h14 – 08.
Nyugat-írások a Vasárnapi Újságban is megjelent szerzőktől
2014. 02. 13. - 02. 23.
Bevezetés
Névsor
Függelék
Tabán
Czóbel
Minka
Gárdonyi Géza
Bevezetés
Ennek a fejezetnek a szerkezete az eddigiek
„fordítottja”. Olyan másod-, harmadrendű szerzőket válogattunk, akiktől mind a
Vasárnapi Újságban, mind a Nyugatban megjelentek írások, és eddig nem
szerepeltek. Egybe vethető a Nyugat és a hetilap minségi mércéje. A képeket a
korábbiaknak megfelelő szempontok szerint válogattuk. A Vasárnapi Újságban közölt
írásokra, Ambrus, Telekes és Zichy gróf kivételével a próza jellemző. Hárman
regénnyel jelentkeztek. Zichy vers-mennyiségben Szabolcskával vetekszik. Az
1914 -18 évi írásokra rányomja a bélyegét a háború.
Névsor
Ambrus Balázs
Bán Ferenc
Barta Lajos
Berkes Imre
Bodor Aladár
Lakatos László
Lányi Viktor
Lengyel Géza
Lovik Károly
Pásztor Árpád
Petelei István
Tábori Kornél
Telekes Béla
Zichy Géza
Ambrus Balázs /1887 – 1941/
Ambrus Balázs születési nevén:
Hermann Károly (Mátészalka, 1887. október 16. – Szabadka, 1941.
december 17.)
költő, kritikus, orvos. Wiki
Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom rövid
története (monográfia, Fórum. 1982, 1993), 95 – 97 oldal. “ Ambrus költészetének érzelmessen
melankólikus, biedermeires korszakát a húszas években sápadt szentimentalizmus
váltotta fel…”
Ambrus Balázs: Kosztolányi
Dezső: Esti Kornél - Délvidéki Digitális ...
http://dda.vmmi.org/kal1936_03_2
*
1912. 45. 902. Ambrus Balázs: EGY ELEGÁNS HÖLGYHÖZ.
Te nem tudod, hogy mi a fájdalom,
Te, drága Hölgy, selyemruhákba jársz
S ha kibontom előtted bánatom,
Unsz engemet, mert szebb mesékre vársz,
Te nem maradtál sohsem egyedül,
Hol áll a szó és áll a pillanat,
8 nem törte még meg arczvonásodat,
Hogy valaki az égbe' hegedül.
Te nem remegtél sohse könnyezőn,
Mint jegenye a magányos mezőn,
Nem lüktetett úgy még a pulzusod,
Hogy tudnád: most az Oceánt úszod,
És addig élsz, míg egyszer elmerülsz ;
Még nem sírtad el sohse magad versen
S a térdére sem ültetett Andersen.
Oh, jó neked. Te szép fotelbe ülsz
És frakkos emberek közt vacsorálsz,
Blúzod felett a csipkét szereted
S a hosszú estéken színházba jársz,
Hallgatni szép zenét és éneket,
S ha alakod a páholyba belebben,
Irigy szemekkel néznek a leányok,
Mert herczegnö se mivelheti szebben,
Ha köpenyedet könnyedón lehányod,
Mint szived felől az emlékemet.
NŐI ARCKÉP. VADÁSZ MIKLÓS KIÁLLÍTÁSÁBÓL
1913. 6. 103. Ambrus
Balázs: Szőlőfürt
I.
Ha tudnám, hogy most merre van,
Mindjárt vonatra ülnék
És mondanám: ó gyorsvonat,
Mondd mért szorítja torkomat
El fájó keserűség?
Mert nincsen benne hűség
Mert nincsen benne
hűség…
IV.
Sok éve már nem láttalak,
Sok éve járok más úton,
Gyűlöllek én vagy áldalak?
Én nem tudom, én nem tudom,
A foteledig elmegyek,
Még ismerős minden sarok,
S így fogok szólni: Oh, egek,
És megbotlok és meghalok.
1913. 19. 367. Ambrus Balázs: Szőlőfürt /előbbivel azonos cím/
I.
Fogadd e fájó,
fáradt sorokat,
Mint messzi
zsebkendőnek libbenését.
Egy fiúé. Jaj,
gondolt rád sokat,
A sziveden
törte el kis zsebkését
Ks azalatt, míg
a pengét kereste,
Nem vette
észre, hogy leszállt az este,
A föld, a fű,
az ég, mind oly sötét lett,
Hogy az erdőben
egyre beljebb tévedt
8 így lett,
hogy míg egy nevet bevésett,
Te tőled
elkésett…
III.
Már tavaly is,
mikor katona voltam,
Mindig a kapud előtt lovagoltam.
A fellebbvalók egyszer rajta értek,
És, szép kedvesem, börtönt ültem érted.
De reggel van. És öntudatom csősze
Puskával jár, felnéz a levegőbe,
Megigazítja fején a kalapját
És szivén lövi ábrándom galambját.
A LŐCSEI VÁROSHÁZA
MAI ALAKJÁBAN
1913. 48. 950. Ambrus Balázs: Eredj haza
Még él a nyár és virágos a föld,
A város alja üde, sűrű zöld ,
Itt-ott csillannak hófehér ruhák
S hűs ernyők alatt állanak a fák
Oly jó állni egy magános hegyen
S nézni, a vonat dél felé megyén,
Kitárt karokkal fennen állani
S az életet titokban áldani.
Most elment tőled minden, a mi rossz,
A bánat, amely mindenből kifoszt,
Az emlék, amint halkan sírdogál,
Csúf háború és keserű halál,
Egy súlyos, meleg békülés e perc
S te elindulsz és elindulni mersz.
Oh jó
ilyenkor csendben állani
S az esti
harangszóval szállani,
Elmenni
messzi s hallani szavát
(Oh kedvesem,
hát bántották magát.)
Elmenni
messze, s fogni a szivét,
Olyan
melegen, mint tévedt csibét,
Vigasztalni
(oly messze még a sír,
Légy jó kis
lány és éjszaka ne sírj.)
Vagy visszatérni.
Lám, hogy süt a nap,
Fogd a kezed
és békítsd meg magad,
Nézd a
virágos gazdag kerteket
És felejtsd
el száz bukott tervedet;
Felejtsd, mi
benned el nem alhatik,
Hogy minden
arc mögött csontváz lakik,
Hogy fáj a
sors és folynak a sebek
S lassan
meghalnak mind a betegek,
Oh higyj
magadnak, jagy, ha nem hiszel,
Fedd el, hogy
belűl/tagadást viszel,
S hogy
bánatod senkise lássa itt,
Ereszd le lelked
nehéz rácsait.
Úgyis borult.
Már itt az éjszaka
Eredj haza,
Eredj haza.
1914. 188. Ambrus Balázs: Vasárnap délután
407. Virágének
1918. Ambrus Balázs
: Szeretnék hazamenni 1 1.5
Álmom 323
* * *
Nyugat 1915. 5. Tábori posta Ambrus Balázs: Fekete
zászló
Mint száraz fű a friss esőre
Mint eltévedt bárány a nyájba
Fogoly madár a zöld erdőbe
Úgy vágyom vissza szép hazámba.
Ó mennyi mindent hagytam ottan
Bús gondolatom visszatéved
Mily sok szép nőt az ablakokban
Csodálatos, dús nyárestéket.
Szép zöld ruhát a hársfa testén
Virágos kapisont a fákon
A táj: mint egy szép régi festmény
Az élet: mint egy könnyű álom.
Hová lettek a barna házak
Hová az utcák fürge kedve,
Kikre a templom úgy vigyázott
Mint tanító a gyermekekre.
A szép városban víg tavasz volt,
Dalok usztak a levegőben.
Mert sok a sír, a frissen hantolt,
... S oly véres a nap lemenőben.
Ki tudja mikkel állok szemben?
Ki tudja haza mikor érek?
Fekete zászló leng szivemben
S lobogtatja egy elszánt élet.
Nyugat 1915.
3. TÁBORI POSTA AMBRUS
BALÁZS: MIKOR EL KELLETT MENNEM
Mikor el kellett mennem
A király hívott engem
Szaladt, szaladt az óra
Nem maradt búcsúzóra.
Azóta sokat jártam
Lovon, gyalog és sárban
Hegyek, tavak folyók közt
Ellenséges golyók közt.
Aludtam nem egy halmon
S tudtam, hogy meg kell halnom,
Ki siratná a vesztem
Ha valahol elvesztem?
Rég elmúlt félelemmel
Készen az életemmel
Ismert barátot vártam
Az érkező halálban.
...De egy seb most is fáj még,
Egy halk, törékeny árnyék,
Egy csodálatos halk szív
Mely most is idehallszik.
Golyó nem fogja, járja
Az ágyú nem találja,
Mindenütt velem járkál,
Erősebb a halálnál.
Valóság-e vagy emlék,
Rég láttam-e vagy nemrég
Látok egy könnyes arcot,
Mint régi, régi rajzot.
(...Ó fogadd ezt a pár sort
Mint elhullott virágport,
Kedves, tekintsd e firkát
Mint gyenge virág szirmát.)
Nyugat 1915.
5.Tábori posta Ambrus
Balázs: Rendelet
Ki hozzátok szól mostan, katona,
Kit előbb-utóbb elér a halál:
Ha meghalok, majd vigyetek haza,
Hol régi létem száz emléke vár.
Sirom egyszerű szürke sír legyen,
Szelid, magános, komoly, férfias,
Olyan legyen, mint volt az életem
Belül virág, de keritése: vas.
Ne legyen hideg, zordon ravatal,
Komor, magános túlvilági ház:
A sír legyen halk, mint egy őszi dal,
Mit az elmulás keze zongoráz.
Fölötte álljon tört veretű kő,
Reája rólam pár szót véssetek:
A sírban, melyen tavasz füre nő,
Egy ember él, ki meghalt értetek.
Bán Ferenc / 1885 –
1939/
Nyugat 1913. 11. Tóth Árpád: Bán Ferenc novellái
(A tizenkettedik. (A Modern
Könyvtár kiadása.) Az új isten. (Tevan Könyvtár-kiadás.)
Bán Ferenc a Nyugatban megjelent regényével tette
ismertté nevét. Ez a regény
egy fiatal, kamasz lélek vergődéseit jelenítette meg, három fontos nap
történetét hozta egy diák életéből, néhány nagy, brutális és döntő eseményt,
melyeket a fejlődő, nyíló lélek megszámlálhatatlan és gyors apró válságai
készítenek és idéznek elő. A finom és zsúfolt lelkirajz pompásan illett a
regény kompozíciójához, egész csoport kitűnően beállított, plasztikusan
jellemzett alak akcióját tette egésszé. A Szerdától Szombatig című regény egy
termékeny, gazdag és finom analitikus író bemutatkozása volt.
Érdekes, izgató probléma, hogy az analízisnek ez a bő
áradása hogyan talál teret egy-egy novella szűk és kimért medrében? Az analízis
módszere az írás finomságainak talán legpazarabb bőségszaruja, s ezért az
analitikusra nézve talán még fontosabb a művészi ökonómia, mint bárminő más író
munkájában. Ezer apró, értékes, tetszetős és finom megfigyelés, lelki adat
közül, melyeknek a kiválasztása és összefonása a legcélravezetőbb, a
legművészibb: ennek a nagy próbára tevő feladatnak a megoldását egy korlátolt
terjedelmű novella inkább ellenőrizhetővé teszi, mint a széles keretek közt
mozgó regény…
*
1911. 51. 1026. SZERELEM
HALDOKLÁSA. ELBESZÉLÉS. ÍRTA BÁN
RERENC
Már hosszú ideje csak futólag,
szórakozottá - gondolt az asszonyra, amikor egy újsághír ismét eléje varázsolta
csudás termetét, nagy barna szemét és a hideg, de mégis magához kötő mosolyát.
Az újsághír Holly Pál, a nagynevű festőművész síremlékének leleplezéséről
szólott és amint olvasta, hirtelen eszébe jutott valami följegyzése. Zsebébe
nyúlt; előkotorta bőrfedelű, nagyon gyűrött noteszát és rálapozott egy oldalra.
Nagyon régi lehetett az irás, idegen ember bizonyára nem tudta volna elolvasni
a ceruzával irott, teljesen elmosódott szavakat, de Szekeres Elek észre sem
vette, milyen elavultak a betűk, mint a nyomtatást olvasta : «November 10.
Kimenni temetőbe. Síremlékavatás.»
Végigfutott testén az a gyönyörködtető érzés, amit ez
esemény bejegyzésekor érzett. Akkor még nagyon szerelmes volt a gyönyörű
özvegybe s akkor még úgy gondolt november tizedikére, mint a diák arra a napra,
a mikor kézbe veszi az érettségi bizonyítványt. Most azonban csak az emlékek
melegítették szivét; a hosszú elszakadás jégfalakat rakott szerelmére és
semmiképen sem tudta arra határozni magát, hogy kimenjen másnap a temetőbe. A
mint töpreng és évődik, egyszerre maga előtt látja az özvegyet és erre úgy
határozott, kimegy, de csak akkor, ha szép idő lesz. Másnap borúit volt az ég
és lágy esőcseppek peregtek kalapja karimájáról, a mint előre botorkált a
temető ösvényein. Készítgette magát a gyönyörűségre, a mikor kezet fog az
asszonynyal…
Már elfeledte, hogy voltaképpen miért
állott ide. Most szörnyű illetlenségnek tűnt föl előtte, hogy magányosan,
különváltan, szinte kihívóan plántálja magát az özvegy elé, úgy érezte, az lett
volna helyes, he, a többivel együtt, a tömegben közéig feléje. Messzi szeretett
volna lenni innen. Közvetlen közelben kocsikerék gördülése zúgott a fülébe:
reszketett és rászögezte szemét valami piczi kagylódarabra. Míg elhaladt
mellette a kocsi, attól tartott, megfúl, annyira összesűrűsödött a levegő. Hála
istennek, nem vett észre, ez volt első gondolata és a míg nézte az eltávolodott
kocsit, dühösen gyávának nevezte magát. Hirtelen megindult s abban a balga
reményben, hogy előbb ér a temetőkapuhoz, mint a vágtató lovak, előre sietett.
Mire a kapuhoz ért, lépései egészen lassúdakká váltak.
PRIELLE-SZOBA
MÁRAMAROS-SZIGETEN. Goszleth fényképe
1912. 4. 64. MÁSOK MIATT. ELBESZÉLÉS. ÍRTA
BÁN FERENC
Mögöttük Toldy mama, az esküvőre jött
vidéki nagynénivel, elől pedig ők mentek ketten, szorosan egymás mellett. A
járásuk oly vidám, oly boldogságra valló volt, hogy a mama odasúgta a vidéki
nagynéninek:
- Te, Ella annyira szerelmes ez a két
gyerek, hogy a ki szembejön velük, mosolyog.
- Igen! - mondta a nagynéni. Hogy igy mögöttük megyek,
magam is azt hiszem, az eljegyzési kártyájuk vagyok!
A mama értelmetlenül bámult rá s a nagy néni, kissé
zavarodottan amiatt, hogy szavai nem voltak elég világosak, magyarázkodni
akart, ám Toldy mama oldalt fordult hirtelen és ismerősökre köszönt. A nagynéni
másodszor is megpróbálkozott kimagyarázni, hogy mit értett azzal: ”eljegyzési
kártyájuk vagyok", ám ekkor utczakeresztezéshez értek, a fiatalok előtt
kocsi csattogott el, visszafordultak hát meggyőződni arról, hogy a kísérőik nyomukban
vannak-e. Arczukon az életbetöltő vágy teljesedése mosolygott s olyanok voltak,
mintha arczuk minden parányi része piczi szívvé változott volna. A mama
boldogan odaintett rájuk, amíg azokat veszteglésre kényszerítette a csattogó
kocsi, a nagynénivel együtt egészen melléjük nyomult. A nagynéni megint
magyarázkodni próbált, de a mama szórakozottan csak a lányát meg a lánya
vőlegényét nézte. A nagynéni bosszankodott, hogy sehogy sem sikerül
kimagyarázni a mondatát, ami miatt esetleg félkegyeiműnek nézhetik. Ekkor már
zárt négyszöget alkottak s a mint megindultak újból, a bosszús nagynéni
beszélni kezdett…
Elfásult és várta, hogy valami
történjen vele. Gábor elment, de a mitől Lilla egész éjjel rettegett, a jegygyűrűt
másnap délelőtt sem küldte vissza. Bátrabb lett kissé és mikor meghozták a csudálatos
La Francé rózsákból összerakott menyasszonyi csokrot, dalba kapott. A vidámsága
még fokozódott, mert a csokor szalagjainak azemelgetéeéből az tűnt ki: Szeret.
Ám ez a vidámság nem az volt, a miről annyiszor álmodott. A csúf hazugságot
szerette volna lebeszélni a szivéről s föltette, ha belép Gábor, azzal a
mosolyával fogadja, amelyikért beleszeretett. A mosolya liánnint erőlködött,
nem sikerült. Közöttük terpeszkedett a mások véleményéből táplálkozott hazugság
s egymástól olyan távolságra lökte őket. hogy nem hallhatták a szerelemben
dobogó szivük szavát. Gábor felszeg volt, Lilla gyáva. A csevegő, tiszteletlen
vendégek között úgy állottak, mintha az égész esküvő azért lenne csupán, hogy
másokban kellemes, ünnepi érzéseket keltsenek. S a vendégek valami sokat nem is
törődtek velük. Lilla türelmetlenül állt. Égette a menyasszony-ruha s amikor
egyszerre több szempár kereszteződött az alakján, szemeivel könyörögte Gábor
segítségét. Gábor nem nézett ni vissza és Lilla megszégyenülésében úgy
határozott, hogy a nem szóval felel az oltár előtt. Ám a következő pillanatban
belátta, hogy neki, aki Gáborral oly csúfosan bánt, nincs joga pártfogásra.
Könny lepte a szemét s könyei fátyolán át oly édesnek, megejtönek látta az emlékezetéből
elövarázsolódott képet, amint ő meg Gábor esküvői díszben állnak a szoba
közepén, hogy keserűségét nem tudta elfojtani tovább és hangosan zokogni
kezdett. A vendégek riadtan néztek össze. anyja halálraváltan sietett hozzá, de
Gábor megelőzte s Lilla a vállára borult. Imádlak! súgta a vőlegénye fűidbe,
azután megcsókolta az arcát. Mintha idáig súlyos köveket hordott volna a szivében
s mintha a kövek édes, könnyű cukorrá változtak volna. Elbújt Gábor mellén,
kábult, szédült a feje, nem látott senkit s az éljen-riadalra tért magához, ami
a megkicsinyedett, jelentéktelenné lett vendégekből tört ki alázatos hódolatul,
a dicsőséges szerelem előtt.
1913.
126. Özvegyasszony ládája. Elbeszélés. Irta Bán
Ferencz
1913. 560. A szerelmet megölni nem lehet.
Elbeszélés. Irta Bán Ferenez
1917. 16. 258. Melyik erősebb? Elbeszélés. Irta Bán Ferenc
Köröskörül a víz zúgott ; néha néhány
sirály, majd igen ritkán valami vitorla, messzi távolból idefüstölgő kémény,
azután a fölvetődő halak. Ennyi volt minden, de ez a kevés a magányt, a
békességet jelentette és mindenekfölött a csendet. Ezt azonban egyszer-másszor
szélviharok dőzsölése, hullámóriások vad tülekedése zavarta messze-messze.
Valamikor jól ismert helyekre, emberek, házsorok közé. Itt állt Antónió és
idehozta magával minden vagyonát, a mi vígságos élete után megmaradt. Ám
búsulásra nem volt oka, ha a «minden vagyonát» mindössze egy bagoly
reprezentálta is. Különös bagoly volt ez ; voltaképpen minden ember birtokosa a
születése perczétől kezdve, ám a legtöbb megöli, mielőtt hasznát vehetné. A kik
kora ifjúságuktól ápolgatják, dédelgetik, azok egészen ritkák, de még azokat is
könnyű megszámlálni egy város sokadalmában, a kik sok, forró ölelés, az élet
édességeinek mohó szürcsölése után rájönnek, hogy sok gyönyörűséget, nagy
kincset jelent az a bagoly, a mely nőtt, izmosodott velük a nélkül, hogy sok
éven át ügyet vetettek volna rá. Antónió ezek közé tartozott, de osztályosai
közül kiemelte, hogy gyönyörködésben elvesztegetett évei miatt nem esett kétségbe,
hanem azokat inkább befektetésnek nézte, a miket ha a bagoly tanácsaira
hallgat, nagyszerűen tud hasznosítani. Antónió elégedetten élt s lassan annyira
intenziven élt a bagolylyal együtt, hogy régebbi, vígságos élete után csak
nagynéha vágyódott és akkor is pillanatokra csupán. E ritka esetekben — a mik
mindig éjjel következtek el — forró és gyönyörű nőket küldött melléje korábbi
énje. Ám a csábítás zsongító kéjeiből szerencséjére fölrázta a bagoly
figyelmeztető kiáltása…
Egy reggelen nem tudni hogyan, nem
tudni honnan ifjú, csudaszép lány került Antónió elé, a kit alaposan megzavart
merengő sétájában. A bagoly veszedelmet szimatalón gyors távozásra ösztökélte,
de Antónió mozdulni sem tudott a gyönyörűség miatt s úgy képzelte, hogy sokszor
megálmodta már ezt a találkozást. A leány úgy nézte őt, mintha tükör előtt
állna és Antónió úgy vélte, hogy a lány nemcsak a szemével, de a két födetlen
karjával, a rengő derekával is nézi őt. Bármint tiltakozott a bagoly,
kunyhójába hívta. Útközben folyton beszélt a lány és a sok kérdezésének
egyenesen olyan szine volt, mintha Antóniónak egyébre sem szabadna gondolni,
mint pontos, kimerítő, de főként szórakoztató módon kielégíteni az ő
kíváncsiságát…Mint nyomorult, pusztulásnak esett jó barátra, úgy gondolt
korábbi énjére és ó, a ki egykor méltatlannak talált olyan problémát, a mi nem
volt a lehetó" legnagyobb átfogójú, irtózattal lökte féke az olyasmit, ami
gondolkodásra késztette. Lezuhant a baglyot soha meg nem ismert emberek közé,
de az átlagemberek boldogsága nem elégítette ki; ha ideig-óráig gyönyörűségbe
ringatta is. Arcát Éva karjaiba rejtette, hogy ne lássa a vádoló-szemü baglyot,
hogy ne emlékezzen a szigeten töltött éveire és írt, írt, folyton írt, hogy ne
gondoljon az alkotásra. Minden hiába volt: feledni nem tudott és menekülni,
kiemelkedni sem tudott. Élt, élt és egy napon eltűnt mellőle a bagoly.
1917. 322. Golub
Kristóf tragédiája. Elbeszélés. Irta Bán Ferenc
1918.
118. Házmester néni.
Elbeszélés. Bán Ferenc
1918.
214. Az
ember marad a régi. Elbeszélés, írta Bán Ferenc
1918.
342. Szerelem
ébredése. Elbeszélés. írta Bán Ferenc
1920. 52. Milike. Elbeszélés. Irta Bán Ferenc
* * *
Bán
Ferenc: Sárga liliom - EPA
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00070/02082.htm
Nyugat 1913. 11. Figyelő Tóth Árpád: Bán Ferenc novellái
(A tizenkettedik. A Modern Könyvtár
kiadása; Az új isten. Tevan
Könyvtár-kiadás.)
Bán Ferenc a Nyugatban megjelent regényével tette
ismertté nevét. Ez a regény egy fiatal, kamasz lélek vergődéseit jelenítette meg, három fontos nap
történetét hozta egy diák életéből, néhány nagy, brutális és döntő eseményt,
melyeket a fejlődő, nyíló lélek megszámlálhatatlan és gyors apró válságai
készítenek és idéznek elő. A finom és zsúfolt lelkirajz pompásan illett a
regény kompozíciójához, egész csoport kitűnően beállított, plasztikusan
jellemzett alak akcióját tette egésszé. A Szerdától
Szombatig című regény egy termékeny, gazdag és finom analitikus író
bemutatkozása volt. Érdekes, izgató probléma, hogy az analízisnek ez a bő áradása
hogyan talál teret egy-egy novella szűk és kimért medrében? Az analízis
módszere az írás finomságainak talán legpazarabb bőségszaruja, s ezért az
analitikusra nézve talán még fontosabb a művészi ökonómia, mint bárminő más író
munkájában. Ezer apró, értékes, tetszetős és finom megfigyelés, lelki adat
közül, melyeknek a kiválasztása és összefonása a legcélravezetőbb, a
legművészibb: ennek a nagy próbára tevő feladatnak a megoldását egy korlátolt
terjedelmű novella inkább ellenőrizhetővé teszi, mint a széles keretek közt
mozgó regény. Aki ily szempontból vizsgálja Bán Ferenc analitikus novelláit,
ennek az erős tehetségű írónak fölényes biztosságát fogja konstatálni titkos
mélységekből gazdagon merített anyaga elrendezésében…
Két nagyobb méretű kompozícióról is számot kell
adnunk. Ez az Eszkimó és az Új Isten. Ezekben a hosszabb novellákban a
regényíró szabadabb eszközeivel dolgozik Bán Ferenc. Míg az Eszkimóban egyetlen
alaknak, a kultúra közepébe vetetten vergődő eszkimónak a tragédiáját viszi egy
félelmes találkozásig - az eszkimó az apja csontvázát találja meg egy múzeum
üvegszekrényében -, addig az Új istenben egy egész ősemberi társadalom egyedein
játszatja végig a primitív indulatok és megismerések bravúrral felépített
skáláját. Ezekben a novellákban a fő mondanivalók mellett, pompásan és
arányosan illeszkednek a kompozícióba a másodrangú elemek is: így az Eszkimóban
egy világvárosi park színeinek, zajának, forgalmának mesteri megírását, az Új
istenben pedig egy buja tenyészet és ősi hangulatú miliő szuggesztív rajzát
kapjuk. Bán Ferencet két novellás füzete a modern magyar próza legerőteljesebb
képviselői közé avatja.
*
Vers nem jelent meg Bán
Ferenctől a Nyugatban.
Nyugat 1910. 24. Bán Ferenc: Sárga liliom
Biró darabjában társadalmi tendenciába magasodnak a
szereplők küzdelmei. Az a harc, amit Peredy folytat, közös minden olyan emberrel, aki nem azért éli az életét, mert
megszületett: a korrupciót mindenki megsínyli, a korrupciót mindenki átkozza és
mindenki fogadkozik, hogy éppen ő lesz, aki véget vet a nyomorúságnak. De Biró
keresztüllát az ideglázas akaráson, tudja jól, hogy nagy út, igen nagy út a
gondolattól a tettig és nálunk oly igen kényelmesek az emberek: "Nem tudod
te azt, hogy Magyarországon nincsenek tragédiák? Itt nincsenek vallási rajongók
és nincsenek tragikus hősök. Itt az emberek elmennek a szuronyig, de mikor a
szurony hegye a mellükön van, akkor visszafordulnak." Thurzó főhadnagy
mondja ezt és ebben élesedik ki a Sárga liliom tendenciája: a magyar társadalmi
mozgalmak eredményességében való kételkedés, a pesszimizmus, amely azonban nem
nyugszik meg az állapotok ilyetén voltában, hanem a valóság föltárásával, a
létező élet silányságának beigazolásával, cselekvésre, tisztultabb
gondolkodásra szeretne ösztökélni. A téma közvetlen, igazi, színpadot követelő
téma és amint Biró megformálta, még mélyíti, értékben még jelentősebbé teszi
ezt a kitűnő meglátást. Az emberek igazi életet élnek és küzdelmeik mindig
emberi küzdelmek és amint irányítja, bizonyos cél felé vezeti az alakjait, azon
rögtön megérezni a maga tejével gondolkodó, lehiggadt és mindenekfölött
öntudatos, nagy kvalitású írót….
A RÁKÓCZY-SZOBA A KRASZNAHORKAI VÁRBAN. Klösz fényképe.
Nyugat 1911. 4. Bán Ferenc: A véres szoba
A földszintes ház szűk udvarát telehintette mindent
megaranyozó sugaraival a nap,
s amint fürdött az udvar az özönlő világosságban, fénysávok csillogtak az
ablakokon. Szomorú fejlógatással jött egy fiatalember; az udvarra tétova
reszketéssel lépett s azután csöngetett valahol. Amíg várt, hogy kijöjjenek,
körültekintgetett, hogy megbizonyosodjon abban, ami fő oka volt idejövetelének.
A túlsó oldalán két ablak simult egymás mellé olyan bizalmas közelségben,
mintha egy szoba szemepárja volnának. Az egyik csipkefüggönyös volt, bájos,
barátságos, s az ablaküveg mellett édesszirmú liliom szorongott. Úgy vélte,
mintha mostanában már foglalkozott volna ezzel az ablakkal, s különös, bizarr
ellentétre gondolt, amikor azt hitte, hogy közvetlen kapcsolatban van az ablak
azzal a dologgal, ami idehozta ebbe a házba. Ebbe a házba, ahol oly gyakori
vendég s ahová ma kizárólag szörnyű eseménnyel való nagyerejű rokonérzése
húzta. Ellenállhatatlan erővel húzta. A másik szomorú volt, ridegen
függönytelen. Szeme csak kalandozott rajta, nem mondott semmi újat abban a
házban, ahol oly gyakori vendég. Hanem az a függönyös ablak! Megnyílt az ajtó.
Halvány, megtört vonású asszony volt, akivel beszélt.
- Mi az? Ma is eljött? Hallotta már?
A fiatalember elpirult s úgy érezte, mintha
lemeztelenítették volna a lelkét. Megzavarodott, de legyőzte rövidesen s mintha
mit sem tudna, úgy kérdezte.
- Hát itt történt?
- Itt! Nézze, ott.
Fölvillant a keze és odamutatott a két ablak közének;
a fiatalember némi irigységgel követte a kéz mutatását, és a függönyös ablakra
gondolt. Az asszony hosszan mesélte, mikor történt a borzalmas eset, de amannak
csak a füle dobjába zsongtak a szavak. Most megelevenedett előbbi gondolata s
nagy teret átfogón jelentőséges szimbólumnak vélte, hogy a borzalmas
öngyilkosság, amely egy-két percre bizonyára fölrázta a letargikus fővárost,
éppen ott, a függönyös ablak mögött, az édes szirmú liliom mögött történt.
Szentenciázott: "Igen, igen a nagyváros káprázatos külseje sokszor
borzalmas tragédiákat takar." Különös hatással volt reá ez a nagy
ellentét. Nem tudott szabadulni alóla, s ha egy-egy pillavillanásra
meghallotta, amint az asszony meséli a borzalmas részleteket, rögtön rá
visszasüllyedt a szimbólum kivetítésébe. Az egész várost, az egész nagy várost
be akarta fogni e kicsike gondolata igájába, s amint erőlködik, gondolatai közé
zavart okozón becsúszik a kétség, amiért az asszony a két ablak közének
mutatott, s nem egyenesen a függönyösre, a liliomosra. A házmesterné jött
közéjük. Terhes volt, de a testében fejlődő élet csak járását tette libaszerűen
bicegővé; arca vidám mosolygópiros volt….
- És a tőr is ott van? A tőr, a szekrény mellett,
amibe hatszor beleszaladt?
- Ott van! Milyen véres ott minden. A lepedő, a
szekrény, a padló, minden-minden egy vér. Borzasztóan halt meg szegény.
- Igaz, amit az újságok írtak?
- Igaz! Borotvával elvágta mind a két kezét, azután a
borotvával átmetszette a nyakát. Rettenetes volt. Amikor fölemelték, ingott a
feje. A teste csupa véres lyuk volt….
Közben mindent elvégeztek. A katonatiszt kardját
törülgette, mert hegye beleért a vérbe, a hivatalos ember pedig lábához
parancsolta a terhes házmesternét, hogy sarkát megtisztítsa a vértől. Az
asszony kelletlenül engedelmeskedett, s amikor az egyetemi tanár a szoba
fölsúrolásával szerette volna megbízni, határozottan megtagadta az
engedelmességet. Mindez jelentőség nélkül való szóváltásként tűnt föl a
fiatalember előtt. A szóváltások átfutottak agyán anélkül, hogy valami
kapcsolatuk is lett volna a való élettel és csak akkor eszmélt öntudatra,
amikor az egyetemi tanár ridegen mondta el a parancsot, hogy függesszék ki a
cédulát és rögtön adják ki a lakást. Szörnyűn gyalázatos dolognak látta ezt a
halott emlékével szemben, s amíg mindenki kitakarodik a szobából, folyton az
motoz a fejében: ki veszi ki, vajon ki meri kivenni!
Bágyadtan, cipelve a testét haladt keresztül az
udvaron s idegei rettenetes feszültségében meg tudta volna ölni a házmesternét,
aki beleduruzsolt a fülébe: piszkos, piszkos népek; egy krajcárt sem adott.
Ilyenek járnak két hétig egy ingben, gatyában. Borzasztó durvának, nőietlennek
találta ezt az aljas durvasággal kevert anyagiasságot, s úgy vélte,
szentségtörés elmondani mindezeket hat lépésnyire a megrendítő tragédia
helyétől. Átszellemült, nem érezte teste súlyát, s mintha semmiben mozogna,
olyan könnyen járt a karja: behunyta a szemét, mert bántotta a napfény, a zöld
leveles fa, a csipkefüggönyös, fehérliliomos ablak. Undorodott a valóságtól és
szeretett volna valahol messze, nagyon messze, vadidegen tájakon, elhagyatva,
szent magányosságban járkálni. Tétován ment és nem is hallotta a házmesterné
beszédjét, aki még mindig a zsugori emberekről beszélt, de akkor ráeszmélt a
világra, amikor az asszony eléjük jött és nyereségvágytól csillogó szemekkel
mondta a házmesternének: megkérdezte? Megkapom a könyveit?
Még ő is? Keserűen gondolta, s torka felé feltört a
kényszeredett zokogás. Vad gyűlölet fogta el minden iránt, ami körötte van, s
rettenetes energiával fúrta be körmét a tenyere bőrébe. Égtek, remegtek az
idegei az izgalomtól, s egyszerre rászállott lomhaságot hozó szárnyaival a
depresszió. Elomlani érzett magában mindent, s a gyűlölet helyett most már csak
utálattal gondolt a világra, amely a maga piszkos, anyagi javait hajszolja a
ravatal mellett is, a néma megadásra intő halál kaszája mellett is. Mintha
kedves, nagyon kedves emlékétől szakadna el, úgy gondolt a rettenetes halált
halt öngyilkosra, s aztán eszébe jutott egy kép, egy élménye. Hajón a Dunán. A
vízben holt ember úszik s gőgösen, részvétlenül húz el mellette a hajó, az
élet.
- Nem érdemes meghalni - gondolta, s lebukott a feje.
Nyugat 1911.
13. Bán Ferenc: Az új isten
I.
Egyetlen, hatalmas csoportban mentek a tengerről haza.
Elöl az ólmoslábú öregek, akik nehezen bukdácsoltak a mélyzöld fűcsomókon,
pedig a vállaikat alig nyomta valami teher. Mögöttük az asszonyok, a férfiak
lépkedtek egymás mellett, szerelmes közelségben. Mindnek a vállán óriás,
nagylyukú háló s a hálóban széles testű, hosszabb halak. Egyike-másika
ficánkolt még s amelyből egykor oly sok jutott nekik, a sós vizet botorul úgy
rázták magukról, hogy végigfolyt az a mezítelen derékon, átszüremlett a csípőt
fedő övön és végre a meztelen lábszárakon lecsurgott a földre. Alig ért a
televény, buja földre, rögtön felszippantotta a nap, amely ma oly forrón
sütött, hogy az egyik megjegyezte: Ma korán jön az
eső!...
VI.
Tjiamis, te vitted rossz útra népünket, de isten, aki
az égben, a felhők között lakik, megver, megbüntet téged. Tjiamis, te
szenvedtél legtöbbet, te voltál a legbűnösebb, isten kényszerítésére magad
kezével ölted meg Dimbit, akit szerettél, Tjiamis, térj meg és féld az istent. Tjiamis
dacosan rázta a fejét, rá nem hatottak a szavak, ám az ő tragédiájára való
hivatkozás annál inkább megillette a tömeget. Tjiamis még egy kísérletet tett,
hogy meggyőzze a népet és azután föladta a harcot.
- A rövidkarú emberek országából jövök - mondta -, és
ott egy szelíd szemű öreg arra tanított, hogy az emberből semmi, senki ki nem
pusztítja az istenségbe vetett hitét. Ha megismeri a természet egy titkát, tíz
új titkot talál az ember, hogy azokba a saját szemei elől elburkolhassa istenét.
Magához intett két férfit és azokkal csónakjához ment. A csónakban
megajándékozta népét a rizstermelés titkával, hegyes vasdarabokat mutatott
nekik, megmagyarázta, megmutatta, mint kell a vaskőből kiolvasztani a vasat,
odaajándékozta a népnek mindazt a tudást, amit a tengeren túl Csi-Taran
legendás országában szerzett, s azután, még egyszer visszanézve' a magasan
égnek csavarodó áldozati füst előtt térdeplő tömegre, erős csapásokkal a tenger
felé hajtotta csónakát.
Nyugat 1911. 23. Figyelő Bán Ferenc: Ludas Matyi
(Előadták a Nemzeti Színházban)
Vajda Ernő színműve ugyancsak rászorul a mentegetésre, ami sajnos igen
súlyos munka. A színmű még azt sem arrogálhatja, hogy komolyan
ledorongoltasson; nekimenni az elhibázott, de értékeket sejtető munkáknak
kijáró súlyossággal csaknem annyi, mint nyúlra robbanó golyóval lövöldözni.
Mentegetni azonban mégis szabad, mert Vajda Ernő fiatalember, még ahhoz is joga
van, hogy rossz darabot írjon. A Nemzeti Színház persze nem fiatalember, vagyis
csepp joga sincs rossz darabok előadására. A szerző előtt hosszú az út, tehát
elég az ideje jóvá tenni ezt a bűnét és őszintén szólva, valószínű, hogy
sikeresen fog vezekelni. Ha azt vizsgáljuk, ami a darabban tényleg benne van,
ha azt nézzük, hogy mennyire eseng a közönség kegyéért, ha a megítélésben az a
princípiumunk, hogy minden gondolat, minden helyzet a szerző tulajdona legyen
(ha még oly nyájasan kínálkozik is a Vas Gereben kis ezüstkanala), akkor a
szerző az első borotválkozáson innen is van még. Ám, ha nagyon kegyelmesek
akarunk lenni, gondolkodhatunk így is: ez a színpadi író fiatalsága dacára nem
használ ibseni, strindbergi, shakespeare-i pózokat, nem akar világot
boldogítani, nem akar reformátorként hivalkodni, nem akar többnek látszani
annál, amennyit ér. Igen nagy dolog ráeszmélni a magunk kicsiségére. Mulattatni
akar, annak az embernek a módján, aki előtt a hatás bír jelentőséggel és nem az
eszköz finom volta, néki a közönség tapsa kell és nem a hozzáértő elme
elismerése, ez pedig olyan cél, amit elérhet szorgalommal és kitartással. Az
előadás nem volt se jó, se rossz. Gabányi Árpádról érdemes külön is
megemlékezni, mert az ő játékán keresztül megelevenedett az a kor, amit a
színlap jelzett.
Barta Lajos / 1878
-1964/
Barta Lajos (Kistapolca, 1878. október 20. – Budapest, 1964. október 18.) Kossuth-díjas
magyar író, újságíró.
Barta Lajos mellszobra
Beremenden, műemlék. Apja falusi
kocsmáros volt. Barta joghallgató majd újságíró Pécsett, Mohácson, Budapesten,
Kassán.
*
1916. 7. 100. VERA VÁLÁSA. Elbeszélés. Írta
BARTA LAJOS.
Szöszi kis menyecske veit Vera ; piciny,
de helyes teremtés ; lenhaju és kék szemű, kicsit bálványos arczczal, de azért
egészében ruganycs. mint a labda. A haloványsága még onnan volt, hegy sokáig
laktak a föld alatt. Mert a mi napszámosfajta ott élt, azok majdnem mind
barlangokban laktak. Vettek a falutól öt vagy tiz forintért helyet a- hegyoldalban,
merőlegesen levágták a dombos, füves oldalt, a sima falon boltozatos nyilast
vágtak, aztán mentek beljebb, szép sima tetejű barlangot ástak, arra ajtót,
ablakot eszkábáltak, abban laktak. Senki sem szeretett ilyen likban lakni ;
iparkodott is minden család onnan kifelé, a szép napvilágra. Hogyha egyszer
annyira vihették : hitelre, robotra, de építettek maguknak kis házat.
— Ugyan nagy szégyen volna — mondta
Vera az urának — ha mink sokáig itt maradnánk a föld alatt, mikor magának két
mestersége is van.
— Nem kell attul félni! — mondta
Gunár János — hamarabb kint leszünk, mint a hogy te azt gondolod. Kiviszlek én
innen nemhogy a két mesterségemmel, de csak az egyik is elég volna arra.
Gunárnak az egyik mestersége: a kőfejtés volt, a másik :
a kútvájás…
Mire az őszi dér a füveket megcsipte,
már Jánosnak is vége volt. Már elivott mindent: csizmát, ruhát, malaczot,
fürészt, fejszét, ágyat. A kis piros cserepes házacska is volt, nincs ; lement a torkán! Eljött egy nap: ki
kellett a házból menni, oda kellett a saját fundusát hagyni. János nevét megint
kitörölték a telekkönyvből. János akkor újra nekiesett a kőfejtésnek; a kocsmát
elkerülte; tiz forintért megint veti a községtől egy darab szabad földet a
begyoldalban. Javában ásta János a barlangot, a mikor arra került Vera. Mintha
a véletlenség vitte volna arra. Nem szólt volna az urának, de az szólt neki :
— Látod így vagyok Vera!
— Látom ám!
— Csakhogy hamarabb menne ám, ha le is fognál egy lapátot!
Beköltöztek aztán a puszta barlangba és elülről kezdtek
mindent, hogy legyen két ágyuk, valami konyhabútoruk, egy pár baromfijuk, kis
malacuk, piros cserepes, muskátlis ablakú, fehérre meszelt, kis házuk. Egészen
elülről kellett elkezdeni mindent.
1917. 33. 530. Staniszlaui
emlék. Elbeszélés. Irta Barta Lajos
A hegy tövében, a zöld menedékesen mindenféle füves, vagy
kövecseges hepe-hupák domborodtak. A kis házak sem látszottak másnak, mint
piros, vagy fekete hepe-hupáknak. A kis házak fölött fekete és szürke
szikláival állt a hatalmas hegy. Nagy madarak szálldogáltak a hegy fölött,
fehér hasuk volt és fekete szárnyuk. Lent virult a rónaság. Olyan szép volt az,
hogy a ki onnan fölülről nézte, azt is hihette, hogy az egész az övé. De voltak ott olyan emberek is, a kik
barlangokban laktak. Maguk vájták a barlangot, mintha pinczét készültek volna
építeni. Testük volt a hordó és lelkük volt a bor, melyet eltettek abban. Keshedt
edényben, beteg ital. A merő dombfalon ajtó, ablak mutatta, hogy ember lakik
mögötte a földben. Több sorban, egymás fölött függtek ezek a lakások a
hegyoldalon. Gyepes föld, vadrózsabokrok, se fű se fa bozótok, bodzafa, ecetfa
zöldeltek közöttük nyáron. Volt ilyenformán a ki a földszinten, más, a ki az
első, második, harmadik emeleten lakott. A gyepen szanaszét keskeny fehér
gyalogutak pántlikáznak, azon jártak az emberek ki a nagyvilágba : a faluba, a
mezőre, a szőllőbe, dologra….
Elmúlt az idő és Mákosból három csillagos huszár
szakaszvezető lett. Nem volt vele semmi hiba. A hadnagy többször mondta neki: —
Meg vagyok magával elégedve Jóska…
Egyszer majd sok-sok év multán, ha elapad szívemben a vérző
seb, mely egészen más emlékek miatt azokhoz a hepe-hupákhoz, kalyibákhoz,
bozótokhoz, romfalakhoz, egész életemre odakötöz, elmegyek még egyszer oda a
hegy tövébe. Megnézem akkor azt is, mi lett avval a présházzal? Áll-e még, vagy
már csak a vad bodza, a kék szájú csalán, a mérges bürök és a vidám galagonya
virágoznak fölötte? Végig nézek még egyszer a barlangokon, a kalyibákon, a
hepe-hupákon, a szélvetette bokrokon és fákon, a hol már régen is olyan sokszor
éreztem: a férgek, a népek, az élet és a bánat örökké valóak... Tavaszszal
megyek majd oda, a mikor minden zöldéi és virágzik. Hová írjam majd föl
nevedet, te, a csatatéren elveszett lelkecske? Egy porszeme voltál te is a
magyar örökkévalóságnak! Nem szólok majd senkinek semmit, csak fölírom egy
meggyfa sötét levelére, vagy a vadrózsa halovány szirmára: Staniszlaui emlék.
1918. 554. Az ős-szörny. Elbeszélés. Írta
Baria Lajos
* * *
Nyugat 1916. 23. Figyelő Barta
Lajos: Riportok
Erdélyről
Véres seb, sötét, gyász,
marcangoló fájdalom: Erdély! Nem laknak-e a szerencsétlen földönfutók
szobáinkban még, nem szomorú vendégek-e asztalainknál és nem kénytelenek-e
naponta letapodni egymást hitvány két korona segélyükért? Hazamentek-e már? Hányan mentek haza és kik
vannak még itt? És akik hazamentek, milyen gyászra és fájdalomra mentek haza?
Jöttek, mint vér és tűzeső kergette emberförgeteg. Visszamentek és mintha
mítoszba tűntek volna el. Megvizsgáljuk idegeinket, tetemre hívjuk érzéseinket
a háborús fordulatok rohanásában az elködlés, az eltörténetesülés nagy
arányaiba és végtelenségi skálájára szövődtek föl a legsötétebb valóságok.
Mintha egy korszak feküdnék a tegnap és a ma közt, amikor a hivatalos hadi
jelentéseket olvassuk, hogy azok a románok, akik tegnapelőtt a Maros felé
zúdultak győzve, tegnap Campolungnál, Curteánál, Szlatinánál és a Vedea mellett, hetven kilométernyire Bukaresttől,
harcolnak, megverve. Magyar és német csapatok kisöpörték magyar és német vér
árán Erdélyt! De vajon föltámadnak-e a halottak?
Pilisi Lajos, a Világ riportere jár Erdélyben, annak
rémnapjaiban, együtt vándorolt a menekülőkkel, akik futottak a román sereg
elől, járt az erdélyi frontokon, amikor a szövetségesek ott támadásra vonultak
föl, meglátogatta az országban szanaszét hajigált erdélyi bujdosókat és járt
felszabadult erdélyi városokban. Mindenről, amit látott, hallott, érzett,
beszámolt föltűnést keltett riportjaiban, melyek nemcsak a tárgy izgalmas
érdekkeltésével, hanem a riportok írójának szubjektivitásával is
megkülönböztették ezeket az írásokat. Most mindazt, amit eddig Erdélyről
közreadott és azokat a cikkeket is, melyeket csak a gyűjtemény számára írt,
összegyűjtötte egy könyvben. Az első nyomtatott okmány-gyűjtemény Erdély sötét
napjairól. És amikor a könyvről ("A megrohant és felszabadított
Erdély") szól az ember és írói, riporteri értékeit nézi, ezek mellé
mindenesetre le kell szögezni ezt az okmányszerű jelentőséget is. Az újságírás
nemcsak a tárcában és a regényben használja föl az irodalmat, hanem
beletördelteti az írót azokba az új műfajokba is, melyeket a minden
használható, szépítő, közönséget lebilincselő értéket fölszívni és kiadni
iparkodó heves törekvéseiben a közönség számára megteremtett. A magyar írók jó
része kijárta és járja ezt az iskolát. Pilisi is ezek közül való. Erdélyről írt
könyve riportgyűjtemény és így természetesen nem kompozíció. Az író, mintha
utólag rendezni akarta volna anyagát, de kár lett volna, ha csakugyan nagyobb
rendet tudott volna belehozni, mint amilyen rend van abban, hogy egy író
újságíró szertefut, jár, utazik Erdélyben és az erdélyiek nyomában és amit
magával hozott, azt egy kuszált, rohanó, tépett, széthányt ország és nép
dolgairól, e szomorú rapszodikusság tükreként, rapszodikusan dobja elénk…
Nyugat 1926. 8. Barta Lajos: A Mars-repülő /regény/
1.
A ROGANUS már indulásra készen
állott. 1935. május 19-ét
írták; holnap kellett Rogan mérnöknek megtartania az ünnepélyes próbaszállítást
a vondobinai repülő-stadionról és a rákövetkező harmadik napon 1935 május 23-án
volt végleg a MARS-ba indulandó. Az egész világ kimondhatatlan izgalommal várta
ezt a pillanatot. A világtermelés mint valami csodálatos szülést hömpölyögtette
magában ezt az eseményt. A világlapok legnagyobbika így jellemezte a nagy
technikai cselekedetet: "Még néhány nap és az emberiség egy nagyszerű
technikai és szellemi expozícióval fölnyilall a Marshoz. A technikai
civilizáció csodálatos potenciái által magától értetődővé válik, ami
lehetetlennek látszott, mert van egy héroszunk, aki tiszta kifejeződése technikai
civilizációnk értelmének."
A ROGANUS külön erre a célra épített hangárban állt az
Európai Fémtröszt, röviden EFTER vondobinai telepén. Várszerű magas kőfalak
vették az EFTER telepét körül, mely a különböző alakú gyártási épületek
valóságos gigantizmusát mutatta. Amióta a tröszt az új fémet, a ROGANUM-ot
gyártotta, külön, katonaságszerű gyárőrsége volt. 1930-ban sikerült előállítani
Rogan mérnöknek a Roganumot; 1931-ben léptek az új fémmel a nyilvánosság elé.
1934-ben kezdték építeni a ROGANUS-t és 1935. május 23-a volt a Marsba való
fölrepülés napja. Vagy nyolc négyszögkilométer területen nyúlt el az EFTER a
síkságon, mely a nagy világváros, Vondobina mögött elterült. A negyedik
oldalon, ahol a telep falait, magas kőlépcsőzetei, dokkját, tárházait és emeletes
daruit a nagy folyam haragos ezüstje mosta, a kőfalakat erősen szögecselt
tolható vaskapuk pótolták. Ezek a kapuk kerekeiken jobbra és balra voltak
gördíthetők és annyit nyitottak ki mindig a falból, amennyire éppen szükség
volt. Összességükben ezek a kapuk egyetlen erős vasfallá alakultak.
A folyam túlsó felén emelkedett a Joglina hegyvonulat.
Történelmiség áradt a hegyekről, mert tudott dolog volt, hogy azokon a lejtőkön
sokáig élt a réz- és bronzkorszakbeli ember. Most is gyártottak a hegyek tövén;
mindenféle alakú óriás tölcsérek, hengerek, hutás formák, süvegszerű tömbök
közül füstök főttek és dagadtak magas kéményekből az ég felé a hegyek sötét
falai alatt. Borús napokon, mikor a gyártelepek odaát vajúdó füstökbe
burkolództak, miket felülről a terhes párák súlya nyomott, mintha valami
világkeletkezés főtt volna ott a jóslatos ég alatt. Vondobina régi gyárvárosa
feküdt ott a hegyek alatt.
Az új gyárváros kijött ide, a folyam másik partjára,
az egyenes földekre; fölzabálta a mezők zöldjét avval a megállíthatatlan és
telhetetlen éhséggel, mellyel a technikaiság utat és teret tör magának, Vasból,
acélból, kőből, téglából való világ terült el itt az egykor gyepes mezőkön és
az iparvasutak számtalan kanyargással és kereszteződéssel egy száraz, kemény, épített
világban vonalazódtak el itt az új gyárvárosban, Vondobina mögött. Fák és
bokrok, növények és dudvák helyett, melyek sajtcsatornáikon át a természeti
élést hordozzák nedveikben, valamely műélet, valamely műkeletkezés volt itt
állandóan árukat, gyártmányokat szülő. Mialatt az örök teremtettség
éjszakánként szelíd csillagokkal gyújtotta ki magát a Végtelenben, ez a
mű-keletkezés, ez a gyártás, vöröslő ablakok pokolias tüzével jelezte
hefaistosi lélegzetvételét. A nappal a gyártás százféle fajtájának megfelelően
alakult épületeket mutatott; a termelőhelyeket, melyek azáltal, hogy a
célszerűségnek megfelelő formákat vették föl, egyben megszülték a szépségüket
is. Éjjel a cél és forma egymásratalálásából született szépség a homályba
merült és a nagy, rejtelmes tömbökké mosódott gyárak titokzatosan nagyszerű
szülés konok boszorkánykonyháinak látszottak.
Itt, az új gyárvárosban, különösen alakított tetők,
hengerek, kúpok retorták, szabadon álló párlókazánok, kémények, magas
csatornák, villamos oszlopok és szerelések közt; a gyártási termek, gépek,
tűzkazánok, szerszámok, dinamók, turbinák, vonatok közt; az üzemi irodák
hevében, a mérnöki irodák izgalmaiban, a laboratóriumok miszticizmusában
különböző lüktetésekben, mozgásokban és hangnemekben volt jelen a világtermés
láza, mely állandóan 40 fokot mutatott…
11.
Rogan azután fölrepült a ROGANUS-szal a Marshoz.
Elemelkedett a földtől, egyre magasabbra és magasabbra szállt; fokozatosan
kicsinyedett, halványodott a ROGANUS és végül bement Rogan az égbe. A
Világegyetem lett színtere Rogan öngyilkosságának.
(Vége)
Nyugat 1926. 16. Barta Lajos: Az asszony a napba megy
Egyfelől fölmagasodott a hegy; nagy, kék, darabos
sziklakúp, de a feje enyhe zöld, másfelől a nagy gabonatermő és réti síkság
terült, le egészen a folyóig. A hegy tövén, a fehér országút két oldalán feküdt
a falu. A hegyből nagy seb ordított messzire: a kőbánya. Egy idő óta mozdony
vasúti kocsikat vitt oda föl. Ó, ez már egészen új idő volt; falu és bánya közt
a kalyibák népe azóta jobb kedvű lett és több pálinkát ivott. Már nemcsak a sík
földeken, de a bányában is törték és zúzták magukat, mialatt a követ zúzták és
törték. A kalyibavilág egészen eltűnt most a zöld sátrak alatt; csak a szél
vetette a vad fákat, de nyaranta betakarták a bérhad nyomorúságát.A fekete
lovak mereven álltak a meleg porban; a halottak kocsisa a magas bakon ült; az
üveges gyászhintó fekete mese volt. Honnan gördült a kocsiútra, mely a falu
hátára ragasztott ház és a kalyiba-világ közt elhúzódott? És kit fog elvinni a
semmibe? Csakugyan igaz volna, hogy ez a félig a földbe süppedt ház, melyben
egy kis bolt is tátogatta csengettyűs száját, a kalyiba-világ kastélya volt?
Amilyen világ - olyan kastély! Hogy jönne ide különben gyászhintó? Vagy az is a
világ új sodrában van, hogy akit a városba visznek temetni, azt már nem
parasztszekéren szállítják takaratlan fekete koporsóban?
Két végével két székre nehezedve feküdt a koporsó. Még
nem volt betakarva és a halott sárga, viaszos arca bevilágította az alacsony
szobát. A bútorok így, a halott jelenlétében elvesztették minden
célszerűségüket; pedig milyen régóta gyakorolták azt! Ostobaságnak látszott
most minden hasznosságuk. Különben egyszerű, puhafából való bútorok voltak csak
egy régi, sárga furnérjával fénylő, hatalmas szekrény beszélt régi időkről és a
nagyapák jobbmódjáról. Ennek a sárga szekrénynek a tetején egy különös, finom,
tejszínű pohár is állt.
A fiú is ott volt a szobában, távirat szólította ide a
fiút; a táviratot a kereskedő rokon adta föl: «Jöjj, ha anyádat még látni
akarod!» És akkor jött. Második ruháját a zálogba tette; ezen a pénzen jött.
Egy jó ismerőse, egy asszony is adott neki valami pénzt, mikor a távirat után
lelkében összeomlott. Mert sok csapás érte már! Hisz azon az úton járt, melyen
a csapások teremnek, de ilyesmit nem érzett soha még. Nem is gondolta soha,
hogy lehet ilyen fájdalom! Most a halott arcát nézte. Azt nézte, hogy béke
van-e a halott arcán? Mert ha nem lett volna, akkor talán meg is kellett volna
ölnie magát, vagy lett volna-e más kivezető útja? De az anya még halálában is
jó volt hozzá: az arcán kimondhatatlan nagy béke végtelenedett. Vádnak,
keserűségnek semmi vonala nem jelentkezett a túltisztult arcban. A jóság, mely
valójának mélyében csillag volt: a végső elbúcsúzás pillanatában letörölt az
anya arcáról minden más írást és fénybe borította azt. Elengedett a világnak
mindent, amivel az neki tartozott. A fiú tudta azt, hogy az anya akarta és
csinálta ezt így; mert ő tudta, kicsoda az anya. És, ami már túl van azon, amit
tudni lehet, azt érezte. És most tudta és érezte is, hogy csodálatos volt az
anya... De fájdalma csak annál nagyobb volt. Messziről, a nagy városból jött
most az anyához; abból a nagy városból, ahová siet mindenki abban az országban,
aki teremtve akar lenni valamivé. Ő is teremteni akart. És mert ilyesmit
művelt, örülnie kellett, hogy élhet és harcolhat... Már évek előtt elment észak
felé a nagy városba; az anya délen, a falu hátán maradt. És most a hegy alján
az anya meghalt. Olyan egyszerű volt ez a szörnyűség!...
Ott az út már a hegyek felé emelkedett és az országút
magasán éppen a két fasor között egyszerre csak megjelent a nagy vörösbíbor
tűz, a NAP. A gyászkocsi az útnak tetejére érkezett és odafönt mintha egyenesen
belement volna a NAP-ba.Egy percig a koporsó benne állt a NAP-ban, aztán mintha
az asszony elégett volna a világtűzben, eltűnt és vége lett.
A fiú akkor elindult és a kaszások közé ment.
A VILLÁNYI-ÚT ÉS ÁTLÓS-ÚT SARKA Balogh Rudolf felvétele
Nyugat 1927. 16. BARTA LAJOS: MAGYAR GYARMATOK
A könyvgyarmat
Adva van egy bizonyos számú
magyarság, mely valamikor egyet alkotott az egész magyarsággal; gazdasági,
szellemi szervessége csak egy része volt az egész szervességének! Nem olyan
rész, mely mint valami külön darab illeszkedett bele az egészbe, és holmi
vezetékeken át tartotta fönn az egésszel való szervességet; hanem úgy volt egy
vele, hogy egyszerre volt rész is, egész is, mert az egész nem volt más, mint a
részek egymástól el nem választható összessége. Ami akkor úgy volt rész, hogy egyuttal az egész is
volt, most semmi más, csak rész, egészen külön is fekszik a régi egésztől és
attól országhatár által el van választva. Mint ilyen rész egy másik országban
fekszik és gazdasági életével, ami politikai életét is jelenti, már
beleszervesedett abba az országba, melyben él. Szellemileg viszont nem tudott
ugyanabba az országba beleszervesedni, mert ennek természeti akadályai vannak a
nyelvi és szellemi külön körülhatároltságokban. Azelőtt tehát ez a bizonyos
számú magyarság létének minden vonatkozásával szervesen volt belekötve egy
nálánál nagyobb valamibe: országba és nemzetbe. Az országba, melyben más népek
is éltek, de amelyben az ő nemzete diktálta az országot és a nemzetbe, melybe
part nélkül mosódott bele, mint természeti közösségbe. Most ez a bizonyos számú
magyarság létének csak gazdasági (politikai) vonatkozásaival van beleszervesedve
egy nagyobb valamibe: az országba,
melyet viszont most más nemzet diktál; szellemi vonatkozásaiban azonban nincs
és nem is lehet belekötve ebbe a nemzetbe. A magyarság tehát itt szellemileg
valamely új, de be nem fejezett állapotban van és vannak le nem kötött
létvonatkozásai. Azelőtt résztvett egy nagyobb szervesség szellemi
teremtésében, ha nem is lehetett külön rátapintani, hol voltak az ő
tevékenységének hullámai az egésznek életfeszültségében. Le nem kötött
létvonatkozásai továbbra is részt akarnak venni valami ilyen módon való
alkotásban, de ehhez az kellene, hogy ezek a lét-vonatkozások megint valami
szervességbe záruljanak… Egy-egy ilyen új határok mögé került magyarság nem is
valami egész, hanem csak egy darab; népdarab. Szellemi idegei kettévágva a
levegőben kalimpálnak és nem tudják megteremteni a szellem szerves
folyamatosságát. A mindenségi erők, melyekből a magyarság is lett, sürgetik és
feszítik ezeket a népdarabokat, hogy készüljenek el a maguk problematikájával!
Erre használódik el a magyar népdarabok millióinak tudatalatti életfolyamata.
Ez félállapotot jelent! Mert egyfelől teljesíti a
népdarab az élet gyakorlatát: termel, fogyaszt, tanul, tanít, állampolgár;
másfelől létének hallgatag részén mindenségi folyamatok húznak keresztül,
melyek hosszantartók, mint az örökkévalóságokon mért természeti készülődések.
Ezeknek a félállapotban levő magyarság-daraboknak szállít Magyarország évek óta könyveket. Magyarország szállít, a népdarab fölvesz. Nem tud a szállításra mással reagálni, minthogy átvesz, de mialatt a kizárólagos megexportáltságnak ebben az állapotában van, lekötik szellemi létét azok a kozmikus folyamatok, melyek ezekben a népdarabokban munkálnak. Mialatt ilyenformán szelleme mindenségi parancsok alatt valamire készülődik, kiszolgálják szellemét könyvekkel. Neki is termelnie kellene, még pedig állandóan, szervesen és folyamatosan könyveket, de nem termel, csak átvesz. Félállapota valamely éberájulatéhoz hasonlít, mikor létének nevezetesebb része valami másra, nagyobbra, hatalmas élettani készülődésre van lekötve. A könyvexport-import viszonylat itt tehát teljesen egyoldalú! Az egyik oldalon minden export, a másikon semmi más, mint csak import! Bizonyosan: nem az export-import arány dönti el a gyarmatiságot, hanem az ugyanakkor való kiszolgáltatottság! De egy népdarabot, mely tudatának félállapotában, életerőinek kozmikus készülődésében van, kizárólag és egészen egyoldaluan könyvekkel kiszolgálni: nem kiszolgáltatottság-e már? Nem az a Marx által megjelölt folyamat-e ez is, mikor a kvantitásból kvalitás lesz? Ez a teljes kiszolgáltatottság: a gyarmatiság! Minden levágott, különélő magyarságdarab: egy-egy magyar könyvgyarmat.
Berkes Imre /1878 – 1949/
Vérző falvakon át. Egy népfölkelő tiszt harctéri emlékeiből -
MTDA
http://mtdaportal.extra.hu/books/berkes_imre_verzo_falvakon_...
BERKES
IMRE. VÉRZŐ.
FALVAKON ÁT. EGY NÉPFÖLKELŐ TISZT. HARCTÉRI EMLÉKEIBŐL. BUDAPEST. A MAGYAR
KERESKEDELMI KÖZLÖNY HIRLAP
*
1912. 630. A királyfi. Elbeszélés. Irta
Berkes Imre
1913. 792. Töltetlen revolver. Elbeszélés.
Irta: Berkes Imre
1917. 37. 594. Romcsa.
Elbeszélés. Irta Berkes Imre 594.
Az orosz kapitány reggeli öt órától délután ötig egyetlen
szót sem szólt, az egész hosszú és unalmas úton közönyösen ült a rozoga parasztkocsin,
de délután öt órakor, amikor tiszttársai már kényelmesen elhelyezkedtek
körülötte a fenyvesben, ő is kinyitotta a száját s mindössze ennyit mondott:
— Jó volna meghalni, undorodom. Azzal végigvágta magát
a kis fenyveserdő szúrós avarán, kinyújtózkodott s a fenyves vékony gallyain átszűrődő
napsugarak ráültek a homlokára, a napsugaraknak teljesen mindegy volt, kit
csiklandoznak, oroszt-e, magyart-e, sirhalom dombját futják-e körül, vagy pedig
valami véres, csorgó sebet csókolgatnak…Már néhány napja vándoroltak a porverte
galiciai utakon, milyen jó volt ez, milyen nyugodt és megnyugtató, mi minden
maradhatott mögöttük a szenvedésből, milyen fölemelő és emberi, azt mondani a
másiknak, pajtás, vigy magaddal, én nem bántalak, én nem haragszom rád, amikor
nem ismertük egymást, akkor sem volt civódásra okunk, most, hogy egymással
szemben állunk, öleljük meg egymást harag nélkül. Két ifjabb tiszt
odasompolygott.
Bocsánatot kérek, — mondta az egyik, — báró
Stahremberg a nevem, orosz tiszt vagyok, bár az apám bajor, az anyám meg
spanyol grófnő. Kissé zavartan mosolygott, úgy nézett a magyar hadnagyra.
— Orlow orosz hadnagy, — mutatkozott be a másik.
— Tessék! — mondta a magyar hadnagy és mutatta
vendégeinek, hogy foglaljanak helyet körülötte a fűben, vagy pedig a hordágya
szélén…
— Mit akarnak ezek? — dadogta a magyar hadnagy, hiszen
én gondoskodtam róluk, rólam ne állítsa senki, hogy én megvontam tőlük valamit,
vagy elrejtettem a krumplijukat, menjenek oda az urak és csitítsák le őket és
mondják meg nekik, hogy a ki éhes, menjen vissza a konyhára, ott rotyog és fői
a krumpli, egyenek annyit, a mennyi csak belefér a bendőjükbe…Itt van az a
lány, akit önök keresnek ... Siessenek! Jó éjt!
Mintha harag lobbant volna föl benne, karját
türelmetlenül lódította meg, az orosz tisztek pironkodva és szomorúan néztek
rá, valami sajnálkozás gyúlt ki bennük a léhaságuk vagy a meggondolatlanságuk
miatt, és báró Stahremberg odaugrott hozzá, megragadta a kezét és hosszan,
forrón szorongatta. Orlow is ott hajladozott mellette, de a hadnagy nem szólt
többet, keményen rárivallt a szolgájára és a szuronyos népfölkelőre, többé ne
tűrjék, hogy valaki megzavarja és miközben idegesen rázta meg magát, mintha a
hálás kézszorítást akarta volna lerázni a kezéről, azok tétova léptekkel, majd
halk surranással osontak kifelé, mintha otthoni diákcsínyre készültek volna. Óvatosan
és lopva nézegettek hátrafelé, nem leselkedik-e valaki rájuk, nem árulják-e el
lépteiket, aztán karonfogva, gyorsan, majd futólépésben kanyarodtak ki az
országútra és sebes iramban loholtak a falu felé, hogy megkeressék Romcsát, a galicziai leányt.
1918. 150. A halott leány arcképe.
Elbeszélés, Írta Berkes Imre
1918. 308. Utolsó kísérlet. Elbeszélés.
írta Berkes Imre
1918.
370 – 550. Odakünn
süt a nap. Regény. írta Berkes Imre
1920.
268. Amicus.
Elbeszélés. Irta Berkes Imre
*
Nyugat 1918. 17. Berkes Imre: A halott ember felesége
I.
Most már nem tudom, miféle falu volt. Azóta Isten
tudja hányszor kerestem avult, elrongyolódott térképemen, de nem találtam meg
rajta, pedig annyira szeretném tudni, hol történt. Megborzongok, ha rágondolok,
ha eszembe jut az az éjszaka, sokszor órákig meredten, agyamat, gondolataimat
megerőltetve gondolok arra a helyre, arra az éjszakára, talán mégis eszembe jut
egyszer...
Már napok óta irgalmatlanul zuhogott, csorgott az eső
és mi csak loholtunk, vándoroltunk izzadtan, kétségbeesve ebben a rettentő,
szakadatlan verejtékben. Valóságos őrület! Azt a falut kellett elérnem, mert
ott várt rám az új parancs, ott kellett megtudnom, hová indulok századommal.
Bőröm ázott, síkos és kemény volt, mint a kígyó bőre. Szerettem volna már
megpihenni, édes Istenem, boldogan, kéjesen, elnyújtózkodni egy meleg zugban,
föllelkesedni és megmámorosodni egy asszony tiszta ágyában, elégni üszkös,
bolondító csókjaiban... Az eső zuhogott. Ekkor a század, már elhelyezkedett egy
félig leégett, ronda urasági major kárhozatos szemetében, az emberek ott
fetrengtek, aludtak, horkoltak, régi tetvekkel küszködtek, azokkal, amiket már
hónapok óta magukkal hurcoltak s azokkal, amiket az oroszok hagytak itt. Egy
jókedvű fickó, vagy talán disznó fráter volt, magam sem tudom, azt mondta egy
ízben, hogy nem akar megszabadulni a tetveitől, mert akkor talán elnyomná az
álom, amikor rá is, társaira is halálos veszedelem volna az alvás: éber, kutató
járőrszolgálatában... Ilyenkor a tetvei tartják benne a lelket. Talán igaza is
volt...
Ez volt az a falu... Nem láttam belőle semmit, a
láthatatlan felhők, az ősz, sűrű, korai estje beburkolták, eltakarták a szemem
elől, mint valami szomorú titkot, hogy soha többé rá ne ismerhessek, ha
valamikor újra erre vinne az utam. Ketten álltunk az urasági major düledező
palánkja mellett, én és a tisztiszolgám, mind a ketten fáradtak és szótlanok
voltunk, hazagondoltunk, vagy az életre, vajon élünk-e még holnap s egyáltalán
érdemes-e itt ácsorognunk, nem volna-e okosabb, ha mi is helyet keresnénk
magunknak valamelyik átázott sátorponyva alatt és csak reggel érdeklődnénk
aziránt, megjött-e már a további parancs. A szolgámat Kovácsnak hívták, savanyú
emberke volt, valamikor vidámság élénkítette be a fekete arcát, de most egészen
nyomorultra görnyedt s szegény, élettelen, szomorú, lélektelen roncs lett
belőle, a nyáron nem kapott aratási szabadságot, azóta rágta a bensőjét a
honvágy. Két éles, kiülő pofacsontja és hegyesre faragott álla, lekonyult
bajusza, amely a nyáron még olyan volt, mint a hőscincér csápja és most, int egy
piszkos moszat terpeszkedett az orra alatt -, elrútították ezt az embert, s
ahogy a sarkáig fölpakolva, a tábori lámpával a kezében, mogorván állott
mellettem, olyan volt, mint egy börtönből kiszabadult kísértet, vagy fegyenc,
tetőtől-talpig a nyomor, az életuntság, a keserűség öntötte el, pedig csupa
szív volt a jámbor, a kutyának sem tudott volna ártani...
VIII.
…A század elindul. Én az élén megyek, sietve,
erőltetett menettempóban. Kis zsongás, mormolás ütődik felém, hátraintek, hogy
csönd legyen. A hang zavar, úgy szeretem ezt a pánikszerű hallgatagságot, ami
ráfeszül a falura.Valahonnan a távolból tompa kongás hallatszik ide. Az ágyú
szól, de itt csak olyan, mint a hazatérő csorda elszálló kolompja. Vagy
repülőgép indult el?A géppuskákat nem hallom. Lehet, hogy tegnap este is mást
hallottam.
Hirtelen kirántom a kardomat, megvillogtatom a
napfényben, hátranézek és vigyázzt vezénylek. A legények kihúzzák magukat,
sűrűn verik bakancsaikkal az úr porhanyó sarát. Megismerem azt a boldogtalan
házat, meglátom az ablakban az öklöm nyomát. A jobb kezemre nézek, sajog, most
látom, hogy véres. Elfelejtettem megmosakodni. Tizenegyedik napja, hogy nem
mosakodtam... Mintha csak otthon lennének, a fiúk keményen vágják a taktust.
- Század, jobbra nézz! - vezénylem harsányan.
A legények mereven néznek az idegen házra. Nem látnak
semmit sem, nem tudják, ki lakik ott benn. Nem is törődnek vele. Nem is
kíváncsiak. Tisztelegnek. Ugyanúgy, mint máskor, láthatatlan, surranó rémeknek,
láthatatlan, istenített bálványoknak, ismeretlen hatalmaknak, hangtalan, sötét,
nagy uraknak, most is csak tisztelegnek és mennek feszesen kemény testtartással
és talán arra gondolnak, hogy ebben a házban is valami rettentő, félelmetes
élet-halál ura lakik, aki még csak arra sem érdemesíti őket, hogy zord,
csontos, vértelen arcát megmutassa az ő halálba induló, engedelmes legényeinek.
Azt hiszem, így történt. Ilyen siváran, ilyen lelketlenül hazudva rohantam ki
Lodzsa véres falujából.
Nyugat 1920. 23-24. Berkes Imre: Vallomások egy nagyon szép regényről
Hónapokkal ezelőtt olvastam a Filoménát, Kosáryné Réz Lola regényét, a napokban újra átlapoztam, s ugyanolyan mély
hatást tett rám, mint első ízben. Mi ennek a titka? Kétségtelenül az írónő
művészete. Tökéletes íráskészsége, amellyel a kíváncsi elmét és az érzékeny
szívet egyaránt megfogja, rajongó szeretete, amellyel tárgyába belemerül,
ideges, de finom érzékenysége, amely némelykor ijesztő villamosszikraként
pattan ki sorai feszültségéből. Egy szegény, tót cselédleány életének szomorú,
inkább egyhangú, mint bonyolult története ez a regény: kora gyermekkorától
fáradt vénségéig, amikor csendesen, váratlanul, minden szenzáció nélkül itt
hagyja szenvedéseinek, kicsiny örömeinek, régi fellobbanásainak, titkos
reményeinek inkább fakó, mint színekben pompázó színterét és egyszerűen meghal.
Miért oly szép ez? Miért oly elragadó? Miért kell könnyezni rajta, vagy miatta?
Hiszen ebben a regényben csak az alantas, nyers munka nem sokra becsült napszámosáról
van szó, aki kénytelen eltűrni a hitvány gorombaságot ugyanúgy, mint a
komiszkodó enyelgést, az aljas visszaélést ugyanúgy, mint a kárára kieszelt
szeretetteljes megnyilvánulást, aki fullasztó konyhagőzben, undok trágyaszagban
és a felvidéki bányavárosok mellrontó levegőjében tengeti silány kis életét,
rendkívül alacsony sorból kúszván iszalag módjára fölfelé, olyan magaslatra,
aminő házakba éppen cselédsorsa időről-időre elsodorja….
Kosáryné Réz Lola a Filoménában a páratlan szeméremnek
olyan lebilincselő és megvesztegető tisztaságát, a szűz tartózkodásnak olyan
ünnepies erényét sugározza felénk, amit igazán kevés más írásban tapasztaltunk…Kosáryné
büszkén és önérzettel gondolhat vissza a súlyos fárasztó éjszakákra, amelyek
nehéz lázaiban regényét megírta. A kínzó éjjelek elmúltak, a kis petróleumlámpa
pislákoló fénye, amely akkor csak szűkösen hullott írásaira és a föléjük hajló
ismeretlen asszony alakját inkább beárnyékolta, mint megvilágította, - kimúlt,
most lobogó csóva ragyogja be az írónőt, s e fényben kíváncsi szemek
szegeződnek rá, bámuló arcok hajlanak feléje, igen sok lelkes szeretet és
kíváncsiság hullámzik körülötte, megállt-e a Filoménánál, vagy pedig nagyszerű
talentumának ez csak egyik csodálatos ajándéka volt...
Bodor Aladár /1880 – 1952 /
Költő, tanár, hírlapíró. Erdélyi városokban
tanult, tanár lett. Előbb vidéki városokban, majd Budapesten tanít. Később több
napilap munkatársa. Tárcái, versei, politikai cikkei jelentek meg. Költészete középpontjában a nemzet sorsa áll, melynek
változásaira 1905–1944 közt állandóan mély zengésű visszhangot ad. 1908-ban a
Nyugat első évfolyamában két verse jelenik meg, annak jeléül, hogy együtt akar
haladni az irodalmi megújulással. Ady zsenijének egyik első felismerője és
hirdetője. Hatása kissé meg is érinti.
http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/05/226.html
*
1906. 1. 16. Bodor Aladár versei. Bodor
Aladár nevével legújabb időben egy-két szép vers alatt találkoztak lapunk
olvasói. Ha ezeket figyelmesen olvasták, észrevehették, hogy eredeti
gondolkozású költővel állnak szemben, a ki nem indul a mai Urában divatos
modorok, vagy jobban mondva modorosságok egyike után sem, hanem a maga útját
keresi. Most megjelent kötete megerősíti ezt a benyomást. Bodor Aladár erős,
zaklatott lelki életet él, érzései nem csupán költői motívumok, hanem igazi
érzések, melyek első sorban a költő lelkét rázzák meg. Szerelmi költészetében
tüzes szenvedély szólal meg, szerelme tárgyára rárakja a képzelet összes
színeit, a vágy, reménykedés, majd a hűtlen kedvesről való lemondás fájdalma, a
második hatványra fokozottan jelen meg nála…Sötétnek látja állapotainkat,
képzeletét forradalmi képzetek izgatják, szívében a magyarság százados
keserűsége sajog:
Egy százados felhő, mit homlokára
Ez emberöltő örökül kapott,
Apánk pirulva hagyta ránk örökbe,
Pirulj te is, ki ép most megkapod.
Szerelmi
versei közül adunk itt mutatóba egyet:
Bodor
Aladár: Virágnyílás.
Mint a
szívből, ha fölpattant a kérge,
Az ágakból úgy
omlik a virág,
A kertben,
nézd, tegnapról mára mind, mind
Szerelmesek
lettek az almafák.
Méhzsongásból,
virágok sóhajából
Izzón lüktet
boldog, szerelmes nászdal,
A friss föld,
fényes lég majd hogy túlárad
Fájó
gyönyörrel, boldog zokogással.
Add a kezed. Üljünk le itt e padra,
Várjunk csak mozdulatlan, nesztelen,
Míg ünneplőt adnak ránk szálló szirmok
S szívünkbe áhítat száll csöndesen.
Imádkozzunk, s megdobbanó szívünkben
Mint két harangban, csendülés fut át
És diadallal viszi föl az Úrnak
A szerelem fönséges himnuszát
1912. 36. 721. Bodor Aladár: HALÁLHARANG SZÓL h12-9
1912. 460. Bodor
Aladár. A szemem
1912. 31. 624. Bodor Aladár: Lacrímae Rerum
Belénkszivódik s csöppenként eláraszt
A dolgok lelke s ők adják az ízünk;
Ők az erősek, ősök, maradandók,
S élhetetlen élősdi a mi szívünk.
Híg levegőként lehelljük be olykor
Az aranyat: s értetlen dölyfünk
támad.
Lecsukott szemünk fölszívja a kőszént:
S egyszer csak bennünk sötét, mély
tűz lázad.
Akit a föld száll meg: hű és nyugodt
lesz,
Bús és kevély, kit eláraszt a
márvány,
Álmokba vész, kiben az erdők járnak,
S költő lesz, akit átszítt a
szivárvány.
Oh mi, reszkető, ingó virágkelyhek!
A véráldozat s mámor isten-atyja
Belénk szűri az örök dolgok könnyét
S részeg kelyhünkből sorra kóstolgatja.
A LEBONTÁSRA KERÜLŐ ZRÍNYI-ÉPÜLET A MUZEUM-KÖRÚT ÉS A KOSSUTH
LAJOS-UTCA SARKÁN
1913. 861. Bodor Aladár: Északára való
1914. 63. Bodor Aladár: Ozirisz tollpelyhe
291. Alvó medúzák
* * *
Nyugat 1908. 16. Bodor Aladár: Magyar dalos
Szent-Gallenben
A
Tiszahátrúl, kopár pusztákból
Nyargalva jöttünk, friss széllel jöttünk,
Kakukfüves még lovunk sörénye,
Tiszai nóták kószálnak köztünk.
Hajtott a lélek erre nyugatra
Fölverni várost, gazdagot, fényest,
Látni csodákat, szikrázó pompát...
Nekünk nincs ilyen.Pajtás, dúld, égesd!...
Nyugati asszony
rád ne tapadjon,
Lelked megbontja, véred megrontja,
Új, más a selyme, más a szerelme,
Lelked mindünnen nyugatra vonja.
Álmodozó lész a Tiszaparton,
S kivánsz örökre idegent, fényest,
Élsz gyalázatban, Nyugat reád űl.
Húnyd be a szemed s csak dúld, csak égesd.
Ha hazaértünk,
ne ejts bámész szót
Pompára, fényre, lágy fehér szűzre,
Gúnyold meg azt, ki a Tiszaparton
Sóvárgón méláz a pásztortűzbe,
Nyugati átok kisérti lelkét!
Zavard! Átkot mond rá szörnyüségest!
Jaj, ha közénk jár Szent Gallen lelke!
Otthon is, pajtás, csak dúld, csak égesd!
Nyugat 1908.
20. Bodor Aladár: Az új Tisza
A Szajnából fölszállt
az esti köd,
Lilás gyémántpor szitál a folyóba,
A part kőpáncélját sok kicsi hullám
Csókolja álmosan és mosolyogva.
Fönn a gót
templom kőbordái közt
Apró piros ablakszemek csillannak,
Mesék guggolnak ki a gót ivekbe,
Beszélj folyó. Csüggedt vagyok, hallgatlak.
Bennem a
kicsiny magyar Tisza habja
Lüktet csüggedten s tett nélkül sóvárog,
Nálunk szörnyű a tavasz áradása,
S aztán leszünk kizökkent víz, holt árok…
Kábúltan,
forrón heverek a parton.
Ajkam remeg, egy új nagy szót keresve,
Agyamat izzó korona szorítja,
Lábam inog. És indulok, keletre.
Lakatos László
/1881 – 1944/
Lakatos László
Bankhivatalnokból lett újságíró, író.
1903-tól a Pesti Hírlap, a Magyar Nemzet, a Pesti Napló munkatársa, majd a Világ szerkesztője volt.
Első színdarabját 1916-ben a Nemzeti Színház mutatta be. Színdarabjai
külföldön is sikereket arattak. 1923–24-ben az Unió színházainak
dramaturgjaként tevékenykedett. Ezt követően az Est-lapok újságírója, a
Magyarország szerkesztője volt. A második világháború kitörése után
származása miatt Franciaországba emigrált. A Gestapo üldözése elől az öngyilkosságba menekült. Wiki
*
1912. 292. Mária Antoinette.
Elbeszélés. Irta Lakatos László
1912. 602. A francia menyasszony.
Elbeszélés. Irta : Lakatos László
1913. Mély húrok. Elbeszélés. Irta Lakatos
László 350
1913. Tavaszi játék. Regény. Irta Lakatos
László 667—968
1914.
Levél Sophiehoz.
Elbeszélés. Irta Lakatos László 370
1914. Karenina Anna. Elbeszélés. Irta Lakatos
László 448
1914. Történet az
életről, a halálról, a szerelemről és a háborúról. Irta Lakatos László 41.
770-938
I.
A FRANCIA
BATÁR.
Hideg, fehér délelőtt volt. A nap sugarai úgy hullottak alá,
mintha jégprizmák volnának, a hideg aezélosra vágta az embereket és ködpárává
fagyott leheletük, mint a téllel való vidám daczosság úgy omlott a levegőbe. A
Sán-dor-boulevardon erős pántú szánkók siklottak végig, úri nagy hölgyeket,
szép fehér préme-ket vittek ki a városerdő felé, a tóhoz, a melynek fagyott
jégparketjén a gárdaezred muzsikájára olyan szépen lehetett mazurt
tán-czolni... Az utczasarkokon felállított nyilt melegedő kemenczék mellett
koldusok számolgatták szegény dinárjaikat és azt, hogy hány nap van még hátra a
télből.
Erőt adott az embereknek a tél, széppé, sőt fiatallá
tette őket. A hideg igazi anyja volt a férfiaknak, a kik ilyenkor szálltak ki a
vidéken nagy vadászatokra, hosszú utakat tettek és a nagy városokban
összébb gyülekeztek. Észak császárságának férliai a nagy hideg napjaiban tudtak
igazán élni. Ilyenkor dolgoztak azok, a kik tudtak és akartak, a tudósok
ilyenkor gondolkoztak, a pénz gazdái a nagy hidegekben csaltak és a költők a
szép hideg télben szerettek….
II.
AZ EURÓPAI KASZINÓBAN.
Könnyű áldozati füst zsúfolta a kis
török szalon levegőjét. Erős mívű vastálon levelek, szalagok, női hajszálak és
elszáradt viráglevelek is, a melyek elmúlásukban színüket vesztették, mint a
halott ember arcza. Tehetetlen, gyenge, jóillatú üszőkké hamvadt el most minden
ós a falon az ősök által hódított kopjak, félholdak, aranyos csillagok, a nehéz
hímzett sátorterítők egykedvű értetlenségben bámultak alá a kurlandi herczegre,
a ki envallásának legkegyetlenebb papjaként az ámbrával meghintett, izzó
parázszsal teli vastálra dobott mindent, papirt, könyveket, költeményeket,
virágokat, legyezőket, kis kendőket, nagy üzeneteket és az elszálló füstben is
örökkön élő sóhajokat. A herczeg, a ki harmincz esztendős volt, tűzre vetette
egész férfi ifjúságát. Eöny-nyen cselekedte ós az áldozatot nem érezte
áldozatnak…
Ő császári fenségétől, Pavlovna Anna
herczegnőtől érkezem. A fenséges herczegnő kegyes volt előterjesztésemet kérni
egy műkedvelői előadás ügyében. Pavlovna Anna ő fenségének az a szándeka, hogy
velünk, az udvar hölgyeivel és uraival játszatná el császári fenséged szép
drámai költeményét, a Keresztelőt. Ő fensége kegyesnek nyilatkozott, hogy az előadásban
maga is résztvesz. Salome herczegnő szerepében lépne színpadra.
III.
ÉSZAK GYÖNGYEI.
786.old. Litinovo,
február 2. .
Megkaptam a levelét Hercegem és a két könyvét is és még azt sem tudom, hogy
szabad-e köszönetet mondani értük. Egy hétig gondolkoztam: feleljek-e vagy sem
és csak azért nem gondolkozom tovább, mert ha tovább gondolkozom, akkor
okvetlenül nem felelnék. De egyszer, egyetlenegyszer, mégis akarok irni
Magának. Miért? — nem is tudom. Túlságos őszintén szólva: minden nagyon meglepett,
eleinte bántott is. Gyanútlanul érkezem egy idegen birodalom fővárosába,
mondhatnám védtelenül. Ideszólított a hivatala annak az úriembernek, a kinek a
nevét hordom és a franczia nagykövet felesége, itt tartózkodásának negyedik
hetében levelet kap a podoliai császár Ő Felségének öcscsétől, a kit nincs
szerencséje személyesen ösmerni. Meglepett a dolog nagyon és volt egy gondolat,
a melytől a hajam gyökeréig elpirultam. Minálunk otthon és Rómában, a hol
legutóbb voltunk állomáson, ebben a városban, a melyet — érzem — sosem szabad
elfelejtenem, olyan különös dolgokat hallottunk a podoliai erkölcsökről.
Császári herczegekről beszéltek, a kik ... és bocsásson meg Uram, egy percig,
nem: sokáig, órákig azt hittem, hogy Ön a franczia nagykövet feleségét kegyes összetéveszteni
a kisebb szinházak ama hölgyeivel, a kik, higyje meg Fenség, igen méltatlanul
képviselik hazám nőit, a kik tiszták és jóór-zésüek…
IV.
A CSÁSZÁRI FUTÁR JÖN ÉS EL IS MEGY.
Most a podoliai himnuszt játszotta a
zenekar, nagy fehérruhás finnlandi gárdisták a fegyvereikkel tisztelegtek, egy
hosszú szőke szakállú ember — a helsingforsi polgármester — mélyen hajbókolt, a
pályaudvar szőnyeggel megterített gyalogjáróján a déli díszvirágok fázósan
bújtak összébb, az üvegtetőn az északi hosszú világos est, mint mennyei c-illár
fénylett alá, ösmeretlen zamatok úsztak a levegőben, a rendőrfőnök podoliai
érmeit szemlélte aggódón a mellén, a hol mint kövér párnán nyugodtak e különös
érdemrendek és Oleg, Finnland fejedelme, hófehér szakállal, fehér kucsmával,
balkeze a fejedelmi kardon, jobb keze a föveg szélén a halántékot érintve,
tisztelgett a hatalmas vonatnak, a mely nagy, fényes kék kocsiban, a podoliai
császár futárát hozta, Konstantinovics Jánost, a ladomiri herczeget.
János herczeg huszonnyolez éves, szőke és magasra nyúlt,
túlságosan karcsú, olyan, mintha szendébb, alázatosabb kiadása volna idősebb
fivérének Konstantinovics Levinnek, megilletődve szállt le a vonat lépcsőjéről.
Erezte, majdnem olyan bensőn, erősen érezte, mint az udvaroncz, a ki követte,
Loris-Melikov, hogy mily nagy megtiszteltetés a számára; ilyen ifjan,
tudatlanul szinte, a fejedelmi kegyet nem is kérve, képviselhetni ez idegen
ország fővárosában az ő hatalmas rokonát, a podoliai császárt. Hogyan is szállhatott a nagy dísz rá ...
V.
JULIE KEZÉT NYÚJTJA.
802. oldal. A metropolita imádkozott
és a legnagyobb fájdalomnál is fájóbb önváddal fivére ezüstös koporsója előtt
térdelt Konstantinovics Levin.
— Nekem, nekem kellett volna
elutaznom helyette a halálos finnlandi útra. Helyettem utazott el, helyettem
halt meg, János szegény — mindent túlharsogó belső gyászindulóként e szavak
reszkettek a kurlandi herczeg szívében.
És a fájdalom félrebillentette fejét, a mely viaszkos
élettelen maszkként nővérének kezébe hullott, Konstantinovna Máriáéba, a ki a
messze görög tengerek mellől érkezett meg a tragikus fivér temetésére. Egymásra
kellett volna borulniok itt, a császár, a püspökök és a népek előtt, rózsák
illatos gyászzenóje és fáklyák lángjának halálos táncza közepette, ám nem
tudták, nem merték. Meg kellett volna csókolniok egymást és nem merték.
Szentségtörésnek és bűnnek tartották volna a megenyhítő testvéri gyengédséget,
a mikor halott-tehetetlenül itt fekszik előttük a harmadik, testvérük, mint ők
és mégis más, oly más immáron, egy más világba való. Őt lopnák meg e csókkal,
ez öleléssel, a mely bennük vergődött most és nem tudták megtenni, nem merték
és maguk sem tudták, hogy miért nem. A gyilkos kéztől elesett ladomiri herczeg
arczán orvosok varrták össze a halálban elhervadt sárga bőrt és a két testvér
félt a harmadiktól, a kit lelkiösmereti vergődés közben szerettek és gyászoltak…
Azután akart még mondani valamit és
nem tudta, hogy mit. Mint útszélről a rossz kavicsot, úgy találomra szedte föl
ezt most:
— Litinov mondta a múltkor, még a
nagy csapás előtt, hogy maga a Salomét játszaná el a Keresztelőben. Meg akartam
köszönni, hogy gondja van erre a rossz munkámra, a melyet azért restelek
különösen, mert nagyon szépen akartam megcsinálni, ez lett volna életemben az
egyetlen, a mi értékes és épen ez nem sikerült. De nem játszuk most ugy-e a
darabot. Nem szabad, nem illik. Most nem. Szegény Jánosunk, gondoljon arra,
hogy közös nagyanyjuk volt.
— Igen, közös nagyanyánk volt Levin.
Nekünk, kettőnknek, Levin, közös nagyanyánk volt.
És a férfi most egy levélpapírt
látott maga előtt, rajta a betűk szeszélyes, daczos, bölcs madárkák. Arról
akart beszélni, arról kellett beszélnie, de úgy, hogy Pavlovna Anna ne tudja,
miről is beszél. És bár sosem tudhatta volna, Levin mégis boldog ravaszsággal kerülte
azt, a mit Julié Montespan d'Angóuléme irt a verseiről, Észak Gyöngyeiről.
— A Keresztelő azért lett volna
fontos számomra, mert a költeményeim, azok mit sem érnek.
— Hogy mondhat ilyent Levin?
— Igen, csupa utánérzés. Mintha
francziából fordítottam volna őket mind. Semmi sem eredeti bennük. Még a
podóliai őszt is, mintha a Verlaine
Chanson- d'Automne-jából vettem volna.
Paul VERLAINE (1844-1896)
Les sanglots longs
Des violons
De l'automne
Blessent mon coeur
D'une langueur
Monotone.
Tout suffocant
Et blême, quand
Sonne l'heure,
Je me souviens
Des jours anciens
Et je pleure
Et je m'en vais
Au vent mauvais
Qui m'emporte
Deçà, delà,
Pareil à la
Feuille morte.
(Folytatása következik)
938. oldal…Minden nagyon súlyos lett. Katonák ajkát az
éhség csókolta meg torz vigyorral és irgalmas szüzek küldötte fehér tépés
megkeményedett a katona kín-veres sebén. Esett harczos keserű fekete vérét itta
a podóliai föld és András. a császár, gyakran meglátogatta az arczvonal
csapatait. Megfeszített inú földbe vetett lábbal, tört vállhoz szorított
fegyverrel tisztelegtek előtte a katonák. Vasárnap délelőttönként árkok mélyén
imádkoztak a papok és sok vitéz hidegülő ajka az írást csókolta. Rövid
alvásukban tajtékos szájjal háborúról álmodtak a katona-lovak és az ideges
állat egyik a másik bokáját rugdalta sebesre. Falvakban a parasztanyák
tízesztendős fiaikat rejtették a pinczékbe. Attól féltek, sosem lesz béke,
szülöttjük még ebben a háborúban nő emberré ós a császár elviszi katonának.
Éjszaka fekete járványok látogatták a táborokat és az eriváni herczeg
marsallból nagymarsallá lőn. Egyetemi tanárok hadba szólított tartalékos
katonákként arczuk kínos verejtékében háborús odút túrtak a keserves földben. És
jó lelkek a menyországba érve megkérdezték : miért kellett olyan hamar
eltávozni odalentről, a hol annyiakat szerettek…
A Krisztus Jézus szereti a szegénységet
és bocsásd meg azt nekem te is, tábornok. Most ősz van és én már nem érem meg a
húsvétot. Igazhitű szláv ember vagyok, mint te és gondold, hogy húsvét van, a
templomból jövünk és találkozunk. Akkor meg kellene csókolnunk egymást. én nem
érem meg a húsvétot, te szép vagy, fiatal és fényes . Testvérem hajolj rám .a
karom már szagos, mint a halott, három éjszaka kínlódok itt az léten szent
nevében, embert nem láttam, vizet nem ittam, de ne félj, borulj rám, húsvét van,
a szép szádat akarom. És a kis gyermekeimre
fogok gondolni Ujára és Mására, Te Istenre gondolj, mintha húsvét volna.
A herceg — már régen gyalog állt lova
mellett— a szibirják fölé hajolt. És látta annak rút fekete száját, a nagy
sáros szakállát, arczát, a melyet a számára elmúlt háború tett borzalmassá és a
megkínzott homlokot, a melynek verejtékén közeli halál fényében a keresztfa
szépsége sugárzott. És a herceg nem hunyta be szemét, de tágra meresztett
iriszszel nézte őt és egész száját odaadta ama másik egész szájának.
— Testvérem — mondta.
A haldokló szája még egyszer
fölmelegedett az ifjú herceg szépségétől.
— Az olajfák hegye ... — mondta a vadász távolian és
nyilván értelmetlenül.
Fekete ajka aztán valami különös
kékbe engedett fel, kihűlt és egész testében meghalt. A kurlandi herceg egy percig didergett. Zsebébe nyúlt,
fehér kendőt húzott ki belőle, meg akarta törülni a száját. Azután még sem
tette, hanem a halott vadász arczára borította a finom fehérséget, a melyen az
utolsó szerelem jóillatának egy cseppje érzett még. Az Atyát, a Fiút, a Szent
Leieket idézte még, mint halottnál szokás. Majd gyeplőszáron gyalog vezette
tovább lovát az erdőben és a nagy tölgyerdőben az Úrvacsora kenyérillatát
érezte az öreg fák között.
(Vége)
PIHENŐ GYERMEKEK A NAPKÖZI OTTHONBAN
1917. 289. A
Gondviselés. Elbeszélés. Irta Lakatos László
1917. 274. Judit. Elbeszélés. Irta Lakatos László
1918.
196. Két kis
történet. Elbeszélés. írta Lakatos László
1918. 362. Ifjúság. Elbeszélés. írta Lakatos
László
1918. 469. Eveline. Elbeszélés. írta Lakatos László
1919. 308. Szabó Janka. Elbeszélés. Irta Lakatos
László
1920. 40. Albert . Elbeszélés. Irta Lakatos
László
* * *
Nyugat 1914. 18-19. Lakatos László: Polonéz
Szerda este volt, az ezerkilencszáztizennegyedik esztendő
szeptemberének első szerda estéje. Takarékos sötétség zubbonyában összébb
húzódott városunk (vették észre, hogy a város sötétségtől mint lesz kisebb,
akárcsak az ember az öregségtől), Lemberg, mondották az emberek, Lemberg, ez
kopogott az ablakokon, Lemberg, futott végig a telegráf-huzalokon, Lemberg...
halk patetikus muzsikája volt most e szónak, gyönyörű volt, mint egy belső
sikoly és városunk fölött a háborúveres hold - mint egy nagy ígéret. Kilencet
jeleztek a Szegényház téri templom felől és szűk utcákban kúsztam, utcákban,
amelyek most, tegnap, ma lettek és amelyek mégis mintha mindjárt gettó-utcáknak
épültek volna. Olyan nagy volt
minden ezen az estén és én mégis a szegénység ereszei alatt vánszorogtam.
Győzelmes tábornokok nevei gyúltak ki az estében, halhatatlan halottak tovább
csatáztak a levegőben és én csak elfuserált életemre tudtam gondolni. Olyan
piciny voltam és mégis ennek a haragos gyönyörű világnak olyan nagy ellentéte.
Nagyon rossz volt mindez és végképpen rút, amikor
hirtelen magamra eszméltem. Tudtam, hirtelen megtudtam: ki vagyok és hogy mily
rettentően viselkedem ezen az estén. Volt ez már, ez, hogy valaki így, ilyen
napon, minden kívül és csak egymaga. Volt-e vajon? Mert ha volt, akkor a vétkem
nem olyan nagy, ha volt, akkor már majdnem szabad és igazi bűn csak az, amit az
ember elsőnek, legelsőnek, oh, követ el az egész nagy világegyetemben. Volt-e
már ez? És most nagyon előttem feküdt, a papír gyűrődését is simíthattam volna,
a betűit kitapogathattam volna, az Éducationnak az a lapja... Az Éducation Sentimentale, ez mérgezte meg
életemet, de minden vigaszt is ez ajándékozott nekem, oh, gyönyörű, oh,
kárhozatos bibliám, amely az élet minden esetére tud kádenciát. Minden meg van
magyarázva benne és magunkfajta emberrel nem történhetik olyasmi, ami az Éducationban
meg ne volna. És emlékeznek? Frédéric
Moreau azon a februári délutánon, míg mellette a megszülető forradalom
torlaszai robajlanak ki a párizsi kövezetből, egy szűk utcában jár és várja Mme
Arnoux-t. Ám Arnoux-né nem jön el. Akart, egész délután akart, de a kisfia
torokgyulladásos és a kanál olyan különösen zeng az orvosságos üvegen. Nem jött
el... nekem nem fog eljönni soha, cserbenhagyott hiszen, elárult és eladott, a
földhöz vágott és a vízbe nyomott (oh, bár tudnék most szavakat rá, amelyek
élesek, mint a vérző fejsze és keserűek, mint a halott katona megalvadt vére!),
nem fog eljönni, és fájdalmamnak még a lélegzete is elakad. Az én fájdalmam ez
most, csak az enyém. Lemberg, oh! Futni szeretnék Lemberg elől, ám a város nem
enged, szembe jő velem, végtelen szelídséggel, majdnem gyengéden torkon kap, a
halántékom hideg, ajkam megduzzad és lent a nyeldeklő alatt, mint az angina,
úgy ül bennem, lélegzetvesztő forrósággal egy szó: Lemberg…
Nyugat 1915. 3. Lakatos László: PRIMEROSE
Irlandban történt, borostyánnal befutott kis, fehér
kerti lakban vagy egy spanyol kastélyban, hol régi látomások az emlékezés
üveghangján beszélgetnek egymással? - már nem tudom. Rég volt és gyakran
szeretném, ha nem is lett volna, noha egyetlen kincsem a Primerosera való kusza
emlékezés. Mert még vannak éjszakák, amikor újra előjön. Álomban érkezik, mint
a halottak és ilyenkor néha idegen, gyűlölt személyek hangján szól hozzám. De
mielőtt elköszönne, álomban elköszönne tőlem, újra a régi hangján kérdi, a régi
kérdést kérdi: (fáj a szíve?) Halálos sikolyként édes feszültség fut át
ilyenkor keblemen és reggel, hogy ráébredek a dolgokra, dacosan ismétlem
magamnak: (Mit akarsz, hiszen elhagyott. )
Tizennyolc éves volt, de negédes kacérsággal
huszonkettőnek mondta magát néha. Némely alkonyatkor, amikor a levegőég végső
csücske olyan volt, mint egy lila színű orchidea, de hamisított, illatos
orchidea, kedvvel mondott el egy történetet, amelyben ő szerepelt és amelynek a
végén egy indiai üvegcséből keserű mérget ivott. Reggelre találta meg a háznépe
eszméletlenül és két álló hétig volt egyformán jegyese az életnek és a
halálnak. Ma nem tudja, hogy akkor miért akart elmenni - így fejezte be mindig
a történetet és én ilyenkor jobbra, a kis hajóhíd felé fordítottam arcomat (e
kis hajóhídra, melynek feje zöld moszatos sziklákon hevert, még pontosan
emlékszem), hogy ne lássa vizes szememet. Ám életem minden eljövendő
ünnepnapját adtam volna érte, ha biztosan tudom, hogy ez a történet nem lett
volna igaz, noha két esztendővel az ismeretségünk előtt tette azt és egészen
biztos, hogy a mások cselekedeteiért nem mi vagyunk felelősek. De akkor még
véghetetlenül szerettem Primeroset…
Lányi Viktor /1889
– 1962 /
Lányi Viktor
Lányi Viktor Géza (Budapest, Rákosfalva, 1889. augusztus 8. – Brüsszel,
1962. október 19.)
magyar zeneszerző, író, műfordító. Lányi Ernő
zeneszerző fia, Lányi Sarolta testvére.
Több mint 50 operaszöveget fordított magyar nyelvre. Wiki.
1910. 1006. Lányi Viktor:
Tizenegy éves voltam
1913. 52. 1028. Lányi Viktor. Játszani elfeledtünk
Te még nem ismered a nagybetűket,
Én nem tudom az erret ejteni,
Érted? Legyünk két boldog kisgyerek.
Ne bánd, hogy rosszak itt az emberek.
Tudok egy szép helyet, hol senki sem jár,
Gyerünk, siess, ott vár sok tarka játék.
Lásd, itt a hinta, bánatosdi másképp.
Segíts nekem, majd én beleülök.
Ne hajtsd nagyon. Félek, leszédülök.
Emitt két ugró, csörgő labda, nézd.
Jaj át ne üsd a
szomszéd kertjébe
Többé sosem találod meg szivem.
Oh, így nem játszom ám veled, te rossz!
Enyémet eldobod s megtartod tied?
Labdát nekem! Add át nekem szived.
Lám, ígyen bántjuk egymást játszva mi.
Mindent tudunk. De egyet elfeledtünk,
Vagy tán nem is tudunk mi játszani.
Mosolytalan lebeg a lét felettünk.
1914. 587. Lányi Viktor: A
fakir
A sietségnél jobban szeretem
A lassan-járást, s inkább mégis állok,
Vagy leülök és semmitsem csinálok.
De minek üljek, hogyha fekhetem.
Elnyújtózom. És hogyha jönnek álmok,
Az álmokat is messze kergetem,
Mert álomtalan álom kell nekem,
A semmiségben mindent föltalálok.
Nincs a földön nagyobb kincs, mint a Nincsen
S ki előre néz, vissza mért tekintsen,
Ha rá a végnek végtelenje vár?
A küszködésnél jobb az ámulás,
A születésnél jobb az elmúlás
S az életben a legszebb a halál.
* * *
Nyugat 1913. 2. Figyelő Lányi Viktor: Pásztor Árpád két darabja
a Nemzetiben
Blahánénak darabot írni! Blahánénak
Biedermeier-darabot írni! - gondolta Pásztor. Nem a színdarab-iparosok üzleti
pedánsságával tartotta nyilván ezt az ötletet. Talán inkább jóleső, meleg
örömmel dédelgette magában, mint egy szép utazás tervét szoktuk, vagy egy
kedves meglepetés tervét, amit az édesanyánknak szántunk. Az ötlet
megvalósításával Pásztor Árpád csaknem félévszázados írói hagyomány örökébe
lépett. Színdarabot szabni Blaháné mosolya, hangja, bájossága, csodás
originalitása köré: hányan próbálták, hányan csinálták ezt azalatt a pár
évtized alatt, amióta ez a kiváltságosan hosszú és gazdag színésznői pálya
tart. Az a rendkívüli varázs, amelyet Blahánénak - mosolya? hangja? - nem:
egyszerűen és mindent magában foglalóan a jelenléte áraszt a színpadról - igen,
ez az a nemzeti tradíció, amiről Móricz Zsigmond zengett egy alkalommal
ditirambust. Ám kérdezzünk meg akárki harmincéven fölüli magyart, kivált ha
férfiember, legyen bármilyen rendű és foglalkozású: nem fog-e csodákat regélni
izgalomban és lelkesedésben végigszorongott Blaha-estékről a régi Népszínház
kakasülőjén. Mi, a három X-en aluliak, hálásak lehetünk Pásztor Árpádnak,
amiért segít tovább adni egy-két nemzedékkel a Blaha-legendát, a közvetlen,
személyes asszonyi varázs legendáját, ami ma még élő, ebben a
"csodaöreg"-ben újra és újra fölelevenedő valóság…
Nyugat 1923.
19. Lányi Viktor: Memento
Átok, sirás hiába itt,
mi haszna van?
Harcold keserves napjaid
panasztalan.
Panaszod únott és sivár,
nem érdemes!
Ha nem hallgat rá senki már,
magadra vess.
Magad vagy ős ellenfeled
ki földre gyűr
Isten sem törődik veled,
hallgatva tűrj!
Se Istened, se nemzeted,
- gyökértelen! -
uradon eszme nem vezet,
sem értelem.
Csak hajt, mint megbomlott motor,
vak ösztönöd,
a hétköznap - utált pokol -
lesz börtönöd.
Jövőtelen jövődbe hát
bukott, ne nézz,
feléd lehelli már dohát
a sírpenész.
Lengyel Géza /
/1881/ - 1967 /
Lengyel Géza
Lengyel Géza (Heves, 1881. jan. 4. – Bp.,
1967. nov. 12.): író, újságíró, kritikus.
Középisk. tanulmányait Bp.-en, Egerben és Szegeden végezte. 1902-től újságíró a
nagyváradi Szabadság c. lapnál, melynek 1905-től szerk.-je volt. Nagyváradon
került kapcsolatba Ady Endrével. 1906-tól a Budapesti Naplóban, 1914-től a
Pesti Naplóban jelentek meg cikkei. Írásai a Huszadik Században, a Vasárnapi Újságban és az Új Időkben is
megjelentek. Kezdettől a Nyugat
főmunkatársa volt, és több tucat írása jelent meg.
*
1911. 756. Fülöp az eleven tükör.
Elbeszélés. Irta Lengyel Géza
1911. 1070. A vályogvető. Elbeszélés.
Irta Lengyel Géza
1912. 482. Zongoraszó. Elbeszélés. Irta
Lengyel Géza
1912. 840. Az öreg szász ereklyéi. Elbeszélés. Irta Lengyel
Géza
* * *
Lengyelnek a Nyugatban nagyon sok írása jelent meg. G.
Nyugat ·1908. 14. LENGYEL GÉZA: A MŰVÉSZ ADÓJA
Művészt, írót, költőt manap már semmi esetre sem a
piszkos gallér és a bizonytalan nyakkendő jellemez, sok közülük talán rendes
könyvet vezet a kiadásairól és a szappanfogyasztás növekvésével szerencsésen
múlnak a bohém-anekdoták is, amik után senki sem sír. A nyomai természetesen
még megvannak.
- Cigánynép - mondja ajkbiggyesztve a fűszeres és ezen
a címen a művész kétszer olyan drágán kap hitelt, amikor megszorul, mint a fele
fizetésű magánhivatalnok. A művész marokszám kap hódolatot, előlegezett
elismerést, bókot, babért, de keserű anyagi ügyein mosolyognak, elhitetik vele,
hogy a művészet hitvány anyagi érdekeknek tökéletesen fölötte áll. Ezt a
babér-elméletet azonban meghazudtolja a szabó, a szatócs, a háziúr, a
villamosgyár és az élet más pénzbeszedői. Ezek csakúgy követelik a maguk
járandóságát a költőtől, mint a temetkezési vállalkozótól. A pénz a lírai
verseket is behálózza. A művészi termelésnek, mint akár a fazékcsinálásnak,
megvan a financiális alapja és ahogy elfelejtődik az utolsó mecénás is, ahogy
testileg mind jobban eltávolodik a művész a fogyasztó közönségétől, közeledik
érdekeiben a hasonló módon produkáló emberekhez. Váratlanul azt veszik észre,
hogy közös anyagi érdekeik vannak. Még burjánzanak a jövő szociális alakulás
művészi tevékenysége felől való viták, találgatják, jobb vagy rosszabb lesz-e
az új világban a hely, csúfolják a szakszervezeti poézist - és közben gyűlést
tartanak festők és szobrászok, hogy bizonyos együttes kívánságokat fejezzenek
ki - az új végrehajtási törvénnyel szemben.Ez az állásfoglalás: szervezkedés.
Kezdetleges, időhöz és alkalomhoz kötött, tökéletlen, de szervezkedés…Hát
persze senki sem vár artisztikus méltánylást az adóigazgatástól. Viszont sem
művésznek, sem írónak, énekesnek, zenésznek nincs rá oka, hogy közös érdekeinek
a közös védelmét szégyellje olyan köznapi, olyan véresen prózai, olyan szürkén
nyomasztó újítással szemben, mint amilyen az adójavaslat.
Nyugat 1909. 17. LENGYEL GÉZA: A REPÜLŐGÉP KÖRÜL
…A repülőgép egyelőre csak a fantáziánkat dúlta fel, de
sem a közlekedést, sem a sokat emlegetett vámvonalakat. Általában, hozzá nem
ért még a gazdasági élethez, nem adott arra okot, hogy kereskedő, aki tojást
exportál, vagy gabonát közvetít, foglalkozzák vele…Kíméletet érdemelne tőlünk a
derék, öreg és egyelőre pótolhatatlan gőzmasina. Ez a masina, igaz, nem olyan
csodálatos, mint például az emberi igába fogott villám. De elődjével, a
gyorskocsival szemben, van olyan nagyszerű, mint amilyennek a leglobogóbb
fantázia a repülőgépet képzeli, a vasúthoz viszonyítva. A mi korunkban, a mi
időnknek kétségen kívül ez a legjellemzőbb alkotása…Az elhanyagolt, régi állapotában
meghagyott vasút biztonsága is ideális az automobiléhez képest, melyről
mindinkább bebizonyul, hogy kellő sebességgel csak külön, gépkocsiknak
fenntartott, gondosan őrzött úton használható. Eltekintve a városi
közlekedéstől, ahol, mérsékelt sebesség mellett, kitűnően beválik. Nos, ez a
külön automobil-út már veszedelmesen hasonlít a vasúthoz, a maga szigorúan
megszabott vágányaival. Ez a találkozás egyébként rá mutat az őt megszabott
voltának igazi jelentőségére. Az elképzelhető léghajónak valóban meg nem
mérhető előnye, hogy nem kíván drága pályát és nem kénytelen szigorúan
ragaszkodni útjához. Ennek az előnynek is vannak azonban határai. Aki
aeroplánon sportol, az boldogan röpül jobbra-balra. Akár a regattisták a vízen.
Mihelyt arról van szó, hogy egy pontról meghatározott helyre kell jutni akár
automobillal, akár léghajón, akkor már nem csupa előny a szabad pálya. A tenger
hajósa például, aki két kikötő között jár, nagyon boldog volna, ha mindig,
vakon egyazon úton mehetne, akár a vasúti vonat. Soha sem fenyegetné akkor - például - a zátony
veszedelme…
Nyugat 1911.
18. Figyelő. Lengyel
Géza: A budai Vár
Néhány héttel ezelőtt egy vasárnapi tárcájában azzal a
meglepő követeléssel lépett elő Rákosi Viktor, hogy a budai Várat építsék tele
régi stílusú házakkal, amelyek Mátyás király idejét varázsolják vissza a
hangulatos, szűk és görbe utcákba. Ha szokás volna nálunk még olyan jó márkájú
helyen megjelent és jó márkájú szerzőtől származó ötletek honorálása, élénken
kellene tiltakozni Rákosi Viktor kívánsága ellen. Budapest bölcs vezetősége
azonban épp oly kevéssé vesz tudomást a Budapesti Hírlap, mint a Hétfői Harsona
kritikájáról, ezért fölösleges minden ijedelem: nem fognak magyar Nürnberget
hamisítani a budai Várból. A veszély távollétének tudatában pedig határozottan
és őszintén lehet örvendeni annak a puszta ténynek, hogy megint - ezúttal már
nem először - felmerült a Vár művészi beépítésének problémája, hogy olyan
férfiú is, mint Rákosi Viktor - aki saját bevallása szerint csak most veszi
észre bizonyos nem agyonléniázott és nem tönkre rendezett pesti részletek
szépségét - sejti, hogy itt tenni kell valamit, és ha nem is találja éppen
fején a szöget, jól sejti: nem valami sablonos dolgot kell cselekedni. Egy
második cikkben Thewrewk Aurél egyetemi tanár levele kapcsán Sipulusz fűzi
tovább, amit Rákosi megkezdett. A levél megjegyzéseivel valamivel tisztábbá
válik a dolog, amely tulajdonképpen nagyon egyszerű - elméletileg. Arról van
szó, ezt érzi mindenki, aki csak egyszer is nyitott szemmel végigment a Váron,
hogy a bérházépítő és középületet tornyosító dühöt csak úgy szabadjára engedni
itt nem szabad. Ez egy egészen speciális hely, nem hasonlítható össze a pesti
rész síkföldön épült tömbjeivel. Ez olyan hely, amelynek építkezését a
fejlődés, a tradíció - milyen ritka és megbecsülni való valami ez Budapesten -
bizonyos mértékig megszabják. A legkevesebb, amit tenni kell: minden egyes
építkezési engedelem szigorú felülbírálása az új objektumnak mint az utca, a
házcsoport szerves alkotórészének… Egyetlen épület sem maradt Budán Mátyás
korából. Ha csak egy utca, egy házsor állana és megszabnák, hogy a házsor
meglevő - és egységes hatású - tagjaihoz kell az új épületet is mérni, ebben
volna értelem, ez a rendelkezés legalábbis védhető. Egy könyvekből kiásott
stílus kőbe és malterba öntése azonban gondolatnak is monstruózus. A modern
városfejlesztésnek igenis vannak artisztikus tennivalói, de e tennivalók körébe
a stílus részleteinek megszabása nem tartozik. A helyes utcaépítésre, igaz, nem
sok példa akad Budapesten. Negatív példák azonban már vannak és éppen ezek
tanulsága szerint a puszta stílusbeli alkalmazkodás, a hely kívánalmainak
megértése nélkül elrettentő eredményekkel jár. Kitűnő példa akad éppen a
Várban. A pénzügyminisztérium úgynevezett gót stílusban épült, mert
szomszédságában van a gótikus koronázó templom. Milyen szánalmas azonban a
nemes régi formák mellett az a cifra, túlterhelt épület. Milyen brutális a maga
nehéz tömegével….
Nyugat 1929. 4. Lengyel Géza: Buda
Nem szeretnék oktalanul házsártoskodni s a régi jó
időket sem akarom emlegetni. Tudom, nem voltak tökéletesek s különösem a «mi
időnk» ugyanezekkel a panaszokkal volt teli. Ez a panasz, a városépítés
gyökértelen, örömtelen s reménytelen voltáról már-már emberöltő óta tart s csak
a háború szakította meg a maga mindennél hangosabb jajszavával. Utána: más
világ, új szenvedések, soha meg nem álmodott csapások. Ki merte volna
esztétikai mérlegre tenni az új házakat, amelyek - csudálatos - egyszer csak
épülni kezdtek. Szabad volt-e formájuk miatt kötözködni, mikor még kisértett a
vagónlakók emléke? Jó érzésű embernek azt kellett mondania: épüljenek, ahogyan
tudnak, keresztben, hosszában, ormótlanul, ritmus és lendület, ötlet és ízlés
nélkül, csak adjanak négy száraz falat, tetőt, meleget, világosságot, lakást.
Ma sincs máskép, ma is ez a fő, s ha a lakásnyomorúságon csak a legsivárabb
kaszárnyákkal lehet segíteni: legyen; a végén azt mondom, hogy nem szóltam
semmit; de előbb, a visszavonulás és lemondás előtt hadd hangozzék el egy szó
Buda emlékezetében. Ezt a természettől szép, dombos, völgyes, kanyargós,
változatos, ki nem léniázott s némi tradiciókat is őrizgető várost oly mohón,
olyan lélekzetelállító tempóban s annyira formátlanul, minden ízlés, művészi
ösztön s amellett minden értelem ellenére építik be, hogy nem lehet hallgatni;
fel kell éleszteni a régi panaszt. Buda emlékezetéről van szó: a város régi
karakterének nemsokára nyoma sem marad. Az új palotáknak helyet csinálandó,
ócska, düledező viskókat döntenek le: ezek pusztulásán siránkozni esztelenség
volna. Szó sincs róla, nem áldoznak fel műemlékeket, ilyenekben a budai rész is
sokkal szegényebb, semhogy minduntalan beléjük ütközne a csákány…
Lovik Károly /1874 – 1915/
LOVIK KÁROLY
Lovik Károly már életében is kifejezetten
népszerű regényíró és főleg novellista volt az olvasók körében, de az irodalom
és a kritika mindvégig tehetséges dilettánsnak tartotta, nem hivatásbelinek,
hanem afféle művelt úriembernek, aki üres óráiban még irodalommal is
foglalkozik. Korai halála után sem felejtették el: akinek valamelyik könyve
véletlenül a kezébe került, azt mindig lebilincselte gondos, kellemes elbeszélő
modora, műveinek sajátos hangulatvilága, de úgy került be az irodalomtörténetbe,
mint ügyes tollú Mikszáth-epigon, valami olyasféle, mint a fiatal Krúdy, csak
mégis jelentéktelenebb változatban. A mi évtizedeinkben Illés Endréé az érdem,
hogy felismertük igazán jelentékeny értékeit.
http://www.mek.oszk.hu/01100/01149/html/lovik.htm
Lovik Károly - művei, könyvek,
biográfia, vélemények, események
http://www.libri.hu/szerzok/lovik_karoly.html
Lovik
Károly eddig megjelent
könyvei online kedvezménnyel, Lovik Károly akciós könyvei, előrendelhető
könyvek.
LOVIK KÁROLY. 1874-1915.
Haláleset nem érhetett váratlanabbul, mint a Lövik Károly
hírtelen halála. Fiatalember volt, negyven évesnél alig több, erőteljes
testalkatú férfi, a ki életét sporttal töltötte, mindig a rendes úriember
módjára élt, csak néhány nappal előbb sorozták be katonának. Szellemileg épen a
legutóbbi időben ért virágkorába; régebben kissé szűkszavú múzsája szinte
napról-napra bővebben áradt. Mindenképen a virágzás képét mutatta és ekkor
bukott le hirtelen az örök enyészetbe. Halála a végzet érthetetlen tragédiái
közül való, lehetetlen megdöbbenés nélkül állani nyitott sírja előtt. A
kilencvenes évek elején lépett az irodalomba…
Loviknál a tartózkodás gyöngéd, erősen lírai, de
férfiasan szemérmes lélekből fakadt. Mint minden igazán férfias természetben, ő
benne is bizonyos röstelkedés akadályozta, hogy érzékenysége közvetlenül
nyilvánuljon s ezért közvetett formákat keresett; elbújt novelláinak alakjai
mögé…Legutolsó novellás-könyve, mely tavaly jelent meg Keresztúton címmel,
a legjobb, legérettebb ; művészi erejét teljességében mutatja. Erről már a
nagyközönség is megismerte: az író felé, a ki addig inkább egy szűkebb kör
figyelmétől kisérve dolgozott, egyszerre odafordult a nagy olvasóközönség
érdeklődése is. Lövik Károly arra az útra jutott, a melyen a legnépszerűbb irók
egyike lehetett volna: a siker végre kitárta, feléje karjait. És ekkor kellett
meghalnia. A halál orozva támadt reá; az ígéretek kapujánál terítette le.
* * *
Nyugat 1915. 9. Lovik
Károly: Lovik Károly önéletrajza
(Néhány héttel
ezelőtt az Érdekes Újság Dekameronja számára írt önéletrajz, melynek kéziratát
Kabos Ede úr, a Dekameron szerkesztője volt szíves előzetes közlésre a
Nyugatnak átengedni.)
1874-ben születtem Budapesten, itt is jártam iskolába, két esztendőt
kivévén, amikor Eperjesen diákoskodtam. Életemben semmi különös nem történt
velem; jogot végeztem és korán irogatni kezdtem, amit utólag eléggé sajnáltam,
mert ráértem volna később a tollhoz nyúlni. Sokat foglalkoztam lótenyésztéssel,
az utóbbinak köszönhetem, hogy az irodalom terén szabadon mozoghattam, mert nem
kellett a napi kenyérért küzdenem. Így talán gyakran úgy írtam, ahogy a saját
ízlésem és nem ahogy a nagy közönség igényei megkívánták, amivel nem azt akarom
mondani, hogy helyesen cselekedtem. Író és közönség között szoros kapcsolatnak
kell lennie. Miután azonban soha népszerű nem voltam és valószínűleg sohase is
leszek az, azzal vigasztalom magamat, hogy az ok nem bennem rejlik; az írótól
azt nem szabad rossz néven venni.
Mit mondjak még? Munkáim javarészt napi és
hetilapokban jelentek meg; köteteim száma tizenkettőre rúg. 1911-ben a Magyar
Tudományos Akadémia a Vándormadár című regényemet a Péczely-díjjal tüntette ki;
ez volt írói munkásságom legnagyobb sikere, bár inkább a novella-írás terén
érzem magamat otthonosnak. Mint szakíró meglehetősen sokat dolgoztam és néhány
idevágó munkám külföldön különböző kitüntetéseket nyert el.Többet a legjobb
akarattal sem jegyezhetek föl magamról. Az önéletrajzírásnál látja az ember,
milyen üres és rövid az élete, milyen lényegtelen azok az események, amelyeket
egykor fontosaknak tartott, milyen magától értetődő és sima a földi pályánk, ha
visszafelé nézünk rá. Sorsommal meg vagyok elégedve, az irigység nem bánt, a
könyvek mindig jóbarátaim voltak, s remélhetőleg azok is maradnak öregségemben:
ennél nagyobb és szebb tanulságot nem merítettem az életből. Ha még egyszer
elölről kellene kezdenem a földi küzdelmet, megint csak író lennék, és megint
csak a régi szerszámaimat keresném meg.
A JÁNOSHEGYI ÚJ KILÁTÓ-TORONY. Jelfy Gyula fölvétele
Nyugat 1916. 2. Lovik Károly: GÖRGEY CSILLAGA. REGÉNY*
Az 1848-ik évi angol derbyt viscount Clifden
híres Surpliceje nyerte meg Springy Jack ellen. A nagy verseny után tarka tömeg
oszlott el a szélrózsa különböző irányaiban, kék kabátos, aranygombos,
megfontolt gavallérok, főkötő-kalapos, széles szoknyás hölgyek, a szigetországban
születettek, franciák, oroszok, spanyolok és németek. Néhány magyar úr is akadt
a nézők közt, ők is az akkori idők nagyképű divatja szerint öltözködtek,
derékba szabott tudós-kabátokat, színes nanking-pantallót, dupla nyakkendőt
viseltek és nagy gonddal ápolták szakállukat, bajuszukat. Egy Andornaki nevű
magyar gavallér a versenytérről a tengerparthoz utazott és a szárazföldre
hajózott. Andornakinak annak idején egy-két versenylova volt Angolországban…
II.
…Itt Bécsben ti magyarok vagytok az urak. Kalapot! Itt az
történik, amit Magyarország akar. Láttad volna a pozsonyi országgyűlési ifjúság
bevonulását Bécsbe, vagy a magyar országgyűlés küldöttségének megérkezését,
láttad volna Kossuthot, amint egy szökőkút talapzatán állt, s egyik kezében egy
utcagyereket tartott, "a szabad Ausztria jövendő polgárát" és a tömeg
bömbölve dobta kalapját a levegőbe, más nézeted lenne honfitársaidról, mint
azelőtt. Ti buktattátok meg Metternichet, Sedlniczkit, és ti kergettétek a
császárt Insbruckba. Óh, lala!...
Bécs boldog, ha akárcsak egy magyarral is kevesebb marad
benne. És különben is azt
hiszed, hogy még vannak hatóságaink? Bécsnek és Ausztriának van ugyan
minisztériuma, amelynek feje pillanatnyilag gróf Wessenberg, de a hatalom az
úgynevezett közbiztonsági bizottmányé, amely diákokból, munkásokból és
polgárokból áll. Egykori közös zabkereskedőnk - Halbrohr, ugyebár? - szintén
tagja a bizottságnak, érdekes, az idők, hogyan változnak!...
Magyarországban teljes a fölfordulás és teljes a
császárság veszedelme. Magyarországon mindenki izgat az uralkodó ellen, a
népénekesektől kezdve a miniszterelnökig. A császárt az utolsó suhanc is
büntetlenül becsmérelheti, a nemzetőrök alatt pedig egy leplezett hadsereg
lappang, amely vakmerőn néz Bécs felé. A nádor folyton Innsbruck és Pest között
utazik, mert nem tud mit csinálni és senkinek sincs bátorsága hozzá, hogy
tisztázza a helyzetet…
III.
A gőzhajó (amelynek olyan esetlen alakja, kéménye,
kazánja és kereke volt, ahogy ma a kis fiúk a hajókat rajzolják) tele volt utasokkal,
akik az egyes állomásoknál folyton szaporodtak. Kardos diákok, magyar ruhás képviselők, kortesalakú
népszónokok, izgatott újságírók tarkán keveredtek össze aggodalmaskodó
kereskedőkkel, különös öltözetű, szögletes katonákkal, magaskalapú nyárspolgárokkal.
A tömegen itt is, ott is egy-egy ünneplő ruhás, fiatal lány furakodott át és
egy ócska cilinderbe adományokat gyűjtött a haza oltárára. Voltak akik
bankjegyeket dobtak a kalapba, mások a gyűrűiket húzták le, de sokan azt
mondták, hogy már lerótták egyszer adójukat és mosolyogva vonták meg vállukat.
Két cigányzenekar is játszott: egyik a hajó orrán, a másik a kormánykerék
fölött, és a magyar népdalok egymásba kapaszkodva repültek el a tajtékos víz
fölött. Az egyes hajóállomásokon hervadt lombok és átázott diadalkapuk
hirdették, hogy nemrég egy ünnepélyes fogadtatás díszletei voltak. Mikor már
közel jártak Esztergomhoz, egyszerre élénk éljenzés harsogta túl a cigányzenét.
A Dunával párhuzamosan haladó országúton fölbukkant a császári postakocsi: a kétfejű
sas helyét egy magyar papírcímer foglalta el, és a kocsis vígan trombitált, míg
a kocsi utasai kendőiket lobogtatták a hajó felé.
Az esztergomi állomáson száz és száz polgár, katona,
pap, asszony, gyermek várta a bécsi hajót, amelytől megszokták, hogy friss
híreket és nevezetes férfiakat szállítson. Minden ok nélkül harsány éljen
zúdult föl, amelyet a gőzös utasai túlzott lelkesedéssel viszonoztak. Egy csomó
ember kiszállt, de helyüket kétszerannyi friss utas foglalta el. Andornaki is a
kapitányi híd mellől nézte az érkezőket. Csupa ismeretlen ember volt, végre az
utolsó utasok közt egy állig begombolt magyar kapitány vonta magára figyelmét.
Hol látta ezt az embert? Hosszúkás fej, feltűnő magas
homlokkal, állát kurta körszakáll övezte…
- Görgey! -
szólt Andornaki, felismerve egykori Nádor huszár-bajtársát.
- Igen, Görgey - felelte a megszólított németül - és
te Andornaki vagy. Pestre?...
- Tehát Magyarország fölébredt, - mondotta, mialatt
figyelmesen szemlélte Görgey furcsa öltözetét - és te, amint látom, szintén
beálltál azok közé, akik hisznek e fölébredésben. Hol szolgálsz?...Beesteledett,
a hajón egy csomó lampiont gyújtottak meg, amelyekre nagy honfiak arcképe volt
festve. Az egyik zenekarnál
táncoltak, a másiknál pedig koccintottak az utasok. Lassan Váchoz érkeztek. A
hajóállomás itt is zászlódíszbe öltözött, sőt a parton valaki egy mozsarat is
elsütött, abban a hiszemben, hogy Kossuth is a hajón van. Egy pár asszony
fölsikított, azután erőteljes éljenzés tört ki és a kapitány büszkén kötött ki.
László Fülöp: Görgei Artúr arcképe
*Élete chef d'oeuvrejének tervelte Lovik
Károly Görgey csillagát. A
befejezetlen, legelején félben maradt regény, melyet most e szemle olvasói elé
adunk, azért nem élettelen torzó. A három regényfejezet három drága csésze, -
Lovik Károly érzelmes és kultivált írói erényeivel ékes. Teljesen befejezett e
három fejezet is - mindegyik egy elmerült ígéret, mentől gyönyörködtetőbb,
annál fájóbb, ezekből érezzük igazán, hogy Lovik Károly tudta volna megírni a
magyar és modern történelmi regényt. Az elbeszéléseiben felhalmozott
írásművészet valóban kvalifikálta arra, hogy mestere legyen a prózai művészet
királynőjének, a történelmi regénynek. A halál éppen abban a korban vitte ôt
el, amikor a lelkiismeretes művész - és mennyire az volt Lovik Károly! - élete
fő művére megérik és elkészül.
L. L.
* főművének
Pásztor Árpád / 1877 – 1940/
Író, újságíró, műfordító. A Magyarország, a Budapesti Napló és az Az Est munkatársa volt. Riportjaiban a világ számos
országából tudósította a lapokat.
*
1897. 247. Pásztor Árpád: Dalok a tengerről
Csend.
Kis sziklapadon ülök, a víz halkan dalol,
Egy hajó füstje kéklik ott messze valahol.
Az égen bárányfelhők, átszűrődik a nap,
Sápadt fényben csillámlik a zöldes színű hab.
Egy kis fodor se rezzen a végtelen vizén,
És a milyen a tenger, ép oly csendes szívem.
Fájdalma nem hullámzik, nem rezeg egy indulat
A víz lágyan morajlik a sziklás part alatt.
Harangszó.
Kis csónakunk künn siklott a végtelen vizén,
Tengeren s mennyen kívül nem látszott semmi sem.
A déli nap szikrázva ontotta sugarát,
Izzón, reszketve omlott a tiszta légen át.
S egyszerre messze, messze megszólalt a harang,
Mint túlvilágról, halkan rezgett
felénk a hang.
Az evezős kezéből kisiklott a
lapát.
Halkan mormolni kezdte az Áve
Mariát.
Csend volt. A csónak állott. Nem mozdult semmi sem.
Csak a harangszó szállt át a végtelen vízen.
A BUDAI KIRÁLYI VÁR. A DÉLOLDALI
TORONY ÉS KERTI TÁMASZTÓ FALAK. Divald fényképe után
1911. 694. Pásztor
Árpád: Hindu vers
1911. 46. 919. Pásztor
Árpád. SZEMEM.
Szemem, csodák gyűjtője, te,
Miért halsz meg velem,
Mért lobbansz ki a fekete,
Legvégső éjjelen ?
A sok ezer kis pillanat
Együtt mért nem marad,
Meg mért szűnik, el mért apad
Érzékeny sugarad ?
Hány drága képet rejt agyam,
Hány arezot, hány helyet,
Hányszor mulattam el magam,
Veled, emlékezet.
A gondolat villámtüzén
A vágy az agyba ment,
És ragyogón, ifjan, üdén
A kért kép megjeleni
Akartam tengert, itt ragyog,
Szikrázó lángban ég,
Zugnak a tarajos habok,
Enyém a messzeség.
Akartam erdőt, zölden áll
A tölgyek agg sora
Akartam alkonyt,
A nap lángbibora már leszáll
Paris, New-York kellett nekem,
Japán lombhidjai,
Egy pillanat. Már megjelen,
Már látom ringani.
Anyám arczára vágyom én,
Már rám néz szelíden,
Az ég felhője az enyém,
És árnya a vizén.
Szemem, csodák gyűjtője, te
Mért hal mindez velem,
Mért apadsz el a fekete,
Legvégső éjjelen?
Mért leszel csak egy kis üreg,
S hol most a lét ragyog,
Oda majd lassan mért pereg
Vak, süppedő homok?
S a ki fölötte elmegyen,
Nem is sejti, hogy ott,
Millió kincsen, színeken
Egy világon tapod.
1912 82. Hindu halotti ének
820. Ősz előtt
1914. 487. Pásztor Árpád: Ének Andrásról
* * *
Nyugat 1912. 14. Pásztor
Árpád: A futball
lelke Stockholm, július 7.
Ki mondja, hogy a futball csak egy levegővel
megtelített bőrgömb? Hogy üres, érzéketlen? Aki ezt állítja, soha nem látott
még futballmeccset, soha sem látta még, milyen művészi, milyen ravasz, milyen
vad, milyen okos, milyen brutális és milyen úri tud lenni ez a labda. Hogy
változik, gömbbé puffadt belseje mennyi indulatot rejt, hogy lelke van, amelyik
éppen úgy él, dolgozik, alkot, győz és elbukik, mint az emberek. Tizenegy
nemzet futballját láttam itt Stockholmban s tizenegyfajta lélek nyilatkozott
meg előttem. Tizenegyfajta lélek szuggesztív ereje fogott meg, a futball a
földön, a lábak alatt, a cipők orra rúgtán, a levegőben, a kapus kezében, a
csatárok, a szélsők és a hátvédek munkájában elmesélte, hogy mi minden történik
annál a népnél, amelyiket abban a pillanatban a futball lelke felidéz.
Győzött az angol. Fölényes, biztos, határozott,
habozást, kétkedést nem tűrő játék. A futball lelke a briteknél az első
félórában, ha erős ellenféllel kerültek össze, vad volt, céltudatosan gonosz,
embereket tört le és gázolt össze, a dán csapatból kettőt tett nyomorékká,
eszközökben nem is válogatott egészen addig a percig, míg nem volt biztos a
győzelme. Persze addig is a leggazdagabb, legfejlettebb technikával dolgozott,
fáradhatatlanul rohant célja felé, de abban a pillanatban, mikor kétségtelen
volt, hogy az angol lobogó kerül az árbocra, egyszerre finom lett, udvarias,
majdnem atyáskodó a többi leigázott.
Vajon nincs-e meg ebben az angolok üzleti és gyarmati
politikája? Kitchener lord ágyúk elé köttette az afrikaiakat, úgy lövette el
őket a világról, azután megkezdődött a kultúra, a tanító civilizáció. Észak- és
Dél-Afrika, Kanada és India meséli, hogy milyen az angol futball lelke.
Hát a dán, a hollandi futball? Csak itt kell ülni a
Stadion vagy a Rasunda pálya tribünjén és kultúrtörténetet tanul a néző.
Mindkét nemzet játéka milyen gyors, ügyes és tiszta. Egyszerűbb és szelídebb,
mint az angolé, de tehetséges, nem kelt annyi indulatot, a játszók
csendesebbek, de munkásak és energikusak. Nyitott szeműek, élnek, dolgoznak,
vannak gyáraik, van önálló erejük, gazdagságuk. Számítanak a világ versenyében.
Hát az orosz futball lelke? Európa minden jelenlevő
nemzete leverte. Még esetlen, kezdődő, nincs se múltja, se jelene, gyámoltalan
és majdnem erőszakosan vesz részt a többi nemzet játékában. És volt benne
valami megható, gyönyörű igazság, hogy a finnek is leverték. A futball lelke
igazságos. Mögötte nem áll szuronyok ezerhegyű acélfala, se Szibéria sok száz
rabtelepe, a futball szabad, fölemelkedő.
És az olaszok? Milyen temperamentumos, vidám, gyors és
eleven játék! Meglepetéseket hoz, és egészen váratlanul leveri egy nap a
szolid, biztos svédeket. Változatos, az utolsó években óriásit fejlődött,
makacsul eleven, újra és újra előretörő, cselező, rugalmas és fantasztikus
támadásokat és védelmeket teremtő. Óh, eleven, vidám, levegős latin faj!
A németek! Jól játszanak, mert akarnak. Van a német
futballnak is lelke, kicsit nehézkes, gondolkodó, bár gondolatai nem mélyek, de
súlyosak és szisztematikusak…
Eddig véletlenül nyertünk egy világbajnokságot. A civil,
katonáéktól kitett Prokopp Sándor, kit a magyar céllövők ki sem akartak hozni,
első lett. Ezenkívül kiverekedtük a futball vigaszdíjat. A magyar futballcsapat
játéka egészen rendszertelen volt, hiányzott belőle a kultúra, az összjáték, a
harmónia, a céltudatos, okos és fejlődésképes tradíció, csak egy-két ember
fellobbanó dühe és kitörő tehetsége szerezte meg a győzelmet, rettenetes egyéni
munka, s valami fanatikus, elszánt tehetség, amely áttört a többiek közönyén és
kulturálatlanságán.
Petelei István /1852—1910./
PETELEI ISTVÁN.
1852. szeptember 13-án született Marosvásárhelyen, jómódú örmény-székely kereskedő családban.
Gyakran közölt művelődéstörténeti írásokat, majd novellákat, rajzokat,
elbeszéléseket, kezdetben főként az Erdélyi
Híradóban, és a Századokban, a Történelmi
Társulat lapjában, majd pedig legszívesebben a Pesti Naplónak, és a Vasárnapi
Újságnak küldött írásokat.
1910. 3. címlap. PETELEI ISTVÁN. 1852—1910.
SZŰK MEDERBEN lefolyt, de mély és tartalmas élet ért
véget Petelei István halálᬠval. A míg élt, kerülte a feltűnést, elvonult
dolgozó-szobája magányába, vagy a szovátai erdőkbe; beérte az erdélyi vidéki város
környezetével, az irodalmi mozgalmakban személyével nem szerepelt. Ezért nem is
igen emlegették, csak az irók komolyabb része néha, a mikor legkiválóbb
novellairóinkról esett szó…Az Erdélyi Irodalmi Társaság megalapítására ő adta
az indítást…A Petőfi-társaságban sem szerepelt, pedig tagja volt…
Utolsó könyvének, Az élet czimű két kötetnek
megjelenése, 1904 óta alig irt valamit, egy-két elbeszélést a Vasárnapi
Ujságba…
Látása hozta közel az orosz Írókhoz,
különösen Turgenyev-hez, a kitől legtöbbet tanult.
Sok húrja nem volt soha Petelei hangszerének, ezért néha
egyhangúságnak érezzük a változatosság hiányát, modorosságnak a motívumok és
alakok gyakori visszatérését. Olyan kicsiny térre szorította megfigyelését,
hogy bármily pontosan és részletesen figyelte meg a benne lefolyó jelenségeket,
nem tudott bennük elég változatot találni sem a forma, sem az anyag dolgában.
De a lélekrajzban s az alakoknak kellő hangulatba való beállításában mester
volt, az elsők egyike azok közül, a kik vele egyidőben, a nyolczvanas években
indultak irói pályájukra. S a magyar novella kifejlődésének egyik legkiválóbb
megindítója volt. Nem sokat irt, 1882-től, első könyve megjelenésétől fogva egész
munkássága nem terjed többre kilencz kötetnél, de ez a kilencz kötet nevezetes
helyet foglal el a legutóbbi negyedszázad magyar irodalmának történetében. S.
A
1900. 15. 227. A nagyapó. Rajz. Irta Petelei István
Emlékezik-e kegyed a nagyapja házára? Tornácos ugye? A
grádics felett tölgyfaoszlopos pipázóhely van, melynek oldalait hajnalkával
futtatta be a néni.
Éppen ilyen a Márton bácsié is, akiről
itt beszélek. A nagy karosszék környéke ronda a nagyapjánál? Akárhogy szépítsük
a tényt: a Márton bácsié ronda, mert ott szívja napestig a fehér krajcáros
pipáját a bácsi (persze ezt a szortyogó szerszámot nem volt szabad bevinni a
szobába).
Oda járt audienciára, a tornácra mindenki, akinek dolga volt
a bácsival, mert ő nehéz, kövér ember volt, aki nagy ok nélkül senki kedveért
se sétifikál. Itt leste meg a bácsi a barátistákat, akik tizenegy órakor értek
hazafelé az abc-és könyvükkel. Ekkor a bácsi beinti a gyermekeket az utcáról,
némi gyümölcsöt ad nekik s igy szól: «Mondjátok ki háromszor sebesen a szót:
Nabukodonozor s akkor a tied lesz ez a Máriás». De ezt nem tudták
kimondani elég gyorsan, s a Máriás visszakerül a lajbi-zsebbe. S a bácsi jól
mulatott. Jöttek aztán a mészárosok a székből. Megállította őket ily szóval: Quomodo valet amice? Azok pedig nem
tudtak diákul, s elévődött velük egy pohár pálinka mellett Márton bácsi. Ott
helyben végezte a délelőtti falatozását is…
Aztán igen szuszogós lesz a bácsi s
azon ülő helyében el-elszundít. Minden azon módon marad az asztalon és senki
meg se mer moccanni a házban. Az Isten igazán bocsássa meg! Mert az effélével
nem szabad tréfálni. A néni mindjárt sirva fakad, ha rágondol, mennyi kedvese
pusztult el körülötte. Csak ketten maradtak már. Annyi gyermeke volt, hogy se
szeri, se száma. Kereszteltek, temettek. Mi költség! Csak győzzön eleget
keresni az ember! A szép nagy fiát: a pelyhedző ajakú Istvánt elcsalta Bardóc,
a barát a forradalomkor. Ott a Besén mentek ki, nagy dobszóval, énekkel. Vajon
ki fogta be a szemeit? A feketeszemű Rózsika, aki az ölébe lehelte ki beteg
torkán a lelkét.Az okos kis Miklós, akinek a testén nem akart kiütni a himlő.
És oh! A menyecske leánya: Mari, aki megszökött a forradalom után egy kvietált
német őrmesterrel. Ah! Néha sirva gondol a néni erre az egyetlen unokájára, de
Márton előtt nem szabad szólani róla ...
A ficzkó nekibátorodott a
biztatástól:
— Az ócska fölfogást tartsák meg az
urak. A miénk a jövő. Testvériség az egész világon. Egy nép, egy nemzet, egy
világ.
A néni oktalanul rebegte:
— Egy nemzet? Te magyar vagy, úgy-e?
— Én ? Én szocialista vagyok. Ott a hazám, ahol jól megy a dolgom. A
többi ostobaság és sifli.
Márton bácsi lassan, segítség nélkül
fölemelkedett. Valósággal félelmesen meredt a fickóra. Mily nagy lett! A pipát
kiejtette a kezéből s kivörösödött az orcája. A néni önkénytelenül melléje
simult s a kezét a vén ember homlokára szorította. Az erek lüktettek mind. Az
ajaka szederjes lett.
— A haza, a haza — rebegte Márton bácsi. A mellét kifeszítette s a fejét
fölvetette. Valósággal fenséges és daliás lett egy percig. Egy percig csak.
Aztán összeesett s a néni segített, míg a székbe beültethette. A bácsi
hangtalanul rebegte:
— A haza, a haza.
Aztán mintha nem is tudna semmit az unokájáról, bizalmasan
Cicához fordult:
— Látja a bűnöm büntetését? Látja-e,
Cica?
És kifeszített karral a nyitott
ajtóra mutatott, oly mélyen és erővel tekintett a fickóra, hogy lehetetlen volt
félreérteni őt. S kísérte, kisérte a szemével, amíg Dagobert vissza-visszafordulva
lustán kisompolygott. S mikor kihaladt a kapun, a bácsi szemeiből két kövér
csepp buggyant ki. A néni eltakarta az arcát. De egy szót se szóltak felőle. A
bácsi eltolta később a pipáját is, amit Cicza alázatosan átnyújtott Márton
bácsinak.
— Nem beteg maga, Márton ? — kérdezte.
* * *
Nyugat 1936. 3. Buday
László: PETELEI
ISTVÁN LEVELEI
Már régóta érzem, hogy ezek a levelek, melyeket Petelei
édesanyámhoz mint kis leányhoz írt, kikívánkoznak az asztalfiók sötétjéből. De szomorúan láttam, hogy Peteleit
«Magyarországon» milyen kevéssé ismerik, aminek különben jórészt maga volt az
oka, mert örömmel izolálta magát Erdély számára…
Lelkem Buba!
Olyan szép vasárnap reggel van, mintha csak maga
csinálta volna jókedvéből. A nap a füven ragyog, a viráglevelek fénylenek, a
rózsák bókolnak a szellő fúvására, a madarak repülnek nagy csicsergéssel, én is
s az állataim is mind szörnyű csendességben élvezzük a reggelt. Természetesen
most is s máskor is, ha ilyen derült körülöttem minden, hát magára gondolok, a
tinta s a penna itt van előttem s nagy lustán írok is. Nagy lustán, mert
elhiheti, hogy egy ilyen lapocskának a befirkálására kell egy óra. Most a
kecskén akad meg a szemem, amelyik kérődzik. Semmi néznivaló nincs rajta, de én
csak nézem. Aztán néhány legyet ügyelek. Ostobán kergetik egymást.
Összeütköznek, szétrebbennek s egy karikát kerülve meg a napfényben,
visszakerülnek ismét. Ez is haszontalanság, de ezt is nézem. A kotló kotyog s
hajtja a verebeket, mert megeszik a csirkék ételét. Hát ez is a kotló dolga, de
én is csudálom, mint valami csodát. Emberszó nem háborgat, ujságot nem látok,
nem veszekszem s sokszor hajlandó vagyok azt hinni, hogy én egyes egyedül
vagyok a világon. Persze a kicsi fehér féreg is ezt hiszi az ő piros almájában.
Jó is egyedül, Buba! Senki sincs, akinek parancsoljak
s nekem sem parancsol senki. Senki sincs, akiért hiúskodjam s a más hiúskodása
nem bosszant. Mindez annyit tesz, hogy sokat lustálkodom. Nem csinálok semmit,
tudja Buba s csak azon veszem észre, hogy a nap mégis eltelt.Maga erre azt
mondja, hogy «ó, jé, hiszen énsem csinálok semmit, csak eszem, játszom s a nap
mégis eltelik». Az Buba, de ha maga látná, hogy mit olvasok, én tudom
megirígyelné. Kaptam egy régi meséskönyvet, írva. Abba milyen gyönyörű mesék
vannak.
Van egy, tudja, egy fertelmes asszonyról, aki örökké
ellenkezett az Urával s nagyon házsártos veszekedő volt és helybe nem hagyott
semmit. Hát ez az Urának enni vitt a mezőre s csak azért is beléugrott a vízbe,
mert az Ura azt mondta, hogy ne ugorjék. Az Ura biza csak megette az ebédet s
azután elindult megkeresni a feleségét. De nem vízmentibe, hanem vízellenibe
kereste. «Mert - azt mondja - az én feleségem olyan ellenkező fehérnép volt,
hogy azt még holtan se lefelé viszi a víz, hanem visszafelé». Meg is találta;
hát vége volt, hanem a nyelve úgy járt még akkor is, mint egy cséphadaró.
Kiment a falu. Megkötötték az asszony nyelvit egy vontatókötéllel s tizenhat
ökröt akasztottak a kötél végibe, így állították meg. Van egy másik egy kicsi
fiúcskáról, akinek két borsökröcskét ajándékoz egy öreg ember az úton. Mert a
fiúcskának nincs semmije, mert elkergette a mostohaanyja. De a borsökrök csak
visszaviszik a mostoha házához a fiút, akárhogy nem akarja is. Hát a mostoha
csak meglátja a borsökröket s azt mondja: «Vagy béveted ma éjjel azt a kopár
hegyet törökbúzával, vagy kifogysz a borsökreidből». Az ökröcskék elvégzik ezt
egy éjjel, mert tátosok. Másnap azt mondja: «Vagy levágod nekem az éjjel azt az
erdőt s be is hordod s szakaszba rakod, vagy kifogysz a borsökreidből». Az
ökröcskék ezt is megteszik. Akkor a mostoha harmadnap azt mondja: «Vagy
elviszel engem a pokolba az ökreiddel, hogy lássam, vagy kifogysz belőlük». Hát
az ökrök elviszik a kapuig s beeresztik. Akkor azt mondják a fiúnak: «Csapd be
a kaput» s az becsapja s a mostoha ott reked s ők hazatérnek s még most is
élnek, ha meg nem hóttak.
De mennyi van, Buba! Van vagy húsz. Tudom, hogy maga
is megszeretné őket, ha olvasná. Én - hiheti! - úgy szeretném, ha ketten
olvasnók. Hanem én persze nem tudok se magáról, se magukról semmit. Bátyja csak
veszekszik, ahelyett, hogy fürdőre menne, maga pedig szorgalmasan kivárja, hogy
én előbb pontosan válaszoljak. Mert az úgy illik! (mondja Lila nénje.) No hát
itt a rossz válasz, Buba. Rossz, mert erősen szép ez a reggel s én igen
szórakozott vagyok. Csak szalad a penna a kezemben, anélkül, hogy ráérnék
gondolkozni. Így is szívesen veszi maga, amilyen jó lány. Köszöntsen mindenkit
a háznál az én nevemben, Buba és ne feledjen engem.
Július vége. 1883.
Szeretettel ölelem: Petelei István
1904. 830. Játék. Elbeszélés. Irta Petelei
István
850 –
871. A Demmel felesége. Elbeszélés. Irta Petelei István
Tábori Kornél / 1879 – 1944 /
Tábori Kornél
Tábori Kornél (Szolnok, 1879 – Auschwitz,
1944) Egyetemi tanulmányait félbehagyva újságírónak állt. 1901-től a Pesti
Napló rendőrségi rovatvezetője, majd évekig szerkesztője. A Budapesti
Rendőrségi Rovatvezetők szindikátusának egyik alapítója és elnöke volt. Több
nyelven beszélt és fordított, széles európai kitekintéssel rendelkező újságíró,
kortársai szerint is a magyar riport műfajának egyik úttörője volt. Hosszabb
időt töltött hírlaptudósítóként Párizsban, Berlinben és Londonban. Az
orosz–japán háború után Oroszországba utazott, és könyvben megírta ottani
élményeit. Székely Vladimirrel közösen számos kriminálszociológiai könyvet írt,
és vetített képes előadásokat készített az Uránia Tudományos Társaság számára.
1911-ben a Magyar Újságírók Egyesülete javaslata alapján kultuszminisztériumi
ösztöndíjjal Európa számos nagyvárosában, így Londonban, Párizsban, Berlinben,
Rómában, Bukarestben járt, és több tucat cikket és egy könyvet írt az ott élő
magyarokról.
http://www.fotomuveszet.net/korabbi_szamok/200634/tabori_kor.
TÁBORI
KORNÉL: A LEVEGŐ HŐSEI - MEK
http://mek.oszk.hu/01300/01320/01320.htm
1913. 18.
357. Tábori Kornél: SZEGÉNY GYERMEKEK
Képek a
külvárosból.
Amikor a budapesti perifériákon fényképezünk,
nagy szociális problémákra is villant sokszor a gépünk lencséje. Megoldatlan és
fájdalmas problémákra, amelyek gyakran hasztalanul foglalkoztatnak jóindulatú,
kiváló hozzáértőket is. Gyönyörű elvet iktattak például törvénybe azzal, hogy
az állam köteles eltartani minden gyermeket, a kinek nincs hozzátartozója, vagy
akit hozzátartozói nem képesek eltartani. De az állam nem válthatta be az
igéretét, nincs elég pénze rá, hogy igazán és kellő mértékben tehesse.
Kevesen is érdeklődnek alapos közvetlenséggel a szegények
élete iránt, ma is tömérdek még az elhagyott gyermek, aki minden fölügyelet hiján
serdül föl a nagyváros utcáin. Az otthona sivár, szomorú, még tenyérnyi
napsugárért is el kell hagynia. Pontos statisztikai adatok bizonyítják, hogy a
budapesti nyolcszobás lakások lakóira épp ötször annyi levegő jut, mint az
egyszobáséra. Itt négyszázezer ember
tengődik. A nyolcszobás lakásokban ezer ember közül átlag kettő hal
meg évenkint tüdővészben, az egyszobás lakásokban pedig negyvenkettő, vagyis
huszonnégyszer annyi. Megállapították, hogy zsúfoltan él kétszázkilencvenezer
ember - jórészt gyermek - és csak az olyan lakást számították zsúfoltnak, amelyikben
több mint négy személy húzódik meg kis, udvari szobában. Döbbenetes jelzőkkel
is szolgál a statisztika: tűrhetetlen zsúfoltságban él hatvanötezer ember és
"botrányos zsúfoltságban” (tíznél több egyetlen szobában) tizenhatezer
személy…Ilyen viszonyok közt nem csoda, hogy a gyermek roppantul vágyik a
szabadba, s nappalának jó részét odakint csatangolva tölti. Néha csodálkozhat
az ember, hogy megmarad az inség tanyáinak kis népe is gyereknek, hogy
még van kedve a játékra, a szórakozásra. Egy kis vidámság: az egyetlen, amit
nem rabolt el tőle a szörnyű miliö. Persze csak egyszerű, sokszor túlságosan
primitív a játéka, néhány csontgomb, egy építő-szálfára akasztott kötél, amin boldog
arccal hintázik…
Talán a legszomorúbb az, amikor a játék is kenyérkeresetül
szolgál. Ha kiállítják a szegény gyereket az utcasarokra, árusítson
papir-forgót, daloskönyvet, cipőzsinórt s más efelé apróságot. Amióta
eltiltották a rikkancs-foglalkozástól Budapest gyerekeit, valósággal fantasztikus
keresetmódokat is eszeltek ki. Egy budapesti tanítónő leplezte le azt a
hallatlan keresetmódot, hogy a gyermekeket kiküldik játszani a szeméttelepre.
Jásztva, «könnyen» átkutatják a szemétbányát s ebből kerül ki a háztartási
cikkek jelentős része, az evőeszköz, a ruha, a játékszer, sőt az orvosság is.
Egy grandiózus külön laptudósítás tárgya lehetne a szemétbánya, amelyből
sokféle zsákmányt visznek el az iskolákba is ...
1920. 3. 32.
Tábori Kornél: RAZZIA A NYOMORTANYÁKON.
A régebbi czikkek, a
melyeket a budapesti ínségről írtam a „Vasárnapi Ujság"-ba, korülbelül úgy
viszonylanak a mai nyomorhoz, mintha egy mindenképp nagy metropolis
jellemzéséhez Budapestet venném elő például 1920¬ban. Huszár Károly
miniszterelnök óhajtására tizenegy razziát rendeztem eddig, néhányat a
rendőrség avatott asszisztciwziáia¬ val, hogy minél szélesebb körű
nyomorbizonyságokat tárhassunk a külföldi jótékonyság elé. Az igazán rémes
adatok közül félretettem egy csomót a Vasárnapi Újság számára; mielőtt a hazai
és külföldi napilapok közölnék, hamarjában vázolom a feltűnőbbeket.
A fővárosi
szükséglakásokban napokon át jegyezgettem a nyomorgók vallomásait. Aránylag
legtisztább volt a Százados-úti telepen
Böröcék lakása, az 59-75-szám alatt. Amikor a családfő után kérdezősködtem, a
köhécselő asszony igy felelt:
— Eltűnt szegény a volhiniai
fronton 1916-ban.
Az inséglakások nagyobb
részében halljuk ezt: eltűnt, meghalt. Böröc Pál fővárosi tűzoltó volt, aki
után három szép gyerek maradt. Az özvegy 151 korona hadisegélyt kap. A
legidősebb, a kilenc éves Pál, tehetséges fiú, de arra nincs pénz, hogy most
taníttassa a beteges anya, aki nappal „sort áll", aztán főz és mos.
— Mikor ettek húst? kérdezem. Nem is emlékszem.
Jelfy Gyula, aki sok érdekes nyomor
témát fotografált, ma száz meg száz hasonló dokumentumot szerezhet a főváros
minden részében. Az inség nyakunkra nőtt, iszonyú ragályokkal és forrongással
fenyeget, s a külföld nagyarányú segítése nélkül már nem is tudunk boldogulni.
* * *
Nyugat 1921. 18. Figyelő. Tábori Kornél: Jókai, Gyulai és a pengőforint
A magyar irodalomtörténetnek egyik jól ismert adata az,
hogy Gyulai Pál hosszú éveken át nem valami szerelmetes baráti viszonyban élt
Jókai Mórral. Amikor csak
alkalma volt rá, ugyancsak keményen megbírálta. Kevesen tudják azonban, hogy a
két jeles férfiú kapcsolatát mi ridegítette el annyira, s épp ennek a meglepő,
furcsa dokumentumát viszem most a közönség elé.
Jókai ritkán beszélt a kis öregúr kemény kritikáiról,
s olyankor szelíd humorral siklott el felettük. Amikor határozott kérdést
tettem fel ebben a dologban, azt felelte, hogy Gyulai mokánykodására legjobb
válasz: az idézet néhány dühös kritikából. Citált is egyet:
- Nézze csak, ezt félretettem - mondta Jókai - Kukliné
prédikációi című könyvről írta s ebben is megtámad. (Szépirodalmi Figyelő,
1861. I.), noha másnak a műve. Szidja Kakas Márton-omat, mivelhogy nemcsak
humort ereszt.
Gyulai ugyanis ezt írja:
...De minő művészi intencióból zengedez Márton úr az
Üstökös-ben hol ódát, hol elégiát, hol balladát, melyekben úgy kerüli a humort,
mint az ördög a tömjént. Az oly költemények, mint a Király jobb keze, Széchenyi
halála, Requieme, az Apostolok oszlásának napján, A szív politikája, A bán
futása stb. lehetnek jó vagy rossz versek, de senki sem foghatja rájuk, hogy
humorosok akarnak lenni, s illenek a Kakas Márton alakjához. Márton úr, úgy
látszik, abban a hitben él, hogy vannak tárgyak, melyekhez nem szabad nyúlni
szentségtelen kézzel, nem lehet velük tréfálni, gúnyolódni. Éppen ez a baj,
hogy humoristáink így fogják fel a humort...
- Hát bizony - folytatta Jókai - én igenis abban a
hitben élek, hogy vannak tárgyak, melyekhez nem szabad nyúlni szentségtelen
kézzel. Széchenyi halála oly téma, amellyel nem lehet tréfálni, gúnyolódni.
Gyulai minden kákán csomót keresett, de maga is nem egyszer elvetette a
sulykot, én azonban a bírálatot nem akartam felhasználni valami hosszadalmas
polémiára. Inkább a regényeimet írtam tovább... Gyulai pedig évről-évre
haragtartóbban fenekedett, de megvigasztalt - sok egyéb körülmény közt - az,
hogy épp oly konokul támadta majdnem minden alkalommal Kossuth Lajost is. Mikor a Pesti Hírlap
hatását jellemezte, Gyulai egészen lecsepülte Kossuthot velem együtt. Nem
veszem túl komolyan, mert azt hiszem, hogy ellenszenvének egész alap-oka sem
komoly.
Erről az alap-okról nem akart beszélni, csak később
árulta el, hogy mi volt - ha ugyan Jókai nem tévedett. Gyulai nem ragaszkodott
mindig ahhoz a nézetéhez, hogy Jókainak csupán a humor terén van jövője.
1869-ben még azt írja, hogy Jókai "mint publicista és költő egyaránt
keveset gondol a műveltebb közönség véleményével, a kevésbé értelmes tömeg
tapsait hajhássza." (Budapesti Szemle 1869, 498-514. oldal: "Jókai
legújabb művei, Szerelem bolondjai" stb.) Öt évvel később elismeri:
"...Csak Jókai él és uralkodik a magyar regényirodalomban versenytárs és
korlát nélkül. ...Elevenebb és magyarosabb elbeszélő minden eddigi
regényírónknál." De, személyében támadja meg, mert "Jókain évről-évre
mindinkább erőt vesznek könnyelmű hajlamai, bizarr szeszélyei." (Budapesti
Szemle 1893. I.) Amikor pedig Jókai hírlapi cikkei megjelentek három kötetben,
színészkedéssel vádolta, s így förmed a szelíd megbocsátó Jókaira:
"...Előttünk bizonyosnak látszik, hogy őt inkább
a bocsánatkérés illeti meg, mint a kegyelem-osztogatás, mert senki sem szorul
inkább a bocsánatra, mint az oly író, aki irodalmi és politikai munkásságától
nem egyszer mintegy elszakítja a lelkiismeretet." (Budapesti Szemle 1875.
216. oldal.)
Húsz-harminc oldalon át idézhetnők Gyulai
kifakadásait, de itt most nem azt óhajtjuk bizonygatni, hogy igaza volt-e, vagy
elfogultságból kakaskodott…
Telekes Béla / 1875 – 1960/
Telekes Béla
A vallás- és közoktatásügyi miniszter 1900
nyarán nevezte ki Hódmezővásárhelyre polgár-iskolai
tanárnak. Jelentős műfordítói tevékenységet folytatott. Wiki.
Biblia-fordítások
A legújabb időkből származó nem zsidó
fordításokat Tarkanyi Béla, Czinke István, Kálmán Károly, Csík Sándor és Telekes Béla készítették. Gazdag
munkásságot fejtettek ki a zsidó fordítók is…
http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/szocikk/10591.htm
*
1919 | November
Ravatalához
én nem mentem el,
De messze magamba rogyva vele voltam,
Mint rég, mikor útja először tűnt dicsőnek,
Mikor árván járt még rajta s megcsúfoltan.
Mikor első szent nagy átkai miatt
Gazok, kontárok, bárgyúak világa
Riadt-sután tört rá hurrogással,
Mint holmi garázda garabonciásra.
S az égszakadást s a földindulást,
Mit megjósolt e romlottság honának,
Az ő bélpoklos agyrémeül gúnyolták
S szemforgató cécókon vesztéért zsolozsmáztak.
S mikor én már régen elkárhoztam itt,
Lélekvesztőn suhanó álmok evezőse,
("Magányos-utú szent sajkás" - írta rólam...)
Ki őt féltettem: jaj, ha ő sem győzne!
S jaj, ha hiába minden új csodatűz,
Az új szépségek harcbadalolt igéi
S az ő szigetét is, pompázó új világát
Elönti majd szennytengerével a régi!...
Kihúnyt
vulkánszívének rettegve csodált tüze
Nem lobbant el, napként ég időtlen
időkbe szakadva.
S örök nagy távolából mindáldóbb ragyogást szór
Akárcsak a mennynek éltető, bár iszonyú tüzű napja.
A szobra , a szobra ne, óh ne legyen komor!
Igézzetek csoda márványt csoda szerelembe
Ifjan szép Ady-arcuvá, mintha égi üdvbe,
Nem is a poklok gyötrelmein át merengne.
http://www.huszadikszazad.hu/1919-november/kultura/telekes-
1891. 44. 711. TELEKES BÉLA. HALOTTAK
ÉJÉN.
Sűrű homály bús fenyéren,
Fű, fa, bokor esti gyászban, feketében.
Komor szellő avart zörget, ködöt oszlat;
Sirok ormán rezgő lángok,
Vörös fáklyák gyúladoznak.
Szanaszéjjel élő árnyak
Halkan verő, szorult szívvel kelnek, járnak.
Hajh! Az a sok gyászba borult özvegy, árva
Hogy borul le szerettei
Könnytől ázó sirhalmára…
Óh, mert a szív úgy megenyhül,
Mikor vigaszt, írt merít a gyötrelembül;
Mikor az a sajgó kebel csak azt érzi,
Hogy maga is porrá lesz majd,
S övéihez fog megtérni.
Gyászos vigasz ! Bús, sivár kép.
Körülöttem egyre sűrűbb, több az árnyék,
Komor szellő avart zörget, ködöt oszlat,
Sirok ormán rezgő lángok,
Vörös fáklyák hamvadoznak.
1895. 5. 70. Telekes Béla: Komjáthy Jenő* halálára
Egy idegen jött valahonnan
S betért egy bús ház kapuján.
Sok szenvedő enyhül meg ottan,
Még ő is meggyógyul talán.
S biztatva vonják őt is ágyba,
Min annyi más lelt már halált
S alig halt el panasza fájva,
lm az ő szíve is megállt.
S hogy tudják, kit fogad be sírja,
Még átkutatják holmiját,
Sárgult lapok. Rím rímre írva.
Csodás, összhangba szőtt világ
S ím holt szívét míg fölmotozzák,
Mi vájjon a halálos ok?
Nevét suttogja már egy ország,
Hírt vívnak szokatlan dalok.
S hallszik, mit orvos sohse mondhat:
Nagy álmok láza ölte meg!
S mondják — temetve a halottat,
Ím egy új költőnk született
*Komjáthy Jenő (Szécsény, 1858. február 2. – Budapest, 1895. január 26.) magyar költő.
A 19. század
végén a magyar líra egyik megújítója. wiki.
1902. 282. Telekes Béla:
Megtérés
370. Anyácska alszik
779. Gonosz varázs (Hebbet
költeménye)
827. Nilsz Fin (Björnson Björnsterne
költeménye)
1906. 6. 86. Telekes Béla: ELVONULTAN
Elvonultan élünk, meghitt-csöndesen,
S boldogabb életről nem is álmodunk.
Virágos kis sziget zord nagy tengeren:
Olyan e világon a mi otthonunk
Sajkámon az árra ha én ki is
szállok,
Más, bármi szép parton gyönyört
nem lelek.
Mindünnen csak vissza-epedek
hozzátok,
Édes jó feleség, kedves gyermekek
S világharc örvénye ha elsodrana,
Szent hitem: megúsznám, győznék
ott is én!
Hajóst úgy nem biztat tengerek
csillaga,
Mint engem szerelmünk, e hőbb
tüzű fény.
Ahogy ti szerettek, ahogy én
szeretlek,
Nem is volna Isten, ha nem védne
meg
Imátokért, amit értem ti
rebegtek,
Édes jó feleség, kedves gyermekek!
1910. 73. Telekes Béla: Még győz erőd.
502. Nagy vörös gépkocsi
682. Arckép
902. Halk távoli furulyaszó.
1026.
Türelem.
1910. 24. 502. Telekes Béla: NAGY,
VÖRÖS GÉPKOCSI.
Nagy, vörös gépkocsi
Suhan pöfögve felém.
Beh vidámak az utasai,
Négy-öt deli úrlegény.
És át az utca porán, szemetén
Csak úgy igyekszem gyalogszerrel
én.
Lelkem csupa gond, csupa kín
S a vörös, nagy gépkocsin,
Ahogy mellettem röppen el,
Négy-öt víg úrlegény
Most elkomolyodva tekint felém
S mind kalapot emel…
Ők, akiké a ma,
Mondják, enyém a jövő.
De mit ér ez a nagy tusa,
A síron túl se' szűnő?
Mit ér, hogy a dalt viszi örök
erő,
S az ő szavuk csak feldobott,
henye kő!
Mit ér, ha még repül a sugár,
Mikor ki is égett csillaga már,
Mint majdan az én szívem.
Az ő szavuk több aranyat ér
S hogy az én jutalmam több babér:
Mit ér e vigasz nekem.
Szánt volna az ég ura bár
Inkább akárminek!
Édes család, ím hazavár,
S haza csak gondot viszek.
Haza mily másképp igyekszenek
Közönséges jó emberek,
Pihenni gondtalanul.
Karjukba boldog család simul.
Velem mit ér az enyém?
Lelkem csupa gond, csupa kín:
Mi lesz, ha fekete halottas kocsin
Maholnap elmegyek én?
A BUDAPESTI NEMZETKÖZI
AUTOMOBIL-KIÁLLÍTÁSBÓL Klösz fényképe
1911. 18. 354. Telekes Béla: BEH NAGYRATÖRŐN! h12-9
1911. 142. Telkes Béla: Ti világjáró boldog vándorok
714. Szegény költő
szerencséje
614. Komor viharban
1912. 2.Telekes Béla: Legenda
903. Hubay
Jenőnek
1915. 21. 331. Telekes Béla: Szent kikelet
Szent kikelet! Vérbe-dúlt mesgyéken
Diadalunk lángrózsái nyílnak.
Bízva vártuk. Hála érte, népem,
Istenünknek s dicső hadainknak!
Könnyel, vérrel szentelt örömünkben,
Népem, hősök népe, imádkozzunk!
Úgy éljük át boldog-lelkesülten,
Mi volt, mi most és mi lesz a sorsunk…
Sújt bosszútok úgy a bűnösökre,
Ahogy a mi győzelmünk sem
sújthat.
Ti is múltat s jövőt megbűnhődve
Megváltjátok a jövőt s a múltat!
Harcunkon nem haltatok hiába!
E harc minden nép szabadságharca!
És majd győz a népek tiszta vágya:
Élni békén, nem törni igazra!
Oh, de addig vért, kínt úgy fakasszon
E bűnirtó vész mind rémesebben,
Hogy többé már világvívó harcon
Rossz a jóra törni sohse merjen!
Úgy jön el majd a nagy békeünnep,
S ellenségek testvérekké válnak,
S édes hazánk, te lész legbecsültebb
Példaképe az egész világnak.
1918. 44. 611. Telekes
Béla: Szabadság népe
Szabadság büszke nemzetének
Mondod te, népem, magadat.
S mi vagy? Mi voltál? Századévek
Csak rabságod felől regélnek.
S ezt már szégyelned sem szabad!
Minek? Hisz
itt élsz ezer éve!
S lánczát ha
tépte is kezed,
Húsod javát
is vele tépte ,
S míg vérbe
fagytál, rád cserébe
Űj láncot
bárki verhetett…
Szabadság
hősi nemzetének
Úgy valld
tovább is magadat!
O' a
pusztulástól sohse féltlek.
A rabszolgák örökre
élnek.
Még csak
meghalnod sem szabad.
1919. 387. Telekes
Béla : Elnézlek
1920. 75. Telekes Béla: A tenger
183. Van-e sír, oly óriási
1921. 10. Telekes
Bél: Washington népe
1921. 9. 101. Telekes Béla: HOL VAGY
SZABADSÁG?
Hol vagy Szabadság? Hány évezred óta
Epeszted már a rabság fiait?
Csak álom volnál, kit a föld lakója
Valóságnak néz néha s megcsalódva
Elsirat aztán ó's rabságban itt!
lm népek egymást ma is fojtogatják.
S irtják egymást az egyes emberek.
E földgolyó nem volt hazád, Szabadság
S óh lesz-e egykor, ki mondhatja meg?
Jaj, hátha ez az emberlakta csillag
Csak börtön, bűnös lelkek börtöne?
Más csillagokról, hol nincs pokla kínnak,
Száműzik őket. S nem hiába sírnak,
Midőn emberré születnek ide.
Óh hátha azért örök itt a rabság
S a vágy, a szabadságról álmodó?
Más csillagon csak emlékünkül adták,
Szabadság ott van, hol mindenki jó!
Hány új évezred fúl még könnybe, vérbe?
Zsarnok s rab hányszor cserél szerepet?
Óh emberiség, megéred-e végre,
Hogy ily poklon már méhedben kiégne
Minden bűn s úgy szülj csak jó lelkeket?
Nem-et kacaghat száz zsarnok szemembe.
Azt sírhat minden rab, mégis hiszem.
Dalolj szivemben, szabadság szerelme.
Igazulj jóvá; szabaddá, szívem!
SAVOYAI JENŐ
HERCEG LOVAS SZOBRA A DUNÁRA NÉZŐ HOMLOKZAT ELŐTT.
Savoyai Jenő (Eugen von
Savoyen) Párizs, 1663. október 18. – Bécs, 1736. április 21.), eredeti francia nevén Eugène-François de
Savoie-Carignano gróf,
Részt vett Buda
eredménytelen ostromában (1684) és 1685-ben az esztergomi diadal kivívásában, ahol unokafivére, Lajos badeni őrgróf felismerte hadvezéri
tehetségét. Buda várának végleges visszavívásakor (1686) jobb kezén súlyos sebet kapott. Wiki
* * *
Nyugat 1910. 19.
Telekes Béla: Szemek
Csak
elhomályosuló,
Könnyes szemet ne látnék!
Keresem a legfénylőbb,
Vigaszos szemeket.
"Mi búsít?" - szól, ki engem
Szerelmesen szeret.
S csókol. S fénylő szemében
Egyszerre ott az árnyék...
Egész
világ egyetlen
Nagy szem, bús, csüggeteg.
S mintha elbúcsúztatna
S én csak megyek, megyek.
Mintha elhagyott volna
Már az is, a mi vár még.
Nyugat 1919. 14-15. TELEKES BÉLA:
ADY EMLÉKÉNEK
Ravatalához
én nem mentem el,
De messze magamba rogyva vele voltam,
Mint rég, mikor útja először tűnt dicsőnek,
Mikor árván járt még rajta s megcsúfoltan.
Mikor
első szent nagy átkai miatt
Gazok, kontárok, bárgyúak világa
Riadt-sután tört rá hurrogással,
Mint holmi garázda garabonciásra…
Kihunyt
vulkán-szívének rettegve csodált tüze
Nem lobbant el, napként ég időtlen időkbe szakadva.
S örök nagy távolából mind áldóbb ragyogást szór
Akárcsak a mennynek éltető, bár iszonyú tüzű napja.
A
szobra , a szobra ne, óh ne legyen komor!
Igézzetek csoda márványt csoda szerelembe,
Ifjan szép Ady-arcúvá, mintha égi üdvbe,
Nem is a poklok gyötrelmein át merengne.
Nyugat 1923. 3. Telekes Béla: Az Ember Tragédiája
Nagy homlokod mögül,
Hol egykor mennyek s poklok harca viaskodott,
Száz éves homlokod mögül
Már síri féreg sem göndörül,
De árad a fény, a csillaga halott.
Óh milliók agyát beragyogod -
Magad vigaszául álmodott álmod káprázatával:
Poklokra bukó mint higgye, hogy égbe szárnyal!
Úgy vallja műved, ha por lesz is már homlokod:
Elbukhatik szent eszméjén a hős,
De szent eszméje nem vész vele, győz!
S mind több bukónak fogsz ily vigaszt tündökölni.
De jaj, ez a fény nem szörnyűbb-e a sírnál?
Szépíteni égi sugárral mindent, ami földi,
Hogy istent így szólalhasd: Ember, küzdj és bízva bízzál!
Nem igazabb-e a menny és a pokol,
Ha így szól isten: kűzdj, bár sosem bízhatol!
A nagy mindenség isten szülemlő költeménye:
Egy-egy évmilliós pillanat eszmét szít eszmére...
Föld, -
ember - e lázban mi a ti sorsotok?
Kis versszaké tán. Árad a gondolat, a betű.
A költő ír s töröl, az örök ihletű.
És megszületnek, elomlanak világok
S a pillanat az évmilliós ím így száll.
Hiába minden áldás, hiába minden átok,
Hiába az önáltató ige: bízva bízzál!
Az Örökkévaló végtelen igazulást dalol.
Ember, küzdj mind igazabban, bár sosem bizhatol!
Nyugat 1928. 15. TELEKES BÉLA:
GÉPEK DALOLNAK
Gépek
dalolnak, gépek milliói,
Kacagva zúgó diadaléneket;
Nagyúr, ember, meddig még az uralkodósdi?
Még meddig bírsz oly hetykén áltatódni,
Hogy mink vagyunk rabszolgáid neked?
Óh,
nagyakarású kis puha féreg,
Csak orozd vaserőnket, az önfeledtet, orozd!
Óh, dolgozunk tehelyetted mink, a gépek,
De hiába minden hasznod, a temérdek,
Csak gondot idéz rád, milliószorost.
Már
fortélyharcodat is csak fúlva győzöd!
Hej, jut-e az első finta eszedbe még?
Az első kis emelőrúd! Óh, csupasz ősöd
Nagy öröme rajta de magasba vetődött!
És jut-e eszedbe az első kis kerék?
Mikor
érzed már, mint tör kerékbe a sorsod,
Ha gép-sas visz, ha taligád nyekereg,
S ha a csillagok összes titkait is leorzod,
Mint tépnek majd szét, hitvány, kicsi roncsot,
Egymásba marni unó fogaskerekek!
Csak
hallanád, mit zúg az egek remegése!
Csillagmiriádok gépe mit dalol!
Mint dörgi magának az Istennek fülébe:
Mily rabtartónak vagy te rabcselédje,
Hogy csak rabságon uralkodhatol!
Zichy Géza / 1849 –
1924 /
GRÓF ZICHY GÉZA
Zicsi és vásonkői gróf Zichy
Géza (Sztára,
1849. július 23.
– Budapest,
1924. január 14.)
magyar író, drámaíró,
színműíró, zeneszerző, zongoraművész, belső titkos tanácsos, császári és királyi
kamarás, főrendiházi tag. Irodalmi munkáinak száma: 20. wiki
Zichy Géza, a félkarú óriásgróf - MaNDA
http://manda.blog.hu/2014/01/14/zichy_geza_a_felkaru_oriasgrof
*
1892. 49. 836. Gróf Zichy Géza újabb költeményei. Budapest 1892. Gróf Zichy Géza a
múzsák kedvence, költő és zeneművész egy személyben, dalnok a szó szoros
értelmében. Zeneművészetének, mondhatni, egész Európa tapsol s fejedelmi kezek
nyújtják az elismerés koszorúját; költői működése külső sikerekben nem ily
gazdag, de azért most megjelent kötete is tanúságot tesz róla, hogy
költeményeit meleg kedély, szerető szív s nem közönséges fantázia szőtte az
érzések és álmok selyemszálaiból…
Gróf Zichy Géza tehát tehetségének sokoldalúságát is
csillogtatja e kötetben; de a gazdag költői adomány daczára egyben mégis
szegény: a formaérzékben. A belső formát époly fogyatékosan kezeli, mint a
külsőt s szinte meglepetve kérdi az olvasó, honnan van az, hogy oly valódi
költői tehetség, kinek lelke csupa összhang s ki oly korlátlan úr a hangok
birodalmában, verseiben gyakran a próza színvonalára száll le. Bár paradoxonnak
látszik, mi azt hiszszük, hogy jó részt épen kiváló zenei tehetsége okozza ezt;
mert míg a költők rendesen csak a nyelv zenéjére s a rythmus bájára ügyelnek, s
verseikben azt igyekeznek lehetőleg érvényre juttatni: addig a zenészköltő,
kinek lelkében a dallamok egész világa zsong, születő verseit a zene
hullámainak aranyos ködében látja s nem veszi észre érdességüket…Mutatványul
közöljük belőle az alábbi költeményt:
A felhők.
Ah! ez össze-visszatépett
Rózsaszínű fátyolok
Rétegin át a lenyugvó
Nap még reánk mosolyog;
A magasban
Úsznak lassan
Részei egy fergetegnek,
Vagy tán csöndes permetegnek
Százszor áldott hírnöki.
Folyvást utakat cserélve
Szárnyalásunk mily csodás!
Összefolynak, szélyelválnak,
Lényegük a változás.
Hová futnak?
Hová jutnak?
Villámoktól átnyilalva,
Összetépve és kihalva,
Röptük el ki érheti?
Vegyetek fel szárnyatokra,
Vegyetek fel engemet!
Röpülhetni, röpülhetni,
Istenem, mi kéj lehet!
Szállva, lengve
Végtelenbe
Hadd veszítsek porból, súlyból
Felhőnek szülessem újból,
Mint az éter gyermeke!
Oh, hiába, ti nem vártok!
Sietős az utatok,
S én legfölebb árnyaitok
Képe után futhatok;
Föltekintek
Búcsút intek,
S mintha
lelkem vágya, álma
Tivéletek
tovaszállna,
Szívemben úgy
érezem.
1895. 17. 267. Zichy Géza gróf: Vanitatum vanitas*
Kapkodva gyermek-kézzel, észszel,
Fognád a röpke madarat;
Dióra, szines mécsre vágyol
S ugrálsz karácsonyfád alatt;
Fölnyúlsz a magas holdvilághoz,
Gondolva: itt, közel
van az.
Oh, vanitatum vanitas!
Fellobban szived rejtekén
Az első, titkos szerelem.
De porló márvány mindened,
S belátod — hogy az semmi sem.
Övez a hirnév glóriája
S hiszed: a dicsőség vigasz .
Oh, vanitatum vanitas!
Hazádnak élve, hű maradsz
Oltár- s királyhoz egyaránt;
Bűnt és bűnöst torkon ragadsz,
Tiszta ekéd mocsárba szánt;
Hiszed, reméled, hogy javulva
Az ember jó lesz és igaz.
Oh, vanitatum vanitas!
És van családod, tiszta jó;
Tenvéred az, azért tied.
Hü nőd házad nemtője, éke,
Megőrzi lelked' és hited'.
Szent tűznek lángjai lobognak
S hiszed hogy el nem alszik az.
Oh, vanitatum vanitas!
Oh, vanitatum vanitas!
*Felolvastatott
a Kisfaludy-társaság 1895. ápril 24-íkén tartott ülésében.
*
Kölcsey: VANITATUM VANITAS
|
|
Itt
az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok
Mit tanít bölcs Salamon:
Miképp széles e világon
Minden épűl hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó
Mind csak hiábavaló!
Földünk
egy kis hangyafészek,
Egy perchozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék…
Mert mozogjon avagy álljon
E parányi föld veled,
Lengjen fényben, vagy homályon
Hold és nap fejünk felett,
Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Sem nem rossz az, sem nem jó:
Mind csak hiábavaló!
1823.
február-április
*
A
VÁROSHÁZ-TÉR POZSONYBAN
1895. 27. 438. Zichy Géza gróf: A pozsonyi harangok.
A pozsonyi nagy templomban
Csengnek, bongnak a harangok,
Húsz éve — nem vettem észre
Hogy oly szomorú a hangjok.
Akkor hittem, zenekar szól,
Ha szólottak hajnal tájba',
Pohár csengés vegyült
belé,
S szép asszonynak hahotája.
Délben újra csengve szólott,
Én bezártam zongorámat,
S el ebédhez, víg fiukhoz,
Kiknél puszta szó — a bánat.
Még, ha temetéshez kongott,
Annak is csak víg volt hangja,
Mert az ifjúságnak nem szól
Az idő' lélekharangja.
S most, oh égi irgalmasság!
Hajnal tájban, délben, estve
Hangzanak, mint nehéz rögök
Koporsóra hullva, esve.
1897. 19. Egy teáskanna. Elbeszélés. Írta
gróf Zichy Géza
1897.
334. Gróf Zichy Géza:
A pozsonyi koronázó emlékszobor leleplezési ünnepén a szin-házban bemutatott
élőképeknek magyarázó prológjai
802. Fiam emléke
802. Ismét cigány
1898. 52. 907. Gróf Zichy Géza HOLTONNÉ.
Paur Géza
rajzaival
Havas mesgye, befújt árok,
Tarolt ágon varjú károg,
Ajtó mögött ember, állat,
Ott a szérűn vajh, ki
állhat?
Rongyos cipő
Egyik lábán,
Ócska kendő
Görnyedt vállán,
Nagy, görcsös bot
Jobb kezében
Ki áll ott, a
Sötét éjben?
Töpörödött, öreg asszony,
A jó Isten megvigasszon!
Hát nincs kunyhó, amely védjen?
Nincs mécs, amely neked égjen?
Nincsen senkim
E világon,
Minden kincsem
Messze tájon:
Férjem, fiam
Temetőben,
És az Isten
Messze tőlem!...
A harangok bongnak, csengnek:
Jöjj, gyermekem, így
esengnek.
Zsibbadt erő fel-felvidul,
Vén Holtonné útnak indul
Rongyos cipő
Egyik lábán,
Ócska kendő
Görnyedt vállán
Nagy, görcsös bot
Jobb kezében
Így ballag a
Sötét éjben.
Mennyi gyertya, mennyi láng van,
Nincsen több a mennyországban
S mily meleg van, édes Isten,
Lehetnék csak hajnalig benn !
Orgona búg,
Szól az ének,
Olvad kérge
Vén szivének,
S ki hinné el,
Mint peregnek
Fagyos szemből
Meleg könnyek!...
Tizenöt év elmúltával
Elment végre a halállal,
S mely áldást mond, százat, ezret,
Így hangzik a végrendelet:
Rongyos cipő
Legyen lábán.
Ócska kendő
Görnyedt vállán,
Nagy, görcsös bot
Jobb kezében
Szive táján
Az ő képe
Védasszonya
Szent arcképe.
1900. 702. Zichy Géza: A sárga cipő
.
Kis fiam halálának ötödik évfordulóján.
Sárga cipő, arany gombos,
Ugyan, kérlek, mondd csak?
Hová lettek a kis lábak,
Melyek téged hordtak?
Mint két üres virágcserép,
Úgy állsz amott sorban,
S jaj, két fehér liliomszálad
Temetőben,
porban.
Holdvilágos éjféltájban
Menj ki temetőre,
Kopogj kicsi sarkaiddal
Arra a kis kőre.
Mondjad áldott kis gazdádnak,
Ki ott alszik mélyen,
Hogy csókoltam lába nyomát
Sárga cipőjében.
1901. 102. Gróf Zichy Géza: Az
anya álma (képpel)
1901. 36. 582. Gróf Zichy Géza: PÓSA LAJOSNAK. Anyja halálakor
Itt a Pilis alján,
Egy kis vadászházban,
Olvasom, hogy szived
Mennyi búban, gyászban.
Hát csak meghalt ö is !
Hiába is védted,
Azt hitted, hogy szived,
Az örökké éltet.
Égben is van angyal,
Elhagyatott árva,
Szüksége van annak
Ilyen jó anyára.
Csillag szemű angyal
Fog reá nevetni,
De azért ő téged
Jobban fog szeretni.
Itt a Pilis alján,
Kis erdei réten,
Búsan elmélázva
Két virágot téptem:
Egyikét anyámnak,
Másikát tiednek
Sírjára ha viszed,
Édesen pihen meg.
1903. 2. 18, Gróf
Zichy Géza: BERCSÉNYI
LACKÓ.
Kassai klastromnak rácsos az ablaka,
Ott senyved, ott szenved az öreg sas fia.
Gubbasztva, szomorún lesi nap sugarát,
S lelkében maghallja hős apja szózatát:
Bercsényi Laczika, áldott kis madaram,
Szárnyadat lenyesték, körmöd is alig van,
Tizenöt tavaszon csókolt a napsugár,
Tegnap még fészkemben, ma pedig rab madár.
Kullogó ordasok járják e szép hazát,
Rájuk csap vascsőrrel harcoló hős apád.
Be mit ér, de mit ér dicsőség, győzelem,
Ha az én sas fiam nincs velem, nincs velem!
Hallja e szózatot Bercsényi Laczika,
Nincs neki éjjele, nincs neki nappala;
Elsírja, elríjja háborgó lelkében:
Eljövök jó apám, eljövök, ne féljen!
Kassai templomnak magas a nagy tornya,
Felszalad Laczika titkon elosonva,
Apjának harcosit látja a víz mentén,
Szemeit felejti a sok szép leventén,
Hazámnak mentői, hadverő kurucok,
Halljátok szavamat, kuruc, kuruc vagyok,
Nem csuhás
szerzetes, németnek szolgája,
Testem is,
lelkem is hazámat szolgálja,
Magyar vér
szívemben, magyar vér testemben,
Az vagyok, az
leszek szálltamban, estemben,
Esküszöm, rab-képpen
tovább nem tartanak
Szabadság
kell nékem, nékem s a magyarnak!
S elszökik!
Várkapun látatlan kioson
Mint egy kis
oroszlán szalad a pázsiton ;
Hol bokor
elfödi, vízmosás megvédi,
Magyarok
seregit már-már, hogy eléri.
De jaj !
fegyver szólal, hangosan eldördül,
A gyermek
fejéről kis süveg elröpül,
Varjukkal
kóvályog a ködös felhőben,
S az ifjú csak
szalad épen és erőben.
Lódobaj
hangozik, jönnek a vasasok
Magában az
ifjú, az ellen tenger sok.
Mint nyulat
agarak kerítik, elérik
Parancsló
tábornok elébe kisérik,
Vakmerő kis diák, — szólal az hidegen,
Tudod hogy életed
itt van a kezemben.
Felüti szép
fejét az áldott hős gyerek:
Lőjj agyon,
meghalok, de még se remegek.
Hazámnak nagy
fáján mi vagyok? kis virág.
De atyám
lelke él, mert az a szabadság!
Rákóczy,
Bercsényi nem név, de ősi jog
S a míg e
haza él, e kettő élni fog!
Nyugat
1912. 4. Jász Dezső: Zichy Géza gróf emlékiratai *
A magyar hercegek, grófok és más magasrangú gazdag főúri
gyermekek ritkán fejlődnek talpig emberekké. Ősi tradíciók szerint illedelmesen és büszkén
komolykodják, vagy léháskodják végig az életet, nemesi gőggel, de legtöbbször
csak talmi nemességgel - mert hiszen ugyebár az igazi nemes ember köztük is
csak éppen olyan kevés percent, mint más társadalmi osztályokban - s végre is
megöregszenek anélkül, hogy valami szép és megcsodálni való útra nézhetnének
vissza. Néhány párbaj, pár bravúros vadászat, kényszerült lumpolások és üres
dorbézolások - minden emlékük, amiket őszülő fejjel emlegetnek…Gróf Zichy Géza,
aki most jelentette meg emlékiratainak első kötetét, úgy tűnik föl nekem, mint
aki ezt a kijelölt sorsot szívós elhatározással akarta volna elkerülni.
Menekült a családi nevelők elől istenhez, hazához, emberekhez, hogy kifelé, az
igazi élet hullámaiba jusson. Tudott lelkesedni, hinni és bár sohse volt
szerénytelen ember, mert bízni önmagában. De vakon sietett s rendesen, mint aki
nem néz előre s meggondolatlanul lép, máshova érkezett, mint ahova el akart
jutni. Nem az igazi életbe jutott. Ő dacosan nekirontott a versírásnak, a
hadviselésnek, a színműírásnak, komponálásnak, mint annyi rossz önismerő s
egyszerre ennyi babért akart szaggatni, hogy emberré legyen a többi emberek
között. Minden terve sikertelen maradt. A sors jó előre kegyetlenül
figyelmeztette. Elvette a jobb karját. Egy szerencsétlen véletlen! Ez az
egyetlen pont, ahol az igazi életet megérinthette. Ekkora veszteség és fájdalom
természetes, hogy az akaratot, ahol az egyébként is egészséges, megedzi,
duzzasztja és erősíti. A gróf ezután próbálkozik meg a legnehezebb
feladatokkal, bravúrosan, erőszakosan, túl nagy önbizalommal, de igazi
önismeretre, önkritikára való vágy nélkül.
A könyvében minderről igen szimpatikusan, páratlan
öntudatlansággal, szentimentálisan, nyugalmasan beszél. Néhány érdekes és
izgalmas részlete van az elbeszélésének. Összes alkotásai között, beleszámítva
az operáit is - habozás nélkül kimondhatjuk ezt - ez a könyve a legértékesebb. Fájdalmas
és kellemetlen viszont, hogy ízlése nem kifogástalan s emlékiratába
beragasztgatta kínos verseit is.
Íme, ez jellemzi őt. Fogalma sincs róla, hogy micsoda különböző értékű dolgokat
termel. Pedig valószínű, hogy megfelelő önismeret birtokában, más területen is
fel tudott volna emelkedni eddig a színvonalig, amelyet közvetlen, jól
olvasható prózája képvisel.
* »Emlékeim.« Első kötet. (Franklin társulat 1912)
* * *
Függelék
1910. 37. 772. TABÁN PUSZTULÁSA.
Hálaadó istentisztelettel, emlékbeszéddel és
társasvacsorával ünnepelte az I. kerület közönsége múlt vasárnap Tabán
pusztulásának századik évfordulóját. Az istentiszteletet nemcsak a rom.
katolikus, hanem a szerb templomban is megtartották, mert az 1810. szeptember
5-iki tűzvész mind a két templomot egyformán elpusztította. Az ötvenes évekig
minden évben rendesen megünnepelték a budaiak ezt az évfordulót… Buda és Pest törzsökös
lakossága száz esztendő alatt majdnem egészen kiveszett, s így azok a tradíciók
is, melyek egy országos központ múltjára nézve a lakosságban élhetnének, inkább
a naptári évfordulók jellegével bírnak, mert az új lakosság ez eseményekkel
szemben tudatlanul és tradíciók nélkül áll. Mind mostanig a tabáni óriási
tűzvész emlékét alkalmi iratokon, verseken és újság-tudósításokon kívül nem is
hirdette egyéb emlékjel, mint a Szarvas-tér 9. számú egyemeletes régi házának
vasrácsos erkélyére cifra betűkkel kifüggesztett vastábla, melyen németül ez a
felírás olvasható:
„Erzherzog Joseph rief aus der
Asche Tabán zűr Blüthe zum daseyn mich.”
(József főherceg a hamuból
felvirágoztatta Tabánt, létrehozván engemet)
AZ A SZARVAS TÉRI
HÁZ, MELYNEK ERKÉLYÉN A TABÁN 1810-IKI PUSZTULÁSÁNAK EMLÉKTÁBLÁI VANNAK
A másik tábla felirata pedig röviden
elmondja a katasztrófát:
“Das Feuer raffte 400 Häuser ins
düstre Grab den 5. Sept. 1810.”
(A tűz 400 házat ragadott a sivár
enyészetbe. 1810 szept. 5.)
Ez a ház ma Grünhut Zsigmond és neje tulajdona s éveken
át itt volt elhelyezve a rácvárosi iskola. Másik nevezetessége pedig abban
állott, hogy az 1810-iki tűzvész emlékére az erkélyén helyezték el azokat a
táblákat, melyek Tabán pusztulását megörökítették. Az óriási tűzvész 1810.
szeptember 5-ikén déli egy órakor kezdődött. Egy Schuller nevű bodnármester
legénye okozta vigyázatlanságból a tüzet, mely a perzselő melegben és a
rákövetkező nagy szélben olyan rohamosan terjedt, hogy az oltásra az akkori
kezdetleges viszonyok között gondolni sem lehetett…Százra teszik azoknak az
áldozatoknak a számát, akik odaégtek. Szerencsétlenül járt a katasztrófa
alkalmával a magyar költő, Virág Benedek is, kinek könyvtára, iratai,
többek között "Magyar Századok" című munkájának fogalmazványai
odavesztek, minden holmijával egyetemben. Virág kénytelen volt az 1810-iki
esztendőre Budáról eltávozni s Pesten, a Kultsár István baráti szívességét
vette igénybe, aki lakást és ellátást biztosított számára. Később az elégett
ház felépült s Virág visszaköltözött és ott is halt meg. Az Apród-utca 10. szám
alatt ez a nevezetesség ma is megvan, s a Szarvas-téri 9. számú házon kívül a
régi Tabánnak jóformán a második történelmi nevezetességű emléke.
*
Tabánt a 1930-as évek elején-közepén rombolták le, a helyére
álmodott új városrész azonban az időközben kitörő második világháború miatt sohasem
épülhetett meg. Wiki
*
* *
Czóbel Minka
CZÓBEL MINKA. A
PETŐFI-TÁRSASÁG ÚJ TAGJA
1901. 49. 795. Czóbel Minka: Kakuk-füvek. Költemények (1890-1900);
Budapest, Athenaeum kiadása. A terjedelmes verskötetet Endrődi Sándor állította
össze az ismert költőnő eddig megjelent műveinek javából, s meleg hangú előszót
is irt hozzá. Czóbel Minka e kötetének három részében (A Nyírségből,
Képek, Apró történetek) kisebb elbeszélések, tájleírások, zsáner-rajzok és
hangulatképek vannak, nagyobbrészt a nyírségi vidékekről, az ottani erdőkről,
mezőkről, a nép életéről. A költőnő képzelete örömest bolyong e vidéken; ha
távol van tőle, vissza-visszakívánkozik oda, a hol élete legszebb napjait
töltötte, s ahol ismer minden virágot, minden fűszálat, nevén szólíthat minden
embert… Legjobb még egy-két allegorikus rajza, mint pl. A szörnyeteg, melyben a pénz hatalmát rajzolja az emberiség felett.
A Hangulatok, Boszorkánydalok és a Magány
című szakaszok már inkább a költő egyéni érzéseit éneklik, bár a tiszta líra
itt is ritkán talál hangot, többnyire misztikus reflexióvá válik. Legjobban az
ősz bánatos képein, az elmúlás, a halál gondolatán szeret elmerengeni.
Elszomorodik láttukra, de nem esik kétségbe, mert meg tudja látni az elmúlásban
az örökkévalóságot, a halálban az életet. «Szórványos a halál, de örök az
élet.» A «Boszorkánydalok»-ban melyek közt egy-kettő igazán szép, az olyan nők
lelki képét adja, a kiknek szárnyat adott a végzet, erős egyéniséget,
szenvedélyt, akik «nem olyanok, mint a többi,» hanem a saját szívük törvényét
követik, s ebből fakad tragikumuk, a mikor az élet s a társadalmi felfogás mai
berendezésébe ütköznek. Kár, hogy gyakran mély és érdekes eszméi élvezetét is megrontja
a hosszadalmasság s a belső forma lazasága. A dallamosság csaknem teljesen
hiányzik költészetéből, a mi költőnőnél kétszeresen feltűnő. Nyelvében van
kifejező erő, de könnyen ellankad. Az igen csinos kiállítású, gazdagon
aranyozott kötet ára hat korona. Mutatványul hadd álljon itt a következő vers.
Czóbel Minka: Fehér
virágokhoz.
Hogy tiszta legyen a szűz lelkek álma,
Mint csillogó, ezüstös leveled,
Szép liliom, hogy kelyhedhez hasonló
Legyen a megtisztult nagy szeretet,
Óh, fehér liliom,
A szűz-leányok álmát
Őrizd meg, szép fehér virág!...
És hogy ha eltűnik szemünk elől már
Az egész lázas, fényes nagyvilág,
Őrizd sírunk csendes, hűvös nyugalmát.
Érintetlen bűbájos hóvirág,
Óh, fehér hóvirág,
A halottaknak álmát
Őrizd meg, szép
fehér virág.
1911.
14. 262. CZÓBEL MINKA: ÁLDOZAT.
Kegyetlennek mondták az ősi törvényt,
Midőn a földön régi istenek,
Haragvó türelmetlen indulattal
Uralkodtak halandók felett.
Midőn az áldozatnak hulló vére
Engesztelte meg nagy haragjukat,
Midőn minden oltár szentelt kövére
Számtalan elfolyó élet tapadt.
Jobbnak reményében hányszor cseréltek
Istent, hitet a földnek népei,
De a hatalmas, ősi, hősi törvényt
Mégsem tudták soha megdönteni.
Egy sereg áldozat ma is naponta:
Egyik leget-metsző hajóba száll,
Másik éjszak jég halmazát
kutatja,
Ez eszmék vad szolgálatába áll.
Hirdeti fennen: áldozatok számát
Eszmék hatalmával ő menti meg,
S kevély rövidlátása mámorában
Csak súlyosbítja a nagy végzetet.
Titkos nagy végzet, melynek
alávetve
Minden, mi él a hold és nap
alatt,
Űrnek mélyén szövődő súlyos
törvény,
Melynek nevében a halál arat.
Csak ő, ki szelíd, büszke bátor
szívvel
Ha sorsa hívja, vele szembe néz,
Nyer enyhülést, s lesz mások
enyhülése,
Ki maga minden áldozatra kész.
Így volt, s ez így lesz, ma is
így kívánja
A sors, mint régen kemény istenek
Áldozatul a legfehérebb bárányt,
A legtisztább, legbátrabb szíveket.
Gárdonyi
Géza
1903. 6. 89. A KISFALUDY-TÁRSASÁG ÚJ TAGJAI.
GÁRDONYI GÉZA
GÁRDONYI GÉZA az ifjabb irói nemzedék egyik kiváló tehetségű
tagja, legszebb irói sikereit népies tárgyú elbeszéléseivel és szindarabjaival,
nemkülönben két történeti regényével aratta. 1863-ban született Agárdon,
iskoláit Sárospatakon, Budapesten és Egerben végezte s tanító volt a Dunántúl
különböző.községeiben. Csakhamar azonban elhagyta a néptanítói pályát, melyen
alkalma nyílt a magyar nép életét közvetlen közelről megismerni. Hírlapíró
lett. előbb Győrött, később Szegeden. 1891 óta pedig Budapesten. Irodalmi
működését tanügyi lapokban kezdte, de különösen a kllencz-venes évektől fogva
csakhamar kedvelt tárcza-irójává lett a fővárosi lapoknak is. Főleg a
népóletből vett tárgyú elbeszélései arattak tetszést. A nép életének ismerete
és szeretetteljes rajza, a stil magyaros egyszerűsége ós jóízű humor ez
elbeszélések hatásának fő eszközei. Nagy népszerűségre tett szert egyik humoros
alakja. Göre Gábor, kinek szegedi tájszólásban irt kalandjait, utazásait,
tréfáit több kötetben adta ki. «Április» czimmel egy kötet verse is jelent meg,
melyek költői hangulatukkal, természetes egyszerűségükkel, eredeti formájukkal
tűnnek ki. Népdalokat is irt. melyekhez a dallamokat is maga csinálta s mélyek
mint«Göre Gábor nótái» országszerte elterjedtek. Ujabban Egerbe költözött, a
hol kizárólag az irodalomnak él s munkássága ez idő óta jelentékeny fejlődés
jeleit mutatja. Nagyobb művek írásába fogott: már az első is ezek között, az
«Egri csillagok» czímű két kötetes történeti regény nagy figyelmet keltett az
Akadémia nemrég a Póczely-díjjal jutalmazta. Ugyancsak történeti regény «A
láthatatlan ember», melynek tárgya Attila korából, a hun-világból van véve.
Nagy tetszést aratott a Nemzeti Színházban a «A bor» czímű vígjátéka, melyben
sikeres kísérletet tett a magyar népélet színpadi ábrázolásának egy új
formájára s mely most is gyakran .szerepel a műsoron. «Karácsonyi álom» cimű
bethlehemes színjátékát és nemrég előadott «Annuska» című vígjátékát is
tetszéssel fogadta a közönség.
A LIPÓTVÁROSI
SZENT ISTVÁN-TEMPLOM BELSEJE, A FŐKAPUTÓL NÉZVE
1903. 3. 43.
Annuska. Gárdonyi Géza új darabja, melyet a Nemzeti Színház
január 9-ikén mutatott be, szíves fogadtatásra talált. Az új darab, mint
Gárdonyi másik darabja is, «A bor», novellából van átírva vígjátéknak s
eredetének bélyegét nem tudta róla letörölni az iró. Az elbeszélés vázlatos
volt és rövid, néhány kiszakított lap Annuska naplójából; az egész csupa
hangulat és napsugár. A kis leány szivét megragadta a templom áhítata és a
kolostor csöndje, agya elkábult a tömjénfüsttől és harangszótól, s most is,
hogy hazajött a zárdából a falusi kúriába, még minden nap kezében az imakönyv,
s a fal ágya mellett tele van aggatva szentképekkel. S apja, anyja egyszerre
csak hírűi adják neki, hogy délután fiatalember jön látogatóba, talán
lánynézőbe, hatszáz holdas fiú, jó szerencse, csinos ember, jó lesz, ha Annuska
szívesen fogadja. Istenem, földi szerelemre gondolni, földi ostromot állani,
neki, a ki visszavágyik a zárdába, a szent életű nővérek közé, a rácsos ablakú
szobába. Már fehér fejtakaróját is megvarrta, s ma reggel abban imádkozott — a
tükör előtt. Miklós eljön, a régi játszótárs meleg hangján beszél a leánynyal s
mikor a szobában megszólal a zongora, tánczra kerekednek ketten az ambituson.
Az apa, anya megindultan nézik a lassan lépkedő, zavart, piruló leányt: harminc
esztendővel ezelőtt épen erre a nótára tánczoltak ők is, épen ezen az ambituson
s az alatt a táncz alatt bizonyosodott meg az Annuska apja, hogy vagy az ő
Annája, vagy senki; s Anna is ekkor érezte, hogy az a legény lesz a párja, vagy
senki. De Annuska nem akarja, hogy neki ura legyen akárki is…
Annuska novellái alakja jól és
kedvesen van kifejlesztve, jó párt is kapott az udvarlóban. Már a
postás-kisasszony és tanító szerelme nem oly kedves és vonzó; csak nyújtja a
darabot. Az Annuska alakja, s még a Miklósé is csupa harmatos humor, derült
naivság, kár volt olyan vaskos tréfákat elegyíteni hozzá, mint a kolduló barát,
a ki elkártyázza a csuháját s a kivel kocsikenőcsöt itatnak. Semmi szükség a
prépost nagybácsira meg az apáesákra, a kik Annuskáért jönneK, hogy a zárdába
vigyék. A mese náluk nélkül jobban fejlődnék; a darab végén nem kívánunk uj
alakokat látni. Gárdonyit elméssége és természetes, egyszerű kedvessége itt sem
hagyta el, a tavaszodó szivek és a hajnalodó szerelem rajza kedves és megható.
Az előadás egészben nagyon jó volt. Annuskát Ligeti Juliska játszotta,
természetesen, kedvesen, Miklóst Rózsahegyi. Öröm volt őket nézni. A többi kisebb
szerepeket Vizváriné, Szacsvay, Gál és Gabányi játszották, (—h)
1903.
5. 75. Magyar
színmüvek Bécsben. Idegen szinpadon nagy ritkaság, ha magyar művel
játszanak vagy énekelnek. Bécsben most egyszerre két magyar színmű előadására
készülnek a Deutsches Volkstheaterben. Gárdonyi Gézának A bor című népies vígjátéka február
14-én kerül színre. A másik Molnár Ferenc…