáltatott mellette, nevetve kérdezte:
— Hát aztán kire oly kíváncsiak?
— Kire? Hát a preceptor úrra, arra a bujdosó debreceni poétára!... A
mióta a minap olyan szép verset irt a komáromi inszurrekcióra, nem akarnak
békét hagyni neki. Hja, még ha ragyás is, az ilyen búsongó deák után bomlik a
fehérnép legjobban…
Bédi uram morgott még egy kicsit, aztán
odább sétáltak. A politikára, az inszurrekcióra tértek át, szidták Bonapartét
és vitatták azt a sok rosszat, ami ebben a siralmas Anno 1797-ben még elkövetkezhetik
a magyar hazára. Odaát a rózsabokrok mögött csak erre vártak a leselkedő,
csintalan leányok. A hogy az öregek hátat fordítottak, felugrott a fűből Beöthy
Zsófika, a legcsintalanabb, s szájára tette az ujját:
Rajta leányok, most besurranhatunk.
— Most vagy soha! — súgtak a többiek,
— ki kell csalnunk őt. Nem nyugszunk addig, a míg meg nem tanítjuk a
kállai-kettősre !...
A leányok visszatartott lélegzettel
nézték. Vajda Julis törte meg a csendet:
— Hát ez ő? — szólt merengő
ámulattal. — hát ez Csokonai Vitéz Mihály! Olyan csúnya s mégis olyan szép. Hát
még milyen szépen beszélhet! …
II.
Csokonai meg Bédiné magukra maradtak. A fiatalasszony
elmosolyodott s aztán anyáskodó gonddal, hosszan nézett a költőre. Édes örömét
lelte benne, hogy vigyázzon rá s ápolgassa a bujdosó ifjút, akit amúgy is
bizony betegesnek tudott. Szó sincs róla, eszményi nemes hév lakozott Fábián
Juliannában, s Csokonaiban a poéta ihletéért rajongott ő csupán. De hát hiába!
Asszony volt ő is, és öntudatlanul is lehetett azért valami kacérság ebben az ő
anyáskodó viseletében….
Csokonai felriadt merengéséből és keserűen tört ki:
— Eh asszonynéném, minek mondanám
tovább? Hát elszöktem Debrecenből, megcsömörlöttem attól a deákhínárral zavart
víztől, amellyel a kollégium itatott; Sárospatakra mentem juristának, gondoltam:
ti tán meg nem martok, ti, kik a törvény-léből moslékot habartok! Csalódás! Bujdosnom
kellett tovább. Azt hittem,
Pozsonyban révbe érek;
«Diétái Magyar Múzsát» szerkesztettem a Tekintetes Karok és Rendek számára:
belebuktam!...
Német és angliai, gallus és itáliai
géniuszok révén szívtam magamba a nagyobb eszmények utáni vágyat. Nézze
asszonynéném, tette hozzá lelkesen s két könyvet húzott ki dolmánya zsebéből, imhol
az én két barátom: a pásztor Metastasio és Rousseau, a genfi bölcs. Messze, ott
a Lemán tó partján, az ő rajongásának kertjében lakom én, ott álmodok
Otahitiről, a boldogság elérhetetlen szigetéről….
Mihály öcsém, — szólt Bédiné ijedten,
— mi lelte?
A poéta csak hévvel szorította
ajkaihoz a rózsát. Végre megszólalt halkan:
— Kicsoda ez a leány?
— Kicsoda? Hát Vajda Julis, Lilla. Nevetve
tette hozzá: tán csak nem szeretett bele így hamarjában ebbe a kis libába? …
V.
Február lett Anno 1798-ban. Egy napon
Vajda uram ravasz hunyorítással szólította félre, látogatóba jövő Bódinét.
— No, komámasszony, azt hiszem,
sikerült a dolog! Végre valahára elfordítottuk a leányunkat az élhetetlen
poétától. És tudja-e hogyan? En még a feleségem sodrófájánál is jobb metódust
találtam ki; nézze, ma fogtam el a Csokonai uram tizenötödik episztoláját!
VIII.
…A városon kívül ballagott már, mikor egyszerre megállt és
visszafordult. Ott a távolban, mintha a Lilláék háza fedelére sütött volna a
hold. Mulatnak most ott... Hej, barátom Csokonai, gondolta keserűen, pünkösdi
királyság a poéták vőlegénysége! „Nem is arra születtél te, hogy a szerelem
édességeivel éljél. hanem hogy az után csak áhítozzál, reszkessél, őrizzed, de
hozzá ne nyúljál és magadban emésztődjél el, mint a csipkebokor.” De vajon gondol-e, ha csak egy percre is, rá
az a leány? Eh, tört ki búsan, s fájdalma ihletett szóval kezdett lüktetni
ajkain, mit gyötörsz te
Földiekkel
játszó
Égi
tünemény,
Istenségnek
látszó
Csalfa, vak
remény?...
Élete napja éjre dűlt, eh, búcsúzni kellett. Befejezte a
költeményt:
Bájoló lágy
trillák,
Tarka képzetek,
Kedv,
remények,
Lillák,
Isten véletek!
Vége
Rudnyánszky Gyula
RUDNYÁNSZKY GYULA Botfan felvétele. h 14 – 16.
Rudnyánszky
Gyula: Mária-dalok és
legendák - Pázmány Péter ...
http://www.ppek.hu/konyvek/Rudnyanszky_Gyula_Maria_dalok_e
*
Rudnyánszky Gyula
A magyar nyelv
A világon édesebb nyelv
Nincs a magyar nyelvnél!
Lágyan csorran ajkaidra,
Mintha mézet ennél.
Égnek-földnek minden bája
Összeolvad ebben;
A mennybéli angyalok se
Dalolhatnak szebben!...
Sok százados szenvedésünk,
Féltett szabadságunk,
Ami szépet eltemettünk,
Ami álmot láttunk.
Múlt, jövendő kínja, kéje,
Dicsőséges harcok
Szent emléke mind a nyelvben
Él, kesereg, harsog.
Ha fohászát kulcsolt
kézzel |
|
|
|
http://www.eternus.hu/vers/918
*
1889. 387. Rudnyánszky
Gyula: Őszi séta
794. Krisztus sírjánál Feszty Árpád
843. Karácsonyfa alatt
1890. 154. Rudnyánszky Gyula:
Újév napjára
(képpel) 2 Tél és tavasz (képpel) 218. Mátyás király
726. Levél
Jakab Ödönnek
810. Az élet
folyóján
1904. 14. 223
Rudnyánszky Gyula költeményei (1894—1904). Debrecen, 1904. A
ki az irodalmat csak a fővárosi lapokból figyeli, azt kellett hinnie, hogy e
régebben oly termékeny költő csaknem teljesen elhallgatott; most megjelent
kötete vaskos terjedelmével ugyancsak megcáfolja e véleményt. A ki pedig
emlékszik Rudnyánszky régebbi verseire, rá fog ismerni ez új kötetben is:
semmiben sem változott, sőt nem is fejlődött. Ugyanaz a könnyűsége a
verselésnek, ugyanaz a fordulatos, csillogó nyelv s a mélységnek ugyanaz a
hiánya jellemzik, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Még tárgyai is ugyanazok:
régebben is szerette a hazafias tárgyakat hol könnyen hevülő lelkesedéssel, hol
kesernyés szatírával énekelni; a társadalmi bajokat jóakarattal, de felületes
filozófiával ós lágy szentimentalizmussal fejtegetni,…A kötetből, melynek ára
nincs feltüntetve, mutatványul a következő verset közöljük:
Virágok
Repülnek az évek felettünk,
Az elvirult nyár egyre több;
De amit álmodtunk, szerettünk,
Nyomát még el nem födte köd.
Szerelmünk napvilágos útján
Hervadva hullt le sok levél;
De mért borongjunk percnyi múltján,
Amíg emléke frissen él?...
Szerelmi hódolat jeléül
Mindig virágot adtam én;
Boldog virág, mely sose vénül,
Halála, üdve egy: a fény.
S úgy érzem, hogy mi is, szerelmem,
Egy-egy ilyen virág vagyunk;
Nem küzdhetünk a végzet ellen:
Mi éltet, attól hervadunk.
1905. 41. 654. Rudnyánszky
Gyula: Örök ifjúság
Ha Isten azt megengedné,
Hogy egy vágyam teljesüljön:
Nem kívánnék semmi mást,
Csak egyetlenegy varázst,
Hogy a lelkem mindhalálig így hevüljön!
Szeressem a dalt, a nőt és a virágot;
Adjon nekem Isten örök ifjúságot!
Van a földnek ezer kincse,
A világnak ezer bája;
A rejtelmes végtelen
Millió csodát terem,
Köztük üdvét minden ember megtalálja;
De az én egyetlen esdeklésem, álmom,
Hogy az ifjúságom soha el ne szálljon…
Isteneknek kiváltsága,
Ifjúság, te örökélet!
Ha te elmúlsz csendesen,
A király is rab leszen
És a koldus királyoknál dúsabb véled!
Te gyarlók erénye, zabolátlan fenség,
Te magad vagy egyben az egész mindenség!
És ha Isten megengedné,
Hogy egy vágyam teljesüljön:
Nem kívánnék semmi mást,
Csak egyetlen egy varázst,
Hogy a lelkem mindhalálig így hevüljön!
Szeressem a dalt, a nőt és a virágot;
Adjon nekem Isten örök ifjúságot!
Sebők Zsigmond
1916. 10. 832. A
milliomos fia. Ifjúsági irodalmunk különösen érzi Sebők Zsigmond
elhunytát. A kis gyerekeknek ő volt legkedvesebb írója; az ő kedves, naiv
kedélye, friss és dós leleménye, vidámsága, elbeszélésének egyszerű bája
nehezen lesz pótolható, mert míg olyas Íróink, a kik a serdültebb ifjúságot
tudják jó olvasmánnyal ellátni, szép számmal vannak, a tíz éven aluli kis
gyerekek számára alig tud újabb irodalmunk mást, igazán jót adni, mint Sebők
műveit. Még szerencsének s mindenesetre nagy nyereségünk, hogy elhunyt kitűnő
Írónknak több könyv alakban még kiadatlan műve maradt, a melyek remélhetőleg
rövid idő alatt sorban a közönség elé fognak kerülni. Most jelent meg közülük
az első, egy kis ifjúsági regény A milliomos fia címmel. Sebők
Zsigmond, a ki első sorban mint furcsa és humoros állattörténetek Írója
állt a gyermekek előtt, ebben a könyvében a mai fővárosi életbe vezeti őket a
ebből mond el egy bájos, naiv történetet. Egy szegény fiú a bőse, a ki bejut
egy milliomos házba s belépésével meghozza oda a szerencsét: előbb a gyógyulás
útjára vezeti a család egyetlen, beteges elkényeztetett gyermekét, aztán
megmenti a család válságba jutott vagyonát is. A gyermeki egészség és okosság
diadala ez a könyv, kedves, derűs hangú jeleneteit bizonyára nagy élvezettel fogják
olvasni a fiatal olvasók, s mint az igazán jó ifjúsági könyveknél lenni
szokott, kedvet kapnak tőlük elolvasására a szülők is így az ifjúság számára
irt könyv az egész közönség könyve lesz. — A Franklin Társulat igen szép
kiállításban adta ki Sebők művét Moldován Béla kedves rajzaival.
Ára díszes kötésben 5 korona 20 fillér.
Szabolcska Mihály
A hetilap tán a legtöbb verset
közölte Szabolcskától. Előző fejezeteinkben, 2014. 02. 01-ig a következő Szabolcska-versek jelentek
meg:
1903.46. Szabolcska Mihály: EPILÓGUS.
1905. 43. Szabolcska Mihály: JÖN
RÁKÓCZI HAZAFELÉ
1913. 5. 92. Szabolcska Mihály: REMÉNYSÉG.
1916. 1.
Szabolcska Mihály: NAGY NAPON
1898. 38. Szabolcska Mihály: KRÓNIKÁS ÉNEK, ERZSÉBET KIRÁLYASSZONYUNK TEMETÉSEKOR.
*
h14 – 05
1917. 8. 123. Szabolcska Mihály: Vélemény a békésségről, Hír a falunkból
1917. 47. 751.
Szabolcska Mihály: Novemberben
*
1890. 820. Szabolcska Mihály: Édes
anyámnak.
830. Karácsonyest idegen földön
1891. 18. Szabolcska Mihály: Megcsendül még
103. Az ég
208. Nagyszombat
éjszakáján
419. Fellebbezés
530. Rab vagyok
662. Dal a dalról
766. Ünnepi harangszó
766. Ébren
766. Indulás előtt
766. A mi házunk
799. Elmegyek én innen
1891. 41.662. Szabolcska
Mihály: DAL A DALRÓL*
Részlet egy ilyen című
hosszabb költeményből.
Mesék tündére száz, csodás alakban,
Az vagy te dal! Itt a leányka ajkán
Most fakadó, bimbózó szerelem;
Amott örök bút síró szíveken,
Az elhaló, legutolsó sóhaj tán.
Most templomok fölséges boltozatját
Csapdossa szárnyad, szent zsolozsma képpen,
Majd munkazajjal váltasz egy tanyát,
Vagy zörgeted a csárdák ablakát,
S jársz andalogni, puszták közepében
Most kis tilinkó méla hangja vagy csak,
Sövény-kerítés jázmin bokra mellett.
S merengve, míg hallgat a lány belül:
Patyolat ágyán könyökére dűl,
Míg álmodik rajtad csókot, szerelmet.
Majd büszke szózat, harcok viharában,
Egyszerre zúgva ezrek ajakáról,
Keményre edzed a kardot, szívet,
A zászlót győzelemre úgy viszed,
S zöngesz apoteózist — a halálról
* Mutatványul szerzőnek sajtó alatt levő kötetéből
1891. 49. 799. Szabolcska Mihály: Párisi harangok
Harangok sírnak
Est-imára
A boulevárdok
Zsivajába.
Szólni, sírni is
Alig mernek,
Mint az eltévedt
Árva gyermek.
Harangok, mért is
Sírdogáltok?
Úgy se hallgat itt
Senki rátok!
Csak én figyelek,
Hallgatózva,
Mintha e hang csak
Nekem szóina.
És az utolsó
Hanghullámon,
Egy könnyet érzek
Szempillámon.
Nekem, nekem szólt,
Megértettem:
Árvák vagyunk itt
Mind a ketten!
(Paris, 1891. október )
1892. 166. Sóhajok;
610. Vallomás;
703. A Hortobágyon;
1892. 49.827. Szabolcska Mihály: Erzsikének
Áldja meg az Isten, áldja meg,
Angyali, jóságos szívedet.
Hogy engem már akkor szerettél,
Amikor még alig ismertél.
Áldja meg az Isten, áldja meg
Kék-sugaras kökény szemedet,
Hogy meg tudtál velők igézni,
Hogy úgy tudtál velők rám nézni.
Áldja meg az Isten, áldja meg
Mind a két ölelő kezedet,
Hogy nem szántad őket angyalom,
Összekapcsolni a vállamon.
Áldja meg az Isten, áldja meg,
Ahol találkoztunk, a helyet.
Amelyen születtél, a napot,
Azt a kezet, amely ringatott.
Áldja meg az Isten, áldja meg,
Úgy áldja meg a te éltedet,
S érted ezt az egész világot:
Ahogy engem veled megáldott.
1895. 163. Szabolcska Mihály: A levél
518. A
borszéki úton
618. Sejtelem
623. Novemberben
822. Munkaközben
1900. 178. Alkalmi strófák a hazaszeretetről |
1900. Szabolcska Mihály: 99. A
Tiszánál |
|
|
|
|
131. Kis lányunk születésekor |
|
|
|
|
|
|
|
227. Krisztus keresztjén |
|
|
|
354. Közös bánat |
|
|
|
354. Betegen |
|
|
|
459. Szabadban |
|
|
|
558. Etelkának |
|
|
|
654. Robotban |
|
|
|
734. Szülői szeretet |
|
|
|
|
|
|
|
826. Betegen |
|
|
|
826. Falusi mezőben |
|
|
|
840. Kérelem a Jézuskához
A PEST VÁROSI REDOUTE
ÉS AZ AL-DUNASOR 1848-BAN A redoute. Az Angol királynői szálloda. |
|
|
|
A görög-keletiek temploma.
Duna-gözhajózási állomás |
|
|
|
1900. 47. 558. ETELKÁNAK. Ha meghalok, ne légy
te olyan, Mint e divatos özvegyek. Tenéked én minden külső gyászt, Előre is
elengedek. Hosszú, elomló fátyolokkal,
Ne ékesítsd fel
magadat. cicomás gyászruhákat értem, A fiaim se hordjanak
Ha szóbahoznak majd előtted, S dicsérnek engem itt-amott: Ne ölts te az arcodra gyorsan, Nagy, ünnepélyes
bánatot. |
|
|
|
Hanem ha otthon,
magatok közt, Merengtek majd emlékemen: Öleljétek át akkor egymást, Szomorún,
hosszan, csendesen! És sírjatok, zokogva némán, Szomorún, hosszan,
csendesen, Mert úgy, ahogy én, titeket, jaj, Nem szeret többé senki sem. |
|
|
|
|
|
|
/Technikai okok
miatt a sorok tördelése hibás. G. /
*
1903. 1. 3. Szabolcska Mihály: A Vasárnapi Újságnak
(1854—1903.)
Ki annyi ünnepet szerzel már szívünknek
Jó öreg Újság, most téged ünneplünk meg!
Nem tudom, más hogy van ezzel az ünneppel?
Az én szívem-lelkem
Tele van irántad édes szeretettel!
Már gyerekkoromban te voltál minálunk,
Nagy szegénységünkben egy hivalkodásunk,
Jó ízűn megettük barnás kenyerünket,
Barnábbra szitáltan:
Csakhogy te valahogy ne hagyj el bennünket!
Ezer emlékeddel van tele a múltam,
Silabizálni is belőled tanultam.
Tiszta lapjaidról szívta be a lelkem
Hogy az égieket,
Az örök szépet, jót halálig szeressem.
Sok magyaros nótád, szép mesemondásod,
Szívemben nem egyszer mély barázdát ásott.
Költőidért kivált
mennyit rajongottam!
S hogy az leszek én
is,
Apámat már akkor azzal búsítottam.
S lapjaidat később, nagy oknak miatta!
Jó anyám csakugyan sokszor simogatta.
Sokszor simogatta szíve szerelmében,
Gyönyörködve büszkén
Óh áldott kevélység! A fia versében.
Félszázad alatt így hány szívbe bevésted:
Az Igaz szerelmét, az Eszményt, a Szépet!
Voltál nemzetednek hű mesemondója,
S nagy nehéz időkben
Baja enyhítője, búja gyógyítója.
Most is, ünneplésül jó magyar Újságom!
Úgy se kapsz, tudom, a lármás hiúságon,
Ha mi egy-két szóm kél a jó kívánságra ,
Elfogódó szívvel
Ím azt se rád mondom, hanem a hazára!
Nőjön, növekedjen oda ez az ország,
Hogy életszükségből folyamodjék hozzád.
Hogy mire még egyszer ötven évet érnél:
Minden magyar háznép
Többre becsüljön a földi kenyerénél.
*
A GYŐRI ÚJ VÁROSHÁZ.
1903.136. Szabolcska: Hír a
megyénkből.
231. Húsvétkor
299. Rákóczi
sírja
347. Jövel
Szentlélek Úristen
570. A halálról
654. Iratkozás
710. Ősszel
születtem
754. Epilógus
826. Egy jó ember
könyvébe
708. Karácsony
A GYŐRI
BENCÉS GIMNÁZIUM
1904. 8. Szabolcska Mihály:
Új esztendő
34. Virágének
43. Idegen
földön
102. Kietlen
éjjel
102. A második
asszony
202. Virágvasárnap.
213. Feltámadunk,
van örökélet.
Szabolcska: Jókai.
1904. 20. 334
Jókai Mórról ne írjatok ódát.
Nem óda, nem, dal kell neki.
Magasztosak, de hidegek az ódák,
A magyar nemzet nagy mesemondóját
Szívbeli, szép magyar dal illeti!
Hanem az a dal, a mi Róla szól majd:
Imádságos, szép dal legyen.
Költője mártsa tollát napsugárba,
S rejtőzve nyíló rózsák lugasába,
Úgy írja áhítattal, lelkesen!...
Jókairól, óh, ne írjatok ódát.
Nem óda, nem, dal kell neki.
Magasztosak, de hidegek az ódák,
S a magyar nemzet nagy mesemondóját
Szívbeli, szép magyar dal illeti!
1904. 22. 372. JÓKAI HUMORA A PARLAMENTBEN.
Aki a magyar országgyűlés naplóit lapozza a 61-iki
országgyűlési ciklustól kezdve, az Jókai nevére rátalálhat, ha csak a gyorsírói
Tetszés, Derültség, Hosszantartó élénk,
vagy Zajos derültség nyomait követi is. Senki nem csalt ki annyi derűt
hallgatói lelkéből, senki nem fakasztott annyi mosolyt humora varázsvesszőjével
a politika sivatagaiban, mint ő. Jókai felszólalásai, melyekre mindig
gondosan készült s melyekre mindig válságos alkalmak adták meg a címet,
ellenállhatatlan vonzerőt gyakoroltak a parlamenti tanácskozások közönségére,
habár ritkán lépett ki a küzdőtérre s politikai beszédeinek zöme csak a 80-as
évekre esik…
Szalay Imrének
az 1882 január 20-iki ülésen oda vágta : «Igenis kívánom, hogy a pénzügyminiszter
hozza be Magyarországba, ami oly nagy jövedelmet hoz Francia- és
Olaszországban, — az italadót, akkor aztán mondhatjuk, hogy iszunk a
hazáért. (Élénk derültség.)…
Talleyrandról szóló adoma, amit egy külföldi
diplomata mondott volt annak egy hozzá intézett leveléről: Uram, én egy fél
óráig törtem rajta a fejemet, mi van abban a levélben, nem tudtam megérteni. Amire
Talleyrand azt
felelte: Uram, én egész nap törtem a fejemet, hogy úgy írjam, hogy ön azt meg
ne értse.
Lehetetlen volna még csak megközelítőleg is Jókai parlamenti
szónoki működésének teljes és kimerítő képét adni. Felszólalása legtöbbször egy
jól megirt humoreszk hatását tette, természetesen fokozva még az ő sajátságosan
megigéző előadása művészetével is. Csak aki a kettőt egyszerre élvezhette,
elméje játékának szivárvány színeit, s azt a jellemző előadást, melybe
gondolatait öltöztetni tudta, csak az ismerhette meg igazán Jókai ragyogó
stílusát. V.
1891. 18. Szabolcska Mihály: Távolból
*
A BUDAI VÁRKERT
ÉPÍTMÉNYEINEK KÖZÉPSŐ RÉSZE /Várbazár/
YBL MIKLÓS
NEVEZETESEBB ÉPÍTMÉNYEI. — Balogh Rudolf felvétele.
1910. 2.Szabolcska Mihály: Sorsunk
138. Dalok hazulról
258. Húsvét
411. Mikszáth
482. Magyar vagyok
622. Marosfelfaluban*
822. Arany János nagy körösi szobránál
*Marosfelfalu (románul Suseni, németül Pranzdorf) község Romániában, Maros megyében
*
1910. 23.
482. MAGYAR VAGYOK.
Magyar vagyok, büszkén nézek a múltra,
Ezer éve itt fénylő csillagunkra.
Ez a csillag, a Kárpátok felett,
Besugározta sokszor az eget.
Török-tatártól védtem Európát
Karom, szívem kiállta a tűzpróbát.
Magyar vagyok, büszkén nézek a múltra!
Magyar vagyok, ezer az ellenségem.
Bírámnak áll be sok régi cselédem,
S keresztfámat ácsolja odaát,
A farizeus, régi, jó barát!
Egyes egyedül állok a világon,
De ehhez is szabom a számadásom.
Magyar vagyok,
tudom az ellenségem.
Magyar vagyok, nem félek a jövőtől
Semmi rám zúgó ítélet-időtől.
Hadd jöjjön, aminek jönnie kell,
Az Isten él, én nem veszhetek el!
Nem töltöttem még be a hivatásom,
S győz az igazság minden álnokságon.
Magyar vagyok,
nem félek a jövőtől!
Magyar vagyok, s ez lesz majd a hálálom.
Síromat egyszer tudom, magam ásom,
A nagy örvénybe botorul, vakon:
Saját testvérem árulása von.
Ősi átkom lesz a halálos végem:
Pártoskodásom és gyűlölködésem.
Magyar vagyok, s ez lesz majd a halálom!
Szabolcska Mihály.
*
1912. 46. 922. Szabolcska Mihály. A TÖKÖKÖKHÖZ, h14 -
06
1913. 92. Szabolcska Mihály. Reménység
123. Versek
223. Másvilág
347. Hír a falukból
612. Kertemben
667. Ha visszatekintek
807. Őszi tájon
45. 887. Gyorsvonaton
1011. A betlehemi
mezőségen
*
A könyv címe: |
Letört lombok |
Alcím: |
Dalok Szabolcska Mihály, Kiss Menyhért, Ihász
Aladár, Farkas Sándor, Komlós Alfréd és Molnár Emil verseire |
Kotta, Pesti könyvnyomda. Évszám nélkül.
Tartalomból: Szabolcska: Csüggedt erdő; Megemlegetsz; Kézfogó előtt; Koporsómra.
*
Az új levéltár számára
lebontásra kerülő épület
Zempléni Árpád
1891. 218. Zempléni Árpád:
Tóparton I., II.
218. Számadás
Barátaimhoz
1895. 302. Zempléni Árpád: Vadgesztenye
670. A jegecek
1905. 14.210. Zempléni Árpád: Örök magyar
(A Turáni dalokból.)
Oh, honnan térnek vissza a nagy elmék?
Kiktől öröklik bölcsességüket?
Múltból, amelyről nem tud már az emlék,
Ősöktől, kiknek rég nyomuk veszett.
Év-ezrek jönnek, év-ezrek suhannak,
Az emberiség nő, fogy, vesztegel;
Oly nemzet, melynek lángelméi vannak,
Nagy múltat élt már és nem
veszhet el….
Magyarság! Nagy rejtélye a világnak!
Mi örök-ifjú öreg nemzetünk!
Ameddig sejtés, tudomány belátnak,
Te mindig küzdél, mint mi küszködünk…
De nem veszünk! Az óriási pálya,
Melynek nyomát év-ezrek őrizik:
Véget nem érhet! Az idők bírája
És önbecs érzetünk nem engedik.
Alkotni fel, történelem tanúja!
Táplál a szerszám és megvéd a kard!
Míg a föld újra csodálni tanulja
A munkás szittyát, az örök Magyart!
1905. 602. Zempléni Árpád: Déli csend.
754. Temetés a Lipótmezőn
Függelék
1892. 7. 124. AZ OROSZORSZÁGI ÉHINSÉG.
Oroszország közép és keleti
tartományaiban az oly hosszú ideje tartó éhínség elvadította az erkölcsöket is.
Lehet, hogy nincs is mindenütt éhínség; legalább a cár, midőn a finnországi
ezredek tisztikara által felajánlott segélyt elfogadta, kétségbe vonta ezen
jelző helyességét, de mindenesetre tény, hogy sok helyen nagyon közel áll hozzá
a baj, mivel a nyomor számtalan községben elterjedt s a segélyezés képtelen
minden óhajtásnak eleget tenni. Sok helyen azonban kétségtelenül pusztít az
éhínség. Az állami közegeken kívül a vörös-kereszt egylet alkalmazottjai, a
helyi hatóságok s igen sok magán egyén is nagy buzgalmat fejt ki a
segélyezésben. Különösen dicsérik Tula és Riazan vidékén Pissarov Rafael földbirtokosnak,
Tolsztoj gróf barátjának, nagy buzgalmát.
AZ OROSZORSZÁGI ÉHINSÉG : A
PARASZTOK LESZEDIK A SZALMÁT A HÁZTETŐRŐL BARMAIKNAK
Az éhínséggel küzdő nép nagy
nyomorának egyik jelenségét mutatjuk be, azt a természet után készült képet,
mely azt a jelenetet tünteti föl, midőn egy falusi paraszt a szó szoros
értelmében házának fedelét kénytelen leszedni, hogy pusztuló szarvasmarháját és
lovát megmentse. Az útfélen és mezőkön igen sok elhullott lovat és ökröt lehet
találni, s ezenkívül mindenütt nyomorral küzdő beteg parasztokat, kik a tífusz
rettenetes ragályát magukkal hordják szerteszét, a népesebb városokba is.