JAPÁN PORTUGÁLIA VI. A NŐKRŐL
JAPÁN VÁROSAI NÉPE A NŐKRŐL

h14–104. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

2019. 05. 22. – 06. 07.

Tartalom

BEVEZETÉS

VÁROSOK

Reményi Fercncz: KÉPEK A FELKELŐ NAP ORSZÁGÁBÓL 1894. 44. 726.

Tokió, Nipon fővárosa.

KÉPEK A FELKELŐ NAP ORSZÁGÁBÓL 1894. 786.

(Folytatás) Tokió, Nipon fővárosa

A 47 rómin története

A harakiri (Folytatása következik.)

MAGYAR EMBER LEVELE LISSZABONBÓL. 1883. 370.

ÁTMENET A SZANZSU-SZOROSON 1881. 8.118.

A «BORODINO» SŰLLYEDÉSE. 1905. 31. 494.

ORSZÁGOK

S. L.: Képek Japánból. V. Az orvosok Japánban. 1869. 20. 268.

VI. Énekesek és bohóczok Yedóban.

NÉPEK HALÁLA. (Portugália) 1901. 466.

VI. A NŐKRŐL

Kara Fatima kurd fejedelemnő 1868. 201

Latkóczy Mihály: A MAI GÖRÖG NŐKRŐL. 1897. 14. 216.

DIPLOMÁS LÁNYOK ÉS A FÉRJHEZMENÉS. 1912. 36. 729.

UTAZÁS

GRÓF FESTETICS RUDOLF DÉL-TENGERI ÚTJÁBÓL.1905. 31. 497.

Urmánczy Nándor: JEGYZETEK AMERIKAI UTAMRÓL. 1904. 659.

Függelék

Tanulmány

Antikvárium

BEVEZETÉS

A japán témák vannak változtlanul többségben. A fejezetek azért is terjedelmesek, mert Tokion kívül másról is ír a szerző, pl. a kimonóról, harakiriről. Helyenként túlcifrázott a szöveg.

Az első fejezet Reményi Ferenc Japán sorozatának 1894/747. oldalszámú része. Reményi 7 fejezetet írt a jelzett címen. Ugyancsak 7 fejezetet Képek Japánból címen. A teljes címjegyzék Galambos repertóriumában megtalálható. A még nem közölt fejezeteket a következö számainkban olvashatjuk.

VÁROSOK

KÉPEK A FELKELŐ NAP ORSZÁGÁBÓL 1894. 747.

Naplótöredékek. (Folytatás.) Irta : Reményi Ferencz cs. és kir. sorhajó-zászlós. Tokió, Nipon fővárosa. A kimono.

A japán templom, melyet meg akartunk tekinteni, négyszögletes épület, khinai módon görbített kettős tetőzettel. Á középpontból sugár-irányban szétágazó léczezet födi felül és alul a tetőket; a felső léczezet szürke, gömbölyded palazsindellyel van födve, védelmül az eső és hó ellen; az alsó léczezet fényes fekete lakkal van bevonvarosa.

Augusztus 15-én az egész napra szabaddá tudtam magamat tenni, hogy megtekintsem a közelben fekvő Tokiót, Nipon (Japán) fővárosát. Tokió egykor Jeddo névvel, egy feudális szervezetű katonai állam székhelye; ma egy alkotmányos szervezetű császárságnak fő- és székvárosa, melynek életében az egykort a mától, vagyjs a középkort az újkortól csak egy év — 1868 — választja el.

Mily változatos történelmi korszakokra tekinthet vissza ez a város! S múltjának minden mozzanata meghagyta nyomát a városon, bár ugyancsak sokat eltörülhetett e nyomokból az idő és a tűz, a niponi nagy városoknak ez örökös csapása.

Azon a terjedelmes lapályon, mely a Szu-mida-gáva folyónak a tokiói öbölbe szakadó torkolatát környezi, s melyen később Jeddo-Tokio épült, 1590-ig csak egy nagy erőd és körülötte szórványosan néhány szegényes falu állott. Mocsarak, lagúnák borították a vidéket. A középkori háborús időkben e vár többször változtatott urat; egyik bitorló család kezéből a másikéba került. Végre 1590-ben az akkor hatalomra jutott Jéjászu, a Tokugáva sogún dinasztiának megalapítója, indíttatva a hely kedvező fekvése által, elhatározá, hogy ide teszi át katonai székhelyét.

Ettől kezdve Jeddo, mint hatalmi központ gyorsan növekedett. Majdnem háromszáz éven át — 1590-től 1868-ig — tartották itt udvarukat a Tokugávák. Növelé a város fényét és terjedelmét, hogy az összes daimiók (országnagyok, hűbéres urak), kényszerítve a sogunok által, 1642-től kezdve, az év egy részét itt töltötték. 1868-ban megtört a sogunok hatalma. Az elégedetlen daimiók, ürügyül használván a sogun által az ország megnyitását követelő külhatalmaknak kényszerűségből tett engedményeket, a mikádóhoz pártoltak át, aki szent nimbusztól környezve, de a tényleges uralkodói hatalomtól a sogun által megfosztva, élt Kiotóban.

A fiatal mikádó, a még jelenleg is uralkodó Mutszuhito császár, legyőzvén a bitorlót, kezébe ragadta az uralkodás gyeplőit és székhelyét egyidejűleg Kiotóból Jeddóba tette át, melynek nevét az 1868 szeptember 13-iki rendelettel Tokióra. (.keleti főváros.) változtatta át. A császár (ez a mostani czíme a hajdani mikádónak) nem állapodott meg e tényénél. Felbontotta a feudális államszervezetet, helyébe alkotmányos parlamenti szervezetet állított és meghonosítá országában az európai műveltség minden vívmányát. A nagy számú hivatalok szervezése, a parlament és számos gyárak felállítása, mind oly újítás volt, melyek természetesen új lendületet adtak Tokiónak, úgy, hogy ma már 1.400 000 lakost számlál.

Még kora reggel volt, mikor a jokohámai pályaházhoz értem. Ott már nagy számú utazó közönség hemzsegett; de zajongást, futkozást nem tapasztaltam. Mindenki csendes, nyugodt és udvarias volt. Tudta a legutolsó kuli is, hogy mihez tartsa magát. A pénztár előtt rendőr és sorompó nélkül is sor képződött, nemkülönben a málhafeladásnál, ahol pedig mindenki feladta nagyobb kézimálháját is. Ezért itt külön díj nem jár.

A feladó írott vevény helyett egy pléhdarabot kap, melyre egy szám van bevésve; e pléhszámnak párját ráakasztják a málhára éa evvel a dolog el van végezve. Az érkezés helyén a feladó előmutatja a málhaszámot és megkapja az avval jelölt darabot. A hordárok épp úgy a vasúti személyzethez tartoznak, mint a pénztárosok, kocsivezetők, stb., tehát külön díjazásban nem részesülnek; mindazonáltal minden zaklatás nélkül is gyorsan szolgálnak. A várótermek európai módra vannak berendezve. Az asztalokon újságok és a tokiói központi meteorológiai állomás napi időjóslásai vannak a váró közönség használatára kirakva, biztos jeléül annak, hogy azokat senki onnan el nem hordja.

Ha tehát mégis tetemes és kellemetlen zaj hangzott a pályaudvaron, azt nem a váróközönség magaviselete, hanem — lábbelije okozta. A japáni lábbeli (géta) t. i. nem egy az egész lábat beburkoló bőrczipőből áll, hanem egy fatalpból, mely két faléczen áll, vagy pedig egy darab vastagabb, alsó fele elején rézsút lemetszett, közepén pedig kivájt fatalpból. Tehetősebbek szépen lakkozott, és finom fából készült, de szintoly alakú faczipőket viselnek, ha ugyan nem európai ruhában jelennek meg, a mihez európai czipőt viselnek.

A géta feje szalmából van, elől két egybefutó szalaggal, mely a láb hüvelyk- és második újjá közé véve, megerősítőül szolgál. A rövid és kivétel nélkül mindig tiszta, fehér vászonharisnyáknak (tábi) ennek megfelelőleg külön hüvelykujjai vannak. Ily czipőkkel természetesen csak lassan, tipegve és nagy kopogással lehet járni, minélfogva olyan szolgálattevők, akik lábaik gyorsaságával szerzik kenyerüket, szalmafonatú szandálokat használnak.

Mikor a vonat berobogott és a sorompókat megnyitották, valóságos puskaropogás szerű zajjá fokozódott az aszfaltos perronra kiözönlő utazók klipp-klappja. Érdekes és a japán öltözéknek férfiaknál és nőknél nagyjában egységes jellege mellett is, változatos képet nyújtott e nyüzsgő sokaság. A fő ruhadarab mind a két nemnél a kimonó, egy bő s majdnem bokáig érő kaftánszerű felöltő, bő és rövid újjakkal, melyekről hosszú lebernyegek csüngnek alá.

E lebernyegek zsebként szolgálnak a papiros keszkenők és egyebek számára. Az elől nyitott kimonót a csípők körül csavart öv tartja össze, az obi, mely a férfiaknál egyszerű és keskeny, a nőknél arasznyi széles, szépen hímzett selyemből van készítve és hátul egy óriási, felülről lefelé kötött csokorba hajlítva.

Az ilyen női óbik sokszor valóságos remekmunkái a selyemszövészetnek és nagy értékűek. A kimonók kevésbé adnak alkalmat fényűzésre; többnyire egyszerű mintával díszített, kék vagy szürkés vászonból vannak készítve. Mennél fiatalabb a nő, annál elevenebb színű és mintájú kimonót visel, de sohasem rikító színűt, mert ez illetlen. Tekintetbe véve, hogy e nemzeti népviselet szabása évszázadok, sőt évezredek óta csak kevéssé változott s a dísz-óbik nélkülözhetetlenek; a legmagasabb társasághoz tartozóknak nyilvános alkalmakkor akarva nem akarva a párisi palais de printemps szörny találmányaiba kell bujniok.

Ez ugyanis az udvari és különben is hivatalos ruházat. A tiszt és hivatalnok tehát házon és szolgálaton kivül többnyire európai polgári ruhában jár. Az utazók között is nem egy niponi (japán) férfi volt, aki bár elegáns, de rosszul álló európai mezt viselt; mások legalább avval akartak európai műveltségük mellett tüntetni, hogy szűk nadrágot viseltek a kimonóhoz, melyet magasan feltűrtek, hogy európaias ruhájuk kellő módon látható legyen. A legtöbben európai kalapféléket viseltek, az angol utazó-sipkától kezdve a tropikus parafa sisakig, így aztán igen mulatságos egyveleg öltözékeket láthattam.

Elindultunk félórai késéssel ugyan, de minden bevezető és előkészítő füttyentések, harang hangversenyek és kalauz-szónoklatok nélkül, egészen amerikaiasan. A vonatszemélyzet a kalauzoktól kezdve a mozdonyvezetőig kizárólag japánokból állt.

A különben is csak egy óráig tartó út percznyi gyorsasággal látszott elmúlni, az utazó társaság és a tájkép folytonosan foglalkoztatván a figyelmet. A vasút nagyrészt a tengerpart közelében halad; jobbra a tókioi-öbölre s az azon tova sikamló négyszegletes vitorlájú dzsunkákra nyílt kilátás, balra kies halomvidék volt fenyves kúpokkal, a völgyekben rizsföldek gyönyörködtették a szemet; majd kisebb városkák mellett haladt el a vonat, vagy pedig folyókon kelt át. Siiuujáva állomásnál már Tokió széléhez értünk; a város előtt néhány sziget látszott, elhagyott erődökkel.

Simbasi, a végállomás már a város határán belül van a tengerpart mentén tova futó utolsó vonalszakasztól balra, itt tehát már a keleti fővárosra, azaz ezer meg ezer szürke pala-zsindelyes házfedélre tekinthettünk ki.

Simbasiban ismét felhangzott a géták kopogása ; a sokaság vagy riksákra, vagy az innét induló lovonatú-vasútra szállva csakhamar eloszlott minden irányban. Én egy riksát választottam ki magamnak, e könnyed és gyors szekeret találván a legalkalmatosabbnak széttekintő körútamra. Mert erre akartam az egész napot szánni. A kocsivonó kuli az egész napon át rekkenő hőségben lankadatlan gyorsasággal vonta kocsimat, igaz.hogy többször pihentünk is. Mikor megindultunk, szokása szerint az idegenektől leglátogatottabb fogadó, az Imperial hotel felé vette útját s amint én Siba felé utasitám, megállt és bambán tekintett rám. Csak mikor ismétlém czélomat, tért át egy más utczába olyas kifejezéssel csóválva fejét, melyből világosan kirítt a gondolat, hogy: «Furcsa egy ánglus, aki nem az Imperial hotel break-fastján kezdi meg Tokió látnivalóit. Mielőtt azon helyeket néztem volna meg, ahol Uj-Nipon él, azon helyekhez akartam ellátogatni, ahol O-Nipon utolsó legfényesebb korszaka van eltemetve: a Tokugáva-sogúnok sírjaihoz.

A hatalmas uralkodók azon város földjében nyugszanak, melyet ők emeltek a semmiből, melyben rettegett uralkodókként éltek két és fél századon át. Csak kettő tesz kivételt: a Tokugáva dinasztia alapítója, Jejászu és ennek unokája, Jemitszu. E két istenített Tokugáva nem emberek hajlékai közt van eltemetve, hanem a nikkói szent hegység isteni magányában. A Tokióban nyugvó 12 Tokugáva közül hat az Ujeno-halmon, másik hat pedig a Síba-halmon van sírba téve. Emez a halom közelebb fekszik a Simbati állomáshoz és az ottani sírok híresebbek az Ujenában lévőknél; e két okból választőm Sibát látogatásom első czéljául.

Egy hosszú, keskeny utcza vezetett oda, mely számtalan, a japán ipar és műipar mindennemű termékeivel telt boltjaival Tokió bazárjának látszék. Az alacsony Síba halom a város déli részén fekszik, végtelenül tova húzódni látszó háztömegek közepette. Lejtőit és hátát évszázados, óriási fenyők födik, melyek nagy számmal láthatók s igen vonzóvá teszik e szép országot a mérsékelt égöv szülötte előtt. A meleg földöv buja növényzete, sajátos alakzataival soha meg nem szűnő újjászületésével bámulatba ejt bár bennünket, de el is fáraszt. Igazán jól csak ott érezzük magunkat, ahol, mint Japánban az évszakok változása majd dús tenyészettel, majd a hó fehér leple alatt meddő nyugalommal jár, ahol ismerős fák és virágok köszöntenek.

Egy tág kapun át egy széles, jól ápolt útra jutunk, mely a fenyők sűrű sudarainak árnyékában vezet föl a lejtőn. Elmarad mögöttünk a város zaja, mozgalma, el az egész emberi élet. Itt a halottak birodalmában vagyunk; örök nyugalom közt, örökzöld fényűk alatt. íme, itt vagyunk már a sogunok sírjainál. Egy magas, vörös fakerítés tűnik fel, elválasztva a nagy halottak porai által szentelt helyeket a külvilágtól. A kerítést több helyen szépen faragott fakapuzatok szakítják meg. Belépünk az egyiken, mely előtt két félemelet mgaas faóriás áll őrt, a két «Déva király, ahogy a kapu nevéből (Ni-Ten-Mon: a két «Déva király kapuja következtetjük.

Az egyik királyi kapuőr rikító vörösre, a másik mérges zöldre van festve. Egy tágas négyszögletes udvar tárul fel előttünk, melyet több mint embermagasságú hatalmas kőlámpák sűrű többszörös sora fut körül. Mindegyik lámpa nyúlánk alapzaton áll, amelybe az adományozó neve van bevésve. E lámpák ugyanis nem a templomtelek megvilágítására szolgálnak, hanem az elhalt sogunok tiszteletére emelvék a daimiók által, akik ily alakban akarták kifejezni elhunyt föllebbvalójuk emléke iránti hódolatukat.

Az udvarnak az első kapuval szemközti oldalán egy második kapuzat emelkedik, melyek faragott sárkányokkal díszített tetőzetét aranyozott oszlopok emelik; az oszlopok körül is hatalmas sárkányok tekergőznek. E kapu, melynek neve Chokugaku Mon, (a «császári tábla kapuja»), így nevezve egy tábla után, mely homlokgerendáján függ és a 7-dik sogun Jetszugu (meghalt 1751.) nevét viseli, az akkori mikádó kézírásában, egy második udvarra vezet. Itt is lámpások futnak körül, a lámpák bronzból vannak és az elhalt sogún rokonainak ajándékai.

A rokonok emelte lámpák tetemes száma: — 212 — arra enged következtetni, hogy a magyar sógorságot a japán sógorság jóval felülmúlja tágas terjengősségében, amit csak abból magyarázhatunk hogy Japánban az örökbefogadás igen gyakori. Hogy az uralkodó mikádó harmadfél ezer éveu át meg tudta tartani Japán "trónját, a többnejűségen kivül csak az örökbefogadás által vált lehetővé; Tokugávák is több ízben folyamodtak ez intézményhez, hogy családjukban tovább örökölhessék a sogúni méltóságot.

Jobbra egy harangtorony, balra egy óriási kőtömbből faragott medencze vonja magára figyelmünket; ebben a medenczében szenteltvíz áll. Azután egy harmadik kapuzaton lépünk át, mely még gazdagabb faragvány díszítésekkel van ellátva, mint az előbbi kettő. A kaputól kiindulva, jobbra balra nyitott folyosók futnak szét, a harmadik templomudvar kerítését alkotva; dombormű faragványok födik a folyosó falazatának mezőit, élethűen alakított és befestett madár- és virágalakok, melyeknek gazdag színezete és változatos egyvelege ellentétben áll a csúnya vörös gerendázattal.

Minderre csak egy futó pillantást vetünk, mert szemeinket érdekesebb tárgy vonja magára. Egy japán templom áll előttünk: a 7-ik és 9-ik sogún szellemeinek tiszteletére emelt templom. Bizarr, mint a kelet eszmevilága, melyből szülemlett. Sokkal egyszerűbb, de részleteiben sokkal gazdagabb alakzatú, hogysem a magasztosság azon jellegével bírhatna, mely a keresztény templom tulajdona. (Folytatása következik.)

KÉPEK A FELKELŐ NAP ORSZÁGÁBÓL 1894. 786.

Naplótöredékek. (Folytatás)

Irta Reményi Ferencz cs. és kir. sorhajó-zászlós.

Tokió, Nipon fővárosa.

A látottak után Szengakudsi-t kívántam még megtekinteni; félreeső templomocska ez, melyet az egész országban mindenki ismer, mert ehhez fűződik az alig mult zordon, de hősies lovagkor egyik legvéresebb tragédiája. A hősök, kik abban szerepeltek : «a negyvenhét roniw, a templom sírkertjében vannak eltemetve. Századok óta porladnak ott testeik, de emlékük még mindig él és élni fog örökké. Ha egy színházban a «Csinsingurát» (alattvalói hűség) adják, mely a 47 ronin történetét eleveníti föl a színpadon, tömve van a nézőtér. És ha elérkeznek a hősök emlékének szentelt ünnepnapok, a nép apraja-nagyja a Szengakudsi templom temetőjébe vándorol, hogy megemlékezve azokról, akik hősi halállal multak ki ősi erényért; szentelt mécseket égetve róják le a kegyeletüket.

* A japán történelem nem egy bizonyos kiinduló ponttal kezdve folytatólagosan számítja a lefolyt éveket, mint a keresztény népek, hanem korszakokra osztja a múltat, melyek különböző hosszúak. Minden korszakban elölről kezdődik az évek számítása. A mostani korszak neve Me-idsi; számíttatik 1868, a mikádó hatalmáuak restauraciója óta.

A 47 rónin története a következő: A Genroku korszak 14. évében (1701-ben.) történt hogy a császári udvar egy követet küldött Jeddóba, a sogún udvarához. Két daimio; Takumi no Kami és Káméi Száma volt megbízva a magas küldöttek fogadásával és megvendégelésével. Egy magas sogúni hivatalnok, Kotszukéno Szűké utasítást kapott, hogy óket előbb kellőképen előkészítse.

A két daimió naponta a kastélyba ment, hogy az oktatásban részesüljenek. Kotszukéno Szűké kapzsi ember volt, az ajándékok melyekkel taníványai kedveskedtek, nem elégítették ki. E miatti boszankodásában sértő módon éreztété velük felsőbbségét.

A heves vérű Káméi Száma a sértő bánásmódot nem tudta elviselni. Egy este tehát egybehítta alattvalóit és ünnepélyesen kijelenté előttük, hogy a legközelebbi sérelemért karddal fogja magát Kotszukén megboszulni. Mint daimió, nem tűrheti tovább a folytonos megaláztatást.

Káméi Száma tanácsosai között volt egy bölcs ember, aki hallván ura szándékát, törte a fejét, hogy miképpen háríthatná el a mindnyájuk romlását. Ismervén Kotszukék&\>-zsis ágát, erre építette fel tervét. Még aznap este gazdag ajándékot küldött neki és lovagjainak ura nevében. Ettől kezdve Kotszukéoly udvariasan viselte magát Káméi Száma iránt, hogy az csakhamar letett öldöklő szándékáról. Annál sértőbb lett Kotszuké magaviselete.

Kotszuké elbizakodását csak növelte a daimió türelme. Kotszuké így szólt: «Mily ügyetlen vagy! Még csak egy harisnyát sem tudsz rendesen megkötni! Mindenki láthatja, hogy te csak vidéki paraszt vagy, akinek fogalma sincs a jeddói szokásról. S nevetve elment. Ez lángra lobbanta a tüzet.

Megállj uram!» ordítá Takumi dühtől reszketve. — «Nos, mi a baj?» kérdé amaz visszafordulva. E pillanatban Takumi kardjával Kotszuké fejéhez vágott, de roszúl találván, csak sebet ejtett rajta. Mikor még egy vágást intézett sértője ellen, berontott a palotaőrség és megkötözé a dühös daimiót. Kotszuké no Szűké elmenekült. (A továbbiak hosszadlms leírását mellőzöm. G.)

A harakiri vagy szeppuku a japán nemesség kiváltságos öngyilkolási módja volt. Eleinte elveszett csaták után végezték ki magukat a hősök hara-kirivel, vagy pedig általában oly esetekben, a mikor valamely becsületbeli vétség, vagy egyéb nagyobb bűn miatt a nemes úgy vélte, hogy nem élhet tovább. Később, a Tokugávák korában, halálbüntetésnek is alkalmazták, de csak nemeseknél. A hara-kiri ily esetekben mindig nagy ünnepélyességgel történt, kormányküldöttek és az elitélt legfőbb alattvalóinak, vagy társainak jelenlétében, igen körülményes szertartás szerint; az elitélt végre hasának balfelébe döfte a tőrt és átmetszette vele; mikor a jobb feléből kivonta, a mellette álló segéd, _ többnyire legjobb barátja, egy csapással levágta a fejét.

A japáni nemesek többnyire rendületlen nyugalommal végezték magukon a hara-kirit, mert már gyermekkoruk óta megbarátkoztak a halál e módjának gondolatával,rendezésével. Kitudták embereinek számát és minderről hirt adtak Oist-nek. Mikor ez elérkezettnek vélte a bosszú idejét, titokban Kiotóból Jeddóba szökött és maga körül egyesítvén a róminokat, egy hóviharos deczemberi éjjel, miután még előbb ünnepélyes torral elbúcsúztak az élettől, kivonultak sokáig előkészített tervük végrehajtására.

Az ily alkalmakkor követett szokás szerint mindegyik egy okiratot hordott magánál, melyben boszúszándékuk és annak okai világosan ki voltak fejezve; czélja ez okiratnak az volt, hogy az illető halála esetén tettének nemes okai mellett tanúskodjék. A róminok körülvették a telket, s a szomszédokat, értésükre adván czéljaikat, semlegességre kérték; íjászok foglaltak állást a fedeleken, hogy senki se menekülhessen meg. Erre az első udvar kapuján átmásztak, a másodikon betörtek és hosszú, véres harcz után legyőzték a testőrséget. Sok keresés után megtalálták Kotszuké no Szűkét is, aki félelmében elrejtőzött.

Oisi Kuranoszuké és 46 társa térdre borult előtte és homlokával a földet érintve, így szólt:

Kegyelmes úr, mi Takumi no Kami hűbéres vitézei vagyunk. Múlt évben kegyelmességed és a mi urunk között viszály esett. A mi urunk harakirire ítéltetett és családja tönkrement, íme mi eljöttünk ez éjjel, hogy boszút álljunk urunkért, amint az hű alattvalók kötelessége. Kérném kegyelmességedet, ismerje el szándékunk jogosságát és kegyeskedjék harakirit végezni magán. Én magam fogok azon szerencsében részesülni, hogy kegyelmességed segédjeként szolgálok s illendő tisztelettel elfogadván kegyelmességed fejét, azt engesztelő áldozatként leteszem urunk sírjára.

Őkegyelmessége ismételt felszólítás után sem mutatván hajlandóságot e kérés teljesítésére, Oisi Kuranoszuké nem tehetett egyebet, mint hogy ugyanazon tőrrel, melylyel Takumi no Kami kivégzé magát, levágja a gyáva fejét, aki nem akart egy nemes emberhez méltón meghalni.

Erre a 47 ronin a Szengakudsi templomba vonult, hol uruk el volt temetve. Ott megmosván Kotszuké fejét egy forrásban, azt megbőszült uruk sírjára tették. A fejen kívül a véres tőrt és egy iratot tettek a sírra, melyben tisztelettel jelentést tesznek az elhunyt szellemének, hogy halálát megboszúlták a törvény ellenére ugyan, de kötelességükhöz hiven, és arra kérik, hogy fogadja el a tőrt és vágja le még egyszer ellenfele fejét. Aláírva a 47 rónin.

Azután mindegyik egy szentelt mécset égetett el a sír előtt. A mi pénz náluk volt, átadták a templom papjának, hogy lelkeikért, miután harakirivel ki-multak, miséket olvasson. Azután följelentették magukat a kormánynál. A törvényszék harakirire ítélte mind a negyvenhét rónint; a hősök szilárd kézzel tettek eleget a törvény szigorának.

Holttesteiket kérelmükhöz képest, uruk sirja körül temették el, akit oly híven szerettek. A nép, tettök hallatára, seregenként tódult sírjaikhoz. Egy ember letérdelt Oisi Kuranuszoké sírja előtt, hő imát rebegett, azután kardját testébe döfte és meghalt. Ez az ember azon szatszumai volt, aki Kiotóban Oisit meggyalázta. Belátván akkori igaztalanságát, véget vetett életének, hogy halálával megengesztelje a sértett hős szellemét.

Ez a 47 rónin története.

* * *

A templom Takanavában fekszik, Tokió legdélibb városrészében, egy halom lejtőjén, közel a tengerparthoz. Egy öreg kannusi (sintó pap) nyitotta ki a tágas udvarra vezető kaput. Balra egy dísztelen kápolna látszott; vezetőm oda irányzá lépteit. A kápolna belsejében egy aranyozott Kanaon-alak (a kegyelem istennője) alatt több mázos szekrény volt elhelyezve. Negyvennyolcz faragott képet tartalmaznak, monda az ősz templomőr, — «Takumi no Kámí és a 47 rónin emlékképeit.»

Kivánatomra megmutatott néhányat. Mesterileg faragott fa alakok, arczaik befestve, ruházatuk díszesen mázolva. Némely képek öreg embereket ábrázolnak, ősz, ritkás hajjal (az egyik rónin 77 éves volt a történet idejében). Mindegyik fel van fegyverkezve, a szamuraikat kiváltságosán megillető két karddal (egy hosszabbal az ellenfél számára, egy röviddel a hara-kirire — szükség esetében).

A róminoktól maradt tárgyakat, melyeket a legkisebb öltözetfoszlánytól a megbőszült daimió szelleméhez írt okiratig ereklyékként, nagy gonddal őrizik a templomban, nem láthattam. Azokat csak ritka alkalmakkor mutatják meg.

Azután arra a halomra mentünk fel, melynek lejtőjén a kis temető van. Az út egy forrás mellett vezetett el, mely egy bambuszliget közepén fakad s egy parányi kerítéssel van bekerítve. A forrás fölött egy fatábla van, melynek felirata így szól:

«Ez az a forrás, melyben a fejet megmosták. Vándor ne mosd meg benne se kezedet, se lábadat.»

Tehát Kotszuké nem rótta le halálával bűnét; még a forrás is átkozott, melyben vérét lemosták. Feljebb a halmon, álmodozó fák árnyában fekszik a sírkert. A közköltségen fenntartott, egyszerű, de csinos kerítés mentén sorakoznak Takumi no Kami nagyobb síremléke és 48 kisebb sirkő. A 48-dik alatt a szatszumai ember nyugszik. Mindenik kis sirkő előtt bambuszcsövekbe dugott örökzöld növények tesznek tanúságot az utódok kegyeletéről; egy-egy víztartó friss vizet tartalmaz a szellem üdvözlésére ; az áldozati mécsek számára egy-egy hamuval telt kis kőmedencze szolgál. Minden oly parányi, mintha gyermekek sírjait jeleznék, pedig nagy hősök nyugosznak alattuk.

A sógúnok pompás környeztben levő nyughelyei után ezek egyszerű sírkövek. És mégis, azon hatalmasokról talán nemsokára csak a történet lapjai fognak szólni, míg e hősök örökké fognak élni a nép kegyeletében.

*

Az lmperial hotel csak annyiban különbözött valamely angol gyarmat vendéglőjétől, hogy japán fiúk szolgáltak fel és hogy a «wine cardon (borjegyzék) a «Kirin beer» is szerepelt, melyet egy nagy japán sörház gyárt, tanulságául az európai művelődés terjedésének.

A délutánt az Ujenó megtekintésére szántam. E nevet egy halmos emelkedés viseli, a város északi részében, mely. arról nevezetes, hogy vegyüléke a kegyelet és a mulatság számára szentelt helyeknek. A kegyeletre hat Tokugáva esaládbeli sógún temploma és sírja hívja fel a japánt és indítja csodálkozásra az idegent; a mulatságra pedig a természet, melynek szépségei iránt Japánban a szegény kuli épp úgy bir érzékkel, mint a művelt főúr.

Az út a vendéglőtől a város ellenkező szélén fekvő Ujenóig majd egy óráig tartott és alkalmat nyújtott arra, hogy a közbeeső, legérdekesebb városrészekkel megismerkedjem.

Aki arról ítélve, hogy Tokió Japán fővárosa, és közel 1 400 000 lakost számlál, eleve olyannak képzeli e várost, mint amilyent hasonló fontosságú és lakosságú európai vagy amerikai városok nyújtanak, erősen csalódva érzi magát, midőn a valósággal szemben áll.

Igaz, hogy Tokió nagy, sőt talán egyike a föld legterjedelmesebb városainak, de mégsem nagyváros, legalább nyugati értelemben nem. Óriási kiterjedését már azon egy adat is jellemzi, hogy körülbelül

220 000 háza van, átlag tehát 6 lakos esik egy házra. E száraz adatból egyszeriben azt is megtudjuk, hogy átlag minden család külön házban lakik, a házak jobbára szerény nagyságúak.

Egy óriási falu, vég nélkül egymás után sorakozó faházikókkal, melyekből csak itt-ott válik ki egy-egy európaiásan kőből épített hivatalos vagy nyilvános épület, egy-egy nehéz, görbületes tetőzettel fedett templom. A házak dísztelen külseje és egyöntetű stílusa növeli a város egyhangúságát.

Az építési anyag, tekintettel a gyakori földrengésekre általában fa és papír; a papírházak papírral bevont farácsokból állnak, Nappal, mikor e könnyed falakat félretolva tartják, az egész ház belseje — vagy legalább az utczára nyíló része — feltárul a járókelő szemei előtt, akinek bő alkalma nyílik a japán nép életmódjával megismerkedni. A tágasabb földszintre többnyire egy alacsony emelet van építve. Némi dísz csak a magas, szürke, gömbölyded zsindellyel födött tetőzetre van alkalmazva, melynek gerincze csinosan ki van czifrázva.

(Folytatása következik.)

MAGYAR EMBER LEVELE LISSZABONBÓL. 1883. 370.

Portugália fővárosa különös öreg város. A külvárosokat is ideszámítva, van 300 000 lakosa. Egy sor dombra van építve, melyek némelyike festői rendetlenségben emelkedik 3—400 láb magasságra a Tagus folyó partján, mely itt egy és fél angol mérföld széles. A házak nagyobb részének a föld felsőbb lejtőjén épült első emelete az alsóbb lejtőn a harmadik emeletet képezi. Az épületek nemcsak jók, hanem szép külsejűek is. A lakóházak, boltok és raktárak homlokzata festett cseréppel van kirakva. A cserepek képeiből kívülről látni, minő üzlet székel benn a házban; némelykor történeti vagy más képeket láthatni, amelyek nevezetesebb eseményeket ábrázolnak a nemzet életéből, mind színes cserepekből, mozaik módra kirakva.

xx 2193 1908. 7. A NECESSIDADES KIRÁLYI PALOTA, LISSZABONI KÉPEK.

Két királyi palota van a fővárosban; a régibb a benső udvarral és a mellette fekvő kertekkel együtt több holdat foglal magában és «Necessid ides»-nek nevezik. Don Fernando, a király atyja lakik benne, aki fia kiskorúsága alatt egy ideig uralkodott, miglen ez, mint az elhunyt királynő törvényes örököse, a trónra nem lépett. Ő már 67 éves, de még jó szinben levő öregember, tele életerővel. Egyike a legfölvilágosodottabb és legnépszerűbb lejedelmeknek. Az udvari ünnepeken fia, I. Lajos király mellett áll. Minden őr vagy kiséret nélkül jár, és a néppel gyakran oly szívélyesen érintkezik, amint azt egy felségtől ritkán láthatni. Palotája egy egész művészeti múzeum, amelyben több műtárgyat lehet találni: Ő maga is művész, ki ízléssel fest, különösen porczelánra.

A király az Ajuda palotában lakik, amely a Lisszabon közepétől 3 angol mérföldre fekvő Belem külvárosban egy domb tetejéről tükrözteti fehér márvány falait az alatta fekvő öböl kék vizében. A szobák, folyosók, előcsarnokok a legszebb újkori építészeti minták után rendezettek ; képgyűjteménye számos nevezetes műdarabot foglal magában. A király nagy kedvelője a tudományoknak, maga is író, ki nemrég fordította le anyanyelvére Shakespeare «Hamlet»-jét és «Harmadik Richárd»-ját. Számos nyelven, a többi között magyarul is beszél, s igazán kedves ember, ki szeret társalogni, s nem kevésbé kedveli a vadászatot, lovaglást s más férfias gyakorlatokat.

LISSZABON. A PRACA DO COMERCIO

A város utczái nagyon alkalmatlanok az örökös fölhágás és lejtés miatt, daczára, hogy a járdák többnyire jól ki vannak kövezve. A számos angol kert és sétáló hely, piacz, szökőkutakkal, emlékoszlopokkal, szobrokkal vannak ékesítve. Kilátások nyílnak a körül levő mezőkre és tengeröbölre. Lisszabonnak van 8 színháza, egy nagy operaháza, és egy czirkusa.

Római katholikus az uralkodó vallás, de van még amellett a protestánsoknak, németeknek, angoloknak és skótoknak is templomuk; a katholikus templomok szépen vannak építve és gazdagon kiállítva. A szerzetesek fel vannak oszlatva, jószágaikt az állam elfoglalta.

A legszebb néznivaló Lisszabonban a Carino templom omladéka, mely összetört falaival, kecses oszlopaival és boltiveivel, ma is még azon állapotban van, amelybe az 1755 évi földingás döntötte. Az épület hátrésze érintetlenül maradt, s ennek két nagy csarnokában lehet ma szemlélni a portugált történelem számos egyházi ereklyéit, sok szobrot és más müdarabokat.

Megemlítendő az Estreüa füvészeti angolkert, az Alcantara és Passeo Publico mulató kertek, hol ezerféle különfaju forró éghajlati növények örök zölden, virágokkal borítva díszlenek. A kertek tele vannak szobrokkal és más műtárgyakkal, s gyakran működnek bennük zenekarok. A négyszögű nagy tér, amely éppen a folyó partján fekszik, mintegy 12 hold kiterjedésű, körülfogva épületekkel. A közepén áll egy lovasszobor, mely az államférfit, Vombátit ábrázolja, ki a múlt század végén hunyt el.

Ezen a helyen dúlt legbőszültebben az 1750-ki földingás. Több ezerre menő tömeg, mely a város omladékai közül erre a térségre menekült, itten érte szomorú végét, innen sodorta hullámsírba a kicsapott tengerár. Egy nagy angolkert, lombos fasorokkal, árnyékos lugasokkal, sima tavakban tükröző kerti házakkal ékesítve, a Campo Grandé, a város határán kívül nagyon látogatott mulatóhely. Vasárnapokon különösen tömve van gyalogos, kocsikázó és lovagló néppel; nemes teliver lovakat, sok négyes fogatot látni. Lővasút megy közel odáig, amellyel ez a dombos város egészen be van hálózva.

Lisszabon éghajlata nagyon kellemes, csak ez esős évszak, amely tél elején 5—6 hétig eltart, nem kedvező. Soha sincs fagy, még kevésbé hó; a gyümölcs kitűnő jó, az alma, a körte és baraczk együtt érik a naranccsal, czitrommal és banánnal. A narancsfák termékenyek, s márcziusban a még gyümölcstől hajladozó ágak már tele vannak uj virággal és bimbókkal. A virágok között a pelargónia, a kamélia, oleánder és rózsafák óriási nagyságúra nőnek, s egész esztendőn át virágoznak.

A legkülönbözőbb fajú veteményeknek nagy mennyisége található, s olcsón árulják. A marhahús nagyon jó, s belőle sokat szállítanak Spanyolországba és a tengeren át Angliába. Ezerféle halak mázsa-számra szállíttatnak naponta Madridba, ugy hogy a hal, amely azelőtt nagyon olcsó és a szegényebb osztálynak egyedüli tápláléka volt, most már drágább kezd lenni.

Különös látvány az itteni halpiacz a vásárlók nagy tömege, a halak különböző nemei. A hal árusításával többnyire nők foglalkoznak, akik kosarakban a fejükön hordozzák házról-házra szét a városba. A férfiak csak a vállukon fekvő botnak két végére függesztett két kisebb kosárral szaladgálnak a város szélső határán és a közel fekvő falvakban naponta friss halakkal. Az első zaj minden nap hajnalán a halásznők rikitása.

A nők nagy részt vesznek minden mezei munkában, valamint más nehezebb munkákban is, minő például a kőszénnek a hajókról való elszállítása. Ezenkívül a fővároshoz közelebb fekvő falvakból jövő eleség czikkeket is, valamint mindenféle zöldség, vetemény czikkeket is szegény nők szállítanak éjen át öszvérek és szamarak hátán, kétfelöl lelógó, földig érő kosarakban.

A nők a legnehezebb munkákért sem kapnak naponta többet 30—40 krnál, közönséges napszámosok keresnek 80 krajczártól egy forintig, a leggyakorlottabb munkások nem kapnak 12—14 órai napi munkájukért többet 1 frt 50 krajczárnál.

A spanyol határszélekről való gallego a legdolgosabb napszámos. Őket kettesével, négyesével látni a város utczáin, halomra összekötött, több mázsára menő ládákat, bútort és háztartási eszközöket vállaikon szállítva. Minden költözködés általuk megy véghez, mivel csak követ és nehezebb tárgyakat szállítanak szekéren.

Az utczai zaj itt még nagyobb, mint bármely más fővárosban, Madridot vagy Konstantinápolyt sem véve ki. A bevásárlás jobbadán olyan árusoktól történik, akiknek kiabáló szóbőségük reggel 4-től 11 óráig csaknem megsüketíti az embert. Ezeknél nem kevésbé lármások a férfi, nő és gyermek-csoportok, melyek egész nap a város legelhagytottabb utczáin is az ember lába előtt botorkálnak eladó sorsjegyekkel, melyeket tolakodva kínálnak.

A paraszt-szekerek nehezek, és faragatlanok, többnyire a taligák mintájára vannak készitve. A régi római kétkerekű taligák; kerekeik vastag deszkából vannak kivágva, s a tengelyre ráillesztve, ugy hogy a kerék és tengely a szekér derekába vágott lyukban forog. Az ökröknek szép, erős és nagy fajait használják e taligákhoz, ritkábban lovat vagy öszvért. Bámulni lehet, mily nehéz terhet húznak fel ez ökör-taligákon Lisszabonnak meredek utczáin. Gyakran látni, hogy egy ökör annyi terhet húz, amennyi nehéz volna nálunk két erős lónak is, ugy hogy kétségkívül a portugál ökrök a legnagyobbak és legerősebbek, és nehezebb munkákat képesek végezni, mint bármi más igavonó egész Európában.

Az öszvérek is sok nehéz munkára vannak alkalmazva, csakhogy a mindennapi terhes munkán kivűl, mely rájuk van mérve, a szebbek nemesebb szolgálatra is használtatnak. Ugyanis pompás öszvér-fogatokat látni, s például a királyné, kivált esténként, csak öszvér-fogatokat használ. Azért használják őket előnyösebben, mint a lovakat, mivel Lisszabon meredek utczáin sokkal bátorságosabbak.

A lovak drága, szép állatok; még a bérkocsik előtt is kitűnő fogatokat látni; többnyire andalúziai faj, nehezek, de mégis szépek, elég gyorsak és nagyon hajlékonyak, könnyen taníthatók. Az előkelőbb uraknak szép hátas- és hámos lovaik vannak, s Európának kevés fővárosa lehet, hol annyi pompás lovat lehetne látni, mint Lisszabonban.

Különösen dél Európában a szamár a leghasznosabb állat, és itt is a terhesebb munkának jó részét ő végzi el. Tele rakva mindennemű terhekkel, csordástól hajtják őket emberek, asszonyok és fiuk naponta be a városba. Nagyságukhoz és termetükhöz képest nincs más élő állat, amely nehezebbet hordozzon, és a közönséges osztálynak annyi jó szolgálatot tegyen, mint ez a szegény kicsi szamár.

Az egész Portugália telve van velük, az utak hemzsegnek tőlük. Orditásuk itt sem bir különös zenével, de tekintetbe véve, hogy mennyi sok munkától és szorultságtól kimélik meg tulajdonosaikat, a szépművészet elleni eme kihágásuk könnyen megbocsátható. A szamár itt valóban a legnagyobb jótétemény középszerű gazdáknak, s kisebb birtokosoknak, s tekintve silány táplálékukat, szerfölött olcsón is dolgoznak.

Pokróczokba takart fejős teheneket hajtanak reggelenkint a városnak majdnem minden utczáján, amelyek friss tejjel látják el a lakosokat. 50—600-ra menő falkákban pulykákat is árulnak, mindaddig le és föl hajtva őket az utczán, mig az utolsó darab is el nem kél. Az elsőrendű osztály élete éppen annyiba kerül itt, mint Londonban, mely tudvalevőleg a legdrágább város egész Európában.

Lisszabon papagályai megszámithatatlanok; majd minden második háznak megvan a maga papagálya, s többnyire mind bőbeszédűek.

A bikaviadal nem olyan vérengző és kegyetlen, mint Madridban. Itt is felbőszítik ugyan a bikákat a rájuk hajtott hegyes kis vesszőkkel, de nem sebesitik meg nagyon veszedelmesen. A mulatság itt abból áll: hogy kinzói kikerüljék a bika eszeveszett rohamait, melyek elől ők bámulatos könnyűséggel és ügyességgel ugranak el s az egész előadás ki van vetkőztetve ama kegyetlen jellegéből, amelyet a spanyolok élveznek.

Ami az idevaló népet illeti, ezt éppen nem lehet valami szentnek mondani. A portugaloknak is megvannak abban az arányban emberi gyöngeségeik, mint minden más népnek. A legrosszabb az, hogy nagyon ragaszkodnak megrögzött régi szokásaikhoz s nem elég ügyes vállalkozók. Csaknem lehetetlennek látszik őket a már rég elromlott kerékvágásból az élet ujabb és könnyebb útjaira vezetni, s igen hozzá vannak szokva, hogy teendőiket elhalasszák és kötelességeiket elhanyagolják, ugy hogy mindennel örökké elkésnek. Ha itt nem néz az ember gyakran munkásai után, egész tespedésbe süllyednek.

Sok bort isznak, ami elég olcsó, de azért mégsem részegesek. Ez a meglepően szegény nép igen sok időt pazarol el a korcsmákban, és ami a legrosszabb, inkább küzdenek az éhhalállal, csakhogy játék szenvedélyüknek, sorsjegyet véve, eleget tegyenek. Mivel a kormánynak a minden sorsjegy-intézettől fizetendő 15—20 százalék jól jövedelmez, bajos egyelőre meghatározni, hogy mikor vágja el a törvényhozás ez erkölcstelen rossz szokásnak útját.

Ami modorukat illeti, jóllehet elég udvariasak, de azért mégis nagyban hiányzik a portugálnál az a kedves előzékenység, ami például a francziát jellemzi. A nagyon csekély napszámmal, amelyet a portugál kaphat, nem lehet elég vágya nagyobb vállalkozásra, s nagyon kevesen törődnek sorsuk jobbításával. Élvezik játékaikat és más időtöltésüket, s csak annyit dolgoznak, amennyire kényszerítve vannak, s egykedvűen hagyják egyik napot a másik után eltelni.

Mostanában azonban mégis lerázták egy kicsit tespedésüket. Legalább a kormány és a pénzesebb emberek részéről több kísérlet történt helyzetűk javítására, melyek között első helyet foglal a vasutak építése.

Az iparnak egy nem a megvetendő ága a parafa-héj metszés és a kész dugókkal kereskedés, amely czikkből múlt évben egy millió 750 ezer frt értékű szállíttatott Lisszabonból egyenesen Amerikába. A Tagus (Tajo) folyó túlsó felin, tehát egy és fél angol mérföld távol volt a parafa üzem égése, és az onnan erre fúvó délkeleti szél szárnyán a város egész területére félig szénné égett dugó-darabok repültek át.

Az újságok nagy számáról ítélve a portugáloknak igen olvasott népnek kellene lennie, és jóllehet hogy a növendékek nagyobb része ma mind írástudó, azért a tömeg csak egy vakarintással képes nevét leirni. A kereskedők azt mondják, hogy az utóbbi időkben a portugal nép helyzete sokat javult.

Lisszabonnak van egy szép kikötője, melyben az itt állomásozó hajók száma nagy kereskedelmi tevékenységre mutat. A járdák nagyobb része különböző szinü apró kövekkel van kirakva, mozaik-formában, különböző tárgyakat és sokszor a háztulajdonosnak neve első betűit ábrázolva. Egy különös eredménye a domboldalra épitésnek abban áll, hogy az alsóbb házak fedele egy szinbe jő a felsőbb házak földszintjével ugy, hogy a háztető szép kertekké alakul. A háztetőről az ember rózsaberkekre, narancs-, czitrom- és kamélia-lugasokra tekint le, melyek a házak tetején díszelegnek, ami leirhatlan szépségű látvány. Minden háznak megvan a maga erkélye, mely tele van virágokkal.

Lisszabon igen kellemes főváros. Sok látni, mulatni és tanulni való van itt és amellett levegője egyforma, egészséges, különösen ősszel és télen. 17 angol mérföldre esik Lisszabontól Cintra; a nagy Oczeán felett emelkedő vidéke kedves nyári mulatóhely.

ÁTMENET A SZANZSU-SZOROSON 1881. 8.118.

Turkesztánban, a Kuen-Lu hegylánczban.

Közép-Ázsia egyes vidékei, melyek ujabban oly soknemü viszálynak színhelyei, korántsem afféle sivatag rónák, hol csak a homok, viz és eleséghiány teszi lehetetlenné a seregek, sőt sokszor egyes utazók előre haladását. Ellenkezőleg, egyes vidékek olyannyira vad, hegyes és járhatatlan természetűek, hogy Emmában alig találnánk hozzájok fogható tájakat. Emlékezünk még az angolok afgháni expedicziójának oly sok bajt okozott Kaiber-szorosról, s most egy másikat, a sokkal vadabb Szanzsu-szorost mutatjuk be.

Kasgár (Kasi) a Kína nyugati határterületén fekvő város

Jharkhand, state of India, located in the northeastern part of the country

A Szanzsu soros Turkesztánnak Ladák tartományán át vezet Kasgár és Jarkand felé. A magas Kuen-Lu hegységek egyik emelkedett pontján halad át, 16 650 láb magasban. Vékony, szűk ösvény vezet át rajta, mely még nyáron is kétessé teszi az átjutást. Felső része már az örökös hó határába esik, s az ut keskenysége, mely sziklacsucsokon visz át a nagy szakadékok és rianások fölött. Itt-ott a sziklafalhoz lapulva mehet csak tovább az utazó, máshol az ember csak négykézláb kúszva folytathatja útját. föl és lefelé egyforma a veszély

Ősszel a mindenütt egyforma felület nem árulja el az alatta tátongó sziklarepedéseket, még csak azt sem, hogy merre visz keresztül az ut, ha útról egyátalában szó lehet. Az is veszélyes, ha gyakori léptek verik ki az ösvény menetét, a léptek nyomán megolvad a hó s a hűvös éjszakában csuszamlós jégpályákká fagy ismét össze.

Az öszvér a legkeskenyebb ösvényeken is biztosan halad át, léptei nem inognak a legszéditőbb meredekek szélein sem. Egykedvűséggel megy hegynek fel, vagy hegyről le. De ezeken a tájakon elveszti biztonságát. A jégpályán nem tud előre menni, s egy egy csuszamlós helyhez érve menthetetlenül bukik a mélységbe.

Csak addig biztos, meddig szikla a talaj, melyen körmeivel kapaszkodik; jégre érve elveszti egyensúlyát, s vagy nem vehető reá, hogy tovább menjen, vagy a legelső gyanús helynél alázuhan. A kirgizek, kik e tájakat lakják, pokróczokat szoktak az öszvérek elé teríteni és ugy vezetik azokat át a síkos helyeken, mégis az egész Szanzsu-átmenet hosszában találhatni ezen állatoknak csontvázai.

Van e vidéken különben alkalmasabb állat is a hegyi menetekhez: a jack. Oly helyen megáll, hová négy lába csülkeit leteheti, akár a kőszáli zerge. A legsíkosabb helyen is biztosan halad át, a kisebb szakadékokat átugorja, s könnyű ügetéssel halad ott is, hol az ember már vagy éppen nem, vagy csak négykézláb képes előre mászni.

De ennek az állatnak is megvan a maga kiállhatatlan rossz tulajdona: az, hogy fölötte makacs. Az öszvér ebbeli tulajdona az övéhez nem is fogható. Ahol megveti a lábát, ott többé nem megy előre. Sem az orrczimpájába húzott kötélnél fogva nem lehet előre vonszolni, sem a hátulról jövő korbácsütéseknek nem engedelmeskedik. Valósággal át kell tolni, vagy vinni ilyen esetek alkalmával.

Különben szelid állat, ha megnyerte tetszését a környezet. Hátára enged ülni, s nagy gonddal viszi utasát, ha az ínyére van neki. De ha nem, akkor vagy a hóba fekszik le, hogy azt is meghempergesse, vagy sebes vágtatva viszi a meredek széléhez, s ott megáll vele, s nincs hatalom, mely kimozdítaná helyéből, mig a kegyeit meg nem nyert lovag hátáról le nem szállt.

Semmi sem mutatja inkább ezen átmenetek veszélyteli voltát mint az a körülmény, hogy daczára a jackok kiválóan alkalmas tulajdonainak, ezekből is száz meg száz marad oda.

A szoros innenső felén Kasgária fekszik, mely csak nemrégiben lett önálló tartomány, s melyről a világ eddig keveset tudott. Kicsiny, nem jelentős tartomány volt, s az utazás benne igen bajos. Utak csak itt-ott vannak, mezőkön és földeken vive keresztül oly szélességben, aminőben tetszik, mert az ut nem csak arra való, hogy járjanak rajta, hanem hogy meglegeltessék a lovat, amelyen utaznak.

Épp ugy, mint nálunk harmincz év előtt. Csakhogy nálunk legalább olyan amilyen fogadók voltak, ott pedig ilyenek nem léteznek, az utas élelmét a szeredásban viszi, s az idegen csak véletlenből akadhat olyan helyre, hol lova számára takarmányt szerezhet. Maguk a khán futárjai is, kik a postát helyettesitik, ugy mennek át egy lovon az ország egyik végétől a másikig.

Maga a nép kirgiz eredetű s alatta áll fejlődésben és tulajdonaiban a szomszédos tatár eredetű törzseknek. Ezek készek a szolgálatra, türelmesek az érintkezésben és ügyleteikben, s fogékonyak a jó szó iránt; a kirgizek ellenben mivel sem törődnek, kivéve lovaikat és a jack-ökröket, melyek nagy mennyiségben tenyésztetnek eme vidékeken, s e pásztor-népnek legfőbb vagyonát képezik.

Bizony soká lesz az még, hogy ez országban közlekedési eszközök mindennapiak lesznek, hogy e tartomány a kultúrának lesz tartománya, s elhinti e tájakon is áldásait a czivilizáczió!

A «BORODINO» SŰLLYEDÉSE. 1905. 31. 494.

Mikor az óriási orosz hajóhad Korea partjai közelébe ért, haditanácsra hivta össze Roszdesztvenszky az egyes hajók parancsnokait, hogy döntsenek fölötte: a veszedelmes csusimai szoroson vágjanak-e keresztül, vagy pedig nagy kerülővel igyekezzenek Vladivosztokba eljutni. És a haditanács egy-két öreg főtiszt kivételével — majdnem egyhangúlag kimondta, hogy neki kell menni a szorosnak és harczra kényszeríteni Togót. Nem azért hajózták át a fél földgömböt, hogy a csata elől kitérjenek!

S mikor ez csakugyan határozatba ment, örömére bőven durrogtak a pezsgős palaczkok, harsogó hurrá kiáltások vegyültek a tenger morgásába s a tisztek fellelkesülve, kipirult arccal mentek vissza hajóikra. Legtöbb biztosra vette a győzelmet, hiszen a japán hajóhad jóval gyöngébb, csatahajója igen kevés van ; Togo maga is érzi gyöngeségét, azért nem mutatkozott még eddig sehol. Hihetőleg majd a szorosban is csak legfeljebb torpedóival próbál szerencsét.

Beértek aztán a szorosba. Balról a Csusima sziget hegyei, jobbról a japán partok elmosódott körvonalai látszottak, de az ellenségnek semmi nyoma, csak egy pár kis czirkáló bukkant fel a távolból, de ez is csakhamar eltűnt. Hurrá ! Teljes gőzzel előre. És az orosz hajók két hosszú sorban haladva, nagy erővel szántják a tengert, a veszedelmes helyre gyorsan beljebb és beljebb nyomulva.

Egyszer azonban délután két óra tájban sűrű, fekete füstfellegek tűntek fel észak felől, majd keletről és nyugatról is. A fellegek nagy gyorsasággal közeledtek, majd kibontakoztak közülük a hajók is, melyek árboczain büszkén lengett a felkelő nap lobogója. Itt vannak a japánok! Még pedig nem holmi apró torpedó-naszádokkal, hanem hatalmas fényes hajóhaddal! Megismerik az oroszok a Togo, Kamimura, Uriu, Kataoka hadosztályait, ott látják a Fuji» és «Mikasa» pánczélos szörnyeket is, amelyekről pedig azt a hirt kapták, hogy aknára kerülve rég elpusztultak. Mikor 8000 méterre ér egymáshoz a két ellenfél, a tizenhatezer tonnás «Mikasa» egyik pánczéltornyából fény villan fel, utána tompa dördülés hömpölyög végig a hullámokon. Togo üdvözölte ellenfelét egy 32 centiméteres gránáttal.

Ezután minden hajóból sűrűn villog fel a fény, ötvenével, százával egyszerre, siketítő dörgés moraja rázza meg a parti sziklákat, egyes orosz hajókról magas lángok csapnak fel. Hirtelen az elől haladó «Osljabja« féloldalt dől, majd egyet fordulva elsüllyed. Nagy örvény támad a helyén, azután ez is elsimul. Utána a Roszdesztvenszky zászlós hajójára a «Knyáz Szuvarov»-ra kerül a sor, elsüllyed ez is ; a fő tengernagy a Borodinóra megy át s innen igazgatja tovább a csatát. Ámde a japán gránátok ide is elérnek, az orosz fővezér megsebesül, a «Borodino» süllyedni kezd. A Buinij» nevű torpedó-romboló hamarosan oda evez a süllyedő, lángokban álló aczél óriáshoz s fedélzetére veszi az öntudatlan Roszdesztvenszkyt és menekülni igyekszik vele.

A japánok mind közelebb jönnek, tüzelésük egyre pusztítóbb, s megjelennek veszedelmes torpedó-naszádjaik is. A fényes, a hatalmas orosz hajóhad megsemmisül, a több száz milliót érő büszke flotta, a czár utolsó reménysége részint a tenger fenekére, részint az ellenség kezére kerül, közte a «Buinij» is, Roszdesztvenszkyvel együtt

Szemtanúk hiteles tudósításai után készült felvételünk azt a jelenetet tünteti fel, mikor a japán hadifoglyok elszállításra várkoznak..

JAPÁN HADIFOGLYOK A KAJUJÁNI PÁLYAUDVARON

AZ OROSZ-JAPÁN HABORÚBÓI. Spaits Sándor m. kir. honvédhuszár százados fölvételei a harcztérről

ORSZÁGOK

S. L.: Képek Japánból.

V. rész.Az orvosok Japánban. 1869. 20. 268.

Valamint Európa némely vidékein van a műkedvelőknek egy bizonyos osztálya, mely a becsületes borbély művészet mellett a fogak kihúzásának, vérszipók felrakásának és erek megeresztésénok nemes és emberszerető mesterségét is szereti gyakorolni. Japánban is van az orvosoknak egy egész kategóriája, mely kizárólagosan csak az emiitett tisztességes foglalkozásoknak szenteli egész életét.

Japánban a különösen Yedóban az orvosok száma felette nagy. Azok, akik a Taikun udvaránál vannak beosztva és fizetve, a hattamoto-k osztályába tartoznak, két kardot hordanak, fejüket borotválják s többé-kovésbé kitűnő állást foglalnak, mely szerint őket két külön foglalkozású kategóriába lehot osztani. Az első, természetesen szűkebbre szabott osztály, azokat foglalja magában, kik a palotán kivül nem működhetnek.

A tiszteletdij, melyet az udvartól (hol természetben, hol pénzben) kapnak, fölmegy évenként ugy 15—20 ezer frankra. A második osztálybeli orvosok úgynevezett egészségügyi tisztek, s háború idején a hadsereget kisérik. Zsoldjuk legfeljebb 10 000 frankra megy, s mikor nincsenek szolgálatban, alkalomszerülog rokonaik családjánál is praktizálhatnak.

aaz orvosokt, egyiket ugy mint a másikat a Taikun vagy kormánya nevezi ki. Az orvosi testület azon tagjai, kik sem hivatalnokok, sem tisztek, azaz gyakorló vagy is harmadosztályú orvosok, a polgárság mindenféle rétegéből kerülnek ki. Nagyobb részük nohány évig a kioto-i (Kiotó Japán régi fővárosa) vagy a yedoi egyotemon tanult; de olyanok is vannak, akik oly családból származnak, melynél az orvosi állás apáról fiúra száll s ezek aztán egyátalában nem tanulnak sehol semmit, csak a szülői háznál.

A japán gyakorló orvosokat szigorú öltözetükről, kimért, rendszeres lépteikről s egyes más meglepő és feltűnő sajátságaikról lehet megismerni, mely utóbbiak komoly uriemberek. Lehet látni olyakat, kiknek feje ugy le van borotválva, mint egy bonz-é (Buddha-pap) vagy udvari orvosé szokott lenni, jóllehet hogy csak a harmadik osztályba tartoznak.

Megint mások lengő hajfürtöket hordanak, melyek hátul kör alakban omlanak vállaikra, s mások ismét hosszú szakállt viselnek. Az igaz, hogy polgári származásuk nem engedi meg nekik a két kard hordozását terjedelmes hasuk balfelőli szomszédságában, de ők mégis ki tudják játszani ezt az aristokratikus tilalmat. Ugyanis fogják magokat és terjedelmes öltözőtök végtelen redőjébon egy kis csinos kardot akasztanak övükre. Ez a kard oly piczike, hogy talán még akkor sem igen tűnnék fel, ha ugy el nem volna rejtve. A nagy tiszteletű fakultás nevezetesebb és előkelőbb tagjai közül egy sem mutatná magát nyilvánosan anélkül, hogy egy szolga ne kisérné, ki gyógyszereit és eszközeit hordja utána.

Ilyen módon aztán még a harmadik osztály orvosai is ki tudják vivni maguknak a közbecsülést, és a föltétlen, sérthetetlen tiszteletet. Hiúságuk sokszor annyira viszi őket, hogy mikor aristokratikus családhoz hivják el, azzal is megelégesznek ha itzibuk (japáni pénznem) helyett hízelgéssel és elismeréssel fizetnek nekik.

Pedig némelyiknek annyija sincs, amiből családját fenntarthassa. Mert a japáni polgárcsaládok élete általában olyan, hogy az esztendő vége felé, mikor hozzá láttak a nélkülözhetetlen költekezésekhez, már mint például amiket a család élelmezése (megjegyzendő, hogy a japánok mind nagy étüek és nyalánkok), az évenkénti nagy ünnepek, színház, fürdők, papok, barátok, kéjkirándulások stb. vettek igénybe, bizony édeskevés marad a doktorok számára.

Az orvosok társulata Japánban, mely századok óta fennáll, törhetetlen szorgalma, tudományszomja és önzéstelonsége által az ország művelődésének előmozdításában mindig egyike volt a legelső és legfőbb tényezőknek.

A japán gyógyszerek egész Kelet-Ázsiában, de különösen Khinában elismert jóságuak és igen keresettek.

VI. Énekesek és bohóczok Yedóban.

Yedó egyetlen város az egész világon, hol az európaiak magukat a divat zsarnoksága alól kiszabadíthatják. Lehetetlen ellenállani egy nagy népesség ragadós példájának. Mert a japánok s különösen a főváros lakói, kivéve mikor az udvarnál vannak vagy valami nagy ünnepet ülnek meg, az öltözködés tekintetében semmiféle más szabályt nem ismernek, mint azt, hogy ki-ki ugy öltözzék, ahogy éppen legczélszerübbnek és legkényelmesebbnek találja, s akkor és úgy vetkezzék le, amikor és ahogy kedve tartja.

„A mi csapatunkat is" — írja egy helytt a már többször említett svájczi utazó, Humbert, — mely sajátságos öltözeténél s tarka vegyületénél fogva bármely európai városban közbámulat tárgya lett volna, föl sem vették a Taikun fővárosában. Ránk sem ügyeltek, azaz: hogy a szokásos, mondhatnók törvényszerű kíváncsiságot az utczákon áthaladtunkban mi is fölébresztettük a tétlen, kósza tömeg előtt, de legalább nem mutogattak ujjal ránk.

Yedó alsó utczái és a rakpartok reggeltől estig egész a tolongásig telve vannak járókelőkkel. A város eme részeinek állandó népessége nem igen folytat más mesterséget, mint azt az egyet, hogy az odamenőktől vagy onnan eljövoktől valami úton-módon egy kis törvényes adót csikar ki, mely néha roszabb talán a kényszer-kölcsönnél is. Itt dohányt apritnak és árulnak, ott meg főtt rizssel és palacsintával kinálgatnak.

Az egész hosszú vonalon végig egymást éri a sok saki- és thea-bódé, aztán meg a szárított halaknak, görög dinnyéknek s ki tudná még mennyi mindenféle gyümölcsöknek s enni és inni való portékáknak beláthatatlan sokasága. Mindent lehet itt kapni_„was gut und thouer " mint a német mondja. Ámbár a japán kofák mennyre-földre esküsznek, hogy áruik ugyan jók, és nem drágák.

Yedonak e népes és élénk városnegyedét Takanava-múí- nak nevezik. E városrész thea-házai előtt szokták produkálni magukat az énekesek és az énekesnők, tánezosok és tánezosnők és Japán kósza bohóczai, kik néha-néha betekintenek Yedóba, hogy a főváros élvezetvágyát kizsákmányolhassák. Egyébaránt elmennek biz ők messzibbre is, miként azt a múlt évben Pestnek is volt szerencséje tapasztalni.

Japánban az emberek, éppen mint a gyermekek, nagyon szeretik hallgatni az elbeszéléseket. Esténként s máskor is, mikor az iparosok félbe szakítják munkáikat s az áruk ide s tova szállításának zajos, nyüzsgő forgalma megszűnik, a gyalogösvények szomszédságában vagy egyik-másik utczasarkon gyakran vehetünk észre egy rakás mindkét nembeli embert félkörben a földre települve, amint egy-egy szavalót nagy figyelemmel hallgatnak.

A szavaló, ki rendesen egy karfához vagy falhoz támaszkodik, igen szenvedélyes hangon szokott deklamálni, de anélkül, hogy arczjátékával a túlságba menne. Előadásait időnként félbeszakítja, hogy egy csésze theát igyék s csinos kis érczpipájából néhány adag füstöt szippanthasson. Mert a széntartót, thea-főzőt és a dohányszelenezét, melyek nélkülözhetetlen kellékei egy japán társaságnak, ő sem hagyja el magától soha. Közben hallgatói pipáznak, nevetgélnek és fecsegnek egymás között a szavaló legutóbbi előadásáról, miglen a szónok, tisztelettel meghajtva magát s a társaságnak néhány hízelgő bókot szórva, ismét fölveszi elbeszélésének elejtett fonalát vagy ujat kezd.

Gyakran találkozunk az utczákon énekesnőkkel is, kik románezokat dalolnak vagy nemzeti legendákat beszélnek el, majd egy theaháznak árnyas előcsarnokában, majd pedig valamelyik utczai padon, amerre legtöbben járnak. Mikor az énekesnő egyedül van, egy kis állvány mögé vonja magát, melyre legendás könyveit szokta kirakni s elbeszélésébe rendesen a népies gitár hangjait vegyiti, melyet a japániak Samsin-nak. neveznek. E hangszeren, melyet nem mondhatnánk nagyon harmonikusnak, csak három húr van, melyeket azáltal hoznak rezgésbe, hogy egy kis elefántcsont pálczával ráütögetnek.

/google/  japán nő

Az énekesnők között olyanok is vannak, akik egy külön szabadalmazott osztályt képeznek, de amely bizonyos rendőrségi szabályok alá van szorítva. Ezeket nagy karimájú lapos kalapjaikról ismerhetjük meg, melyek két felől majdnem vállaikra hajolnak. Mindig vagy kettesével vagy négyesével járnak, s ez utóbbi esetben kettő közülök énekesnő, kettő tánezosnő. Az énekesnők samsi-non játszanak és románezszerű panaszdalokat énekelnek.

A japán utczák és közhelyek kedvencz bohóczai fiatal ficzkók és gyerkőczök, akik, mielőtt mutatványaikhoz kezdenének, fejüket nagy kámzsákba szokták dugni, melyeken czifra kakastoll-bóbiták vannak, arczaikra kis bibor álezát vonnak, mely ugy néz ki, mint a kutya orra.

NÉPEK HALÁLA. (Portugália) 1901. 466.

Az újabb kor története megdöbbentő példákat tár elénk, miként hanyatlanak, sőt pusztulnak el az egykor nagynevű birodalmak egymásután. - - -

Hogy Spanyolország és Portugália jelene hasonlíthatatlanul szomorúbb, mint a múltja, az kétségtelen, sőt Olaszországban is egészen világosan mutatkoznak a hanyatlás nyomai. De azért mindez csak látszat s komolyabban csak oly helyeken lehet a hanyatlás tényéről beszélni, ahol különböző nemzetek egymás mellett és lehetőleg egyenlő körülmények között élnek.

Ilyen helyzet van Braziliában, hol a régi vagyonos uralkodó portugálok mellett, azok restsége és ügyetlensége következtében, nem csak a sokkal műveltebb németek, de a szorgalmas és takarékos olaszok is jelentékenyen magasabb társadalmi helyzetben vannak. Itt világos, hogy a portugálok hanyatlanak. A nők restsége, az akaraterőt megbénító forró éghajlat, a rabszolgatartás elősegíthették ezt a süllyedést.

Nincs jogunk ugyanezt mondani az egykori anyaország lakosairól. Portugália ugyan ritka népességű ország, de népe évszázadokon át gazdag volt gyarmataiból, Midőn ezeket elvesztette, a külső fénnyel együtt a társadalom is hanyatlani látszott s ma is úgy látszik. Tény annyi, hogy a kis népet kimerítette az erőlködés, hogy gyarmatait megtartsa s hogy régi törvényei és intézményei, melyek sokkal fényesebb viszonyok számára alkottattak, a kimerültséget állandóvá tették.

Csaknem ugyanez a helyzet Spanyolországban, sőt részben Olasz- és Francziaországban is. A reális állapot ellentétben áll a nép vágyaival s a népélet berendezésével. Ebből következtetik azt, hogy a román fajok elcsenevészesednek, holott ez csak a jelenlegi helyzetnek hamis alapon történő megítélése.

Ha elsatnyúlásról ily értelemben lehetne szólanunk, sokkal több nyomát találnánk annak az angoloknál, mint az olaszoknál vagy francziáknál. Anglia köznépe még csak pár évtizeddel ezelőtt is sokkal nyomorultabb helyzetben volt, mint bármely szárazföldi államé, gyári munkásai valósággal elzüllött és elerkölcstelenedett tömegek voltak, külgyarmataiban a rabszolgatartás el volt terjedve s minden jel oda mutatott, hogy a pár százezer főre menő uralkodó osztályon kívül az angol nép satnyúlása állandó.

S mindamellett a gyári törvények a az általános művelődés hatása alatt az angol köznép napról-napra emelkedik, vagyonosabb és erkölcsösebb lesz. Természetes, hogy ezt részben az angol kereskedelmi piacz folytonos tágulása tette lehetővé. Oly országban például, minő Olaszország, melynek piacza alig van, az ipar csak a munkások elnyomása által fejlődhet. Az a munkás, aki naponként egy pár fillért keres, kétségkívül csakhamar elzüllik. De azért még ebben az esetben sem lehet állítani, hogy a hanyatlás természeti szükség vagy törvény volna.

Igen nehéz a népek elcsenevészésre vonatkozólag határozott véleményt mondani. Mindenki tudja például, hogy Oroszország társadalmának egyes rétegeiben nagy az erkölcsi süllyedés s mindamellett maguk az oroszok nem éppen alap nélkül szeretik hirdetni, hogy ők még fiatal nemzet, mely előre tör és fejlődik.

Egy német tudós, Hansen újabban azt az elméletet állította fel, hogy a mai korban főképp a városok lakossága változik folytonosan. A földmíves elem állandó, de a népesség gyors szaporulata és a megélhetés e réteg tetemes részét a városokba vonzzák, s itt aztán egyrészt a középosztályt, másrészt a munkás és proletár osztályt szaporítják.

Ez a folytonos átalakulás azonban egyáltalán nem hanyatlás, sőt a társadalom egyes rétegei állandóan emelkedőben vannak s egészen új osztályok is keletkeznek, ellentétben a középkor sokkal merevebb viszonyaival. Az a jelenség, hogy az általában egészségesebbnek tartott vidéki elemek frissítik fel a nagyvárosok társadalmát, egyáltalán inkább ellene mond a satnyúlás elméletének, mint sem hogy bizonyítékul szolgálhatna.

A patriarkhális erkölcsök hanyatlottak s a testi erő is sok tekintetben, de az agy és idegek fejlődtek, a műveltség és az emberies érzelem nagyon elterjedtek. Egyes emberek sokat szenvednek esetleg az ily átalakulások következtében, de a nép emelkedőben van.

Mindezekből a példákból látjuk, hogy külső körülmények idézhetnek ugyan elő úgynevezett néphalált, mint egyes kiirtott indiánok és pápua fajoknál látjuk, de a népek elöregedése s természetesen elhalálozása ma még csak az egyes emberek életének mintájára alakított elmélet, melyet egész biztonsággal és tudományos szigorúsággal mindeddig kielégítőleg bebizonyítani nem lehet.

A NŐKRŐL

L VI.

Sámi Lajos: Kara Fatima kurd fejedelemnő 1868. 201.

Az ázsiai török birodalom a legtarkább vegyületü népek tömkelege. Mind a történelmi, mind a vallásos hagyományok oda. mutatnak, hogy az emberi társadalom itt vette kezdetét, s innen özönlöttek szét a különböző nemzetek a világ többi részeibe, hogy mint a méhek rajzáskor, uj birodalmakat, de egyszersmind uj társadalmi rendszereket is alkossanak. Már a hajdan-korban is számtalan birodalom váltotta fel itt egymást, a középkorban meg épen itt vala a sokféle törzsű mongol, török és arab népek gyülhelye s nem egy véres összeütközés borzasztó szintere. Az egymást követő nemzetek tömegéből mindig maradót t vissza egy kevés töredék, mely aztán az előbbiekével s az ország tulajdon-képeni őslakóival ösz-szegyülve,oly változatossá tette e hajdanta virágzó terület népeségét, hogy ahhoz hasonlót a föld kerekségén bajosan találhatnánk. Innen van az, hogy Elő-Ázsia lakói között még ma is ráis-merhetünk a régi kaldeusok, zsidók, görögök, rómaiak, turániak vagy török-tatárok, irániak vagy persák, arabok, örmények utódaira. De vannak ezekenkivül más őslakosok is, kik a hajdankortól kezdve máig fenn tudták tartani a különböző hóditó nemzetekkel szemben mind függetlenségöket, mind őseredeti nemzeties jellegüket. Ezek rendesen a megközelíthetetlen, zord hegységek között ütötték fel tanyáikat, hol aztán mindenféle külháborgatástól mentve valónak.

Elő-Ázsia ősnépei között legnevezetesebbek a kurdok. Azokon a meredek és kopár hegységekben laknak, melyek Mesopomatia és Persia között határt képeznek. A kurdok nemcsak a hatalmas persa birodalommal, hanem a későbbi hóditókkal szemben is meg tudták őrizni szabadságukat és függetlenségöket. Mikor a 10 000 vitéz görög harezost Xenophon Ázsia belsejéből ismeretlen utakon és ismeretlen vad népekkel küzködve oly dicsőén visszavezeté hazájába, a kurdok voltak azok, akiknek birtokán az áthatolás oly leirhatatlan veszélyekkel vala összekötve.

A kurdok lélekszáma jelenleg 3 millióra megy. Nagyon bajos bejutni hozzájuk, hanem aztán, ha egyszer vendégükké lettünk, bátran alhatunk náluk, ha ezer arany volna is erszényünkben. Különben a másét nagyon szeretik; rablásból élnek s e miatt üldöző rémeivé lettek minden igazhivő muzulmán és próféta-tagadó gyaur karavánnak és magános utazónak.

De van társadalmi életüknek egy oldala, mely minél ritkább, sőt csaknem példátlan keleten, annál kevésbé tagadhatjuk meg tőle elismerésünket s ez azon teljes egyenlőség, mely náluk nemcsak a szegényekre, hanem a nőkre is kiterjed. Nálok a nőkből, ki a muzulmánoknál rendesen csak rabszolga, még fejedelem is válhat.

A keleti háborúkor a porta szent harczra szólitotta fel igazhivő alattvalóit és szövetségeseit, és politikai czéljaira mindenféle vallásos szenvedélyt fölizgatott. Konstantinápoly számtalan gyülevész csordát látott maga felé özönleni Ázsia belsejéből. Stambul lakói aligha láttak valaha festőibb rongyokat, hosszabb pisztolyokat és a régi damaskusi csövek válogattattabb, gazdagabb, gyűjteményét. De semmi sem multa felül azt a hatást, melyet Kara Fatima, a kurd fejedelemnő idézett elő.

Kara Fatima, (fekete Fatima egy elég jelentékeny törzsnek volt főnöke, török Kurdisztán hegyei között, és vitézeit ő is elhozta a szent háborúra. Nem igen volt már fiatal, amint arczképe is mutatja, és amellett feltűnően rut vala, hanem aztán viszonzásul az a néhány század lovas fogdmeg, mely őt kisérte, olyan pompás színházi bandita volt, amilyet csak egy romantikus festő képzelhet. Hízelgő volt ugyan az a hatás, melyet a kurd fejedelemnő Konstantinápolyban tett, hanem azért eszébe sem jutott, hogy Kara Fatimát és lovagjait a háborúba küldje. Vitézségök és jóakaratuk mellett is szánandó látmányt nyújtottak volna a muszka csapatokkal szemben.

A fekete fejedelemnő, miután egynehány hétig Stambul hősnője volt, visszatért honi hegységei közé és szóba se hozták többé a portánál, hogy újból segítségül kellene hívni. Annyi bizonyos, hogy akkortájban sokkal többet beszéltek róla Konstantinápolyban, mint magában Kurdisztánban.

Latkóczy Mihály: A MAI GÖRÖG NŐK. 1897. 14. 216.

Nemcsak a régi görög asszonyok, Olympias és Aspasia, a hitregei Eurydike és Heléna dobogtatták meg a férfisziveket, az újkori görög nők is mély nyomot hagytak a férfiak életében. Tudjuk, hogy lord Byronnak szemeit egy hőslelkű görög asszony fogta le, a nagy Széchenyi István pedig mindvégig kegyelettel őrizte annak az ifjú görög leánynak arczképét, akit keleti útjában olyan hirtelen és olyan nagyon megszeretett. Ámde ha a görög nők csakis szépségűkkel hódítanának, nem emelkednének felül mindazon népek leányain, akiknek hivatása, hogy a keleti háremekben viruljanak. Szépségűknél nagyobb és tartósabb szerepet biztosít nekik a hősies lélek, a hazafias szellem, melyet egyrészt az általános műveltséggel, másrészt a feleség és anya szerepével oly szépen tudnak összeegyeztetni.

Ezek a jellemvonások alkotják a mai görög nővilág tagjainak közös kincsét; egyébként külsejük, szokásaik és kedvteléseik épp oly változatosak, mint hazájuknak talaja, mely a természetnek nemcsak áldásaiból, hanem szeszélyeiből is kivette a maga részét. Annak a sok törzsnek, melyről a görögök ókori történetének irói megemlékeznek, még most is minduntalan nyomaira akadunk. Az a régi ellentét, mely ősidőktől fogva a szigeteken lakó és szárazföldi görög elem közt fennállott, bárha napjainkban csak a népszokás és ízlésben van meg, tagadhatatlanul még mindig fennáll.

Egészen külön, ellentétben a szigetvilág és szárazföld asszonyaival, lépnek elénkbe a konstantinápolyi görög nők. A görög nőkre vonatkozóan három csoportban foglaltam össze a jellemzőket és legelébb a görög szigetek lakóiról szólok, azután a szárazföld (Attika és a Peloponnézos), utoljára kelet (Konstantinápoly, Khiosz és Szmyrna) hölgyeiről. Vessünk egy pillantást az öltözetre.

A művelt és jómódú osztály ma már mindenütt franczia ruhát visel, csak különös alkalmakkor ölti magára a görög nemzeti díszt, mely, egyszerűbb és olcsóbb szövetekből van készítve, és a nép leányának mindennapi öltözéke. Ez utóbbinak főrészei egy harangalakú, néhanapján uszályos, esetleg ezer-ránezos szoknya, egy fűzős derék, mely fölé a szerb dusankára emlékeztető (de nem hasított ujjas) kabátkát (mantili) öltik, míg fürtjeiket a kis föveg (feszi) takarja, mely alól az aranyfonállal befont hajnak bojtos vége kaczérul és ügyesen kandikál elé.

Sem a formákban, sem a szabásban, sem a színekben nincs egyformaság; mindenütt a nép lelkének lehető változatosságra való törekvése nyilatkozik. A szigeteken és Attikában az élénk színek uralkodnak, első helyen természetesen a fehér és kék, a mai Hellasz színei; a szárazföld többi részeiben a puritán dór ízlés fejleszt másodvirágokat és az egyszerű, rikítóságot kerülő színek: szürke és sötétkék, fekete és hamuszín jutnak érvényre.

Nagy változatosságot tapasztalunk a szabás és díszítés dolgában is. Korfu szigetén a föveget kis félrecsapott kalap helyettesíti, a fűző helyébe matrózöv lép, melyet szépen kivert ezüst szorítók díszítenek. Mihelyt a korinthusi csatornán áthaladva, a Peloponnézusba érünk, a parasztnök kabátkáin szembetűnik az alig könyökig érő ujj és az oláh asszonyok katrinczáira emlékeztető kötény, amely azonban híjával van a katrinczák legjellemzőbb részének, a szép hosszú, ezüst fonállal tarkított rojtoknak. Kréta szigetén, Sphakia vidékén a legkonzervatívabb görögség egyik fészkében, a női ruha jellemző tulajdona egy pruszlikszerű derék, mely a keblet födetlenül hagyja, de az utóbbira viszont gazdag hímzésű kendő borul.

KORINTHUSI GÖRÖG NŐ.

Hosszasabban időztünk a görög nők népviseleténél, nemcsak azért, mert a nemzeti öltöny ízlése mindig van valami összefüggésben azzal, aki hordja, de azért is, mert alkalmul szolgál a mai görög nők egy szép jellemvonásának megemlítésére. Az úri osztály mindig rendelkezik egy-egy szép nemzeti öltőnnyel és azt szegény sorsú vagy önhibájukon kivűl elszegényedett intelligens nőkkel csináltatja, akik ilyetén módon állandó keresetforrasra tesznek szert.
Athénében az úgynevezett Ergasztirion-ban az ország vezető körei állandó árucsarnokot rendeztek be, melyben elegáns úriasszonyok kalauzolják az idegent és úgy tudják intézni a dolgot, hogy senki sem távozik vásár nélkül. A görög szárazföld úri asszonyai többnyire középnagyságúak és hajlékonyak, arczélük ritkán olyan, aminőt a régi szobrok után indulva, «klasszikus»-nak nevezhetnénk. Ezt a típust a sokszoros szárazföldi vérkeveredés alakította ki. A nép leányai a szigeteken és begyek közt nem egyszer tökéletes szépséget őriztek meg az utókornak.

Amit az arezvonások talán vesztettek, bőven pótolja a szem tüze, az a pompás barna szem, mely komoly is, szellemes is tud lenni egyszerre. Akárhányszor elnéztem őket, midőn rendes nyári fürdőhelyükre, a Faliron-kikötőbe kocsikáztak és a gőzvasut szellős waggonjaiban elhelyezkedtek. Önkéntelen komolyság volt egész lényükben, és kivált az anyák minden mozdulatukkal elárulták azt a gondot, amellyel serdülő leánykáikat kisérik, s amely a görög társadalomnak szintén kimagasló jellemvonása.

Ritka országban foglalkoznak annyira a felsőbb leányneveléssel, mint a görögöknél. Iskoláik tanterv dolgában az orosz leánygimnáziumokra emlékeztetnek, fegyelemre nézve azonban inkább az angol leánykollégiumokhoz közelednek. Tantervük nemzeti, Homéroszt olyan nyelvi magyarázatokkal kisérik, mint minálunk Arany Jánost. De meg is gyökerezik bennök a nemzeti érzés ; annyira, hogy azt semmiféle külföldi házasság, semminemű légváltozás nem képes meggyöngíteni.

Sőt ellenkezőleg, ők nyerik meg férjőket a görög eszmének. Ugyanazért a görög ember mindig szivesebben adja férjhez leányát külföldre, mert tudja, hogy az mindenütt hazafi és missziót fog teljesíteni. Élő példa erre Schliemanné, Kasztroménosz Zsófia, aki orosz földön szerezte vagyonát és eredetileg csupán az ókori Hellasz iránt érdeklődött.

Ugyanezen törhetetlen hazafiság jellemzi a perai (konstantinápolyi) és más keleti városokban élő görög nőket is. Fölszínes útleirók (legutóbb a német Schweiger-Lerchenfeld) nem nagyon rokonszenvesen emlékeznek meg a perai görög nőkről. Tétlennek, kaczérnak és tetszelgőnek festik, de feledik azt a szerepet, melyet mint anyák és mint az őshaza elszakadt leányai játszanak. Tény, hogy mulatósak és a levantei világ, mely ügyes képmutatásból, kalmárszellemből és az igazság elhallgatásából van összealkotva, őket sem hagyta érintetlenül.

A görög nők az egyedüliek, kiknek lelkéből Levante élvezetei a komolyabb tartalmat ki nem ölhették. A görög bankár neje, kinek bölcsőjét valahol a sziget-hazában ringatták, épp úgy ábrándozik egy nagy Görögországról, mint a háremek virága, kinek lelkét a honvágy ragadja meg, valahányszor hallja, hogy a padisah katonái Kréta szigetére vagy a görög határ ellen vonulnak. De azért a bankár neje ott marad férje oldalán ós buzdítja, hogy küldjön pénzt a görög mozgósításra; a háremhölgy pedig lesi, hogy mikor állíthatja meg mosolyával a hazáját fenyegető veszélyt.

Nekünk magyaroknak különös okunk van arra, hogy Pera görög hölgyeiről kedvező véleményt tápláljunk. Hiszen közülök való Széchenyi pasának* neje, az a szép asszony, aki férje kedvéért még magyarul is megtanult és magyar szöveggel énekli népdalainkat, miket férje a zongorán kisér. S a magyar dal elszáll az Aranyszarv hoszszában messze-messze egész odáig, hol a Héttorony kövei porladoznak és az egész Sztambul, mintha megbámulná a csodát, a szerelem csodáját, melytől még a görög asszony is megmagyarosodott

*Török császári pasa, Széchenyi István ifjabb fia. Az állami tűzoltóság megszervezője, irányítója Magyarországon és Törökországban.

F: A: DIPLOMÁS LÁNYOK ÉS A FÉRJHEZMENÉS. 1912. 36. 729.

Az emberiség legújabb korának hihetetlenül sok az újabb és újabb társadalmi problémája, amely csaknem mind kibogozhatatlanul kuszált. A bonyodalmak szakadatlan sorát teljes pontossággal egyetlen főtényezőre lehet visszavezetni: a nő egészen új, egészen megváltozott és a multhoz viszonyítva mérhetetlenül megnövekedett szerepkörére. Noha Anglia a leghangosabb a már forradalmi színtű nőmozgalmak miatt, mégis az észak-amerikai Unióban vívták ki maguknak a nők gazdasági és társadalmi nézőpontból egyaránt a legtöbb hasznot, a legkönnyebb boldogulást és a legtöbb megbecsülést és egészen jogos az a föltevés, hogy maholnap a földkerekség minden népének a nőtársadalma abban az irányban fog haladni, mint az amerikai nő, és ugyanazokkal a problémákkal fog vesződni.

A nőnek a társadalom kereteiben való újszerű elhelyezkedése, ha jár is új örömökkel, tagadhatatlan nagy sikerekkel, de okoz néhány olyan fájdalmas kényelmetlenséget, amely még eldönthetetlenné teszi, hogy az amerikai nő példája szerint való haladás valóban fejlődést is

jelent-e.

Működik Amerikában egy úgynevezett női szövetség mely éber figyelemmel kiséri, már a múlt század hetvenes évei óta, az amerikai nő új elhelyezkedésének és új karakterizálódásának az összes külső és belső jelenségeit. Emez «Association of Women» följegyzései szerint 1870-ben az Egyesült-Államok területén öt nő működött az ügyvédi, egy a mérnöki, huszonnégy a fogorvosi és hét a gyorsírói pályán. Már 1890-ben 160 nő volt mérnök, 337 fogorvos, 208 ügyvéd, 888 újságíró, 10 810 festöművésznő, 2725 színésznő, 34 568 zeneszerző és zenetanítónő, 4875 állami tisztviselő, 4555 orvos és 21 185 gyorsíró.

Már sok-sok százezerre rúg azoknak az amerikai nőknek a száma, akik a legkomolyabb, a legtöbb tanulást és megértést követelő hivatást űzik, a számuk sokasága miatt is nagy mértékben hozzájárulnak az Egyesült-Államok fiziognomiájának a kialakításához.

Izgató kérdés: milyen ennek a hatalmas női hadseregnek a helyzete, például a férjhezmenéssel kapcsolatosan? Milyen a hatása a diplomának a pozitív tudásnak és műveltségnek a leányok férjhezmenő kedvét illetően?

Az említett «Association of Women» statisztikája szerint az amerikai diplomás nők közül csupán 28,2 százalék van férjnél, holott az egyéb, húsz évesnél idősebb amerikai lányok 80 perczentje találja meg hamarosan az élettársát. Ez a megállapítás bizony igen szomorú perspektívát nyit a házasság sorsát illetően amaz időre nézve, amikor a diplomás leányok száma még inkább megsokszorozódik.

A veszedelem azonban, noha nem alaptalan, mégsem akkora, mint amilyennek a föntebb leirt két szám mutatja. Sajátságos ugyan, de vigasztaló, hogy a diplomás lányok még olyan előrehaladott korukban is férjhez tudnak menni, amikor más leány már régen megszerezte az aggszűz tiszteletet jelentő, de kényelmetlen czímét. Amerikában igen gyakori jelenség, hogy diplomás hölgyek harmincz, negyven, sőt ötvenéves korukban is férjhezmennek, s ha azokat a nőket is fölvesszük a statisztikába, akik akkor állottak be menyecskének, amikor más nők már a nagymamai főkötőt viselik, úgy az aránytalanság már nem olyan megdöbbentő, mert végső eredményképpen a diplomás nők 54 százaléka - ha későn is — de férjhezmegy.

Van az «Assotiation of Vomen” statisztikájának még egy adata, amelyet érdemes fölemlíteni. Az nevezetesen, hogy az egyszerű leányok tíz százaléka már húsz éves kora előtt elsiet az anyakönyves elé, míg viszont a diplomás lányok között egyetlen egy sem akad, akinek húsz éves kora előtt bekötnék a fejét. Ami természetes. Az egyetemi stúdiumok legalább 23 — 24 éves koráig lefoglalják a tudományra szomjas leányokat.

Érdekes az az észlelés, hogy inkább mennek férjhez azok a diplomás lányok, akik olyan egyetemekre jártak, ahol fiúk és leányok kiözösen szívják maglikba a tudást. Amerikában vannak női egyetemek is és csodálatos, hogy azok a tudós lányok, akik ezeket a főiskolákat látogatták, teljes tíz százalékkal maradnak el a férjhezmenés nézőpontjától ama leánytársaik mögött, akik a vegyes intézményekbe iratkoztak. Hogy mért van ez így, maguk az amerikai társadalomtudósok sem tudják eldönteni.

Lehet, hogy a vegyes egyetemeken poétikus, gyermeki barátságok bontakoznak ki szerelemmé, majd pedig házassággá, de az is lehet, hogy a leánykollégiumok zárkózott nőies légkörében kifejlődik az a sajátságos, de ma már nem ritka tünet, hogy fiatal lányok tudatosan ránevelik magukat az egyedülvaló életre.

Valami okos, higgadt tudatosság teszi jellegzetessé a diplomás leánynak a házassággal szemben való állásfoglalását. A legjobb bizonyság erre nézve az, hogy Amerikában, ahol a válás valóságos divat, a diplomás asszonyok egyáltalában nem válnak. Nehezebben, meggondoltabban, elbódulás nélkül mennek férjhez, de minden jel szerint igen hasznos és bölcs dolog ez a latolgatás, mert sohasem jár kiábrándulással, aminek beszédes megnyilvánulása a válás..

UTAZÁS

GRÓF FESTETICS RUDOLF DÉL-TENGERI ÚTJÁBÓL.1905. 31. 497.

Mintegy nyolez évre terjedő, épp oly érdekes, mint veszedelmekkel teljes utazást tett meg a bátor és vállalkozó szellemű magyar főúr, gróf Festetics Rudolf az 1893—1902-ig terjedő időszakban, mely alatt többek közt a Déli-tenger sziget-csoportjait is bejárta ezen czélra épült «Tolna» nevű, 76 tonnás, két árboezos vitorlás hajóján; útjára neje is elkísérte. Bejárták a Havai-szigeteket, a korallok építette Farming és Manahaki sziget-csoportokat és az egész szigetlánczolatot, mely a Csendes-óczeán déli részén végigvonul.

S ez a vállalkozás részben felfedezési utazás számba is ment, mert a bejárt szigetek közül sok nagyon is félreesik a kereskedelmi hajók rendes járásától, s így alig fordul ott meg művelt ember, minél fogva a szigetek egyrésze jóformán ismeretlen. A benszülöttek több helyen teljesen vad állapotban élnek, mint hajdan a kőkorszaki népek, s az emberevés is helyenként szokásban van még náluk.

Az utazás sokban hozzájárult a Föld eme részenek megismeréséhez; gróf Festetics tömérdek érdekes tárgyat összegyűjtött, melyek közül mintegy 1500-at, valamint 360 maga által felvett eredeti fényképet a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának ajándékozott.

Könyvben is beszámolt utazási élményeiről, melyet franczia nyelven irt meg. Ez Sárosi Bella fordításában, mint a Magyar Földrajzi Társaság könyvtárának VI. kötete, magyarul is megjelent az Emberevők közt czím alatt.

Festetics San-Francisko kikötőjéből 1893 október 9-én indult nagy útjára. Már útja kezdetén komoly veszély fenyegette, mert csakhamar kitűnt, hogy felfogadott matrózai tengeri rablók voltak, akik arra esküdtek össze, hogy a grófot és nejét valamely puszta szigeten kiteszik, a «Tolná»-t pedig mint kalózhajót használják. E czélból következetesen meg is hamisították az iránymutatót, ámde a gróf éberségén meghiúsult a gonosz szándék s a tervezett utazást, bár számtalan veszély közt, sikerűit befejeznie.

Később egy másik utazás alkalmával a gyors és erős Tolna a Malediv-szigetek egyik sziklazátonyán szétzúzódott, s a gróf is csak alig menthette meg életét.

A szamoai asszony nagyon szép, bár szépsége kissé vad; amellett vidám, élénk és gyöngéd. Szintén ez mondható a Fidzsi-sziget hölgyeiről is. Mindkét szigetcsoportba elhatolt már a czivilizáczió s a lakosság keresztény, ámde az ősi szokásokhoz még mindig ragaszkodnak. Ennek következménye a hölgyek hiányos öltözéke is, mert itt egyenesen az illem követeli meg, hogy a felső test fedetlen legyen. Aki ez ellen vét, kozmegvetés tárgya lesz. A köznép asszonyai, kivévén a vasárnapot, nem is viselnek más öltözéket, mint egy kis levélövet; és ezt több helyen maguk a misszionáriusok rendelik így, mert észrevették, hogy mily illetlennek tekintik az olyan ruhát, mely az egész testet elfödi. Van olyan sziget is, hol azokat, kik az európaiakat ruházat tekintetében utánozzák, mint akik a szemérem ellen vétenek, pénzbüntetésre ítélik, a közvélemény pedig teljesen elitéli az ilyen nőket.

Az Ametryn-szigetén emberevők laknak, akik embercsontból készítik mérgezett nyilaikat is. Utazónkat barátságosan fogadták, ami tán nem is került nagyobb önmegtagadásukba, mert amint egyik főnök őszintén kijelentette, minden emberfaj húsa közt a fehér emberét becsülik legkevesebbre, mivel ez nagyon sós.

A gróf Festetics útleírása az érdekes olvasmányok közé tartozik, a melyek mostanában megjelentek a könyvpiaazon.

Urmánczy Nándor: JEGYZETEK AMERIKAI UTAMRÓL. 1904. 659.

Urmánczy Nándor országgyűlési képviselő, mint az interparlamentáris konferenczia tagja utazott Amerikába, útjáról részletes naplót vezetett, melyet szíves volt rendelkezésünkre bocsátani.

Augusztus 12. Reggel háromnegyed 10 órakor a hajókürt hatalmas bugása közben megindult a Szlavónia. A sürgés-forgás megszűnt, mindenki a korlátokhoz tódult, hogy a parton álló ismerőseit még egyszer köszöntse. Kendőlobogtatás, egy-egy hangosabb üdvözlet s hajónk hátat fordított Fiuménak.

A korláthoz támaszkodva, a távolodó partokat, a még mindig integető tömeget nézve, szerettem volna azt az érzést megállapítani, amelyet bennem ez a jelenet keltett. De nem tudtam, csak valami lehangoló, nyomott, szomorúság felé hajló érzés borult kedélyemre. Egy-egy emléket, egy-egy arczot hoztak elém gondolataim s úgy vettem észre, egyáltalán nem jut eszembe Amerika.

Augusztus 13. Az első huszonnégy órán túl vagyunk. Végig hajóztuk az Adriát, most Brindisi előtt délnyugatnak kanyarodva az olasz csizma sarkát készülünk megkerülni. A tenger nyugodt, de nem mozdulatlan: apró, ártatlan hullámok fehér taraja játszik a ragyogó napfénnyel.

Az első nap különben elég kellemesen telt el. Délután megalakult a vigalmi bizottság a közönség szórakoztatására s a sajtóbizottság a világ folyásáról kapott hirek közlésére. Hajónk föl van szerelve Marconi-féle drót nélküli táviró-készülékkel s van rajta kézi sajtó is. Az újságtól tehát itt sem szabadulunk meg.

Vacsora, vagy jobban mondva ebéd közben megvolt az első izgalmas eset is. A hangos, kedélyes társalgást pillanatra mélységes csend váltotta fel. Az étterem ablakán bekiáltott egy rémült, rekedt hang:

— Tűz van, ég a hajó!

Néhány higgadtabb utas nyugalomra intette a közönséget s csakugyan, mindenki nyugalmat erőszakolt magára. És dicséretükre legyen mondva, a társaság hölgytagjai a körülményekhez képest épp oly bátorságot mutattak, mint a férfiak. Úgy három-négy perczig tartott ez a kínos, feszült helyzet, amíg meghozták a hírt, hogy nincs baj. A manapság gyakori rövid zárlat okozta a riadalmat. A kigyuladt vezeték nagy fénnyel égő tüze rémítette meg a harmadik osztály utasait. Az asszonynép kezét tördelve, kétségbeesett jajgatás közben csapatokba verődött, letérdelt és hangos szóval imádkozott, mialatt a matrózok gyorsan eloltották a tüzet.

Este tiz óra körül gyérülni kezdett a társaság, egymás után tűntek el az utasok kabinjukba. S akadtak olyanok, akik a rettentő hőségben aludni is tudtak!

Augusztus 14. Elhajóztunk Sziczilia partjai mellett, a messzinai szoroson át. Távcsővel néztük az Aetna kopár, most nyugodt csúcsát, Reggia és Messzina városait; láttuk az ókori hajósok két közmondásos rémét, a Scyllát és Karybdist, ahol ma fodros habok felett békén ringatóznak a vitorlás bárkák. Ahol az örvény van, a parthoz vetődve, oldalára dőlt, leszerelt hajó hever. Mögöttünk delfinek serege úszik versenyt a hajóval

Reggeli után az istentiszteletek következtek. Hock János, majd Blaskovits Ferencz képviselők mondtak misét a fedélzeten. Amint a csengetyű megszólalt, a tisztelt házban oly hangos képviselő urak, itt a tenger végtelenségének és ezzel szemben parányiságuknak tudatában, némán, meghatottan hajtottak térdet. A hajó személyzete angol istentiszteletet tartott a szalonban, majd a református magyar kivándorlók énekeltek szép egyházi énekeket.

Augusztus 16.Tegnap Sziczilia fővárosában, Palermóban időztünk huszonöt óra hosszat. Néhány társammal bebarangoltuk czél nélkül a várost, bebenéztünk egy-egy templomba, múzeumba.

Most itt heverünk a hajón, hol benézünk a pipázóba, vagy szalonba, diskurálunk, eszünk, el is álmosodunk s aztán újra kezdjük. A nap eltelik s holnap már meg sem tudjuk mondani, mivel.

Tengeren van csak az igazi dolce far niente. Ma például nem csináltam semmit és ugyanezt cselekedte valamennyi utas. Hoztam magammal vagy tizenöt kötet könyvet s olvastam eddig hat lapot. Az ember belekezd, olvas, olvas és egyszerre azon veszi észre magát, nem tudja, mit olvas.

AZ ALGIR-MAROKKÓI HATÁRRÓL,

Augusztus 17. Ma Algírt néztük meg. Kora reggel ért ide a hajó. A födélzetre siettem. Gyönyörű kép fogadott. A széles öböl mögött lankás hegyek emelkedtek ; egy részüket a délszaki növényzet díszíti, a többit modern paloták s az arabok házai foglalják el.

A kikötő nagyon népes. A párisi mintára épült paloták a parton s a város középső részén meglepik az utast; ha a nyugati hegyoldalt elborító arab városrész egymásra rakott, lapos födelü házainak festői csoportját nem látnók, el se hinnők, hogy Afrikában vagyunk.

Partra szállva, kocsiba ülünk és elszakadva a Cook emberei által vezetett csapattól, kicsi, de kedves társaságban megkezdjük a barangolást. Minden érdekel, kezdve a teherhordó szekereken, melyek elé a rúdhoz három ló és azok előtt egyesével még három ló van fogva, egész a mecsetben heverő, térdelő, hajlongó arabokig, a szemetet kosarakban hordó szamárig, a fehérbe öltözött, elfátyolozott arab asszonyokig. Meg is néztünk mindent, szóba állottunk spahikkal és másfajta katonákkal, ittunk afrikai vörös bort, szedtünk érett Szent János-kenyeret a fájáról.

Most pedig hajósjátékhoz, kötéldobáshoz hívnak és szívesen megyek.

Augusztus 18.Tegnap délután négy órakor hagytuk el Algírt s ma már 20 órai út után spanyol hegyek körvonalait látjuk, a Sierra Nevada hegylánczot. A tenger kissé nyugtalan, de hajónk alig látszik észrevenni a hullámokat. A szél birkózik a födélzetén, feldönti a székeket, ezelőtt pár perccel röpítette a tengerbe matrózsapkámat. De azért jól esik, az utóbbi napok rekkenő hősége után. Hetedik napja vagyunk a tengeren s minden utas napról-napra jobb kedvű lesz.

Ma a király születése napját ünnepeltük. Délelőtt Komlóssy Ferencz esztergomi kanonok, kedves lakótársam a kabinban, mondott misét Blaskovich Ferencz és Hock János segédletével. Este az ünnepi ebéden Mohay Sándor államtitkár köszönti fel a magyar királyt, György Endre az angol királyt. Ezután hangverseny következik.

Auguszlux 19. Reggel hét órakor érkeztünk Gibraltárba. csodálatos hely ez. Egy sziklás, meredek hegy, mely merészen emelkedik a magasba s ura a Földközi-tengernek. Micsoda merész gondolat volt, egy nagy tengeri és szárazföldi hatalomtól, amilyen akkor még Spanyolország volt, elvenni ezt a területet, a spanyol félsziget csücskét, a spanyol korona gyöngyét! Csak angol agyban foganhatott ily eszme. Kétszáz esztendeje leng az angol lobogó a sziklacsúcson, mely ma a legcsodálatosabb erőd, s mint egy mesebeli szörnyeteg, biztosan őrzi a Földközi-tenger kapuját. Micsoda megalázó helyzet ez a sziklák alatti keskeny, lapályos semleges területen túl nyomorogva sínylődő, belső harczokban vergődő Spanyolországra!

Gibraltárban mindent megcsodál az ember, ami angol kéz műve. Mindenen meglátszik az angol szolidság, eszesség, czélszerűség és tisztaság.

Augusztus 20. Első nap az Atlanti-oczeánon. Eddigelé még ha nem telt el huszonnégy óra, hogy szárazföldet ne láttunk volna. Ma már csak a tenger és az ég tanúi utunknak. Az Oczeán úgy látszik, játszani akar velünk. Mozgásban van, széles, lapos hömpölygésben. Alig tarajos a hullámok teteje. Ennél nagyobb hullámokat Brindisi előtt vagy a tarantói öböl szélén hajónk föl se vett. Most azonban tisztességes himbálást végez. Ennek az az oka, hogy míg a felületen a hullámok alig mutatnak 2—3 méter magasságot, addig alant széles rétegekben mozognak.

Az utasok egy része meg is kezdte már a szenvedést, urak és hölgyek vegyest. Az étel alig ízlik, olykor-olykor elszédülünk. De azért Szent István napját megünnepeltük: Blaskovich Ferencz misézett és Hock János beszédet mondott a kivándorlókhoz. Majd zene is volt, amely után a merészebbek még tánczra is perdültek

Augusztus 21. Reggel hat és nyolcz óra közt himbálózott leginkább a hajó, azóta kissé csendesebb a tenger. Sokáig álltam a hajó elején, a vasmacska mellett, hogy kipróbáljam idegeimet. Ott a legnagyobb az ingás s hamar elszédül az ember. De a tenger végtelensége fölött elnézve, gondolatainkba elmerülve inkább kiálljuk a próbát. Két sirály röpköd sokáig a habok fölött, aztán eltűnnek, mint az én gondolataim, a messze távolban.

Egyéb aztán nem történt egész nap. Játszottunk, üldögéltünk, beszélgettünk, ettünk, ittunk s néztük este holdfénynél a tengert.

A hajó különben a rendes képet nyújtja, csak azzal a különbséggel, hogy ezúttal a magyarok dominálnak. És mint otthon, a társaság itt is töredékekre oszlik. Akik inkább érzik magukat együvé tartozóknak, egymáshoz húzódnak. Az angolok, amerikaiak és magyarok folyton barátkoznak, kedélyeskednek és nyelvleczkéket vesznek egymástól. Ma én is magyar leczkét adtam a szép szőke Miss Medora O'Nevellnek s holnap folytatjuk a leczkét.

Augusztus 22. Tegnap délután erősebben kezdett nyugtalankodni hajónk, s azóta folytonos himbálásban vagyunk. Este az ebédnél az utasok fele sem jelent meg s ezek közül is minduntalan menekült valaki, hangos derültséget keltve, étteremből. Most csoportokba verődünk itt is.

A kedélyeskedés, adomázás, kötekedés is alább hagyott. A tenger folyton háborog. Elázott emberek módjára, tántorogva, dülöngve járunk. A hajó kapitánya ma már nem jelent meg az ebéden. A parancsnoki hidon maradt.

Augusztus 25. Jobb napra ébredtünk. Csendesebb a tenger, tehát hangosabbak az utasok. Kisütött a nap, eltűnt a ködös hangulat.

Már úgy összeszoktunk, mintha öröktől fogva együtt lettünk volna. Olyan természetesnek tűnik fel, hogy mindig ugyanazokat az arczokat látjuk magunk körűi. Senkit sem feszélyez senki. Az asszonyok alább hagytak a toilettezéssel, nem bánják már, ha rendetlenebb is a hajuk. Az urak is elfelejtenek néha nyakkendőt kötni. Kiki végzi a maga időtöltéseit, ahogy kedve tartja; él mindenki a maga kényelmének. Ismerjük már egymás ruháit és a rajtuk folyton szaporodó pecséteket.

Augusztus 26. Őt nap óta tegnap láttunk először hajót. Mintha régi ismerőssel találkoztunk volna, annyira örültünk neki. A Cunard Line társaság "Auránia hajója haladt el mellettünk Liverpool felé.

Most az amerikai urak és hölgyek időtöltését figyelem. Vannak vagy tizenöten. Jókedvűek s örömük őszinte, naiv. Letelepednek a padlóra, a lányok keresztbe tett lábakkal, törökösen guggolnak s kártyáznak, jókedvűen nevetgélve, vagy dalba fognak s bár egyiküknek sincs számbavehető hangja, valamennyien karban énekelnek, látni rajtuk, hogy szívvel-lélekkel élvezik a dalt

Irigylésre méltók, hogy ilyen ártatlan semmisegek annyi örömet okoznak nekik.

Augusztus 28. Tegnap este nagy mulatságot csaptunk, amúgy rögtönözve. Véletlenül melegedtünk bele. Búcsúhangversenynyel kezdtük s hajnal felé a födélzeten őrt álló matróznak adott szerenáddal fejeztük be. Ő ugyanis figyelmeztetett bennünket, hogy legyünk csendesebben, mire körbefogtuk s elénekeltük neki a «Sárát. A hölgyek is velünk tartottak s mikor az étteremben eloltották a lámpákat, átmentünk a pipázóba s ott folytattuk, amig italt lehetett kapni. Csak úgy juthattunk pezsgőhöz, hogy visszaigazítottuk az órát.

Most a tengert nézzük újból. Nézzük és nem birunk vele betelni. Pedig már nem sokáig élvezhetjük: csak 280 angol mérföldnyire vagyunk New- Yorktól. Holnap délben már szárazföldön lehetünk.

Augusztus 29. Mindenki a födélzetén van. Nyolcz órakor pillantottuk meg a szárazföldet. Immár népes a tenger. Vitorlások és gőzhajók mindenütt. Nézem a kivándorlókat; a födélzeten van valamennyi s figyelmüket teljesen leköti a folyton szaporodó hajók s a festői partok látása.

Most már látszik a szabadság-szobor, lassan bontakozik ki a homályból. Tizenegy órakor fordult be hajónk a Cunard Line kikötőjébe. New-Yorkban vagyunk.

FÜGGELÉK

Tanulmány, Landgraf Ildikó tudományos főmunkatárs: A VU és Mikszáth Kálmán. Az első fejezet címe: Néplap helyett enciklopédikus családi lap.

2018. 6. 106 – 123

Antikvárium Vasárnapi Ujság 1902. (nem teljes évfolyam)

49. évfolyam, II. félév - 27-35., 37-49., 51., 52. szám

Kb 40 000- Ft