h14–100. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

2019. 03. 12.

Tartalom

BEVEZETÉS

VÁROSOK

S. L. A yedói Buddha templom.1875. 582.

II. A japániak fsgyverei. A hős Yashitzone.

Képek Japánból. (Jeddo főváros.) 1859. 15. 162.

A JAPÁNOKRÓL. 1905. 36. 574.

A NŐKRŐL II.

A nök polgári helyzete különböző időkben és népeknél. 1861. 385. címlap

A NŐ-KÉRDÉS LEGÚJABB JELENSÉGEI.1906. 171.

NŐI JELLEMRAJZ A XVII. SZÁZADBÓL. 1899. 462.

NŐI JELLEMRAJZ A XVII. SZÁZADBÓL. 1899. 478.

(Vége.)

Zsoldos Benő: FŐRANGÚ HÖLGYEK KEDVTELESEI. 1907. 174..

Benkö István: A HÁZASSÁG TÖRTÉNETÉBŐL 1881. 475..

ORSZÁGOK

Viharos. A JAPÁN-ASZTAL MŰVÉSZEI. 1911. 53. 1070.

Andrássy út 45, a volt Japán Kávéház épülete

GRÓF VAY PÉTER. AZ UTOLSÓ MIKÁDÓ. EMLÉKEZÉS JAPÁN ELHUNYT CSÁSZÁRJAIRA. 1912. 21. 625.

Június Brutas: Zsidóország. 1878. 382.

UTAZÁS

UTIKÉPEK KIS-OROSZORSZÁGBÓL.

TISSOTTÓL. IV. Éjjeli utazás. l882. 22. 345

FÜGGELÉK

Labancz Mónika: Pósa Lajos és Az Én Újságom

Vasárnapi Újságban megjelent, Japánnal kapcsolatos témák

317. Szabó Noémi. Japán témák a Vasárnapi Újságban

BEVEZETŐ a századik Vasárnapi Újság-cikk elkészülte alkalmából

A honlap  IRODALOMTÖRTÉNET – MÁSKÉPP - fejezet anyaga – az Internet előtti időszakot is figyelembe véve – több, mint tíz éve készül.  Szépirodalommal kezdődött: Márai, Nyugat, Kazinczy és levelező társai. Majd ezek után következett  a Vasárnapi Újság feldolgozása. Itt a szépirodalmat (mert más forrásból is hozzáférhető), fokozatosan kiszorította az ismeretterjesztés, jelenleg teljesen mellőzzük a verset és novellát. A legutóbbi fejezeteknek Japán volt a témája. Korábban az ábrák száma a 25-30, jelenleg 5-6 cikkenként. A megjelenési gyakoriság három hét.
A szerkesztett kézirat –  ábrákkal együtt Váli Dezső, a honlap készítője munkájaként kerül fel a hálóra. A honlapot a többi fejezetével együtt az OSZK állományába fölvette, és jelenleg is automatikusan frissíti, s majd ennek technikai megoldása utána nyilvánosság számára is elérhetővé fogja tenni.

* * *

A 100-as fejezetben érdekes a nőkről szóló, azon belül is „A házasság története.” A zsidóország máig is kényes témát tárgyal. A felsőoktatásban is felfigyeltek Japánra, mert több ilyen témájú szakdolgozat készült (Függelék).

VÁROSOK

S. L. A yedói Buddha templom.1875. 582.

A japániak gondolkozásmódját és egész lelkületét, beléletét vallásos érzelem lengi át. Hitregészetük semmiféle más nemzetével összefüggésben , vagy rokonságban nem állott soha. Mondáik mind japáni helységekre, viszonyokra és az ország természeti különösségeire, sajátszerűségeire vonatkoznak. Ösi hitöknek, a .Kawu-vallás-nak, eredete és alapítása a sejtelmek és regék sötét homályában vész el. A világ teremtéséről s a természet fokozatos átalakulásairól a legcsodásabb fogalmaik voltak. E fogalmak az idők folytában természetesen sokféle változáson mentek át, aszerint, amint majd a Kon-fu-tse vallás Khinából, majd meg a Buddha-hit a távol Indiából tört utat magának a szigetországba.

Az ősi vallás részint a természet, részint a hősök tiszteletében állott s nem az egy isten hitére volt alapítva. Mikor aztán a Kon-fu-tse vallása a mennyei birodalomból Japánba is átszivárgott, e magasabb értelmi szinvonalon álló új tan kivált a műveltebb körökben hamar elterjedett.

Későbben ugyanez örtént a Buddha-hittel is, mivel az az előbbinél is jóval tisztább és határozottabb elveket állit fel. A Buddha-vallás több század óta államvallássá küzdötte fel magát, s külsőleg minden japáni azt követi, do titokban mind az ősrégi vallásnak, mind podig Kon-fu tse-nak sok pártolója van.

Japánban sok mindon emlékeztet arra, hogy a Buddha-hit valami távoleső, idegon országból származott oda. Csak egy futó pillantást kell vetnünk a Buddha-tomplomok belsejébe s azonnal meggyőződhetünk afelől, hogy e távol fokvő, idegen ország a szép, a gazdag India. Majd minden Buddha templomban elefántfők, pálmafák és lotuaz-virá-gok üdvözlik a látogatót, az indusok szent állatai és növényei.

A japániak templomaik számára mindig a legszebb fekvésű és környezetű helyeket válogatják ki. A nagyobb templomok rendesen gyönyörű parkokkal diszitett halmokon foküsznek , hova több rendbeli árnyas lépcsősoron jut fel az ember.

A templomokat szép kertek és barátságos kinézésű papi lakok környezik. Á benyomás, melyet a díszes és terjedelmes udvarok gyakorolnak a szemléiőre, nagyszerű és komolyáé mégis oly kedves, behizelgő. A templomok tömör nehéz tetőzetét hatalmas oszlopgerendák tartják, melyeknek fáit az idő keze sötétes színnel festette be. A belső diszitményok csak az oszlopfőkre, a bemélyedésekre és fülkékre szorítkoznak, molyok széles, erőteljes faragvány okban majd szeszélyes alakú szörnyeket, majd csinosan kidolgozott növény-vagy néha hullám- és felhő-csoportozatokat ábrázolnak

A yedói nagy Buddha-templom belseje

Képünk a yedoi nagy Buddha-tomplom belsejét mutatja, mely a Taikuné s egyike a sziget-birodalom legszebb, legterjedelmesebb és leggazdagabb imaházainak. A boltozat egyszerű, de igen csinos és izlésteljes oszlopokon nyugszik s a meglepően szép főoltárt virágedények diszitik. is jóval tisztább és határozottabb elveket állit fel.

II. A japániak fsgyverei. A hős Yashitzone.

Ámbár a japániak, mint minden egyébben, úgy a fegyvernemekben, tornászaiban és hadviselében is nagy mérvű újitásokat eszközöltök mostanában, mindazáltal a hajdankor esetlen, alkalmatlan és nehéz fegyverzetétől máig sem tudtak végkép megszabadulni. A sisak, a pánczéling, az alabárd, a két kézre való nehéz kard, mind nélkülözhetetlenek a szemlék s nagyobb hadigyakorlatoknál. Az európaiasan felszerelt gyalogság mellett otromba öltözetű íjászok tipegnek s az újmódi tüzérség nyomában olyan lovasok ügetnek, a kik a keresztes háborúk idejébe is méltán beillenének.

A modern tüzifegyverek még mind nem szoríthatták ki a nyilakat egészen. Az Íjászatot minden korú és nemű japáni nagy szenvedélylyel és bámulatos ügyességgel űzi. íjakat és nyilakat mindenféle kigondolható, kisebb és nagyobb alakban találhatunk náluk; sőt vannak miniatűr-nyilaik is. Az utóbbiakat szét lehet szedni négy darabba s igy a zsebében is kényelmesen hordozhatja mindenki. A fiatal leányok e nyilakat czéllövésre használják szobáikban. Igen sok japáni ugy tudja iját és nyilvesszőit kezelni, hogy csak leggyakorlottabb pisztolylövőink versenyezhetnek velők.

De van a japániaknak egy sajátságos fegyve-rök, melyet nálunk csak a nők tudnak oly ügycsen kezelni, mint ők, de akkor sem holmi embergyilkoló szándékból. A férfiaknak soha sem jutott eszökbe, hogy az még az ő kezükben is fegyver lehetne. Ertjük a legyezőt, az úgynevezett harczi legyezőt, melynek erős vasfogantyuja van s az összekapásnál valóságos ütő szerszámnak lehet használni. Különben hogy más, még veszedelmesebb hasznát is vehetni ennek a furcsa eszköznek, a2t kézzelfoghatólag bebizonyította a hős Yashi-tzoné, ki a legyező-harczot a logbámulatosabb tökélyre tudta fejleszteni.

Yashitzoné, a Mikadók hajdani birodalmának egyik hőse, kicsiny, alacsony termetű volt és nem viselt se paizst, se sisakot, se alabárdot soha, még sem félt a legerősebb és legügyesebb lovagoktól sem, sőt inkább, ha párbajra került a dolog, mindig rútul megverte őket. Győzelmét pedig harczi legyezőjének köszönheté, melyet oly ügyes gyakorlottsággal tudott kezelni, hogy ellenét egészen elvakitá és szórakozottá tette vele. Néha egy-egy erős ütést is intézett legyezőjével ellenfele szemei közé, s igy mindig biztos volt a felől, hogy az el fogja hibázni csapásait s csakhamar az ő kardja kegyelmére jut. A japáni művészok Yashitzonét abban a különös helyzetben szokták festeni, melyben képünk mutatja. Magas, korlátszerli fakarza-ton áll, melyre olyankor szokott felugrani, ha ellenfelének egy-egy dühös csapását akarja kikerülni. Ott lábaival egyensúlyban tartja magát s balkezében legyezőjével hadonázva, jobbjában levő kardjával biztos végcsapást mér a tetőtől talpig vassal borított bajnok vaskos fejére.

Képek Japánból. (Jeddo főváros.) 1859. 15. 162.

Japán a legutóbbi időkig ismeretlen volt az európaiak előtt, még a hollandok is, a nekik nyitott kikötőkből legfölebb egy mérföldnyire hatottak befelé a partokon. Legújabban azonban lord Elgin a fővárosban Jeddoban fölkereste a császárt s ott kereskedelmi szerződést eszközölt ki, melly nél-fogva az európaiaknak Jeddoban még a lakás is meg van engedve.

Jeddo Japánország Musasi tartományában fekszik, kiterjedése 20 angol mérföld s 1,5—2 millió lakossal bír. A világ legszebb városai közé tartozik, páratlan kiességü vidékével (lásd a rajzot); széles, világos utczái legtöbbnyire derékszögben metszik egymást. A vár a város közepén, egy halmon fekszik. Sánczok, árkok veszik körül s 12 angol mérföldnél nagyobb kiterjedéssel bir. Három, fal által elválasztott részből áll. Az elsőben a császár férfirokonai, a másodikban az ország hűbéres fejedelmei, kik minden évben hat hónapot Jeddoban tartoznak tölteni, a harmadik, vagyis legbelsőbb osztályban maga a császár lakik, kit előbb Kubo, most pedig Tycoon néven neveznek. A fejdelmek és nemesek palotái igen terjedelmesek s néhol 120 láb szélességű utczákat is képeznek, mellyek a legjobb karban tartatnak fenn. A birtokosok magánlakát fákkal, virágokkal beültetett udvar veszi körül, mellynek négy oldalát a szolgaszemélyzet laka, az istállók s egyéb gazdasági épületek képezik. Az udvarba vezető kapu igen csinos tömöraluku fafaragvány, bevonva a legfinomabb fénymázzal.

Jeddo vidéke lakóinak házait mindenütt nyirott eleven sövény és karó-zat köríti. A ház, mint lakói is, tiszta. Minden falunak van fürdőháza, hol férfi, nő, vegyest fürdik. Mindenütt van theaház, mint Európában kávéház, hol fiatal szép leányok szolgálnak fel, kik Hzép szemöldeik és fehér foguk által tűnnek ki. Japánban az is egy megkülönböztető jel, hogy az asszonyok szemöldeiket leborotválják 8 fogaikat feketére festik; ellenben a leányok szép fehér fogakkal s szemölddel bírnak.

Japánorszúg majdnem teljesen ellentéte Ohinának; itt minden a régiben tesped, ott ellenben a haladás ösvénye tűnik elé.A széles utczák középen kikövezvék; az ablakokat csinos szövetű gyékényfüggönyök takarják, gyékény teriti be a padozatot is. Minden házhoz kis kert is tartozik. A tisztaság a japánok főjellemvonása. A japán igen tudvágyó s kész a jobb ujjal azonnal fölcserélni a roszabb régit. Nangasaki-ban már gépeket kovácsolnak vasutak s gőzkocsik számára.

Főuri theaház Yeddoban

Bennszülött gépészek s kapitányok vezetik a japán hadihajókat, mellyek közt mar két gőzös is van. A villanytávirót, mellynek készítését az amerikaiaktól tanulták, már kezelni képesek; készitnek légmérőt, hőmérőt, szögmérőt stb. Táv- és górcsöveik igen jók és olcsók. Az üveget nemrégtőí ismerik, sőt az ablakokra máig is ritkán használják; mindazáltal már van egy olly jeles hutájuk, melly az európainak semmiben sem igen engedő készítményt állit elő. Az ország belsejében egy rövid vasutat is készítettek. A japánok közöl sok beszél hollandul, néhány angolul is. Átalan igen tamulékonyak s ha fólveszszük, hogy csak három év óta állnak közlekedésben az idegenekkel, ugy előrehaladásukat lehetlen nem csudálni.

A japán kétségkívül legelevenebb néptörzs a mongolfaj közt, s ha kormánya az idegenekkel sokoldalulag megindult közlekedését nem akadályozza, akkor a vasutak, gőzhajók, távirók stb. tényezői a haladásnak, csakhamar ,meghonosulnak e nagykiterjedésű országban, a keresztyénség is hódító utat tör oda magának, ha az angolok s amerikaiak eszélyesen járnak el; mert itt a fegyver és erőszak nagyobb ellenállásra találna, mint a lomha chinai népnél, miután Japán életképes, erős ország, melly ha benne a polgárisodás meghonosulhat, igen tekintélyes állást foglaland el.

A JAPÁNOKRÓL. 1905. 36. 574.

— Egy magyar utazó megfigyelései. —

Mielőtt az orosz-japán háború kitört, a nagyközönség jó része mondhatni csak az itt-ott elvétve elébe került apró műipari tárgyakból ismerte Japánt, most azonban, mióta úgy a tengeren, mint a szárazon meglepő eredmény nyel küzdött meg a hatalmas oroszszal, még azok is érdeklődnek iránta, a kik eddig talán nem sokat törődtek vele. Én közvetlenül a háború kitörése előtt tartózkodtam Japánban és így most mint szemtanú mondhatok el egyet-mást. .

Nagasakiban láttam meg először Japánt. Különös az az érzés, a mikor az ember először közeledik Japánhoz. Annyi szépet, bájosát hallottam róla, hogy mikor a Nagasakihoz vezető szűk tengerszoroshoz értünk, önkénytelenül kíváncsi lettem, milyen is lesz ez az ország? A tengertől Nagasakiig vezető ut hosszú. Valami másfél óráig tart, míg a hajó lassan beevez, jobbról-balról magas, kámforfákkal benőtt, zöld pázsittal borított hegyek, itt-ott egy-egy elrejtett házacska, idegenszerű tetővel, majd hófehér vitorlás hajók látszanak; a viz zöld ós tiszta, mint a kristály-

Nagasaki hirtelen tűnik fel előttünk ós önkénytelenül a csalódás érzése vesz erőt az emberen : füstölgő gyárkéményeket, műhelyeket látunk és európai házakat. S minden az európai hajók által látogatott japán város ilyen; a ki a régi Japánt látni akarja, annak az ország belsejébe kell behatolni, a hol még találhat eredeti, hamisítatlan népóletet.

Nagasakinak egy különlegessége van és ez az, hogy az érkező hajók itt szenet vesznek, a szenet pedig leányok rakják be. A nagy hajó mellé odaállítanak négy-öt szénnel megrakott uszályhajót, aztán a gőzös oldalán állványt építenek és az uszályhajókból — egy létraforma szerkezetre állva — kis japán leányok adogatják kézről kézre a szénnel telt kosarat. A kosarak csak ugy repülnek, perczenként hatvan métermázsa szenet raknak így be, ugy hogy négy-öt óra alatt a legnagyobb gőzhajók is el tudják magukat látni a szükséges szénnel.

Az első benyomás, melyet az ember Japánban nyer, a lehető legkedvezőbb, a természet, hegyek, völgyek, viz, ég, mind olyan, mintha művészkezek rakták volna egymás mellé. A nők pedig, noha a mi ízlésünktől elütök, apró babaszerüek, mégis tetszenek; tarka ruhájukban, tipegő járásukkal, örökös jó kedvükkel, csacsogásukkal kellemesen hatnak.

A tisztaság, a mit ott tapasztalunk, rendkívüli. A japán télen-nyáron folyton fürdik. A nagy városokban nyilvános fürdők vannak, így például Tokióban körülbelül nyolczszáz ily fürdő található. A vizet rendesen 40-45° C-ra melegítik, a mi már oly magas hőmérséklet, hogy európai nem birná ki. A legnagyobb hőségben is ily meleg vizben fürdenek, mert azt állítják, hogy ha az ember magasabb hőmérsékletű viz -ben fürdik, mint a külső hőmérséklet, akkor a fürdőből kilépve, az elpárolgó viz a testet hűti, a miben igazuk van.

Az első benyomás tehát, a mint emiitettem, kellemes; az ember az első héten nem tud betelni a sok szép látnivalóval, a gyönyörű természeti szépségekkel, a második-harmadik héten azonban már mindent megun, mivelhogy olyan szép. Ez az érzés majd minden európai embert meglep.

Utczai hirdetések Osakában jobb: a nagy Buddha-szobor Hiogúban

A japán városok rendesen nagyon kiterjedtek, a házak földszintesek; vannak ugyan emeletes házak is, de ritkábban. A házak alacsonyak, fából épülnek, mivel a földrengés gyakori, sőt — a mint a tokiói egyetem földrengést megfigyelő állomásán láttam — a gyenge rezgések állandóak. A tetők fantasztikus formákban kiképzettek s nehéz cserepekkel vannak födve, de vannak vidékek, a hol rizsszalmával fedett házakat építenek.

A szobákat elválasztó falak széttolható, papirossal beragasztott farámákból állanak s ha ezeket eltolják, két-három szobából lehet egyet csinálni. Az utczára és udvarra néző részen papirossal beragasztott farácsok alkotják az ablakokat. Az üvegtáblák ismeretlenek. A szobákban alig van valami bútorzat, a padolat deszka, mely rizsszalma gyékénynyel van födve. A fekvőhely néhány paplanból áll, melyeket nappal összecsavarnak és félre tesznek. Kis, arasz magasságú asztalkák, fából vagy bronzból készült kézmelegítő szóntartók, néhány lámpa, teakészlet, egy kis polcz, a falon pedig egy festett papirkóp: ime az egész berendezés. Rendesen a földön guggolva, vagy térdelve esznek, mulatnak.

Az utczák egész nap telve vannak a boltok előtt ácsorgó, bámészkodó, tereferélő asszonynéppel és gyermekekkel. A gyermekeket öt éves korukig rendesen a hátukra kötözve hordozzák a nők; gyakran látni ökölnyi nagyságú pesztonkát is nagy gyerekkel a hátán. Akárhányszor sajnáltam a felkötözött apróságokat, a kik elfáradva, fejüket lógatva aludtak, míg peszton-kájuk társnőivel mulatozott. E szokás daczára a gyerekek igen csöndesek s mondhatom, hogy síró japán gyereket nem láttam. Csak akkor lármáznak, ha a heveder, amelylyela hátra vannak erősítve, nyomja őket. A nagyobb gyermekek is igen csöndesek és korántsem olyan rakonczát-lanok, mint európai kortársaik, a minek talán az az oka, hogy a japán gyereknek alig van valami játékszere s a mi van, az is főleg csak papirosból készül. A gyermekek általában gyengék. Az apróságokat az anyák kiöltöztetik mindenféle czifra, színes ruhába; a kis és serdülő leányok között ruházatban nincsen különbség, rövid vagy hosszú ruhát ott nem ismernek és legföljebb a gondosan készített hajdíszből lehet következtetni, hogy ez vagy amaz már nagy leány. Minél idősebb lesz a nő, annál kevesebbet törődik ruházatával, sőt az öreg nők kényelmi szempontból még a hajukat is levágják.

A japánok öltözete, különösen a nőké, festői, a nyugati divat azonban erősen hódít közöttük. A nagy városokban a férfiak már európai ruhában járnak, de kalap nélkül s szalma- vagy fapapucsban. A nemzeti divatot eddig a nők tartották meg leginkább. A japán utczák igen érdekesek: bolt bolt mellett sorakozik,melyek az utcza felé állandóan nyitva állanak s csak éjjelre zárják el berakott fatáblákkal. Az utczákon keresztbe a házak tetején kötelek vannak feszítve, melyekről tarkábbnál-tarkább zászlók, hirdetések lógnak. Este színes lampionok ezrei gyúlnak ki. líeggeltől késő estig az utczák telve vannak vásárló és kíváncsi néppel.

Az ország különböző vidékein más és más különlegességeket látni. Nagasakiban porczel-lánból és teknősbóka héjjából készült igen szép és olcsó dísztárgyak kaphatók, Kiotóban gyönyörű bronz, porczellán, selyemhímzés, bambuszfaragás és úgynevezett cloisonnée fómzománcz tárgyak, Tokióban bronz, elefántcsontfaragások, Nikkóban csodálatosan szép lakktárgyak. Még a legigénytelenebb ós legolcsóbb tárgyak is oly ízléssel vannak készítve, hogy az ember önkénytelenül váuároL Pedig a csábító alkalom sok pénzbe kerül; sehol annyi pénzt műipari dolgokra ki nem adnak az idegenek, mint Japánban, a mi nem is csoda, mert a változatosság oly nagy, hogy mindig lát vagy talál az utazó ujabb és ujabb tárgyakat, a melyeket akarva, nem akarva megvesz.

Xincs a földön nép, mely a fát, virágot jobban kedvelné, mint a japán, üreg, fiatal, gazdag, szegény, mind szereti a virágot s akármerre járunk, ahol csak egy tenyérnyi föld van, mindenütt látni virágot s mindenki a legnagyobb érdeklődéssel gondozza az övéit. Vannak ugyan, a kik azt állítják, hogy a japán virágoknak, noha szinpompájuk nagyszerű, nincsen illatjuk, ez azonban nem áll. Bizonyos időszakokban az egész népség tömegesen elvándorol olyan helyekre, a hol különösen kiváló fák virágoznak, vagy virágok nyílnak, a mi valóságos népünnep számba megy. Január végétől niárcziusig virágzik a szilvafa, azután a cseresznye, májusban az azaleák, júniusban awistariák, iris, július végén a lótuszok, novemberben a krizantemumok ; a késő ősznek egyik igen szép látványa a juharfa, melynek levelei ilyenkor vérpirosak. A vadvirágok nem érdeklik a japán népet. A csokorba kötést ott nem gyakorolják a színek szerint ós ebben a tekintetben az európaiakat lenézik ; náluk a virágok csoportosításának bizonyos jelkópi jelentősége van szabályok szerint történik s egész tudományt csináltak belőle.

Bámulatos ügyességet fejtenek ki a japánok a fák elnyomorításában ós törpe fák nevelésében. Mindenfelé láthatunk arasznyi nagyságú apró, elnyomorított fákat. A világkedvelés eredményezte, hogy minden japán háznak megvan a maga miniatűré kertje, sokszor alig néhány négyzetméter nagyságú, de van benne tó aranyhalakkal, kis hidak, vízesés, sziklák, apró fák és virágok.

A nép igen szorgalmas, de nem erőlteti tul magát, keveset eszik s rendes tápláléka a tea, rizs és hal. A japán konyha korántsem oly változatos ós választékos, mint a khinai, inni alig isznak valamit s egyedüli szeszes italuk a saki, vagyis rizspálinka; nagy ebédeknél ezzel kezdik.

A kikötővárosokban, de sőt az ország belsejében is, az európai turisták kedvencz tartózkodási helyein, mint pl. Kiotóban, Tokióban, Nikkóban, Mianoshitaban és így tovább, kitűnő első rangú, európai módra vezetett és berendezett szállodákat találunk, melyek tulajdonosai rendszerint japánok, az ellátás azonban nyugati, az árak pedig amerikaiasak, vagyis drágák. Ennek különben az amerikaiak az okai, mert nekik soha semmi sem elég drága. A szállodák nagy részében japán leányok szolgálnak ki. angol tudományuk azonban az étlapon, valamint az igen és nem szókon tul nem igen terjed. A tulajdonosok mind elég jól beszélnek angolul.

A természet csodás szépségein kívül a népélet és a régi templomok azok, melyek az utazó figyelmét legjobban megragadják. Az évszázados építmények még ma is teljesen jó karban vannak és bizarr változatosságukkal, valamint elhelyezésükkel nagyszerűen hatnak. A templomok legnagyobb részét belépti dij mellett meg lehet tekinteni, a befolyó összegeket a fentar-tásra fordítják.

A templomokba épen ugy, mint egyáltalában a japán házakba csak lábbeli nélkül

szabad belépni.

Bátran el lehet mondani, hogy a japánok sokkal jobban értenek az idegenforgalom emeléséhez, mint mi. Mindenfelé kap az ember útbaigazítást, sőt van egy társulat is, mely megbízható, képzett vezetőket ad. A társaságnak minden nagyobb városban van fiókja s a vezetők ugy vannak összeválogatva, hogy ott a történész, nyelvész, mérnök, jogász, természettudós, vagy az egyszerű turista egyaránt kaphat megfelelő vezetőt, a ki minden tekintetben kimerítő felvilágosítással szolgál. Ilyen tökéletes berendezést, azt hiózem, sehol sem találunk. Sőt akárhányszor tapasztaltam, hogy a szállodákhoz tartozó egyszerű úgynevezett riksó-kulik, vagyis napszámosok, a kik az utast kis kétkerekű kocsin a kivánt helyre szállítják, egészen értelmesen meg tudják a látnivalókat mutatni és magyarázni. A vidéki japán szállodákban kényelem nincsen, ott a földön hál az ember és ha hideg van fázik, melegben meg izzad; az utazás azonban mindenfelé kényelmes és biztos.Folytatjuk.

A NŐKRŐL II.

A nök polgári helyzete különböző időkben és népeknél. 1861. 385. címlap

Folytatás 386. A keleti pogány nők.

A legrégibb és jelentékenyebb népek közt első helyen állnak az egyiptomiak, mivel a többi nemzetek nagy részben tölök nyerték a miveltséget. Afrika forró sivatagain még ma is láthatni az egyiptomi művészet és tudomány örök emlékeit.

Az egyiptomiaknál akadunk a tudománynak és könyvnyelvnek első nyomaira, s ugy látszik, hogy a nők is be voltak azon kevés ismeretekbe avatva, melyek a papok titkai közé tartoztak. — Nevezetes jelenségül tűnik fel, hogy az egyiptomi nők foglalkozásaikat házaikon kívül végezték, különösen a kereskedelmi üzletet, mely Egyiptom fekvésénél fogva korán kifejlett. A soknejűség tiltva volt az egyiptomiaknál, s a leányok ártatlanságát szigorú törvények biztositák. Átalában nagy figyelemben részesült a nőnem, s a király leányai a trónra is számot tarthattak, mint azt Kleopátra bizonyitja, mely jog egész a rómaiak idejéig megmaradt. Hasonló helyzetök volt a karthágói és fenicziai nőknek.

Annál szomorúbb volt a nők helyzete Ázsiában. Persiá-ban a gazdagok csakhamar háremeket alapítottak, szerencsétlen áldozatok epedtek. Az élvezetek kielégitésébeni természetlen állapot tetőpontját érte itt, és semmi törvény nem vetvén korlátot a kicsapongásoknak, nem csoda, ha arra a nők is vetemedtek. Babilonban országos törvény kényszeritette a szüzet, ártatlanságát az államnak áldozatul hozni, mivel attól tartottak, hogy az állam lakosokban hiányt fogna szenvedni, ha igen sok asszony szüzességi fogadalmat tenne. A női jellem képezésére nagy befolyást gyakorolt a két nem közti viszony. Megszűnt a természetszerű kölcsönös társalgás, s az asszonyokkal mint házi állatokkal kezdtek bánni, miáltal ők legnemesebb érzeményeiktől megfosztattak, férj és gyermekek iránt érzéketlenek, kegyetlenek és vadak lettek.

Mondtuk fönnebb, hogy minél szabadabb volt a nők állása, annál tevékenyebb részt vettek ők a nyilvános életben. Az egyiptomi nők vallásos ünnepélyeken megjelenhettek, énekelhettek, tánczol-hattak, lakmározhattak, születésnapjaikat megülhették sat. A fe-nicziaiaknál osztozott a nő férje foglalkozásában, értette az irást és számolást, legalább elemeiben. Az öltözködésre nézve hamar nagy fényűzés terjedt el. Babilonban a nök drága köntösöket hordtak, melyek aranynyal és ezüsttel voltak átszőve, nemeskövekkel ékesítve, s a becses füstszerektöl erősen illatoztak. A persák és médusok hasonló fényt űztek. A királynét ruhával bizonyos tartományok látták el ; egyik péld. tartozott neki fátyolát, másik övét kiszolgáltatni. Későbben némely államokban házassági törvények is hozattak. Az assziriaiaknál péld. évenként minden férjkoros leányt összeszedtek és eladtak. A pénzt közös kasszába tették, honnan aztán a természettől szűken adományozott és férjet nem nyert leányok kaptak nászajándékot.

Kevés kivétellel ma is igy állnak a dolgok Keleten. Afrika néger törzseinél a férj korlátlan ura a nőnek; csak térdelve legfólebb a mezei munkát végezik közösen. Vannak olyan törzsek is, hol minden munka a nőket terheli, mialatt a férfi henyélésnek adja át magát. A soknejűség hasonlag be van hozva, s az asszony egészen férje önkényétől függ, ki öt eladhatja vagy gyermekeivel együtt elküldheti. Jobb sorsa van a nőnek a mongol néptörzseknél, névszerint a kalmukoknál. Itt is eladhatja ugyan az atya leányát, de ez oly ajándékot kap, mely a vétel árával fölér, s igy jobb jövő várakozik reá.

Muhamed, az izlám alapitója sem birt más nézetekkel az asz-szonyok méltóságáról, mint kortársai. A házasság mellett eltűrte ö a soknejüséget ; nem lehet azonban tagadni, hogy a török nök több előjogot és szabadságot élveznek, mint más nemkeresztyén asszonyok. A nök tartózkodási helye a hárem, mely szóbeli értelme szerint szent hely, hol az erény és önmegtartóztatás honol, s hova idegen férfinak bemenni tilos. A két nemnek elkülönzése itt oly tökéletes, hogy semmiféle ficselédnek nem szabad a hárembe lépni. Az asszonyokat pusztán rabnők szolgálják. A közelebbi rokonok, fivérek, ipák sat. csak a két bajrámünnepen, lakadalmak és körülmetélés alkalmával eresztetnek a hárembe. A nőnek csak a közelebbi rokonokkal szabad fátyolozatlanul beszélni. Az orvos a beteg nőt csak férjének vagy rabnöjének jelenlétében látogathatja meg, s érütését nem tapinthatja, hacsak karja muselinnel be nincs borítva. Ilyen törvényeknél fogva majdnem lehetlen a nőnek illem és szokás ellen véteni. Ha a nő fürdőbe, rokonaihoz, bevásárolni vagy sétálni megy, mindig más asszonyoktól s egy csoport rabszolgától kisértetik. Magasb rangú nők nem mutatkoznak nyilvános helyeken. A hárem mellett rendesen egy kert van, hol a nök kötéssel, szövéssel, és zenével foglalkoznak, idejök nagyobb részét mindazáltal heveréssel töltik.

Még ma is divatozik Keleten és a muhamedánoknál azon szokás, hogy a házasságot a szülék kötik. A nösülönek anyja addig keresgél a háremekben, mig oly leányra akad, mely fiának való, mire aztán az atya beleegyezésével a kérés következik

Megkötik az egyességet, meghatározzák a nászajándékot, a menyasszonyi hozományt, s a dolognak vége van. A menyasszony nem látja a vőlegényt a házasság előtt ; az utóbbi is ritkán látja leendő nejét, hacsak annak őreit megnyerni nem képes. Azon jog is megmaradt, miszerint a férj nejét könnyen elhajthatja. Muhamed nagyon megkönnyítette az elválást, de egyszersmind ugy rendelkezett, hogy a férfi elhajtott feleségét háromszor visszaveheti.

Nagyobb szabadságot élveznek a hindu nök. Könnyebben elhagyhatják ők lakaikat, de azonnal sértve érzik magokat, ha valaki rajok bámul. Az asszonyok helyzetének javulására nem keveset tett a keresztyénségnek mindinkább erősbödő elterjedése, valamint az európaiakkali gyakoribb közlekedés.

Az úgynevezett vad néptörzseknél, melyek jelenleg Amerikának, Ausztráliának öserdeiben,s az éjszaki sarknál lakoznak, a nök állapota nem irigylendő. Különösen Szibériában a legnagyobb járom alatt nyögnek, s itt a házasság eszméjének még csak árnyéka sincs. A leányok 7-ik 8-ik evőkben, mint a nyargalóczok, eladatnak ; a nök is vagy eladatnak vagy elcseréltetnek a férfiak tetszése szerint, kik vadászat- és halászattal foglalkoznak, s minden munkát a nőkre biznak, nem törődvén vele, vájjon ezek azt megbirják-e, vagy sem.

Eljött immár a szép est is, imádkozni kéne, Imádkozni áhitattal, jámbor Jutka néne, Halljátok csak! imádságát most épen bezárja Az urával: „szedtevette, részeges betyárja!"

(Folytatjuk.)

A NŐ-KÉRDÉS LEGÚJABB JELENSÉGEI.1906. 171.

Aki a művelt világ társadalmi életének nagy hullámzásait állandóan figyelemmel kiséri, arra az örvendetes tapasztalatra jut, hogy a nő-kérdés, — mely alig néhány évvel ezelőtt még csak elvétve adott egy-egy erőteljesebb életjelt magáról, — a legutóbbi időkben egyre nagyobb arányokat ölt. A nők társadalmi helyzetének reformja immár hatalmas szocziális mozgalommá növekedett, melynek hatásai a magyar társadalmat sem hagyták érintetlenül. A Feministák Egyesületének megkezdett akeziója talán meg is fogja teremni a kivánt gyümölcsöket.

Mi ugyan még kissé messze vagyunk a feminizmus parlamenti szabályozásától Nem úgy az angolok, kiknek parlamentje egyáltalán nem késlekedett kérdést napirendre venni... ( KÖVETKEZŐ OLDALAK HIÁNYOZNAK. G..)

NŐI JELLEMRAJZ A XVII. SZÁZADBÓL. 1899. 462.

— Montmorency herczegné. —

Mint valamely Rafaeltől való arczkép, melynek vonásain a komoly fönség derűs harmóniája ömlik el: úgy tekint ránk ódon keretéből két század távolából a történelem egyik legnemesebb nőalakja, kinek életét Montaine művészi tollal irta meg nemrég megjelent könyvében régi franczia oklevelek alapján: Montmorency Des Ursins Maria Felicia. Az Ursini, francziásan Des Ursins-család eredete a távoli múlt ködébe vész el. Némelyek egyenesen Cyrustól, mások gót elődöktől származtatják. Az az ág, amelyről itt szó van, a Bracciano-ág, egymaga két pápát, nyolcz bíbornokot, tábornokokat, hadvezéreket és szenátorokat adott Rómának, s rokonságban állt Európa minden uralkodó-házával. A szentek közül szent Benedekkel, szent Scholastikával, Aquinói szent Tamással, Borromaei szent Károllyal, Gonzaga szent Lajossal, s azonkívül négy vértanú is került soraiból.

Ursini Virginis, Bracciano herezege és neje, Fulvia Peretti tiz gyermeket hagyott maga után, hét fiút és három leányt. A fiúk egyike, Don Carlos, itt Magyarországon esett el a törökök ellen harczolva. A leányok egyike, Mária Feliczia az, aki a történetnek hőse, 1600 november 11-én született Rómában

Ő az, akinek női és keresztényi erényekben tündöklő élete fényesen emelkedik ki a XVII. század társadalmából. Ő az, kinek neve Francziaország történetének egy tragikus eseményéhez fűződik, melyben a büszke olygarkhia és a királyi hatalom versengésének véres áldozatául esett Montmorency herczeg. A nemes hősiesség, mellyel a csapásokat, mint hitves viselte, a tűrő lemondás, mellyel semmivé omlott boldogsága emlékét híven és tisztán őrizte élte utolsó pillanatáig, egyikévé teszik őt azoknak a ritka és eszményi nő-alakoknak, kiknek jelleme példaként ragyog a késő nemzedékek előtt is.

A hódolat rajongása, melyet maga iránt mintaszerű életével keltett, kissé költői túlzással rajzolta meg Ursini Mária gyermekéveinek egyik-másik jellemvonását. A róla beszélő krónika szerint már zsenge korában annyira meghatotta a szegények és szenvedők látása, hogy addig nyújtogatta kis kezeit, míg pénzt nem adtak neki azok számára, amikor aztán örömtől sugározva nyújtotta át az adományt a szűkölködőnek. Még legendásabb róla az a hagyomány, hogy rendkívül irtózott a hazugságtól, s emiatt még a gyermekektől olyannyira kedvelt meséket sem szerette hallgatni. Mindössze egy gyermeki csiny terhelte a lelkét, néhány éretlen baraczk elcsenése, de ez is csak arra ösztönözte, hogy később annál jobban vigyázzon magára és lelke ártatlanságára.

Hat-hét éves korában sajátságos és pathologiailag is érdekes tünet fordult elő az ifjú lány életében. Himlőbe esett, minek következménye mély kábultság lőn. Azon idők barbár gyógyításmódjára jellemző, hogy a kis beteg fölébresztésére mi mindent követtek el. Testébe belemetszettek, s a sebekbe sót hintettek és eczetet öntöttek. E kezelés folytán egy évnél tovább béna volt mindkét lábára. Ez azonban nem akadályozta, hogy felgyógyulva kétszeres buzgalommal tanulmányokra ne adja magát, s pedig oly nagy sikerrel, hogy 12—13 éves korában már alaposan tudta a latin nyelvet és a mennyiségtant.

Keresztanyja, Medicis Mária királyné eszméje volt, hogy a ritka szellemi tökéletességekkel megáldott lányt a franczia udvarhoz édesgesse házassági frigy kapcsán. E czélból Montmorency Henrik herczeget szemelte ki vőlegényéül. A Montmorencyak a legrégibb keresztény főnemesi család voltak Francziaországban, mint czímerük is büszkén kirdette e jelszóval: Ťfolt nélkülť. A családi hagyomány szerint Clodviggal egy időben tette őket keresztényekké maga szent Dénes. Teljesen méltó volt tehát a vőlegény bájos arájához, s az esküvő procuratio útján meg is történt 1613-ban Florenczben, a Pitti-féle palotában.

A menyasszony alig volt több 13 évesnél s már meg kellett válnia családja körétől. A búcsúzásnál alig tudta visszafojtani könnyeit s Ťe nagy önmegtartóztatásban — mondja a jámbor krónika, — úgy földuzzadt a teste, hogy több helyen szétrepesztette a halcsontos fűzőjét.

A gyermek menyasszony Parisban látta meg először vőlegényét. Az akkor szintén csak tiz éves XIII. Lajossal együtt szemlélték a palota ablakából a hős Montmorency megérkezését, aki fényes kísérettel vonult be az udvarba. A kortársak alig fogynak ki a vitéz Montmorency-sarj dicsőítéséből. Magasztalják nemes és szép arczvonásait, szőke fürtjeit, s a Montmorencyak családjánál sajátos, kissé kancsal, de kellemes nézését. Atyja, a jó connétable, a világi tudományokra nem sokat adott; mint maga mondta: „soha sem olvasott más könyvet, mint az életét".

De fiát gondosan neveltette; azt akarta, hogy mindenben kitűnjék. Nem is volt oly tüzes paripa, melyet a fiatal Montmorency meg ne űlt volna, sem oly verseny, melyben a pálmát el ne vitte volna. Amellett örökölte apja buzgó, bár inkább csak külsőségekre szorítkozó vallásosságát is, aki kapuczinus ruhában akart eltemetkezni, s ezzel alkalmat adott egy nemes ember részéről arra a csípős, de a connétable egész életmódját élesen jellemző megjegyzésre, hogy: Jól teszed; mert ha át nem öltözöl, nem tudom, hogy jutsz be a paradicsomba.

A franczia udvarnak finoman leplezett romlottsága közepett Ursini Mária a tiszta nőiesség tündöklő példaképe volt. Soha nem volt szerelem forróbb és eszményibb, mint amely az ő szivét férje iránt eltöltötte.

Az oltár és a hitvesi hűség közt osztotta meg lelkét, s nehéz volna eldönteni, vajon vallásos hitében volt-e több érzéki hév, vagy szerelmében több vallásos felbuzdulás. ŤBárhol volt is, —mondja egy udvarhölgye, — nem szűnt meg szemeivel férjét követni, s végre is le kellett mondania arról, hogy vele együtt járjon misére, nehogy figyelmét a vallásos szertartástól elvonja a szünetlen vele való foglalkozás.

Tizennégy éves korában oly nagy értelmességet tanúsított, hogy az egész udvar csodálta, s tisztelettel hajolt meg erkölcsi felsőbbsége előtt. Nem egyszer megtörtént, hogy míg gondolataiba vagy olvasásba merülve sétálgatott a Louvre folyosóin, a király tekintete messziről követte. De ő alig vette észre a tolakodó pillantásokat, szemérmesen menekült, és többé nem tért vissza a folyosóra. Ártatlan incselkedésből egyszer összebeszéltek az udvarnál, hogy fogják el a fiatal házasok szerelmi levelezését, melyeket a férj kérésére francziául folytattak, bár Mária Feliczia akkor még alig törte a franczia nyelvet. A csel sikerűit, de Mária Feliczia nemes egyénisége annyira lefegyverezte a vidám tréfaűzőket, hogy maga a királyné e szavakkal adta vissza a herczegnőnek az elfogott leveleket: „Esküszöm, hogy senki sem látta; de ha nincs bennök titok, tegye meg a kedvünkért, hogy mutassa megť.

A bájos házassági idyll első felhői akkor mutatkoztak, mikor Montmorencynak egy csekély szóvita következtében, mások szerint Choisy kisasszony egy szalagja miatt párbajt kellett vívnia Entz úrral. A párbaj előtti estén a herczeg egy Agnus Deit kért el nejétől, melyet az éjen át viselt, miközben nejét elhalmozta szeretetreméltóságaival. Mária Feliczia vidáman akasztotta azt férje karjára s mit sem sejtve elaludt, míg a herczeg szobájában leveleket írt, aztán lóra pattant s pontosan megjelent a találkozáson. Itt ellenfelét sikerűlt lefegyvereznie, mire mint jó barátok hagyták el a küzdő tért. A herczegnő csak este értesült a párbajról s rábírta férjét, hogy azontúl mindig valami talizmánt viseljen.

Ezek az apró vonások híven festik azt a mély vallásos érzületet, mely Mária Feliczia lelkében lobogott, s mely nem egyszer rajongásra ragadta. Midőn egy délután a karmelitákhoz kisérte a királynét, még két óra múlva is ugyanazon a helyen térdelve találták, s annyira elmerülve imájába, oly mennyei arczkifejezéssel, hogy saját vallomása szerint soha sem volt oly boldog.

Külső élete is megegyezett azzal a mély áhítattal, mely lényét eltöltötte. Szakácsai tizennyolez év alatt sem birtak tudomással arról, hogy egyik ételt jobban szerette volna a másiknál, csak a tisztaság megkövetelésében volt szigorú. Cselédei nem közeledhettek hozzá fehér kötény nélkül, s étkezés közben széke mögött mindig egy inas állt, hogy kicserélje az asztalkendőjét, mihelyt egyszer megtörölte vele ajakát. Konyhába soha sem ment, még a szagát sem állhatta.

A két hitves bőkezűsége nem ismert határt mindazok iránt, kik szolgálataikkal lekötelezték őket. Mária Feliczia egy arannyal szokta megajándékozni azt, aki férjétől levelet vitt neki. Meg pazarabb volt lelke jóindulatában Montmorency, akit katonái valósággal bálványoztak. Ahol ő jelen volt, ott nem lehetett bűnöst kivégezni. A sebesülteket magához vette, s eladta az ezüstnemüjét, hogy őket mindennel elláthassa. Egy szegény nemes egy ízben tanúja lett, midőn a herczegnél több mint húsz ezer tallérba játszotttak s halkan odasúgta szomszédjának, hogy ez éppen elég volna vagyonának rendezésére. Montmorency úgy tett, mintha nem hallotta volna; de mikor mindenki távozott, magához szólította vendégét s e szavakkal tette elébe a pénzt: ŤSzerettem volna, ha nagyobb vagyont biztosíthattam volna számárať.

Akárhányszor találta férje a gyöngéd hitvest számadásait vizsgálgatva, hogy adakozásai nem haladják-e meg jövedelmét. Egy alkalommal mosolyogva jegyezte meg, hogy nem hagyhatja jóvá a számadást. Mire Montmorency kapta a jegyzéket s ezt írta alá: ŤMért nem vagyok császár, hogy többet adhatnék!ť

A herczegnő gyönyörűen tánczolt. Kezdetben sűrűen is hívták bálokra, ünnepélyekre, de ő gyöngéden értésükre adta meghívóinak, hogy férje nélkül semmi örömet sem talál ily mulatságokban. Jobban szerette a szórakozások közül is azokat, melyek az elmét foglalkoztatták, mint a sakk és némely kártyajáték, s ilyeneknél önérzete egész komolyságát kifejtette, mint a következő eset tanúsítja.

Egy nemes úr látván, hogy a herczegnő egymásután több játékot megnyert, annyira ment, hogy olyanformát mormogott, mintha Mária Feliczia belenézne a más kártyájába. Ez a megjegyzés a büszke hölgyet annyira kihozta sodrából, hogy oly erővel csapta le az aranyokat és a kártyákat az asztalra, hogy néhány kártya az asztal réseibe szorult.

Fennkölt szelleme az olvasmányok közt is leginkább a stoikus Scenecát kedvelte, kinek műveit kis kötetbe köttette, hogy mindig magánál hordhassa. De még jobban szeretett a bibliából táplálkozni, melyben különösen Salamon könyve nyerte meg a tetszését.

Jelleme legszebb próbáit az a fenséges türelem mutatja, melyet Montmorency herczeg apró hűtlenségei iránt tanúsított. A herczeg IV. Henrik laza erkölcsiségü udvarában nevelkedett, s mint a hölgyek kényeztetett kedvencze, számos ostromnak volt kitéve a szép szemek részéről. Atyja példája s a kor felfogása sem volt alkalmas arra, hogy apró kalandoktól visszatartsa. Montmorencynak leghírhedtebb viszonya Sablé marquisnővel volt. De beszéltek Ausztriai Anna iránti szerelméről is, habár maga a királyné beismerte, hogy ő ez érzelmekről mit sem tudott. Bármint legyen is a dolog, a herczeg elég okot adhatott a féltékenységre, sőt bizalmában megengedhetőnek találta azt is, hogy kapott leveleit és vallomásait átadja nejének. S a mennyei szelidségíí nő inkább tartván a kíváncsiság kémlelődéseitől, mint a sértett önérzet gyötrelmeitől, fölkelt éjjel ágyából, hogy az áruló levelezéseket ruhájába varrja.

Gyakran, ha férje valami kalandra készült, hová ő nem kisérhette el, szobájába titkos kezek egy-egy új csipkét, szalagot, ruhadíszt csempésztek, hogy szebben kicziczomázhassa magát. S bármikor tért vissza, már az ablakból mosolygó arcz fogadta. ŤNem gátolom örömeidet, — szólt hozzá, — s nem gondolok rosszat rólad; de Isten és lelkiismereted a birád, — ne bántsd meg őket!ť

Urának apró csélcsapságainál jobban bántotta Mária Felicziát házasságának magtalansága. Hogy az ég áldását kinyerje, Montpellierbe zarándokolt a szent szűzhöz. Egész nap gyalogolt égető forróságban, s oly állapotban érkezett meg, hogy lábai véreztek és három napon át ágyban kellett feküdnie.

(Vége következik.)

NŐI JELLEMRAJZ A XVII. SZÁZADBÓL. 1899. 478.

(Vége.)

A languedoc-i kormányzóságban, mely Montmorency működésének szintere volt, nemsokára polgárháborúval fenyegető komoly súrlódások törtek ki a katholikusok és protestánsok közt, ami a herczeg sürgős odautazását tette szükségessé. Csillapító szavai nem használván, sereget toborzott, melylyel megbüntesse a lázadókat. De maga is halálos lázba esett, minek hírére hű neje éjjel-nappal utazva sietett hozzá. A herczeg, előre értesülvén neje érkezéséről, láztól forró kezeiben jégdarabokat tartott, hogy a lázas forróság meg ne ijeszsze feleségét. De semmi sem használt; Mária Feliczia végső vergődésben találta férjét.

Nem volt többé semmi remény, a beteg életereje napról-napra fogyott. Egy éjjel virrasztása közben kifáradva, az önfeláldozó nő kétségbeesve vonult vissza a mellékszobába s átadva magát kitörő könyeinek, felkiáltott: ŤIstenem, Istenem, hát elveszed tőlem!ť A legenda szerint akkor egy titokzatos hang hallatszott, mely érthetőleg ezt mondta: ŤMost még nem!ť A herczegné örömében egészen újjászületve rohant férje szobájába, honnan ép abban a percz-ben lépett ki férjének egy jó barátja, ki a her-czegnőt le akarta beszélni, hogy a haldoklóhoz menjen, s átnyújtotta neki Montmorency végrendeletét. De Mária Feliczia félredobta a papirt s benyitott a szobába, melyben már a haldoklók imáját rebegték. Rögtön nyugalmat rendelt a betegnek, a ki egy óra múlva csakugyan magához tért s néhány nap múlva egészen jobban lett, nagy meglepetésére mindenkinek.

A később bekövetkezett szomorú eseményeknek, melyek oly végzetes csapással nehezedtek a szent életű nőre s letépték kebléről imádott férjét, egyik okát a történetírók szerint a herczeg rokona, Montmorency-Boutteville letartóztatása és kivégzése szolgáltatta. XHI. Lajos újra életbe léptette a párviadal elleni szigorú tilalmakat. Bouttevillenek már huszonhárom párbaj nyomta lelkiismeretét. Hogy el ne fogják, Lotharingiába menekült, de fölboszan-kodva barátai csipkedésén, visszatért Parisba s fényes délben megverekedett La Frette-el a Place Royalon. Segéde, Deschapelles megölte Bussy d'Amboise-t. A törvénysértés nyilvánvaló volt. Montmorency hiába írt könyörgő leveleket a királyhoz : Bouttevillenek és Dechapellesnek fejét vették.

A herczeg fájdalma, elkeseredése határtalan volt, s ezt még fokozták Richelieuvel való versengései, ki halálos csapást akart mérni az általa kormányzott Languedoc önkormányzatára.

De nem sokára a király elégedetlenségét is magára vonta Montmorency, mikor valami csekély okból összeszólalkozott Chevreuse her-czeggel, fegyvert fogtak egymás ellen s úgy kellett őket erőszakkal szétválasztani. A király mindkettőt száműzte birtokára; majd Chev-reuse-nek bocsátott meg előbb s e megalázás igen érzékenyen bántotta Montmorencyt.

Mindezek arra birták Montmorencyt, hogy a király és Richelieu ellenségével, orleansi Gastonnal szövetkezzék, ellenére neje esdekléseinek, kinek sötét előérzetei voltak. Az orleansi herczeg, kikötve Francziaország partjain, kiáltványt bocsátott ki s ismerve Montmorency sértett önérzetét, ő benne vélte megtalálni azt a szövetségest, a kire támaszkodhatik. Tárgyalásokba bocsátkozott vele, hogy csapatait kormányzósága területén átbocsássa. Az alkudozások sikerre vezettek. Montmorency nyíltan az orleansi herczeg mellé állt. Ezzel a koezka el volt vetve.

Montmorency pártütésének híre óriási megütközést keltett mindenfelé. Szerencsétlenségére az orleansi herczeg két hónappal előbb toppant Languedocba, semmint Montmorency várta. A huszonnégy ezred közül, melyekre Montmorency számított, egy sem volt fegyverben s Languedoc nagy része hű maradt a királyhoz, csak néhány város nyilatkozott Gaston mellett.

Ily körülmények közt a herczeg békeajánlatokat volt kénytelen tenni Richelieunak, melyeket azonban a miniszter dölyfösen utasított vissza. Montmorencyt pártütőnek nyilvánították s két sereget küldtek ellene.

Castelnaudarynál találkoztak a király csapatai orleansi Gaston párthíveivel. Montmorency el volt szánva, hogy drágán adja életét. Az ellenség hetedik soráig előre hatolt, de lova összerogyott alatta s ő maga tizennyolcz sebből vérezve, nem birt menekülni. Az ellenséges katonák egy nagylelkű sugallattól ösztönözve, sokáig nem akarták észrevenni, hogy embereinek időt adjanak a megmentésére. Végre Pontis és Saint Preuil feléje mentek s zokogva nyilvánították fogolynak. Montmorency nagynehezen lehúzta ujjáról gyűrűjét s a legközelebb álló tisztre bízta, hogy a herczegnőnek adja át. Őt magát hevenyészett ágyra fektetve, Schomberg fővezér elé vitték, ki megindultan kiáltott fel hogy eletét adta volna inkább, semhogy így lássa.

A boldogtalan hitvesnek minden lépése hiábavaló volt, hogy megmentse. Hiába szolgáltatta at az ellenségnek az összes városokat és erődített helyeket. XIII. Lajos válasza ridegen elutasító volt. Egy pillanatig megvillant agyában hogy hajóra ül s hajótörést színlel, Richelieu akkor talán megkegyelmez férjének, hogy rokonai egyikét hozzá adja nőül. De keresztényi érzülete visszariadt e csalástól, épen úgy, mint a hogy azt a tanácsot sem követte, hogy férjét boszorkányozás útján mentse meg.

Mikor aztán maga orleansi Gaston is cserben hagyva fogoly barátját, gyalázatos békét kötött, a herczegnő parancsot kapott, hogy Grange des Pres-ba vonuljon. És — szomorú bizonysága az állhatatlanságnak — e város népe, melynek jóltevő anyja volt, a szorongattatás nehéz per-czeiben elzárta előle kapuját s nem akarta megismerni.

Montmorencyt pedig Toulouseba hurczolták, hol akkor már a király is ott volt. Mikor kocsija megérkezett s ő bekötött szemmel leszállott róla, a körülálló tömeg arczán sötét levertség tükröződött. Amikor meg a király arra felé vette útját, a tömegből kegyeiem, irgalom!ť kiáltások hangzottak fel. Maga az angol király s a római pápa is közbevetették magukat Montmorencyórt, de Richelieu szivét nem lágyíthatták meg.

A herczeg ezalatt nyugodtan tette meg végintézkedéseit. Nem feledkezett meg halálos ellenségéről, Richelieuről sem, kinek nagy értékű festményt: a nyíllal átlőtt szent Sebestyént, hagyományozott. Utolsó napja közelgetett. Gyóntatója ébresztette fel, s azután orvosa lépett hozzá, hogy bekösse sebeit. ŤItt a pillanat,

mikor minden sebet egyetlen egy gyógyít.ť Hintójába ültetve a parlament elé vitték, mely előtt ugyanazon derűit fenséggel jelent meg, mint szokva volt hatalma tetőpontján. Láttára a bírák lesütötték szemeiket s midőn az elnök, Chateauneuf, nevét kérdezte, büszkén vágta vissza: ŤTudnia kell uram, hisz elég sokáig ette atyám kenyerét!ť

Elkövetkezett a dél a nélkül, hogy valamit evett volna. Levessel kínálták, de azt is keserűnek találta toroksebe miatt. Térden állva, a kereszt lábánál hallgatta meg halálos ítéletét. Megköszönte s csak azt kérte, siettessék kissé a kivégzését, hogy három órakor halhasson meg, mint Jézus Krisztus. ('Biztosítom, — szólt papjához, — soha sem indultam bálba, ünnepélyre, vagy harczba nagyobb örömmel, mint most a halálbať.

Fehérbe öltözve, fedetlen nyakkal lépdelt a vérpad felé. Szőke fürtjei szabadon lengedeztek. Orvosa félre akarta tolni a bakót, hogy maga vágja le haját, de Montmorency szejiden ellenkezett, s karjait maga nyújtotta oda, hogy összekötözzék. Aztán még egy fenséges mozdulattal üdvözölve a körülállókat, letérdelt s bocsánatot igért a bakónak, csak bátran csapjon.

A mint a halálos csapás lesújtott, leírhatlan jelenet következett. A nép a vérpadra rohant, a katonák kardjaikat a vérbe mártották, a nép a vérrel áztatott rögöket fölkapkodta s elvitte, sőt sokan ittak a vérből.

És Mária Feliczia? A rettenetes csapás hírére könyei egyszerre elállottak, egy véredény megrepedt belsejében s nyolcz napon át Ťvérben és verejtékben úszottť. A király megengedte neki, hogy száműzetése helyét maga válaszsza meg. Mou-linsba vonult, de mindenétől, még ágytakaróitól is megfosztva. Hogy útját harminczhat tagú kíséretével folytathassa, lovait kellett eladnia. Moulinsban rácsot tettek még ablakára is és csak a felgyújtott fáklyák által jutott világossághoz. Hat hónapon át itt szenvedett; könyei nem apadtak ki sem éjjel, sem nappal nem egyszer gondolt rá, hogy mérget iszik: máskor egy megpillantott kígyóval akarta magát halálra maratni, de vallásossága mindannyiszor győzött a kísértés felett.

Megtört szive utolsó vágya az volt, hogy a kolostor falai közé vonulhasson. Hogy ezt elérje, lelke legnagyobb buzgalmával fogott a gyakor- j latokhoz, melyek fölvételét megelőzték. Együtt J kelt az apáczákkal, együtt végezte velők imáit, olvasmányait, az isteni tiszteletet, lemondott az asztal minden örömeiről, az illatszerekről, melyeket annyira szeretett, s a legvisszataszítóbb betegektől sem vonta meg ápolását. Cselédjeinek meghagyta fizetésöket, lakásukat halálukig s ö a postilánsok legutolsó sorába lépett, megelőzve még komornájától is, ki előbb lépett be, mint ő. Megtiltotta, hogy Ťasszonyom ť-nak szólítsák, s nem tűrte, hogy valami megkülönböztetésben részesítsék. 1657 szept. 30-án vette föl a fátylat Mária-Henriette név alatt s attól fogva osztozott a kolostori élet minden szigorúságában. Kis czellája, ágya, bútorai miben sem különböztek a többiekétől; tüzet szobájába a leghidegebb téli napokon sem engedett gyújtani. A felavatás mély értelmű szertartása szerint, elterült a halotti szemfedőn, mely ugyanaz volt, a mely férje tetemét borította s a tömjén füstje, az apáczák kardala s a gyertyák lobogó fénye mellett tartotta bevonulását a világról való lemondás országába.

A refektoriumban azt kívánta, hogy egy szegény vakot ültessenek melléje, kinek ő szeletelte fel az ételét, megmosta tányérát és saját törlőjével letörülte. Minden kényelmet megvont magától; nem engedte, hogy gyümölcsét, tejét megczukrozzák s gyomra rendkívüli gyöngesége mellett is tartózkodott időközben bármit is enni.

Sok fényes nevű, előkelő látogatója volt a szent hírében álló herczegnőnek, a kik csodálni jártak jámbor életét, mely 1666 június 5-én csendes kimúlással ért véget. V

Zsoldos Benő: FŐRANGÚ HÖLGYEK KEDVTELESEI. 1907. 174..

— Ártatlan leleplezések. —

Maris Merriman, angol iró, a londoni ŤBoudoiri) czímű lapban elsősorban a jelenlegi angol királynét Ťlepleziť le. Csakis a föltétlen tisztelet jeléül adja meg neki az elsőséget, nem mintha talán a női hóbortok terén nem lenne párja a nagy angol királyságban. Ő Felsége például ki nem állhatja az üvegházi virágokat, az összes virágok közt pedig az erős illatúakat a világért sem szivelheti. Ellenben él-hal a tavaszi kankalinért, amelytől a főrangú angol hölgyeknek prhairose-ligájá is a nevét nyerte.

Annyira rajong ezért a kis erdei virágért, hogy a Sandringham melletti egyik erdőben kizárólag az ő kedvéért tenyésztik, s virágzása idején minden reggel hatalmas virágkosarakat töltenek meg vele s bárhová utazzék is, a mindennapi friss primrose-csokrokat mindenüvé utána küldik. Aztán meg ugyancsak a jelenlegi angol királyné a világért sem adná az ő ébenfa rokkáját, s szokatlan passzióval pörgeti az orsót. Órák hoszszáig el tud szórakozni a rokka monoton forgása mellett.

Leányával: Viktória herczegnővel együtt szenvedélyes amatőr-fotográfus. Kodakjának örökké a kezében kell lennie. S ami még nagyobb érdem: saját felvételeit egytől-egyig ő maga dolgozza ki. Aztán meg rajong a baromfiakért. Különösen az úgynevezett bantam-tyúkokat beczézgeti, melyek nem is sokban különböznek a közönséges házi tyúktól, de fölöttébb bátor, sőt harczias szárnyasok, s úgy mondják: a Jávaszigeti Bantamtól nyerték a nevüket. Ha olvasóinkat érdekli, ide írhatom azt is, hogy Ő Felségének semmiféle más illatszer nem kell, csakis az Eau de Cologne és a keletindiai rózsaolaj, ez utóbbinak azonban feltétlenül Kelet-Indiában kell készülnie.

Arggle herczegnő szenvedélyes szakácsnő s páratlan ügyességgel tudja készíteni a pástétomokat és egyébfajta nyalánkságokat. St. Álbtom kerczegnő autogrammokat gyűjt s már eddig is rendkívül becses és bő eredeti kézirat-gyűjteménye van a jelenkori Angolország legkiválóbb férfiaitól. Newcastle herczegnő a szó szoros értelmében imádja a kutyákat, míg Bedfon herczegnő ugyanily rajongással viseltetik a macskák iránt. Ez utóbbi herczegnő emellett nagy szenvedéllyel űzi a sportok mindenféle fajtáját, legyen az akár halászat, akár korcsolyázás, akár czéllövészet, vagy pedig a Canadában oly annyira divatos szánkázás.

Marlborough herczegnő egyaránt kedveli a sólymokat és a diplomácziát, egyformán jól találja magát a fényes társaságban és az egyszerű gazdasági életben. Mindenféle kedvenc állatokat tart, ide sorozva a kígyókat, különféle nagy ragadozó madarakat, pelikánokat és gazellákat, nem is szólva az ebekről, melyeket ritka előszeretettel tenyészt s mindenkor kiváló figyelmében részesít.

Nem holmi közönséges kedvtelései vannak Madame Clara Butlnak sem, aki a majmokért rajong. Minél rútabb a szegény istenadta majom : ő annál jobban szereti.

Cinven grófnő már a baromfiak iránt viseltetik nagy vonzalommal, akár csak a fentebb már említett angol királyné, sok időt szentelve a vízityúkoknak, a diszludaknak és a sok színű kacsáknak, melyek az ő figyelmes gondozása alatt nem panaszkodhatnak sorsuk mostohasága fölött.

Merriman közlése szerint a devomhirei herczegnő irtózik az elektromos világítástól, melyet így természetesen végképp száműzött a palotájából s boudoirjában is kandeláber lobog. Elképzelhetjük, hogy e hóbortja miatt mily sok kínszenvedésnek lehet kitéve a londoni élet káprázatos világában. Amikor csak teheti, menekül a nagy világváros fényéből a boldog vidék félhomályába, hol nincs még villany, de még kandeláber is csak ritkán akad.

A czdrné, kiről nem mondhatjuk el teljes bizonyossággal azt. hogy élete a teljes gondnélküli mulatozások és vidám szórakozások szakadatlan lánczolatából állana: szenvedélyes torzképrajzoló. Karikaturái a legpompásabb humorról és éles megfigyelő képességről tanúskodnak. Környezetéről és a körülötte előforduló aktuális eseményekről a legkaczagtatóbb torzképeket tudja kartonra vetni. Nincs benne kétség: erős lelkületű nő, kinek kedélyállapotára nem képesek romboló hatást gyakorolni azok az örökös aggódások és nyugtalankodások, melyek ennek a szerencsétlen nőnek napról-napra osztályrészéül jutnak.

A mi Lónyag grófnőnk talán nem is érzi jól magát, ha nem fotografálhat. Van is rá alkalma bőven, hisz' örökké jön-megy. No, de nem is mulasztja el a kínálkozó alkalmat sehol, s egyáltalán nem sajnálja a fáradságot egy-egy sikeresebbnek ígérkező felvételtől. Gyűjteményét a beavatottak már eddig is páratlannak mondják. Ebben nem is kételkedhetünk, tudva, bogy ez a sokat utazó királyleány az egész világ minden figyelemre méltó helyét bejárta már.

Nem utolsó hóbort a Miss Bnlen-Piowell, aki nappali szobájában méheket tart, s onnan bocsátja ki őket a parkba, mézet gyűjteni. Az angol előkelő hölgyvilágnak egy népszerű tagja — kinek nevét Merriman nem óhajtja a tudomásunkra hozni — a világ mindén kincséért sem tud aludni másként, mint ha a feje felé van a lift, ha vendégségbe megy is, legelső dolga a hálószobái ennek megfelelően rendeztetni el. Ha a feje történetesen más égtáj felé nyugszik : nincs rá eset. hogy álom jöjjön a szemeire. Szegénynek mennyi gondjába kerül, míg idegen helyen az égtájakat pontosan meg nem állapítja! Ez az ő szokása, kedvtelésnek semmi esetre sem minősíthető.

Benkö István: A HÁZASSÁG TÖRTÉNETÉBŐL 1881. 475..

Edinburg, 1881. július.

A családalakitás czéljából férfi és nő közt kötött benső viszony sok fázison ment keresztül az idők folyamán, míg az egynejüséghez eljutott. Némelyek állítják, hogy a házasság eredetileg nem is létezett. Már némi szabályokkal birt a polygamia (soknejűség), melyben meg szokták különböztetni a polygyniát, midőn egy férfinak több felesége, és polyandriát, midőn egy nőnek több férje volt. A primitív szokáshoz tartozott a fivér és nővér közötti házasság. A kölcsönös házasság, több nővérnek egymás férjével és több fivérnek egymás feleségével, valamint a vérrokon házasság: a maláji törzs czivilizácziója. Majd következik az egyes párok házassága együtt lakással vagy anélkül. A patriarkhális család egynejü volt, ámbár itt is találunk egyes kivételt, pl. Ábrahám és Jákob éppen feleségeik ösztönzésére lesznek többnejüek. Különösen a törzsfők és gazdagabb egyének tartanak még több feleséget. Igazi házasság nem tűnik föl a magánvagyon keletkezése és annak vonal szerinti öröklése előtt.

A kezdetleges házasságkötés igen sokféle volt és némelyik kiválóan szép. A zsidók, mint mindent, ugy a házasságot is az úr rendeletének tartották, de megkötését polgári cselekménynek tekintették, mint külső köteléket. A görögöknél, mint más polgári cselekmény, ugy a házasság is egészen az állam érdekében történt, ezért büntették meg aki későre, nem hozzá illőleg, vagy egyáltalában meg sem nősült. A megkötésnél, mivel némi vallási mozzanatot is láttak benne, áldoztak a házassági isteneknek: Hérának, Artemisnek stb. A rómaiaknál háromféle házasság volt szokásban: confarreatio, coemptio és usus; vallásos szertartással csak a (confarreatio), Flamines Majores-ek házassága köttetett, a más kettő anélkül.

A kereszténység előtti népek tehát a házasságot, habár némi vallási mozzanatot láttak is benne, inkább természeti oldaláról fogták fel, ugy hogy a vallás-erkölcsi oldal emellett csaknem elenyészett.

A római világbirodalom nagysága tetőpontján tobzódásokba merül, szótrombolja a családi életet, s ezzel együtt az erkölcsöket. Eltűnik az előbbi igazságosság, jellemessóg. A tiszta családi élet helyett kicsapongás, erkölcstelenség kap lábra, s az egész társadalom hanyatlásnak indul. Július Caesar azt indítványozza a szenátusban, hogy a rómaiaknak engedjék meg a kettős házasságban élést. A természeti törvény áthágása, az erkölcsiség s ezzel együtt az alap szétrombolása miatt a hatalmas birodalom haldoklik.

Ekkor lép föl a kereszténység, mint visszahatás, uj, eszményibb alappal, a szeretet elvével, fennen hirdetvén az apostolok szavaival: Ťférfiak szeressétek a ti feleségeiteket, mint tulajdon testeiteket, mert aki szereti az ő feleségét, önmagát szereti; tanítva továbbá, hogy Ťsem a férfi nő nélkül, sem a nő férfi nélkül nincsen az úrban.ť A kereszténység tehát tiszta családi életet teremt azáltal, hogy a nőt eddigi alárendelt helyzetéből az őt megillető helyre emeli a szeretet kötelékével.

Az első keresztények házassági viszonyaiban a római jog volt irányadó; a házasság fogalma:

Ťnuptiae autem sine matrimonium est viri et mulieris conjunctio individuam vitae consuetudinem continensť,

bár némi bővítéssel a Justinian institutiójából vétetett át a Gratiani decretumba. Polgári törvények szerint megköttetett a házasság és azután az egyház megáldotta. Lassanként azonban a házasságkötés egészen az egyház kezébe ment át. Eleinte meg volt ugyan a keresztények joga házasságot kötni a római jog szerint, de ezt az egyház nem tartotta tisztességesnek. Mind nagyobb és nagyobb tért nyervén az egyház, mind több befolyást gyakorolt a házassági ügyekre; de a 9-ik század előtt még nem volt teljes birtokában.

Végre 7-ik Gergely 1085-ben a házasságot sacramenttitonak (szentségnek) nyilvánította, mely szerint abban többé semmi földi viszony nincs, hanem természetfeletti kegyelmet közöl.

Másfelől a coelibatust (papi nőtlenség) vitte keresztül, csakhogy az egyházat hatalmassá tegye. Majd a tridenti zsinat betetőzi ez irányt, amennyiben 1563. nov. 12-én tartott 24-dik ülésében (1-ső canon) dogmává emeli, anathemával sújtván egyszersmind azokat, kik a házasság szentségét tagadják; a 12. canonban ugyancsak átok terhe alatt azt kizárólag az egyházhoz tartozónak nyilvánítja, és igy az államtól teljesen elveszi:

ŤSi quis dixerit, causas matrimoniales non spectare ad judices ecclesiasticos, anathema sit.ť (12. canon.)

Az egyház a házasságot teljesen vallási ténynek vévén, körülsánczolta azt számtalan rendszabállyal, megtiltotta a rokonság és sógorság 7-ik fokán belül házasságot kötni, ezt később a 4-ik fokra szállította le.

A reformáczió a házasság ügyében is nevezetes változásokat hozott létre. Luther a római dogmát megdönti. ŤUgyan mit jelentsen az hogy a házasságot megtiltják, hiszen az természeti jogon alapszik. E tilalom olyan, mintha megtiltanák az evést, ivást és alvást. Ez távol legyen tőlünk, mert a mit isten teremtett es rendelt, azt megváltoztatni vagy megtiltani hatalmunkban nem áll.ť A házasság körüli eljárásról pedig igy nyilatkozik: ŤA szerződés körüli eljárást az uraknak és tanácsosoknak átengedem, de ha tőlünk kívántatik a jegyeseket a templomban megáldani, érettök imádkozni vagy őket meg is esketni, ezt tenni kötelesek vagyunkť.

Brenz a württembergi reformátor pedig azt tanította, hogy Ťa házassági szerződés, mint más világi egyezség, leghelyesebben szintén a tanácsházakban vagy más közügyi nyilvános, becsületes polgári helyeken intézendő el.ť A wittembergi konzisztoriumnak egy peres ijgy alkalmával ez volt nyilatkozata:Ťmiután nagyon elharapózik az a szokás, mely szerint a jegyesek az esketés előtt egy lakásra mennek lakni és együtt élnek, nem ajánlható ellene büntető rendszabályokkal föllépni, mert a megtörtént eljegyzés köztök valódi házasságkötést képez, és ők igazi házastársaknak tekintendők.ť

E nyilatkozatokból látható, hogy Luther és társai a polgári hatóságot illetékesnek, sőt jogosnak tartják, a jegyesek tetszésére bizván kikérni az egyház áldását, s a protestáns egyház a házasságnak ugy természeti, mint vallás-erkölcsi oldalát tekintetbe véve, az államra bízza a házassági törvény alkotását.

De a katholikus egyház a szakramentummá tett házasságon nem akarva változtatni: az államok kényszerülve voltak oly eszközt gondolni ki. mellyel a polgárok védelme biztositassék. Igy jött létre a polgári, vagyis nem egyházi, hanem állami hivatalnok előtt köthető házasság, melynél az egyházi forma nincs is polgárilag megszabva.

Francziaországban 1787-ben nov. 28-án XVI. Lajos kibocsátott ediktumában a protestánsoknak megengedtetik, mégpedig a kath. hit letétele nélkül, tetszésük szerint, vagy kath. lelkész előtt, vagy királyi bíró előtt kötni házasságukat. Majd 1791-ben a törvény a házasságot egyedül polgári szerződésnek tekinti, és az előbb csak kivételesen megengedett polgári házasságkötés 1792. szept. 20-án átalános törvénnyé lön emelve, minden franczia számára, és emellett Francziaország meg is maradt.

A porosz állam rajnai tartományaiban, melyek egy ideig Francziaországhoz tartoztak s egyátalában franczia törvényeknek voltak alávetve, a már egyszer bevezetett polgári házassági törvény megmaradt. Úgyszintén Francziaország példájára a polgári házassági törvényt hozták be a hesszeni és bajor rajnai tartományok is.

II. József még 1785-ben, tehát Francziaország előtt egy kibocsátott pátensében polgári szerződésnek nyilvánítja a házasságot.

De mindezek előtt vitetett be a fakultatív polgári házasság Hollandiába és nyugati Frieslandba, már 1580. évi ápril 1-jén. Később 1586-ban e törvény az egész Németalföldre kiterjesztetett, mig végre e század elején behozták a kötelező polgári házassági törvényt és ez van érvényben máig is.

Poroszországban először oly esetekben engedtetett meg a polgári házasságkötés, amidőn a helybeli lelkész a házasságkötéstől vonakodott, anélkül, hogy e vonakodásnak a polgári jog által elfogadható alapja lett volna. Mielőtt azonban e törvény érvényre emelkedett volna, az 1848-iki mozgalmak kitörtek, s ennek következtében, részint a német nemzeti gyűlésen Frankfurtban, részint az egyes német tartományok helyi gyűléseiben fölmerült az a követelmény, hogy az esketés csak a polgári cselekmények végrehajtása után történjék. De ez ellen, egy a polgári házasság átalános bevezetése ellen irányzott emlékirat adatott be 1849. október 1-jén. Később igértetett e törvény szabályozása, de csak 1876. január 1-jétől kezdve léphetett teljesen érvényre a kötelező polgári házasság.

A kötelező polgári házasság van még bevive Olasz- és Oláhországba és Belgiumba.

Ami Angolországot illeti, itt dr. Lushingtonnak az angol parlamentben 1835. márczius 17-én tartott beszéde szerint: Ťez ország régi törvénye szerint elég volt, ha a házasság két tanú jelenlétében, lelkész közbejötte nélkül köttetett. A tridenti zsinat azonban elrendelte az egyházi házasságkötést; de a 17-ik században a prot. elvek diadalra jutván, kitört a forradalom, ellenszegültek a tridenti zsinat határozatának, s minden kath. vagy magas egyházi rendszert megsemmisíteni igyekeztek. Ennek egyik következménye lett, hogy az 1653. aug. 24-ki törvény az egyházi házasságkötést hatályon kívül helyezvén, behozta a kötelező polgári házasságot. De e törvény ellen a reakczió gúnyosan kikelt és az megsemmisült.

Az 1753-ik évben katholikusokra és dissidensekre (kivéve a zsidókat és quákereket) kimondatott, hogy érvényes házasságot csak akkor köthetnek, ha az angiikan egyházhoz tartozó lelkész által megáldatnak és azon egyház anyakönyvébe beiratnak. 1836-ban azonban egy parlamenti végzés folytán a bajon segitve lett: a fakultatív polgári házasság behozatala által; azaz szabad választás szerint lehet kötni házasságot vallásos szertartással, vagy anélkül. Ha a házasságkötés polgárilag hajtatik végre, annak a főirattári hivatalban kell történni (superintendent registrat), tanuk jelenlétében. De e törvény Skócziára és Irlandra nem vonatkozott.

A skócziábn a régi időben a házasságkötés az egyház közreműködésével történt; tehát pap előtt 3 vagy 4 hiteles tanú jelenlétében. Ide vonatkoznak a Perthben 1242-ben és 1269-ben tartott tartománygyülések kánonjai. Egyházi áldás szükségeltetett egész a tridenti zsinatig. A reformáczió után azonban, bár a pap jelenléte szükségesnek tartatott, de már nem volt okvetlen szükség, hanem pótolható volt Lord Braxfield és Lord President Campbell véleménye szerint más megfelelő személlyel (Ťequivalentť). De hogy kit értettek az Ťequivalentť kifejezés alatt, nem volt határozottan kimondva. Igy a polgári törvény felé különben is inkább hajló nép között létrejöttek a magán- vagy titkos házasságok Ťpublicť és dfamousi) személyek előtt.

Később a már gyakorlatilag is érvényre emelkedett tanuk előtti beleegyezés, házasságot képezett. A beleegyezés adható volt szóbelileg vagy írásban; pl. ha a férfi — tanuk előtt — rámutatott a nőre és igy szólott: ŤThis is my lawful wifeť, (Ťez törvényes feleségemť); vagy: ŤI declare you to be mi lawful wifeť (ŤEn önt törvényes feleségemnek nyilvánitomť), ezzel kész volt a házasság. Vagy köthető volt a házasság írásban (aláírással), a békebiró (Justice of peace) előtt, amikor a biró jogérvényes bizonyítványt adott a kötött házasságról.

Az igy kötött házasságok nem tekintettek ugyan szabályosoknak, mert emellett parancsolva volt az egyházi házasságkötés; de azért nem különböztek hatályukban és érvényükben a szabályosoktól, az egyháziaktól, mindössze csak abban, hogy a végrehajtó és a felek kötelesek voltak némi csekély büntetést fizetni, de még azt sem követelték a gyakorlatban. Szülők vagy gyámok beleegyezése nem szükséges, és annak hiánya nem teszi a házasságot titkossá és érvénytelenné.

Midőn 1753/4. után az angolországi szerelmesek hazájukban nem kelhettek össze, polgári törvények szerint, valami kisegítő utat kellett választaniuk: ŤLovefound outawayť, a szerelem megtalálta e módot a skót törvényben, összeköttetésbe hozva azt az angol törvénnyel, hogy t. i. a házasság érvényes Angolországban is, ha érvényesen köttetett azon ország törvénye szerint, amelyben köttetett. Skócziában pedig csak beleegyezés kellett -— és igy tömegesen mentek az angol párok házasodni Skócziába

Gretna-Green volt különösen kedvencz helye az ily szökevény (runaway) szerelmeseknek, itt köttettek az ú. n. „Border marriages”, határszéli házasságok. E hely előnye nem valamely kiváltságban, mint némelyek hiszik, hanem egyedül abban állott, hogy első állomás volt Angolország felől jőve. A szerelmes párok megjelentek e falu kovácsánál, aki egyszersmind békebiró is volt, de aki valósággal nem volt szükségesebb mint akármely más tanú, a consensust bevallották s a kovács (blacksmith) erről bizonyítványt adva: a házasság érvényes volt Angliában és mindenütt.

A blacksmith (kovács) lassankint nagy tekintélyre vergődött, annyival is inkább, mert magas személyek is, igy pl. az angol korona három legmagasabb hivatalnoka, kik egyidőben hivataloskodtak, előtte kötöttek házasságot. Természetes, hogy a szerelmeseket kizsákmámányolta a csekély szolgálatáért.

Érdekesnek tartok egy, a kovács által kiállított házassági bizonyítványt közleni eredeti rossz nyelvezete szerint.

ŤGretnay Green, June 10 th. 1786.

This is to sertfay to all persona, that may be scurned, that Charles Blount, írom Salisburey, and Elisbith Ann Wiche, from the same plase, both comes before me, and declares themselves to be both single persons, and is now marsyed be the way of the church of Scotland, as day and det abuve mentioned by me. Dávid M'Farson

C. B. Blount

Elizth. Ann Wiche.ť

Magyarul:

Ez legyen bizonyítékul mindenkinek, akire tartozik (concern), hogy Blount Károly Salisbureyból és Wiche Anna Erzsébet ugyanazon helyről, mindketten jönek élőmbe és nyilvánitják, hogy magánosak (single, nem házasságban élők), és ime most összekeltek a skót egyház módja szerint, a fönn általam emiitett napon és időben.

„Skót polgári házasságkötés" czimü képünk éppen azon jelenetet ábrázolja, midőn a szerelmes párok a műhelyben és éppen az ülőn írják alá a fennebb közölt bizonyítványnak párját a tekintélyes tekintetű és állású kovács előtt. A bizonyítványok mind egyformák voltak.

1856-ban kimondatott (under prain of nullity), hogy a skót házasságkötéseknek úgy érvényesek, ha a jegyesek (vagy legalább az egyik fél) a házasság megkötése előtt 21 napig Skócziában laktak. Ezzel vége lett a gretnagreeni hires lakodalmaknak, és jelenleg a házasságkötés illetékes személyek előtt rendezettebb módon történik. Most be kell vallani a polgári biró előtt, hogy semmi akadály nem forog fenn, ez beiratik a Ťmarriage notice bookť-ba, mely bárki által megtekinthető. Ennek másolata kifüggesztve áll 21 napig, és ennek leteltével kapnak a házasok jogérvényes bizonyítványt.

ORSZÁGOK

Viharos. A JAPÁN ASZTAL MŰVÉSZEI. 1911. 53. 1070.

Az Andrássy-uti Japán-kávéház utczai szögletében, két nagy sarokablak közt, három-négy asztal körül hangoskodik a Japán asztaltársasága. Hol tréfálkozik, hol háborog. Hangossága végig hallatszik a magyar képzőművészeten és sok mindenféle rezonancziát kelt benne. Akárhányszor olyan nemtörődést, amelynek az erőszakolása az érdeklődés izgalmával is fölér. Ami egyesületi, társulati, testületi, pályázati, üzleti baja, szándéka, haragja, reménykedése van a magyar festők, szobrászok, építészek világának, mind itt válik hangossággá. - - -

A Japán-asztalnak mindig van demonstrácziós médiuma. Olyan, akiről az ember a véleményét úgy elmondhatja, hogy megkönnyebbűl tőle a maga és a hallgatója szive. A művészeti politizálás jórészt ilyen véleményelmondásban merül ki. A leghangosabb háborgás is jobbára ilyen megmondásokban puffog el. Az emberek megmondják a magukét, azután billiárdozni, dominózni, kibiczelni, vacsorázni mennek. Ha kell, aláírnak valami nyilatkozatot, ívet, belépő-, kilépő jelentést, s azután rábízzák a szenvedelmet és a bántódottságot a mozgalmak intézőire.

A Japán-asztalnak már története is van, nemcsak képzelt missziója és művészet-politikai nevezetessége. Vagy hárman-négyen voltunk, akik az összejöveteleket megkezdtük. Lechner Ödön mester, Diner-Dénes, József, szegény Kardos Gyula s jómagam. És nemcsak művészek, hanem tudósok és irók is el-elpikolóztak a Japán sarkában. A szomszéd asztalnál a szoczializmus telepedett le. Nemcsak mint téma, hanem mint fejtegető. Még akkor kevesen voltunk, s a művészeket is a művészet inkább érdekelte, mint a művészeti politika. Fényes Adolf és Kernstock Károly máig.is hivek maradtak ehhez a régi szokáshoz. Őket máig sem izgatják a választások, pályázatok, díjak. Ők is régi Japán-beliek. A honalapítók közül valók. Fényes a tréfálkozóknak is mestere. Ő nem élczelődik, hanem a tréfát szövi.

És évek folyamán a társaság kicserélődött. Mindenki odajött, és sokan eltávoztak. A szocziologusok eltűntek, az irók jórésze másfelé ment, s a művészek közül egynehány meghalt. A legkomolyabban, a legszomorúbban meghalt. Kardos Gyula és Donáth Gyula jellegzetes Japán-beliek voltak. Szomorú halállal búcsúztak vidám életüktől. Mind a kettőből legendás alak lett. Művészetükről már alig esik szó, de az adoma s a legenda nap-nap megemlékszik róluk.

Lechner Ödön kezdet óta s ma is a Japán-asztal lelke. S a beczézett büszkesége. Vele senki sem tréfál; sohasem rajta, mindig csak vele mosolyognak ennél a mókázó asztalnál. Ő a megválasztatlan elnök, Szinnyei-Merse Pál pedig a koronázatlan fejedelem. És elnök és fejedelem békésen osztozik a hatalomban és tekintélyben. Ők az utolsó tekintélyek ebben a társaságban, noha őket is megbácsizza a fiatalság. Lechner Ödön bácsinál is több. Ő a papa. A papát pedig röviden papszinak hívják. És papszit mindenki respektálja, Pali bácsit mindenki tiszteli.

Tőlük lefelé mindenki egyenlő. A többinek egyenlőn nincs igaza a fiatalok vélekedése szerint, s jobbára egyenlőn nincs tehetsége ugyancsak a fiatalok meggyőződése szerint. Mert máris öreg-számba megy az, a ki tehetséget elismer. Fényes Adolf a leglelkesebb tehetség elismerő, s ezért mindenki bácsinak szólítja.

Ferenczy Károlyt nem is eleven embernek, hanem elvont fogalomnak tartják. Ő az, akihez senki sem mer közel férni, talán azért, mert mmdig mindenki fölött van. Az elvek magaslatán. Talán ő az egyetlen, a kinek még a Japánasztalnál is művészeti elvei vannak. A többiek otthon hagyják őket. Csak Kosztolányi Gyula és Ligeti Miklós hoz el egy-kettőt magával, s szenvedelmesen helyt áll értük. Magyar-Mannheimer Gusztáv szójátékokat farag, de olyanokat, amelyeknek élük van.

Róna József az egyesületi elnök. Finom diplomata, ellentéteket kiegyenlítő. Vele szemben vagy mellette az anarkista mozgalmaknak Hermann Lipót a mozgatója. Ő a testté vált kaczagás. Faragó Géza a másik kaczagó. A hivatalos mókázó, a szabadalmazott enfant terrible. És mókázik szóban és rajzban egész sor ifjú. Pólya Tibor mélázva tréfálkozik s alattomosan mindenkit lerajzol. Letorzrajzol. Valamikor Márk Lajos volt a főkarikaturista. Most pénzt csinál kint Amerikában, még pedig sokat.

Rippl-Rónainak csak évadjai vannak. Magát az évet Kaposváron tölti. Sohasem tréfál, mindig komoly és mindig udvarias. Mindenkinek igazat ad, és mindig a maga igazát érzi. És eljön a Japánba Paris és Szeged, München és Nagybánya, Kecskemét és a Stefánia-út. Eljönnek a Ťpalermóiakť is. Csak ŤTintorettóékť nem jönnek: — a legnagyobb kópűeket nevezték el Tintorettónak. A nagyképűek, a hivatalosak soha sem tévednek el Japánba, pedig még őket is szívesen látnák ott a nagy asztalnál és a kis asztaloknál. Még az építészek asztalánál is, a mely mellett mindig ütközetre készen ül a csapat. A modernek hadakozó népe.. Ők sem sajnálnának néhány jó tréfát a látogatóktól. Pedig ha másért nem, a Lechner mestert ért bántalmakért, egy-egy rossz tréfába belefojtanák a nagyfejűeket.

* * *

Andrássy út 45, a volt Japán Kávéház épülete google

1878-ban Bukovich Gyula tervei alapján felépül Karsay Albert háza, a Gyár utca (a mai Liszt F. tér) sarkán, neoreneszánsz stílusban, mint a Sugár út épületeinek nagy része. Az úri  lakás az első emeletre kerül, az ebédlőjében az építész által tervezett bútorok, famennyezet, faburkolat, reneszánsz márványkandalló. Innen nyílik a festett üvegablakos télikert.

A földszinten, a mai könyvesbolt (Írók boltja) helyén olyan műintézmény nyílik meg 1895-ben, ami hosszú évtizedekig az egyik lemenőbb kávéház Pesten. A falakat díszítő egzotikus, keleties csendéleteket mintázó csempéről a Japán nevet kapja. Két fénykora volt, mindkettőnek a soros világháború vetett véget. 1907-től a képzőművészek törzshelye, itt kávézott többek közt Csók István, Fényes Adolf, Rippl-Rónai, Csontváry. A második 1928-tól kezdődik, amikor Kraszner Menyhért, a Ritz Szállón edződött vendéglátós átveszi a menedzsmentet, és létrehozza az írók paradicsomát. Abban az időben Molnár Ferenc, Szép Ernő, Bródy Sándor, Kassák és többek törzshelye. google

GRÓF VAY PÉTER. AZ UTOLSÓ MIKÁDÓ. EMLÉKEZÉS JAPÁN ELHUNYT CSÁSZÁRJAIRA. 1912. 21. 625.

Az utolsó Mikádo szállott sírba a japán császár elhunytával. Az alkotmány kihirdetésével az egykori korlátlan hatalmat nagyon megszorították. A felelős minisztérium kinevezésével a kis szigetvilág uralkodója sokat veszített nimbuszából. A nap leszármazottjának, Jimmu-Tenno-nak ivadéka, a Mikádo több volt kormányfőnél, egyidejűleg istenként tisztelte népe.

Mindenekelőtt a nép szellemi életének képezte fejét. Alakját misztikus homály fedte. Népe előtt láthatatlan maradt. Palotájának mélyéből sohase lépett a durva hétköznapi világba. A keleti népek régen tudták, hogy mi sem fokozza jobban a tekintélyt, mint a rejtélyes ismeretlenség. Khina császárai, vagy Tibet főlámája az elzárkózott magányukból sokkal mélyebb benyomást gyakorolnak nemzetökre, mintha személyesen lépnének az előtérbe.

A császári legkegyesebb meghívó így annál nagyobb örömet okozott. Ezenkívül felette nagy művészi élvezetet kínált az alkalom a hires császári palotába léphetni, melynek kapui mindenkor zárták. A rejtélyes otthon csakŹ nem hozzáféfhetlen. Köröskörül széles és mély vizes-sánczok zárják körül. Magát az ekópen alkotott szigetet kőfalak környezik. A sarkokon magas tornyok emelkednek. Az egyes hidak és kapuk előtt éjjel-nappal katonaság áll őrséget.

A várva-várt nap végre egy téli reggelen megérkezett. A fővárost nehéz fehér hólepel fedte. Szokatlanul hideg volt. Az apró faházak fedte. Szokatlanul hideg volt. Az apró faházak mintha még laposabbak lettek volna a teher alatt. Már kilencz órakor jött értem egy fogat, de az út eltartott csaknem egy rövid órán át. A távolságok a hajdani Jerfoban nagyon nagyok, azonkívül a rossz utakon és nehéz hóban a lovak alig tudtak czammogni. De kárpótolt bőven a tájkép. Japán talán sohasem festőibb, mint hózivatarban. Tudták is ezt jól a hajdani mesterek. A hires Kuno-iskola legszebb képei éppen a téli jelenetek.

Pár perccel a kitűzött idő előtt érkezem, így van időm körülnézni. A palota, ha ugyan e név megilleti az épületet, hasonló a kiotóihoz. Terjedelmes, de csak földszintes épület. Hasonlít egy alföldi kúriához, bővített kiadásban, így irta azt elő az orthodox nemzeti műépítészet. A belső ellenkezőleg, legalább a fogadótermek európai berendezésűek. Drága és értelmes. Selyem és bársony függönyök, aranyozott székek, asztalok, de minden izlés és stílus nélkül, mert amilyen finom a japán izlés saját hazai tárgyakat illetőleg, éppen annyira járatlan idegen területeken.

A szolgálattevő kamarások egy nagy fogadóterembe vezetnek. A berendezés még fényesebb, habár nem is ízlésesebb. Szerencsére két pompás régi ellenzőt állítottak fel díszítésül. Mindkettő elsőrangú festmény és a Kano-Tanjú ecsetjére vallanak. Azonkívül két fali kárpitot találok, régi japán mű, és külföldön e kézimunka csaknem ismeretlen, mert rendesen kizárólag a császári paloták számára készültek.

JAPÁN KERTRÉSZLET és BEJÁRAT A JAPÁN CSÁSZÁRI KERTEKBE

Az ajtó nyílik és belép a főudvarmester, Scinomya báró. Jóllehet arannyal hímzett fekete frakkot és gyíklesőt visel, kinézése tipikusan nippon. Modora is olyan csiszolt és udvarias, mint a daimiók idejében lehetett. Kitűnően beszél különben angolul és tanulmányait Londonban végezte. Ö is egyike azoknak, mint llo őrgróf vagy Okuma gróf, kik még a régi feudális, világtól teljesen elzárt, titokzatos Japánban születtek, és kik az átalakítás művén személyesen olyan tevékeny részt vettek.

A főszertartásmester jelenti, hogy ő felsége kéret és megadja a jelt az indulásra. A fogadóteremből a magánlakosztályokig több folyosón haladunk át. Amint közeledünk az uralkodó szobáihoz, annál hidegebb lessz. A császár nem tűri a gőzfűtést. Még mindig szenes serpenyőket használ, főtt rizzsel él és a nemzeti kimonót hordja otthonában. A régi japán szokások között nőtt fel, az egykori nemzeti szellemben nevelődött, érthető, hogy azokhoz ragaszkodik.

Végre egy fushimi vagy tolható faajtónál a kamarások megállanak, mint mondják, rangjuk nem engedi, hogy tovább mehessenek. A szertartási formák, mint látom, nagyon szigorúak. Sokat átvettek a régi udvartartás szigorú intézményeiből. Még a diplomatákat illetőleg is sok a nehézség és csak a nagyköveteket és követeket fogadta a császár, de a többi tagokat nem.

A főudvarmester egy nagy ellenzőt megkerülve előre siet bejelenteni, aztán az ajtókat feltárják és ott látom a Mikádót teljes valójában előttem. A helyiség olyan szűk, hogy alig van módomban a szokásos három meghajtással közeledni. Barátságosan lép ő maga közelebb, messziről nyújtva elém kezét. Ezen alkalommal tábornoki egyenruhát viselt. Sötétkék dolmány, vörös nadrág a franczia hadsereg mintája után készült, ami nem a legelőnyösebb viselet, tekintve, hogy a császár felsőteste aránytalanul nehézkes rövid lábaihoz, amint az egyébként olyan sokszor fordul elő e népnél. Nagyon kegyes figyelem jeléül mellén a Szent István-rend csillaga ragyogott.

Audiencziák minden csillagzat alatt nagyon hasonlók. A kérdések mindenfelé ugyanazok. Csak ezeken a megszokott formákon át van alkalmunk a gondolatokat olvashatni. A császárt utazásaim látszottak felette érdekelni. Szibérián és Mandsurián át érkeztem volt Japánba, mikor a vasút még nem volt készen. Természetes, hogy azon tájékok viszonyai foglalkoztatták a háború előestéjén. A levegő már tele volt puskaporszaggal, de a harcz kitörését senki se gondolta valószínűnek. Azt, hogy a hatalmas Oroszországot a kis Japán leggyőzhesse, teljesen kizártnak látszott.

Kétségkívül az őszinte érdeklődés sugárzott át egész társalgása folyamán. Mindenből az látszott, hogy amennyire módjában van, értesülni kivan a világ folyásáról. Ha már személyesen nem is szerezhet tapasztalatokat, legalább hallani óhajtja a mások benyomásait. És ki tudja, nem volt-e reá nézve bizonyos fokig előnyös a teljes elszigetelés, elzárt palotájában kevésbé érezhette mindazon hatalmas rázkódtatásokat, melyeken nemzete átalment uralkodásának hosszú évei alatt.

Mutsuhito, midőn a világot megpillantotta, a felkelő nap szigete mély százados álmát aludta volt. Az országot a feudális Daimiók uralták. A kormányzat hatalma pedig a Sogun kezében volt összpontosulva. A Sogunok voltak az ország valódi uralkodói, míg a Mikádo teljesen elzárva kiotói palotájában, tétlenségre volt utalva és a legszigorúbb elszigeteltség közepett töltötte napjait.

A tizenkilenczedik század második felében bekövetkezett átalakulások váratlanul rázhatták fel ábrándjaiból a kiotói udvart. Belháború és lázadások egymást követték, míg végre a Sói/unok hatalma teljesen megszűnt és a Mikádót léptette a forradalmi párt az országnak ténylegesen élére. A kiotói magányt Jeddo palotájával kellett felcserélnie, minisztereket kinevezni, hadsereget szervezni, külföldi követekkel tárgyalni. Az óriási munka eredményét ismerjük, pár év alatt Dai-Nippon nagyhatalommá erősödött.

Hogy mindebből a munkából mennyi személyes része jutott a császárnak, megmondani nehéz lenne, de bizonyos fokig mellékes is. Ha teljesen semleges magatartást tanúsított az egész nemzeti erjedés alatt, az volt mindenesetre a legbölcsebb eljárás és Mutsuhito legnagyobb érdeme, hogy a nehéz napok alatt sohasem támasztott még több bonyodalmat és türelemmel várta be az új kialakulásokat. Ha trónját biztosíthatta a régi feudális Japán megszűntével az új liberális viszonyok közepett is, elsősorban nyugodt ítélőtehetségének és békés természetének kell betudnunk.

Utoljára a hires cseresznyevirág-ünnepen láttam a Mikádót. Együtt volt azon alkalommal az ország szine-java. Megjelentek a hősök, mint Oíjcima marsal és Togo admirális. A hires államférfiak, mint Sayonji, Katsura, Suimatsu; még a nagy veterán, Okuma báró se hiányzott, így együtt láthattam a nemzet szinét-javát a császári család köré csoportosulva. A díszlet még a hajdani vala. A Hama kertek virágzó cseresznyelombjai alatt folyt le a ritka ünnepély.

A színhely a régi volt, a százados liget változatlanul őrizte meg hajdani jellegét, de a társaság maga levetvén az egykori hagyományokat, a prózai jelen fekete mundurját öltötte magára. A szalonkabáttal új viszonyok léptek a régiek helyére, és a mint ottan láttam az egykori Mikádót, a kiotói tündéries udvar egykori bálványát mai miniszterei, tábornokai és a mozgalmas közélet többi nevezetességei közepett értem, hogy nagy lehet csodálkozása a világ és elsősorban saját népének átváltozása felett.

Június Brutus : Zsidóország. 1878. 382.

Kánikulai meleg, olyan, hogy az ember kivándorolni készül a bőréből. A zöld padokban néhány kínpadra kárhoztatott képviselő, akinek muszáj itt lenni, ha meg akarja érdemelni a dicső mameluk nevet.

Szerencse azonban, hogy senkinek sincs kedve még azon felül a házszabályokkal is echauffirozni magát; mert ha összeszámlálnák a jelenlevő képviselőket, kiderülne, hogy nincsenek százan, amennyi érvényes határozathozatalra szükséges.

A karzatok is üresek. Még a főrendi karzat is. Amióta I. Kákái Aranyos nincs többé, a Nr. II. III. etc. mind összevéve se bírják betölteni helyét. Pedig kár volt ott nem lenni. Nagy dolog történt, amelynek érdemes lett volna szem- és fültanuja lehetni.

Felállt Istóczy Győző. Érdekes, nyúlánk, szőke férfiú, értelmes, szellemes arccal. Szépen, sőt választékosan beszél. És okosan. Minden ember elismeri, hogy szép tehetség, akire szép jövő tekint.

Egy kérdésben pedig ö az egyetlen szakférfiú az egész országgyűlésben: a keleti kérdésben tudniillik. Igaz, hogy ennek is egy specziális ágában, melyet ő választott ki magának: a választott nép kérdésében.

Senki oly alaposan nem szereti a zsidókat, mint ő. Nem is felebarátja már nekik, hanem egész barátjuknál is több.Ezt a gyöngeségét már régen ismerjük; de arra senki se volt elkészülve, amivel a megjelent képviselőket fölrázta álmos lethargiájukból.

Hah, ki hitte volna: Juda, Euben és Izrael fiainak uj Mózese támadt, aki elvezeti őket a pusztában való hosszú bolyongás után az ígéret tejjel és mézzel folyó földéjre. Ez már nem is Mózes, hanem talán maga az eddig hiába várt Messiás.

Feláll és beszél, komoly csengő hangon, s benyújtja indítványát, mely több a prófécziánál: mert az maga a honalapító akta, egy intézvényezett váltó, melyre az előmutatónak menten kifizetnek, egy kész kerek országot.

A magna charta, az arany bulla, a habeas corpus acta mind, mind csak hitvány clausula, appendix e világra szóló állam-okmányhoz képest, mely két ezer éves igazságtalanságot üt helyre egy tollvonással, s visszaad egy népet hazájának és egy hazát népének, — atyáik örökét.

Palaestinát ki kell kerekíteni, meg kell nagyobbítani a mai fokozott igényekhez képest, és át kell adni jogos tulajdonosainak, kiket Titus császár a törvényes formalitásoknak (minő pl. a telekkönyvi hivatalban foganatosított liczitaczió), minden megtartása nélkül önhatalmúlag kiűzött onnan és szétszórt világgá.

És Európa nyugodtan nézte ezt, s nem hívott össze kongresszust a köz- és magánjog e flagrans megsértésének megorvoslására. De most összeült a kongresszus, elébe kell hát vinni az ügyet. Jobb későn, mint soha.

— Mert, uraim, hogyan áll a dolog'? Ugy áll hogy a muszka gyalázatosan profanálta Jézus tanát, mikor zászlajára irta e jelszót: „a keleti keresztyének fölszabadítására". Jézus Krisztus korában még nem is voltak keresztyének, azokról a megváltó tehát nem is beszélhetett. Mondta azonban s többször ismételte programmbeszédeiben, hogy „mindnyájan isten fiai vagyunk". Tehát nem csak a keleti keresztyéneket, hanem a nyugati zsidókat is föl kell szabadítani!

Ha a keleti ügyeket rendezi a kongresszus rendezze először is ezt, mert egynek sincs oly régi joga a tekintetbe vétetéshez. Közel kétezer éve már, hogy idegen népek között bolyongva visszavágynak a Jordán vizéhez, s Horeb hegyének ligeteibe. A nemzeti aspirácziók e szívóssága tiszteletet parancsol, uraira! Azért hát vissza kell állítani hazájukat, vissza kell őket adni önmagoknak és testvéreiknek, a többi sémita törzseknek, hadd válaszszanak maguknak királyt, és építsék föl Salamon templomát, amig el nem korhad a Libanonon az utolsó czédrus.

Igen, uraim, önök csinálnak állat-védegyleteket, tolvajsegélyzö társaságokat, s szivük a szegény zsidón meg nem esik, hanem arra kárhoztatják, hogy pénzt adjon kölcsön államoknak, királyoknak és más tönkremenő nagy uraknak, mikor már gazdag, és mérjen bűzös pálinkát a csapszékben a parasztnak, mikor még nem az.

Hanem azt ugyis tudom, hogy hiába apellálok az önök humanitására. Barátkozzanak tehát az eszmével financziális szempontból. Mert hogy Zsidóország visszaállitassék, azt mindenek fölött pénzügyi tekintetek javalják.

Nem hiszem, hogy sokan legyenek önök között olyanok, akiknek ne volna legalább egy vagy tiz török sorsjegye. Azt a hires Türken-Hirsch 400 frankért varrta az önök nyakába darabonként. Hogy im most a muszka Törökországot tönkre tette: nemcsak hogy nem nyernek önök e sorsjegyekkel évenkint négyszer 400 000 frankot, amint igérve volt; nemcsak, hogy nem kapják önök évenkint a 24 frank kamatot aranyban, melyre pedig a cuponok kezeik közt vannak; de még maga az értékpapír értéke is leszállt 400 frankról 10 frtra.

Törökország nem képes eleget tenni kötelezettségének. De ha egy jókora darabot eladna a földjéből jó drágán, akkor szépen kielégíthetné önöket.

A finánezoperáczió tehát tisztán áll. Palaestinát adja el a porta a zsidóknak. Adja el pedig jó drágán, hiszen Palaestina a zsidóknak hazája, a haza pedig soha sem olcsó, mert mindig azt halljuk, hogy „drága haza". A drága vétel keresztülvitele nem fog akadályokba ütközni, mert a zsidó hazátlan nép levén, kétezer év óta sem kellett költekeznie állami kiadásokra, nem tartottak állandó hadsereget, nem milliókba kerülő s amellett nyúzó és csaló burokracziát, nem

voltak ügyeik Ausztriával, kereskedelmi szerződéseket sem kötöttek másféléket, mint rajuk nézve előnyösöket, államadósságokat sem vállaltak, hanem államkölcsönöket nyújtottak.

A pénzük tehát megmaradt és kamatozott. Már, uraim, egy oly okos és körültekintő népről, minő a zsidó, én föl nem tehetem, hogy bármily nagy lett légyen is Jeruzsálem pusztulása, ki ne hoztak volna belőle néhány milliót. És most méltóztassanak számítani. Csak egy krajcár is kétezer év alatt mennyire nő. Nem véve magasabb kamatlábat, mint 6%-ost : egy krajezár kétezer év alatt kamatok kamatjával több egy milliónál.

Ebből kiszámíthatják, uraim, hogy a zsidóknak ezidő szerint körülbelül mennyi vagyona van. Száz milliárdot adhatnak Palaestináért, s még akkor is ők lesznek a világ bankárjai. Ha egyszer a portának ennyi pénz üti a markát: biztosak lehetnek, uraim, hogy minden államadósságukat kifizetik, az önök sorsjegye is megütheti a főnyereményt, sőt meglássák, oly váratlan megoldást nyer az egész keleti kérdés, hogy maga a muszka czár is kikeresztelkedik töröknek. Mert mi lesz akkor a török lírához képest az orosz rubel?

Azért azt indítványozom, hagyja meg a magyar képviselőház a most Berlinben ülésező kongresszusnak, hasítsa ki az ottoman birodalomból Palaestinát akként kikerekített határokkal, amint én azt a mappán veres czeruzával kiczirkalmaztam, aztán pakoljon föl Európában és Amerikában minden zsidót, vitesse el Pa-laeztinába, s installálja ott annak rendje és módja szerint illendő szolennitással a Rothschild dynasztiát.

Uraim, vegyék ezt fontolóra. Nem csupán egy ókori igazságtalanság lesz ezzel helyrehozva, nem csupán az annyi vérbe került keleti kérdés minden további véráldozat nélkül megoldva: de meg lesz vele oldva a polgári házasság oly égető kérdése is. Ez tehát az egyháznak is érdekében áll.

A szolgaságnak földjéből ki kell vezetni végre az ezredévek óta hazátlanul bolyongókat az igéret földjére. Másutt számukra csak ígérvények földje van, mely hajh mi gyakran meg-nemtartványok földje! Ők ugyan, mint hajdan őseik, akik ki kezdtenek békülni a pusztával is, amig számukra mennyei manna hullott alá: szintén kezdik szerényen beérni a mi pusztáinkkal is. Mi azonban legyünk nagylelkűek, s diribdarab jószágaink helyett egész egy országot adjunk nekik.

E beszéd, mint képzelni lehet, mély gondolkozásba ejtette a képviselőházat. Ily nagy horderejű eszme egész megszédítette, ugy hogy határozatra oly nagy hiitelenséggel nem is kerülhetett a dolog, s elfogadtatott az elnök indítványa, mely szerint nem volna illendő, ha ily messzeható horderejű határozat hozatalával az épen együtt ülő európai kongresszus munkálatainak elébe vágnánk. A kongresszus, nincs benne kétség, ugyis megérdemelt fontolóra veend.

UTAZÁS

UTIKÉPEK KIS-OROSZORSZÁGBÓL.

TISSOTTÓL. IV. Éjjeli utazás. l882. 22. 345

.

Vonatunk esti szürkületkor megindult. Sivatag lapályon haladtunk egyre, folyvást, melyen határozatlan körvonalak árnyékai lebegtek, ha egy-egy madár álmából fölrebbent s egy perezre lekötötte figyelmünket — egyéb semmi.

Nemsokára meggyújtották az eji lámpákat a kocsikban s mindenki alváshoz készült. Ván-kosokat s takaró kendőket szedtek elő, nem tudni honnan, s kiteregették mint a tábori sátrakat. Itt egy szakállas bozontos arcz, ott egy csinos női fej, szőke hajával, emelkedik föl s bocsátkozik vánkosára. A szunnyadás lassú pi-hegése, közbe-közbe horkolás is, hallatszik.

Almomból — mert én is elszunnyadtam — egyszerre egy zökkenés és zaj ébresztett föl. A vonat megállt.

Kinéztem a kocsiablakon. Szomorú színezetű állomás-háznál valánk, mintha csak egy alagút torkában lettünk volna, szűk helyre összeszorulva s zavart csoport által ostromolva, utasok csoportja által, mely a vonathoz tolongott, hogy azon helyet foglaljon. A várótermek nyitott ajtaiból egyre több-több tömeg özönlött ki s tompa morajjal tölte el a födött pályaudvart. Kivétel nélkül mind zsidó volt, zsákokkal vállán, podgyászokkal kezében vagy hóna alatt, hosszú kaftánjaik durván megkötve derekukon.

Szombat éjjel volt s a környék zsidósága ünnepelni tódult volt össze arra a pontra, hol kerületének zsinagógája volt. Mert Oroszországban a zsidóknak nincs megengedve mindenütt templomokat építeni, s egy kerületben csak egy zsinagóga nyitása van megengedve.

Ezt a tömeget látva, kitaláltam, hogy Ber-dicsevben vagyunk, az orosz és lengyel Jeruzsálemben, hol az összetódult zsidóság az nap sabbatját tartotta s most mind haza siet. Gyorsan elhatároztam magamat, hogy pihenőt tartok ez érdekes helyen s összeszedve holmimat, kiszállottam a vasúti kocsiból.

Két óra volt éjfél után.

Egyetlen bérkocsi — kocsi-e valóban? — bele egy ló fogva — ló volt-e csakugyan ? — kocsi és ló ütött-kopott váz inkább, állt ott az állomáson. Nem volt miből válogatni. Körűibe semmi ház, semmi világ, a mi emberi lakásra mutatna; a városnak semmi nyoma, semmi nesze...

— Hol van Berdicsev? — kérdem a zsidó kocsistól, aki felém közelitett a szolgálatát ajánlá.

— Oda lent! — monda s egy láthatatlan pont felé mutatott a szürke éji ködben.

— Mennyi idő alalt érünk oda? —kérdem.

— Ha nagyságod jó borravalót ad a rendes fuvardíj mellé, egy negyed óra alatt ott leszünk.

— Induljunk.

— Hova hajtsak ?

— A vendéglőbe.

Zavarba jöttem volna, ha a vendéglő nevét kérdezi. Ki az ördög szállt meg valaha Berdicsevben ? Én legalább soha!

Az iszvokcsik (kocsis) felült a bakra s lovára biztatólag csapott, azt kiáltva gyi-te helyett: ŤEk! ma-t

Utunk fényes nappal is rossz lett volna, az esők annyira kimosták a kátyúkat, hogy igy éjjel minden pülanatban a feldölés veszélyének voltunk kitéve. A sötétben azt sem láttam merre megyünk s mindig ugy képzeltem, nem egyenest,

haladunk, hanem ide-oda tévelyegve. Élőre nyújtott nyakkal, egyetlen fegyveremet — esernyőmet — szorítva térdeimmel, gyanús szemekkel kisértem kocsisom minden mozdulatát. Képzelődésem egy ízben sürü erdőt láttatott révedező szemeimmel; már erélyes védelemre készültem, mikor a hold, két felhő közt kibukkanva, Berdicsev szélső házait láttatá. Szomorú, düledező házak, mintha betegek volnának, az öregségtől roskadozva s egyátalában nem hívogató minőségűek. Balra fordultunk. Az útnak csuk egyik oldalán volt házsor, rozoga kőfalakkal körítve, ;i másik oldalon üres puszta tér tátongott még rémülten vettem észre, hogy egy akasztófa alatt haladunk el, mely a város e végén ijesztőleg meredt az éjbe. Majd egy sáros meredeken vánszorogtunk fel lassan s befordultunk a város egy utczájába, a hol két soron álltak már a házak, de tekintetök semmivel sem látszott barátságosabbnak, mint a város végén.

Kocsink egy rossz külsejű ház előtt állt meg, melynek alacsony kapuja fölött gyöngén pislákoló lámpa hintette kétes világát tört üvegei mögül.

— Itt vagyunk, — monda az iszvokcsik, leugorva s ostora nyelével kopogtatva a kapun.

Néhány perez múlva egy szolga jelent meg, kezében vas gyertyatartóval, álmosságtól duzzadt szemekkel, összekóczolt gabanezos hajjal, rongyos ingujjban s elvéve podgyászomat, fölindultunk egy piszkos lépcsőn, melynek fa-fokai csuszamósak voltak a reájok tapadt sártól s az első emeletre értünk, hol a cselédek a folyosón ugy hevertek s aludtak, mint a kutyák. Vezetőm belökött egy ajtót s intett, hogy lépjek be. A szoba börtönszerü volt. Négy puszta fal, egy nyoszolyával.

— Hát ágynemű ? — kérdem.

— Hogyan ? uraságod nem ágyneművel utazik ? — kérdé meglepetten a polové (pinczér).

— Nem, én európai módra utazom.

— Az más. Utána nézek: kaphat-e ágyneműt ? De azzal drágább lesz a szállás ; nézni s ezzel a falra függesztett árjegyzékre mutatott.

Nem sokára visszajött egy köteg szénával, s egy lapos vánkossal, melyeket az üres ágyba tett s egy piszkos és rongyos lepedővel takart le.

— Vigye vissza, — kiáltám. — Nem fekszem erre a rongyra; majd inkább elalszom a bundámon.

— Oh, ne féljen uraságod! Ilyen hidegben a balhák és poloskák mind megdermedtek ! nem fognak alkalmatlankodni.

Mit volt mit tennem? Almos és fáradt voltam s elbocsátva a polové-t, készülődni kezdtem, hogy nyugalomnak eresztem magamat. Három óra volt éjfél után s épen kabátomat vetettem le, midőn szobám ajtaja vigyázatosan megnyílt s egy vén zsidó arcza, faj-jellegének félreismerhetetlen kinyomatával, tolakodott be a nyilasán. Kémlő, szúrós szemeivel vizsgálgatott, mig ajkain durva mosoly vigyorgott.

Vártam, hogy ő szólítson meg. Ó tőlem várta a szót s csak kétértelműén Végre is nekem kellé megtörnöm a kérdéssel: Mit akar ?

— Nagysád, — monda, — csak azt akartam megtudni, nem parancsol-e valamit? Smüle, a vén Smüle vagyok, kit a környékbeli uraságok mind jól ismernek. Nemesség, katonaság, hivatalnok urak, mind megrendelőim s jól szoktam kiszolgálni.

Átláttam, hogy azon szenzálok egyikével van dolgom, kik mindennel szolgálnak, a mit kívánsz, de az ismeretlen s tapasztalatlan utast behúzzák, a hol s a miben lehet. Nem feleltem neki s vártam, hogy világosabban szóljon.

— Nincs szüksége nagysádnak semmire ? épen semmire ? kérdé, különös nyomatékot vetve utolsó szavaira.

— Pihenésre van szükségem, s jól teszi, ha nyugodnom hagy.

Az öreg Smüle átlátta, hogy szolgálatát igénybe venni nem kívánom. De az ily emberek, ha nem kupeczkedhetnek, akkor kémekké válnak. Vettem észre, hogy Smülének is erre volna kedve. Én se' idegenkedtem volna a tréfától, öt félrevezethetni; de fáradtabb voltam, mintsem hosszasabb beszélgetésbe ereszkedjem. Szerencsémre — az öreg Smülének azonban szerencsétlenségére — félbeszakították társalgásunkat.

' Berdioev mintegy 50 000 lakossal bíró orosz város a kievi kormányzóságban.

Egyszerre két erős kopogás hallszott a vendéglő kapuján. Smüle megijedt s az ajtóhoz sietett és óvatosan kitekintett. Nem látott senkit ; de az emeletbe vezető falépcsőn nehéz léptek kopogtak s durva hangok, melyek a ven-déglőbeli cselédhez voltak intézve. Smüle hallgatózott B saját nevét hallotta említtetni. Elhalványult, mint a ki bűnösnek érzi magát.

— Nagysás uram, — suttogá Smüle ijedtében remegő hangon, — az istenre kérem, mentsen meg, rólam beszélnek, engem keresnek. Minden szolgálatára kész vagyok, csak szabadítson meg.

Nem mondhatott többet. Egy egyenruhás ember jelent meg az ajtóban, követve három csendőrtől, kik intésére kivül maradtak, inig ő belépett.

— Smüle, — monda a rendőrtiszt, — téged keresünk. Bocsánat uram, — tévé hozzá felém fordulva, — röviden fogok végezni.

Ezzel egy papirt tartotta megrémült Smüle szemei elé.

— Ismered ezt, gazember ? Hamis útleveleket gyártasz ? nihilisták és szökevények számára !

A zsidó térdre esett.

— Exczellencziád, — hebege, — esküszöm én nem, semmit sem tudok a dologról.

— Hallgass, hazudsz ! Te adtad el ez útlevelet egy kievi diáknak, ki itt hált most harmadnapja. A határszélen elfogták s bevallotta, hogy tőled kapta.

— Istenem, istenem, el vagyok v-eszve ! — jajgatott Smüle, kezeit tördelve, még mindig térden.

— Fogjátok nyakon ! — szólt a rendőrfőnök a három csendőrnek, mire azok beléptek s nyakon csípték Smülét és felrántották a földről.

En néma nézője voltam a jelenetnek, s egyátalán nem éreztem kedvet magamban a vén Smülének pártjára állani, kit a két rendőr minden további teketória nélkül kivezetett a szobából.

A rendőrfőnök bocsánatot kért az éjjeli háborgatásért s a következő perczben magam maradtam.

De meg volt irva, hogy ez éjjel ne lehessen pihenésem. Alig feküdtem le, s kezdem egyidei ide-odaforgolódás után érezni, hogy a szender végre meg akarja lopni pilláimat: midön szobám ajtaját, minden előleges kopogtatás ! nélkül — mely udvarias szokást Oroszországban átalában fölöslegesnek tartják s egyszerűen csak betaszítják akárki ajtaját — s a mint fölneszeltem, látám, hogy egy merev, katonás tartású egyéniség, II. Sándor-szakállal s fején a hivatalos sipka, közelit ágyamhoz.

— Útlevelét! — szólita meg nyersen.

Felugrottam s érezve, hogy Oroszországban vagyok, hol a hatóság rendeleteit némán és magyarázatkérés nélkül kell teljesíteni: előkerestem tárezámból útlevelemet s igazolványaimat s átadtam, gondolva, hogy átnézi s visszaadja.

A rendőr azonban csak egy futó pillantást vetett irataimba s vastag bőrtárczájába azonmód belecsusztatta, több hasonló közé; azzal katona-san üdvözölt s távozott. Oroszországban rendőri szabály : az utastól, ha valamely városban vagy helységben megszáll, elszedni igazolványait s ; c=ak tovább utazása perczében adni vissza. Biztos mód, hogy senki a rendőrség tudta nélkül tovább ne mehessen. Az utasra nézve azonban nagyon alkalmatlan. Kivált ha hajnal felé za- j várják s nem hagyják elaludni.

Velem ez történt. Végre mégis sikerült egy pár órát, ugy a hogy, pihennem. Mikor felébredtem, a vendéglői szoba függöny- s redőny-telén, de annál piszkosabb ablakán már a nap besütött.

V. Berdicsev és szórakozásai. (Hasonló szöveg jelent meg h14 99. fejezetben. G.)

Rendbe hoztam öltözékemet s kitekintettem az ablakon. Utcza helyett ocsmány sártengert láttam elterülni magam előtt. De látni akarva a várost s nappali életét, elhatároztam, hogy kocsit veszek s lementem az udvarra. Kocsinak azonban sem itt, sem a kapu előtt nyoma sem volt. Berdicsevben nincsenek bérkocsik. Én pedig meggyőződtem, hogy az utczára ki sem léphetek. Mit tegyek ? hogy segítsek magamon ? e kérdésekkel fordultam a vendéglőshöz.

— Nagyságod, — feleié a jó ember, — ugy látom nincs szokva a nálunk való utazáshoz. Hé, Iván — folytatá egy mezítlábas inashoz fordulva — szólj csak a kis Samunak, hozzon kalucsnikat.

Az inas elszaladt s néhány perez múlva egy törpe zsidóval tért vissza, ki vagy tiz pár kaucsuk-czipöt hozott magával. Ezek azonban csak félezipők voltak, mint a kalucsnik rendesen s szó sem lehetett, hogy velők az utczára kiléphessek. Visszatértem tehát szobámba s bőröndömből rövid szárú bőrös uti csizmámat vettem elö s azt húztam lábamra. így neki mehettem a bokáig érő sárnak.

Rettenetes város ez a Berdicsev! Emlékeztet a szentírás elátkozott városaira! Mint az olvasztott szurok, szintén füstölögve a bűztől, foly és hömpölyög a sár a ronda utczákon, melyeket ízléstelen házak, egyenetlenül, mint egy állkapocs tördelt fogai, szegélyeztek. Itt-ott lehetett csak egy uj házat is látni a sok régi és romladozott hajlék között, mint betett fogat a rosszak között.

* Az ötvenes években nálunk is ugy volt, azzal a különbséggel, hogy a rendőr nem jött szállásunkra, hanem magunk tartoztunk útlevelünket a rendőrségre (feldunasor 13.) fölvinni, érkezésünk után legfölebb 12 óra leforgása alatt. Aztán ismét érte menni

Közel a fogadóhoz, ahol szállva voltam, terült el a vásártér s heti vásár levén: ez kínálkozott első szórakozásnak Berdicsevben. Mondanom se kell, hogy az eladók majdnem kivétel nélkül zsidók voltak; felerészben a vevők is, másik felől muszka parasztok, kik semmivel sem voltak kevésbbé rondák és piszkosak a zsidó népségnél. Egyik sátorban egy vaskos mészáros tagolt egy fél ökröt; a másikban a halárus kínálgatta egy nagy kádban viczkán-dozó vagy döglött halait. A harmadikban pálinkát mértek s e körül volt természetesen a legnagyobb tolongás.

A sátrak szuette s esőrothasztotta deszkákból voltak téltul összetákolva, mig előttök kosarak hevertek zöldséggel, kenyerekkel s egyéb áruczikkekkel. Itt egy összekötött lábú borjú hevert a földön, ott csibék szaladgáltak. Egy-egy kocsin gabonát árultak; a vidéki gazdák ökörszekeren jöttek a vásárra; átalában emberek és tárgyak oly tarka vegyüléke volt az egész, inelyböl semmi sem hiányzott, csak a rend és az ízlés.

Megjelenésem, mint idegen utazóé, nem csekély föltűnést okozott a vásárban. A zsidó leányok, kivágott ruháikban s olvadó tekintetekkel, és a paraszt menyecskék, fülökben s nyakukon aranypénzekkel s kifestett arczaikkal, ugyancsak kacsingattak felém. Még alkalmatlanabbnak találtam, hogy a merre mentem, egész zsidó csapat húzódott utánam. Egyik szappant kinált, másik pamut zsebkendőjét dicsérte, a harmadik csak bámészan tekintett reám. Alig tudtam megszabadulni tőlök.

Ugyis bokáig sáros levén már, elhatároztam, hogy nagyobb sétát teszek a városban. Egymásután mászkáltam végig, néhol kimondhatatlan fáradsággal, a girbe-gurba, menedékes vagy meredek, kövezett vagy fenékig sáros utczák tömkelegén. Mindenütt ugyanaz a visszataszító kép tárult elém.

Vasárnap délelőtt levén, a templomok mind nyitva voltak. Először a görög (orosz) templomba mentem be, a hol épen prédikált a pap, esetlen fa-katedrájában, bóbitás süvegével fején, hosszú gabanezos szakállával s czifra, de kopott, sőt rongyollott ruhában. Ha nem tudom, hogy orthodox templomban vagyok s szt. György és szt. Miklós képei állnak előttem: a papot zsidó papnak néztem volna. Mitsem értvén, annál fogva semmi épülést nem is meríthetvén povedálásából, tovább mentem. A harmadik utczán értem a katholikus templomot; ajtajában, mely egy földalatti menet boltozatos kapujához hasonlított inkább mint templomajtóhoz, sánta és vak koldusok állták utamat, kiktől csak néhány kopek odadobása ulján tudtam szabadulni, hogy a templom hajójába beléphessek.

Hazafelé menőben egy fából épült s meglehetős roskadozó külsejű, de nagy terjedelmű fabódé mellett vitt el utam, melyről csakhamar meggyőződtem, hogy nem más mint —színház. Áh! mondám magamban, hát Berdicsevnek színháza is van s talán épen állandó színháza! — Állandó, mint később megtudám, csak annyiban, hogy ez a rozzant fabódé állandóan itt van s egyébre nem használtatik, hanem ha nagyobb időközökben valamely vándor színész csapat vetődik ide, az játszik benne néhány hétig, mig publikuma van.

Csokoládészinü falragaszok és színlapok hirdették, hogy társaság van s a mai előadás két kis darab, egy operetté: ŤAz ujonczokť három felvonásban és egy egyfelvonásos vígjáték: nEgy szál gyufa."

Bármily kevés műélvezetet ígérhettem is magamnak ez előadásról, elhatároztam, hogy végig nézem; arra, hogy az ember jól mulasson, nem szükség épen műélvezetet találnia; gyakran a kezdetleges ostobaság a legmulat-tatóbb.

Napközben megtudtam, hogy a társaság, mely a berdicsevi s környékbeli intelligencziát előadásaival mulattatja, csupa zsidó tagokból áll, kik a múlt télen Romániában játszottak s az évszak elmultával Kis-Oroszországban kóborolnak. Igazgatójuk Goldfaden ur drámaűó és zeneszerző egyszersmind s a mai két darabnak szövege is, zenéje is tőle van; és hogy társa-; ságában egypár igen csinos leányt fogok látni. Berdicsevben — a mi látni való volt — mindent megnéztem délelőtt; a városban kávéház sem levén, délutánom oly unalmasan telt, hogy alig vártam az estét. S még hét óra sem volt — mikor az előadásnak kezdődnie kellé — mikor én már a színháznál voltam. A bemenetnél — nem mondhatom foyernak — volt a pénztár, hol egy kicziezomázott, minden ujján aranygyűrűkkel pompázó, kikent hajú és képű, elég tömött piros-pozsgás s vigyorgó szemű dáma árulta a jegyeket, jelentős mosolyokat és kacsintásokat vetve a vevőkre. Beszédbe eredtem vele, mig pénzt váltott, s megtudtam, hogy az igazgató neje, ki egyszersmind a pénztárt kezeli, melyet — tetszik tudni — nem lehet a társaság akármelyik tagjára bizni.

A tágas terem félig sem volt tele, mikor beléptem ; de perczről-perczre érkeztek uj meg uj csoportok. A nézőtér nagy része zsidókkal telt meg, kik minden rang s társadalmi és vagyoni állás és fokozat legtarkább vegyületét tüntették föl, a párisi divat szerint öltözött dandytől és delnőtől, a bekötött fejű vén asszonyig és vuklis zsidóig. A keresztény elemet néhány marhakereskedőn és mészárosnén kívül, parasztok s niezitlábos és zsiroshaju szolgálók képviselték.

Egy, az első emeleti karzatnak majdnem negyedrészét elfoglaló tágas páholyban, előkelő zsidó család ült, egész hosszában kiterjeszkedve. Széliül az apa, angol módra borotvált ajkai és állaival, hosszú rőt pofaszakállával; mellette a mama, vastag asszony, virágos fejkötőben, legyezőtartó keztyüs kézzel; tovább két kisasszony.

A nézőtér lassankint megtelt s a függöny fölgördült, miközben a szedett-vedett muzsikusokból álló zenekar megkezdte összhangtalan működését.

ŤAz ujonezoku czimü operetté függönyének első fölgördülése nem érdektelen jelenetet tárt elénk. A színpad tágas szobát ábrázolt, melynek közepén, karos gyertyatartókkal s nyitott könyvekkel terhelt és abroszszal leterített aszta' körül egész zsidó család házi isteni tiszteletet tart. Dallamai meglehetősen vegyültek az operett játszibb ütemeibe. A karéneket egy csapat katona szakította félbe, akik a család fiatal férfi tagjaiért —ujonezozni —,jöttek. Most a zene változott; élénk, sőt üde katonazene induló-ütemei váltották föl az előbbi ótestamentumi (bár torz) jellegű dallamot. A zsidók rémülten ugrottak föl az asztaltól s óbégatásaik komikus hatással feleseltek a katonák kardalára. Jajveszéklés, hogy a fiukat katonának viszik, a fiatalok bujkálása, apjok-anyjok háta mögé, meg nem hallgatott esdeklések, az ujon-ezozó csapat vezérének parancsoló áriája végezte be az első képet.

A második felvonásban az ifjak megnyírva, megborotválva, katona ruhába bujtatva, fegyvergyakorlaton voltak. Egyszerre riadót vernek. Jő az ellenség! Valamennyi ujoncz földre veti magát, mintha már meg volna lőve. Az ellenség diadalmenetben lép fel s látva, hogy a város védelmezői mind halva vannak, víg karénekkel s dobszóval elléptet. A függöny zajos tapsok közt gördül le; mialatt az elesettek félénken emelgetik fejőket a földön fektökben. A harmadik felvonásban a vezér meggyőződve, hogy ily katonákkal semmire sem mehet, szétereszti vitéz csapatát. — A nemzeti hiúságnak nem igen hízelgő darab mégis általános tetszéssel találkozott, holott drámaiság ugyan semmi sem volt benne.

Az ŤEgy szál gyufať czimü kis vígjáték burleszk tárgyával jobban mulattatott. Egy \ csinos korcsmárosné körül két zsidóifju legyeskedik. Most egy élemedett korú gazdag zsidó ' utas jő s a korcsmárosné az ifjakat elbujtatja a szekrénybe. Az öreget két csinos szobaleány vezeti be, a kik játszi begyeskedéssel forgolódnak körülötte. Az öreg urnák is megtetszik a korcsmárosné s ölelgetni akarja, de a szép asszony kisiklik kezei közül. Most az öreg arany nyal telt erszényét csillogtatja s kéri az ! asszonyt, mutassa meg neki szobáját. Az asszony veszi a gyertyát, mintha kisérni akarná, de az öreg széptevő, megörvendve sikerének, egy ölelő mozdulatot tesz, mire az asszony szándékosan elejti a gyertyát és sötétben maradnak. Erre az elbujtatott gavallérok zörögni kezdenek, az asszony Ť.Tőnek, el vagyok veszveť kiáltással elszalad, a gavallérok előjönek rejtekeikből s kezdik páholni az öreget, a ki folyvást Ťgyufát! gyufát!" kiabál, hogy a gyertyát meggyújthassa, de sehol sincs egy szál gyufa s a függöny nagy nevetés közt legördül.

FÜGGELÉK

Pósa Lajos

Labancz Mónika: Pósa Lajos és Az Én Újságom – Szakdolgozat;.

A szakdolgozathoz nagyon részletes Pósa-irodalom kapcolódik, benne a VU többszöri idézésével. A dolgozat ajánlja „Felébredhet-e végre Pósa Lajos „ c. átfogó tnulmányt.

Japán

Dr. Kulin Ferenc főszerkesztő, Magyar Művészet folyóirat .... Dolgozatában a Vasárnapi Újságban megjelent, Japánnal kapcsolatos híreket és a Wiener Zeitung ...google

317. Szabó Noémi. Japán témák a Vasárnapi Újságban, témavezető: Farkas Ildikó. 318. Torma Ágnes. A jövevényszavakra irányuló japán nyelvpolitika hatása google

Szabó Noémi, Beosztás/Munkakör: könyvtárvezető ELTE