h14 – 10. Nem-nyugatosok a
Vasárnapi Újságban 1911 – 1921.
2014.
03. 04. – 2014. 03. 20.
Bevezetés
Nem-nyugatosok
a Vasárnapi Újságban 1911 – 1921.
Nyugat-írások a Vasárnapi Újságban is megjelent szerzőktől, II.
Függelék
Az első magyar doktornő
A KISFALUDY TÁRSASÁG.
A BÉCSI
TITKOS LEVÉLTÁR ÉS A VASÁRNAPI ÚJSÁG
A h 14. jelű tíz, és a h 12. jelű néhány fejezet
tartalmából megállapítható, hogy Magyarország a „költők országa”. A Vasárnapi
Újság nagy valószínűséggel a legtöbb verset /magyar és műfordítás/ közlő
orgánum, irodalompolitikája és hosszú élete következtében. A költők előtt
szélesre nyitotta a kapukat. Így néhány nagyon
gyenge vers is bekerült a lapba. Fejezeteinkben olvasható versek mennyisége
távol áll a teljességtől. A költők száma, egy-egy költőtől közölt vers, és a
vers terjedelme /kihagyások után/ válogatás alapján állt össze. A lap színvonala
– bele értve a verseket is - felülmúlja a „néplap”-tól elvárható mértéket. Törekvésünk
volt több költőnőt szerepeltetni. Figyelemre méltók a Titanic-témakörű írások.
.
Folytatjuk
a Nem-nyugatosokat, 1911- 1921 között és kiegészítjük a h14-08 fejezetet. * Másnak
is eszébe jutott: Sodrásban 2012 : Amatőr
költők antológiája, 2012 11472.pdf - MEK http://mek.oszk.hu/11400/11472/11472.pdf AMATŐR KÖLTŐK ANTOLÓGIÁJA. 9. AMBRUS JÓZSEF.
Az igazság fénye. Az * |
Nem-nyugatosok a Vasárnapi
Újságban 1911 – 1921
Baáry
Elemér
Beke Ágnes
Benedek János
Dapsy
Gizella ( Nil)
Dékániné
Máthé Mariska
Fejes
István
Haraszthy Lajos
Kéthy
Endre
Könyves
Tóth Kálmán
Lovászy
Károly
Mezey
Sándor
Miklósné Nagy Idus
Papp
Zoltán
Sonkoly
Ede
Szabados Ede
Szabó Richárd
Szász
Piroska
Vállaji Ida
Varságh János
Baáry Elemér
[BAÁRY]
Baári Elemér
Fehér menet. [V.] = Erdélyi Lapok, 6.
évf. 1913. 13. sz. mell. 4.
http://www.snk.sk/swift_data/source/alu/Inventare/19/Registe...
REGISTER MIEN. Abrahám 130 Artiševicova, Vera 7.
Abrahamovičová, Danuta 7 Augermayerová 7. Adamiš, (Július)? 44. Adamiš, Ľudo
172 Baáry, Elemer 190.
1912. 16. 311. Baáry Elemér: Fehér menet*
Nagy csend. A vizén virágos
Hajóhad úszik halkan,
Es mindegyik hajó ölén
Gyönyörű ravatal van.
A koporsók fedél helyett
Fátyollal letakarva,
Es ifjú szűz leányoknak
Látszik a keble, karja.
Úgy úsznak mind a nagy vizén,
Rejtelmesen a csendben,
Az útnak soha vége nincs
A tiszta végtelenben.
Ily ifjan haltak, vesztek el,
Akik még nem szerettek!
Nem ismertek forró csodát,
És csókot nem leheltek.
És fönt a
fényben fölzokog
Az Asszonyoknak
lelke:
Mily jó volt
hozzájuk az Úr,
Hogy őket megmentette.
* Felolvasták a Petőfi Társaság április
14-iki ülésén.
Beke Ágnes
1911. 40. 794.
Beke Ágnes: Sötét magános erdő
Sötét,
magános erdő
Mohos
vén rejtekén
Naphosszat
andalogva
Egyedül
jártam én!
Zúgó
fenyők tövébe
Dőltem
pihenni le,
Fejem fölött süvöltött
A hegyek vad szele!
És
ott, az erdő mélyén
Zúgó
fenyők ölén
Zokogtunk
mind a ketten.
A vén
erdő meg én.
Benedek János /1863 –
1926/
Benedek János, kisbaconi,
politikus, újságíró, költő. (1863. január 6. – 1926. március 13.)
1916. 29. 451.
Benedek János:
A magyar tanító*
Muskátlis
ablakos, nádfödeles kis ház,
Korhadt
kapufélfa, mit felfutó cifráz;
Nem
lehet mondani épen vityillónak;
Egyszerű,
de tiszta: ez a tanító lak:
És a
milyen a ház, olyan a gazdája;
Korhadt
is, kopott is, a sors rég cibálja.
Ám
redős homlokán, gyér fürti ezüstjén
Ott lobog, ott villog valami derűs fény.
Mint
aki tisztában dolgával, magával,
Becsülettel
állja, végzi, amit vállal;
S derengve
tekint szét pályája tetején:
Mint
gyümölcsös-kerten az őszi verőfény…
Nyáron, ha a nap tűz; télen, ha hull a hó:
Iskola udvarán zajos a hujahó!
Járja a kapósdi, a kifutó, méta:
Fele edző torna, fele vidám tréfa.
Hát
még mikor rájuk derül a majális,
Megirigyli
kedvük a dalos madár is.
Harsan
az induló, zúg-búg a kesergő:
Fölzeng
a magyar dal: «Akkor szép az erdő!»…
De mi
az én szívem édesen átjárja;
Messzünen
pislogó pásztortűznek lángja,
Falukból,
tanyákról a mely ide rezdül
Rozoga
iskolák ablakin keresztül.
A
magyar néplélek kohója e tűznek,
Oltárait
őrzik éber Veszta-szüzek,
Élesztgetve,
szítva, hamvadástól óva:
Ezer
áldás a jó magyar tanítóra
*A Magyar
Tudományos Akadémia cidei Farkas Rasskó pályázatán dicsérettel
kitüntetett költemény.
Dapsy
Gizella (Nil) /1885 – 1940/
Dapsy Gizella (Nil)
Sárréti Múzeum - EPA
http://epa.oszk.hu/00800/00892/00033/pdf/32.pdf
w Dapsy Kálmán:A szeghalmi Simay János kisded- óvó
története. ... w NIL [
Dapsy Gizella]: Testamentum. Versek ... fűzte Rozsnyay
Kálmán.Szeghalom,
1925 /Portré Dapsyról
itt látható. G./
*
Dapsy Gizella, költői álnevén Nil
(férje után Rozsnyai Kálmánné, Losonc, 1885. január 18. – Nógrádverőce, 1940. április 30.) költő, óvónő.
Testamentum. Versek
1914-1924. Bp. 1925. Singer és Wolfner. 97
*
Dapsy Gizella, Rozsnyai Kálmánné (Losonc,
1885, jan. 18. – Nógrádverőce, 1940. ápr. 30.):
költő. Óvónő volt Szeghalmon. Írásai népszerűek
voltak a század elején. Költeményei és elbeszélései Nil név alatt jelentek meg
a korabeli lapokban. Az I. világháború idején pacifista verseivel keltett
feltűnést. Dosztojevszkij és Puskin műveiből fordított. – F. m. Zsúrvilág
provincián (kisvárosi élőképek és egyebek, Gyula, 1904); Versek (Békéscsaba,
1905); Testamentum (versek 1914–24-ből, Bp., 1925); Ady Endre az életben
(Bp., 1928). – Irod. Tóth Lajos: Adatok a békésmegyei óvodák kialakulásának
történetéhez (Magyarországi Óvónőképző Int. Tud. Közl., Szarvas, 1964); Syposs
Zoltán: Emlékezés Nilre, D. G.-ra (Békés Megyei Népújság, 1965. V. 9.)
Életrajzi Lexikon.
*
Az 1908/9. évre Gézának újra fel kellett jönnie a közigazgatási
tanfolyamra. Most már édesapja egyenesen az én gyámságomra bízta, hisz
nemsokára sógora is leszek. Együtt lakunk a Damjanich-u. 28/a. sz. ház III.
emeletének egyik utcai albérleti szobájában, ahol előző évben Vidovszky Bélával
laktam. Megismerkedtünk Nillel, s az ő útján Ady Endre költészetével. Nil révén
(mert Géza nem tudott kilincselni)…
GYÓNI FERENC dr: Gyóni
életrajza.
*
[DAPSY Gizella]
Nil.
Csókok. – Csak egyszer! ... [Vk.] = ERDÉLYI LAPOK 1. évf. 1908. 4. sz. 76
1910. [Dapsy Gizella] Nil: Lélekstációk. Novellák és El
nem küldött levelek. Költemények
*
1908. 45. 902. CONFESSIO.
A szívemet nem adom könnyen,
De akinek egyszer odaadtam:
Azzal feles mosolyom, könnyem.
Ahhoz én mindig hű maradtam.
Úgyis, hogyha csalódtam benne,
Akkor is, hogyha hűtlen lenne.
Arról nekem bármit beszélnek:
Hajszálig meg nem tántorítnak
A vádoló, gonosz beszédek.
S az én szemem, ha rossznak látná:
Nem hinnék a magam szemének
És önmagamtól védeném meg.
Egész világ, ha megkövezné,
És tudnám, hogy megérdemelte:
Az én karom csak fölemelné.
Sebet, hogyha ütnének rajta:
Az én kezem ápolná híven.
Bekötözném enyhén, szelíden.
Rászórhatnának minden átkot,
Gúnyját, szennyét a rágalomnak:
Én csak mellette fognék pártot.
Ha vétkes volna, bűnös volna,
Az ég irgalmából kivetve:
Feloldaná szívem szerelme.
És megbékélne, megtisztulna,
Ha lelkem szent oltára mellett
Egyetlenegyszer leborulna.
Nil.
1909. 24. 499. Nil: EGY ÖREG
HÁZRÓL.
Rozoga, sánta, kopottas székek,
Barna gerendák, homályos tükrök:
Vágyom közétek.
Mosolygó szívvel gondol az rátok,
Kit odavertek kavargó, színes
Élethullámok.
Áldott békesség nyugalma, csöndje.
Fehér falakról, fakó tükörből
Bólint, köszönt le.
Öreges finom parfümje árad
A gyöngédségnek, a szeretetnek,
A tisztaságnak.
Álmok suhannak tétova szárnyon
Mind ott álmodták valaha őket
A vén díványon.
S a kit igába hajtott az élet:
Ünnepnapokra, bús áhítattal,
Mind oda tér meg.
Hogy ernyedt, fázós lelkét befödje.
Lágyan borítsa álmodni hívó,
Babonás csöndje.
Szomorú szívét ott mindig várja
Egy öreg szívnek, egy igaz szívnek
Halk muzsikája
Barna gerendák s két fakult ablak
Mennyi sok kincset rejtenek titkon
És mennyit adnak
Rozoga, sánta, kopottas székek,
Mosolygó szívvel gondolok rátok:
De jó is nektek!
A KEREPESI-ÚT A
RÓKUS-KÓRHÁZNÁL
Dapsy Gizella Nil: Még /hálóról/
Nagy néha még suhanva visszajár
Kísérteni egy álom-emlék.
Nagy néha még indulni készülő
És mennék, mennék.
Még hívogatják kóbor lelkemet
Ezüstködös fénypászmás éjek.
Néma szívembe dalt a csillagok
Még hintenének.
Valaki még tán fellobbantaná,
szemem kihamvadt, beteg fényét,
Mosolyos, tiszta, halk szavú öröm
Alvó reményét.
Még tudnék lágyan, lopva, remegőn,
Imás gyönyörrel csókot adni.
Jó Istenem! Még tudnék fiatal,
Fehér maradni.
Dapsy Gizella Nil: Déryné estéje
Sorsának kusza selyemgombolyagját
Gyöngédtelenül markolták a párkák.
Tenyérnyi ablakában balzsaminák,
Bús aszterek álltak virágos vártát.
De tükre hű maradt még: visszabókol
Vigasztaló vidáman, szende szépen,
Pajzán, kecses negéddel néhanapján
És káprázatos királyasszonyképpen.
blog.xfree.hu/myblog.tvn?...Dapsy%20Gizella%20Nil%20%20verse
Dékániné
Máthé Mariska
Az Erdélyi Helikon és a
Nyugat
http://www.forrasfolyoirat.hu/0909/mozes.pdf
Károly, Kemény János, Dékániné Máthé Mariska
*
Irodalom
és művészetek birodalma: 30 július
http://csicsada-irodalom-birodalom.blogspot.com/2013_07_30_a...
2013. júl. 30. ... Forrás: http://erzesekszerelmekversek.hupont.hu/
...... Devecsery László: Húsvéthétfő hajnalán · Dékániné
Máthé Mariska: Gyermekemről
*
1918. 52. 717. Dékániné
Máthé Mariska: Gyermekemről
Lágy puha pihés s milyen szépen szőke
Hajad hullámos selyme kicsikém!
Mosolyogva, égi meleg fénnyel csillan
Szemed barna bogara.
Rubintos csipkés vidám vonalban ível két ajkad
Csiga szarvától vette a mintát
Kis kezed ujja.
Nekem mindig ezer tavasz hinti,
Nyitja s nyújtja virágát, bódító báját,
Mióta parányi lábad tipeg, jön-megy,
Felém, ha rebben.
Szívemben a régi boldog álmok
Színes, szent tüze lebben.
S íves
szivárványa, szelíd béke kél.
És büszke
alázattal áldom az Urat,
Érted, hogy
Gileád balzsamából írül.
Szívemből
szívemre küldött s megengedte,
Hogy enyém,
általam, tőlem lehessél.
A SZENT ISTVÁN NAPI KÖRMENET BUDAVÁRÁBAN. A PAPSÁG — Jelfy Gyula fölvételei
Fejes István /1838 – 1923/
Fejes István író, költő,
műfordító, református püspök - néprajzkutató, tanár (Miskolc, 1863. november 20
– Miskolc, 1923. február 12.)
1912. 21. 415. Fejes István:
Titanic*
Az égostromló
Titanic
Már fekszik a tengerfenéken,
Az ég pedig áll mostanig
Örök magasban, tiszta kéken.
A nap, ki Grönland jéghegyét
Szegezte a merész hajónak,
Mosolyogja, hogy nem volt egyéb
A Titanic sem, mint egy csónak.
Pedig nem is tombolt vihar,
A részeg orkánok pihentek;
A bősz habok tornyaival
Csatájuk sem volt mennyköveknek.
Álltak a lég hullámai,
Forgószél örvénysírt nem ásott,
Mégis a Titán, bár mai,
Ott van, hol az ős óriások.
Nos, ember,
mit csodálod ezt?
Mit állsz a
parton megriadva?
Erőidet
ezerszerezd,
És ölts
gyémánt páncélt magadra!
Fel, feljebb
még az árbocot,
Edzettebbé
hajód acélját!
Előre nézz,
hagyd a romot,
Hogy új hajód
kivívja célját!
De akkor is,
ha nő erőd,
Ha mint ma,
több lesz milliószor,
A gőgös címet
letöröld
Hajódról, mellyel
együtt úszol.
Nincs óriás,
csak a nagy ég
S alatta a
mélységes tenger,
De kicsi volt
és kicsi még
A tenger és ég közt az ember.
*Elsüllyeszthetetlennek
hitték, mégis elsüllyedt első útján, miután összeütközött egy jégheggyel, 1912. április 14-én.
Astorné, milliárdos, aki a Titanic
katasztrófájából megmenekült.
1912. 17. 340. Balla Mihály: A TITANIC
A világ legnagyobb hajója elindult első nagy útjára. Büszkén s elbizakodva szeli az Óceánt,
mert meg akarja mutatni, hogy nemcsak a legnagyobb, hanem a leggyorsabb hajó.
Százhuszonkilenc kemence, huszonkilenc kazán fűti gépeit. Az utasa több, mint
bármely más hajóé. A fedélzete, mint egy bulvár, hol ezernyi ezer ember tolong
ugyanegy pillanatban. Itt is ugyanaz a tarka kép. Amerikai milliárdos egy
sorban az alsóbbrendű gazdagokkal s a kalandorokkal. Alattuk a fedélközben, a
hajótestben a szegények, a kivándorlók, a hajómunkások ezre. A gépek hatalmasan
s vígan dolgoznak, a középcsavar pereg. A kapitány csupa önbizalom, csupa
akaraterő. Szinte már diadalmaskodik. Mögötte Southampton, előtte New York. Le
fog verni minden eddigi rekordot: ötödfél napnál rövidebb idő alatt teszi meg
az utat a két világrész között. S a hajó, mely oly irdatlanul nagy, óránként
negyven kilométernyi sebességgel halad nyílegyenesen előre, a csillagos
éjszakában….
Előre törne, de hirtelen útirányt változtat, és lefelé indul.
Ezerhétszáz embert visz magával menetrend-ellenesen. A víz elsimul fölötte. Egy
pillanat, s megszűnik a halálordítás. Néma csoportozatok állnak a fedélzeten.
Szakasztottan az előbbiek, csak hallgatnak. Ott ölelkezik az amerikai nábob a
feleségével, ki nem akarta elhagyni a halál pillanatában sem, pedig a nőknek és
gyermekeknek biztos volt a menekülés. Izgalomnak már nincs nyoma a sokszor-száz
ember arcán. Szemük nyitva, meredten néz a még átlátszó vízben, mintha bámulna
a hirtelen változáson. De ez csak egy pillanatig tart. A hajó mélyebbre,
mélyebbre száll a világosságnak csökkenő fokozatain. Négyszáz méteren túl már a
teljes éjszaka sötétsége veszi körül. A roppant test még mindig lebeg. Élő már
nincs rajta. Száll, száll, s végre megáll negyedfélezer méter mélységben, a
tenger fenekén. Élet már nincs rajta, de körülötte van. Szép virágállatok
foszforeszkálnak zöldeskék fényben, megvilágítva útját a mélység csodásan torz
állatvilágának. A tengerfenék remetéi élnek itt: azok a különös formájú halak,
melyek hol kék, hol vörös, hol meg zöld színű lámpácskát gyújtanak ki a szemük
fölött…
A boldogtalan Smith kapitány rémesen megbűnhődött a Titanic
önfeledt rekord-hajhászásáért. Láthatta a minden borzalmat fölülmúló
eredményt, mielőtt meghalt. De utolsó óráira az engesztelés bágyadt fényét sugározza
a hajósbecsület, mely nem nézi a maga életét, hanem kiadja a jelszót:
"Először az asszonyokat és a gyermekeket!»
*
Sas Ede / 1869 – 1928/
A Nyugat 1917. I. 1125. oldalán Tóth Árpád írt Sasról. Ady lesújtó
véleménnyel ír verseskönyvéről a Szabadság c. lapba /1908/. In: Ady prózai
művei, MTA, 1990.
1902. 17.
275. Sas Ede: Elsüllyedt hajó.
Sirályok sírva csapongnak
Kéklő vizek felett.
Siratva a mélybe süllyedt
Veszendő kincseket.
Hajókat, melyek az árral
Büszkén dacoltak,
S koporsóként fekszenek
Korall-fejfák alatt.
Haj, büszkén indult útnak
Egykor az én hajóm,
Mintha a vészbe', viharba'
Gyönyörűsége vón.
Túlzengte ujjongva az orkánt
Födélzetéről a dal,
S hogy végre mégis győzött
A romboló vihar!
S most minden fényes álom,
És minden drága remény,
A roncs hajóba' pihennek
Az
óceán fenekén.
Egy
dalfoszlányt felettük
El-elkap
a szél, az ár.
A
tengeren így siratja
A
kincseket a sirály.
*
* *
1913. 3. 43. Fejes
István: Bolgárok jönnek, magyarok mennek
Hová, hová,
bolgár fiuk?
Boldog világ,
az új világ.
A napja
nemcsak életet,
A földje
nemcsak enni ad!
Hová siettek
onnan úgy,
Tolongva a
hajók felé,
Hogy
szálljatok, repüljetek
Valahová,
kelet felé?
Kelet felé
dörög az ég
És vérözönbe fúlt
a föld;
Csatán a nép
halomra hull
S a harc
nyomorba dönt.
Bolgár fiuk,
otthon ti több
Eget nem
láttok csillagost.
Országotok.
Bulgária.
Csak a halál
országa most!...
Szegény, szegény
magyar fiuk!
Boldogtalan
magyar haza,
Ha nincs
miért, hogy a honát
Szeresse a
haza fia!
Mi lesz
velünk, ha vész, vihar
Ilyen átok
között talál?
Jaj, jaj nekünk,
ha a honért
Már nem
dicsőség a halál.
Haraszthy
Lajos ( 1881-1959)
Szeged
jelesei szegedi temetőkben - EPA
http://epa.oszk.hu/01600/01609/00035/pdf/MFME_EPA01609_2001_...
Kiskundorozsma, kriptasor 335 Haraszthy Lajos,
költő- 1881-1959 .
1911. 13. 242. Haraszthy
Lajos: Az arany ember
Vézna a karom,
keskeny a kezem,
Vékony az
ujjam, ideges, erőtlen:
Ott domborul
csípővé nehezen,
Hol két hosszú
íz tapad reszketően;
S a hogy
lüktet a vér kék erekben,
A hús
ijedt-vonaglón meg-megrebben.
Hiába, hiába.
Arannyá válik
mégis minden,
Amihez érek e
gyönge kezemmel,
Mert én vagyok
az aranyember…
S hogy elnézek e sárga tengeren
Arany előttem és arany utánam.
Csak aranyam van, s nincsen kenyerem
S egy foltnyi sár, hol megpihenjen lábam.
Kenyeret, s földet, jaj, sehol sem látok,
Körülfog arany-álom, arany-átok.
Hiába, hiába.
A sár előtt
leomlok mégis
Szent borzadályos, gyászos félelemmel,
Mert én vagyok
az aranyember.
1911. 27. 534. Haraszthy Lajos: Aratnak
Mit a siheder zöld Tavasz ígért,
A meglett sárga Nyár büszkén beváltja
S egymásnak átadván a csatatért,
Legyőzötten, diadalmas halálba,
Egyik virágözönnel és a más
Termésre gazdag kincs ü aratás
Zsírjába fúlva dúsan suhan által:
Örökélet: halállal.
A tájon némán reng a rekkenő
S reszketve hull rohanó vonatunkra;
Párázva fő,
libeg a levegő
S izzad, ki munkál és izzik a munka.
S jővén loholva Péter és a Pál,
Sűrű rendet kaszál, kaszál, kaszál;
Acél nyisszen, kalász zizzen és égve
Garmadába dől a kéve.
De én? én? Lelkem
busás bimbait,
Kit elszórtam,
ki elhervadt, és vetvén,
Hol a termés?
Csak vén tarló van itt.
Estellik.
Hegyen túl, az ég peremén
Vörösen izzik
a hulló korong,
A völgybe'
távol lila köd borong,
Búcsú-csókjától
aranylik az ablak
S én nézem,
hogy aratnak.
Velazquez : X. Incze pápa. Balló Ede másolata. A NEMZETI SZALON
KIÁLLÍTÁSÁBÓL
*
X. Ince (1574. május 6. – 1655. január 7.) a 236. pápa. Pápaságának
tizenegy éve alatt ért véget a harmincéves
háború,
és az azt lezáró vesztfáliai békében neki kellett elődje
szerencsétlen politikájának árát megfizetnie. Az európai uralkodók Ince
tiltakozása ellenére semmi tekintettel nem voltak a pápaság érdekeire…Egyházfőként
szerette a művészetet, és több műremeket hagyott emlékül maga után. Diego Velázqueztől származó portréja a leghíresebb és legsikeresebb
pápa-arcképek közé tartozik.
*
1911. 37. 734. Haraszthy Lajos: A csodaszarvas nyomában
Hajrá paripám, előre, tovább,
Patkó szikrázzék, repüljön a láb;
Bőszült iramban mindent megelőzz!
És szót fogad vad táltosom: a gőz.
Ott fut előttünk nádon, berekén
A csodaszarvas: a vágy, szerelem;
Ő tud csak ösvényt a hínáron át,
Hajrá paripám, előre, tovább!
Messze Meotisz*: a szent ingovány,
És a százszorszép szűz királyleány;
Fürdeti forrás, a csáté susog
S megkoronázzák fehér lótuszok.
Fésűje gyöngyház, s ha bomol haja,
Hull a világra sűrű éjszaka
S ha fölveti nagy, mélytüzű szemét,
Kigyúl az égbolt, tűnik a setét.
De jön már, hajrá, az új hegedős,
Aki csak csókra, álomra erős,
S jön lányt rabolni, mint az ükapám.
Hajrá, hadd bánja patkó a patán!
Kaplak
nyeregbe, viszlek hevenyén,
S fekszel
aléltan, nem nézve felém:
Én
fölcsókollak, életre, nagyon
És megölellek,
halálra, agyon.
*Meotisz, (Maeotis), az Azovi-tenger régi
neve. Krónikáink szerint a M. partján játszódott
le a csodaszarvas története.
Arany
János: Rege a csodaszarvasról
(Buda
halála, Hatodik ének)
Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sírhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.
Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéh-nek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egy testvér, Ménrót fia.
Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyű vadra.
Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet,
Üldözik a szarvas-gímet.
Gím után ők egyre törnek
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne….
http://titaness.wordpress.com/2007/11/18/arany-janos-rege-a-
1911. 1047. Haraszthy Lajos: Tükör
1912. 223. Haraszthy
Lajos: Rip van
Winkle
744. Utazom
1913. 8. 143. Haraszthy Lajos. Édes
Ülök a villámfények özönében,
Mámorkalózok, mulatók között:
A Zene pompás hímet sző elébem,
S lelkem bíbor vágyborral öntözött.
A húrok álma délibábot
A lég fojtóan,
kábítón meleg
És zsongva
szállnak és körülkerengnek
A nóták, miket
hallgattam veled, Édes…
Mámortalan
csömörben összetörve
Vánszorgok a
vak éjszakába ki
S szemeid
elkísérnek börtönömbe
S melódiák
tépett foszlányai.
Oh, szánj meg,
édes.
1913. 39. 767. Haraszthy Lajos: Tavaszi vasárnap
A nap enyhe
vidoran tűz a földre.
A most sarjadó
élet üde zöldje
Oly hamvas,
mintha tejbe volna mártva
S odébb nagy,
égő foltokba szórt sárga
Pimpimpáré-virággal
dús a rét,
Aranyhímes a
rét.
A hegyoldalban erdő, mint a rozsda:
A friss zöld belejátszik a pirosba.
A vágásokba' mély, sötétkék árnyak,
S arany piros ködfátylak úszva
szállnak
A tisztásokon, ott a fák között
S a zöld mezők fölött…
Kis templom, a klastrommal egybeforrva;
Messze pirosló bádogból a tornya.
Megkondul, kong-bong százados harangja;
A tiszta légben elhallik a hangja
És megcsendül a vonat-ablakon,
A kormos ablakon.
S az út mentén, már korhad szürke kője
Kereszten a Megváltó. S lent előtte
Parasztlegények s lányok kézen fogva,
Élő hittel mennek föl a templomba,
Hogy a te neved zengjék, Mária,
Üdvözlégy, Mária.
MADONNA. A Könyves Kálmán
intézet tulajdona. Csók István festménye.
1914. 5. 89. Haraszthy Lajos: Harc a múlttal
Lelkem, a sóvár, a vad, a szilaj,
Új örök üdvösségű mennyért harcol,
S még meg nem vívott diadalt akar.
S éles tollkardom sima, fehér
Papirost karcol.
Ha már hiszem, így senki sem dalolt,
S a dalom maga a betelt Jövendő;
Mind beleszól, aki élt, aki Volt
S látom, beléje dalolt a Múlt.
S a harcom meddő.
Hiába Ézsaué a kezem,
Csak Jákobé s erőtlen a hangom.
Meg-újra csak hiába vérezem,
Ha visszajárnak ó énekek
Újhúrú lanton.
Újra meg újra visszajár a dal,
Nekem is az fáj, ami ükapámnak.
Vérző sebem ódon, csak más a jaj.
Itt nincsen másnak életjoga.
Csak ős Halálnak.
Új szavakban fölszaggatott sírok
Sikongnak. Tompa jajuk lesz a sírom.
Örök átkom: a Múlttal nem birok
S a meddő harcban elvérzem egy
Fehér papíron.
1917. 14. 219. Haraszthy Lajos: A Topcsiderben
Fölöttem összeborulnak a fák,
Mint valami dús zöld ünnepi sátor
És én ünneppel gondolok terád.
Színessé fesledez minden virág
A Napnak izzó, csókos sugarától,
És én virággal gondolok terád.
Illatoznak a nyíló orgonák
Smaragd csilláron lilafürtű lángok
És én bódultan gondolok terád.
Melyet opálos, édes tej von át:
Az orgona a te kedves virágod
S én orgonával gondolok terád.
Víg füttye a légbe harsogva vág
Az ágak közt szökdécselő rigónak
S lelkemben dallal gondolok terád.
Pillangók vívnak szerelmes csatát;
Küszködve szárnyaik összecsapódnak
S én szerelemmel gondolok terád.
A pázsit lágy-hegesztőn köti át
Mély, gránát tépte sebeit a Földnek
S én fájdalommal gondolok terád.
Hogy vér termékenyítse Föld sarát,
Vértengert ontva embert ember öl meg,
És én vérezve gondolok terád.
Ott túl a nagy
Kaszás üli torát
S a síron itt már bimbó, zsenge és
friss
És én vágyakkal gondolok terád.
Bár harcban
áll az ember-miriád,
Szép a Tavasz,
szép a Szerelem mégis.
És én sóhajtva
gondolok reád.
Topčider is a forest park and an urban neighborhood of Belgrade, the capital of Serbia. It is divided between in the municipalities of Čukarica, Rakovica and Savski
Venac. Being close to downtown, it is
one of the major locations for relaxation, picnics and fresh air for the
citizens of Belgrade.
Kéthy Endre
1911. 19. 374. Kéthy Endre: Líra
Két
oldalt dölyfös díszőrséget állnak
Pompás
gyászhoz szokott jegenyefák,
S már
látom tar falát szörnyű kriptádnak
Szegény,
félénk, gyér könnyeimen át.
Virágaid,
akár szép szemed nem rég,
Szelíden,
szótalan köszöntenek,
S én,
a hálátlan, léha, ritka vendég
A
küszöbön túllépni nem merek.
Csak
öntudatlan mormogok magamba'
Egy
tőled tanult régi szép imát,
S a kezem,
mintha téged simogatna,
Dermedt
virágok szirmát hinti rád.
Egy
hívő csókot sápadt ajkam rányom
A
kőre, hol áldott neved ragyog,
És
töröm lelkemet egy nagy talányon,
Melynek
bús megoldása én vagyok
Könyves Tóth Kálmán
/1817 – 1924/
KÖNYVES TÓTH KÁLMÁN,
debreceni ref. lelkész, lapunk egyik legrégibb munkatársa,
1899. 166. Könyves
Tóth Kálmán:
Önigazolás
1911. 3. 42.
Könyves
Tóth Kálmán: Vissza a múltba
Fölhívás
ötvenéves találkozóra.
Gondoltok-e még a derűs napokra,
Mikor együtt ürítők a pohárt?
Hívott a nagyerdő virága, bokra,
Hová a sok diák mulatni járt.
Szabadulván főiskolánk porától,
Szavunk kötött, ha tíz év elpereg,
S ködfátyolos határköve lezárul,
Egybegyűl a szétvált diáksereg.
Egymás nyomán szálltak el tizedévek,
Vak sors szeszélye emelt, hol levert,
A szőke, barna ifjak már ma vének,
Csöndes, ki föl, magasra tőrni mert.
S kik évekig egy úton járva-kelve,
Szorgalmasan rótták az iskolát,
Akár igába volna kötve nyelve,
Szótlan mereng a sok régi barát!
Nem
is találkoztunk, múlt ötven éve,
Mikor
búcsúra szorítunk kezet
Könny
csillogott a szem kék tükörébe
S
fakaszt ma is a bús emlékezet.
Adott
szavunk maradt üres ígéret,
Szétvert
a sors, ki ki más útra ment.
Szegény
fiúk! Fürtjeink hófehérek.
S
tudjátok-e, hány alszik odalent?
Mi, kik virrasztunk még, jó kedvre gyúlva,
Osztozzunk egymás közös baján,
S mielőtt indulnánk ama nagy útra,
Fogjunk kezet, utoljára talán!
Éjfélre jár, közeleg a síri árnyék!
Űzzük el azt, ha pár órára is.
Mintha a nagyerdőn ifjonta járnék,
Tél idején tavaszi majális!
Öreg fiuk! jertek baráti körbe,
Idézzük elénk a kies tavaszt,
S ha csak egyet gond és bánat gyötörne,
Kevés időre dobja sutba azt!
Ringasson édes álomra varázslat,
Röpítsen oda játszi képzelet,
Hol a padokban pajtásokra lássak,
S úgy írjak onnan én is levelet!
Minő viszontlátás! Régi barátok,
Kik éldegéltünk egy són, kenyéren.
Orcátokon könnyet ragyogni látok,
Mert közülünk nem lesznek mind jelen.
Sok elmarad, nevük sírkőbe vágva;
Minket megőrzött égi irgalom!
A holtakért lobogjon síri lámpa;
Kupát ide! Élőket hív dalom!
1911. 614. Látogatás Kubelik kastélyban
1913. 367. Könyves
Tóth Kálmán. A
dal világából
1921. 12. 144. Könyves-Tóth
Kálmán: Vissza a múltba
Könyves Tóth Kálmán, a kiválóan
érdemes ősz író, lapunknak talán legrégibb élő munkatársa nagy ritkán ugyan, de
épp oly sikerrel, mint ifjabb éveiben, ma is fölveszi még írói tollát. Legutóbb
is egy szép költeménnyel örvendeztette meg szerkesztőségünket. A nemes magyar
érzésű vers, mint költője kísérő levelében mondja, hiven tükrözi azt, a mi most
mindnyájunk szivében honol. Eredetileg a Magyar Történelmi Társulat Debrecenben
tartandó ünnepére készült prológusnak, de mivel az ünnepet késő őszre
halasztották, a költő lapunk útján kívánja nyilvánosságra hozni. A lendületes
verset itt adjuk:
Vissza a múltba
Szegény magyar gyászruhát öltve sír ma,
Siratva e szétdarabolt hazát,
Mintha be lenne zárva néma sírba
S a domb fölött vad orkán zúgna át!
Előőrse romboló fergetegnek..
Halál kiséri, hol csak megjelen
Elmúlását hirdeti nagy betegnek.
Hajnalt sem ér rózsaszín reggelen!
Így búslakodva kialudt reménnyel
Látom e drága hont ravatalán,
S ím egyszer csak fölsugárzik az éjjel.
Megoldva e titokzatos talány!
Életre kél a múlt s-a hős vitézek
Sírból kiszállva járnak itt,
Kihűlt remény éled, ha arra nézek,
Elűzik ők bánatunk árnyait!
Tekintsetek vissza letűnt időkre!
Ezer csapás érte a nemzetet,
Kacag az ellenség, kész sírja gödre!
Mégis kilábolta mindezeket!
Tatár, török, német tört életére,
Századokig hordozott rabigát.
Széttörve azt, szabadságát elérte,
Nem volt nehéz előtte semmi gát!
Dicsőült hősei régmúlt időnek,
Buzdítsatok, ha csapás könnyet fakaszt.
Szebb jövőnknek derűs napjai jönnek,
Érhetünk még koszorúzott tavaszt!
Remélhetünk, ha nyomotokba lépve,
A küzdelemben példátok vezet.
Fohászkodva nézünk föl távol égre:
Múltunk a jelennel így fog kezet!
Lesz még ünnep, feltámadásra várva,
Régmúlt jövőnk szilárd alapköve.
Majd helyre áll hazánk-tépett határa,
Áll oszlopa, nincs egy is ledőlve.
Rajtunk
még a véres háborúk átka,
Rombolva pusztít iszonyú vihar,
De visszanézve a régi világba,
Új erőt merítve győz a magyar!
1921. 17. 201. Könyves Tóth
Kálmán: Nyolcvanöt év határánál
1837—1921.
Mint vihar-tépte
fa a sziklabércen,
Nyolcvanöt
évemmel úgy állok itt.
Letűnt időkre
visszanézve, érzem
Életre kelni
színes álmait.
Küzdelem e lét
sivár jutalma
Töviskoszorú
véres Golgotán,
De hát kire
ilyen végzet szakadna,
Leroskadjon,
ez mégse járja tán…
Apai házunktól jó messze távol
Harcoltam én, hirdetve az igét,
De szívemben honvágy szent tüze lángol.
Vágytam haza, ki ne tudná miért?
Debrecenbe hívtak s mint lelkipásztor
Ápoltam itt egyházam érdekét.
De jaj! leomlott már a régi sátor,
Szememre köd borult, napom setét.
Ma már csak tengődöm szobámba zárva,
Nyújtsatok hát felém segédkezet!
Múltam emléke, hogyha visszaszállva
Nyugalmat ád Hála s Emlékezet.
Rövid pár év s futásom véget érhet,
De áldásom veletek itt leend.
Nem száll rideg sírba a hálaérzet,
Beragyogja a múltat és jelent!
Lovászy Károly
/ 1887 – 1952 /
Pamfletszerű
tárcákban, bökversekben panamákat, botrányokat leplezett le, nemegyszer nevén
nevezte a szereplőket. Vágóhíd című élclapja az irodalmi és művészeti
életet tűzte tollhegyre. A Holnap antológiáról is közölte paródiákat. 1912-ben Ugat
címmel a Nyugat külsejét is utánzó paródiafüzetet írt. wiki
Lovászy
Károly (író,
költő, humorista, publicista, műkritikus; a Simplicissimus Kabaré megalapítója) 1887-1952. Bp. negyed.
*
1912. 2. 27. Lovászy Károly: Négy fekete ló
Lovat akartam gyermekkoromban.
Csak kértem és hozták oda nyomban.
Alig hogy kértem, ott volt a ló
S én mégis sírva fakadtam,
Hogy ez csak mézeskalácsból való,
És én nem ilyet akartam.
Később, hogy néhány röpke hó eltellett,
Hintalovat hoztak
S nékem ez sem kellett.
Elszomorodtam, sírva fakadtam:
Anyám, én nem ilyet akartam.
Nagy sokára, mikor férfi lettem,
S a lovakat talán el is felejtettem,
Akkor történt meg a nagy csuda:
Négy igazi, fekete ló
Állott a kapuba.
Aranyos kocsira feltették anyámat.
Sírni sem hagyott a bú és a bánat,
S mikor elindult a négy fekete ló
S utána indult a könnyező menet.
Valami régi gyermeki érzés
Fogott el engemet.
Anyám, szerettem volna
Felnyitni koporsód fedelét,
S mosolyra nyílt, halotti arcod nézve
Ezt kiáltani feléd:
Anyám, nézz oda, nézz oda ó.
Milyen szép ez a négy fekete ló.
Szép volt és büszke a négy fekete
mén,
Amire gyermekkoromban vágyódtam én
És mégis zokogtam, sírva fakadtam:
Anyám én nem ilyet, nem ilyet akartam.
1912.
440. Lovászy Károly: Mesélő kavicsok a Zala partján
604. Hazafelé
703. Ligeti
padon
A GELLÉRTHEGYI BÚCSÚ HÚSVÉT HÉTFŐJÉN
1912. 49.
981. Lovászy Károly: Az utca csendes
Az utca csendes, néma, árva,
Az éjszakában nincs, ki járna,
Csak én magam csatangolok
S mögöttem egyre elmaradnak
A szürke, méla házsorok.
Amerre járok, kong a léptem
S kísértetek lépéseképpen
Visszhangozzák a házfalak,
Egy sarki lámpa sárga fénye
Rémárnyat szül a fák alatt.
Nagy úr vagyok, az éj királya,
Ki éj honát magában járja,
Magamban járom csendesen,
Enyém az éj, a léptek, árnyak,
De ezt sem látja senki sem.
S ha
fénysugárral jő a reggel
S találkozom
az emberekkel,
Mi lesz belőlem?
Senki. Semmi.
Ledőlt a
trónod. Elmehetsz már
A szalmazsákra
lepihenni
Mezey Sándor /1884 – 1968/
1911. 1. 2. Mezey
Sándor: A Rába partján
A sáros parton ránk lesett az este,
Sápadt ködében elveszett a Rába.
Egy asszony mellett jártam. Szeme kéklő
Virágokat mosolygott a homályba.
A teste ringott, mint tövén a rózsa,
S fehér volt, mint a holdja téli éjnek.
Szelíd volt, édes, könnyű és finom,
Mint egy lehelet lágy provence-i ének.
Szerettem volna megszorítni egyszer
Kesztyűs kezét — de hozzá mégse értem.
Szerettem volna megcsókolni sokszor,
De nem csókoltam. Féltem, hogy elérem.
A hídon
szótlan elmaradtam tőle.
A ködben
halkan hullámzott a teste;
Egy ócska,
rozzant oszlopnál megálltam,
És néztem, amint
elnyeli az este.
1911. 435. Mezey Sándor: Anehió
774. Largo
1911. 556. Mezey
Sándor: Együgyű ének egy gyönyörű kertről
1912. 583. Mezey Sándor: A vágyak tornya
1912. 40.
800. Mezey Sándor: Szerelem
Adok elébed két tűzoszlopot:
A két szemem.
Menj, járj utána nappal, éjfélen.
Vetek teneked párnát édesem,
A vállamat.
Szép vagy, mikor az orcád rátapad.
Adok teneked zászlót kedvesem,
A lelkemet.
Élj s halj meg érte. Éltet, eltemet.
S te vedd szerelmem, mint egy drágakő
Ím te eléd hull.
Jöjj s tűzd az életedre diadémul.
1913. 184. Mezey
Sándor. Szonett
1914. 8. 143. Mezey
Sándor: Beszámoló
A hosszú utcán áthaladtam,
A legjobb csókot meg nem adtam,
Volt egy szerelmem — megtagadtam.
Volt egy hajóm: a tenger várta.
Oh szent vitorla, drága bárka
Miért nem ért az óceánra?
Forrás tövén és völgy ölén,
Sok szép kövekre leltem én
Miért nem építettem én?
Daláradás volt lázas éjen
Oh tavaszok az erdő mélyen,
Oh síri lámpa, szenvedélyem!
Ha szedtem volna ott az ágon,
Lett volna millió virágom,
Óh életem! Óh ifjúságom?
Miklósné
Nagy Idus / h12 – 7 is/
1905. 46.
735. Miklósné Nagy
Idus: A költő lelke
A költő lelke nem virágos erdő,
Hol csak tavasszal zengedez a dal,
S az őszi szél, ha bús sóhajjal eljön
Virág, dal, illat elmúlik hamar.
A költő lelke nem ragyogó csillag,
A csillag fénye oly sivár, hideg,
Sötétben él csak, elvész, hogyha virrad
És földi lény soha sem érti meg.
A költő lelke véghetetlen tenger,
Mely mindig zajlik, forr, sohasem pihen,
Mely szép, midőn sír, vagy ha zúgva kel fel
És gyöngy van rejtve csodás mélyében.
Vagy
nap, mely fát, virágokat növel,
Magasan
jár és mégis oly közel!
Szívünkbe
lopja fényét és hevét
S ha
elpihen — egy világ lesz setét.
Papp
Zoltán
1918. 4. 51. Papp
Zoltán: A Requiem-ből
Iza emlékének*
Más a
színe
Más a színe a levegőnek.
Mások a tárgyak, emberek,
Mióta te nem vagy közöttünk
S nincs kapcsolatuk már veled.
Más vagyok én is! Elvégeztem
Nagyon hamar a dolgomat.
S most idegenbe', zúgolódva
Varom, míg indul a vonat.
A mi sorsunk
Miken- mosolygott jövőnk előttünk:
Én drágaságom, nem így szerződtünk!
Te eltűntél, mint gyönyörű álom;
Én meg a rideg, bús valót járom!
Szívednek nem fájt eltávozásod;
Én fájdalmamtól görnyedve járok.
Te elmentél egy leheletben;
Én megyek egész életemben.
* Szerzőnek a Petőfi-társaságban felolvasott verseiből
Sonkoly Ede
1919. 18. 199. Sonkoly
Ede: A mézeskalács szív
Oh, mesekönyv, oh, sápadt gyermek-arcom,
Milyen hívőn borultam bús betűkre,
Oh, zsenge újság, mely sosem volt szürke:
Papírhajóm kötött ki csak a parton.
Oh, halk fiú, ki lenézted a rosszat.
Mert csillagos volt kis kopott kabátod,
Hozol-e még nekem mézeskalácsot
A bábostól, hol ődöngtünk naphosszat?
Emlékszel-e, hogy vágta ki a szívet
A tésztából, amelybe öntött mézet?
És a cukor-rózsákat is idézed?
Ma nincs cukor, s de sápadtak a színek.
Oh, vettem én is szívet egy leánynak,
A legnagyobbat, és kicsinek véltem,
Reménytelen, de komolykodni féltem,
Falusi búcsún bús poros vasárnap.
Útközben oh, hányszor nézett feledten
A kis tükörbe, közepén a szívnek,
Kínzott szívek mély tiszta tükröt visznek
S alul naiv vers vallott én helyettem.
Haza sem ért még, máris összetörte:
Ez a szívek s minden játékok sorsa.
És a szívemből hullott s mennyi morzsa,
S rózsáit is leszedte rózsa körme.
Szívet
keresve, hogy tavaszba forrna,
A más szívével
vétlen elcserélem
Szívem s oly
édes, ha a bút elérem,
Mintha a régi
marcipánból volna.
Szabados Ede
1911. 474. Szabados Ede: A jaguár álma (Leconte de l'Isle)
1912. 165. Szabados Ede: Szívem
kertje (Jean Richepin, Franciából
J
1912. 523.
Szabados Ede: Túl a földön
Pár röpke pillanat
S már messze elmarad
A hitvány rög alattam.
Ím, gépem szárnyra kel
Fel a magasba, fel,
Előre, szakadatlan.
Tűnj el, tűnj el, bilincsverő
Kegyetlen földerő!
Egymásután törpülnek el
A mélyben a gyári kürtők,
Ezernyi vérző kebel
Jaját az egekbe küldők;
A város hullámzó köre
Egy pontba húzódik össze,
Mit a távol sűrű köde
Fátyolköpenyével föd be.
Mohón szívom
magamba
Az üde, tiszta
léget,
Hová a föld
salakja,
A lomha, föl
nem érhet;
Gyors szárny
ragadja lelkem
Előre, mind
előbbre,
Gyors szárny
ragadja lelkem.
Sosem látott
mezőkre…
Száll, száll lassan lefelé a gép,
A lég pár percnyi röpke királya
Óriás madár alakjaképp
Két szárnyát messze kitárva.
Egymásután bukkannak elő
A mélyben a gyári kürtők,
Ezernyi vérző
Kebel jaját az egekbe küldők;
A város, e parányi pont,
Hullámzó körbe
tágul…
Izgalmak percei,
Hová lettetek?
Keresi, nem leli
Nyomotok a lélek.
Mi rémület hadával
Tört mélyébe nem rég,
Most játszva lengi által,
Mint báj teli emlék.
Az ég oly
tiszta, szép, felhőtlen,
Szellő lehet
alig, hogy erezem;
Valami ott
fenn egyre, egyre int.
Holnap, ha
élek, fölszállok megint.
TAKÁCS
SÁNDOR AVITATIKUS A Kolbányi-féle gépen
1914. 22. 427.
Szabados Ede:
Himnusz a ritmushoz
A
Petőfi Társaság Vigyázó-pályázatán dicséretet nyert költemény.
Szent
borzadályos áhítatba dőlve
Közelg
feléd a szomjas képzelet,
Te,
végső titkok néma őrizője,
Te, egy
úr a nagy mindenség felett;
Örök
Ritmus, jóságos ég szülötte,
Hozzád
igyekszik gyarló énekem,
Fennkölt
valód, hogy általad köszöntse,
Hatalmad
egy parányát add nekem…
Csüggedve
némul lantom gyöngesége
Előtted,
kit csak sejtenünk lehet,
Ki,
millió sors útjait kimérve,
Az Ég
urának nyújtasz segédkezet
Lant
méltóképp hogy is zenghetne téged,
Zenék
között te, legdicsőbb zene,
Tápláló
árja minden ér-verésnek,
Örök
világ örök lélegzete.
1909
| Január: Jegyesem -
Sully Prudhomme verse Franciából fordította: Szabados Ede.
Szabó Richárd
1911. 27. 514.
Szabó Richárd: Új
utakon
899. Feleségemnek
1921. 27. Szabó
Richárd : Hervadt
rózsák közt
1921. 5.
53. Szabó Richárd: Szerelmem:
szenvedésem
Uram Isten, tán sok is nékem?
Az én szerelmem: szenvedésem.
Uram Isten, én vártam, vártam,
Amit kerestem, nem találtam.
Illatja nincs' az orgonának,
Madárdalok, tavasz ma fájnak.
És fáj a napfény-hozta élet:
A csóknak íze semmivé lett.
A csókom, vágyam, lelkem, álmom
Már nem találom, nem találom.
Akit szeretek és szerettem.
Tán nem
érdemli, hogy szeressem.
Tán nem is érdemelne engem;
De fáj, de fáj az én szerelmem.
Uram- Isten,
tán sok is nékem:
Elég volt
minden szenvedésem.
Szász Piroska
Lévay
József a Budapesti Szemle Értesítő-rovatában - Miskolci ...
http://bolcsesz.uni-miskolc.hu/dok/jubileumikotet/15_porkola...
Szász Károlyt, Vargha Gyulát,
Kozma Andort is felülmúlva – Lévay a leginkább kortárs írók tudják, de
legalábbis sejtik azt, hogy ki rejtőzik a szigorú...Lippich
Elek, Sajó Sándor, Alba Nevis (Unger Ilona), Vértesy Jenő, B. Szász
Piroska / Bp. Szemle, 1906. 300. o.
/…
Lévay kritikát írt többek között
a következőkről: Pósa Lajos, Szalay Fruzina / Bp. Szemle, 1898. 468.o./, Czóbel
Minka, / 1890. 112. o./ Nil: Rozsnyai Kálmánné, Dapsy Gizella.
SZÁSZ Piroska, B.
Gyermekeimről. 1. Ő meg ne tudja. – 2. Már látom ... [Vk.] = Erdélyi Lapok. 2.
évf. 1909. 8. sz. 185.
SZÁSZ Piroska, B.
Újabb versek. Fiamhoz. – Mi enyém? = 3. évf. 1910. 22. sz. 675.
*
1905. 400. B. Szász Piroska:
Pillangósors
698. Az első
csók
1913. 15. 290. B. Szász Piroska. Hol rejtőzik
Emberek jöttek s mentek utamon,
Én valamennyit vizsgálón szembenéztem
S mind fájóbb, lázasabb lesz keresésem.
Míg lelkűk rejtelmeit bolygatom.
Volt, ki közelgett virághidakon,
Mint fénysugár s nem ért szívemig még sem,
Egy hang itt, ott a szem övé egészen,
Akit sóvárgok, s nem találhatom.
Hol rejtőzik, ki lényemmel rokon:
Halkan kopogok süppedt sírokon:
«Tán elment régen s övé már a béke?»
Vagy üde gyermek, ki most
érkezett?
S én nem juthatok soha közelébe,
Hisz életem hajnalából este lett.
1914. 29. 567.
B. Szász Piroska: ERZSIKE BESZÉL
Emléke egy kép, gyászkeretbe
fogva,
S távol innen egy néma hant.
Derűs szeme reám nevet naponta,
Bár régen porrá omlott ott alant.
S mint hajdan, szól, pajzánul
szembe nézve:
«Élek ám? Száz új életben vagyok,
Beleolvadva színbe, hangba,
fénybe,
Mindabba, a mi lüktet, ég, ragyog
«Az elé-vágyó virágrügyet bontom,
Mámoros lepkék szárnyán lebegek,
Harmat gyöngyében csillogok a
lombon,
Míg tovavisznek vándorfellegek
«Egy szál a napnak
aranyhálójában,'
Izzóm — s tükröznek kristályos
vizek,
Gerjedek szőlőbogyó bíborában,
A széllel hímport s illatot
viszek.
«A te léted? Kiszabott végzet
járma,
Romlás övezi éjed, nappalod,
Szíved ravatal, magad rommá
válva.
Mondd: melyikünk halott?
Sipos Ida
(vállaji).
Költeményeket
írt a Vasárnapi Újságba (1901) és a Pesti Naplóba (1908); cikke a Magyar Szóban
(1904. 274. sz. Népies irodalom). Fóton született.
Munkája:
Mesék és képek. Elbeszélések. Kecskemét, 1905. Szinnyei
1901. 23. 366. Vállaji Ida: DAL
EGY ŐSZ HAJSZÁLRÓL
Ne tépd ki azt a fehér szálat,
Ne tépd ki fürtjeid közül;
Korán jött bár, időt se várva,
Meglepve készületlenül.
Korán jött, mint sugáros nyárba
A hervadásnak bús jele:
Virító, lombos, üde fának
Legelső sárga levele.
Oh, jól tudom hogy mit jelent ez
Tudom, e hajszál mit beszél.
Hány éber álom tűnt fölötte
Virasztva el, hány kínos éj
Ti megkísértő, kínzó vágyak
Oh, hányszor vittatok csatát,
Emésztő hévségtikbe, míg a
Sötét hajfürt fehérre vált.
Álmodtál szebbet, édesebbet
S tán vakmerőbbet, mint szabad,
S a hideg élet mind kitépte
Röpülni vágyó szárnyadat.
Azért ne bánd, hogy ifjú voltál,
Ha szánnak is az emberek,
Vagy kinevetnek gúnyolódva,
Miért szégyellnéd könnyedet.
El miért tagadnád; gyönge voltál.
Lelked sebzetten nem maradt,
Nehéz időknek sajtolási
Ott hagyták rajta nyomukat.
Vergődve küzdtél minden ellen
Te, elhagyatva, egymagad.
Oh, mennyi édes álmod elhalt
Megérdemlik, hogy megsirasd.
De eljövend, el még az óra,
Midőn vágy, ábránd, szenvedély,
Mint vad patak a bérez fokáról
Csendes, virágos völgybe ér.
Vád, dac, keservnek zokogása
Szelíd sóhajjá válik át,
Míg könnyiden át rád mosolyogva
Köszönt egy új, egy jobb világ.
Medrükbe térnek csendesülve
A habzó, háborgó vizek,
Kivíva, megharcolva harcuk
Egy romba dőlt világ felett.
A méla csendet nem zavarja
Már többé durva földi hang
S az elpihent haboknak tükrén
Leszáll egy szép fehér galamb.
Fehér galamb, fehér hajszálak
Oh, szálljatok e főre le.
Megfáradtnak édes zálog,
A békességnek követe.
Taníts feledni, megbocsátani,
Istentől küldött égi jel,
Aztán jöhet reám akármi,
A megváltás közel, közel!
BÁL A VIGADÓBAN. Edvi Illés Ödön rajzai
V.Sipos Ida:
HÚSVÉT
Az Úr halott. Nagy csönd a tájon
Mint tompa élettelen álom
És jönnek a hű asszonyok,
És hoznak drága kenetet
És hoznak drága könnyeket,
Virágorcákon harmatot.
De ah! Szavuk sikolt remegve
Nincs már a holt a mély üregbe,
A zároló kő sincsen ott.
Jajukra angyal szó felel meg:
Holtak közt élőt, mit kerestek?
Ő nincsen itt, feltámadott!
Oh, boldogok ti szentek, látók,
Már öleltétek a Megváltót,
Nem félitek a bús halált.
A temető rózsás liget
Honnan szebb élet integet,
Keservetek gyönyörre vált.
Oh, mi Urunk! Sírok közt járunk
Mi is, siratva árvaságunk,
Mint egykor a hű asszonyok,
De a holtak közt Élőt keresünk
Szégyen porában, bárha éltünk,
Hisszük, szerelmed ránk ragyog.
Hisszük, megnyílik a sírok szája
Megváltó szíved nagy csodája
Megrontja a haláligát,
S minden halálon aki győzött,
Előlünk ő el nem rejtőzött,
Jézus kibontja zászlaját.
http://sgforum.hu/listazas.php3?azonosito=nevelo&id=11020874
1899. 890. 53. BICIKLI ÉS VARRÓGÉP.
Írta Szikra.*
Jer kedves a tandememre,
Fel van fúva kereke,
Bicikliről, varrógépről,
Halld, mit mond egy bús rege.
Már két éve, hogy egy gyárból
Mind a kettő kikerült,
S egy nagy raktár tengerébe
Mindenik alá merült.
Soká vártak ott hiába,
Míg végre egy szép napon,
Varrógépért jött a lányka
S válogatta boldogon.
Új otthonba kell ez nékem,
Magyarázta, s elpirult,
Ajka, arca piros rózsa,
Amely fehér hóra hullt.
Nyomán lépve, város éke,
Ifja is a boltba nyit,
Körül nézdel, majd így érvel:
Ejh, de szép egy bicc ez itt!
Mit gondolna, ha megvenném?
Oh, csak vegye, kedvesem.
Isten neki! Új fészkünkbe
Elfér az is. Megveszem!
Együtt jöttek, együtt mentek
Gép, bicikli s ifjú, lány,
Megesküdtek nemsokára
Dalos május hajnalán.
Gép' s biciklit új lakásba
Lepi rozsda, por, penész,
Szerelmével elfoglalva
Az ifjú pár rá se néz.
De a mézes hetek múltán,
Nő a szükség, jő a gond,
Kora reggel, késő estig
A varrógép egyre zsong.
Varrás felett sápadt asszony
Szakadatlan görnyedez,
Én bizony nem ölöm magam,
Mond a férfi —«lesz, mi lesz!»
Te is hagyd e csúnya gépet,
Jer a zöldbe, angyalom,
Nem tehetem, sürgős munkám,
Számomra nincs nyugalom.
Ejh, én unom magam itthon!
Úgy? jő rá a felelet,
Kettőnk közül, aki henyél,
Maga édes elmehet!
De e szóra, átkos óra!
Boldogságnak vége van,
A sértett fél szitkozódva
A szobából kirohan;
Ki a házból, gyors bicikli,
Nesztelenül elpereg,
Sápadt asszony varrógépnél
Elhagyatva kesereg.
* A jeles írónő /gr. Teleki
Sándorné, Kende Júlia/ e csinos
költeményét, lapunknak volt szíves átengedni.
KOSSUTH LAJOS-UTCAI
VILLAMOS VASÚT ÉPÍTÉSE BUDAPESTEN.
Varságh
János /1875
– 1953/
Peterdi Andor,
Szabó Lőrinc, Szegedi István, Varságh János - néhány soros jellemzését
Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom című könyvéből idézik. háló
1912. 391. Varságh János: A Villik
744. Selyemhímzés
1914. 26. 511. Varságh János: A szemedről
A szemedről még írnom kell egyszer
Mielőtt elhagynám az álmok tiszta földjét,
Hogy meginduljak az élet sarában,
Mely ráfröccsen hószín ruhámra
És újra bemocskolja lábam.
Óh milyen szép, mily isteni
gyönyör volt
Bolyongani az álmok kertjében,
Melynek ajtaját kis kezed
nyitotta,
És üde zöldjét, százezer virágját
A szemed napja sugározta be!...
1921. 17. 197. Varságh János: Találkozás
Keze kezembe beleröppen
Fészkébe tért madár ,
Ki messze földről, idegenből,
Könnyen hazatalál.
Megbújva mélyén belesimul,
Pihegve megpihen
S ujjongva jöttén, friss veréssel.
Dalolni kezd szívem.
Tíz szelíd ujjban egy ütemre
Táncolni kezd a vér.
Két árva kéz egy pillanatra
Parányi csatatér.
Ellenfelek, ki mind a kettő
Magát megadni kész
Aztán egy hosszú kézszorítás
És ennyi az egész.
Nyugat-írások a Vasárnapi Újságban is megjelent szerzőktől, II.
Barcsai Fehér Géza
Boda József
Endre Károly
Jászay Horváth Elemér
Mihályfi
Ernő
Molnár Jenő
Szász
Menyhért
Szegedi István
Vértesy Gyula
Vasárnapi Újság fejléce
Nyugat, 1911. címlap
Barcsai Fehér Géza
Új Nagy-magyarországért! Válogatott hazafias, vallásos
és vegyes költemények gyűjteménye 1918-1936 - Legújabb ének- és zeneszámok
jegyzékével/Iskolai és magánhasználatra - Irredenta verseskötet Előszó: Pekár
Gyula
Rónay György, Bisztray Gyula, Harsányi Kálmán, Rédey Tivadar, Sík Sándor
Vollay Ferenc, Barcsai Fehér Géza… (1936)
Barcsaitól: A kavics, A Magyar lobogó, Gond, Hősi
emlék, Ország-zászló. Több antológiában olvasható verse.
Antikvárium. hu
1920. 17. Barcsai Fehér Géza: Bánat.
1921. 22. 260. Barcsai-Fehér Géza: Élet
Hallgassatok rám, emberek!
Egy dalt mondok tinéktek.
Az óra int, kattog, berreg,
A perc siet, jaj, elpereg:
Ez, ez a dal tiétek.
Hol kezdjem? Jaj! úgy összefoly
Az álom, a valóság.
Egy kis szobában, valahol,
Fény ömlik tejszín mécs alól.
Gyermekkor, üde rózsák!
Aztán sok év, sok fürge év,
Iskola nyűge, terhe,
Sok jó barát, (ma puszta név!)
Sok balgaság, sok ifjú hév
Kis üdve, kis keserve.
De ünnep jő. Fény, csillogás,
Új élet minden óra.
Szerelem, könny, csók, halk fohász.
Aranypor hull. Csak be ne láss!
Pondró rág a dióban.
Beleharapsz. Jaj! bűnhődés,
Csalódás, szitok, átok!
De alkuszol. Vágyad kevés:
Kis ház, nő, béke, jó evés,
Pár pici kar, mely átfog.
Még áldhatod a sors kegyét,
Ha így térsz nyugovóra:
Kedvesed arca néz feléd,
Száll, száll a nap, a láz, a lét;
Búcsúra kong az óra.
*
Barcsai – Fehér Géza: Nagymamának
Jó nagymama, tedd le ma
Fényes ókuládat!
Kérlek szépen hallogasd meg
A kis unokádat!
Eddig mindig te hoztál
Ajándékot, cukrot.
Kérlek, ma te fogadd el
Tőlem e kis csokrot.
Nem adhatok egyebet
Pár szerény virágnál.
De egy- egy jókívánság
Mindenik virágszál.
Általuk, jó nagyanyám,
Tehozzád én szólok.
Isten éltessen soká!
Légy vidám és boldog!
Ezt az aranyos kis verset
találtam a neten. Elhoztam nektek is. Olvassátok szeretettel. / A hálón nagy a
kínálat Barcsaiból/
1920 | Április Barcsai-Fehér Géza - Michel Angelo
A szirt előtt, a zúgó ár felett
Merengve szőtt nagy álomképeket:
Alkotni szobrot, kőmelódiát,
Szobrot, minőt nem látott a világ.
Viharban, éjben álljon szirtfokán
Sugárzó fényben, mint a büszke Pháros.
Kitárt kezében egy-egy sziklaváros,
Hajósnak messze, bűvös látomány.
Így álljon mindég. - Mégis mintha menne
Hatalmas lábán a nagy végtelenbe,
Rab, törpe fajt ragadva tiszta mennybe.
De véső pattan. Ébred. Tudja már,
Az úr, a pápa tőle másra vár.
És álma széthull mint köd, páravár.
www.huszadikszazad.hu/1920-aprilis/.../barcsai-feher-geza-michel-angel
*
Nyugat 1920.
7-8. Barcsai-Fehér Géza: Pálmakertben
Hol távol trópusok tündöklő napja zöldell,
Üvegfalak között a lég dermedten ül,
Bús tó halott vizén víg hal le nem merül,
Mindent szent lótuszok nagy némasága tölt el,
A lét ott legbujább. Vad harca dúl belül,
Hol rejtve száz gyökér csatára kél a földdel.
Szűk vedrük, szűk a bolt, mit koronájuk öklel,
Míg pára s gőz nyomán száz üveglap feszül.
Börtönbe zárt rabok nyújtóznak ott remegve,
Álmukban lelküket ringatván végtelenbe,
Hol távol trópusok tündöklő napja ég.
Ott jártam én veled. Ott pattant szét a fék,
Mely szívem nyűgözi s a dermedt, tikkadt csendbe'
Hallgatták csókomat a pálmák s áloék.
Nyugat 1920.
7-8. Barcsai-Fehér Géza: Alkony
Oh, kékesszürke ég, elomló alkonyat,
Tornyok, csúcsok, tetők, hegyormok bágyadt bája,
Lassan tűnő folyó ködülte híd alatt,
Jégtáblák zizegő, zengő, bús, lassú nyája!
Oh, tán nem is való, csak álom ez a kép?
Álom, - mely elbűvölt szemhéj alatt leperdül,
Míg zümmög egy bogár, csodás tavasz van épp'
Távolnan birkanyáj tűnő kolompja zendül.
Csodás, ködlő világ, nem játék vagy csupán?
Tán parton, víz felett tréfál meg bűvös álom?
Hisz' minden oly csodás ily bús nap alkonyán,
Hol egybe foly Tavasz, Tél, Életem, Halálom.
Az 1920-as Nyugatban 6 verse jelent meg. Más
nem.
Boda József
1918. 28. 421. Boda
József: Mennek a vének.
Csöndes a nóta, mennek a vének.
(Hol van az első mámoros ének?)
Nézem az ősz fejek unt vonásit.
(Haj, de szilaj szemű volt a másik.)
Lombja ha elhullt, vesszen az ág,
Menjetek áldott ősz katonák.
Tengere hullt el a vérnek, könnynek,
Vén szívetek se veszíthet többet.
Megy, fut a
zordon, szürke vonat,
Hordja a
kincset, hoz romokat.
Zárd be az
ajkadat, mért is jajdul,
Roncs marad
úgy is az ősi fajbul.
1919. 113. Boda József: Hector
eleste
1920. 255. Boda József: A vágtató batár
Ogygia-szigetén
A Nyugatban két verse
található. G.
Nyugat 1918. 10.
Jaj, mély az erdő, méhe oly sötét,
sötétebb, mint a lelkiismeret,
félelmetes vigyázni vak ködét.
Halotti csönd, mi most reád mered
agyadra súlyosul, s a gyáva lélek
ijedt füledbe' riadót veret.
Szemed keres, - kutatva les. A
véred
zurrogva fut. A fák között hazug
testetlen árnyak csöndbeszéde éled.
Csak illan itt, csak villan ott...
Az út
a lég, de csak mögötted él, kering
a tánc, ha visszanézel, halott a zúg.
Ott nyüzsg, buvik, kígyózik egyre
mind...
A vaksötétbe' keze nő az ágnak
s fejedre száz parázsló szem tekint.
Fantom, tudod. - Egy faja ez a
láznak...,
- de ellen is lehet - s a szürke rög,
bokor lekushad és - előremásznak.
Gally-reccsenés, fojtott beszéd
örök.
Fegyvert szorít kezed és egyre ver,
dobol szegény szíved, ha ág zörög,
félsz-szülte nép, ha holt avart
kever.
Nyugat 1920. 1-2.
Bozontos koponyám mellemre csuklik
leszegetten
Földhöz bakolt a csupa-jaj, szánom-bánom,
ki lendülni, repülni termettem.
Szemem a delelő nap pörkölte ki
vakká.
Fülem süketre sírja mély-szavú bánat.
Nagy horgadásom kétség csépeli beteg szavakká.
Pedig épül lettem és célossá
róttak
fájdalmak, sebek, vérhullások,
tettre izgatónak, nagy kiáltó szónak.
Szélbe harsogni meg se feszített
igazságot.
Teremtő hittel élő Istent semmiből kivájni
lendültem, de valaki elibém vágott.
S amint rimává köpte szűz álmom az
érdek,
az új zsoltár átokká vetemült a számon.
(Siket ég, siket föld, siket emberek, ki ért meg?)
A szenvedés miértje kit mar ki egy
fekéllyé?
Látom vonulni népsorok enyésző útján a fajtám.
Ki érzi: élni nem puszta szeszély-e?
Kinek hazudik hite még igazat?
Ki tesz, művel jövőbe - nevető szemmel?
Ki fúr, ki farag, ki vet, ki arat?
Aggódó gondolat virraszt-e, tud-e
még
csalogatni, hívni, elesett, eltiport népet?
- Vagy a céltalan fény a mécsnek is elég?
Dob-e ki új sarjat csak örömre
fejlő,
meddő álmú méhe esett magyarságnak?
Keményre duzzad-e a tejtelen emlő?
Anyát szemel-e a férfiszem a
nőben?
Apát-e az asszony az ölelgetőben,
kétség és kín között százszor is termően?
Lekopik-e egyszer szívünkről az
érdek?
Tetté vált akarat pezsdül-e a kézben?
Nem aszik-e vénné már a pólyás féreg?
S van-e célja: lenni, élni, tenni,
marni,
lopva tovacsúszni, sarokkal tiporni
forrongó lelket közönnyel takarni?
Árva Don Quihottok, a mi szívünk
vére
nem meddő hullás-e; hasztalan pazarlás?
Tán kész az ítélet? A nagy pörnek vége?
Éltünk ezer évet; adódik-e holnap?
Szennyben, gyűlölségben, véres ököl láttán
ki tébolyodott, ki egyre latolgat?
Mit? Hol? Hogyan? Vakon előre?
Fontolóra?
---------------------------------------------------------
Éj van - és csönd - és rémület a csöndben...
- ...Várjunk az első kakasszóra?
Megállt a falon az óra!
Budapest, 1919. július 17.
Endre Károly
/1883 – 1988/
/ Egy-egy verse
a két lapban, a hálón sok verse megtalálható. G./
Első versét a Temesvári Hírlap közölte 1910-ben. Az
első világháború éveiben bontakozott
ki az értelmetlen pusztítás ellen tiltakozó költészete. 1918-19-ben bizakodva
tekintett a várható változások elé, megidézve a forradalmat: "Vérem,
vérem, te drága harmat / Hozd meg, ó hozd meg a forradalmat!" Az
ellenforradalom felülkerekedése kedvét szegte, belső emigrációba vonult. Az 1920-as évek elején a Napkelet közölte verseit, de
a sajtóban egyre ritkábban, többnyire csak kritikusként jelentkezet. wiki
1918. 48. 664. Endre Károly: A porondon
Még porzik a homok a cirkuszi körbe';
Szörnyűt esett. Még így fekszik szegény;
Arcára bukott; az orra betörve,
S derekán térdel a győztes legény.
Jaj, meztelen nyakán az izmával gyalul:
Gégéjét nyomja. Megadja magát.
Hátára fordul, s a győző hanyagul
Még egyszer könnyező arcába vág.
Szemének fehérje könyörgőn kifordul,
Kínosan, bandzsán irgalmat kér,
Szájából habosan buggyan a vér,
S a «győző», — a «győző»—harmadszor is orvul
Arcába vágja a durva kezét,
Pökhendin dobbant, s a fejére lép.
Nyugat 1922. 19. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:
AZ EMBER, AKI JÁRVA JÁR
Endre Károly azok közé tartozik, kik az iskolapadból
léptek a harctérre. Feketére pörkölve az olasz naptól, véresen, mocskosan,
nagyon fiatalon érkezett vissza egyszer, kezében egy tiszta füzettel, melybe
dolgozatként, mint a halál iskolájának szorgalmas tanulója, gyöngybetűkkel
költeményeket írt. Ezek a versek jelentek meg mostan. Nem típus, hanem kivétel.
Sokan verseltek a harctéren. Ő egyetlenegy úgynevezett «háborús» verssel sem
jelentkezett. Csak a halál foglalkoztatta…Mint művész él a hagyományokkal s ura
az új-veretű magyar nyelvnek, melyet a Nyugat költői edzettek meg. Néha barokk.
(Egy verse «Árván, unottan» csupa módhatározó, regényes halmozással, izgató, a
végén kicsattanó fokozással.) Játékos és gyermeteg… Humora van és ez különös
jelenség fiatal költőnél. Igazi értéke halálverseiből tetszik ki. («A halál szól» című: «Nékem nevelted
vágyad, Nékem vetetted ágyad, Ágyadból nékem keltél, Ebédet nékem nyeltél».
Vagy egy másik «Az ifjú halál» dacos, fiatal kacagásával: “Ó mennyi óhaj,
mennyi sóhaj ajkán ... Nem bánom! - véle surranok a sajkán És dalfüzért
akasztok még reája”…Kérem, figyeljenek erre az új költőre és ízleljék meg
verseit, mert ezeknek ízük van. Kesernyés és zamatos íz, mint a manduláé,
melyben találni egy csipetnyit a leghalálosabb méregből is, a kéksavból.
Nyugat 1921. 24. Endre Károly: Elsodort
éj
Csendes a táj, alkonyodó - fonnyad
a szín, szunnyad a szó,
Túl a tűnő fellegeken elmerül egy távoli tó -
Megremegő tiszta tüzek áhítatos lelke kigyúl,
Halk ütemen koppan a perc, röppen a szél s újra kimúl.
Enyhe világ fátyola közt halovány
hold képe mereng,
Mélybevesző éji mező szenderedő fénye dereng,
Íme, midőn mindenüvé drága varázs balzsama hull,
Felszakadó múltja ölén nyögdel e szív nyugtalanul.
Éjjelek mély éjfele jő - balga
mesét suttog a lomb,
Retten a szív, moccan az árny, messzi torony jelszava kong,
Zord peremén megfagy a perc, dermed a szél, borzad az éj,
Ébredező szellemi nép, vágyakozó sóhaja kél:
Tört szívű lény! Jöjj le, ne félj,
tört szíved a mélybe merül!
Jöjj, ne remélj, élted egén hajnali fény úgyse derül!
Ó odafönn - könny, csupa könny - kín, csupa kín - hasztalanul
Lám idelenn csendes a mély, jobb idelenn naptalanul.
Jobb odalenn, gyász idefenn,
hajnali fény úgyse derül.
Néma az éj - Napkeleten enyhe a pír s egyre terül
Csókos a szél - rózsaszínű tó nyiladoz Isten egén
Hervadozó csillagokat felkacagón önt el a fény!
*
http://adatbank.transindex.ro/inchtm.php?akod=4289
Endre Károly: MOST
Most!
Ó be nagy úr most a Most,
Nem álmodó, nem réveteg,
Félelmetes, mert sorsot oszt
A kis idők
Lusta mikéntje, mostja,
Kit felidéztek kicsi nők,
Ó hányszor is maradt vágyától fosztva.
Nagy idők
jöttek
És birodalma a tettnek,
Henyélni akik szeretnek
Ostorától be szöknek.
Zúzni, lám zúzni,
Mennyire megtanultak,
Egykor tépni a könnyű kelyhet
Gyáván s habozva nyúltak.
Űzd őket, csak űzd nagyidők mostja,
Nemes kísérőd, a nagy halál
Kishitűségükért bosszút áll!
Pilsen, 1917. V.
Endre Károly: A HALÁL SZÓL
Végre hálómba estél,
Csak nékem fejledeztél,
Labdázó, eszterláncos,
Majálisokon táncos:
Gyermek is nékem voltál.
Ligetbe értem jártál,
Nem kislányt, engem vártál,
Hajacskád omló tincse
Nem jó anyácskád kincse,
Már akkor is enyém volt.
Mi épült, nékem épült,
A lelked nékem szépült,
Tudásod nékem érett,
Nékem pezsgett a véred
A tavaszébredéskor.
Nékem kellett meglelned
Gyermek-szelíd szerelmed,
Szempillái oly selymes,
Szeme oly szép szerelmes,
Enyém és nem tiéd volt.
Nékem nevelted vágyad,
Nékem vetetted ágyad,
Ágyadból nékem keltél,
Eledelt nékem nyeltél,
Mind, mind csupáncsak nékem.
Ha életed szeretted,
Ezt is csak nékem tetted,
Ha friss igére leltél
S lelkesen énekeltél,
Csak nékem, ezt is nékem.
Jer hát zsenge palánta
Földalatti hazámba,
Magad híven hizlalva
Add
ide mostan halva
Hej, máris, máris nékem.
Grobsche, 1917. XI.
Jászay Horváth Elemér
/1888 – 1933. /
Nyugat 1933. 10-11. IN
MEMORIAM
Először a
Nyugatban láttam nevét, nagy virtuózitással megverselt, parnassien irányú
költemények alatt, s csak később tudtam meg róla, hogy azonos apám ifjúkori
barátjának a fiával. Az ő apjának neve familiáris név volt gyermekkorom előtt;
fényképei sűrűn szerepeltek albumainkban, levelei postánkban; sőt egyszer ő
maga is eljött hozzánk Pécsre, s emlékezetem szerint apám is járt nála
Orosházán. Együtt laktak jogászkorukban, hajlamaik és szokásaik szerint
elválhatatlanok. Apám akkori naplója, mely ma is megvan még, híven őrzi ezeket
az emlékeket. De aztán ő meghalt, s Horváth Károlyról nem hallottam többet.
Csak mikor a fiával találkoztam. Bizonyos melegséggel újítottuk meg az apai
barátságot, noha talán mind a ketten éreztük, hogy ez közöttünk sohasem lesz oly
erős. Nem mentünk egyvonalban; a költői technika titkai iránti szenvedélyes
érdeklődés összehozott, de nagyon kevés dolog izgatta őt, ami nekem szívügyem
volt. Mindinkább szűk körre vonult vissza érdeklődésével; gondolom, otthoni,
szülővárosi dolgok foglalkoztathatták, öröklött kis birtokának gondjai, ahová
mind gyakrabban tűnt el s mind hosszabb időre, talán jól élni, jó borokat inni,
s pattogó rímeket faragni a Borsszem Jankónak. Egynéhány verseskönyve jelent
meg, ízléses, formailag virtuóz, tradicionális hangú, de belső küzdelmeket
titkoló versekkel. De a komoly versek mind ritkábbak lettek. Lassanként valami
rusztikus külsőt is öltött, kicsattanó arcával, lassú beszédével, kissé lomha
modorával; noha nem tett tökéletesen egészséges benyomást. Az irodalomhoz már
csak a jó élcek és szép rímek szerelme kötötte; s az élclapnál otthonra lelt,
melyből, úgy látszik, nem is vágyott ki. Különös magyar sors, amilyen nem egy
van. Aztán egészen elszakadtunk, s azt sem tudom, hol élt azután, Pesten vagy
Orosházán, vagy másutt. Mégis, úgy rémlik, gyakran megfordult az Otthon Körben,
ahol én is utoljára találkoztam vele. Évekkel ezelőtt. De akkor már, úgy
találtam, nagyon megváltozott; az arca szinte megijesztett. S egyszer csak egy
halálhír, és nincs több. Most tűnődöm, valóban az volt-e ő, aminek itt most, a
halálára gondolva, hevenyészetten lerajzoltam - vagy pedig egészen más?
*
http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&kat=2999&n=nagyuska&blog_kategoria=J%E1szay%20Horv%E1th%20Elem%E9r
*
1911. 282. Jászay
Horváth Elemér:
Fáradt ember éneke
514. Sándor a
pusztában
1911. 44. 878. Jászay
Horváth Elemér: Nyugasztaló ének
Bújjál meg most szívemben,
Mint félős esti csendben
Anyja ölén a gyerek,
Künn járnak már a rémek
S alján az ólmos égnek
Őszi eső csepereg.
Most válni kéne, válni.
De bús magamba szállni
Bánatommal nem merek.
Szívemmel nem birok ma
Szállani bősz birokra,
Hogy legyőzzem álmait;
Akaratom legörnyedt,
Erőtlen ejti földnek.
Csapzott tollú szárnyait.
Vágyak fölémbe nőnek
És színes szemfödőnek
Dúlt szívemre száll a hit.
Hiszek ma mind a nőkben.
Asszonyi szép erőkben,
Mert legyőztek átkosan.
Rút szürkeség: valóság
Leplén tűz szirmú rózsák
Szűz illatja átoson.
Száz képzetek belepnek;
Rontását szép szemeknek
Többé már nem átkozom
Nevettek? Rám nevettek.
Kínoztok, de szerettek!
Fájt a szívem. Este lett.
Nem fáj már semmi, semmi,
Álmodni kell, pihenni.
Bús szívem mélyén veled.
Már késő lenne válnom:
Az ősz s az őszi álom
Száll át szíveink felett.
1912. 243. Jászay Horváth Elemér: Haza vágyó dalok
415. Életnek
csodái
643. Gulliver végrendelete
744. Éjszakai zivatar
981. Felhők
az égen
1912. 32. 643. Jászay-Horváth
Elemér. GULLIVER VÉGRENDELETE
A kik a szívemet megölték:
Legyenek boldogak a törpék;
Osztozzanak rajta királyilag.
Sok súlyos és szomorú kínját,
Vércseppjei hulló rubinját
Adják a kék hegyek lányainak.
Sok szép szivárványszínű álma,
Hogy értő szemekre találna,
Gyönyörködtessen fáradt véneket
A benne nyugvó dallam árja
Víg legénykék lelkét bejárja
S visszhangra keltsen újabb éneket.
S hol vérem cseppjei pihennek,
Majd szárnya kél halott szívemnek,
Erdők mélyén és rohanó pataknál.
És citerás gnómok regölnek
Ember-szívről, melyet megöltek,
Mely bíboros volt és nagyobb a napnál.
AZ ELÖNTÖTT PART AZ EÖTVÖS-TÉREN.
1912. 37. 744. Jászay Horváth Elemér: Éjszakai zivatar
Ragyog a hold, mint egy végső remény.
A csillagok még égőn látszanak,
De földre hajló égbolt peremén
Már kis kölyök-villámok játszanak
S a mennydörgés próbálja fegyverét.
Még mozdulatlan hallgat az akácz
És nesz nélkül fülelnek a füvek,
De rezgő nyárfát szél félelme ráz,
A boglya bús, mint egy tűrött süveg:
A néma föld némán vár valakit.
Az alvó tyúksereg meg megriad,
Behúzott farkkal kullog a kuvasz;
Az égnek alján gyülöng messzi had.
S mint óriás, kibontott szárnyú sas,
Lomhán közelget barna felleg-ár.
A földnek szőre fölberzenkedik,
Föléje száll a szél, a gyors futár.
A felhőnépek sátrukat szedik,
Itt-ott ki villan egy villám-sugár
S az éjszakának tiprott népe nyög.
A vész most
megharsantja bősz zaját,
A
mennydörgések sortüze ropog,
A mennykő
bontja véres zászlaját
S az ég
országútjára felrobog
A vén király:
a győztes fergeteg.
1913. 596. Jászay-Horváth Elemér. Dalok
1914. 11. 203. Jászay-
Horváth Elemér: Üzenet egy faluba
Odalent vidám parasztlány a nyár,
A kedve nótás, száz szoknyája tarka;
Körötte vágyak fürge nyája jár
S az ajka mézes, mint érett kadarka.
Az ölelése csókra csábító,
A csókja
forró, szívet kábító,
Friss forrás vize tiszta itala.
Én kedvesem,
Gondolsz-e rám is ott lenn valaha?...
Az én nyaram már őszről álmodik,
A te nyarad még a tavaszra gondol
S a fényekből, melyben dúskálkodik,
Csak egy sugár jut nekem, irgalomból.
Falusi fény és városi virág,
Gyönyörű asszony, csúnya, vén diák,
Kinek szívében vágyak tüze ég:
Én kedvesem,
Szép kedvesem, találkozunk-e még?
1917. 351. Jászay-Borváth Elemér; Búcsúzás
559. Vágyódás
735. Naplemente
1918. 19. Jászay-Horváth
Elemér: Kísértet
SZOBORSZÁLLÍTÁS AUTOMOBILON,
PÁRISBAN
1918. 403. Jászay-Horváth Elemér: A csend beszél
Dagad az esti csend,
A puha párna.
Már elpihent
A zagyva földi lárma.
Zajt és bajt elfedez
Az éjnek mélye,
S fölzengedez
A természet zenéje.
Láthatatlan
húrokon
Szollatja
lantját,
Csak hű, rokon
Szív érzi,
érti hangját.
Csak az, ki nem tapad
A föltúrt röghöz,
Szárnyas, szabad
Kívánság köntösében röpdös.
Ki kérni elfeled
Hatalmat, kincset,
Szíve felett
Nem hord szennyes bilincset.
Ki elé nem mered
Babonás bástya,
Mindent szeret,
Mit csak takar az ég palástja.
Kit nem riaszt halál,
Múló enyészet,
Az rátalál
Harmóniádra, óh természet.
Annak az égi csend
Dalt súg fülébe
És régi,
szent,
Szép békesség
borul fölébe.
Szemében, míg
ragyog
Versenyt az
éggel,
A csillagok
Testvéri fénye
kékell.
* * *
Jászaynak a
Nyugatban 29 műve jelent meg. G.
Nyugat 1911. 20. Jászay-Horváth
Elemér: Dolce far niente
Édes semmittevés. Hő nyári délután.
Lankadtan lógó lombok.
Fakó lepkék, bolondok.
Nyújtózkodás az élet békessége után.
Régi verseket mondok.
Fekszem a fű között jóízűen, bután.
Nem ámul most szemem szívdöbbentő csudán,
Nem bántanak a gondok.
Pedig szép életünk oly gyorsan elfut ám
És nemsokára tán halotti ágyat bontok
Egy őszi délután.
Keserves könnyet ontok,
S elküldöm vágyamat, a végsőt és bolondot
Tűnő asszonyszemély, tűnő élet után.
G. Raphael
Donner: Venus Vulkán műhelyében
Nyugat 1912.
10. Jászay-Horváth Elemér: Ima
Földistenhez
Napsugaras dombon haladok fölfele,
Elébe a nyárnak,
Völgyek illatával, mámorával tele,
Napsugaras dombon víg örömök várnak.
Aranyba takargat kelő napnak fénye,
Vágyakkal melenget;
Rám kacag virágzó szőlőtők reménye.
Szívemben az élet nászdalokat penget.
Most látlak, Földisten, mindenütt lakozó
Vidám, ifjú Isten!
Ott látom a képed mézzel adakozó
Virágokban, csókban rejtező gerezden.
Most áldlak, Földisten, csókbeteljesítő,
Bánatot lebíró,
Teremtő álmokba illattal szédítő,
Örök törvényeddel élő, büszke bíró.
Most hívlak, Földisten, hatalmas Istenem,
Illesd meg a mellem!
Töltsd meg színeiddel fényt sóvárgó szemem,
Áldd meg gyermekekkel ébredő szerelmem.
Ébredő szerelmem álma megfoganjon,
Asszonyom ölében,
Hadd érjünk örökös, vidám lakodalmon
Napsugaras dombra, nyárnak idejében.
MÁRK
LAJOS AMERIKAI FESTMÉNYEIBŐL. MRS.
ROBERT E, TODD
Nyugat 1912.
10. Jászay-Horváth Elemér: Három fekete asszony
Három fekete asszony
Tépi a lelkemet,
Hogy sír felé hervasszon,
Mert egyik sem szeret.
Sötétek, mint a bánat
S nézik csodálkozón,
Hogy rajtuk vágyó számat
Véresre csókolom.
Arcuk hideg. Nem érzik
Tüzem, mely vágyra bír;
Sebzett testük se vérzik,
Fájó szívük se sir.
Három fekete asszony
Jár mindenütt velem,
Az ő álmukat alszom
S életük: életem.
Előttem ők repülnek:
Sötét galamb-fogat;
Ágyam szélére ülnek
És nézik arcomat.
És nem tudják: szememben
Mi az, mi úgy ragyog?
Mi bús van életemben?
Koldus miért vagyok?
Nem értik: férfi-testnek
Mért kell vonaglani,
Ha árnyán őszi estnek
Hozzáért valami.
Egy forró szoknya-hullám,
Szó, mely szíven szorít.
Arcom hogy elborul, lám,
Könnyem hogy elborít.
Három fekete asszony
Szívrontást ünnepel
És hajnali kakas-szón
Kacagva tűnnek el.
Nyugat 1918.
4. Jászay-Horváth Elemér: Lelkek börtöne
Börtönbe zárták büszke lelkemet,
Erőtlen lelkek roppant börtönébe.
Alföldi por, rút szürkeség temet
S a némaság borul fejem fölébe.
Körül ölel az izmos lomhaság,
E sárból vert fal szennyes, durva karja,
Meg nem törhették ezt török pasák,
Meg nem dönthette új idők viharja.
Vasrács a mélyen ülő ablakon,
Tapló a szíven, pókháló a lelken,
Nagy tömlöcben: az Alföldön lakom,
A kárhozott, vak, süppedt ősi telken.
Itt nincsen mozgás, nincs egy moccanás,
Amely kívánna messzebb, messzi menni.
A gondolat kis gödrön hosszan ás,
És abban sincs, és abba sem jön semmi.
Fásult fülembe régi dal gagyog,
Mit itt értünk csak istenigazában,
Hogy "rab vagyok, talpig vasban vagyok":
Talpig tétlenség rozsdavett vasában.
Magyarhoz illő, megkötött hely ez,
Tikkasztja torkunk' és poshasztja vérünk.
Tegnap sohasem volt, holnap sohse lesz,
Mindig ma van ma: abból, abban élünk.
Panasz nem használ, nem segít sírás.
Hiába vágynod, hasztalan akarnod!
A porba róva óriás írás,
Kétségbeejtő: Itt kell élned, halnod!
De még a föld is fitymál hidegen,
Kevély temető egy nagy, néma tagban.
Magad földjére láncolt idegen:
Magyar fogoly a magyar sivatagban.
Mihályfi Ernő / 1898
– 1972/
1920. 21.
248. Mihályfi Ernő: Esti szonett Budán
/ A
Nyugatban 2 verse jelent meg/
Csodáld! az ég hullámzó tűzopál
Boldog Budán esendő estelen.
Bizony mondom, konok és esztelen
Ki sorsa ellen balga harcot áll.
Boldog Budán esendő estelen
Sok száz akác fehérlik szerteszét,
Az illatuk fohászos szentbeszéd,
Ringó simítás tiszta testemen.
Én békén
nyugszom minden vesztemen.
Dicsérem utam
végzett végzetét
És áldom
titkát, mely, mint sír, setét.
A jók
ma szánják hitlen sóhajuk,
Boldog,
ki vallja, minden jóra jut.
S
áldott, ki eljött hinni ezt velem.
A BUDAPESTI
KATONATISZTI KASZINÓ EPÜLETE. Erdélyi fényképe után.
Nyugat 1920. 13 – 14. Mihályfi Ernő: Egyszerű
vers
Mária parasztlány,
anyja a föld és apja az isten,
(szeretném testvéremnek mondani)
kemény és izmos, mint a tavasz,
a haja omló nyári zápor
(gyermeköröm ázni alatta)
a teste ázott, boldog, termő nyári föld,
melle hullámos ringó búzatenger
(mint én két karomnak nagy ölelése)
gőgös, mert fiatal
(mert szent gőg a fiatalság)
ajka tiszta forrás körül piros virággal
kristálykacagás csordul belőle dúsan
(jó a partján nagyon vidáman ülni)
és a szeme
dacos és büszke, mint az erdő,
alázatos, mint a rét
(amikor semmi nem volt, volt egy szem,
- mint a Mária szeme -
és ebből lett erdő, rét, föld, ég, nap, csillag,
ember, szarvas, fülemile, akarat, szeretet,
vágy, öröm és bánat)
most vidám, mint a vidámság,
boldog, mint a boldogság,
szomorú, mint a szomorúság.
Lelke, mint gyermekimádkozás,
(amikor Istennel telik meg a csend)
én szeretem.
Mária parasztlány,
de szép, de szép az élet!
Nyugat 1920. 13-14. Mihályfi Ernő: Mária
ének
Az arcát ma megsimogattam.
Jó volt. Ragyogó meleg bőrén
Bársonymezőn pajkos legények
Tavaszi kedvük szűzi pőrén
Siklottak el az ujjaim.
Felcsattanó dal volt a lépte.
Lengő, ringó fiatal testét
Mint rügye-bontó gyenge hajtást
Sejtődő vágyak feszítették.
Gondoltam: de szép Isten lenne.
Két felfakadó kacagás volt
Ruganyos, dacos kicsi melle.
Vak kívánások ostorával
- Sodró lázadást énekelve -
Vesszőzött zsarnok férfisorsom.
Barna haja tömötten omlott,
Játékos ritmus bujkált közte.
Nagyon szép volt. Én bódult kedvem
Minden vígságát felöltözte.
És az arcát megsimogattam.
Molnár Jenő /1880 – 1933/
1912. 8. 143. Molnár Jenő: Holt leányok tava
Valami
nagy fehérség
Káprázza szemem,
Tiszta szűzi térség,
Mely hosszú mély csókban
Fogy el az
égperemen.
Ott nincs semmi túlnan,
Csak álomtavak.
Rajtuk
el-kinyúltan
Szép halott leányok
Úsznak,
siklanak
Hajuk
kiteregetve
Szent
vízi növény
Szőkeség-szigetre
Álom-csónakomon
Besurranok
én
Ezüst evezőmről
Hab gyöngye pereg
És mind táncra
pördül
Kígyózva, kerengve
A
néma sereg.
Egymásba fonódnak
Dús hajfonatok;
Súlyán a csomónak
Megbillen a csónak
S örvénybe forog.
Nyugat 1913. 7. Molnár Jenő: Miért?
Gyermekkorom sok-sok csacsi miértje
Ma is miért vagy, fejtetlen talány.
Nagy, tágra nyílt szemem hiába kérte,
Az Élet nem felelt a sok miért-re,
Az Élet nem felel egyáltalán.
Nem mondta meg, miért vagyok s miért nem,
Nem mondta meg, mi bűn és mi erény:
Ha fölzendül s lobog parázna vérem?
Ha leigáz szelíd, meddő szemérem?
S alázatoknak élek kenyerén?
Nem mondta meg, hogy dacos indulatban
Foganjon lelkem vakmerőt, nagyot,
Hogy vágyjak, égjek, forrjak szakadatlan
Vagy csak borongjak tétlen hangulatban?
Az Élet nem felelt, ment s otthagyott.
Nem tudhatom: a finom, nagy zsiványnak
Elvághatom-e torkát éjszaka?
Vagy magam is pénzt, pénzt és pénzt kívánjak,
Semmit se bánjak és senkit se szánjak?
S ha lemosom a vért, van-e szaga?
Nagy csodaállat hátán ül az Élet,
Vad vágtatása végzetet kísért.
Rohan, lohol, a szeme rám se téved,
Töröl vagy ad legfeljebb még pár évet,
S én itt vagyok, és nem tudom miért.
A KIRÁLY HÁZA BUDAPESTEN, A FERENClEK TERÉRŐL NÉZVE. Erdélyi fényképe után
Nyugat 1913. 7. Molnár
Jenő: Lefekszem
Átkarolom óh Élet,
Jéghideg vánkosod,
Mit gonosz istenek
Bölcsőmbe tettek,
Mit szívemnek ömlő
Vére átmosott,
Mit forró könnyeim
Meglengettek.
Átkarolom, s álmot
Esdek le tőled:
Ólommal född be
Látó szemem,
Fagyaszd meg a vérem,
Mely zendülő lett
S némítsd el szívem
Egy halk ütemen.
Nyugat 1916. 6. MOLNÁR JENŐ: MIT
HALLOK ÉN?
Olykor életnek és halálnak
Fekszem táncoló küszöbén,
Furcsa kis törpék muzsikálnak.
Mit hallok én?
Hallom szavát megholt anyámnak,
Az utolsót: vigyázz, fiam!
S kriptákban száz visszhangja támad,
Hogy elsuhan.
Hallom jajos nyivákolását
Zsellérgyereknek messziről,
És ölebek viháncolását
Úrnők körül….
Hallom, mint vijjognak, kerengnek
Az űrben hűlt fantáziák
S hogyan kacagja ki a gyermek:
Egy új világ.
Olykor életnek és halálnak
Fekszem táncoló küszöbén,
Furcsa kis törpék muzsikálnak,
Ezt hallom én.
Nyugat 1916. 3. Molnár Jenő: AZ
ÖREG BOLTOS
I.
Miért nem gyújtod
már föl a gázlámpát, Ábris? Gyújtsd föl a gázlámpát, Ábris! A kuncsaft már azt
se látja, hatost vagy krajcárt adsz neki vissza.
Ötpercenként
kinyílt az ajtó, mely az üzletet a lakástól elválasztotta és anélkül, hogy a
boltba lépett volna, be-beszólt Schillerné asszony, Ábris felesége. Köténye
sarkát a kezébe vette, úgy nyomta le a kilincset, hogy homály ne fussa el a
tükrös sárga rezet, mert Teréz asszony mindig talált valami foglalatosságot a
tűzhely körül. Ha töpörtyűs pogácsát nem sütött, akkor gyantából és olajból
főzött csillogó aranysárga keveréket a szemtelen őszi legyek pusztítására.
Papírra kenve nagyon kapós árunak bizonyult a külvárosban, ahol szaporább a
légy, mint odabent a palotasorok között, mert a légy is tudja, ki tűri inkább,
hogy leköpjék. Ábris, az öreg boltos, nem is felelt az asszonyi sürgetésre,
csak mérgesen dohogott, rövidszivarjáról leverte a hamut. Nem is volt mit
levernie róla, hiszen egy órája már, hogy kialudt belőle a tűz s nyugodtan
megnézte az óráját, amely félhatot mutatott. Odakint megkezdte körútját a
szorgos lámpagyújtogató, a külvárosi bölcs, aki munka előtt be-benézett Ábris
szomszédhoz, pakli dohányt, pakli parasztgyújtót vett és megforgatta a
krajcáros újságot, mondván:
- Már én el nem
olvasom, szomszéd, mert olyan a világ sora, hogy mindig elölről kezdődik.
Akárcsak az én mesterségem. Sötétben felgyújtom, nappal eloltom a lámpát. Engem
csak a felhők járása érdekel. Meg a hold, meg a csillagok….
Szász Menyhért /1893 –
1939/
Szász Menyhért. 1893-1939.
Lapszerkesztő, költő, ifjúsági író.
1914. 15. 291. Szász Menyhért: Kisasszonyok
Ha posta jött örültek, ha harang
kondult, mentek,
Ha ősz jött megkönnyezték, nyáron
halkan kacagtak
Szegény, falusi szentek.
És téli esteleken a könnyük mintha
folyna,
És bús regényt olvastak, a melynek
keretéből
Mintha kiléptek volna.
Gyakran dörmögött atyjuk, a vénhedt, kémény szittya,
Ők mosollyal hallgatták, míg zöldes, vizes szemük
A távolságot itta.
A derekuk sovány volt, az álluk szöges, keskeny
Nem csókoltak még férfit, táncolni sem tanultak,
Nem voltak soha Pesten.
És száraz életükre, a vágyaikból varrtak
Szép, színes álomkendőt, s mindig kértek mindenből
És sohasem akartak.
A befőttet eltették a nyárból újabb nyárra
És sohasem bontották föl, bár újabb termés szökött
A kerti gyümölcsfára.
Szép, karcsú üvegekbe a szívüket temették,
A vágyukat hámozták egy-egy őszi barackkal.
Azt cukros vízbe tették.
Este még imádkoztak, reggel egymásra néztek,
A befőttről beszéltek, s egymás arcába lestek:
Hogy mára ki lett vénebb?
Nyugat 1915. 3.
Szász Menyhért: HÚSZÉVESEK
Húszévesek, szép, kék szemük
anyjuk drága tejétől lágy még,
most elküldte őket az a föld, aki szülte
az a havas mező, az a délszaki tájék
és húszévesek. Most rajtuk a sor!
(Fáknak a levelét, ne vedd el ég,
tőről a bimbót ne mard le fagy,
Isten, ne mocskold be arcod
és legyél, ha vagy.)
Húszévesek, és amit nem mernek bevallani maguk se,
és amit nem tűr a szívük se, agyuk se,
lelkük mögött egy óhaj él,
ajkukról éjszaka sóhaj kél
nem vagyunk mi, csak húszévesek.
Nyugat 1915. 3. Szász Menyhért: LOVAK PANASZKODNAK
Gebének hívtak, a sárga rögöt dagadt izommal
Belerogyásig szántásra vágtuk,
A rothadt szalmát csámcsogva rágtuk.
Ezüst-szín ekét húztunk a sárnak
És zab - csak egyszer volt - vasárnap.
Oh! Az embernek mindent megadtunk.
De szénát - mégis - csak előttünk lustán zökkenő
Kocsi-hátról lophattunk.
Az istállóban Péter, vagy János a
részeg kocsis
Esténként kövér mindenest durván ölelt meg, s vágyva.
S mi nyerítve féltünk, nehogy az olajos lámpa ledőljön,
S ott vesszünk mi is a lángban.
S reggel az álmos kocsis, a sárkefét vágta belénk,
A mindennapi friss vizet adni már unta
S mérgét kiszögelt csizmával rúgta az oldalunkba….
Jaj, s most bokáig kell majd a
vérbe járni
Trombita szóra, huszár attakra figyelve várni,
Fáradt vérünkkel rohamra gyúlni,
Tüzes nyelvű sárkány-ágyúknak céljába fúlni.
És megdögleni,
Mikor oly szép a vágy: a széna,
És úrnőnkkel együtt az árnyas berek,
S most megdögleni, mint az emberek.
CSIKÓS. A budai királyi palota
lovardája elé állítandó nagy ércszobor vázlata ifj. Vastagh Györgytől,
Szegedi István / 1886 – 1944/
1920. 6. 63. Szegedi István: Önarckép
Csak egy kinyújtott, árva kéz.
tenyér, amely üresen ásít,
a fátyolos szem ködbe vész,
de nem néz szembe vele másik;
és tétován a tíz köröm,
amely a semmiben kapargat,
ó, hol vagy, drága kincs, öröm,
előlük mély föveny takarhat;
két láb, mely rossz ütemre lép,
a perc elé lassan kalimpál
és egyre hozná közelebb,
mi egyre távolabbról int már;
két makrancos, kemény ajak,
amely kopáran zárul össze
és nem becézik lágy hajak,
hogy harmatával kéj fürössze;
a fül csigája csak kereng
és önnön útvesztőbe téved,
fészket rakott belé a csend,
míg tűnnek hangtalan az évek.
Egy puszta falra írtam ezt
és arra túl halottak élnek
és egyre több a sírkereszt
és egyszer majd idáig érnek.
1920. 14. 164. Szegedi István: Szerelem
csillaga
1920. 14. 164. Szegedi István: Szerelem a sírig
Úgy él hangod zenéje bent az én szívemben,
mint téli estén ódon kandalló, ha zümmög,
hallom, nem is hallom talán, de menten
felriadnék, ha múlna s oda bújnék a tűzhöz.
Úgy él szemed szelídje bent az én szívemben,
mint ibolya virág tavasszal a kabáton,
nem is tudom, hogy ott van, de jaj, csak el ne vesszen
keresném, nem volna életem, míg újra látom.
Mint kandalló a téllel, tavasszal a kökörcsin,
énvelem már e létre olyan egyetlenegy vagy,
nem is szakadsz le, míg amaz alkonyon, az őszin,
tavasz, virág, kandalló, lélek, élet elhagy.
HOCKEY-JÁTÉK A SANCT-MOIRITZI
TAVON
1920. 20. 232. Szegedi István: Magamnak szólok
Magamnak szólok, ha dicsérem a fákat,
Mikor március rájuk új zöld ruhát ad.
Magamnak szólok, a jéghegyet, ha látom:
Odáig aligha jutsz el már, barátom.
Magamnak szólok, ha bámulom a holdat
Malájszín éjszakáján bánatomnak.
Magamnak szólok, a szívem, ha kitépem,
S úgy úsztatom magányom tengerében.
Magamnak szólok, ha azt mondom: szeretlek;
Oly messze vagy, már nem is értheted meg.
Nyugat 1921. 7. Tóth Árpád: Verskötetekről
Szegedi István:
Boldogság felé. Tiszta hangú, finom költő versei, formai tekintetben
tökéletesek, talán túlságosan is azok. Szegedi István gyakran virtuóz,
verselési szemfényvesztésekben leli kedvét…A formai bravúr ártalmára van annak
a műfajnak, melyben Szegedi legszívesebben szólal meg: az úgynevezett lírai
sóhajnak. Ha nem is megyünk el a Poe Edgár ismeretes szigorúságáig, mely még
egy Shelley költészetében is sekélyesnek, túlságosan röpke hatásúnak találta a
nagyon rövid, pár rímmel és színnel játszó effajta verseket, rá kell mutatnunk,
hogy a túlságos megmunkálás, az ötvöző pepecselés lerontja az ily remegő
lélegzetű sóhajtások leheletszerűségét. Pedig Szegedi Istvánt tehetsége
kitűnően alkalmassá teszi a meleg, fátylas hangon felsíró muzsikára, arra a
fajtájára a költésnek, mely pár odavetett szóval tartós után rezgésekre kelti
az olvasó lelkét. Gesztusában, mellyel témái után nyúl, sok van annak a
legendabeli gyermekek kedves, félszeg mozdulatából, aki tenyerével akarja
kimeríteni az óceán mélységeit. A meleg, reszkető kéz szelíden emeli föl a sós
cseppeket, egy-egy szonettnyi könny csillogva hirdeti a bánat végtelenségeit. A
kis kötet nem egy versét gyönyörködve olvassuk s szívből kívánunk a költőnek
nagyobb lélegzetet, mélyebb elmerülést s a forma csábításaival szemben erősebb
ellenállást.
Nyugat 1920. 15-16. Szegedi István: Mi
van eladó?
Elment az ősz az ablakom alatt,
az ősz után batyus zsidó haladt,
fütyörész és óbégat a zsidó:
mi van eladó, mi van eladó?
Az öklömmel kivágom a zsalut,
a sírásom felveri a falut:
ide gyere, gyere vissza, zsidó,
bánat van eladó, bánat van eladó.
Nyugat 1920. 15-16. Szegedi István: Vers,
a verseimről
Sokat nem babráltam e verseken,
hogy ki mit szól, nem néztem jobbra-balra,
csak írtam műsorra, hangversenyen,
vagy állva csak, az utcákon a falra.
És volt olyan, bottal írtam a porba,
a szerelemről, mely örökkön él
és messziről jött süvöltve, sikoltva
és elfútta a sorokat a szél.
Vértesy Gyula /1867 – 1925/
1887-ben jelentek
meg első irodalmi dolgozatai a Fővárosi Lapokban, melynek később munkatársa volt. Tízévi újságírói
pályája alatt hírlapi és tanügyi cikkeken kívül néhány száz tárcát, rajzot és
verset írt. Novelláinak alakjai többnyire szomorú, beletörődő, megtört emberek.
Elbeszéléseiben és regényeiben realista eszközökkel jelenítette meg a
századforduló kisembereinek szürke, színtelen életét: Hivatalnok-páriák. Wiki
1917. 21. 335. Vértesy
Gyula: Vers egy vén karosszékről
Édes apám is ebben üldögélt;
Ebben pihengetett, amíg csak élt.
A fáradtságát itt pihente ki,
Legjobb barátja volt e szék neki.
Elmélyedő, bús ember volt szegény,
Még nevetni sem láttam sose én
Lehajtott fővel itt pihengetett
S a sírba, útnak, innen eredett.
E szék volt a
legkedvesebb helye,
Sokat pihent
támláján a feje.
Behunyt
szemmel itt álmodozgatott;
Itt gyógyult
meg, ha kint sebet kapott.
Pedig kapott; nem egyet, de sokat.
Hiszen üldözte a bitangokat,
S ki, nálunk igaz, bátor, egyenes:
Ahhoz a jó sors, dehogy is kegyes!
Neki is örök harc volt élete,
És hiába volt dolgos két keze;
Nem áldotta meg isten a kezét
Az életharc elvitte mindenét.
Reám kevés örökséget hagyott.
Koldus vagyok és az is maradok.
Fáradt, szomorú, s mint ő: ostoba,
Ki, konc után bátran
nem jár soha.
Percig se éltem okos életet.
Szegény apám, de egy voltam veled!
Az élet: bús álom volt nekem is,
Sok könnyet hullattatott velem is.
Jó, hogy; utánam senki se marad.
A fajtámnak jobb, hogy magja szakad.
S öreg karszékünk' ha én itt hagyom,
Tüzeljék fel, írásba meghagyom.
Idegeneknek helyet te ne adj;
Ha mi, elmentünk, itt te se maradj.
Hol élhetetlen népek ültének:
Öledben boldogok ne üljenek.
Majd elbúcsúzunk szépen, csendesen.
Fáradt fejem támládra féktetem,
S te, mint afféle jó öreg cseléd
Alommal fogd le a gazdád szemét.
AZ URÁNIA-SZÍNHÁZ ÉPÜLETE
BUDAPESTEN
1917.
43. 687. Vértesy
Gyula: Szomorú versek
I.
Ö, a ki úgy szerette a nyarat, a napot,
Nyári halott.
Ö, a ki úgy szerette a szép vasárnapot,
Vasárnapi halott.
Ő, a ki úgy szerette, mit az élet adott,
Most mindent itt hagyott.
Az életnek oly gyorsan mindent visszaadott
Ez a kékszemű, ifjú, halvány, nyári halott…
IV.
Ha majd mindnyájan visszajönnek,
De szörnyű lesz a bánatom!
Mindenki látja, akit úgy várt,
Én az öcsém nem láthatom.
Ott állok én is, mintha várnék,
És öntudatlan keresem
Őt, kiről tudom, hogy nem látom
Ez életben már sohasem.
Ha majd mindnyájan visszajönnek,
Az lesz a legszörnyűbb napom.
Talán meg is hasad a szívem,
Míg virágos lesz kalapom.
Nyugat 1914. 8. Tóth Árpád: Vértesy Gyula: A
vér és egyéb történetek
Hivatalnok-páriák. Például a vérbajos Tóth Pista, aki vad, különc elkeseredéssel búvik meg hivatalában, mint a sebeit nyaldosó vad a barlangban, s innen csattogtatja fogait a távoli emberekre és a távoli istenre, akin külön, torz bosszút vél állani azzal, hogy rettenetes betegségét tovább plántálja, csenevész utódokba... Vértesy Gyula elbeszélő tehetsége ezekben a hivatalnok-novellákban érvényesül legegyenletesebben. Kerek, egyszerű kompozíció, sallang nélküli nyelv, némi jóízű bőbeszédűség, mintegy az anekdota-mondás és a részvét közlékenységének elegye… Ez a líra nőkről sír, a kicsi, kedves nőkről, a könnyen meghódíthatókról és még könnyebben eltántorodókról, az üresekről, rosszakról és édesekről, akiket mégis szeretni kell, kesernyés agglegény-búval meditálni róluk újra meg újra, a csöndes, kedves házi tűzhely örök nosztalgiájával. És irodalomról is sír ez a líra: a kötet igen sok novellájában író az egyik alak… Lehetetlen mély meghatódás nélkül olvasni ezeket a sorokat. A kritikus nem folytatja tovább, az író írja szeretettel az íróról: Vértesy Gyula sok, hosszú év el-ellankadó írói küzdelmei után sem szürkült filiszterré: testvér maradt, író maradt.
Nyugat 1915. 1. TÁBORI POSTA VÉRTESY GYULA: ÁROKBAN, ROHAM ELŐTT (Utána érezve egy sebesült elbeszélésének)
I.
Mi minden kellett azelőtt:
kényelem, meleg, finom ételek,
hangulatok, nők, vastag szivarok,
pezsgő, virág, illatszer, szerelem,
mámorok, cigány, könyvek, színpadok.
S most? Nem kell semmi, semmi, semmi se,
csak legyen falat száraz kenyerem,
s egy korty vizem. S eldughassam fejem
a fedezékbe, a golyók elől.
Nyugat 1915. 1. VÉRTESY
GYULA: ÁROKBAN, ROHAM ELŐTT
Hadnagy uram, hadnagy uram!
Mi bajod van édes fiam?
Hadnagy uram, hadnagy uram!
Csak előre édes fiam!
Semmi más nincs az eszemben
mintha égett falu lenne,
szálldogál benn egy-két pernye:
négy sor vers, egyéb sincs benne.
Hadnagy uram, hadnagy uram!
Csak előre édes fiam!
A hadnagyra mered szemem
és várom, hogy mondja velem.
Nyugat 1915. 1. VÉRTESY GYULA: VERBUNKOS
Nem őrzöm én senki juhát
a király ád nekem gúnyát.
Gúnyát, csákót, gatyát, inget,
ingyen adják pajtás, mindet.
Adnak mundért, lovat, kardot.
Te magad csak odatartod
pajtás, mindent reád raknak
lovadnak is kerül abrak.
Úgy indulhatsz a csatába,
mintha csak mennél a bálba.
Mint a nádat - füttyre vágod -
a muszkát is, meg a ráncot.
Oszt' ha belemelegedtél,
ha mán kicsit pihenhetnél:
megfordítod a kantárod
beszünteted a napszámod.
A többi addig majd vágja
te meg' rágyújtasz a pipára,
s míg a füstöt eregeted
magad, lovad pihenteted.
*
Függelék
A sárospataki kollégium régi épülete a Piac
utca felől.
1897. 22. 357. Az első magyar doktornő.
Dr. Wartha Vincéné szül. Hugonnay Vilma grófnő tiszteletére május
27-én ünnepet rendeztek abból az alkalomból, hogy az egyetemen doktori diplomát
nyert. A doktornő a tisztviselőtelepen lakik, s az ottani hölgyek rendezték az
ünnepet, mely az ottani iskola tornatermében ment végbe. A közoktatási
miniszter képviseletében Tóth Lajos dr. osztálytanácsos jelent meg. A
mikor az ünnepelt a terembe lépett, zajos éljenzéssel fogadták. Majd Tomcsányi
Mór táblai tanácselnök szép beszédben üdvözölte a grófnőt, a ki meghatott
szavakban mondott érte köszönetet. Végül átnyújtották neki az albumot, melyben
több, mint kétezer aláírás van.
1897. 23. címlap. Dr. Váczy János: A KISFALUDY TÁRSASÁG.
A Kisfaludy Társaság ez évi február
7-ikén tartotta ötvenedik ünnepélyes közülését. A «Vasárnapi Újság»
föl akarta használni ezt az alkalmat, hogy ez előkelő irodalmi intézetünk
jelenlegi összes tagjait bemutassa arcképekben olvasó közönségének. Az arckép-gyűjtemény
teljessé tétele huzamosabb idő alatt történhetvén meg, a közlés csak most vált
lehetővé, midőn egyszersmind rövid visszapillantást kívánunk vetni a társaság
keletkezésére s eddigi munkásságára is.
Midőn Kisfaludy Károly 1822-ben az «Aurora» című zsebkönyvet
kezdte szerkeszteni, ezzel nemcsak a magyar költészet nemzeti irányának első öntudatosabb
képviselője, hanem, a finomult ízlésnek, a haladottabb műveltségnek szintén
nemzeti szellemben való hirdetője és erősítője lett. Az «Aurora» köré
csoportosult írók a költészetben és politikában egyaránt a hazafiság eszméit
terjesztik, Pestnek irodalmi központtá tételére törekednek s működésükkel a
nemzet szívéhez közelebb férkőznek, mint előzőik…
1836-ban már «Kisfaludy-társaság»-nak nevezte magát e baráti
kör s kilenc új tagot választott: Czuczor Gergelyt, gr. Dessewffy Aurélt,
Fáy Andrást, b. Jósika Miklóst, Kovács Pált, Kölcsey Ferenczet,
Péczely Józsefet, Szenvey Józsefet és Szontágh Gusztávot.
Alakuló gyűlését a KisfaludyTársaság 1837 febr. 6-ikán tartotta, amelyen
igazgatóvá Fáy Andrást, jegyzővé pedig a máig is élő Tóth Lőrincet
választották…
Toldy már az 184:2 febr. 6-iki közgyűlésen kimondta, hogy ne
csak jutalmakkal igyekezzünk a szépirodalom emelésére hatni, hanem ahhoz tettleges
önmunkásságunkkal is járuljunk”….
1848 február 6-tól 1862 február 6-ikáig működését, szünetelni volt kénytelen a társaság.
Báró Eötvös József és Toldy Ferenc ez idő alatt többször
kérelmezték az alapszabályok újabb megerősítését, illetőleg hivatalos
elismertetését, de mind hiába. Az abszolút kormány nem találta azokat
alkalmasoknak „a legfelső helyen való előterjesztésre”. Tehát új szabályokat
kellett kidolgozni, amelyek alapján a társaság 1860-ban «eltűrhetőnek»
nyilváníttatott….
Ki ne tudná, hogy Arany János itt tűnt föl Toldi-jával;
hogy Madách nagy művét, Az ember tragédiáját-t ugyané
társaság révén ismerte meg nemzetünk?...
Valóban meg is érdemli a Kisfaludy-társaság a pártfogást.
Főleg a hatvanas évek óta elsőrendű terjesztője a nemesebb irodalmi ízlésnek, s
irányadó művelője a magyar költészetnek és szépprózának.
A MAGYAR GÁRDA PALOTÁJA BÉCSBEN, A HOFSTALL STRASSÉN. Gyula felvétele
1921. 8. 92. Tábori Kornél: A BÉCSI TITKOS LEVÉLTÁR ÉS
A VASÁRNAPI ÚJSÁG
A bécsi udvari és rendőrségi
archívumokban, a melyek végre megnyíltak a kutatók számára, több intim
jelentést találtam elszórtan a Vasárnapi Újságról és íróiról. A sok Vertraute,
Naderer, Confident és
egyéb spicli nemzeti életünk minden „gyanús" momentumát tudatta a bécsi
központtal s a nevesebb írókról is gyakran küldött jelentést. Dr. Bach Sándor,
a forradalmárból lett belügyminiszter „sehr geheim" jelű utasításában kiemeli,
hogy mennyire fontossá válhat az írók szemmel tartása, mert rajtuk keresztül
megismerhető a néphangulat s ez roppantul kívánatos, tekintve a császári
kormánynak messze ható tervét: „demokratikus" politika inaugurálását
Magyarországon, „a népet és a pöffeszkedő urakat elválasztván" egymástól.
Ez a hazug eszmekörű és gonosz tendenciájú módszer szükségessé tette, hogy a
spiclik számos írót közvetlenül megfigyeljenek, „magánviszonyaikat" is kikémleljék
s legszűkebb környezetükbe is befurakodjanak. Utasítást kaptak, hogy az írókkal
igyekezzenek megismerkedni, mivel azok sokszor „informáltabbak" a
néphangulat dolgában, mint a helytartósági alkalmazottak, vagy a hadsereg főtisztjei.
A Vasárnapi Újság egész forgalmazását, már 1854 márciusa,
tehát a hetilap megindulása előtt figyelemmel tartották. Amikor Jókai Mór a
bujdosásból visszatért Pestre és lapengedélyt kért, a bizalmas jelentés alapján
megtagadták úgy a szerkesztői, mint a kiadói jogot. Irodalomtörténeti
érdekességű az a kém-notice, amely elmondja, hogy a Vasárnapi Újság
„Jókai Mór eszméje" volt. De a bécsi centrum nem engedte meg, hogy ő
szerkessze, noha Jókai még az enyhén proskribáltak közé tartozott. A megfigyelt,
és üldözött írókról többféle részletet közlök a „Titkos rendőrség és
kamarilla" című könyvemben és most csak olyan adatokat reprodukálok, a
melyek a Vasárnapi Újságra vonatkoznak.
Rosszindulatú jelentés számol be a V. U. első
szerkesztőjéről, Pákh Albertről, ámbár Heckenast kiadó maga sem állt ép
távol a spicli-rendszertől s kétszínű magaviseletét több akta leleplezi. Izgalmas
új háború korszakában indult meg a V. U. és e miatt fokozódó élességgel
figyelték: a sorok közt, mondatok és szavak árnyalataiban is magyar
„rebelliót" kerestek.
Jellemzésül kivonatban ismertették — nem mindig
pártatlanul — az egyes cikkek tartalmát. Már az első számban gyanúsnak vélik a
„Pesti levelek"=et, amely azzal kezdődik, hogy „Csak egy őszinte,
egyenes szót hallanánk már." Megróni való izgatást talál a cikk végén,
amely oly távoli furcsa számokat is idéz elibénk:
„... a farsangot a múlt héten szerencsésen eltemettük. Régen
nem volt oly zajos és jókedvű, mint ez idén, pedig minő hosszúra nyúlt. Volt
költség és fényűzés, pedig minő drága lesz napról napra minden a piacon.
Szegény feleségem naponként panaszolja, hogy a mit a múlt évben még váltó
forintjával fizetett, most pengő forinton is alig kapja. Háborúról beszélt
az egész világ és közelgő véres időkről s még is úgy táncolt, hogy se vége,
se hossza nem volt. Bizony furcsa idők."
A József-napi pesti vásáron feltűnő a
gabona árának emelkedése. Hét forint a búza, „de még drágul", 35 forint a
zsír mázsája, 3 frt 40 kr. a kukorica, 60 frt a tokaji aszú akó)a, 8
frt a budai fejér ó=bor, 20 forint a kender mázsája.
Röviden közli a V. U., hogy ő
fensége, a pármai uralkodó herceg március 26=án az utcán orozva leszúratott s
másnap este, hosszas kínlódás után kimúlt. A herceg magyar embertől, Deáky
Zsigmond címzetes püspöktől nyerte nevelését, a magyar nyelvet tökéletesen
érté s örömest beszéli, — fiatalabb korában (31 éves volt, amikor leszúrták)
sokáig Budán lakott. — Deákyt a gyilkosság után, minden ok nélkül, tapintatlanul
molesztálták s két „gonosz" véleményt továbbítottak Pestről az eset után,
hogy magyar politikusok és írók fölfogását dokumentálják „egy uralkodó elleni
gaz merénylet alkalmából."
Rendőrakta beszél aztán Vörösmarty Mihály
„titokzatos" művéről, a melyet aggódásában elpusztított. Az öreg
író „most vidéken tengődik", rá sem lehet ismerni kusza, ősz szakálas arcára
s állítólag csak Lear fordítása miatt járt Pesten. Egyik bizalmasa árulta el,
hogy a rejtelmes munkát felolvasta barátai előtt, aztán elégette, mert
„zsarnokság ellen" szólt és Vörösmarty félt a spiónoktól, „Nem csoda, ha
megbolondul."
Megrendítő jelentés közli, hogy az
írók egy részével nem érdemes törődni. Garay János tehetetlen vak, Nagy
Ignác régóta ártalmatlan beteg koldus, Bajza József pedig közönséges
őrült. Annál veszélyesebb a fiatal Zichy és néhány ismeretlen nevű újságíró,
akik Kossuthtól érkező híreket továbbítanak. Szakadatlanul üldözték Sárossy Gyula
Arany trombitáját, a mely számos
magyar nő testére göngyölve rejtőzött. A spiclik mindent gyanúsnak találtak, „észrevették"
a Vasárnapi Újságban Tompa Mihály „célzatos" tavaszi sorait is:
Vidul a föld ábrázatja,
A jó isten megmutatja
Neked ember, hogy szeret!
Adván újra kenyeret.
A sorok közt ebben is tiltott reménykedést szimatoltak.
Pálffy Albertet ugyanakkor le is tartóztatták, mert Heckenast kiadta
„Egy földönfutó hátrahagyott novellái" című könyvét. Nagy sokára derült
ki, hogy a munka szedése már 1848 óta készen állt s a zavaros időben nem tudták
előbb kiadni. Pálffy félévig ült az Újépületben, majd száműzték s szigorú
figyelés alatt tartották Budweisben, Sárossy Gyulával együtt.
A kémek egyike a V. U. nyomán
referálja, hogy a budai Császárfürdőben az idei első társas ünnepély húsvét
hétfőjén lesz. Szekrényessy József bérlő gondoskodott egy új zenetársaságról
és föleleveníti a „tavalyi évben közkedvességet nyert szokást: újra
kifüggeszteni két képtalányt, egy magyart és egy németet, s aki kitalálja,
külön-külön egy palack pezsgőt nyer." A rébuszt azonban, így árulkodik a
spicli, fölhasználják arra, hogy az osztrák hivatalnokokat furfangosan kigúnyolják.
Idéz is egy „sértő és izgató" rejtvényt. Végre 1854 április 30-án jelenti
a V. Ú.: „A legmagasabb ünnepségekkel (I. Ferencz József esküvője)
kapcsolatban levő kegyelmes tények sora, hazánkat szorosabban illetőleg, az ostromállapotnak
megszüntetésével nem végződött be. Ismét újabb kegyelem nyilatkozatban
részesültünk, ő cs. és kir. apostoli felsége rendeleténél fogva a felségsértés
bűne miatt elítéltek általános megkegyelmezést nyertek, a függőben levő perek
megszüntetnek, s végre rabságra ítélt 336 politikai vétkes részint teljes
bocsánatot s szabadságot nyert, részint fogsági idejük fele leszállíttatott."
De az amnesztia egyáltalán nem hozta
magával a magyar üldözés végét s az aljas kémrendszer megszüntetését. A V.
U. higgadt, vigyázó íróinak is állandóan tartani kellett a súlyos
kellemetlenségektől…
AZ
EÖTVÖS- KOLLÉGIUM ÚJ ÉPÜLETE
Egy hivatalnok több jó birtokú embert
egymásután magához hivatott s ezeknek a legnagyobb titoktartás ígérete mellett,
tudtukra adta, hogy gyanú alatt vannak s bizonyos régi időkből származó
dolgokért vizsgálat alá fognak vonatni; de ő — úgymond — hallgatni fog,
ha ennyi meg ennyi pénzt adnak neki. Az így fenyegetett emberek közt több
családapa volt s jó remény fejében szívesen fizettek. Akadt azonban egy, ki
haragra gyúlt e zsarolás miatt s jelentést tett a hatóságnál. A hír
mellett egyetlen sorban olvassuk: „Gróf Batthyány Kázmér Parisban
folyó hó 11-én kolerában meghalt." …
A V. U.-nak számos kellemetlensége
volt, bármily gondosan szerkesztődött a heti újság. Felelősségre vonták csaknem
valamennyi hazafias cikke miatt. De ennek a tisztes múltú régi lapnak
egyik legnagyobb értéke és büszkesége lehet az, hogy a titkos jelentések oly ellenszenvvel
beszélnek róla.