JAPÁN A NŐKRŐL IV. OROSZORSSZÁG

h14 102 Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

2019. 04. 13- 05. 03

Tartalom

BEVEZETÉS

VÁROSOK

KÉPEK A FELKELŐ NAP ORSZÁGÁBÓL TOKIO 1894. 747.

KÉPEK A FELKELŐ NAP ORSZÁGÁBÓL TOKIO 1894. 765

REMÉNYI FERENCZ: KÉPEK JAPÁNBÓL. 1895. 17. 267.

REMÉNYI FERENCZ. KÉPEK JAPÁNBÓL..

III. A Hakkone-vidéken. 1895. 18. 284

Peking, China fővárosa. 1859. 211.

Mai-ma-csin. VÁROS NŐK NÉLKÜL. 1881. 597.

ORSZÁGOK

XANTUS JÁNOS : Japánról ipartörténeti szempontból, 1874. 11. 194

Tonelli Sándor: HOLLANDIÁBAN.1911. 29. 288.

II. és III. SÁNDOR 1881. 12. 178

S. L.: Képek a Volga vidékéről. 1868. 13. 148.

A NŐKRŐL IV

A nök polgári helyzete különböző időkben és népeknél. 1861. 410.

A „királyi eskü" jelenete Erkel „Hunyady László" című operájából. Szilágyi Erzsébet 1861. 36.414.

UTAZÁS

UTAZÁS MA ÉS RÉGEN 1901. 386.

FÜGGELÉK

EGY VIDÉKI FÉNYKÉPÉSZ: ZELESNY KÁROLY (1848–1913)

B. Horváth Csilla tanulmánya 1997. google

Japanizmus a magyar festészetben 1901. 698.

Babits Mihály japán ihletésű verse

BEVEZETÉS

Továbbr is Japán a vezető téma. Néhány tájleírás édeskés stílusa zavaró (1894. 747. ; 1894. 765;. 1895. 17. 267). Hollandia mint egykori gyarmat-birodalom került a szövegbe. Peking a következő nagy témkör beköszöntője.

A többszörös harkiri leírása. és a kivégzési mód tüzetes bemutatás is olvasható. Általában a legngyobb nyugalommal végzik, (1894. 765.)

VÁROSOK

KÉPEK A FELKELŐ NAP ORSZÁGÁBÓL 1894. 747.

Naplótöredékek. (Folytatás.) Irta : Reményi Ferencz cs. és kir. sorhajó-zászlós. Tokió, Nipon fővárosa

A japáni templom, melyet meg akartunk tekinteni, négyszögletes épület, khinai módon görbített kettős tetőzettel. Á középpontból sugár-szerűleg szétágazó léczezet födi felül és alul a tetőket; a felső léczezet szürke, gömbölyded palazsindellyel van födve, védelmül az eső és hó ellen; az alsó léczezet fényes fekete lakkal van bevonva. Az eresz alakban messze kinyúló tetők aljának és az oldalfalak felső részének egybekötésére a japán építész felhasználta hazája dúsgazdag ornamentikájának minden mesteri és mesterkélő csínját-bínját.

A közökben és a kiszögellő részeken mesterileg faragott sárkányokat s más mythologiai és természetes állatokat, virágokat, hangszereket, arabeszkeket látunk itt tarka egyvelegben, merész képzelettel egyesítve.

A tarkán csillogó szeszélyes színezés, a fekete, vörös és arany lakk fénylő meze, a gazdag bronzburkolat igen fokozza e különös építészet szemkápráztató jellegét. Az oldalfalakat feketére lakkozott hengerded oszlopok környezik, emelve a tetőzetet; az oszlopok közti mezők deszkaburkolattal vannak födve az idő viszontagságai ellen. A bejárat egy oszlopos fedett tornácz, mely egybeköti az udvarba vezető kaput a templomajtóval; a tornácz két utolsó oszlopát az előcsarnokkal gerenda helyett két hatalmas sárkány köti össze. Az egész épületet szintén tornácz futja körül, melynek földjét japán szokás szerint szeplőtlen tisztaságú szalmagyékények födik.

Miután vezetőm felkutatta a templomot őrző papot, egy sárga leplekbe öltözött fiatal sihedert, átadta annak a vezető tisztét. A pitvarban levetvén czipőimet egy nehéz bronzzal díszített ajtón beléptünk a templomba, melynek padlózata szintén gyékényekkel van kirakva. Egy tágas, négyszögletes terem nyílt meg előttünk, a templom három részének egyike: az imaház. A nyitott ajtón át belopódzik a napvilág, kétes, titokzatos homállyal töltve el e hajlékát a megdicsőült nagyok szellemének. Ahol valamely lakkos tárgyról visszaverődve, néhány játszi sugár rezgő fényt vet a falakra, mindenféle különös állat- és növényalakok rejtelmes értelmű jelvényei tűnnek elő, arannyal, lakkal gyönyörű, telt színekkel födve. Egy oltár fölött zig-zugos hajlású aranypapír-sávok függnek, meg egy kerek tükör: a sinto-vallás jelvényei. Nagy hordó alakú, gazdagon díszített dobok állványokra helyezve. Szertartásoknál ezekkel hívják fel az elhunyt szellemet.

Az imaházból egy szűk folyosó a szentélybe vezet. A hűbéri időkben, mikor a sogún, ünnepélyes menetben az ország nagyjaitól és a kisebb nemességtől környezve látogatta meg az elődeinek szentelt templomot, csak ő egymaga léphetett e szentélyhez, hogy hódolatát a megdicsőültek szellemeinek bemutassa. Ezalatt az előkelőbb daimiók az összekötő folyosóban álltak sorba rangjuk szerint, a többi nemesek pedig az imaházban sorakoztak. Ámde az idők változtak, ami akkor szent volt és megközelíthetetlen, az most csak látnivaló, melyet a kíváncsi idegenek is megszemlélhetnek.

AZ ASAKUSA-TEMPLOM TOKIÓBAN

Káprázatos kép tárul fel itt álmélkodó szemünk előtt. Oszlopok, mennyezetek, lengő jelvények, oltárok, gyertyatartók, réz lótuszvirágok, Isten- és emberalakok, szörnyek, réz, fa, szövet, aranyos, fekete és vörös lakk és mindenféle csillogó-villogó dolog egy fantasztikus, elmezavaró zűrré egyesül, melyben csak lassanként tudjuk megkülönböztetni az egyes tárgyakat, szétválasztani az eszmét a művészettől, az alakot a lényegtől.

A szentek-szentjét három kettős fedelű tartány képezi, melyek ragyogó aranylakkal vannak bevonva és nagy műértékű fém-munkával összetartva. Mindegyik tartányban egy-egy fából faragott kép van elhelyezve : az egyik a 7-ik, a második a 9-ik sogúnt, a harmadik pedig a 6-ik sogún atyját ábrázolja, aki szintén nagy tiszteletben részesült.

A képen kívül mindegyik tartány az illető személy halotti tábláját is tartalmazza, melyen éltebeli neve halál utáni nevével együtt van megörökítve. (Szokás ugyanis Japánban, hogy halottaknak, különösen, ha nagy szerepet vittek, eltemetésükkor új, dicsőítő nevet adnak.) A képeket mint a mikádók ajándékait a templom szentségeinek tekintik és soha sem mutatják senkinek. A lótusz, mint a buddha-vallás szerint a tökéletesség és tisztaság jelképe, sok helyütt látható.

De hát hol vannak a sírok ? Papi vezetőm bár egy szót sem tud angolul, megértette kérdésemet. Átmegyünk ismét az összekötő folyosón és az imaházon, megkerüljük a templomot és ismét egy kapu előtt vagyunk. Belépünk egy negyedik udvarra, melyet szintén bronzlámpák szegélyeznek s ott felhaladunk egy széles kőlépcsőn. Végre czélnál vagyunk. Egy lépcsőzetes alapzaton bronz urna emelkedik. Ez alatt van eltemetve a hetedik Tokugáva, jobbra tőle pedig egy hasonló emelvény alatt a kilenczedik nyugszik. Annyi fény és pompa után ily egyszerűség! A tanulság megvan: a szellemet örök tisztelet illeti; a testnek, mint halandó hüvelynek, csak egyszerű nyughely kell.

A 6-dik, 12-dik és 14-dik sogun emlékének egy az előbbivel határos telek van szánva. Itt is kő- és bronzlámpákkal szegélyzett előudvar után egy templomhoz érünk, melynek szentélyében a három sogúnnak fából faragott képmásai és a 14-dik sogún nejének halotti táblája — férje képével együtt — vannak letéve.

Az ily kivételes megtiszteltetésben részesült nő a mostani császár nagynénje volt; hamvai is ugyanazon síremlék alatt vannak elhelyezve, mint férjééi. A kapuk, a kerítések és a templom egészben véve hasonlítanak a fönt leírtakhoz, csak részleteik különbözők, és ha lehet, még mesteribb faragványokkal és pazarabb díszítésekkel, ragyogóbb mázolással és színezéssel diszítvék, mint amazok. A közös templom mögött szintén külön síremlékek alatt nyugosznak a sogúnok.

Ennyi pompa, művészet, idegenszerűség által elkábítva, csak illedelemből mentem át a többi templomokon is, melyek a sogúnok temetkezési helyein kivül emelkednek a Sibahalom fenyvesei alatt. Az egyik templom, a Zodsodsi, buddha-templom lévén, belseje különbözik a sinto-templomokétól.Egy óriási aranyozott buddha-alak ül benne egy kinyílt lótuszvirág helyén, előtte a buddha vallás rézből készült jelvényei: lótuszok, egy hórihorgas, teknősbéka hátán álló daru és egy áldozati mécsek számára szolgáló szelencze. Az oltárt mázos dobozok veszik körül, melyek szentírásokat tartalmaznak. Kis és nagy dobok nagy számmal vannak, hogy a fülnek is legyen valami élvezete.

Egy kis templom, mely a Zodsodsi mögött áll, ismét ugyanazon pazar stílusban van tartva, mint a sogúnok templomai. Nevezetességét a Kuro-Honzon (fekete kép) egy Amida (Buddha) szobrocska teszi, mely arról hires, hogy Jejászii babonás hittel ragaszkodott hozzája; mindig magával vitte hadjárataiba és győzelmeit e bálvány csodahatalmának tulajdonítá.

(Folytatása következik.)

KÉPEK A FELKELŐ NAP ORSZÁGÁBÓL TOKIO 1894. 765.

Naplótöredékek. (Folytatás.) Irta Reményi Ferencz cs. és kir. sorhajó-zászlós. Tokió, Nipon fővárosa.

A látottak után Szengakudsi-t kívántam még megtekinteni; félreeső templomocska ez, melyet azonban az egész országban mindenki ismer, mert ehhez fűződik az aligmult zordon, de hősies lovagkor egyik legvéresebb tragédiája. A hősök, kik abban szerepeltek : Ťa negyvenhét roniw, a templom sírkertjében vannak eltemetve. Századok óta porladnak ott testeik, de emlékük még mindig él és élni fog örökké. Ha egy színházban a ŤCsinsingurátť {alattvalói hűség) adják, mely a 47 ronin történetét eleveníti föl a színpadon, tömve van a nézőtér. És ha elérkeznek a hősök emlékének szentelt ünnepnapok, a nép apraja-nagyja a Szengakudsi templom temetőjébe vándorol, hogy megemlékezve azokról, akik hősi halállal multak ki az ősi erényért; szentelt mécseket égetve rójják le a kegyelet adóját.

Történt hogy a császári udvar egy követet volt küldendő Jeddóba, a sogún udvarához. Két daimio; Takumi no Kami és Káméi Száma ion megbízva a magas küldöttek illendő fogadásával és megvendégelésével, és hogy az ily alkalmakra megszabott szövevényes szertartás valamely pontja ellen ne véthessenek, egy magas sogúni hivatalnok, Kotszuké no Szűké utasítást kapott, hogy óket előbb kellőképen előkészítse.

A két daimió tehát naponta a kastélyba ment, hogy az oktatásban részesüljenek. Kotszuké no Szűké kapzsi ember volt, az ajándékok melyekkel taníványai neki kedveskedtek, nem elégítek ki. E miatti boszankodásában sértő módon éreztété velük felsőbbségét, mint az udvari szokásokban jártas ember, és minden alkalmat felhasznált, hogy őket nevetségesekké tegye.

A heves vérű Káméi Száma e sértő bánásmódot nem tudta elviselni. Egy este tehát egybehívta alattvalóit és ünnepélyesen kijelenté előttük, hogy a legközelebbi sérelemért karddal fogja magát Kotszukén megbosszulni. Tudja ugyan, hogy ily véres tettel a sogúni kastély falai között nemcsak saját életét játssza el, hanem családját is koldusbotra juttatja és alattvalóit is földönfutókká teszi, de mint daimió, nem tűrheti tovább a folytonos megaláztatást.

Káméi Száma tanácsosai között volt egy bölcs ember, aki hallván ura megváltozhatatlan szándékát, törte a fejét, hogy miképpen háríthatná el mindnyájuk romlását. Ismervén Kotszuké kapzsiságát, erre építette fel tervét. Még aznap este gazdag ajándékot küldött neki és lovagjainak ura nevében. Ettől kezdve Kotszukéoly udvariasan viselte magát Káméi Száma iránt, hogy az csakhamar letett öldöklő szándékáról. Annál sértőbb lett Kotszuké magaviselete Takumino Kérni iránt, aki feljebbvalója iránti tiszteletből eleintén türtőzteté magát.

Kotszuké elbizakodását csak növelte a daimió e türelmetessége. (Nézd csak, Takumi no Kámiť, — monda gőgösen, — Ťharisnyám szalagjai eloldództak, légy oly jó.kösd meg!ť Takumi, bár égve a szégyentől, engedelmeskedett. Erre Kotszuké így szólt: ŤMily ügyetlen vagy! Még csak egy harisnyát sem tudsz rendesen megkötni! Mindenki láthatja, hogy te csak vidéki paraszt vagy, akinek fogalma sincs a jeddói szokásról. - S nevetve elment. Ez lángra lobbanta a tüzet. Megállj uram!ť ordítá Takumi dühtől reszketve. — ŤNos, mi a baj?ť kérdé amaz visszafordulva. E pillanatban Takumi kardjával Kotszuké fejéhez vágott, de rosszul találván, csak sebet ejtett rajta. Mikor még egy vágást intézett sértője ellen, berontott a palotaőrség és megkötözé a dühös daimiót. Kotszuké no Szűké elmenekült.

A törvényszék összeült és kimondá az ítéletet: Takumi no Kami, nem tekintvén a kastély méltóságát, annak falai között gyilkos szándékkal támadott meg egy embert. E bűnért a törvény szerint harakirivel vessen véget életének.

Takumino Kami egy daimióhoz méltón végzé magán a harakirit. Kastélya, vagyona, földjei elkoboztattak, neve eltöröltetett, hűbéresei róninokká lettek.

Az utóbbiak között volt negyvenhét hű ember, akik az elhunyt első tanácsosa, Oisi Kuranoszuké, vezetése alatt erős szövetséget kötöttek, hogy uruk halálát meg fogják bsszulni. Atyád vagy urad megölőjével ne élj ugyanazon ég alatt!ť-így szól Konfucius egyik tana, és e tanok oly mély gyökeret vertek volt Japán népének lelkében, hogy még Jejászu is, mikor híres száz törvényével harmadfél száz évre szóló szilárd szervezetet adott az államnak, tekintetbe vette azokat. Ha valaki meg akarja magát bosszulni, köteles ezt a törvényszéknek bejelenteni; az év és hónap szerint megállapítja könyveiben az időpontot, ameddig a bosszú végrehajtandó.

Aki e bejelentést elmulasztja, az törvénysértést követ el, és vétkesnek nyilvánítandó; megbüntetése, vagy felmentése tettének körülményeitől függ. A bölcs törvényhozó tehát, látszólag elismerve a vérbő szú jogosságát, a bejelentés kötelezővé tételével oly eszközt adott a kormány kezébe, melylyel tetszés szerint meggátolhatott minden vérengzést. Ha a 47 rónin tehát a kormánynak tudtára adta volna szándékát, büntetlen maradt volna. De jól tudták, hogy ez esetben hatalmas ellenfelüknek módjában állott volna, a veszélyt magától elhárítnia. Ok pedig vért akartak vérért. Ezért, bár tudták, hogy merényletükkel életüket eljátsszák, titokban tárták szándékukat.

Legelőbb az erős testőrségtől környezett Kotszukéno Szűké éberségét kellett elaltatni. A szövetségesek tehát szétszóródtak; fejük, Oisi Kuranoszuké, Kiotóba ment. De tudván, hogy ott is kémek környezik és minden tettéről tudomást adnak Kotszukénak, kicsapongó életre adta magát, hogy minden gyanút elhárítson magáról. Elcsapta hű nejét, kisded gyermekeivel együtt és napjait dorbézolással töltötte.

Történt egyszer, hogy Oisi Kuranoszuké haza térve egy ily éjjeli tivornyából, részegségében megbotlott az útczán és fektében elaludt. Arra megy egy szatszumai ember (Szatszuma egyike az ország leglovagiasabb tartományainak) és megpillantja az utczán heverőt. Nem Oisi Kurano-szuké-e ez, — kiáltja csodálkozással — ŤTakumino Kami első tanácsosa? És ez az ember ahelyett, hogy megbosszúlná urát, tivornyázásra és bor-italra adja magát! Itt fekszik részegen az utczán! Hűtelen állat! Nem vagy méltó, hogy a szamurai nevet viseld! Ezt mondva, megrúgta a részeg rónint és arczába köpött.

Ily fortéllyal élve, végre sikerült az óvatos ellenséget biztonságba ringatnia. A többi róninok lassanként összegyűltek Jeddóban. Mesterembereknek, házalóknak öltözve kipuhatolták Kotszukéno Szűké házát, megismerkedtek berendezésével, kitudták embereinek számát és minderről hirt adtak Oistnek. Mikor ez elérkezettnek vélte a bosszú idejét, titokban Kiotóból Jeddóba szökött és maga körül egyesítvén a róninokat, egy hóviharos deczemberi éjjel, miután még előbb ünnepélyes torral elbúcsúztak az élettől, kivonultak sokáig előkészített tervük végrehajtására. Az ily alkalmakkor követett szokás szerint mindegyik egy okiratot hordott magánál, melyben bosszúszándékuk és annak okai világosan ki voltak fejezve; czélja ez okiratnak az volt, hogy az illető halála esetén tettének nemes okai mellett tanúskodjék. A róninok körülvették a telket, s a szomszédokat, értésükre adván czéljaikat, semlegességre kérték. Íjászok foglaltak állást a fedeleken, hogy senki se menekülhessen meg. Erre az első udvar kapuján átmásztak, a másodikon betörtek és hosszú, véres harcz után legyőzték a testőrséget. Sok keresés után megtalálták Kotszukéno Szűkét is, aki félelmében elrejtőzött.

Oisi Kuranoszuké és 46 társa térdre borult előtte és homlokával a földet érintve, így szólt:

Kegyelmes úr, mi Takumino Kami hűbéres vitézei vagyunk. Múlt évben kegyelmességed és a mi urunk között viszály esett. A mi urunk harakirire ítéltetett és családja tönkrement, íme mi eljöttünk ez éjjel, hogy bosszút álljunk urunkért, amint az hű alattvalók kötelessége. Kérném kegyelmességedet, ismerje el szándékunk jogosságát és kegyeskedjék harakirit végezni magán. Én magam fogok azon szerencsében részesülni, hogy kegyelmességed segédjeként szolgálok, s illendő tisztelettel elfogadván kegyelmességed fejét, azt engesztelő áldozatként leteszem urunk sírjára.ť

Ő kegyelmessége ismételt felszólítás után sem mutatván hajlandóságot e kérés teljesítésére, Oisi Kuranoszuké nem tehetett egyebet, mint hogy ugyanazon tőrrel, mellyel Takumino Kami kivégzé magát, levágja a gyáva fejét, aki nem akart egy nemes emberhez méltón meghalni.

Erre a 47 ronin a Szengakudsi templomba vonult, hol uruk el volt temetve. Ott megmosván Kotszuké fejét egy forrásban, azt megbőszült uruk sírjára tették. A fejen kívül a véres tőrt és egy iratot tettek a sírra, melyben tisztelettel jelentést tesznek az elhunyt szellemének, hogy halálát megbosszúlták a törvény ellenére ugyan, de kötelességükhöz hiven, és arra kérik, hogy fogadja el a tőrt és vágja le még egyszer ellenfele fejét. Aláírva a 47 rónin.

Azután mindegyik egy szentelt mécsest égetett el a sír előtt. Ami pénz náluk volt, átadták a templom papjának, hogy lelkeikért, miután harakirivel kimultak, miséket olvasson. Azután följelentették magukat a kormánynál. A törvényszék harakirire ítélte mind a negyvenhét rónint; a hősök szilárd kézzel tettek eleget a törvény szigorának.

Holttesteiket kérelmükhöz képest, uruk sirja körül temették el, akit oly híven szerettek. A nép, tettük hallatára, seregenként tódult sírjaikhoz. Egy ember letérdelt Oisi Kuranuszoké sírja előtt, hő imát rebegett, azután kardját testébe döfte és meghalt. Ez az ember azon szatszumai volt, aki Kiotóban Oisit meggyalázta. Belátván akkori igaztalanságát, véget vetett életének, hogy halálával megengesztelje a sértett hős szellemét.

A templom Takanavában fekszik, Tokió legdélibb városrészében, egy halom lejtőjén, közel a tengerparthoz. Egy öreg kannusi (sintó pap) nyitotta ki a tágas udvarra vezető kaput. Balra egy dísztelen kápolna látszott; vezetőm oda irányzá lépteit. A kápolna belsejében egy aranyozott Kanaon-alak (a kegyelem istennője) alatt több mázos szekrény volt elhelyezve. Negyvennyolcz faragott képet tartalmaznak, monda az ősz templomőr. ŤTakumi no Kámí és a 47 rónin emlékképeit.ť Kivánatomra megmutatott néhányat. Mesterileg faragott faalakok, arczaik természetimen befestve, ruházatuk díszesen mázolva. Némely képek öreg embereket ábrázolnak, ősz, ritkás hajjal (az egyik rónin 77 éves volt a történet idejében), másokaiig 16 éves ifjonczokat. Mindegyik fel van fegyverkezve a szamuraikat kiváltságosán megillető két karddal (egy hosszabbal az ellenfél számára, egy röviddel a harakirire — szükség esetében).

A róninoktöl maradt tárgyakat, melyekét a legkisebb öltözetfoszlánytól a megbőszült daimió szelleméhez írt okiratig ereklyékként, nagy gonddal őrizik a templomban, nem láthattam. Azokat csak kiváló alkalmakkor mutatják meg.

Azután arra a halomra mentünk fel, melynek lejtőjén a kis temető van. Az út egy forrás mellett vezetett el, mely egy bambuszliget közepén fakad s egy parányi kerítéssel van bekerítve.

Feljebb a halmon, álmodozó fák árnyában fekszik a sírkert. A közköltségen fenntartott, egyszerű, de csinos kerítés mentén sorakoznak Takumino Kami nagyobb síremléke és 48 kisebb sirkő. A 48-dik alatt a szatszumai ember nyugszik. Mindenik kis sirkő előtt bambuszcsövekbe dugott örökzöld növények tesznek tanúságot az utódok kegyeletéről; egy-egy víztartó friss vizet tartalmaz a szellem üdvözlésére ; az áldozati mécsesek számára egy-egy hamuval telt kis kőmedencze szolgál. Minden oly parányi, mintha gyermekek sírjait jeleznék, pedig nagy hősök nyugosznak alattuk.

Az Olmperial hotel csak annyiban különbözött valamely angol gyarmat vendéglőjétől, hogy japán fiúk szolgáltak fel és hogy a Ťwine cardť-on (borjegyzék) a ŤKirin beerť is szerepelt, melyet egy nagy japán sörház gyárt, tanulságául az európai művelődés terjedésének.;

A ki arról ítélve, hogy Tokió Japán fővárosa, és közel 1 400 000 lakost számlál, eleve olyannak képzeli e várost, mint amilyent hasonló fontosságú és lakosságú európai vagy amerikai városok nyújtanak. Csalódva érzi magát, midőn a valósággal szemben áll. Igaz, hogy Tokió nagy, sőt talán egyike a föld legterjedelmesebb városainak, de mégsem nagyváros, legalább nyugati értelemben nem. Óriási kiterjedését már azon egy adat is jellemzi, hogy körülbelül 220 000 háza van, átlag tehát 6 lakos esik egy házra. E száraz adatból tehát egyszeriben azt is megtudjuk, hogy átlag minden család kulon házban lakik, amiből következik, hogy a házak jobbára szerény nagyságúak.

Egy óriási falu, vég nélkül egymás után sorakozó faházikókkal, melyekből csak itt-ott válik ki egy-egy európaiásan kőből épített hivatalos vagy nyilvános épület, egy-egy nehéz, görbületes tetőzettel fedett templom. A házak dísztelen külseje és egyöntetű stílusa növeli a város egyhangú jellegét.

Az építési anyag tekintettel a gyakori földrengésekre fa és papír; a papírházak papírral bevont farácsokból állnak, Nappal, mikor e könnyed falakat félretolva tartják, az egész ház belseje — vagy legalább az utczára nyíló része — feltárul a járókelő szemei előtt, akinek bő alkalma nyílik a japán nép életmódjával megismerkedni. A tágasabb földszintre többnyire egy alacsony, visszahúzódó emelet van építve. Némi dísz csak a magas, szürke, gömbölyded zsindellyel födött tetőzetre van alkalmazva, melynek gerincze csinosan ki van czifrázva.

(Folytatása következik.)

* A japán történelem nem egy bizonyos kiinduló ponttal kezdve folytatólagosan számítja a lefolyt éveket, mint a keresztény népek, hanem korszakokra osztja a múltat, melyek különböző hosszúak. Minden korszakban elölről kezdődik az évek számítása. A mostani korszak neve Meidsi; számíttatik 1868, a mikádó hatalmáuak restauratiója óta.

* *A harakiri vagy szeppuku a japán nemesség kiváltságos öngyilkolási módja. Eleinte elveszett csaták után végezték ki magukat a hősök harakirivel, vagy pedig általában oly esetekben, amikor valamely becsületbeli vétség, vagy egyéb nagyobb bűn miatt a nemes úgy vélte, hogy nem élhet tovább. Később, a Tokugávák korában, halálbüntetésnek is alkalmazták, de csak nemeseknél. A harakiri ily esetekben mindig nagy ünnepélyességgel történt, kormányküldöttek és az elitélt legfőbb alattvalóinak, vagy társainak jelenlétében, igen körülményes szertartás szerint. Az elitélt végre hasának balfelébe döfte a tőrt és átmetszette vele; mikor a jobb feléből kivonta, a mellette álló segéd, többnyire legjobb barátja, egy csapással levágta a fejét. A japáni nemesek többnyire rendületlen nyugalommal végezték magukon a harakirit, mert már gyermekkoruk óta megbarátkoztak a halál e módjának gondolatával.

* * *

Az erősebb idegzeűek a google-on olvashatják részletesebb leírását. G.

REMÉNYI FERENCZ: KÉPEK JAPÁNBÓL. 1895. 17. 267.

III. A Hakkone-vidéken. Tonoszáva, 1893 szept. 10.

Egy más világban vagyunk, messze attól, melyben élni szoktunk. Egy kis japán hegyi fészekben időzünk Jenő bajtársam és én néhány óra óta; csak szombatonként szokott ide ellátogatni egy pár európai család Jokohamából, hogy itt töltse a vasárnapot a hegység üdítő levegőjében. Most azonban nem zavarja a hely hamisítatlan japán jellegét európai arcz a miénken kivűl.

A ház, amelyben megszálltunk, egy Ťjadóját, vagyis olyan vendéglő, mely a japán életmód szerint van berendezve. Hosszú szárnyépületekkel, közöttük tavacskákkal, melyekbe mesterséges vízeséskék ömlenek; a tavak tiszta vizét törpe fák veszik körűl, s a vízben csillogó aranyhalak ficzánkolnak.

Egy földszinti helyiség Japánban még magánházaknál sem hiányzó kádfürdőkkel van berendezve. A japán akár gazdag, akár szegény, naponta megfürdik 45 fokos vízben. Ez itt tehát népszokás. Ha az egész kelet olyan volna, mint Japán: a keleti tisztaság vált volna közmondásossá a keleti piszok helyett. Itt Tonoszávában a természet gondoskodik a nép e megszokott életkellékéről; forró gyógyforrások bugyognak a vulkanikus talajból. A mi jadójánk egy ily forrás fölött épült, melynek vize be van vezetve a fürdőkbe. Nyíló ajtóknak, kőfalaknak, székeknek hosszú lábú asztaloknak s egyéb, alkatrészeknek és bútoroknak, melyekből az európai ház áll, itt nyoma sincs. Minden fából van és papírból; a falak egyszersmind ajtók is, ablakok is; ha tetszik eltolhatók a helyükről. Az emberek a földön élnek, azaz hogy a gyékényen.

Estebéd után vagyunk éppen. A csinos Ťszalon ť-ban, mely Jenő Ťhálószobáján és az enyém között van, s amelynek egész bútorzata egy alig lábnyi magas lakkos asztalkából áll, hárman vagyunk urak: Jenő, Nakahama (egy japán tengerésztiszt), akivel ide jöttünkben ismerkedtünk meg, s akinek tanácsára álltunk meg Tonoszávában és mint harmadik: én. Körülöttünk néhány Ťnószánť (felszolgáló lány) kuporog térdein a gyékényre támaszkodva. Apró, takaros teremtések, mint a japán nők rendesen, fényes fekete hajjal, ferdén álló bogárszemekkel, parányi finom kezecskékkel és lábacskákkal.

Eltakarítván a tányérokat s egyéb eszközöket, szép szerényen vissza akartak vonulni, de meghívásunkra ismét visszaértek szórakoztatni bennünket. S nem sokáig kérették magukat; látszott, hogy bántotta őket a kíváncsiság, megbámulni a furcsa Ťidsinszánť-okat (idegen urak), akik egy japán úrral, aki itt úgy látszik, nem ritka vendég, együtt érkeztek; akik hallani sem akartak a Ťhoteruť-ról (európai életmód szerint berendezett vendéglő) mert ilyen is van Tonoszávában. Mindenáron e japánias jadójába akartak szállni; akik a gyékényen ülnek, arról (azaz az arra tett lakktálakról) esznek, kimonókba vannak öltözve; szóval akik jól érzik magukat a napkeleti állapotok között.

Bizonyosan valóságos csodabogár száma megyünk, mert ime lassanként ide gyülekszik a jadója egész nószán népsége. Hallatszik a folyosóról, a lépcsőkről a Ťzoriť-k (házi használatra való szalmapapucsok) csoszogása, aztán valami halk suttogás, majd az Ťajtó kissé félretolódik, a nyilason vidám, naiv, pajkos lányarczok tekingetnek be ; bátorító felszólításunkra: (ojdenasszán) (tessék bejönni) és ŤOka ki nasszáin (tessék helyet foglani) végre be is mernek jönni. Csak térdeiken csúszkálva, azután sorban a földre borúlnak, homlokukkal érintve azt, kezeiket maguk elé nyújtják és elmondják az illő üdvözletet: ŤKon ban valť (Jó estét) Azután a világért sem egyenesednének egészen fel, hanem fél tenyerükkel a gyékényre támaszkodnak.

Jenő mint egy török basa a háremében, úgy ül a nészánok félköre közepette. Az ajtó közelében foglalt helyet és Ťudvarol, ahogy mi azon foglalkozását nevezzük, hogy megmegcsipkedi a muszmének (lányok) pofácskáit és mindegyiken megkísérli betanult japáni frázisainak hatását. Nem is marad el a hatás: hangzik a muszmék vidám, ezüstcsengésű nevetése; a lányok, nem győznek eleget kaczagni a bizonyára igen furcsán kiejtett, eltorzított mondásokon. Jenő nem elégszik meg az udvariasság szavaival; sorban meg is legyezgeti a lányokat az Ťucsivať-val (ellipszis alakú papiros-bambusz legyező), megkínálja őket sörrel.

Nakahama, bár készséggel segítségére van Jenőnek, tolmácsolva mondásait, ahol kell, hideg felsőbbeéggel tekint a nyugat-keleti egyvelegre. Ő, mint japán úr, természetesen nem véli rangjával megegyeztethetőnek, hogy a nészánokkal egyébként is foglalkozzék. Szavait udvariasan megválogatja, bár, minthogy a japán soha és senkivel sem beszél udvariatlanul, csak élesen megkülönböztetve a szóbeli udvariasság fokát az ő és a megszólított közti rangkülönbség szerint; de egyébként nem foglalkozik velük és tekintetét mereven félre irányozza. Így kívánja a japán modor.

Én hosszan elterülve fekszem hanyatt a padozatot fedő puha szalmagyékényen. A papir-fal, mely szobát és folyosót elválasztani szokott, most ki van szedve, a ház külső deszkaburkolata szintén. Tekintetemet nem gátolja tehát semmi, hogy eltévelyegjen a fényesen kivilágított szobából az éji tájképbe, mely a nyitott házba belátszik. Mily ellentét a kettő között! Ott mulatozó emberek vidám zaja, itt a hegyvilágot rejtelmes leplével eltakaró éj hallgatagsága. Ott fény, itt sötétség. De ime, itt is van fény.

Ugy érzem legalább, mintha egy más világban volnék, nem abban, amelyben eddig éltem. Olyas érzés tartja fogva lelkemet, mint amelyet a mahomedán képzelete szerint érezhet a paradicsomba szállt üdvözült. Itt sincs gond, baj, kötelesség, öntudat, csak zavartalan öröm és élvezet. Még tagjaimban zsong a vulkanikus forrásnak, melyben ebéd előtt megfürödtünk, forró ereje, még érzem a száké hevítő hatását, de a szilaj melegséget szelídíti a balzsamos hűvös éji lég.

Hangja is van a hegyvilágnak. Valami zúgó, suhogó hang néha egyet-egyet csobban. A völgyben szilaj hegyi folyó vágtat tova, sziklákat mosva, görgetve. Annak a hangját hallom. Míg a természet hangját hallgatom, szemem egy hosszúkás fatáblán akad meg, mely a szoba homlokgerendáján függ; bonyolult khinai írásjelek vannak festve rá.

Mit jelent az a felirat ? — kérdem Nakahamától; — már másutt is láttam hasonlóan alkalmazott irástáblákat.

Szokás nálunk szobáinkat ilyenekkel ékesíteni; többnyire valamely költői gondolatot, egy-egy klasszikus idézetet, vagy bölcs életszabályt tartalmaznak – hangzik a felelet.

Ez a víz Isten kezéből jön és elveszi a test betegségeit.ť

Ez a mondás — magyarázza Nakahama tovább — azon hévforrás jótékony hatására czéloz, melyet kegyed magán is érezhetett az elébb.

JAPÁNOK A MIJANOSTAI FÜRDŐBŐL

Milyen szép gondolat a forrás gyógyító erejét avval magyarázni meg, hogy a forrás Isten kezéből jön. Valóban én is érzem e viz csodahatalmát. Mintha újjászülettem volna. Ereimben kettőzött életerő pezseg. Ide avval a szákécsészével, O-Kin-szán (női név), ürítsük ki fenékig Japánra, Tonoszávára, az életre, mely itt oly kedves, oly gyönyörteli!

Későn van már. Elérkezett a nyugalom órája. Japán barátunk visszavonul, miután másnapra megállapodtunk vele, hogy kirándulást teszünk a Hakkone tóhoz. A nészánok ágyneműt hordanak be, szépen ágyat vetnek a gyékényen, valahonnan európaias vánkost is kerítettek hozzá. Azután még egyszer leborulnak a földre és illedelmesen búcsút vesznek, amint jól nevelt muszmékhez illik. ŤSzájó nárá! Ojaszúmi násszái!ť (Isten önnel! Jó éjszakát!) hangzik ajkáról.

Azután kisuhannak az apró leányok, betolva maguk után a papiros ajtót. Még hallani egy ideig papucsaik csoszogását, azután a fatáblák dübörgését, amint azokat a padozat és homlokzat gerendáinak rovátkái közé tolva, az eddig minden oldalról nyitott házat elzárták!

Csak a természet szava hangzik még, és az el nem pihenő Hajagáva zúgása, csattogása, mely örökösen ismétlődve, mintha egy szózattá egyesülne s e szózat ezt híreszteli a hallgató természetnek : ŤEz a víz isten kezéből jön !ť

Jenő barátom és én már régóta szándékoztunk ellátogatni a természeti szépségeiről és gyógyforrásairól hires Hakkone-vidékre, mely az Idzu félsziget tövén terül el, s elválasztja a tokiói öböltől nyugatra a Hondo déli partjába benyúló Szagami és Szuruga öblöket. Hegycsúcsai ugyan nem érik el a tőle nyugatra fekvő Fndsi-jáma, vagy a kelet felé tornyosuló O-jáma magasságát. Erdőborította kúpok közé rejtve fekszik itt 2400 láb magasságban a Hak-kone tó, e japán tengerszem. Ebből ered a Hajagáva, mely átszeli az egész vidéket s végre Odaváránál a Szagami öbölbe ömlik. Nemcsak Neptun választá ki e vidéket kedvelt helyéül, hanem Pluto is; föld alatti erői itt már évszázadok óta nem rombolnak, csak éltetnek; számtalan hőforrást bugyogtat itt a tűzisten, melyek Ťelveszik a test betegségeit.ť

Gyógyító forrásaihoz, üdülés végett zarándokolnak ide az egész éven át japánok és európaiak, akik különböző életmódjuk szerint berendezett vendéglőkben megtalálják az otthon megszokott kényelmet is. E napon végre vágyunk teljesülésbe ment. Három napi szabadságot kaptunk. A szükséges útlevelelet* * mely egész Japánra szólt, már előbb megszereztük volt konzulunk közbenjárásával. Az idő is kedvezett szándékunknak: felhőtlen volt az ég, melegen sütött a nap a kies jokoszkai öbölre, s a partján elterülő városra: jó időt várhattunk a következő napokra is.

Három órakor délután indult el a vonat a jokoszkai pályaházból. Még egy búcsúpillantást vetettünk az átelleni partnál állomásozó gőzhajónkra, az ŤErzsébet”-re azután egy alagúton át a szomszéd öbölbe tért át a vonat. Kamakuráig már ismeretes tájakon haladtunk. Ofúna állomásnál átszálltunk a jokoszkai szárnyvonalról a Jokohamából nyugat felé egész Szaunáig (Kiotó), a nyugati, régi fővárosig vezető fővonalra. Ez a Tocaido-vasút, a híres Tokaido-országútról nevezve, mellyel egy irányban halad s mely még most is egyik fő közlekedési ere Japánnak.

Az elmúlt feudális korban nagy forgalmú volt a Tokaido-út azért, hogy a nyugati tartományok daimiói rajta utaztak évenként megszabott időzésükre Jeddóba, a sogun udvarához. A daimiók rangjuknak megfelelőleg fényesen lakkozott és arannyal díszített Ťnorimonoť-ban (gyaloghintó) vitették magukat; nagy számú díszkíséret lovagolt előttük és utánuk; legelől jelvényeket vivő heroldok lépkedtek, hirdetve a hatalmas úr közeledtét a népnek.

S jaj volt annak a közönséges halandónak, aki idejekorán ki nem tért s földre nem borult a onagy-nevű (ez a szószerinti jelentése daimiónak) előtt. A vakmerőt nyomban levágták a daimio csatlósai A menet végén a szolgasereg haladt. A feudális korral elmúlt mind e fény, pompa és büszkeség, de egyszersmind megszűnt az embert megalázó rabszolgaság is.

Ofúnán túl megváltozik a vidék arczulata. A vasút mindinkább közeledik a Szagami tenger-öbül partjához, végre egészen a tengerszélen halad tova. Elragadó szép kilátás nyílott itt mindkét oldalra. Balra a Csendes-óezeán azúrkék vize terjedt a messze láthatárig; a délnyugati monzún lehér tarajos hullám fodrokat vert rajta. Visszafelé, tekintve Tiosima félszigete látszott a távolban, amint kékellő körvonalaival kiszögellett a partból; délen egy gúla alakú hegy merült fel az oczeánból: O'-shna szigete. Csúcsáról, mint zászló a vár fokáról, lengedezett szélirányban egy füstfelleg; tehát itt a tenger alatt is ég a vulkán tűze. A vonat haladásának irányában az Idzu félsziget és a Hakkone-vidék hegylánczai húzódtak tova.

Itt-ott már hegyi patakok ömlöttek a tengerbe. Másfél órai utazás után Kozi állomásnál a hegység lábához értünk. Itt kiszálltunk, hogy Jumotóig, mely már a Hajakáva völgyének bejáratánál fekszik, lóvasúton folytassuk utunkat. Nem is volt ellenünkre, hogy itt is beütött már az új idők lóvasútja, tudván, hogy azután Jumo-tótól Mijanostáig másfél óráig úgyis lesz még alkalmunk a nemzetiesebb jellegű dsinriksában rázatni magunkat. A lóvasúti kocsira kívülünk még egy úr szállt fel, egy választékos európai polgári ruhába öltözött japán fiatalember, aki látszólag valamely belföldi újság ákom-bákom jeleinek tanulmányozgatásába volt elmélyedve, s ránk sem hederített.

Mikor azonban a kalauzzal, aki egy szót sem értett más nyelven, mint japánul, hiába igyekeztünk valamit megértetni, hallgatag társunk kibontakozott tartózkodásából s készséggel kisegített bennünket tolmácsolásával. Látván viseletéből és az angol nyelvben való jártasságából, hogy művelt ember, megköszöntük szívességét és bemutattuk neki magunkat. Erre ő is megnevezte magát: Nakahama tengerésztiszt.

— Bizonyára Mijanostába szándékoznak menni az urak ?

— Oda.

— S van-e valami különös czéljuk ?

Néhány napot csendben tölteni el s a környék szebb pontjaira kirándulásokat tenni.

— Ez esetben volna egy ajánlatom. Én ismerem Mijanostát. Szép lesz, az igaz, de aki a magányt és a fesztelenséget szereti, ne menjen oda. Tele van ugyanis idegenekkel, európaiakkal és japánokkal; az ember egy tapodtat sem mehet a vendéglőből anélkül, hogy a nem ritka angol és amerikai ladyk kedveért öltözködnie ne kelljen az ebédhez, pedig természetesen kiváló gonddal. Ezért én, a ki szintén a Hakkone-vidék szépségét s azon felül gyógyforrásait akarom élvezni, nem megyek Mijanostába, hanem már előbb megállok egy szerény falucskában, Tonoszávában, ahol van hőforrás, kényelmes vendégfogadó, szép vidék és csak hébe-hóba európai lady. Ott az ember fesztelenül barangolhat naphosszat a kényelmes kimonóban. Azt tanácsolnám tehát, hogy az urak is oda szálljanak, akkor aztán együtt mulathatunk, vagy kirándulásokat tehetünk, ahogy tetszik.

— Valóban nincs ott európai ember ? Na, akkor Tonoszáva valóságos ideális hely! Oda megyünk : Faré well, Mijanosta! (Élj boldogul, Mijanosta.) Önnel együtt egy jadójába szállunk s leszünk néhány napig nihoniak.

Miután Odavárán, egy végtelenül elnyúló helységen áthaladtunk, csakhamar a Hajakávához érkeztünk, mely a hegységből két domború s majdnem egyforma hegykúp között lép ki a tengermelléki síkságra. E helyen fekszik a kies Jumoto. Itt elhagytuk a lóvasutat és gyalog mentünk tovább. Befordulva az ikerhegyek közt nyíló völgybe, a harsogó Hajakáva folyó mentén alig félóra alatt Tonoszávába érkeztünk.

* A közeli Fudsi-jáma utolsó kitörése 1707-ben volt.

* * Japánban ha az idegen 10 ri-nél messzebbre akar menni, vagy az 5 megnyitott kikötő valamelyikéből távozni, e szándékát csak a kormány által kiállított útlevéllel viheti ki; utazása czéljául tanulmányozást vagy üdülést kell mondania.

REMÉNYI FERENCZ. KÉPEK JAPÁNBÓL. 1895. 18. 284.

III. A Hakkone-vidéken. Tonoszáva, 1893. szept. 11.

Jókor reggel útnak indultunk. Az volt a tervünk, hogy Mijanostáig fel gyalog tesszük meg az utat, onnét pedig a Hakkone-tóig gyaloghintókban, miket a lady által látogatott városias Mijanostában mindig lehet kapni. Kirándulásunk természetéhez képest lehetőleg kényelmesen voltunk öltözve. Nakahama barátunk bő kiinonóban, európai szalmakalapban volt, ugyanolyan esernyővel; a kimonó alját feltűzte az óbi alá, hogy rövid japán lábai versenyt tarthassanak a mi hosszabb európai lábainkkal. Az ilyen napnyugatiasan módosított napkeleti viselet megszokott látvány lehet egész Japánban, amit abból következtettünk, hogy még a nyugati divattól alig érintett Tonoszáva lakossága sem futott össze, mikor ünnepiesen kivonultunk a jadójából. Pedig tartottunk tőle. Ezért is Jenő és én, bár eleinte szintén ilyen vegyes öltözetben akartuk a kirándulást megtenni, utóbb mégis a szűkebb európai polgári ruhát választottuk. Tettük ezt Mijanostára való tekintetből is, ahol bizonyosan találkozunk európaiakkal, sőt talán ismerősökkel is.

A nap tüzesen lövellt alá; de mert jó időt igért, békén tűrtük, bár a folyton emelkedő úton tovahaladva amúgy is eléggé neki melegedtünk. Arra, hogy a hegységben az idő óránként változhat, nem is gondoltunk.Bámuló szemeink egy óriási, hosszúkás fordulatos völgybe tekintenek alá, melynek egyik oldalán futott tova az emelkedő, jól ápolt út. A völgy oldalai meredeken hanyatlottak alá a mélybe, ahol sziklagörgetegen át szökellve kanyargott tova a tenger felé a csattogó, zúgó, tajtékzó Hajakáva.

Pompás sötétzöld erdőség húzódott le a domború hegykúpoktól a folyó partjáig, jobbára fenyvesek, itt-ott bambusszal és lombos fával keverve. Néhol szilaj hegyi patakok zuhantak alá kicsi vízeséseket alkotva a vízmosás vájta fokokon, a sűrű növényzet lombsátort vont föléjük, melyen csak elvétve fehérlett át a habzó víz. Hellyel-közel egy-egy útszéli theaház, szerényen megvonúlva, melyben riksa-kúlik válthatják fel futás közben elnyűtt szalmasaruikat, és a mindig készen tartott theával olthatják égető szomjukat: különben sehol egy emberi lak. Az a sajátságos stílusban épített, kupolás fedelű építmény, mely a túlsó hegyoldal egy kiszögelésén oly feltünően kirí a környező erdőség zöldjeitől, vakítóan fehér színével, az nem emberi lak: egy orosz kápolna, melyet valumi dúsgazdag orosz épített oda erre járó hitsorsosai számára. Porosa egy jelenség, az igaz, ez a japán hegyi magányba került orosz kápolna. Nem hinném, hogy sokan látogatják.

Mennél feljebb emelkedünk, annál kiesebb, regénvesebb a tájék. A völgy minden kanyarulatánál új, szebb kép tárul fel. Végre egy hegynvúlványra jutva, megpillantjuk Mijanostát, fehér európai vendéglőivel, japán faházikóival, fecskefészekként oda tapadva egy hegy-lejtőhöz. Itt megállunk, élvezni a bájos kilátást, mely völgyön fel és völgyön alá nyúlik, és kissé kipihenni magunkat. Mind a két óhajtásunknak eleget tehetünk egy barátságos, hívogató csajában, melyet egy élelmes japán épített e kedvező pontra.

Egy barátságos nészánocska jön élénkbe, és ülővánkosokat készít elő az úriasabb vendégek számára szolgáló épületben, melynek papiros falai köröskörül ki vannak szedve, hogy mindenfelé szét lehessen tekinteni. A lányka megkérdezi, hogy Ťrémonétť (így ejti ki ugyanis a japán az angol Ťlemonateť-t, minthogy nem tudja kimondani az Ťlť-t) tetszik-e, omidzunédai (szódavíz), vagy pedig Ťcsáť (thea)?

Azután, mikor látja, hogy arczomról hull a veríték, előre bocsátva egy illedelmes Gonien nasszáiť-t (Tessék megbocsátani), kézen fog és elkalauzol egy bambuszcsöből folydogáló csurgóhoz, mely egy közeli patakból van vezetve. ŤArái oaauáii (Tessék megmosakodni), teszi hozzá, a vízre mutatva. Az ördöngös muszmó kitalálta szívem kívánságát. Milyen kéj az égő arczot a hideg hegyi forrás vizével lehűteni!

JAPÁN NŐ REGGELI DOHÁNYZÁSA.
alsó kép ALVÓ JAPÁN NŐ.

Ekképp belsőleg és külsőleg felfrissülve, folytatjuk utunkat. Egy tri-óra múlva Mijanostába érkezünk. Ez az út mentén hosszan elnyúló, majd egy kis fennsíkon elszélesülő falu, melynek minden háza bolt, jobbára tele gyönyörű fa- és bambusz faragványokkal. Ezekröl híres a környék népe. Valóságos remekműveket látunk itt a sok rekeszű japáni faliszekrénytöl kezdve egész a masszírozásra használt, gömbölyű hüvelybe foglalt golyókig. S minden egyes, utánozhatatlan ügyességgel készített tárgyban egy külön ízlés, Japán népének sajátságos műértéke nyilvánúl meg. Az árak azonban már tökéletesen nyugatiak éspedig az angolok ízlésének megfelelőek, akik miatt tudvalevőleg mindenütt megdrágulnak az árak.

A falu közepén két nagy, európaias vendéglő van. Egyike az általánosan magasztalt ŤFudzsijať, melynek tulajdonosa és vezetője azonban szintén japán ember, egy bizonyos Jama-gucsi. A ŤFudzsijať egy kiemelkedő magaslaton áll, szép kerttel, tágas kilátással a hegyvidékre.

Amint a vendéglő felé közeledünk, szemben jön velünk parancsnokunk, aki néhány napra szintén idejött a nyolcz hónapi tengeri utazás fáradalmait kipihenni. Bemutatván neki japán bajtársunkat, a vendéglőbe megyünk, ahol parancsnokunk társaságában egy pohár frissítő ital mellett (értsd: whysky jéggel kevert szódavízzel) egy kedélyes órát töltünk el. A parancsnok oly kedvező színekkel festi a hely kellemét és a vendéglő kitűnő voltát, hogy elhatározzuk kirándulásunk után holnap Tonoszávából ide helyezni át Ťszékhelyünketť szabadságunk hátralevő részére. Időközben jelentik, hogy a megrendelt két gyaloghintó és a Ťkágóť készen áll. Barátságos feljebbvalónktól búcsút véve felülünk, és tovább folytatjuk utunkat.

Gyaloghintóink igen kényelmesek. Mindegyik két-két hosszú rúdhoz van erősítve, melyeknek végeit izmos kulik vállai emelik. Egy-egy gyaloghintót tehát négy kuli visz, akik sajátságos szuszogó, vagy nyögő hangokkal adják meg egymásnak az ütemet az egyidejű lépésre. A kulik meredekebb helyeken épp oly gyors, csakhogy kisebb lépéseket tesznek, mint sík úton.

Ilyen gyaloghintóban ülve, egész kényelmesen, minden megerőltetés nélkül haladunk fölfelé, mind magasabbra. Annál nagyobb tortúra lehet azonban abban a sajátságos szerkezetben vitetni magát, melyet kángónak hallottunk nevezni, s amelyet Nakahama barátunk választott magának. Ez a régi jó időkből származó japán jármű ugyanis egy bambuszfonatú fészekféle, mely egy vastag rúdra van felfüggesztve. Háttámasza van ugyan és ki is van bélelve, de különben csak japán kívánalmak szerint gondoskodik a benn ülő kényelméről.

Ez ugyanis csak csiga-szerüen összezsugorodva és egybefont lábakkal fér el benne, ha ugyan különben is nem haladja meg a japáni ember középnagyságát. Nakahama váltig állítja bár, hogy nincs ennél leleményesebb találmánya se a napkeletnek, se a napnyugatnak, de azért mi egy cseppet sem irigyeljük sorsát, bár lábai a nemzeti ülésmód folytán meglehetősen hozzá lehetnek szokva minden nyomorgatáshoz. Mi valószínűnek tartjuk, hogy japán társunk csupán nemzeti kegyeletből választotta e kinzóeszközt, meg talán takarékosságból, minthogy a kágó csak két kulit kívánván, felényivel olcsóbb. A kulik felváltva hol jobb, hol bal vállukon tartják a kágó rúdját; váltás közben és pihenéskor egy villavégű botra támasztják. .

Karavánunk gyorsan haladt előre. Majd hűvös fenyvesek árnyában, majd tisztás lejtők mentén vittek bennünket. Amint féljebb-feljebb jutánk, mind nagyszerűbben fejlődött ki alattunk a hegyvilág. Gömbölyded hegyhátak, mély, erdő borította, patakmosta völgyek gyönyörködtették szemeinket. Időnként egy-egy csöndes thea-ház szakítja félbe a magányt, mindig olyan helyre építve, ahonnét különösen szép a kilátás. Némelyik csaja még egyéb látnivalóval is kínálkozik: ha a közelben patak folyik, azt bevezetik egy nagy vederbe, melynek fedelébe bambuszcső van illesztve és kész a szökőkút, mely eléggé kezdetleges ugyan, de hát a japán ily egyszerű élvekért is háládatos; vagy pedig egy kis medenczében aranyhalak ficzkándoznak; másutt kövekből parányi templomok vannak faragva. Ily szépségeknek a japán kuli nem tud ellentállni. Ha csak egy rövid negyedórára is, de betér. Lemossa magáról az izzadtságot, eszik egy kis vízben főtt rizst, arra ráönt egy-két csésze forró, keserű theát, ha szalmasarui elnyűttek, újakat vesz, és készen áll ismét az útra.

Miután ilyképp akarva, nem akarva néhány pihenőt tartottunk, elértük az út legmagasabb pontját, 29 000 lábra a tenger szine felett. Előttünk egy katlanban Asi-no-ju fekszik, egy csinos helység, mely kénes hévforrásaiért látogatott gyógyhely. Jobbra az úttól a Benten-járna fekszik, egy magaslat, mely kilátásáról híres.

Itt kiszállunk a gyaloghintókból és felmegyünk a magaslatra. Óriási tájkép terül el előttünk, melyben egyesül a föld és a víz minden szépsége. Kővé vált hullámzó tengerhez hasonlóan emelkedik hegyhát hegyhát mellett, zöld lánczolatukkal körülvéve. Dél felé felcsillan Szagami öböl kék tükre. Kelet felé az Ó-jáma gúla-alakú csúcsa tornyosodik, jobbra tőle a parti síkság látszik, melyből egy parányi kidudorodásként szögellik ki Enosima félsziget; távolabb a tokiói öblöt kelet felé határoló félsziget halvány kék hegyei látszanak. Szemeink majd a hegység változatos alakulásain, zöld kúpjain, regényes völgyein gyönyörködnek, majd a Nagy Oczeán megmérhetetlen szinén kalandoznak tova. A déli láthatáron egy vulkán-sziget füstölög. Egy egész világ egy kép keretében.

Asi-no-ju után egy hegynyergen vezet át az út.

Figyelmünket először is három síremlék vonja magára; durván faragptt hasábos szabású és gömbölyded kövek egymás fölé rakva. Az előbbiek alatt a Szoga testvérek vannak eltemetve, akik arról híresek, hogy Kudó Szuketszunén, egy hatalmas főúron, aki megölte atyjukat, vérbosszút álltak; tették pedig ezt a rettegett Joritomo sogún vadász táborában, a Fudzsi lábánál, 1193-ban. E vakmerőségükért halállal lakoltak. A harmadik emlék alatt Tora Gozen nyugszik, egy gyönyörű hölgy; az öregebbik Szoga szerelmese volt, akinek halálát annyira szivére vette, hogy kolostorba lépett.

Nem messze e sírkövektől egy dombormű, faragványokkal borított sziklatömb látszik félig elrejtve a bozótok között. E domborművek valószínűleg még az 1293-ik évből származnak.

Legérdekesebb nevezetessége az útnak egy több mint kétszeres embermagasságú dombormű-alak, mely egy sziklafalból van kivésve. E mesterileg faragott mű Dzsizo buddhista istent ábrázolja egy lotoszvirág kelyhén ülve. A legenda szerint Kóbó Daisi, egy híres buddhista szent faragta. A hegynyeregből kiérve, az út ismét alább száll és két, vízzel telt mélyedés között halad el, melyek egykori kráterek maradványai.

Az út egy kanyarulatánál egyszerre feltűnik a Hak-kóne-tó; egy kis része látható még csak, zöld hegynyúlványok közé ékelve. Gyorsan közelítünk partjához. Évszázados kryptomeriák között lejebb-lejebb ereszkedik az út, itt-ott kő lámpások, melyek rejtett templomok közellétét árulják el; végre kibontakozva az erdő sűrűjéből, kiér a partra. Itt is egyes kőlámpák és toriik emelkednek, azután egy a víz szélén hosszan elnyúló faluba érünk. Czélnál vagyunk, Moto-Hakkoné-hen. Délutáni 2 óra volt.

Kúlijaink egyenesen a Tszudsijába, a helység egyetlen, de eléggé kényelmesen, sőt részben az európai életmódra való tekintettel is berendezett vendéglőjébe ezipeltek bennünket. Az előzékeny vendéglős megigérte, hogy európai ételekkel is fog szolgálni. Tudja ő, hogy mit Ťméltóztatnak az idsin-szánok enni, hiszen nem ritkán kegyeskednek ide vetődni. Ez utóbbi állítása mellett tanúskodott a számunkra kijelölt szoba berendezése asztallal, székekkel és ággyal.

A szobának tó felé eső fala ki volt véve s így akadálytalanul élvezhettük a gyönyörű látványt, melyet a tenger színe felett 1400 lábra fekvő tó és környéke nyújtott. Minden oldalról sűrű, sötétzöld erdőséggel borított hegyek övezték a tavat, néhol meredeken emelkedve ki vizéből, néhol hosszan elnyúlva. Az ég, mióta Asi-no-jut elhagytuk, lassanként beborult; most nehéz felhők takarták el, itt-ott mélyen aláereszkedve.

A tó felszínén egy négyszegletes vitorlájú csónak vonult tova; a sajkások teljes erővel rángatták ide-oda a hátranyúló evezőket, hogy még a fenyegető zivatar beállta előtt parthoz jussanak. És jó volt, hogy siettek, mert az ég már morgott és a tó túlsó végén már bodrozódott a víz, felkavarva a hegyekről lecsapó szél által. Néha villám czikázott alá, utána harsogó mennydörgés reszketteté meg a levegőt, visszavetődve a tó körüli völgyekből.

Elragadva a természetben véghez menő jelenet fensége által ültünk a verandán, mikor egyszerre a zivatar zúgásába egy új hangelem vegyült. Valami zenehangféle, de nem lehetett még tisztán kivenni, hogy micsoda hangszertől származó. A zivatar azonban csakhamar szűnni kezdett és mennél jobban elcsendesült, annál hallhatóbbá lett a titokzatos zene is. Kétkedve tekintek Jenőre.

— Nem zongora hangja az, amelyet hallunk? — kérdem tőle.

— De igen, és mintha ismerős darabot játszanának rajta.

Valóban, igaza volt. Én rögtön fizetni akartam és visszatérni Mijanostába. E szándékom kivitelétől csakis a szakadó eső és éhes gyomrom tartottak vissza. Amint tehát az eső kissé alábbhagyott, megszöktünk a Tszudsijából és azon az úton, melyen jöttünk, visszatértünk Tonoszávába. Jól megázva bár, de mindazonáltal jó kedvben értünk a jadójába, mert tudtuk, hogy ide nem hatol el semmiféle más zongora zaja.

Peking, China fővárosa. 1859. 211.

Peking a chinai császárnak székhelye s birodalmának fővárosa, helyet foglal a világ legnevezetesebb városai között.

1125-ben foglalták el a mandsuk, s innét uralkodtak északi Chinán; 1215-ben Dsingiskán székvárosává tette, s utódja Hubilai udvarát ide telepité. Ezóta fővárosa az országnak. 1437-ben az addigi földsánczok helyébe téglabástyával vették körül. 1644-ben a régi uralkodóház bukásával az egész város ki lőn rabolva s lángba borítva. 1662-ben a borzasztó földrengés 300 000, s 70 évvel később 100 000 lakost temetett a romok alá.

A gyakori földrengés miatt a házak könnyű anyagból épitvék, többnyire fából s kivétel nélkül csak egy emeletre. Ez okból az előkelőknél igen nagy teret foglalnak el. Minden a törvény meghatározása szerint történik, mely kijelöli, hogy az első és második stb. osztályú mandarin házához hány téglát vehet, a homlokon hány oszlopot alkalmazhat, s hány udvart hagyhat. A császár is korlátozva van; ő is kénytelen földszinten lakni.

A város környéke is igen szép. Mindenfelé gabona földeket s kerteket látni illatos bokrokkal, fákkal, melyek közül a magas cziprusok, mint fekete szobrok emelkednek ki; számtalan templomok emelkednek tarka s a máz miatt csillogó téglákból építve, s nagy temetők terülnek el beültetve sudár fákkal. E közben a kapukhoz vezető utakon csak ugy hemzseg a sok kocsi, gabonát, rizspálinkát (arak), vajat stb. szállítva, a sok különféle alakú a festéŤü hordszék, az orosz s tatár árukkal megrakott tevék hosszú sora stb.

A város maga, mint China minden nagyobb városa, egy chinai- és egy tatár félre oszlik s terjedelmes külvárosokkal van környezve. A kapuk mindegyike egyenlő nagyságú, fölöttük kék téglából torony áll. Minden kapuboltozat alatt katonai őrállomás, egy vámhivatalnok és egy rendőrszolga van. Ez utolsó a bemenők útlevelét (piao) vizsgálja. Minden kapu mellett följárás van a falakra a lovasság számára. A falakon lőrések vannak. A falak 5 —7 öl magassággal s 5 öl szélességgel birnak.

A kapuk neve néha igen különösen hangzik: a kelő nap, az elragadtatás, az erény, a tartós béke, a nagy csatorna, az örök állhatatosság, a teljes csend, a bölcseség, a tudományok, a hadi dicsőség kapuja. A bástyák szegletein tornyok állnak, s a fal hosszában mindenütt ágyuk kandikálnak ki; azonban nem veszélyesek, mert csak festve vannak.

Peking 700 templomot és zárdát számlál. A legjelesebbek közé tartozik egy nagy budha-teraplom, mellyben 300 pap folytonosan ájtatos elmélkedéssel foglalkozik. Épp illy számosak a vangok vagyis herczegek, miniszterek, fó-főbirák és első osztályú mandarinok palotái.

A város némely pontjairól a kilátás szép és nagyszerű. Ilyen pont az úgynevezett márvány-sziget, honnét a város északi oldalról szemlélhető egész nagyszerűségében. Ezt mutatja rajzunk is.

Peking, Clina Fővárosa

Igen szép pontja a városnak a bauan-kert, a fehér márványhid közelében. E hidat a jezsuiták építették, kiknek Kanghi császár alatt nagy volt a tekintélyük Pekingben. E kertben levő tavon nyáron a császár szokott ladikázni, télen pedig a jég tükrén korcsolyázó katonákat nézi.

A császári palotát erős bástya övedzi s Tseu King Tsing (a tiltott város) nevet viseli; kertjei vörös és sárga téglából rakott fallal vannak keritve, mely a palotától jobbra is, balra is egy 24 láb széles, egy óra járásnyi hosszú. A Sisse Fai Leu, és Tungse Fai Leu nevet viselő boltokat több diadalív ékesíti, s mindkettő boltok hosszú sorát képezi, mellyek előtt magas póznákon papir s selyem zászlók lengnek föliratokkal, hirdetve az ott kapható árukat.

Az európai igen nehezen szokik azon bűzhödt levegőhez, mely a várost környezi. Ez leginkább a tisztátalanságból ered, mert a chinai éjjel soha nem vetkőzik le, s a város népességének egy harmada hitvány viskókban s épületromok közt lakik. Az emberi test üritékeit, nem mindig jól bezárt korsókba gyűjtik össze, később földmivelési czélokra felhasználják.

Két utczában összpontosul a két millió lakossal bíró Peking iparának, kereskedelmének legnagyobb része; elképzelhető tehát, milly nagy az utczák forgalma, népessége. A boltoknak nagy versenytársai a házalók, kik föl-alá járkálva s kiabálva árulnak a világon mindent. Ezek száma felette nagy; mivel a koldulás csupán a boncoknak (papoknk) van megengedve s ezeken kívül minden más szegény kénytelen valamely üzletet folytatni.

Örségül 80 000 tatár katona tanyáz a városban, sárga, fehér, vörös és kék zászlók alatt. A pekingi nemzetőrség (Sian Yung) a zöld zászló alá tartozik, csak éji őrszolgálatra alkalmazzák őket.

A tatár városban az orosz missionak szép egyháza van; a katholikus missio is birt egykor illyennel, de ez már romban hever. A katonáknak s hivatalnokoknak nincs joguk a chinai városban lakni; sőt a katonák még éjjelre sem maradnak ott. A tatár városban vannak Peking mulatóhelyei. Itt vannak ama szép kertek, hol a csábos, kaczér bajáderek (tánezosnők) tartózkodnak s előadásokat tartanak. Itt laknak a bohóezok, kötéltánczosok, állatszeliditők, zenészek, szemfényvesztők, bűvészek.

Itt vannak a játékházak. Itt van a vérpad is, melyen az elitéltek fejét leszelik. A lefejezés itt gyakori; a bakó azt bámulatos ügyességgel teljesiti. Ennek öltönye vörös, köténye fehér, kalapja vörös, hosszú, egyenes tollal. Kivált most a forradalom alatt igen sok dolga volt, alig győzte. Itt van azon utcza, melyben mind drágakő árusok laknak. A színház utczában, hat színház áll. Ezekben folytonosan játszanak déltől napnyugatig; szomorú-és vigjátékot, zene kiséretében. Tekintélyesebb férfiak nem lépnek be, sőt a mandsuknak egyenesen meg van tiltva. S ha mégis teszik, megfosztatnak fővegük gombjától, mely rangjukat jelöli. A színház utcza végéhen van a rövid könyvárus utcza, hol évenkint csak egy vásár van. Tehát a könyveknek ott sincs nagy kelete.

A tatár városban nevezetes a két templom. Egyik a Thian Than, melynek kerítő bástyája majdnem félóra járásnyi hosszú. Ide jön a császár évenkint a téli napfordulatkor, áldozni a napnak. A templom előtt pompás fehér márvány lépcsőzet áll, a négy bejárat mindegyike előtt finom faragványu fehér márvány diadaiv emelkedik.

A szertartás igen nagyszerű és fényes. A császár legnagyobb pompájában jelenik meg, egész udvarával s a helybeli őrkatonaság kíséretében. Arany zászlók lengenek a templom tetejéről. A 100 fúvó és húros zenészből s 1000 énekesből álló kar, a szent hymnust adja elő, mely már 4000 éves, mint állítják. Az oltárra leszállt ősök szelleme a bronz és arany füstölőkből fölszálló felhők közt ismét visszamennek az égbe.

A másik Siun Nug Than vagyis a földmivelés föltalálójának temploma. A császár nagy ünnepélyes szertartás közt itt évenkint szántani, vetni s boronálni szokott. Az igy nyert gabonából készítik azon kalácsot, mellyel a császár az égnek áldozik.

China fővárosáról még viszonylag keveset tudunk; de nemsokára meg fogjuk azt jobban ismerni, miután Angliának és Francziaországnak ujabban a császárral kötött szerződése az európaiaknak az ddiginél szabadabb bemenetet biztosit, Pekingbe, a nagy chinai birodalom székvárosába.

Mai-ma-csin. VÁROS NŐK NÉLKÜL. 1881. 597.

( A google nem ismeri. Komolytalannak tűnik. G.)

Kelet-Ázsia északi részén van egy jelentékeny város, hol nőknek lakni nem szabad s hol a 3000 főre menő lakosság között nincs asszony. E város neve Mai-ma-csin. Khina északnyugati részén, szemben a pár száz lépésre fekvő orosz Kiachte várossal, északra fekszik a nagy kőfaltól, s a khinai hatóság csak ugy engedte meg itt a letelepülést, ha egyetlen nő sem fog lakni benne, kik a bölcs khinaiak szerint e határszéli, a kőfal által sem védett városban veszedelmesek lennének. Igaz, hogy az orosz város közel van, de a hiányt ez sem pótolja s a férfi város igen üresnek és ridegnek látszik.

Pedig Mai-ma-csin nem jelentéktelen hely. Mint határszéli város a nagy mongol pusztaságban előkelő kereskedő pontot képvisel, s állandó kormányzó lakik benne, kinek palotája előtt hét méter magas oszlopokra tűzött ércz-golyók csilláma messze kilátszik a kopár vidékre. A két nagy birodalom közt a határt itt csak a vámhivatalnokok pajtái képezik, s pár perez alatt el lehet jutni egyik városból a másikba. De e pár perez alatt egészen eltérő társadalmi viszonyokat észlelünk. A khinai város még itt is egészen nemzeti jellegben van épitve. Szűk görbe utczáira nem nyílnak a házakból ablakok, a kapuk fölött fedő-emelvények vannak, s a tetőkön csinos több emeletes tornyok és csengettyük.

A város közepén emelkedik a négyszögletű vár vörös téglafalakból épitve; a kapu be van zárva s őr nincs előtte. A palota mellett van Konfucius temploma, s ennek udvarán a színház, melyben csak nagyobb egyházi ünnepek alkalmával játszanak, de akkor több napig egymás után. A templomot is csak nagy ünnepek alkalmával nyitják ki, s akkor lehet meglátni Konfucius óriási kövér és nagy-bajuszu alakját, előtte az áldozati asztallal, mely körül több száz láng ég.

Az áldozatok nagyrészt juhbőrből állnak. A palota udvarán van ősi szokás szerint a fegyház, hol a rabok legnagyobb része kalodában van, s a verandán tigrisbőrrel bevont székről a kormányzó osztja ki parancsait. A lakók legnagyobb része kereskedő, s ezért csaknem minden házon van valami czégér, de maguk a házak zárva vannak, s a lakosok a szépen bebutorozott udvari helyiségekben theázhatnak. A karavánok megérkezésén kivül csak néha néha hoz a posta egy kis élénkséget. Aki egész nap otthon ülni nem akar, a szomszéd orosz városba megy uj híreket szerezni. A vevőt is rendesen leültetik, megvendégelik, s csak azután kezdenek az alkuhoz.

Este 9 óra tájban ágyuszó jelzi, hogy a kormányzó aludni megy, s akkor becsukják a város kapuit, s mindenkinek házába kell visszavonulni. Évenként csak egyszer, uj év körül van nagyobb mulatság. 8 nappal uj év előtt a város istene eltűnik, hogy odafönn az égben jelentést adjon. Szilveszter estéjén a teljes lakosság kivonul, hogy fölkeresse az istenséget, mert keresés nélkül nem tér vissza. Nagy igényei az istenségnek különben nincsenek, mert rendesen a szemétdombon találják meg. Ha visszahozták, az egész város lámpákkal és papirlobogókkal van földíszítve, mindenfelé tűzijáték s a színészek és a kormányzó vezetése alatt megindul a körmenet s az egyes házakban folyvást szól a zene. Pár nap múlva azonban ismét a régi csend s egyhangúság áll be, mert — nincs asszony a háznál.

A városi élet unalmas voltát emeli az a körülmény is, hogy egész napi távolságra kiirtották a fákat s a patakok ennélfogva kiszáradtak. De az unalmas fészekben kevés állandó lakos is van. Rendesen egy pár évre jőn ide a khinai, s ha egy kis vagyont szerzett magának, azonnal visszatér övéihez, a kormányzót sem véve ki, mert hiában — asszony nélkül Khinában is üres a ház.

Murakami Haruki :FVVárosérfiak nő nélkül Geopen Kiadó, 2015

Férfiak nők nélkül.2015.

A Férfiak nő nélkül című kötet történetei megidézik Ernest Hemingway-t, de, nem a nők utáni hajszolt vágyról szólnak, mint az amerikai klasszikus hasonló című korai elbeszélés-válogatása. Murakami novellahősei olyan férfiak, akiket elhagyott (vagy épp elhagyni készül) egy nő, érthetetlenséget, magányt, ürességet hagyva maga után. A szerző ezeknek a férfiaknak az érzéseit írja körül a maga jellegzetesen visszafogott, talányos stílusában. google

ORSZÁGOK

XANTUS JÁNOS : Japánról ipartörténeti szempontból, 1874. 11. 194. (folytatás és vége)

Az alakulóban levő magyar iparmúzeum mindezen japáni nevezetes iparczikkekből oly gyűjtemény birtokában van már ma is, hogy csak kevés múzeum versenyezhet vele. Részint az általam gyűjtött ázsiai osztályból, részint a Bécsbenvett s egyébként szerzett tárgyakból oly gyüj-teménynyel nyithatjuk ineg legközelebb japáni osztályunkat, mely ideiglenesen legalább, a legnagyobb igényeknek is megfelelhet. Nem mondhatnám, hogy különösen bronzokból és porczellánokból igen föltűnő, úgynevezett kabinet-darabokkal dicsekedhetnénk. De van az összes japáni iparból oly gyűjteményünk, mely minden japáni korszakot magába ölel, s minden iparág mintegy sorozatos történetét állitja elibénk.

Gyakorlati szempont volt ellene, hogy itt a helyszínén bemutassam e gyűjteményeket t. hallgatóinknak, de fölhívom ezennel figyelmüket, hogy a gyűjtemények megnyitása után lehető gonddal szíveskedjenek mindezeket megszemlélni.

Századunknak jutott, t. hallgatók, osztályrészül, hogy igen sok lehetlemiek látszó is természetesnek és lehetőnek bizonyuljon be. Az élelmes yankeeknek sikerült néhány év előtt kivinni, hogy azok az oroszok, a kik a börtönben reversálist adtak, hogy soha sem lép többé orosz a japáni földre, ma már barátságosan és tökéletes biztonságban sétálnak egész Japánban. S azok a boszuálló és vérengző japániak,. kik az egész portugall követséget .lefejeztették, mert velők beszélni akartak, — ma már Gröttingában, Jenában és Freybergben tanulnak, Bécsben frakkban járnak, s Pesten is szeretetreméltó othonossággal közibénk keverednek.

Jelenleg ismét európaiak tanítanak Japánban, minden üzlet szabad, vasutak és távírdák kezdik átszelni a szigetországot minden irányban; gőzhajók sokasága és liirlapok terjesztik a polgárosodást. Legutóbb a japáni tudósok tanácsa azt javasolta, hogy a khinai irás modor helyett használtassanak a római betűk. A pénzérme, a dollár és az angol mértékrendszer pedig már átalános használatban van néhány év óta.

A hitet szintén terjesztheti már mindenki, építhet templomokat s felekezeti iskolákat is. A japáni kormány csak azt tartotta fönn magának, hogy minden japáni — valláskülönbség nélkül—japáni alattvaló maradjon. S igy igen valószínű, hogy Japán — mint minden ázsiai népek közt legélelmesebb és legmiveltebb, rövid idő múlva magas helyet viv ki magának az emberiség történetében s polgárositási hivatását Ázsiában ily előnyös módon jövőre is folytatni fogja.

A papir Japánban eperfa rostból, kenderből, különféle sásfajokból, selyemcsepüből, de leginkább kotángból és bambusznádból készül; mivel e növények egészen ruganyos és szivós rostszövetből állanak, tehát a papírnak különös szívósságot és tartósságot adnak.

Sokkal könnyebb volna elmondani azt, niire ne. használják Japánban a papirt; mint azt, hogy minő czélokra használtatik. Az irás és olvasás oly átalánosan el van terjedve az országban, hogy én soha sem találkoztam ott létem alatt még napszámossal sem, ki meg ne tudta volna megmagyarázni, mit tartalmaz ez vagy amaz a plakát az utezasarkon.

Az ország minden kis városában vannak hírlapok, melyeket igen nagy érdekkel olvas mindenki; s annyi könyvkereskedést soha és sehol sem láttam, mint Japánban, hol 50, sőt 150 kötetből álló egyes munkák adatnak ki, áruk nevetségesen olcsó, s láttam nagy munkák 65-ik kiadását is.

A házak padlóit mindenütt papírral tömik ki, s aztán bevonják nádszőnyegegel; a lakosztályok falai is papirkárpitokkal vannak mindenütt behúzva. A házi, utczai és kézi lámpák — melyeknek egyszeri használatban levő száma is legalább 100 millióra tehető — mind papírból készülnek. Az esernyőket és napernyőket szintén ezen anyagból állítják elő. S csaknem mindenkinek látható övében egy finom papircsomag, mely a mi zsebkendőinket pótolja, s e czélra ngy mennyiséget használnak föl, mert minden egyszeri használat után eldobják.

Nem lehet kihagyni a számításból azt a képzelhetlen mennyiségű papirt, melyet a templomokban mint „áldozat-papirt" égetnek el; amit számlákra, jegyzésekre, levelezésekre, s minden képzelhető tárgy becsomagolására fölhasználnak.

Nem is említve a papirhalakat és a papírsárkányokat, melyeket ünnepnapokon föleregetnek, s melyekből egy-egy ily nagy napon Jeddo fölött tán 100 ezer is látható egyszerre, s némelyik oly nagyságú, hogy több rizma papirt fölemészt.

Olajozás, máz és sajtolás által képesek a papirt oly erőssé és oly ruganyossá alakítani, hogy sisakokat, mindennemű fövegeket, nyilak iveit, sőt húrjait is papírból készítik, mely papirhúrok a legnagyobb feszítést kiállják. A fegyverek tokjait, lószerszámokat, sőt „pánczélokat” is készítenek papírból, amelyek közép távolságról golyónak is ellentállni képesek.

A vízmentes kabátok és köpenyek pedig már annyira ismertek, hogy a keleten állomásozó európai hadihajók és kereskedelmi gőzösök tisztjei is csaknem kivétel nélkül ily öltönyöket viselnek, melyek a nagy esőben és hóviharban is szárazon tartják a testet, s kívülről sem lehet rajta soha az eső után nedvesség nyomait látni. Különféle edényeket, tárczákat, egész étkezési és thea-készleteket szintén készítenek papírból. Ezek hajlékonyak, s amellett a mosást — még meleg vízben is — kiállják.

A bécsi kiállítás jury-palotájának nagy termében minden szakértő és jóizlésü ember figyelmét magukra vonták a több mint 3 öl magas — draperirozott ablak-függönyök, melyek vetélkedtek bármely franezía selyemripsszel; s ezek mind japáni papírból készültek, sőt még a rajta levő zsinórok és bojtok is ugyanily anyagból gyártattak.

Mindenekfölött figyelemre méltó a japán úgynevezett bőrpapír, mely czikk

előállítására és fölfedezésére kétségkívül a szükség vitte az országot, mert területén szarvasmarhák és oly állatok sohasem léteztek, melyek bőreit az életszükség és fényűzés különféle czéljaira fölhasználhatták volna, s a világtól elzárván magukat, ezeket külföldről sem szerezhették meg kellő mennyiségben.

A bőrpapír ruganvos, rendkívül erős, nioslir.íó s teljesen hasonlít mind külsőleg, mind használhatóságra nézve a legszebb chagrin, marocco vagy sertésbőrhöz, aszerint, a mily czélra gyártatik.

A bőrpapir másod-gyártmány, amenynyiben már kész — a mi csomagoló papírunkhoz hasonló — anyagból készíttetik. E bőrpapir tartósságának, s különös szivós ruganyosságának oka nemcsak magának az anyagnak kitűnőségében fekszik, hanem azon körülményben, hogy a gyártáskor a papir rostjai nem szenvednek, sőt ellenkezőleg erősbödnek és tömörülnek; míg például a mi chagrin-papírunk erős sajtolásánál a rostok tágulnak, elgyengülnek, az egész anyagot erősen összetartani nem képesek, s igy törékenység a főtulajdonságuk.

Mint egyéb papirt, ugy a bőrpapirt is Japán minden vidékén gyártják, de mindenütt helyi szükségletre, mint nagyban. A bőrpapir-gyártását Fakagawában volt szerencsém látni, Yokohama és Jeddo közt, a hírneves Tokaido nevű országúton. E gyárban 25 hüvelyk hosszúságú és 20 hüvelyk szélességű —Nagasakiban készült — csomagolópapirt használnak s a bőrpapir előállítása a következő módon történik. A csomagoló papirt megnedvesítik, s páronként egy különösen e czélra gyártott, s párhuzamos rovátkokkal ellátott papírburok közé teszik. Mielőtt azonban ez történnék, a burokpapirok kézzel egykissé széthuzatnak, s mikor ismét összeugranak, a megnedvesített — átalakítandó — papirt rovátkáik közé csiptetik.

Mikor több ily papir együtt van a rovátkos burkolatok közt, az egész csomagot egy henger alaku fára tekerik, s összeszorítják, hogy egészen feszesen tapadjanak a hengerhez, s igy föl ne bomoljanak. Ezután a hengeralaku fát függőlegesen egy bele illő lyukba helyezik, s nyomóruddal az egész hengert egy gyűrübe összeszorítják; ugy hogy az egész, mintegy 300 fonttal egyenlő nyomás a papírtekercsre essék, s egyenes irányban a henger tengelye felé.

E nyomás által minden papir-iv párhuzamos rovátokat kap, s ezáltal a papir is tetemesen kisebb lesz, mert összeugorodik. Kiszedik aztán, és elválasztanak egymástól minden egyes ivet, s aztán a rovátkos papirburokba helyezik ismét, — de nem párhuzamosan, hanem most a rovátkokkal keresztben; s igy uj nyomás után a keresztbe esett rovátok által a papir ismét kisebb lesz, de most már nem rovátkos, de göröngyös. Az új elhelyezés és nyomás más fölszint ad a papírnak, s igy képesek legfinomabb, legtömörebb, s minden képzelhető fölszinü papirt előállítani.

Mikor a papir a czélnak, forma és erősség tekintetében megfelel, a kivánt szinre megfestik, beolajozzák, s végre behúzzák mázzal. Aztán újra sajtóba helyezik, s ezután csak szárítani kell, hogy használatra átadassák.

Azon módozat által, melynél fogva a földolgozás alatti papir a burokpapir rovátkaival ellenkező fekvésbe hozatik, ugy azáltal is, hogy párhuzamos vagy ellentétes redők miként alkalmaztatnak a papir nyomásánál, a japáni gyáros egyszerű és valóban primitív gépezete daczára is, minden nálunk előforduló valóságos bőr-gyártmányt fölszinre, formára és tartósságra nézve is papírból utánozni képes, a legegyszerűbben.

A sokszori nyomás, és finomabb rovátkás burokpapir használata által képes oly finom gyártmányt előállitani, mely csalódásig hasonló a nyers crepphez.

A sima és átlátszó bőrpapir úgy készül, mint a többi, csakhogy nem festik meg, s utólagosan egy nehéz aczélkalapáccsal simára verik, s igy a ránczok, göröngyök, vagy redők elenyésznek, átlátszó lesz, s egészen hasonló a legfinomabban kidolgozott sertésbőrhez. E bőrpapir a legdrágább, s leginkább öltönyökre használják, mert épp úgy lehet varrni, mint bármely szövetet. Ily bőrbapirból már pesti bőröndöseink és diszműkészitőink is többféle készítményt állítottak elő.

Tonelli Sándor: HOLLANDIÁBAN.1911. 29. 288.

Ha van ország, amelyet nálunk képekből nagyon jól ismernek, az Hollandia. A szélmalmok, virágok és faczipős, nagy főkötős gyermekek országa. Felnőttek ugyanis a holland képeken kevésbé szerepelnék, ők nem eléggé pittoreszkek arra, hogy akár kép, akár szobrocska formájában egy lakás díszítésére használják őket. Ilyenformán Hollandia a külföld számára lassankint a szép illusztrácziók és a poézis országa lett, amelynek az élethez nem sok köze van.

A valóságban a dolog természetesen némileg másként fest. A szélmalmok, virágok és faczipős, nagy főkötős kislányok megvannak ugyan, de kívülök van még más is, ami az ország igazi képét lényegesen módosítja.

Vannak modern, de piszkos nagyvárosok, vagy nyüzsgő, élénk üzleti élet és van olyan mezőgazdasági kultúra, amely párját ritkítja az egész világon. Mindez pedig egy csatornákkal keresztül-kasul szeldelt olyan területen, amelyet legnagyobbrészt mesterségesen, erőszakosan ragadtak el az oczeántól. A vegetáczió leszámításával van benne valami, ami a Po csatornavidékére, Felső-Olaszországra emlékeztet. Itt is, ott is kihasználnak minden talpalatnyi földet, itt is, ott is. lépten-nyomon vannak régi középkori városok, amelyeknek még a kereskedő patriczius szellemben gyökerező hagyományaik is közösek. Mindenekfelett pedig Hollandiának is megvan a czölöpökre épített csatornavárosa.

Észak Velenczéje, Amsterdam. Az elnevezés jogos. A csatornák, a régi műemlékek itt is megvannak, de más ég alatt. Hiányzik Velencze derűs, ragyogó napja, amely még a piszkot és szemetet is meg tudja aranyozni. Itt a piszok, ami pedig van bőven, piszok marad és a szűk utczák kétszeresen sötétek, komorak. Ez az, amiért Amsterdam lehet nagyon érdekes város, de kellemesnek egy csöppet sem kellemes. Van valami nehéz, fojtó komorság a levegőjében, ami ránehezedik mindenre, a vizekre, az épületekre és az emberekre egyaránt.

Különbség még Velenczével szemben az is, hogy Velencze elszegényedett és jóformán csak az idegenekből él, Amsterdam pedig megmaradt gazdagnak, hatalmasnak. A kincsek, amelyeket a XVI. és XVII. század hollandus hajósai messze tengerentúlról összehordottak, nem enyésztek el, hanem új gazdagságoknak lettek a forrásai. Az amsterdami tőzsde, a legelsők közül való a világon. Ha a nagy, tengerentúli kereskedelem el is terelődött innen a szabad tenger mellett fekvő Rotterdamba, az üzlet financziális része Amsterdamban maradt. A pénz mindenütt óriási hatalom a világon, még a kívülről oly poétikusnak rajzolt Hollandiában is.

A valóság a poétikus képtől nagyon is különbözik. Az igazi hollandus, a nagy átlagot értve, egy cseppet sem poétikus. Az asszonyok jól megtermettek, erősek, az északnémet típushoz hasonlítanak, a férfiak pedig igen jó gazdák, kereskedők és pénzemberek. Kaczagó, dalos hangulat ebben az országban nincs, itt még a virág is, amellyel az egész ország el van árasztva, üzlet. Nem a virág az értékes, hanem a hagymája, amelyet eladnak idegen országokba. A hollandus kereskedők pedig, akiknek már apáik és nagyapáik is kereskedők voltak, zárkózottak és valósággal arisztokraták. Büszkék régi patricziusi hagyományaikra, multjukra, ősi palotáikra és vagyonukra.

Ebben az országban, ahol mindenki dolgozik, sőt erősen dolgozik, nincs egyenlő megbecsülése a munkának. A hollandus kereskedő, még pedig kereskedő a javából, de csak bizonyos ágakban. A nagy patriczius családok tagjai még ma is csak ültetvényesek, importőrök, pénzemberek, de az üzletnek arra a fajtájára, amit mi kereskedelemnek nevezünk, nem vállalkoznak.

Ez a sajátságos arisztokrata vonás, amely a tevékenységet a kereskedelemnek csak bizonyos ágaira korlátozza, még a régi, vagyonos zsidó családokban is megvan, akik a középkor végétől kezdve Amsterdamban nagy szerepet játszanak. Már most így történik meg, hogy ebben a par excellence kereskedő országban az üzlet nagy része átmegy idegen kezekbe és az arisztokrata hollandus patricziusok rovására egyre nagyobb mértékben nyomulnak előre a dolgos, szorgalmas és kevéssé válogatós németek. Amsterdam, Rotterdam, sőt még a Belgiumban fekvő Antwerpen is, ma a német birodalomnak nyugati kikötői.

Az amsterdami patriczius életnek azonban más jelenségei is vannak. Ezek a családok teljesen maguknak élnek, a Heeren Gracht és Singéi régi palotái a legritkábban nyílnak meg az idegeneknek. Az igazi patriczius családok még Amszterdam életében sem vesznek részt. Amszterdam főutczáján, a Kalverstraaton nyüzsgő élet uralkodik a késő éjjeli órákig, de a legritkább esetek közé tartozik, hogy az elegáns vendéglőkben, éttermekben a holland milliomosok megforduljanak. Ők befelé élnek és legfeljebb a férfiak azok, akik a tőzsdén és egyéb üzleti helyeken megfordulnak. Ezt a zárkózottságot azonban, ha az ember látott belülről egy régi hollandus házat, érteni lehet. Kívülről a legegyszerűbb, három emelet és a frontban ugyanannyi ablak az utczára, nem árul el semmit. Belül azonban a legkényelmesebb, igazán évszázadokra való lakásnak épült ugyanazon família számára. Nehéz, faragott ajtók, az ajtó fölött a falba beépített képek, bútorok, drága indiai fákból, egyéb berendezési tárgyak a világ minden tájáról. Ezek a lakások azok, amelyek Hollandia aranykorára emlékeztetnek és a melyek a mai Hollandia gazdagságát elárulják.

A gazdagságot mutatja még más is: azok a helyek, ahol Amsterdam gazdag polgárai a nyarat töltik. Haarlemhez, a holland virágvároshoz csatlakozik Bloomendal, a holland pénzarisztokráczia nyaralóhelye. A csatornákkal beágyazott virágtelepek és a nagy virágkereskedők hagymaszárító raktárain túl kezdődik a villanegyed. Évszázadokra visszanyúló kerti kultúra közepette kilométerekre terjed ez a nyaralótelep. Modern utakkal, villanyvilágítással fölszerelt, villákkal telerakott és virágokkal teleültetett őserdő. A kertváros típusát, amelyen ma a városépítés mesterei annyit törik a fejüket, az amsterdami patricziusok már évszázadok előtt megoldották, igaz, nem a nagy tömegek, hanem a maguk csekély számú kasztja számára.

Eltekintve ezektől a családoktól és a még kisebb számú, czímekkel is rendelkező nemességtől, Hollandia igazán a polgárság országa, ahol arisztokráczia, feudalizmus sohasem tudott kifejlődni. A régi arisztokráczia a spanyol és osztrák Habsburgokkal kivonult az országból, új arisztokráczia pedig az újkorban, mikor már sok volt az erős és hatalmas város, nem tudott fejlődni. Ez a körülmény az egész állami és társadalmi életben érezteti hatását. Magasfokú kultúra, erős polgárság mellett ebben az országban a monarchikus államforma inkább látszattá vált. Imperiális politika, amely szükségképpen az erős, egységes czentrális hatalmat tételezi föl, nem lévén, Hollandia a gyakorlatban köztársaság, amelynek király, illetőleg most királynő áll az élén. Köztársaságra a hollandusok, noha a köztársaságnak országukban régebbi hagyományai vannak, mint bárhol Európában, kevésbé gondolnak, mint bárki más, megadják a teljes reverencziát a királynőnek és anyakirálynénak, születésnapjukon fellobogózzák a házakat, a gyakorlatban azonban nem sokat törődnek velük.

Az országot tényleg a parlament és a miniszterek kormányozzák. Még a monarchiának a járulékai, az udvari pompa és a hadsereg is elcsenevészesedtek. A királyi székhely Hágában, egy középszerű vidéki városban van, a hadsereg pedig bőrsüveges és hálósapkás vitézeivel inkább az operettek katonaságára emlékeztet, mint a német vagy osztrák-magyar hadseregre. A kevés komoly katonaság kint van a kolóniákban, Szumatrában, Jávában és Borneóban, ahol utakat épít és harczol a bennszülöttekkel és a klímával egyaránt.

Ez az a Hollandia, amely nemcsak a szélmalmokból, virágokból és faczipős lányokból áll. Szép ország, de a szépnek nem romantikus értelmezése szerint. Széppé tették az emberek, akik keserves munkával szerezték meg földjüket a tengertől és keserves munkával védelmezik az Északi-tenger hullámai ellen. Nem romantikus, hacsak nem romantika az emberek örök birkózása a természettel. Mert itt se az országban, se az emberek lelkében a spanyol, vagy olasz romantikát megtalálni nem lehet.

II. és III. SÁNDOR orosz cárok. 1881. 12. 178.

A szentpétervári véres dráma különböző irányban tett hatást, de megrázó volt mindenütt a föld kerekén. Vannak, akik az orosz világbirodalom s azzal a világ politikájának olyan forduló pontját látják benne, melytől egészen új korszakot kezd számlálni az emberiség. Vannak, kik azt hiszik, hogy a megdöbbentő jelenet fölött is összecsap áradata a történelem folyamának, s marad minden a régiben. Vannak, kik világháborút jósolnak belőle, vagy legalább Oroszország átalakulását, s az utolsó kényuralmi kormányforma átváltozását alkotmányossá. Ismét mások a pánszláv ábrándok megvalósulásának hajnalpirkadását látják a czár kiontott vérében. Száz és ezerféle a kombináczió, melyet ez eseményhez mindenki fűz saját fölfogása és véralkata szerint. De abban egyetért minden ember, hogy a két czárral, a meggyilkolttal és a trónralépővel foglalkozzék mindenek fölött.

Az elhunyt czár élete históriáját mindenki ismeri. A Vasárnapi Újságnak többször volt alkalma megismertetni azt olvasóival, hiszen az ujabbkori politikai események legnagyobb része is az ő életének teszi kiegészítő részét, s azokkal gyakran volt alkalmunk foglalkozni. Az uj czár életrajza még csak ez után következik.

Mindazonáltal nem mellőzhetjük, hogy rövid vonásokban, legalább a főbb adatokat össze ne állítsuk ez alkalommal, midőn minden újságolvasó érdeklődésének fő tárgya a két czár személye.

II. Sándor czár, Miklós fia, 1818. ápril 29-én született, Sukovszki költő vezetése alatt kitűnő nevelésben részesült, de a közügyekben, kivéve a katonaiakat, atyja életében nem volt befolyása. Ugy ismerték, mint békés, jóindulatú embert, akiben azonban hiányzik az erély, a tetterő. A czári trónt atyja halála után, 1855 márczius í2-án foglalta el, a nyugati hatalmak ellen folytatott háború közepette. Ennek kellett először is véget vetnie, amit a párisi békével (1856) meg is tett. Mint legyőzött félnek, a keleti népek előtt nagyon alá szállt a tekintélye. Ő azonban beletalálta magát az elkerülhetetlenbe, s birodalma belállapotának javításában keresett kárpótlást, s az Ázsia bensejében folytatott hóditások által igyekezett sokszorosan megnyerni azt, amit azáltal vesztett, hogy az európai eseményeknek hosszú ideig látszólag tétlen szemlélője volt. Belső reformjai között sok nevezetes van: első mindenek fölött a jobbágyság fölszabadítása, melyet környezete daczára hajtott végre. Azonfelül építtetett vasutakat, enyhébbé tette a sajtóczenzurát, behozta az esküdtszékeket s megállapitá azt a hadseregszervezetet, mely által az orosz czároknak bizonyos évek eltelte után milliókra menő fegyveres ereje lesz. Az 1863-iki fölkelés elnyomásában borzasztó kegyetlenséggel járt el, s hozzá kezdett más nemzetek tűzzel-vassal való oroszitásához. A lengyel fölkeléstől kezdve előbb szabadelvűnek látszó s nagy reményekre jogosító iránya egyszerre megváltozott, s a legridegebb deszpotizmussá fajult.

1866. áprilisban történt ellene az első merénylet, a Karakaszoffé, Pétervárott s egy évre rá a második, a Berezowszkié Parisban, melyek nem csak kiírtának belőle minden szabadelvüségi érzetet, de kedélyét is elhomályositák. Népe a nyomatás alatt mind elégületlenebbé vált, s fölmerültek a titkos társulatok üzelmei. Ekkor inditá a czár háborúját Törökország ellen. De otthon az elnyomott vulkán a háború tartama alatt is forrongott alatta, s csak kitörését fojtotta még vissza egy ideig.

1879. ápril 14-én húsvét hétfőjén sütötte rá revolverét Szolowieff. Ez már nihilista merénylet volt, melyet nemsokára több is követett. Még ugyanazon év decz. 1-jén fölrobbantották Moszkva mellett a vasúti töltést éppen abban a pillanatban, mikor az udvari vonat arra robogott. A czár véletlenül csak néhány perccel előbb haladt el arra különvonaton, s ez mentette meg. 1880. február 17-én tulajdon házában, a téli palotában vettették a levegőbe a nihilisták a császári étkező termet s ha a czár — ismét véletlenül — meg nem késik az ebédnél, lehet, hogy már akkor lesz halál fia. Igy még megmaradt élete egy arasznyi ideig.

II. Sándor 1841-ben vette nőül Mária Alexandrovna hesszen-darmstadti herczegnőt. E házasságból származott hét gyermek: Miklós, a legidősebb, ki 1865-ben elhunyt; Sándor, Vladimír , Elek, Szergius, Pál és Mária, az angol királynő második fiának, az edinburgi berezegnek neje.

E hó 13-ika végzetessé vált a czárra nézve. Amint a katonai szemléről kocsiján hazafelé hajtatott, egy kocsija alá vetett robbanó bomba, mely kíséretéből többeket megölt, kidobta a hintóból s ekkor egy közvetlen elébe dobott másik bomba összeroncsolta lábait, altestet s megölte. Ez volt a hatodik merénylet, mely ellene intéztetett.

Trónját fia, Sándor foglalá el, e néven III. Sándor czár 1845. márcz. 10-én született s igy most 36 éves. Idősebb testvérbátyja, Miklós életében csak katonailag nevelték; de ennek halálával ő levén a trónörökös, igyekeztek pótolni nála az egyoldalú nevelés hiányait, s megismertették vele a mechanizmust, mely az óriási birodalmat mozgatja.

A Ťcsinť (az orosz bureaukraczia) korrupeziója s az alattvalók nyomora sem maradt ismeretlen előtte, s az orosz nép már czárevics korában ugy tekintett rá, mint akitől a megváltását várja. Megválik, nem várt e hiába. Dicsérik őszinteségét, és különösen határozottságát, mely atyjában teljesen hiányzott. Atyjával gyakran voltak feszült viszonyban, még a czárné életében. Dolgorukij herczegnővel folytatott viszonya miatt, és ama véleménykülönbözetek miatt is, melyek őket a politikában elválasztották, nsm vozlt felhőtlen a kapcsoltuk.

Az elhunyt czár német volt testestől-lelkestől, szerette maga körül a németekből lett oroszokat, s szoros barátságban élt a berlini udvarral. Fia azonban inkább húzott a francziákhoz, s hogy a németeket gyűlöli, azt több izben tüntetőleg mutatta ki. Igy pl. azt is beszélik róla, hogy a német-franczia háború alkalmával a német sebesültek javára rendezett gyűjtéskor más orosz nagy urak ezresei mellett ő egy rubelt adott, — estélyein bírságot szabott a német szóra, stb.

De nem azért gyűlöli a németeket, mintha a francziákat szeretné. Nem, hanem mert minden izében orosz, s a németeket nagyon elhatalmasodva látja birodalmában. Ez az ő igazi orosz volta teszi őt népszerűvé az orosz nép előtt, annyira, hogy őt tekinti a pánszláv párt fejének s a nagy szláv egység majdani megalkotójának.

Beszélik, hogy szabadelvüségben is előtte áll atyjának s nem fog vonakodni a reformoktól, melyekkel népeit megnyugtatni véli. Emiatt is sokszor volt vitája atyjával, kit engedmények, sőt alkotmány adására biztatott.

III. Sándor 1866. nov. 9-én nősült, nőül vévén Keresztély dán király leányát, Dagmart, ki idősebb fivérének, Miklósnak volt eljegyezve s ki e férjhezmenetele alkalmával a Mária Feodorowna nevet vette föl.

S. L.: Képek a Volga vidékéről. 1868. 13. 148.

1. Halászat a Volgán.

A Volga, földrészünk e leghatalmasabb folyója, még nem érte el a nem is tudjuk mikor fogja elérni azt a rendeltetést, melyre korunkban a közlekedés és forgalom tekintetében minden hajózható folyam hivatva volna. Utjának legnagyobb és leghasználhatóbb része, ha nem is puszta, terméketlen, de mindenesetre néptelen vidékeken vezet keresztül, melyek ipar és kereskedelem hiányában kevés táplálékot nyújthatnának a nagyobb forgalomnak. Majd később talán, ha az orosz kormány ahelyett, hogy birodalmát szüntelenül nagyobbítsa egy-egy néptelen, műveletlen tartomány elfoglalásával, inkább arra fog törekedni, hogy a már birtokában levő lakatlan vidékeket népesitse be, és országát inkább a műipar, kereskedelem- és műveltség-szülte közjóllét áldásai által tegye boldoggá és hatalmassá. Akkor talán a Volga is az lesz, amivé lennie kell, t. i. az Európa és Ázsia között nagyban, élénken folyó kereskedés fő-ere. Addig pedig meg kell elégednie ama kisszerű forgalommal és nagyszerű halászattal, mely rajta évenkint végbe szokott menni.

Valóban e halászat megérdemli a fáradságot, hogy egy ilyen halász telepet a Volga torkolata közelében a szives olvasó velünk együtt meglátogasson.

E halásztelep terjedelmes épületeket foglal magában; a halászok s egyébféle munkások lakásai egy egész kis falut alkotnak. A part mellett tágas épületek állanak, melyeknek nagyobb része czövekekre van épitve; széles lépcsők vezetnek le onnan a viz széléig, hogy a kifogott halakat azonnal könnyen elszállíthassák. A volgai halászok csak ugy fitymálva beszélnek a kisebb fajú halakról, melyeket besóznak és a birodalom belsejébe széthordanak. Becsülésöket a nagyobbak pl. a közönséges kecsege és a belonga (egy volgai halnem) számára tartják fönn.

Minden halásztelep különböző terjedelmű hajókkal van ellátva, melyekkel sok evező nélkül is könnyen hajózhatnak. Mihelyt a halat megfogták, rögtön a hajóra viszik: ott felhasítják és kitisztitják. Hatuk mögött a szárazon épületek emelkednek, ott erős, sós vizet állítanak elő, kiterítik a halakat, jól megsózva rétegenként egymásra rakják és jégdarabokkal körülveszik, hogy frisen megmaradjanak. A halászatok tavasszal, őszszel és télen történnek; az ősziek a legtöbb halikrát szolgáltatják a kaviár készitésre.

A hálón kívül még egy másféle halász eszközt is használnak, mely több száz láb hosszú, vastag kötelekből van összeállítva, mely utóbbiakhoz ismét apróbb horgokkal ellátott kötelek vannak erősitve. E kötélmű horgonyokkal a folyam fenekéhez van kötve, a másik végét pedig nagy gerendák a folyam felszínén tartják. Úgy tekinthetjük, mint óriási horgas halászhálót, melynek minden egyes horga 15—18 láb hosszú halat is képes megragadni s erősen tartani. E halfogó szerkezetet a halászok gyakran megtekintik s többnyire néhány száz darab hallal térnek vissza, melyek közül némelyek oly nagy termetűek, hogy elszállításukra két-három csónak is szükségeltetik.

Lássuk már most, hogy mit mivelnek e folyami szörnyeteggel. Nagy erőlködéssel bevonszolják egy téres terembe, mely húsvágó székekkel és

eszközökkel van ellátva Ott miután egy fejszecsapással fejét ketté hasitották, hasát fölvágják egészen a farkáig; azután kiszedik belőle egymásután a halikrát, beleket, a halhólyagot, s végre a hátgerincz velőjét, melyet vesigá-nak neveznek: ezzel az oroszok pástétomot készitnek,mely nálok igen kedvelt nyalánkság.

Mind e mészárlás egy negyedóráig tart; mielőtt az állat, mely telve van galvanikus élettel, rángatózva mozogni me^nzüiit volna, már a halikra el van készítve. A hal húsát azon nagy raktárak egyikébe szállítják, melyeket nevezhetnénk jégvermeknek. Itt sós vizben tartják tizenkét óráig s akkor besózzák, és hajóval Oroszország belsejébe szállítják.

E halászatok évenkint nagy mennyiségű haltól fosztják meg a Volgát. Tételesen 43 000 kecsegét, 650 000 sevriongát és 23 000 belongát fognak ki minden évben. A halászat a Volgán nagy összegeket hoz be az életrevaló vállalkozónak. Tiflisben egy pompás palota van, mely könnyen kiállaná a versenyt az „Ezer egy éj" bármelyik csodaépitményével; tulajdonosa egy volgai halásztelep bérlője, ki néhány év alatt milliókat halmozott fel jól fizető üzletéből.

I. A kalmükök.

A Volga mellékén számos nomád néptörzs él, melyek mind a mongol vagy töröktatár népcsaládhoz tartoznak. Ezek közt leghatalmasabbak, és legfüggetlenebbek a kalmükök. Mi, Európa czivilizáltabb gyermekei, rendszerint sajnálkozni szoktunk a szegény nomád népeken, kik a polgárosultság áldásait nélkülözni kénytelenek. A kalmukök orosz területen laknak, függetlenségöket mégis meg tudták őrizni. Az a könnyüség, melylyel egyik helyről a másikra költözhetnek és az a kevés szükség, melylyel naponkint beérik, képesekké teszi őket arra, hogy oly kis darab földdel is meg vannak elégedve, mely minden más nemzet számára elégtelen volna, ők szeretik, bírják és gyakorolják is a szabadságot.

Oroszország tudja számos tapasztalatból,hogy ha leigázná őket, azonnal Közép-Ázsia sivatagjaiba száguldanának vissza; tehát megelégszik tőlök egy csekély adóval s gondja van rá, hogy a kalmük fejdelmüket minden módon magához édesgesse. Diszjelekkel, vállrojtokkal és paszomántokkal halmozza el őket, de bárha közülök már többnek van állandó lakhelye, egészen még sem sikerült leszoktatni őket arról, hogy kibitkájok (sátraik) alatt éljenek, mintha mindig utrakészen állnának.

A kalmükök, mint minden nomád nép, kitűnő lovasok; a bölcsőből egyenesen a ló hátára ülnek. Mikor a fejedelem egy-egy előkelő vendége tiszteletére lovasátékot rendez, bámulatosabb mutatványoknak lehet a néző szemtanuja, mint bármilyen hires lovastársulat produkczióin. A kalmük gyermek, mikor már a földön mászkálni tud, mihelyt szerét ejtheti, egy juhra vagy kutyára ül; mikor három éves, idősebb testvéreivel vagy barátaival nyeregben gyakran kilovagol; nyolcz éves korában kész lovas, s tizenkét éves korában már a vad lovakat is megfékezi.

Legmeglepőbb látványt nyújtanak a szeliditett, félvad és tökéletesen vad lovak, mikor a kalmükök a Volgán keresztül úsztatják azokat. Néhányan hosszú kötelekkel vannak fölfegyverkezve, melyeknek az ón, vas vagy nehéz tárgy olyan, mint a dél-amerikai gauchók íasso-ja és arra hogy a fékezhetetlen vad lovak után dobva, a tovarepülni akaró súly a kötelet a lovak nyaka vagy lábai körül tekeri, és azokat megállani vagy elbukni kényszeríti.

Ekkor aztán egy bátor kalmük a ló hátára kapaszkodik és a végtelen homoksivatagon a folyam felé száguld. A megfékezett, nekidühödött ló szabadulni igyekszik terhétől, földre veti magát. Ágaskodik, neki vágtat a pusztaságnak a kalmük erősen tartja magát rajta. Néhány negyedórai nyargalás után hagyja magát a folyam felé vezettetni, s nyolcz-kilencz ilyen vezető után az egész nagy ménes a Volgába rohan. Egy darabig hosszú sorban gázolnak egymás után s csak akkor válnak szét, mikor lábaik többé nem érik a folyó fenekét. Tiz perez múlva a másik partra jutnak: elől vezetők, hátul üldözők. Így kénytelen az egész csorda a ráerőszakolt vizi utat megtenni. Az úszó, félénk lófejek jókora területen ellepik a Volga felületét. E tarka vegyületü látvány érdekes lehet még olyanok előtt is, akik nem kedvelik annyira a lovakat, mint a lóháton született „kentaur” kalmükök.

A NŐKRŐL IV

A nök polgári helyzete különböző időkben és népeknél. 1861. 410. (Folytatás.) A római nők.

A római történelem minden korszakában más meg más volt a nök helyzete. Rómának kezdeti korában a nők többé kevésbé az atyáktól, férjektől, fivérektől vagy tutoroktól függtek, de csakhamar törvény határozta meg az asszonyok jogait. Minél jobban elharapódzott későbben az erkölcsi romlottság és bujaság, annál inkább megszűnt a férjek szigorúsága is.

A római nök nem laktak a háznak külön szobáiban vagy osztályában, s a férfiak társaságából nem voltak kizárva. Sétálhattak, kocsizhattak, mikor és hova akartak, együtt ettek a férfiakkal, résztvettek a lakomákban, lettek legyen barátok vagy idegenek jelen.

Törvényeknél fogva volt megengedve, ruháikon ékességet hordani; ha férfiakkal találkoztak, ezek tartoztak nekik kitérni, s jelenlétükben minden illetlen beszédtől óvakodni. De ezen törvényes szabadságok mellett is jobb időkben a nök igen visszahúzódva éltek. Egyébiránt örökös tutorság (nevelő, pártfogó) alatt állottak, vagyonuk fölött nem rendelkezhettek, végrendeleteknél vagy más esetekben nem lehettek mint tanuk jelen. Az öltözékekben való pompa is törvény által volt korlátozva, s a bor fogyasztása oly szigorún meg volt tiltva, hogy a tilalom áthágása a férjnek alapos okul szolgált az elválásra.

A nők nevelése eleinte a rómaiaknál nagyon egyszerű volt. Házi foglalkozások és kötelességek, mint főzés, fonás, szövés, varrás megtanulásában állott. Az anya vagy nőrokonok adtak tanórákat.

Az anya maga szoptatta gyermekét, ápolta gyenge korában, s gondosan őrködött erkölcse fölött. A gyermekek jelenlétében minden illetlen szó és minden erkölcstelen tett tiltva volt. Amint a művészetek és tudományok virágozni kezdtek, a tantárgyak köre is nagyobb terjedelmet nyert. A tanitás nyilvános tanintézetekben történt, s a művészet és tudomány a női felfogáshoz és helyzethez képest adatott elő. A császárok alatt nem kevés nő kérkedett igazi tudományos miveltséggel, kik még a politikában is jártasak voltak. A két nem közösen vett részt a vigalmakban, fürdésben, szinházban, versenyfuttatásban, vivásban.

A rómaiak idejük nagyobb részét a fürdőkben töltötték; közönséges gyülekező helyek voltak ezek, hol újdonságokat beszéltek, hol ismerősök és barátok összejöttek. Voltak a fürdőkben könyvgyűjtemények, s költök és más szerzők olvasták ott fel munkáikat. Eleinte mindenik nem külön fürdött, de a bujaság elhatalmazásával közös fürdőket használtak, mindazáltal a férfiakat férfiak, a nőket nők öltöztették és vetkeztették. Ámbár a császárok a közös fürdés szokását ismételten tilalmazták, mégis csak Konstantin császárnak sikerült azt teljesen megszüntetni.

A magasb rangú római nök első foglalkozása volt a fürdés, itt öltözködtek ők fel szolgálóleányaik segitségével, mi nem kevés időt vett igénybe. Minden rabnönek megvolt a maga foglalkozása; egyik a hajat szedte rendbe, másik a drágaköveket szurkálta be. A hajfürtök arany- és ezüsttükkel erösittettek meg; a többi haj pedig gyöngyözött tűkkel diszittetett föl, s aranyos lánczok és gyűrűk, vagy biborszinü és fehér szalagok füzettek belé, melyeiken hasonlag arany és drága kövek ragyogtak.

A világos szőke haj legszebbnek tartatott; miért is férfiak és nők hajukat ezen szinre festették. Nevezetes szerepet játszott a pipereasztalnál a mosdóviz és a festék, mire krétát és ólomfejért használtak. Nagy figyelmet fordítottak a fogakra; a hiányzókat mesterségesekkel pótolták, melyek eleinte puszpangfából, később elefántcsontból készültek. Ruhakelméül kezdetben gyapjút, későbben vásznat, majd későbben selymet használtak. Legközönségesebb és egyszersmind legbecsültebb szin volt a fehér. Később jöttek divatba a különböző szinü ruhák. Amint a pompa és fényűzés lábra kapott, egyes ruhadarabokat sokszor bibor paszománt szegélyezett, aranyfonalak és gyöngyzsinórok bontottak, s a gyűrűk, melyek egy főrangú római nő ujjain ragyogtak, gyakorta több ezer tallért értek.

Minthogy a törvény nem engedte meg Rómában a kocsizást, kivéve vallásos vagy diadalmenetek alkalmával, azért átalános szokás volt a gyaloghintók használása.

A rómaiak sok tekintetben a görögöket utánozták, kiktől a művészetet és tudományt öröklöttek, nem lehet csodálnunk, ha a honit az idegen gyakran kiszoritá helyéből. Innen lett, hogy az előkelők görög nyelven társalogtak, mint nálunk a magyar helyett német vagy a francia volt divatban.

Különös fontosságú volt a rómaiaknál a házasság. Ősidőkben a férjhez ment nő majdnem azon külső viszonyokat élvezte, mint házasság előtt. Csak nevet változtatott, s az atya hatalma alól a férjébe ment át. A férjnek hatalma majdnem oly nagy volt, mint az atyáé, csak hogy a férj nem adhatta el nejét, mint az atya gyermekét. Ugy látszik, hogy a nő inkább leánya volt a férjnek, és mint ilyen, ha gyermeket nem szült, egyedül örökölt; ha gyermekek voltak, ezekkel egyenlően osztozott. A nő elválása a régi római törvények szerint lehetlen volt, s Róma meghóditása után ötszáz évvel hallani az elválásokról.

A római nök, szintúgy mint a gyermekek, saját vagyont nem szerezhettek; mindent, mit birtak, a férjé volt; a női hozományt és minden örökséget a férj tartott tulajdonának. A nök nem tehettek végrendeletet, s a férj ellen nem panaszkodhattak. Korlátlan hatalmat gyakorolhatott rajtok a férj, sőt életöket is elvettette.

Később új nemei keletkeztek a házasságoknak. Az első csak a papok házasságánál volt szokásos, és mindig pap által teljesíttetett. Az ünnepélyesség abban állott, hogy az uj házaspár búzából, sóból és vizböl készitett lepényt evett, melynek egy részét az isteneknek áldozták. A házasság második neménél a jegyesek kölcsönös pénzbeli ajándék által egymásnak hűséget ígértek, s ez volt legközönségesebb. A házasság harmadik neme akkor létesült, ha a leánynak valamely férfitól gyermeke született, és illőbbnek tartották együttélni. Az ilyenből is érvényes házasság lett, s a gyermekek törvényeseknek tekintettek.

A virágokkal és koszorúkkal földiszitett ház ajtajánál virágot és vizet hoztak a férj elébe, s mielőtt bement volna, gyapjút tett a küszöbre, melyet olajjal dörzsölt meg. Átlépvén a küszöböt, minden kulcsot kezébe kapott. Ezen egyszerű szokástól későbben eltértek, s csak a császárok ideje alatt szűnt meg egészen. A nök jogokat nyertek, jószágot szerezhettek és bírhattak, melyet a férj kormányozhatott, de el nem idegenithetett.

Eleinte a válás minden külső forma nélkül történt, mint az egybekelés. A férj ezen szavakkal bocsátotta el nejét: ,,élj szerencsésen, tartsd meg a magad holmiját, s add az enyimet vissza." De amint a római jog fejlődött, a válás is nagyobb nehézségekkel járt, különösen az öröklés miatt; még nehezebbé lett az, midőn a keresztyén hit államvallássá, s a házasság szakramentommá (szentség lett) emelkedett.

Á római nök magánjogaiból lehet azt a befolyást magyarázni, melyet azok férjeikre gyakoroltak. A férfi tartozott a hölgynek az utczán kitérni; s aki a római nőt gyalázatos szavakkal bántalmazta, halálos büntetés várt reá.

A római szabad állam első korában nem létezett törvény, mely a házasságot kötelezővé tette volna. Senki nem tanúskodhatott a törvény előtt, aki házasságban nem élt; de egyéb előnyökben is részesültek azok, kik házasságban éltek. Augusztus császár adót is vetett a nőtlenekre.

A római nép történetében sok példáját találjuk a női nagyságnak, méltóságnak és műveltségnek. A kori időkben egész csendben diszlettek a házi erények, a férj- és gyermekszeretet. Némely római nök erkölcsi és szellemi nagysága minden időkre mintául szolgálhat. Kinek nem jutna itt eszébe Lukréczia, Virginia és Kornélia, a Grakhusok hires anyja.

A császárság alatt a magasabb rangúak közé erkölcstelenség lopódzott be, melytől a nök sem maradtak menten. De ugyanezen időben a tudományokat is jobban pártolták a magasabb rangú nök, mint azt a női egyszerű viszonyok igényiették.

A nök a keresztyén vallás fölvétele után.

A keresztyén vallás visszahelyezte a nőket eredeti állásukba és méltóságukba. Megvetette a boldog családi élet alapját, rendezte a házastársaknak egymásközti, s a szüléknek és gyermekeknek egymáshoz való viszonyát, és mindezen viszonyok a keresztyén vallás által szenteltettek.

Midőn az apostolok a keresztyén vallást terjesztették, a római világbirodalom még teljes nagyságában állott fenn. A nők állapota ugyanz maradt, minőnek rajzoltuk. A keresztyén vallás mindenhol talált barátokra és követökre, s ezen isteni eszme iránt a nöi szivek is lelkesedésre keltek, és semmiféle üldözéstől, kínoktól, sőt a haláltól sem irtóztak, ha magokat hitökért fel kellett áldozni.

A negyedik században nyerte meg a keresztyén vallás az állam elismerését. A családi életnek keresztyén elvek szerinti átalakulása annál inkább előtérbe lépett, minél jobban szűnt a külső nyomás, mely eddig a keresztyénekre nehezült.

Ekkor jött közbe a római birodalom szétbomlása; idegen népcsordák törtek keresztül az országokon, s erkölcs és műveltség huzamosabb időre elhalt. De a keresztyénség szögletkövén megtörtek a berontott barbárság hullámai; uj népek, uj országok és uj viszonyok keletkeztek, melyeket többé kevésbé a keresztyénség szelleme lengett át. Az egyház vette kezébe a pogány népek nevelését. Ekkor húzódott vissza a durva valóságból sok keresztyén nö a zárdák csendes magányába, hol a gyengébb, nem mindig szivesen látott vendég volt. Ekkor szentelték magukat sokan a szerencsétlenek, szegények és betegek ápolására.

A „királyi eskü" jelenete Erkel „Hunyady László" című operájából.1861. 36.414.

Rajzolónk azt a jelenetet vette ónja alá: ahol az előtérben a kart képező urak és hölgyek foglalnak helyet. Egy gótikus boltozaton túl a templom föhajója látszik, ahol Szilágyi Erzsébet, a két Hunyady, Gara nádor és leánya vannak jelen. (Az énekesnő önálló foglalkozásnak számít.)

A királyi eskü" jelenete Erkel„Hunyady László" című operájából.(énekesnő)

* * *

A régi germán és más északi nök.

A germán és kelta néptörzseknél, melyek a keresztyénség előtt Németországot lakták, a nök más és szerencsésebb viszonyok közt éltek, s több szabadsággal birtak, mint a görögöknél és rómaiaknál. Szüzességüket az erkölcs védte; az elcsábitás a ritkaságok közé tartozott. Ennek oka abban rejlik, hogy Északon későbben fejlődik és érik meg a test, mint Keleten. A német leányok nem gyermekkorukban mentek férjhez, s az atya nem gyakorolt rajtok egyéb hatalmat, mint erkölcsit, miszerint férjhezmenetelök alkalmával tanácsot adott nekik.

Az ifjú asszony nem rabnöje, hanem társnője volt férjének az életben, ki örömben és szenvedésben, veszélyben és munkában egyaránt résztvett. A nö végezte a földmivelést, mialatt a férj vadászott vagy harczolt. Későbben a nők tevékenysége pusztán csak házi teendőkre szorítkozott. A magasabb rangu nök sem iszonyodtak gyermekeiket szoptatni s a háztartásra ügyelni. Eleinte a nők a férfiakat elkísérték a harczba s vitézségüknek tanúi voltak. Majd a sebesültek ápolását vették át, s az élelmezésről gondoskodtak; néha fegyvert látunk kezökben. s inkább mentek halálra, mint fogságba.

A német nök hűségét, szorgalmát, értelmességet, bátorságát és szabadságszeretetét a férfiak is elismerték és megjutalmazták. Nem voltak ők a nyilvános foglalkozásokból és örömekből kizárva; a biró előtt azon szabadságot élvezték, mit a férfiak. Emellett a két nemnek egymáshoz való viszonya nemes és tiszta volt; az északi hős szerelme gyengédséggel, szerénységgel és tiszteletreméltósággal párosult. Nem szerepelt abban Keletnek szenvedélyessége.

Házasodás alkalmával a leányok a régi germánoknál rangjukhoz illöleg kiadattak, de jegyajándékot nem kaptak, sőt az apa halála után sem tarthattak igényt az ősi jószághoz. Azonban a leány férjhezmeneteléig az ősi vagyonban maradhatott, s az apa halála után a testvérek tartoztak kiházasitani. A menyasszony vőlegényétől ajándékot kapott, s halála után élelempénzt, melyből tisztességesen kijöhetett. A nő a háznál és háziügyekben valóságos urnöt játszott, s a királynék gyakorta uralkodtak kiskorú fiaik helyett. Később a római törvény Németországba is behozatván, az ösnémet szokások és intézkedések eltöröltettek.

A nőkön elkövetett minden erőszakoskodás keményebben büntettetett, mintha a férfival történt volna. Ki a nöt becsületében megsértette, oly bündijat kellett fizetnie, mintha egy szabad embert ütött volna agyon. Ha valaki egy nőt vagy leányt ennek akarata ellen megcsókolt, száműzetett.

Hogy az északi nők öltözködésöknél az egyszerűséget tartottak szem előtt, annak okát az északi tartományok minőségében, az éghajlatban, és jelesül a buja és fényűző népektőli elzárkozottságban kell keresni. Nagy figyelmet fordítottak hajukra, melyet fejük tetején egy csomóba kötöttek, vaagy szabadon bocsátottak alá vállaikra. Öltönyük eleinte csak ingből és bőrköpenyből állott. A nők egyébként szépség, élénk kék szemek, és karcsúság által tűntek ki.

Az angolszászoknál és dánoknál a szűzek haja természetes fürtökben hullámzott vállaikon; a férjhezmenés után megköttetett és megrövidittetett. Nagy gyalázatnak tartották a hajnak egés levágását, mit későbben az egyház büntetésként alkalmazott.

A szláv néptörzsek viszonyaiban a keleti jellem és származás még ma is nyiltan

megmutatkozik. Az oroszoknál a fejedelmek törekvései, az idegen bevándorlottak, s a különböző nemzetekkel való érintkezések, sok változást idéztek ugyan elő a két nem közti viszonyokban, de a közönséges orosz még ma is ugy bánik leányával, mint az áruval, s a nő sokkal kevesebb szabadságot élvez, mint más müveit népeknél. A régi oroszoknál semmi nyomára nem találunk az udvariasságnak, melyet a férfi a gyengébb nem irányában nyilvánitott volna. A nők munkája himzésben, varrásban és fonásban, mulatságuk a szolgálókkal vló társalgásban, fürdésben és piperézésben állott. Az asztalnál a nü ritkán ebédelt; s azon ajándékok közt, melyeket a közönséges orosz menyasszonyának küldött, egy korbács is volt, mely még most is egyike a legszükségesebb házi eszközöknek. Még az előkelőbb nők sem voltak a veréstől biztositva.

Első Péter tágitott a viszonyokon. Megengedte, hogy a nagyok feleségei asztalhoz üljenek; be lehetett őket az udvarnál mutatni, és keleti elzárkozottságukból mindinkább kivétettek. Péterváron különösen ügyelt 1. Péter, hogy a férfiak nejeiket és leányaikat be ne zárják. Nagy befolyással volt a nök helyzetére, hogy Péter után, két emberöltőn keresztül nő ült a császári trónon, ki magát bizonyos alkalmakkal a népnek megmutatni tartozott.

Az oroszok most megbarátkoztak azzl a gondolattal, hogy rangos nök mások előtt botrány nélkül megjelenhetnek. A közép és alsóbb sorsuak közt azonban a régi szokás még sokáig fennállott. Ezen módon lehetetlen volt az ifjúnak kedve szerint házasodni, annyival inkább, hogy fiak és leányok, egyenesen a szüléktől, az udvarnál pedig a fejedelem akaratától függtek, kit kegyenczei vezettek. Péter czár eltörölte ezt a szokást és megparancsolta, hogy ifjú emberek kölcsönös vonzalom nélkül ne házasodjanak, (folyt. következik)

UTAZÁS

UTAZÁS MA ÉS RÉGEN 1901. 386.

Most, amikor rövid idő alatt Budapesten is meg fog nyílni az első automobil-kiállítás, alig tehetnők valamivel szemlélhetőbbé a kezdődő század nagy vívmányát a közlekedési kultúra terén, mint ha párhuzamba állítjuk a forgalmi eszközök mai tökélyét azzal az idővel, amidőn a legkatholikusabb királyt is jó Paris városának mérhetetlen sarán négyes ökörfogatnak kellett keresztül segítenie.

De azért csak alig több mint fél százada annak, hogy a mesék világa csakugyan megvalósult s már-már mindenki hét mérföldes csizmákat ölthet magára, hogy közelebb hozza egymáshoz a távolságokat.

Ezer és ezer év telt el, s az országokat és nemzeteket még mindig legyőzhetetlen messzeségek választották el egymástól; alig vettek tudomást egymásnak létezéséről. Pedig a XVI-ik század óta már a föld mai alakjában csaknem teljesen fel volt fedezve, s mégis mennyi akadálya tornyosult az emberiség elé az ismerkedés lehetőségének.

Ismerjük az ókorban is a gyors közlekedés egyes példáit, de akkor nem a béke és haladás, hanem csak a háború és gyűlölség érdekében. Július Capitolinus hitelt érdemlőleg hagyta ránk, hogy 258-ban egy hirnök, akit Aquilejából küldtek Rómába, hogy hírül adja Maximin császár és fia meggyilkoltatását a lázadó katonák által, oly gyorsasággal tette meg az utat váltott lovakon, hogy már negyedik nap megérkezett s egyenesen a színházba rohant, ahol éppen előadás volt, hogy jelentse a nagy eseményt. Pedig a távolság^- Aquiléjátöl Rómáig Bolognán át körülbelül 770 kilométert tett ki, egy napra tehát 192 kilométer esett.

Még vagy harmadfél századdal előbb, Július Caesarról is tudjuk Svetoniusból, hogy hihetetlen gyorsasággal (Ťincredibili celeritate) tett meg rengeteg utakat mindig légiói élén, leggyakrabban gyalog, hajadonfőtt, néha bérelt kocsin, miközben folyókon úsztatott át, futárokat küldött előre, s naponként száz mérföldet járt be, azaz 148 kilométert, miután a római mérföld körülbelül 1473 méter volt.

Ennek ellenére modern közlekedésről, olyanról, mely a béke nagy kultura feladatai támogatásában lelje czélját, nem is beszélhetünk az ókor népeinél. Nem beszélhetünk még hosszú évezredekkel utóbb sem. Hiszen még a XIII. Lajos korabeli Francziaországban 1623-ban is Paris és Orleans, Troyes vagy Amiens közt közlekedő kocsijáratok indulási idejét hetenként egyszerire szabta meg a parlament, még pedig naponként 10 lieu-val, ősszel és télen, nyáron és tavasszal pedig 14 lieu-val, ami nem tett többet 45—70 kilométernél.Tehát Parisból Orleansig, amely utat ma 1 óra 48 perez alatt tesznek meg, két egész napra volt szükség, Paristól Troyes-ig pedig, amelyre ma elég 2 óra 7 perez, majd három napot vett az utazás igénybe.

Colbert reformjai, az általa 1691-ben meghonosított nyolez üléses kocsik sem sokat javítottak ezen a helyzeten, mindaddig, míg helyet nem adtak a XVIII. század közepe táján fölmerült Ťdilizsánczokť-nak, melyek már nyáron öt, télen pedig hat nap alatt röpítették az utast Lyonba, személyenként 100 frankért, beleértve az ellátást is, amihez még a podgyászokért és málhákért minden font súly után 6 sol pótdíj járult.

Végre a forradalom jelentékenyen kiterjesztette a személyforgalom módját, amidőn 1793 augusztus 30-án új postakocsikat léptetett életbe, melyeknek gyorsaságát óránként legalább 2 lieure (9 kilométer) fokozta, a helyek árát pedig személyenként 1 livre és 10 souban állapitotta meg. Az utolsó ilyen kocsi 1857 augusztus 23-ikán tette meg még egyszer az utat Touloun és Montpellier közt, akkor már fél óránként 9 kilométer sebességgel.

Ki hinné, hogy ma már átlag 25 szörte nagyobb gyorsasággal utazhatunk, mint utazhattak eleink a XVIII. század végén, és pedig kilométerenként négyszerte kevesebb költséggel. Példának okáért a Paris—Calais-i 295 kilométer utat véve alapul, míg 1692-ben még egy kilométert 6 óra alatt lehetett csak megtenni, s míg 1834-ben is 9 kilométerhez 7 óra kellett, addig ma 90 kilométert hagyunk hátra 8 óra alatt. Ezt a mélyreható változást természetesen csak a közlekedési technika óriási fejlődése tette lehetővé.

Áhítatos kegyelettel tekintünk ma már a múzeumok ritka ereklyéi közt itt-ott még fönnmaradt hordszékekre, melyeket jámbor eleink, urak és hölgyek egyaránt kisebb távolságok megtételére használtak városokban. Nem egy ezek közül ugyancsak díszesen és czifrán volt kiállítva. Emelő rúdjuk fogantyúja is legtöbbször sárgaréz vagy aranyozott fa volt. Különös súlyt fektettek a tehetősebbek a két székhordozó gondos összeválogatására is. Termetre, arezra csak úgy össze kellett illeniök, mint ma pl. egy pár orosz ügetőnek, mert épp úgy pompáztak, épp úgy kérkedtek velők, mint ma egy ügetőverseny pályanyertes sportsmanjai. Később aztán mi mindent fel nem használtak, hogy a motor-gép, vagy a ló- és embererő hiányát pótolják.

Ne higyjük, hogy az első gőzhajó valami nagy gyorsasággal bírt volna. A gőzhajót 1681-ben Papin találta fel s 1707-ben Fuldában tette először próbára. De még sokkal később is, kezdetleges szerkezete miatt alig használhatták előnnyel.

Stephenson korszakalkotó találmánya, a vasút. A múlt század elején készült gőzautomobilok még alig hasonlítanak a ma használtakhoz. Csekély működő képességék szükségessé tette, hogy minden lehető alkalommal vizet vegyenek fel kazánjaikba. Minden tó és minden pocsolya alkalmul kínálkozott erre, de mivel szivattyú nem volt kéznél, iszap és piszok is bőven jutott a vizzel együtt a kazánba, a mi aztán rövid idő alatt az egész gépezetet tönkre tette.

A vasút szorította ki végképp a gőzkocsikat, melyet most újra kezdenek visszahódítani a közlekedési tekhnikában. Még 1853-ban is London és Paddington közt gőz-omnibusz látta el a szolgálatot, amilyeneket Poroszországban ma ismét mind nagyobb mértékben kezdenek alkalmazni. Természetesen az az időbeli vasút alatt sem gondolhatunk mindjárt a mai luxus-vonatokra.

Nyitott, födetlen kupék voltak még csak az akkori vasutakon, régi postakocsik kerekeiből összetákolva, s a személyszállító vonatok primitív berendezése alig vetekedhetett még az akkor divatozó postakocsiva. Ma nem elég többé a vasúti közlekedés hihetetlen tökélye sem, egy modern verseny-automobil nemcsak diadalmasan versenyez vele, de minden valószínűség szerint nincs messze az idő, a mikor túl is haladja. V

FÜGGELÉK

EGY VIDÉKI FÉNYKÉPÉSZ: ZELESNY KÁROLY

Egyetemi szakdolgozatok 5. – B. Horváth Csilla gondos tanulmánya sok érdekes fotó betéteket tartalmaz. Ilyen Pécs belvárosa, 1880-ból.

Pécsett már 1860 óta tevékenykedtek fényképészek. Zelesny megérkezésekor is három fényképész dolgozott a városban,. A velük való konkurenciharcra kellett felkészülnie az ide érkezett Zelesny Károlynak.

Zelesny Károly (1848–1913) Pécs legjelentősebb fényképésze volt a századfordulón.

12 Vasárnapi Újság 1884. nov. 30. 48. sz. 769. p.felirat: Zelesny Károly fényképei után

* * *

Gellér Katalin: Japanizmus a magyar festészetben és grafikában. Ars Hungarica, 1989/2

* * *

. Babits Mihály Vakok a hídon című versét japán fametszet inspirálta.

„	„Támolyogva tolonganak a hídon vakok kis görnyedt, japános, naiv alakok. A lelkük a testből ki sem lát soha A deszkát belepte iszamlós moha”