JAPÁN KINA KONSTANTINÁPOLY

h14–109. Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

2019. 08. 28.

Tartalom

Tartalom

BEVEZETÉS

VÁROSOK

Dr. Mészáros Gyula: AZ ALBÁN FŐVÁROS. Durres, majd Tirana

FARAGÓ ÖDÖN: KÉPEK PEKINGBŐL 1881. 48. 763

FARAGÓ ÖDÖN: LEVELEK PEKINGBŐL 1881. 50. 793.

E. B. Konstantinápoly és külvárosai. 1878. 20. 314

ORSZÁGOK

Cholnoky Jenő: A CZU-SIMA TENGERSZOROS. 1905. 26. 148..

FARAGÓ ÖDÖN FÖLOLVASÁSA KHINÁRÓL. 1883. 7. 109.

FARAGÓ ÖDÖN FÖLOLVASÁSA KHINÁBÓL. (Vége.)1883. 08. 122.

Faragó Ödön: A MENNYEI BIRODALOMBÓL. 1885. 15. 282.

Cholnoky Jenő.: AZ EURÓPAIAK KHINÁBAN. 1900. 27. 441. címlap

A NŐKRŐL

EURÓPAI NÖK A KHINAI CSÁSZÁRNŐNÉL. 1900. 31. 511.

Bognár Endre: RÓMAI HÖLGYEK TOILETTE-TITKAI. 1906, 15, 242.

Cholnoky Jenő: Országos női kongresszus. 1904. 09. 145.

Cholnoky Jenő A KHINAI NŐKRŐL. 1900. 36. 597.

UTAZÁS

FARAGÓ ÖDÖN: KINÁBÓL HAZAFELÉ. III. 1882. 35. 558

A FRANCZIÁK KHINÁBAN. 1884. 36. 573.

E, P,: Hughes: EGY ANGOL NŐ MAGYARORSZÁGRÓL. 1897. 07. 103

FÜGGELÉK

Az ókínai építőművészet

BEVEZETÉS

Faragó, Kínáról szoló 1881, és 1882. keltezésű, eltérő című levelei között van némi átfedés ( A kínai színház). A leveleket Faragó által írott formában közlöm.

Részletesen ismerteti a khinai császári tengerészeti vámszolgálat személyi álományát. A 2500 főből csak egy magyar. Osztrák viszont 8 fő. Még javában él az osztrák magyar monrchia. A nők teljesen ki vannak zárva a férfi társaságból. A khinai nők semmit sem tanulnak;

írni, olvasni alig tudnak. A házasfelek legtöbb esetben csak a menyegzői szertartások végeztével láthatják meg egymást legelőször.

Ha a khinai ifjú nősülni akar, megfogad egy közvetítő asszonyt, s azt egy olyan családhoz küldi, hol tudomása szerint felnőtt leány van.

VÁROSOK

Dr. Mészáros Gyula: AZ ALBÁN FŐVÁROS. Durres, Valona, majd Tirana

1913. 40. 788.

Javában szóltak még az ostromló ágyúk Szkutari alatt, és Durazzo egész vidéke a szerbek kezében volt már, amikor az elmúlt esztendő telén, november 28-án Albánia kikiáltotta függetlenségét. Ezeken kivül már csak egyetlen városa volt ennek az újszülött balkáni országnak, amely a tenger révén közel volt Európához, és ahol az ideiglenes kormány ideiglenesen elhelyezkedett. Ez a város Valona volt Dél-Albániában, amely ettől a naptól kezdve büszke fővárosi rangra lépett.

Ez a rögtönzött, kényszerű kinevezés azonban nem változtatott rajta semmit, maradt az egész hely annak, ami azelőtt volt, elhanyagolt balkáni kisvárosnak.

Amikor a hajó horgonyt vet Valona előtt a kikötő nyílt vizében, s az albán csónakosok rozoga bárkán kiteszik az utast az izzó homokos tengerpartra, csodálkozással néz körül az ember azon az egynehány kopott-vert sárga házon, amely közvetlenül a viz szélén fogadja, s amelyet vámhivatalnak, majd meg miniszterelnökségi palotának neveznek. A város maga még nem látszik ide. Jó félórányira van messze bent az olajfás kertek mögött. Valonát talán mindenki érdekesnek és bizarrnak látja, aki idáig nem volt még sem a Balkánon,

sem messzebb Napkeleten.

Különben színtelen, elhanyagolt szegényes fészek, semmivel sem különb, mint a többi keleti kisváros. Zeg-zúgos szűk utczák, alacsony, piszkos házak, és az utczákon lomha járású, rongyokba öltözött fehérsipkás emberek. A kontúrok mindenesetre nagyon festőiek. Sudár cziprusfák közül kiemelkedő néhány dsámi-kupola, mellette hófehér mináretek, olajfalombok alól kitekintő apró cserepes házak, s a háttérben magasba szökkenő vad albán hegyek. Az utczán fegyveres, marczonaképü emberek járnak, a sűrű ablakrácsok mögött a képzelet Kelet szépségeit sejti, az apró kertekből kihajlik a mirtusz meg a babórfa ága. Minderre onnan fölülről a forró déli nap vakitó fehér sugara ömlik. Izzón megvilágított, éles, sötét árnyékú képek.

S ez alatt a déli ragyogás alatt a fatális keleti élet mozdulatlansága tesped. Semmiről sem lehet ráismerni arra, hogy ez a város egy ország fővárosa. Az előkelő Vlorák és Virjonok egy-két hatalmas konakján kivül alig van Valonában néhány félig európai értelemben vett lakható épület. Szállóról szó sincs, úgy, hogy az érkező idegen csak valamelyik albán ismerősének a vendégbarátságára van utalva, természetesen ha van neki albán ismerőse. A fő utczája egy rövid, keskeny sikátor, van benne három-négy félig-meddig tűrhető épület, egy kevésbé tiszta kávéház, és ezzel jóformán vége is van a Nyugatról importált kultúrának, mert ami ezen az egyetlen egy utczán kivül esik, az már a legsötétebb Napkelet

Ha végigjárjuk a várost, nem nagyon sokat találunk benne abból, amit a török uralom itt hagyott emlékül. Egy-két kisebb középület, hivatal, melyet a kormány épített, néhány félig kopott török katonai egyenruha a czirkáló albán csendőrön, meg egy csomó török jelzésű Mauser-puska, melyet most városi czivis, szamárhajcsár és birkapásztor egyaránt czipeL Néhol meglátszik még az épület falán a lekapart félhold és csillag helye, mint a török uralom egyik legutolsó bús emléke az Adria mellett. Más alig maradt.

Az európai kultúrának sincs még valami sok nyoma idelenn. Hacsak nem vesszük Európa képviselőjének azt a néhány szekéroldalra való silány gyári portékát, amely ott éktelenkedik a valonai bazár boltjaiban. Ez azonban inkább szomorú, mint szemnek jóleső látvány. Kipusztult ezekből a sötét bazári boltokból a remekbevaló hires albán filigrán-munka, a fegyverkovácsolás, a szebbnél szebb skófium-vaarás, meg sok egyéb régi eredeti kis ipar, házi ipar és mindennek a helyét elfoglhlta az a sok hitvány gyári csecse-becse, durva hamisítvány, olaszországi üveg- és cserépholmi, anilinfestékes keszkenő, meg bádog limlom. Ez itt az európai kultúra.

Megölte a régi ipart és művészetet, amely szép volt és jó volt, s helyébe idehozta a nyugati gyárak söpredékét, amely Európában már senkinek sem kell. Sőt mindezt kizárólag csak a keleti bazárok számára gyártják.

Külsőségekben nem igen látszik még itt a Nyugat hatása. Talán még inkább valami benső, szellemi fejlődés csiráit érzi az ember. Ha nem is fejlődés még, de legalább általánosan érzett vágy a fejlődés iránt. Albániában művelt és műveletlen ember egyaránt érzi annak a szükségét, hogy haladni, lehetőleg minél rohamosabban haladni kell ennek az országnak és maroknyi népének, mert különben nagyon hamar prédájául eshetik valamelyik szomszédjának, szerbnek vagy görögnek. A köznép ugyan meglehetősen tájékozatlan és nem sok fogalma van a nyugati műveltség mibenlétéről.

Elmaradottság dolgában Albánia a legsötétebb pontja egész Európának. Az erkölcsök nyersek, az iskolázás gyenge, a rendet és a biztonságot egyedül a középkori ököljog és a vérbosszú törvénye igazgatja. Kétségtelen, hogy az ideiglenes albán kormánynak sok gondot okoz az a kérdés, hogy miképpen kellene itt fokozatosan meghonosítani a nyugati czivilizácziót, s miképpen lehetne modern fogalmakkal megbarátkoztatni ezeket az ősapák szavai szerint igazodó zabolátlan hegyilakókat. Nagyon nehezen fognak hozzászokni a modern állami élettel járó terhekhez, adózáshoz, katonáskodáshoz, nagyon nehezen fognak odaszokni az enyém és a tied szűk határai közé, és bármennyire hívei is legyenek az igazságnak, igazságszolgáltatásnak, nem igen tudnak megnyugodni a törvényszabta ítélet fölött.

A puska itt még mindig a legmegbízhatóbb biró és a törvényszéki itélet állandóan készen van minden albán ember puskája csövében. Ennek a földnek három nagy betegsége van: a tüdővész, a vérbaj és a vérbosszú. Aki másképpen hal meg, és nem ennek a három betegségnek egyikében, az jóformán abnormis, ritka halálesetnek számít.

Az állami élet első berendezkedése még meglehetősen kezdetleges, a fejlődés mindenütt és mindig csak fokozatos. A miniszterelnökségi palota nem egyéb mint a régi török korbeli quarantaine-ház, amely messze a várostól egyedül áll a kopár tengerparton. Előtte két katonai sátor van felütve a homokon, ebben tanyázik a palotaőrség. Odafenn egy keskeny, szűk szobában viaszkosvászonnal leterített asztal mellett ülésezik a minisztertanács Iszmáil Kémül bej miniszterelnöksége alatt. Az asztal nem miniszterelnökségi palotába illő asztal még, pedig az országlási gondok, amelyek ránehezednek sokkal súlyosabbak, mint talán igen sok kultúrország gondja.

De Iszmáil bej zsenialitása győzi a küzdelmet. Súlyos napokat és nehéz megpróbáltatásokat élt át ez a nép már a legrégibb időktől fogva, amikor csak feltűnt a világtörténelemben, de bírták erővel, karral és szívóssággal. Bírni fogják ezentúl is. Délről ugyan Görögország akarja megnyirbálni határaikat, északon pedig körülbelül egy millió albánt szeretne bekebelezni Szerbia a régi Ó-Szerbia területe révén, majd megmutatja az idő, hogy mennyire mennek velük. Mert e járhatatlan vad hegyek tetején sziklák és rejtekhelyek mögött, semmilyen erő elől meg nem hátrálva őrködnek még mindig a «sasok fiai» velük van ősi örökségkép Szkander bég vitézlő erkölcse.

FARAGÓ ÖDÖN: KÉPEK PEKINGBŐL

I. Fogadtatás a császári udvarnál. 1881. 48. 763

A khinai császárhoz, mint átalában kelet fejedelmeihez, kezdetben idegeneknek csaknem lehetetlen volt a hozzáférés. A nagy palotatömkelegben, melyet Pekingben a császár udvara elfoglal, ö volt az egyedüli férfi lakó, kívüle csak a nők és mintegy 5—6000 eunuch lakott ott, akik a felügyeletet gyakorolták és a szolgálatot végzték. A császári ház tagjai és a miniszterek is igen ritkán érintkeztek fejedelmükkel, kinek állítólagos parancsait egyik vagy másik nő közvetité. A többi alattvalóknak rendesen csak meghatározott ünnepek alatt volt alkalmuk a fejedelem arczában gyönyörködni.

Utóbbi időkben azonban, mint mindenütt, ugy itt is megváltoztak a viszonyok s a diplomaták mind sűrűbben jelentek meg a palotában,

kezdetben 5—6 percznyi audiencziákra, később azonban már udvari bálokra és ebédekre is, habár az utóbbiakon a császár soha sincs jelen. A legelső alkalom, midőn az egész diplomácziai kart fogadta, 1873. június 29-én volt, midőn a ma uralkodó császárt 18 éves korában nagykorúnak nyilvánították. Öt hónapig tanácskoztak e sajátságos engedmény felett, s a szertartás minden legkisebb részletét a diplomatákkal egyetértően állapították meg.

Fő nehézséget képezett a követségi személyzet kérdése, utoljára is abban egyeztek meg, hogy mind az öt követ (angol, amerikai, franczia, holland és orosz) egy-egy tolmácsot vihessen magával. A japán követ utólag csatlakozott hozzájuk.

Az ünnepélyes fogadáson a diplomatákat először Kong herczeg, az

uralkodó nagybátyja vendégelte meg s csak azután vezette be őket reggel ½ 9 tájban a trónterembe, midőn a császár kíséretével már helyet foglalt. E terem fehér márványoszlopokkal bíró nyilt terraszhoz hasonlított, melyből jó távol

lehetett látni s öt nagy kapuja volt. A lépcsők fölött 10 testőr állott párduczbőr

ruhában.

A terem északi, emelkedett részén volt a trón, hol a fiatal beteges fejedelem ült s oldalánál négy fejedelmi herczeg állt. A trón emelvényhez

három lépcső vezetett, s az egész aranyozott rácsozattal volt körülvéve. Maga a trón aranyozott fából készült s rajta sárga párnák, oldalt egy fölakasztott

kard khinai fölirattal. A trón mögött volt egy fekete föliratos kő s rajta különböző illatszerek. Ezek képezték a nagy teremnek jóformán egyedüli bútorzatát s még csak egy asztál volt a diplomaták előtt, hova ezek közös üdvözletöket s fejedelmeik megbízó leveleit letették. Kong herczeg a trónhoz ment, hogy a császár

hallható hangon mondott válaszát elfogadja. Midőn ezt a diplomatákkal közölte, azok, mint beérkezésükkor is, háromszor meghajtották

magukat s a 7—8 perczig tartott audiencziának vége volt. A császár az egész idő alatt majdnem mozdulatlan maradt, öltözete igen egyszerű volt, violette

szegélyzetü ruha, fekete selyem felöltő s fehér csúcsos sapka sárga gombbal. így folyt le az első nagyobb fogadtatás, melyet képünk egy khinai festmény után

tüntet föl, melynek másolata nemrég jelent meg egy utazási munkában. Azóta e fogadások szaporodtak, azonban még most is oly szertartással kötik

össze s, oly rövidek, hogy a diplomaták, mint kellemetlen rosszat, lehetőleg kerülik.

KÉPEK PEKINGBŐL HÁZALÓ JÁTÉKÁRUS

II. Khinai zenészek.

A színházi élet a khinaiaknál rendkívül kifejlődött; de nem a zenekar, mert azt még mindig primitív módon kezelik. Az orchestrum a színpad

hátterén van elhelyezve; mikor elkezd működni, európai fül által valóban alig tűrhető lármát csinál. Érczlapok, fatamburinok, tam-tam, réztányér,

csengettyű s más hahasonló egymáshoz nem illő hangszereket használnak itt együttesen s a zenészek kézzel lábbal, érczből és elefántcsontból készült verőkkel

ugyancsak kínozzák hangszereiket. Egészben véve azonban, az ő hangszereik hasonlítanak a mieinkhez. Van hegedü-féle hangszerük, hol a hurok egy ívre

vannak erősítve, valami czimbalom-féle, melynek húrjait két kézzel verik kis elefántcsontokkal, klarinét, s továbbá guitár-féle hangszer kigyóbörrel bevonva.

Minden bandánál van egy elefántcsont tábla, melyen az általuk ismert darabok vannak felírva: románczok, hősi ének, udvarias dalok s más efféle. E táblát a

vendégeknek átadják s azok válogathatnak tetszés szerint.

III. Házaló árusok Peking utczáin.

Az élénk kereskedelmi szellemű khinai nép nagy városaiban nagyon változatos az utczai élet. Egy részük valósággal a szabad ég alatt tölti

idejét, s különösen a kofák, kiknek száma mindenütt igen nagy. A kenyéren kivül, melyet apró fánk alakú golyókban sütnek, nagy elterjedésnek örvendenek a

gyümölcsök. Szeretik rágcsálni éspedig nagy mennyiségben a pörkölt dinnyemagvakat s igen kedves gyümölcsök még a csu-cse, mely külsőleg a

paradicsomalmához hasonlít, de ízét illetőleg a fügéhez áll legközelebb. Az édességek sem tartoznak a ritkaságok közé. Utazó czukrászaik

rézdobbal csalják magukhoz a közönséget, s vállaikon néha faluról falura szállított deszkaládikáik a nyers czukron kivül

maláta-bonbonokat, árpaczukrokat, megédesített gyümölcsöket s más efféléket tartalmaznak. Olajos sütemények is találhatók náluk. Messze földre vándorol

még a játékáru-kereskedö, kinek tárgyai nem ritkán egész tárházat képeznek. Bábukat, üvegedényeket, lepkéket, kocsikat s más tárgyakat árulnak s ők is rézdobbal vonják magukra a közönség figyelmét.

FARAGÓ ÖDÖN: LEVELEK PEKINGBŐL 1881. 50. 793.

(Hogy védik magukat a khinaiak a szúnyogok ellen.

Utczai élet. A császári palota. Magyar gyufa Pekingben.

A tengerészeti vámszolgálat, 2500 hivatalnokkal.)

Augusztus 2. A hőség az idén valóban kiállhatatlan volt, kezd már engedni. Szép hűvös éjszakáink vannak, s az embernek lehetséges az

alvás, noha folyton takaró nélkül. Hanem a szúnyogok ugyancsak zajongnak az ágy körül; szúnyogháló nélkül az embert

reggelre agyon szurkálnák. Ez okból azután a khinaiak is befödik háló-padjaikat valami ritka szövetű függönnyel. A szegényebb sorsuak,

mint kódorgók, koldusok, stb. nyáron egész meztelen járkálnak az utczán, s olymódon segítenek magukon, hogy alkonyatkor nagy tüzet

raknak, s annak lángjainál testüket megpörkölik, mi által azt az előnyt érik el, hogy az égett bőr kellemetlen szagot idézve maga körül — tőlük

mindennemű férgek megfutamodnak. Nemde furfangos emberek a khinaiak, még ha koldusok is.

Szeptember 30.

Most már télnek nézünk elé, mely itt nagyon kemény hideggel jár. Deczember végével a tenger is befagy, mégpedig nagy messzeségben,

és csak márczius hóban olvad fel. Ez az ázsiai éghajlat különczségének tudható be, mert Peking nem fekszik oly nagyon északnak, sőt,

Nápollyal van egy szélességben. Addig is amig a fagyok bekövetkeznek, s az ember korcsolyázásban találhat némi

szórakozást. Most leginkább a lovaglás van divatban. Persze vannak magán és társas kilovaglások, mik addig, amig az ember Pekingből a

szabadba nem jut, nem valami mulatságosak. Rosszul tartott, bűzös, sikamlós utczákon kell az embernek végig lovagolni; ami pedig a

sürgést-forgást, az utczákon a tolongást, öszvéres fogatok és megrakott kocsik ide s oda dübörgését illeti, — Khina fővárosa is felér Európa

akármelyik világvárosával. Tegnap délután a császári palota elé jutottam lóháton, s daczára annak, hogy Khinában — hosszas tartózkodásom

folytán — már mitsem találok újnak, bizonyos érdekkel néztem körül. Maga a palota nem valami impozáns külsejű. Magas, vörösre festett

kőfalnál, s a gondosan zárva tartott, kemény fából készült poros kapunál bizony nem lehet többet látni. A kapu előtt van egy négyszögű, fehér márvánnyal kövezett tér, hol naponként bizonyos számú szegények gyűlnek össze, hogy ott egy csésze rizst költhessenek el. Ácsorognak ott aztán mindenféle

árusok, éktelen kurjongatással kínálva portékaikat. Ezeknek szemlélésébe voltam elmerülve, mikor figyelmem egy gyufa-árus asztalára irányult.

Közelebb szemügyre véve az oda rakott csomagokat, dobozokat, azokon magyar feliratot olvastam. Közönséges kerek paklik voltak, az ismeretes három szinü (piros, fehér, zöld) gyufákkal. A khinaiak nagyon kedvelik, mert akármihez dörzsölve is lángra lobbannak. Leginkább pedig az mulattatott, hogy a khinai, ki éppen egy pakli gyufát vásárolt, mielőtt a portéka árát kifizette volna, a gyufákat szálanként megolvasta. Az olyan pakli, amelyben a legtöbb gyufa van, a legnagyobb kedveltséggel bir. Nagy megelégedésemre szolgált már az is, hogy ily messze keleten honi iparczikket pillanthattam meg.

Október 7.

Az ichangi kereskedelem gyarapodásáról írott, múlt évre szóló munkám még eddig csak próbamutatványként jelent meg.

Mihelyt az egész mű — már t. i. a többi kikötők jelentései is — együtt lesz, kapok belőle néhány tiszteletpéldányt s küldök ezekből haza is. A jelen évre szóló tiszti névsor szerint a khinai császári tengerészeti vámszolgálatnál összesen vagyunk mintegy 2500-an; annak csak mintegy ötöd

része (504) fehér ember, a többi mind khinai. Ez 504 czivilizált ember nemzetiségre nézve így oszlik meg: angol 302, amerikai 48, német 48, franczia 30,

dán 16, svéd 11, osztrák 8, portugalli 8, olasz 6, belga 6, orosz 5, spanyol 5, hollandia 4, svájczi 3, norvégiai 3, magyar egy, t. i. saját magam.

Volt egy görög is, de ez amerikai honpolgárrá lett. Persze mindezen államok az általuk Khinában űzött kereskedelemhez mért arányban képviseltetnek. Szegény hazánk ugyancsak gyéren van képviselve; de remélem, hazautazásom előtt meghatalmazást nyerhetek a khinai kormánytól, hogy egy pár jeles képzettségű fiatal magyar honfitársat a khinai szolgálatba fölvehessek.Nem lesz tán érdektelen, ha fölsorolom, hogy ez ötszázan felüli tömeg miképp van

foglalkoztatva :

I. Pénzügyi osztály: A) Belső tiszti létszám (I. Revenue Department: 1°. In door-Staff): 1. főfelügyelő, 26 igazgató, 13 aligazgató, 20 első

osztályú assistens, 20 másodoszt. assistens, 20 harmadoszt. assistens, 35 egyedoszt. assistens, 8 alárendelt hivataltiszt, 17 postatiszt, 1 nyomda-felügyelő,

2 nyomdász, 1 bányászmérnök, 2 gáz-mérnök; 1 táviró mérnök, 23 orvostiszt. —B) Külső tiszti létszám (2° Out-door): 20 rakparti-felügyelő és

kikötő-parancsnok, 12 al-rakpart felügyelő, 5 dereglye-hadnagy, 5 főszállitmány-vizsgáló, 20 szállitmányvizsgáló, 41 alszállitmány-vizsgáló,

19 első osztályú pénzügyőr, 32 másodoszt. pénzügyőr, 32 harmadoszt pénzügyőr, 32 próba-évet szolgáló pénzügyőr. —

C) Tengerparti czirkáló hadihajók tiszti létszáma (3° Coast-Staff): 4 hajóparancsnok, 3 főtiszt, 3 másodtiszt, 1 harmadtiszt, 3 főügyész, 5 másodgépész, 1 harmadgépész, 4 ágyu-parancsnok.

II. Tengerészeti osztály: A) Mérnöki kar. (II. Marínée Department: 1° Enginseere): 1 főmérnök, 2 almérnök, 3 művezető. B) Kikötői felügyelőség. (2° Harbrurs): 1 partfelügyelő, 4 hajóelhelyező tiszt, 3 jelző tiszt, 6 folyami rendőr. — C) Partvilágitási müosztály. (3° Coasti): 9 világító hajótiszt, 40 világító toronytiszt.

Mindegyik osztályhoz számos khinai tisztviselő van beosztva; de ezek mindenütt alárendelt szerepet játszanak.

* Faragó Ödön e sorait, mint az eddigieket is, édes atyjához irott magán

leveleiből közöljük, melyeket kérésünkre Faragó Gábor úr lapunknak

átengedni szives volt. Szerk.

E. B. Konstantinápoly és külvárosai. 1878. 20. 314.

Ha az olasz azt tartja, hogy Nápolyt kell látni és azután meg lehet halni, bátran elmondhatjuk, hogy Konstantinápolyt kell látni és az ember újra

kiván élni. A világnak nincs egyetlen pontja, mely e világvárossal szépségben és a természet nagyszerűségében versenyezhetne. Ezt a jó isten

csakugyan jó kedvében teremtette. Nem tréfa, nem is a Konstantinápolyba túlságosan szerelmesek találmánya, hanem való

igaz, amit egy gazdag angolról beszélnek, hogy éveken át bizonyos időpontban megjelent a török főváros kikötőjében. és környékének nagyszerűségébe némán elmerülve, fel és alá evezett a kikötőben és a Boszporuszban. A várost nem tekinté meg belül, nehogy a város belseje a külsőnek nagyszerű hatásait csökkentse. Az első tekintet, melyet az utas Konstantinápolyra vet, midőn a hajó a nagy világváros felé közeledik, igéző és elbájoló.

Akár északról érkezzünk a Fekete-tengerről s a Boszporusz mentén lépünk Konstantinápolyba, akár délről közeledjünk a Márvány-tengerről jövő hajón, a benyomás egyaránt nagyszerű. A Márvány-tengerről érkező hajó utasainak jobb kéz felől az ázsiai part, bal kéz felől az európai terül el és szemben eveznek a Boszporusszal, melynek torkolatában van a világ legjobb és legbiztosabb kikötője. A kikötőben a világ majdnem minden hajózó népének hajóit találhatjuk horgonyozni. A horgonyt vető hajók körül megérkezésük után azonnal százával ott teremnek a kaikok (csónakok) és bárkák s a csónakosok üresen hagyva csónakjaikat, villámgyorsan kapaszkodnak fel a hajóra s felajánlják szolgálatukat az utasoknak. A tolmácsok minden kigondolható nyelven ostromolják az utazót, hogy az általuk ajánlott vendéglőt elfogadják és magukat általuk kalauzoltassák.

Konstantinápoly.

A város, melynek alapítása a történet előtti időre esik, legrégibb korban Byzancz nevet viselte, igy neveztetve a mythologiai Byzaszról, kit a Junó által üldözött és Jupiter által tehénné változtatott Io leánya szült e helyen. A város és környékének elnevezése még e mythologiai korra vezethető vissza. A Boszporusz, mi magyarul Tehén-utat jelent, lónak útjából származott, az Arany-szarv (Argyrokeras) Io leányának arany szarvaitól kapta elnevezését. Az Aranyszarvval van jelölve, két folyónak: az Alibejköj szuju és a Kjagad-khane (Papirmalom) szuju (vize) neve. Összefolyásukból keletkezik és a Boszporusz felé nagy erővel tör magának utat. Az Aranyszarvnak legfelsőbb északi része még édes vizü, s innen a partján elterülő mulatóhely az európai édesvizek elnevezést nyerte, mig Ejub átellenében a Boszporuszból nagy rohammal jövő tengeri viz már keserű izü.

Az Aranyszarv Konstantinápolyt két nagy részre osztja, az északi részen Galata, Pera, az európaiak telepe, Topkhane (Ágyutelep), igy nevezve az ott levő nagy ágyúöntödéről, tovább onnan északra Funduklu (Mogyorós) és Dolma-Bagdse, hol most az uralkodó szultánok 1855 óta laknak. Az északi és déli részt két hajóhíd köti össze egymással. Az Aranyszarvtól délre eső rész a Sztambul, a törökség fő fészke. Az Aranyszarvon át régi idő óta csak hajóhidak kötik össze a két partot, minthogy a hajóknak átjárása végett a hidnak szétvonása válik szükségessé. Ilyenkor a közlekedés pár percznyire fönnakad.

Ehhez hasonló a Galatából Sztambulba vezető hajóhíd, csakhogy ez utóbbi sokkal élénkebb. A fő közlekedés ezen történik. Itt ember ember hátán látható. Egy órának eltöltése alatt e hidon a legtarkább vegyületü néppel találkozunk s a konstantinápolyi életet a maga eredetiségében tanulmányozhatjuk. Itt kötnek ki a Boszporusz és az ázsiai parttal közlekedő helyi gőzösök, miért is a tolongás e hidon nagyon élénk. Pár év óta öntöttvas hidakat vásárolt a török kormány rengeteg pénzért ; de alig állították fel, már összetörtek oszlopai s most hasznavehetetlenül hevernek ott a kikötőben a régi fahidak mellett, fényes igazolásául annak, hogy a török kormányt mindig rászedik, valahányszor idegen kezekre bizza ügyét. Az Aranyszarvtól északra elterülő Galata az európai kereskedők fő fészke.

A kikötő szomszédságában vannak a nagyobb angol, franczia, olasz, osztrák, magyar, német és más kereskedők boltjai és raktárai. Itt oly nagy tolongás és nyelvzavar uralkodik, hogy az ember első időben majdnem elveszti eszméletét e végtelen khaoszban. A kikötőtől pár száz lépésre emelkedik a város, s magas kapaszkodón az úgynevezett Jükszek Kaldirimon (magas kövezet) juthatunk csak fel Perába, mely a halom legmagasabb pontján fekszik. Pár év óta gőzsikló vezet fel Galatából Perába (törökül Bej Oghlu.) A kikötő mentén pedig lóvonatu vasút közlekedik Dolma-Baghcseig és Ortaköjig. Galatában egy a genuaiak által épített magas torony van, melyről gyönyörű kilátás nyilik az egész városra és a tengerre. E tornyot a régi tűzoltók bírják őrtanyául és borravalóért szívesen felbocsátanak bárkit annak erkélyére.

A Galatából jövő főút a tánczoló (Mevlevi) dervisek klastroma előtt vezet a perai főútra, mely nagyon keskeny és elég piszkos is, de azért Perának legnépesebb és legelső utczája. Itt van az orosz, a franczia, a svéd követség palotája, hét katholikus templom, a színház, az előkelőbb boltok és a főbb vendéglők (a Missiri, Hotel de Byzancz, Luxembourg, Pest városa .vendéglője stb.), kávéházak, a Concordia mulató kert és a café chantant-ok. Itt dühöngött évek előtt az az iszonyú tűzvész, mely Perának egy jó nagy részét elhamvasztotta.

Ebben az utczában van a Galata-szeraji lyceum gyönyörű kapujával és egy szép kertben épített palotájával. A főúton tovább haladva találjuk Kommandinger hazánkfiának zenekereskedését, s a már tágasabb Taximra érünk. Ez élénk sétahely, több kávéházzal és nyári színkörrel, hol török, görög, örmény és más nyelvű szini előadásokat adnak. A török szinésztársaság igazgatója Güllü Agop (Rózsás Jakab) nevű örmény, tagjai is jobbára örmények, ujabban azonban egy-két török is beáll a Thalia papjai közé.

Itt van a nagy tüzérlaktanya s az egy-két év előtt alapított népkert, azon a helyen, melyet Bellavistának neveznek, honnan csakugyan gyönyörű kilátás nyílik szemeink előtt. Itt volt hajdan a magyar temető, itt nyugodtak II. Rákóczy Ferencz orvosának hamvai is, mig évek előtt a Ferikköj mellett fekvő temetőbe vitettek. Tovább északra a Nagy-mező (Campo Grandé, törökül: Bőjük mezar) nevű városrész terül el, ugy nevezve nagy temetőjéről. Itt jobbára csak örmények laknak; igen egészséges hely, mert magasan fekszik. Itt van a török katonai iskola (Mektebi harbie).

Innen jobbra látjuk a nagy gázgyárat Dolma-Baghcse közvetlen közelében. A Dolma-Baghcse feletti magaslaton (a Bellavista mellett) terül el az Abdul Medsid által építtetett (s azért Medsidie kislaszi nevű) katonai nagy laktanya. A gázgyár szomszédságiban vannak a nagy területet elfoglaló lóistállók, melyekben százakra mennek a legszebb lovak, melyek egy nagy rangot viselő katonai egyén (mir-i akhor) főfelügyelete alatt állanak. Dolma-Baghcseban levén, meg kell említenünk a szultán gyönyörű palotáját, melyet a krimi háború idejében Abdul Medsid építtetett, s mely azóta a szultánok lakhelye. Egészen kőből épült és még teljesen új. Épitészeti stylusa rokokoszerü, de a korinthi és mór stilus uralkodik rajta legkivált. Távolról különösen szépnek tűnik fel, habár közelről kissé tulhalmozottnak látszik. A költség 200 millió piaszterre emelkedett (22 millió frt). Több kapun át juthatni az aranyozott pálczákkal rácsozott udvarra, ezen át a kupolás csarnokba, melynek rubinüvege tündéries fényt áraszt a csarnok márványfalaira.

A nagy fogadó teremben van egy 10 000 lángú csillár, mely a párisi villágkiállitáson közbámulás tárgyát képezte. A dohányozó-terem egy óriás lámpáshoz hasonlít; közepén a porczellánpadlón van egy szökőkút, melynek vize legpompásabb növények lombjára hull alá. A szultán fürdőjének falai egyiptomi alabástromból vannak, s a gyöngén füstölt tajtékhoz hasonlítanak. A szultán palotájának tőszomszédságában vannak a hárem termei, melyek között pompás kertek díszlenek. Valamivel tovább a Üsiragan-Szeraj terül el, egy legújabban építtetett palota a Boszporusz partján. E palotát egy viadukt köti össze a Jildiz-kösk (Csillag kioszk) nevű nyaralóval, mely a most uralkodó szultánnak legkedvenczebb nyári lakja. A detronizált V. Murád szultánt a Csiragan-szerajban őrizik.

A tenger partján levén, üljünk csónakra, s evezzünk át az Aranyszarv túlsó oldalára, Sztambulba. A Szeráj csúcs (Szeraj Burnu) nevű előfoknál kiszállva s a tenger partján elterülő falak mellett elhaladva, előttünk fekszik a nagy területet magába foglaló régi szeráj (Eszki-Szeráj), melyben hajdan a szultánok laktak, ma azonban csak a kimúlt szultánok udvarához tartozó nők lakják, s régiségtárolónak használják. Itt őrzik a mohamedán vüág ereklyéit, a próféta zászlóját stb. Itt van a pénzverde, a Gülhane nevű katonai kórház; e hely az 1839-ben beiktatott gül-hanei hatti serifről is hires. A szeráj udvarán van néhány nagy platánfa, melyek már a keresztesek idejében is nagy fák voltak. Itt van Iréné temploma, mely ma régiség múzeum és fegyverraktár.

A szeráj udvarát elhagyva az Aja Szójia előtt állunk. Az Aja Szófia mögött terül el a magas porta (Bab Aali), hol Törökország ügyeit intézik a miniszterek. Az Aja Szójia terén találjuk azt az arab ízlésben épített kutat, melyet a bécsi kiállításon is bemutattak és ott is nagy feltűnést keltett. Fehér márvány falai aranyozott feliratokkal vannak díszítve, melyek a Koránból vett mondásokat tartalmaznak. A khinai fedelű kút egyes sarkain látható fülkék ablakaiban lánczokra erősített csészék vannak, melyeket egy pap töltöget meg egymásután vízzel, hogy az arra menők szomjukat olthassák.

Az Aja Szófiától délkeletre látjuk az Ahme-dieh nevű hat minarés dsámit, mely előtt a régi Hippodrom, ma Atmeidan (Lóversenytér) terül el egy obeliszkkel és két más emlékoszloppal. E téren van a janicsárok múzeuma, melyben a janicsárok alakjai életnagyságban láthatók. Itt van az ezeregy oszlop a föld alatti nagy üregekben. E térrel átellenben van II. Mahmud khánnak, a janicsárok kiirtójának sirkápolnája. Ennek szomszédságában áll a Csembertas nevű oszlop, mely vasabroncsokkal van körülfogva. Ezt az oszlopot égett oszlopnak is nevezik, minthogy az abban a városrészben gyakran dühöngött tűzvészek által már nagyon sokat szenvedett. Porfir oszlop, de az idő vasfoga azt sem kímélte. Vaskarikákkal foglalták össze egyes részeit, Konstantinápoly egy szobrát tartotta. A felírásból megtudjuk, hogy Komnen Manó császár javíttatta ki. Odébb a Marcián oszlopa látható, melyet a törökök Kyz tasi (Leány-oszlop) néven emlegetnek. Ezt az oszlopot 455-ben emeltette Marcián, vereses-szürke egyptomi gránitból, mely két darabból áll. Eredetileg Venus szobra állott rajta, de II. Jusztinian az istennőt a tengerbe dobatta. Alapja öt egyenlőtlen nagyságú marmarai márványból áll. Az oszlop még elég ép és különféle feliratokkal és jelvényekkel van díszítve.

Innen délnyugatra a Szultán Bajezid nevű dsámit látjuk, udvarán illatszerárusokkal. Vele szemben van a hadügyminisztérium tágas udvarával és egy szabadon álló magas tornyával, honnan elragadó látvány terül el a messze fekvő vidékre. A hadügyminisztériumnak mór ízlésű kapuival szemben találjuk az Uzun Csarsi (Hosszú bazár) kapuit. Ez egy nagy vidéken elterülő fedett árucsarnok, melyen utczák vezetnek át, s mely a kupolák ablakain át nyeri világát. Az idegenek e bazárban szokták a legtöbb időt eltölteni, minthogy ez a keleti áruknak valóságos tárháza. A hadügyminisztérium előtt elhaladva a Sahzade nevű dsámit, majd a Laleli {tulipános) dsámit látjuk. Ettől északra pompázik a II. Szulejman szultán által építtetett pompás dsámi, melynek kupolája az Aja Szófiáénál merészebb ivezetü, s habár ennél nem gazdagabb, de ezt stílszerűség tekintetében megközeliti. A közeli kert pedig a Szulejman szultán mauzóleumát foglalja magába. Ez Konstantinápoly összes mauzoleumjai között a legimpozánsabb; a szaraczen építészet műremeke. Nyolczszögü épület nagy kupolával, mely négy fehér márvány és négy porfir oszlopon nyugszik, és pompás arabeszkekkel van díszítve. I. és II. Szulejman hamvain kívül II. Ahmed szultán hamvait is magában rejti a mauzóleum.

A főúton tovább haladva, a Szultán Mehmed nevű dsámihoz érünk, melynek egy medencéje és a szegények konyhája van. Az út innen egyenesen az Edirne kapuszu (a drinápolyi kapu) nevű kijárathoz vezet, mely Konstantinápolynak egyik legnépesebb kapuja. Ezen az úton találkozunk a nagy vízvezetékkel, mely folyondárral befutott viadukt alakjában vonul át e városrészen és festői képet nyújt. A Konstantinápolyt környező falaknak a szárazföld felőli részén levő kapuk között a legdélibb ponton van a Héttorony kapuja (Jedi kule kapuszu), így neveztetve a hét toronyról, melyeket hajdan államfogháznak, ma lőporraktárnak használnak; ezt követi az Egri kapu (Görbe kapu), a Top kapu (Ágyú kapu), mely utóbbi az ezzel szemben felállított, Orbán magyar ágyuöntő által készített nagy ágyutól vette elnevezését. A falakon kivül van a tánczoló dervisek nagy kolostora, a Mevlevi-khane; ettől északra a török temető terül el.

Az Arany-szarv mellett találhtó az Ejub városész, melynek dsámija arról nevezetes, hogy a trónra lépő szultánokat itt szokták őseik kardjával övezni, mely szertartás megfelel a mi koronázásunknak. Az Arany-szarv túlsó oldalán Ejubal szemben fekszik Sziitlidse (térképünkön Sud-ludje), mely „tejes hely" értelemnek felel meg, minthogy innen hordják a tejet egész Sztambulba. Az Arany szarvon lefelé evezve, a sztarnbuli parton érintjük Fanar városrészt, mely a görög patriarkhának székhelye, s melynek uralma annyi küzdelemre szolgáltatott okot a keleti egyház görög és más nemzetiségű népei között. Itt megtéve utunkat, s a térképünkön horgonnyal jelölt admiralitás előtt elevezve, s a két összekötő hidon átsurranva, a Szeraj csúcsát érintve Szkutari felé tartunk, mely habár az ázsiai parton fekszik, mégis Konstantinápoly kerületébe tartozik.

Utunkban a Leánder (Kyz kideszi) nevű toronnyal találkozunk, mely a tengerből kiemelkedő sziklára van épitve és sok regére szolgáltat anyagot. Ez a kikötő közepében, közel a Boszporusz és Márvány tenger torkolatában fekszik. Leander tornyának nevezik, de ez az elnevezés téves, mert Leander nem ezt a helyet, hanem a Dardanellák szorosát, Szesztusz és Abydosz között úszta át. A törökök Kyz-kuleszinek (Leánytoronynak) nevezik, egy herczeglányról, kit szülei a reá mondott halál elkerülése czéljából ide rejtettek; de a mondott időre kigyómarásnak esett áldozatul, s a jövendölés beteljesült. Ezáltal szentesitik a sors kérlelhetlen teljesülését.

Szkutari* (törökül: Üszküdar) maga is jelentékeny hely, a törökség kedves lakhelye. Hires nagy terjedelmü török temetőjéről, melynek cziprusfái valóságos erdőt képeznek. A törökök leginkább ide temetkeznek, azt hivén, hogy hamvaik itt háboritatlanabbul nyugosznak, mint az európai részen. Innen északra, ugy az ázsiai, mint az európai parton sűrűn érik egymást a helységek, melyekben az előkelő világnak nyaralói vannak, részint a Boszporusz partján, részint a magaslatokon épitve. A viz melléki nyaralókat a török jali, a magaslatokon épülteket kósknek nevezi.

Az ázsiai parton egyike a legszebb vidékeknek Begler-Bej, hol a szultánnak nyári palotája van. Ez a Boszporusz partján fekszik s egyike a legpazarabbul épített palotáknak, párja a dolma-bagheseinak. Abdul-Aziz szultánnak ez volt legkedveltebb tartózkodási helye, s azért folyton diszittette. Ide volt szállásolva 1869-ben Ferencz József őfelsége, midőn a szuezi csatorna megnyitására utazott.

Szkutaritól délre fekszik a Hajdar pasa nevű laktanya, hol a krimi háború alkalmával az angol katonaság tanyázott. Itt van az angol temető is, melyben szabadságharczunk egyik vitéz hősének, Guyonnak hamvai is porladnak. Messzebb délre van Kadiköj (Birófalva) egy átalánosan kedvelt kiránduló hely. Ezzel megint a Márvány tengerhez értünk.

*Régi magyar nevén Szkutari vagy Kadar) város Albánia északnyugati részén, a montenegrói határ közelében, az azonos nevű Shkodra kerület székhelye. Az ország ötödik legnépesebb városa. A kevés történelmi levegőjű albán város egyike, kulturális és gazdasági központ, egyetemi város

ORSZÁGOK

Cholnoky Jenő: A CZU-SIMA TENGERSZOROS. 1905. 26. 148..

A világtörténelem egyik legnagyobb hadi eseményének színhelye az a tengerszoros, amely Japán szigetvilága és a koreai félsziget között összeköti a Kelet-Khinai tengert a Japán tengerrel. Kelet-Ázsia partvidékeit szabályosan, ivalakú szigetgyűrűk veszik körül. Kezdődik ez az Aleuti szigetekkel, amelyek Alaskától Kamcsatkáig nyúlnak át, s gyöngysor gyanánt kerítik el a Nagy Óczeántól a Behring tengert. A második szigetgyűrű Kamcsatkából indul ki, s a Japán szigetekig tart. Ez a Kurili szigetek gyűrűje, már japán birtok, amely az Ochoczki-tengert keríti le a Nagy Óczeánból. Japán szigetvilága a harmadik nagy ív, amely Szachalin szigetéből kiindulva, Korea déli csúcsáig tart és mintegy levágja az oczeánból a Japán tengert. Ezután jőn a Biu-kiu szigetsor, amely a Kelet-Khinai tengert keríti s Formózáig tart. Ettől a szép szigettől megint egy gyöngysor ékesíti az óczeán partját s összeköttetést hoz létre Formóza és a Szunda szigetek között s ezzel határolódik a veszedelmes szélviharairól nevezetes Dél-Khinai tengertől.

Alig van a Föld kerekségén még másik ilyen nagy, szabályos képződmény, mint a szigetsoroknak ez a rendszere. Ha valaki most az egyik melléktengerből a másikba akar átjutni, vagy keresztül kell mennie a szigetsorok gyöngyszemei között, ki a nyilt oczeánra, hogy a másikon keresztül ismét belejusson a következő mellék-tengerbe, vagy pedig azokon a sziklás szorosokon kell áthatolnia, amelyek a szárazföld és a szigetsorok végei között nyúlnak.

Ilyennek tekinthetjük a Maiakkai szorost, aztán a Formoza-csatornát, majd a Czu-Sima sziget mellett áthaladó úgynevezett Krusenstern-utat, amelyben Rosdesztvenszky flottája tönkrement. A Czu-Sima sziget másik oldalán a Krusenstern-út párját Broughton-út név alatt ismerjük a geográfiában, de ez a sekélyebb, azért a hajók leginkább azon az úton szoktak haladni, amelyiken az orosz flotta akart keresztül jutni. Amint egyszer az orosz flotta a Maiakkai szoroson át behatolt a melléktengerekbe, többé nem haladhatott biztossággal: mintegy egérfogóba került. A Dél-Khinai tengerből bárhova akar kijutni, mindig szoros úton kell keresztül hatolnia a hajónak. Éppen így járt az utazó a Kelet-Khinai és a Japán tengeren is. Nincs többé menekvése más úton, mint szigetek közötti szorosokon. Ez pedig veszedelmes az olyan helyen, ahol a szigetek közt bujkáló, ravasz és vitéz ellenség leselkedik.

A szoros átjárók között a legveszedelmesebb a Koreai szoros, amelyet szétdarabolnak a szigetek arra a két útra, melyeket az előbb említettünk. Sehol sem mély a tenger, de tele van rejtett szirtekkel, apró szigetekkel, a hajósnak ugyancsak óvatosnak kell lennie! Magam is keresztül utaztam a Krusenstern-úton akkor, amikor Nagaszakiból Vladivosztokba igyekeztem. Csodálatos látványt nyújt ez a szaggatott, szerteroncsolt szigetvilág, amelynek szirtjei között bömbölve, zúgva rohan keresztül a dagály közeledésekor keletkezett áramlás. Hófehér tajték borítja ilyenkor a tenger szine alatt leselkedő sziklazátonyokat, a partok elé pedig feltűnően éles, fehér csíkot túrnak a megtörött hullámok összeomló tarajai.

SA CZU-SIMAI TENGERI CSATA TÉRKÉPE

Jobb oldalon a sziklák felett még felénk mosolyog a japán szigeteket borító növényvilág, a vasszorgalmú kertész nép minden talpalatnyi földet elfoglaló kultúrája. A másik oldalon a Czú-Sima sziget sötét körvonalait látni, de kis angol gőzösünk nem merte megközelíteni veszedelmes zátonyai miatt. Majd Korea zord hegyei tűnnek fel foszladozó árnykép gyanánt, de aztán a nyilt Japán-tengeren vagyunk, ahol már 1000—2000 méter mély víz felett jár a hajó.

A sziklákon kívül másik veszedelme is van ennek a partvidéknek, t. i. a köd, amely itt már nem olyan gyakori ugyan mint Vladivosztok előtt, de azért a nyári monszún idején bizony itt is elégszer megkeseríti a hajósok utazását. Sebesen sodró áramlás, sziklaszirt, köd, kellemetlen szél: minden összeesküszik, hogy egy, az ellenség helyzetéről teljesen tájékozatlan, az ottani vizekre először merészkedő járatlan flottát hadműveleteiben akadályozzon. Hogy mennyire tájékozatlanok voltak az oroszok a japán flotta elhelyezkedéséről, azt fényesen bizonyítja az, hogy a kettős sorban előrehaladó pompás orosz armadát jobb oldalán, a japán szigetek felőli szárnyon kisérte a torpedó-zuzó flottilla, holott Togo a koreai partok kevéssé ismert zugaiban rejtőzködött egész hajóhadával. Bámulatos pontosan számíthatott Togo, amikor kiindította hajóhadát innen, a koreai partokról, hogy mind a három szétvált flotta egyszerre támadta meg az oroszokat: egyik elölről, másik oldalt és a harmadik délről.Valóban ismernie kellett minden körülményt, hogy egyik hajóosztály se késsék le a támadásról. Pontosan egyszerre érkeztek az ütközet színhelyére, s igen rövid idő alatt eldőlt a csata sorsa.

Mellékelt térképünk mutatja a kettős tengerszoros vidékét, s az orosz flotta helyzetét a támadás kezdetén. A három nagy nyíl az orosz hajóhadak felvonulásának útját jelzi, amelyeken mint a villám csapott le a merész és ravasz japán tengerész.

Az orosz hajók rövid idő alatt annyira tönkre voltak téve, hogy menekülniük kellett azoknak, amelyek még menekülhettek. Az admirálist, azt az erélyes férfiút, aki jó ideig letéteményese volt az oroszok minden reménységének, a szerencsétlen Rosdesztvenszkyt ott fogták el, ahova a fekete keresztet rajzoltam Korea partjaihoz. Megsebesülve, mindenét odavesztve menekült annak a hajóhadnak a parancsnoka, amelyhez hasonló nagyságú és erejű még eddig nem szerepelt a történelem színpadán. Elég merész volt Togo, hogy az utolsó szoroson fogta meg az oroszokat. Ha a Koreai szorost elhagyja az orosz flotta, többé aligha sikerül megfogni Vladivosztokig, mert a nyilt tengeren nem igen lehet két ilyen hajóhadnak döntő ütközetet vívnia. Más admirális hihetőleg már a Maiakkai szorosnál megkezdte volna a próbálkozást s talán belefárad, mire a legalkalmasabb helyhez vergődik. Togo egyszerre koczkára tett mindent, de az a koczka úgy fordult, ahogy ő akarta. S a tragédia lejátszódott, az addig soha nem is említett Czú-Sima sziget világtörténelmi emlékezetességű lett.

FARAGÓ ÖDÖN FÖLOLVASÁSA KHINÁRÓL.A kinai színház 1883. 7. 109.

Faragó Ödön múlt vasárnap tartotta Budapesten második nyilvános fölolvasását Khináról. Az elsővel pár hó előtt a magyar földrajzi társulatban köszöntött be, közben egy zártkörű társaságban, az angol klubban is olvasott föl, mig mostani nagyobb fölolvasását többek fölkérése folytán a redout egyik termében jótékony czélra (a középtanodai tanár-egylet segélyalapja és a hírlapírók nyugdíj-intézete javára) tartotta. Fiatal hazánkfiának e fölolvasását is élénk érdeklődéssel fogadta a nagy számmal összegyűlt közönség, amit csak természetesnek találhatunk, mivel Faragó Ödön az első magyar ember, ki huzamosabb ideig (majdnem 9 évig) lakott a mennyei birodalomban, s igy közvetlen tapasztalat után ismertet meg e távoli világrész érdekes viszonyaival. A fölolvasó-asztal mellett Faragó Khinából hozott porczellán, bronz, réz, selyem stb. tárgyai voltak elhelyezve, melyeket a fölolvasás előtt és után kíváncsian nézegetett a közönség, mig a fölolvasást gyakran szakította félbe tetszésnyilvánításaival. A fölolvasást im itt adjuk.

Tisztelt uraim és hölgyeim! Mikor az első ízben hallottam egy khinainak azt a megjegyzését, hogy mi — nyugatról jött idegenek — annyira hasonlítunk egymáshoz, hogy ők minket rendesen összetévesztenek. Elmosolyodtam, mert Khinába érkeztemkor a legelső ami előttem különösen feltűnt az az arczvonások rendkívüli egyformasága volt. Midőn szolgáról kellett gondoskodnom, komoly aggodalmam támadt, hogy mi módon ismerhetném fel az illetőt, ha engem kirabolva, a többi khinai közé vegyülne. Hogy huzamosabb ottani tartózkodásom ebbeli véleményem nagyban módosította, az természetes dolog.

A khinai birodalom roppant kiterjedésű, az északi félgömb 12-ik szélességi fokától felnyúlik egész az 50-ig; vagy másképpen szólva: mig déli tartományaiban a tropikus éghajlat örökös nyári jelleget kölcsönöz a természetnek, addig északra eső vidékein csaknem hat hónapon át zord téli idő uralkodik, és mindent hó borit. Ahol pedig a klimatikus viszonyok ily éltérőek, ahol két ily szélsőséget lehet észlelni, az ott élő népeknél nemcsak az életmód, de maga a tipus is több rendbeli változáson kell, hogy átmenjen. Khinai fogalom szerint szembetűnő is a különbség az északi és déli vidék lakói között; sőt minden egyes tartománynak népe szeret önmagának olyan valami jelleget vagy vonást tulajdonítani, ami őt a többiektől megkülönbözteti. Többször tapasztaltam, hogy Khinában egy másik provincziából jött emberre épp oly szemmel néztek, mint mi néznénk Budapesten egy spanyolra vagy oroszra. Sőt még ellenszenvet is táplálnak egymás iránt. A Yünnau-ból vagy Kuanghsi-ból jött embereket Hu-péj tartományban gúnynevekkel illetik, sőt sokszor meg is dobálják. Ha a kantoni ember Peking utczáin megjelenik, még az európaiaknál is nagyobb bántalmazásoknak van kitéve; s öt is «yáng-kuéj-tzu», «tengerentúli ördög» czimmel csúfolják.

Ami a nyelvet illeti, az is számos dialektusra oszlik föl; mégpedig annyira, hogy ha Peking és Kanton városokból egy-egy embert összehozunk, azok egymás nyelvét épp oly kevéssé fogják megérteni, mint például a magyar ember a törököt. A Kanton vidékéről kinevezett hivatalnoknak csak úgy neki kell feküdnie a khinai udvari dialektus elsajátításának, mint akármely európainak. Tekintetbe véve, hogy Khina népessége oly elemekből áll, amelyeknél minden tulajdonság és kellék megvan arra, hogy több rendbeli nemzetekre oszoljék, csodálkoznunk kell, hogy oly nagy kiterjedésű és csaknem 400 millió lelket számláló birodalom képes volt több évezredeken át mind egységét, mind nemzetiségét megőrizni. Maga a kormányforma szenvedett ugyan változást úgy, hogy valamely idegen hatalom betörve a birodalomba, a sárkány-kigyó trónusát saját használatára foglalta le. Az uralkodóház ilyen változásában a khinai nép csak a felső hatalom intézkedő akaratát vélte fölfödözni, és nyugodtan meghódolt az új császárnak, de nemzeti szokásaihoz hű maradt.

Némi változáson csakis a ruházat meg a hajviselet ment át. A máncsu dinasztia megalakítása előtt a khinaiak rendkívül bő, lobogó öltönyt viseltek, hajukat pedig a fej búbján kontyba csavarva, elefántcsont pálczikával feltűzték; most már a máncsu divat szerint elegánsabb szabású ruhában járnak, mig arczukat és homlokukat borotválva, hátul hosszú lecsüngő hajfonatot viselnek. Hogy a népviselet ilyen módosítása is mennyi emberáldozatba került, arról a történelem tesz tanúságot. Az erélyes Kang hsi császár halállal büntette mindazokat, akik czopfot viselni nem akartak, és fel van jegyezve, hogy egész tartományok népessége elveszett a makacs ellenállás miatt. Az idegen elem mindig egybeolvadt a khinaival. A máncsu tatárok hódították meg Khinát, és ma úgy találjuk, hogy nem a meghódolt nép fajult el, hanem a győztes mancsuk asszimilálódtak a khinaikkal; sőt magában Máncsuriában is a nép elfeledte ősi nyelvét, a khinai nyelvet beszéli, és egészen a khinai kultúrának hódol.

Hogy Khina ily eredményt tudott elérni, abban, népének több jó tulajdonságai mellett, különös szerkezetű írásmódja volt a legnagyobb befolyással. A khinai tudniillik nem alfabetikus írást használ, hanem az eszméket vagy gondolatokat — épp úgy mint a régi egyiptomiak — szimbolikus módon papirra rajzolja. De mig az egyiptomi hieroglifek idővel teret engedtek a fonetikus írásnak, addig a khinai ragaszkodott saját találmányához, és iparkodott írásjegyeit oly módon rendszeresíteni, hogy azok a gyarapodó irodalma igényeinek jobban megfelelhessenek. A kezdetben megállapított szimbólumok tehát szenvedtek némi átalakulást. Az eredeti írásjegy a tárgynak megközelítő rajzát mutatta be; mig a ma használt jegyek egynémelyikében csak akkor ismerhetjük fel a reprezentált dolgot, ha arra figyelmünk különösen kiterjedt. Ennek az ideogranikus nyelvnek tulajdonítják, hogy azon különböző népek, melyek használatra elfogadták, egyesültek és annyi megpróbáltatás után is összetartanak, Ugyancsak ennek tulajdonitható a khinai fajnak más népektől való elszigeteltsége, és nemzeti jellegüknek kifejlődése is.

Hogy az alfabetikus írásmód mily sokkal czélszerübb és könnyebb az övéknél, azt a régi khinaiak nem láthatták be, mert az a-b-czével iró nemzetek vagy igen távol voltak tőlök, vagy nem állottak a műveltség azon a fokán, ahol a khinaiak. A mai tanult khinaiak elismerik, hogy más nemzetek beszédeiket betűkkel le tudják irni s azt meg is értik; de ők már annyira megszokták a szemre bizni azt, hogy egy kifejezés értelmét felfogják, hogy másféle rendszerben nincs bizalmuk. E meggyőződésüket még jobban fokozza az a különbség, ami a beszélt nyelvet az írottól — az utóbbinak előnyére, — elválasztja. A khinai irott nyelvet ugyanis jellemzi az erély, és mindenekfölött a rövidség. Náluk nem lesz szükség a gyorsirás behozatalára mindaddig, mig a szimbolikus írásnál maradnak, mert ők a rendes gyorsasággal elmondott beszédet képesek ugyanazon idő alatt, mely alatt elmondatott, papírra tenni. Ezen előnynek a tudata nem készteti a khinait arra, hogy valami olyan más rendszerről gondoskodjék, amelynek elfogadása által a gondolat könnyen leírhatóvá, a kétértelműség pedig elkerülhetővé válhat.

A jelen írásmód gyökeres változásáról a khinai még hallani sem akar. Konfuczius tanítványai pedig abszurdumnak tekintik azt az elvet, mintha az ő bölcs mondásai — más betűkkel leírva, mint aminőt ő maga használt, — kifejezhetők lennének. Fő részben tehát az irásmód különlegességének tulajdonitható a khinai nép eddigi elszigeteltsége, s azon szembetűnő idegenkedés, amellyel a nyugati kultúra iránt még ma is viseltetnek. Ha találkozik is egyes vállalkozó khinai, aki roppant kitartással elsajátít valamely művelt európai nyelvet, mégsem képes annak kincseit honfitársai előtt föltárni, mert az idegen hangoknak khinai jegyekkel való leírása még csak megközelítőleg sem sikerülhet. Ha európai ember Khinába megy, s a benszülöttekel közeledésbe akar bocsátkozni, szükséges, hogy ottani használatra egy új nevet csináltasson magának. A khinai még az oly könnyű hangzású nevet sem képes kiejteni, mint «Faragó», tehát átalakították, s a khinai hangokhoz idomitották s így lett belőle «Fá-láj-kó».

A népnevelésre Khinában már több ezer éve nagy gondot fordítottak; de a konzervatív szellem, ami a khinait nagyon jellemzi, megakadályozta, hogy módosítsák, illetőleg javításokat tegyenek azon, ami hajdan jó és kielégítő volt ugyan, de ma már az igényeknek meg nem felelhet. Tanulmányi tárgyakul a közéletben hasznos dolgokat és nyelveket föl nem veszik; s ami oktatásban a gyermek részesül, az az irás és olvasás elsajátításán, és a khinai klasszikusok tanulmányozásán túl nem terjed. Rendes iskolák — fizetett tanítókkal — vannak még a legkisebb falukban is. Egy ilyen iskolának a megtekintése mulatságos. Maga a helyiség már jó távolról fölismerhető az éktelen lármáról, ami az egész környéket elárasztja. Mindegyik tanuló ülő helyzetben van, és torka szakadtából ismétli leczkéjét. A nagy tudományú tanár pedig egy székre helyezkedve, elmélyedten olvasgat valami klasszikus müvet. Lapos orrán bámulatos nagyságú szemüveg pihen; bal kezében papirlegyezőt tart, s azt lassú ütemben mozgatja; majd olykor egyet hörpent az előtte levő theás csészéből. Ha a tanulók valamelyike megtanulta leczkéjét, a tanárhoz lép, könyvét átadja, s hátat fordítva, a megtanult szöveget gyorsan elhadarja. Khinai fogalom szerint az ész nem a fejben, hanem a szivben van; mivel pedig szerintük a szív a gyomorban fekszik, tehát a leczke megtanulása nem a fő, de a gyomor közvetítése folytán történik. Ha egy khinai azt akarja az emberrel megértetni, hogy ő nagy tudós, azt mondja, hogy a klasszikus müvek már mind a gyomrában vannak.

A khinai nevelési mód egészen eltér azon rendszertől, ami az európai művelt államokban a gyakorlat. Ott az iskolai élet első éveiben a tanár mit sem magyaráz tanítványainak, a kezdő tanuló két nehéz értelmű elemi könyvet kap, amelynek tartalmát olvassa és ismétli anélkül, hogy abból bármit is értene. A tanár a betűket vagyis inkább írásjegyeket apró négyszögű papírra írja, s azoknak a kiejtését és hangoztatását hozzá adja. Nincs olyan tanuló, aki még évek múlva is csak egyes mondatnak az értelmét is megmagyarázni képes volna. Ilyen rendszer mellett a gyermeknek csupán emlékező tehetsége vétetik igénybe, de az értelem fejlesztésére semmi befolyást nem gyakorol. Csak 4—5 év múlva, mikor már az emlékező tehetség rendkivüli megfeszítése mellett a tanulónak sikerült a khinai irodalom legérthetlenebb munkáit könyv nélkül elsajátítani, kezdődik a megtanult dolgoknak szóbeli magyarázata. Ilyen fárasztó és fölötte értelmetlen rendszert kell a klímáinak követni ami, ha már jó eredményt nem is hoz, de legalább az emlékező tehetség csodálatos kifejlődését rendkivüli módon elősegíti. Ezen rendszernek tulajdonitható azon bámulatos és csaknem hihetetlen tény, hogy a tudós osztályban találhatni késő vénséget ért literátusokat, akik a gyermekkorukban tanult könyveket — elejétől végéig — hiba nélkül ismételni képesek.

Nálunk a művészet karöltve jár a tudománnyal. Kelet barbár népeinek régi hagyományos felfogása szerint a kettő sehogy sem egyeztethető össze. Festő, színész, kötéltánczos, kuruzsoló, borbély, háziszolga, — ezek mind egy osztályba sorakoznak, és részükre a hivatalos, vagy más tisztességesnek tekintett pálya hozzáférhetetlen. Természetes dolog, hogy ilyen körülmények között, csakis a nép legalsóbb rétegeiből akadnak olyan vállalkozók, akik a művészeti pályára lépnek, és kenyerüket azon az úton keresik. Ezen hibás felfogásnak a következménye az, hogy Khinában a művészeti téren igen gyönge haladás észlelhető, és hogy Khina olyan fényes múltja után egyetlen egy jelesebb festő vagy kiválóbb színész nevével sem dicsekedhetik.

A színészet már régóta megvolt, mégpedig nem csekély mértékben. Khinának nagyobb városaiban vannak nyilvános színházak. Pekingnek ugy tatár, mint khinai városrészeiben több díszes kiállítású, monumentális épületek vannak, ahol szerződött színészek előadásokat tartanak. Nekem is volt egy kedvencz színházam Pekingben, melynek már egészen megszokott vendégévé lettem, abból a czélból, hogy ott a khinai nyelvnek helyes kiejtését elsajátítsam. Khinában a színi előadások, nem úgy mint nálunk este lámpafény mellett, hanem világos nappal tartatnak meg. E végből a színházak is ugy készülnek, hogy belsejükbe kellő világosság hatolhasson. Az épület belső berendezése hasonlít az európaihoz. A színpadról azonban teljesen hiányzanak a díszletek, sőt még csak festett vászonfüggönyök sem léteznek. Az előtérben két oszlop emelkedik föl a mennyezetig, mig hátul 2 vagy 3 ajtón eresztik be és bocsátják ki a jövő-menő szinészeket.

A közönség elhelyezésére a nézőtéren székek és asztalok állnak; a falazat mentében pedig két sor páholy nyúlik el, hova leginkább tisztviselők, vagy a középosztály vagyonosabb családjai szoktak ülni. A rendes belépti-dij egy tiáo (20 krajczár). A páholyokért velem mint idegennel mindig 6000 réz pénzt (2 frtot) fizettettek. Az előadás kezdete vagy vége nincs bizonyos időre kitűzve, hanem megkezdenek egy darabot, mihelyt elegendő közönség van együtt, és folytatják addig, amig a hallgatóság vagy el nem távozott vagy be nem sötétedett.

A darab megválasztása sem lényeges. Voltam olyan előadáson, amelyet vígjáték formában kezdtek, majd apróbb dalmüveket mutattak be. A változatosság kedvéért kuruzslók és kötéltánczosok is működtek, mig végül valami csattanós történeti darab zárta be az egészet. A színházi igazgatóság szokott a közönség kényelméről is gondoskodni: az előadás folyama alatt ingyen theával szolgálnak; a dohányzást is megengedik, sőt a „színészek” vagy frissítő árusok járkálása a közönség között sem talál kifogásra. Ez utóbbiak aztán, hogy a publikum figyelmét magukra vonják, gyakran belekurjantanak az előadásba.

Sokszor maga a játék sem részesül osztatlan figyelemben, ha valakinek a darab nem tetszik, vagy a színész ellen van kifogása, szépen hátat fordít a színpadnak és szomszédjával hangos csevegésbe ered. Maguk a színészek is, okulva a közönség magatartásán, egészen sans géné működnek. Nem egyszer szemtanuja voltam olyan esetnek, amikor például egy színész valami hősdarabot játszva, hangját annyira megerőltette, hogy már szereplésének közepén belefáradt, amiatt aztán, mintha az természetes dolog volna, félbe hagyta szerepét, rákiáltott egy szolgára, hogy theát és pipát szolgáljon fel, s a mig ő nyugodtan pipázott és theáját szürcsölgette, a publikumnak várni kellett.

Előttem nagyon komikusnak tűnt fel az is, hogy a khinai színész mily praktikus módon tudja a közönség megnyilvánuló tetszését saját hasznára fordítani. A khinai például, ha valamely szereplőben gyönyört talál, tetszését nem tapssal, hanem háó-háó kiáltásokkal adja tudtul. (A háó szó magyarul jót jelent.) Ha tehát a színész észre veszi, hogy előadása valakinek megtetszett, — tenyerét rögtön feléje fordítja és várja megjutalmazását. Ha a tetszés általános, akkor a közönségnek erszényéhez kell nyúlnia. Egy alkalommal két európai társammal voltunk jelen Peking egyik színházában egy érdekesebb előadáson, s egy ügyes színészt európai módon megtapsoltunk. A közönség figyelme ránk irányult s nem egy gúnyos megjegyzésben részesültünk, melyek között a «yáng-kuej-tzu», "tengerentúli ördög» czim jelentékeny szerepet vitt. A színész azonban kedves mosollyal arczán, mélyen meghajolt, hajlongások között, tenyerét tartotta felénk, s mi öt papirba takart 2 db. mexikói dollárral jutalmaztuk meg. Ezért aztán a színész úr morális beszédet intézett a kontyos publikumhoz, jószívűen ecsetelve, hogy a nyugati oczeánokról jött külföldiek mind derék emberek s van bennük nemes érzés. Azután megcsillogtatta előttük a két dollárt, dicsekedve, hogy az idegenek mily bőkezűek; a művészt is szépen meg tudják jutalmazni, s nem lyukas rézzel, hanem tömör ezüstpénzzel fizetnek.

Ha a khinai szinművészetet az európaihoz hasonlítjuk, akkor annak kétségen kívül igen sok ferde vagy hiányos oldalaira találunk. Igen nagy hiány náluk például az, hogy nőknek színpadra lépni nemcsak hogy illetlen, de nem is szabad; emiatt a női szerepeket is férfiaknak kell betölteni. A történelmi darabok többnyire a népszerűbb dinasztiák uralkodási idejéből vannak merítve. Az öltözetek itt már igen költségesek, de annál pompásabban néznek ki; azonban maga az előadási mód az európai fülnek elviselhetetlen Egy viador például azon törekszik, hogy ő minél rettenetesebb színben tűnjék fel a közönség előtt: hangja keresztülmegy a vadállatok mindennemű üvöltésén, bőgésén, vagy orditásán; ha ehhez adjuk még a kinai nyelvnek különböző hangfokozatait, akkor képzelhetünk magunknak olyan valamit, amit egy európai nem hogy meghallgatna, de attól megfutamodnék.

A népéletből merített vígjátékok már sokkal szerencsésebben vannak kidolgozva; aztán élvezetesek nemcsak Khinában, de tán még a mi színpadjainkon is azok lennének, ha khinai művészek által adatnának elő. A vándorszínészek Khinában is igen nagy számmal vannak, kik épp ugy, mint európai kollégáik, igen hányatott, viszontagságos életet élnek. Nagyobb ünnepélyek alkalmával a városi mandarinok ezeket szerződtetik bizonyos összegekért két-három napra. A színpadot valamely tágas téren, nyitott emelvényből rögtönözik, s a járó-kelők összecsoportosulva ingyen élvezik az előadásokat.

Egy alkalommal Icsángban részt vettem egy gazdag kereskedő által rendezett diszebéden, ahova a kikötő összes előkelőségei hivatalosak voltak. A több óráig tartó étkezés egész folyama alatt vándorszínészek mulattatták a vendégeket. Ha valamely darab bevégződött, a szereplők egyike hozzánk, mint kiválóan kitüntetett vendégekhez járult, kezében egy beirt léccel, melyre az általuk előadott darabok czimei voltak följegyezve. Nekünk csak a czimre kellett mutatnunk, s arra aztán azonnal azt kezdették játszani.

Legnagyobb csapás rájuk nézve s mindig nyomort, néha éhenhalást is jelent, a császár halála. Ha az udvar gyászba borul, akkor minden mulatság betiltatik három egész évre. A színházak bezáratnak, a tagok elbocsáttatnak. Nagy csapás ez nemcsak a színészekre, de minden mulatóház tulajdonosaira, a borbélyokra, sőt még a selyemkereskedőkre és tüzijátékosokra is. Három évig ugyanis senkinek sem szabad selyembe öltözködni, fejét vagy arczát megborotválni, mulatóházba menni vagy tűzijátékokat rendezni.

(Vége köv. )

FARAGÓ ÖDÖN FÖLOLVASÁSA KHINÁBÓL.

(Vége.) 1883. 08. 122.

A társadalmi élet, eredetiségénél fogva, talán mindenek fölött leginkább érdekli az európai embert Khinában; pedig arról illő fogalmat szerezni, annál inkább azt tanulmányozni, vajmi nehéz feladat. Egyszer alkalmam volt Khina belsejében egy igen jó módú családnál lakni egy egész hónapig. Folyton szívességgel, előzékenységgel voltak irányomban, mégis több nap elmúlt anélkül, hogy a családnak akár női, akár gyermek tagjait csak egyszer megpillanthattam volna. Holott saját személyem, e láthatatlan egyének részéről, folyton a közkiváncsiság tárgyát képezte. Szobám ugyanis a többi termektől csakis egy vékony papirossal bevont farácsozattal volt elkülönítve, s akármikor jelentem is ott meg, mindig titkos suttogás vagy elfojtott nevetés ütötte meg füleimet; majd egy-egy ujj tört rést a papíron, s az igy támadt lyukon keresztül fekete szemek bámultak rám mindaddig, mig csak a szobát el nem hagytam.

Csakis mikor már ártatlan szándékaimról meggyőződtek, sikerült a család féltett tagjai előtt bemutattatnom. A 10 éven túl levő leánygyermekeket azonban még ekkor sem sikerült megpillanthatni, azok nemcsak az idegenektől, de még a khinaiktól is féltékenyen őriztetnek. Ami nevelésben a leánygyermek részesül, azt többnyire az apai háznál nyeri, anélkül, hogy az ajtó küszöbét elhagyná. Az a tudomány, ami egy khinai leánytól megkívántatik, a varrás és himzés, gitáron játszás, valamint az írás és olvasás szerény ismeretére szorítkozik. Iskolai oktatást a vagyonosabb családoknál, házhoz járó éltes tudósoktól nyernek; mig a szegényebb sorsuak leányai addig, mig a 10 éves kort elérik, nyilvános iskolákba járnak, de neműk elpalástolása végett férfiruhába kell öltözködniük, fejüket a homloknál borotválják, mig hátul hajukat férfiasan befonva leeresztve viselik. Tanulásuk bevégeztével egészen házias életet folytatnak, hajukat többé nem leeresztve hordják, hanem divatosan kontyba fésülik; elől is megnövesztik a hajat, s apró fürtöket engednek a homlokra hullani, mi — khinai felfogás szerint — az ártatlanságot jelképezi. A férjnél levő nőnek már nem szabad fürtös homlokkal mutatkozni.

Khinában az eljegyzés nem ugy történik, mint nálunk. Ott nincsenek társas összejövetelek vagy tánczestélyek, ahol a nőnek ismeretséget kötni lehetséges volna. Házasság csakis a szülők kölcsönös közreműködésével, vagy közvetítő asszonyok segélyével jöhet létre. A házasfelek legtöbb esetben csak a mennyegzői szertartások végeztével láthatják meg egymást legelőször. Ha a khinai ifjú nősülni akar, fogad egy közvetítő asszonyt, s azt egy olyan családhoz küldi, ahol tudomása szerint felnőtt leány van. A közvetítő előadja küldetését, és elkéri a leány névjegyét, amelyre több írásjegy rajzoltatik, ismertetve a leány születési idejét, azaz az évszámot, hónapot, napot és órát. E számok egy jós által a fiatal emberéivel összehasonlittatnak, s ha azok minden tekintetben egyeznek, az eljegyzés megtörténhet; ellenkező esetben az érdekelt felek között minden további együttlét megszűnik. Vannak esetek, mikor egy ifjúnak tízszer is kísérletet kell tenni, mielőtt születésének évszámai a leányéival összeegyeztethetők. A leány szépsége vagy modora ilyen eseteknél szóba sem jön.

Ha az eljegyzés sikerült, akkor a családnak kötelessége az örömhírt közölni a rokonsággal; de nem oly módon, hogy «leányunk férjhez megy, hanem «leányunk kiment az ajtón». Az egybekelés napján, — ami időjós által tűzetik ki, — a vőlegény házától diszmenet indul ki a menyasszonyért. E menet rendesen impozáns szokott lenni: elől czifra lobogókat, napernyőket, jelmondásos táblákat és egyéb jelvényeket czipelő szolgák mennek, azután következnek a zenészek, mig hátul egy piros és zöld posztóval bevont gyaloghintó zárja be a menetet.

A menyasszony, mielőtt szobáját elhagyná, hímzett díszruhát ölt fel; arczát, ajkait és szemöldeit kifesti, fejét pedig egész derékig lehulló vörös selyemszövettel borítja le. Öltözködés után az anyja által kivezettetik s egy hintóban helyet foglal, hol azonnal légmentesen bezárják, s csak akkor bocsátják ismét ki, mikor a lakodalmas ház udvarára értek. Minden khinai házban van egy tömjénfüstölő, vagy áldozó asztal, melyen oldalról két viaszgyertya ezüst tartókban, középütt pedig egy bronz vagy zománczozott tömjénfüstölő szokott állni. Ide járul a menyasszony vőlegényével, s ott áldozatot mutatnak be a házi szentségeknek ; s tiszteletükre hamis arany és ezüstpénzeket égetnek el. Jobb házaknál a házi szentségeken kivül szokás még áldozni az égnek és földnek, nemkülönben a család őseinek is; csakis e szertartás bevégeztével hullhat le a menyasszony arczát eltakaró fátyol.

A keleten is divatozó nászajándékok között legfontosabb szerepet játszik egy 4 írásjegyet tartalmazó selyemtekercs, amit a vőlegény ad a menyasszonyának. Ez nem egyéb, mint gyöngéd figyelmeztetés a nő részére, hogy t. i. mily úton kell haladnia, ha a házi boldogságot biztosítani óhajtja. A négy írásjegy érfelme : erény, beszéd, munka és modor; azaz a nő folytonos hűséggel tartozik férjének, beszédben nyájasnak, házi dolgokban szorgalmasnak, magaviseletében pedig ildomosnak kell lennie. Khinának hires szép női Szúcsao nevű városban találhatók. Egy ilyen szépségnek leírása nem könnyü; egy khinai költő következő módon kisérlette meg:

«Megjelenésében van valami a kellemességből és érdekességből, ami személyének báját növeli. Tud ízléssel öltözködni. Elénk szinü selyemruhát visel; virágokkal ékített haja föltornyosul mint egy felhőtömeg. Szemöldökei kissé kifestve, élénkítik a szemeket, melyek tisztábbak a forrás vizénél; hangja lágy mint a tavasz; arczát és ajkait a kárminfesték gyönge pirja futja át; hosszú fülbevalók ékitik füleit, mig karjait ezüsttel kivert gyökér-karpereczek díszítik. Járása, piczi lábain, melyeknek idomtalanságát parányi hímzett czipők rejtik, folytonos hintálás, s a széltől megrázott gyönge bambusz vesszőt juttatja az ember eszébe.»

Hogy a magasabb rangú khmai ifjak nem éppen közönyösek az európai szépségek iránt sem, köztudomású. Beszélik, hogy a franczia szerződés megkötésekor a khinai követek egyike megpillantotta monsieur de Lagrené feleségét, óhaját fejezte ki, hogy részére is szerezzenek egy idegen országbeli nőt. Ajánlottak is neki egy fiatal brazíliait, de a kért összeg oly nagy volt, hogy ő mandarinságának be kellett érni egy kantonbeli fél benszülöttel, ki európai divat szerint ruházkodott.

Egy másik hasonló eset pedig a legutóbbi időkben történt. Egy előkelő khinai, világot látni vágyván, Hongkongba utazott, hol alkalma nyilt egy angol kereskedőt lakásán meglátogatni. Az angolnak fiatal szép neje olyan hatást gyakorolt a khinai gyúlékony szivére, hogy a nő távoztával ilyen kérdéssel állott a férj elé : «Mennyi pénzt adtál a feleségedért?!) «Oh, válaszolá a mosolygó férj, 2000 dollárt." «No jó,» mondja a khinai, «én adok érte 5000 dollárt.» Az angol arczán visszatükröződő meglepetést a khinai félremagyarázva, ajánlatát fölemelte 7000 dollára; s midőn a kereskedő fölvilágosította, hogy európaiaknál nincs divatban a feleséget vásárra vinni, s a többet ígérőnek eladni, a khinai lehorgasztott fővel, boszusan távozott.

A szépnemnek Khinában semmi nyilvános szerepe nincs, amennyiben társadalmi állást egyátalán el nem foglalhat. A khinai etiquette szigorú szabályai kizárják őket mindenféle nyilvános összejövetelekből, banketekből vagy más mulatságokból. Ennek oka a keleten általában divatozó túlságos féltékenység, s azon bántó föltevés, hogy nőben bizalmat helyezni nem lehet. Más oldalról a nő szükségességét nagyon is elismerik. A khinai szociologia, vagyis a khinai társadalmi élet tudománya azt tanítja, hogy a nőtlenség nemcsak hogy nem kelléke a szent életnek, de igenis vallástalan, istentelen, s szülőit tisztelő fiúhoz nem illő állapot. A khinaiak még bálványaikat is megházasitják. A Buddha vallás pagodáiban rendesen láthatni mellékcsarnokokat, hova a bálványok fából faragott nejei állíttatnak föl guggoló helyzetben. Nemrég híre terjedt, hogy Shanghai város egyik fő bálványa gondatlanság következtében nőtlen maradt; hogy e szégyenfoltot magukról lemossák, a municzipálitás aláírási iveket küldött szét, s mihelyt a kellő összeg együtt volt, azonnal gyúrtak egy női képet, s ezt a rendes menyegző díszes megtartásával a még nőtlen bálvány mellé a pagódába helyezték.

Khinai fogalom szerint a nő annyira férje sorsához van kötve, hogy azt még a halálba is követnie kell. Innen származott az a régente átalánosan divatozó barbár szokás is, hogy a családfő elhalálozása esetén a még ép, egészséges asszonyt is a, koporsóba zárták, s elevenen eltemettetett. Ámbár e szokás a gyakorlatban már jó ideje megszűnt, elvben még mindig fennáll; s igen gyakori eset az még ma is, hogy a férje elhunytán bánkódó nő, nyilvánosan, a világ tudtával, mérget vesz be, vagy pedig fölakasztja vagy vízbe fojtja magát. 1875-ben Thung-dzsi császár halálakor a még alig 18 éves fiatal császárnő öngyilkossággal vetett véget életének. Tette átalános részvétet keltett, mert mint szépség nagy hírben állott; mig műveltség dolgában csaknem páratlannak mondták: tudott jobb- és balkezével egyszerre írni, beszélt hat nyelven, és játszott négy különféle hangszeren. Életét ugy oltotta ki, hogy egy darab aranylevélből összegöngyölgetett labdacsot vett a szájába, majd ivott rá forró theát; a nedv által feloldott labdacs mint valami finom hártya a toroknyilásra tapadt, a lélegzés működése megakadályoztatván, csakhamar fulladás következett be. Az aranylabdacs elnyelése éppen olyan divatos neme az öngyilkosságnak Khinában, mint a «hárikári» vagyis hasfölmetszós a japánoknál. Halálra itélt politikai foglyok, hogy a megbecstelenítő nyilvános kivégeztetést elkerüljék, egy ilyen labdacsot szoktak bevenni, mit csaknem minden magas rangu mandarin a nyakára függesztett zacskóban magával szokott hordozni.

A halottak eltakairitását a legnagyobb ünnepélyességgel szokták megtartani. Ha például egy családfő, otthonn, a házi tűzhelynél jobblétre szenderül, a tetemét selyembe öltöztetve a már rég elkészült keményfa koporsóba zárják. Az udvaron magas sátort emelnek; ami a koporsó ideiglenes befogadására, valamint a nagyszámú rokonság s egyéb ismerősök elhelyezésére szolgál. Buddha papokat, zenészeket és jajgató embereket bérelnek ki, akiknek kötelességük napokon — többször egész hónapon — át, az ajtó előtt vagy benn a sátorban sirni, zenélni, és zsolozsmákat zengeni. A család összes tagjai durva szövetű fehér ruhákba öltözködnek, s a rokonszenvező ismerősöket, kik ez alkalomra szintén fehér ruhát hordanak, a fárasztó illemszabályok pontos megtartása mellett fogadják. Kötelező szabály ugyanis az elhunyt minden ifjabb testvérére, valamint összes gyermekeire nézve, hogy a részvét nyilvánítása végett érkező idegenek előtt külön-külön térdre boruljanak, s homlokukkal a földet kilenczszer érintsék. Az etiquette pedig ugy kívánja, hogy ez önmegalázást az idegen ugyancsak térdreborulással viszonozza.

Ha az időjós által a temetésre minden tekintetben alkalmas nap kitüzetett, arról az ismerősök sárga papirra nyomott meghívóval értesíttetnek. Az elérkezett napon aztán impozáns proczesszió kíséretében, feldíszített gyaloghintón vitetik ki a tetem a szintén nagy gonddal megválasztott helyre, hol, hogy a rossz szellemek elriasztassanak, rakéták durrogása mellett temettetik el.

A halotti szertartásnak még akkor is meg kell történnie, ha a családnak feje, vagy annak valamely nevezetesebb tagja, a családi tűzhelytől távol halálozik el. Ilyen esetben, mindjárt a gyászos hír vétele után, az elhunyt arczképe égő gyertyákkal bevilágított és 6 vagy 8 tál ételt tartalmazó asztal fölé függesztetik ki; a gyászolók pedig nevét, valamint születésének és halálának napját egy darab selyemszövetre írják, s előtte tömjént füstölnek; mig a pogány istenek papjai a főzőpadka bálványához, a Tszao-tyün-höz könyörögnek, s az elhunyt szellemét a hazatérésre hívják föl. Ezután a rokonok fogadására egy nap tűzetik ki; de maga a család sokszor három egész évig is gyászol, mely idő alatt az elhunyt részére naponként tálalnak, mintha az még mindig életben és közöttük volna; tiszteletére pedig papírból készült ezüstpénzeket áldoznak. Hajdan szokás volt Khinában a holttetemeket elégetni, mi ma már kiment a divatból, sőt azt nem tartják tiszteletreméltónak. A szegényebb osztályúak között a test elégetése még most is gyakori.

Azonkívül a bálványimádók papjai, valamint azok, kik abbeli óhajukat nyilvánították, holtuk után nyilvánosan elégettetnek. Khinában a sírásók és holttetem-égetők még a színészeknél és borbélyoknál is megvetettebb tagjait képezik a társadalomnak. A khinai nép vallási szempontból még folyton a tudatlanság korszakát éli. A köznép a pogány Buddha vallás alapelveit vallja magáénak, s ahhoz ragaszkodik, mert annak költőies, talán meseszerű tanai képzelődésüket foglalkoztatják, s a babona iránti előszeretetüket nagyban fejlesztik.

Daczára a khinaiak közmondásos elfogultságának, a keresztény hitvallás is kezd náluk lassanként teret hódítani, s ez is a különféle felekezetek küldöttei erélyes működésének köszönhető. Már a 13-ik században behatolt Khinába egy szerzetes a ferencziek rendjéből, név szerint: de Monté Corvino János, s a mongolok nagy khánjának udvaránál személyesen megjelent, hol sikerült neki roppant befolyásra szert tenni, ugy annyira, hogy 1308-ban Pekingnek, vagy mint akkor nevezték: Kam-balu-nak érsekévé neveztetett ki. Ugyanabban az időben egyik mongol főnök, Uláng khán, kinek székhelye Kuei-hoa-chéng, vagy mongolosan Ku-ku-ku-to volt, szintén a keresztény hitre tért, és hadcsapataival a kereszt védelme alatt hadakozott a bálványimádók ellen. E dicséretes munkában a jezsuita rend sem maradt hátra. Ők már jó ideje Khinába hatoltak, hol sokoldalú tudományos készültségük miatt igen nagy népszerűségnek örvendtek. A jelen dinasztia leghirnevesebb császárja, Kháng-hei Heángti uralkodása alatt oly nagy kitüntetésben részesültek, hogy a császári udvar a birodalom első miniszterei fölött az ő tanácsaikra hallgatott; sőt kevésbe múlt, hogy maga a császár összes alattvalóival a keresztény vallás kötelékeibe nem lépett. A jezsuiták e rendkívüli népszerűségéről maradandó tanúságul szolgál a birodalmi székhely, Peking kőfalain belől impozáns stílben épüIt templom, mely a császár személyes parancsára a birodalom költségén emeltetett.

Befejezésül röviden még szólani kívánok azon jövő szereplésről, mire a még kevéssé ismert khinai nép minden valószínűség szerint hivatva lesz. Azok, kik az idők jeleit figyelemmel kisérik, aggodalomteljesen néznek a fehér faj jövője elé, mert szerintük szilárd alapon fekszik azon föltevés, hogy el fog jönni a nap, amikor a sárga bőrű és fekete hajú népfaj egyedül fogja uralni a világkereskedelmet. Ezt a véleményt az Amerikai Egyesült Államok törvényhozói már teljesen elfogadták, amennyiben lépéseket tettek, hogy a khinaiakat maguktól távol tartsák, sőt tőlök a bevándorlási engedélyt a jövő 10 évre meg is tagadták. A khinai letelepedőt jellemzi a szorgalom és takarékosság; két oly tényező, mely részére — fehér vetélytársa fölött — roppant előnyöket biztosit. Ezt az európai most még alig méltatja figyelemre, de annak szigorú igazságát annál jobban be fogja majd látni a jövőben.

Khina, daczára lassú felfogási képességének, roppant alapjával rendelkezik annak, amit tartalék-erőnek nevezhetünk. Ezen erejére fog ő támaszkodni, ha egyszer a helyzet kívánalmai által kényszerítve lesz. Nagyon jól tudjuk, hogy ott, ahol két különböző népfaj találkozik, a felsőbbség birhatásáért egymás ellen élet-halál harczra kel. Ez állítás mellett tanúságot tesz a világtörténelem minden lapja. Amerika első telepitvényesei a latin fajhoz tartoztak, kiknek az akkori czivilizaczió mindenhol sikert biztositott, s előlök a bennszülött indiánusok meghátráltak. Viszont a latin fajnak kellett meghajolni és teret engedni a gyakorlati téren nagyobb tetterővel biró germánoknak. A latin lefegyverezte az indiánt, a germán pedig a latint; s ha visszagondolunk a legutóbbi idők eseményeire, ugy találjuk, hogy ez állítás jogosultsága valónak bizonyult. De itt nem az ária család e két nagy ágáról van szó; a bekövetkezendő harcz a fehér és sárga bőrű ember, az európai és mongol faj között fog majd folyni. E harcz már meg is kezdődött ugy Amerikában, mint Ausztráliában és a csöndes-óczeáni szigeteken, hol a khinai az eredeti bennszülötteknek már most is vetélytársául van elismerve. Ott, ahol másoknak törekvéseire bukás, végelszegényedés következik, a khinainak minden sikerül, meggazdagszik. Czéját pedig takarékossága, egyszerűsége, és fáradhatatlan szorgalma által éri el. Magában Shanghaiban, Khinának legjelentékenyebb forgalmú kikötőjében, hol csak alig tíz évvel ezelőtt az összes vállalatok európai kereskedők kezeiben voltak, ma már csaknem föltétlenül a khinaiak uralkodnak. Bármi téren mutatkozzék is az európai vállalkozó szelleme, a khinai rögtön vetélytársul szegődik, s az európait kiszorítja. Ahova a sárga ember megy, onnan a fehér bőrűnek tisztulni kell. Kivánatos volna, hogy ezen jelenségre a magasabb műveltség előnyével biró európai figyelme idejekorán kiterjeszkedjék, hogy akkor, majd ha tettre lesz szükség, a vész elhárítására kellő eszközökkel rendelkezhessék.

Köztudott, hogy Kína a három világbirodlom egyike lett. 2019.09. G.

*

Faragó Ödön fölolvasása alkalmából, melynek közlését itt befejezzük, ezúttal is bemutatunk néhány khinai képet. Az asszonyokról szóló rész illusztrálására egy fiatal khinai nőt és egy éltesebb pekingi dámát sajátságos öltözeteikben. Két nagyobb képen Peking két szép emlékművét, amelyekről még a következőket jegyezhetjük föl:

A Budha-vallás papjai, az úgynevezett boncok, lemondva a földi élet gyönyöreiről, egészen visszavonult szent-életet élnek. Soknak azonban nincs ínyére a zárdai élet, s egyszer csak odahagyja a kolostort. Annyival nagyobb tiszteletben részesül az olyan bonc, ki elvéhez holtig hű marad. Az ilyen halála után szentté avattatik, s tiszteletére monumentális emlékoszlopot építenek. Mai egyik képünk, egy ily torony-alakban fölemelkedő sirkövet ábrázol, mely nagyhírű bonz emlékét akarja megörökíteni. Az oszlop alja és dereka fehér márványból készült s faragványok ékitik; mig felső része élénk színekkel pompázó porczellán téglákkal van kirakva, s pagoda szerű emelvényekre osztva.

A Láma hit nem egyéb, mint reformált Buddha vallás; Tibetben vette kezdetét, onnan terjedt át egész Mongolországba és Kina északi részébe is. A láma templomok és kolostorok — kivált Peking környékén — nagy fényűzéssel vannak építve, mert a lámákat a császári család igen nagy kedvezményekben részesiti. A mandarin-ruhába öltőzött egyéniség a még most is élő nagy láma, ki egyenesen Tibetből jött, hogy az ott székelő valódi lámának személyét Pekingben képviselje.

Második migyobb képünk egy remekül épült emlékművet tüntet föl, a melyet egyik khinai császár roppant költségen — az elsőnagy láma tiszteletére --emeltetett. E szép építmény rendkívül hasonlít az indiai templomokhoz

KÉPEK KHINÁBÓL A «kilencz sárkány tornya» Pekingben.

Faragó úr több évig volt a khinai császári tengerészeti vámhivatal igazgatója. Az 5 ik kép a nkilencz sárkány tornyá»-t, a tyiu-lung-ting-et ábrázolja. Az egész zöldmázas porczellánból készült; számos apró fülkékkel, melyek mindegyikében művésziesen kidolgozott Buddha-istenség guggol. Oldalai, kivált ha a napsugarai ráhatnak, gyönyörűen csillognak. A kert, hol ez fekszik, számos ilyen tornyokkal van diszitve. Maga a kert wán-sou-sán*-nak, az az a tiz ezer korszak hegyének neveztetik. Közel van Peking falaihoz, és kedvencz sétahelye különösen az idegeneknek.

Maga a kert wán-sou-sán-nak, az az a tiz ezer korszak hegyének neveztetik. Közel van Peking falaihoz, és kedvencz sétahelye különösen az idegeneknek. Google

Faragó Ödön: A MENNYEI BIRODALOMBÓL. 1885. 15. 282.

Tamsui, 1885. márczius 15. Kedves Szerkesztő Ur!

Úgy gondoltam, hogy illenék már életjelt adnom magamról, főleg most, mikor a franczia-khinai konfliktus az alig ismert Formóza szigetet, ahol jelenleg lakom, a közérdeklődés tárgyává tette. Van itt sok olyan látnivaló, ami szép is, érdekes is, és újságba való.

Már múlt év július végén gyanították a mandarinok, hogy olyan feszült állapot jőn létre köztűk és a francziák között, ami esetleg szakadást eredményezhet. Hozzá is fogtak a készülődéshez. Összevásároltak tömérdek Mauser-puskát, Krupp-ágyut és sok minden vízi és szárazföldi ember-irtó gépet. Hajók rakodtak meg efféle dolgokkal, és hordták szerteszét a kikötőkbe. Ide is jött több rakomány. Még igen jól emlékszem arra a bizonyos hajóra, amely egy szép reggelen házaink alatt horgonyt vetett oly ártatlansággal, mintha csak theát vagy ópiumos ládákat szállitott volna; pedig kisült, hogy színig tele van dinamittal. Iparkodtunk a dolgot elsimítani, mert ha kisül, hogy annyi dinamit van a kikötőben, amennyi a sziget északi részét légbe röpiteni képes; az egész úváros megfutamodik. Azt állítottuk tehát, hogy a dinamitból hiányzik az az anyag, ami azt robbanóképessé teszi. Ez úton megmenekedtünk a pániktól; de vigyáztunk is, hogy ne ismétlődjék a khinai kuli ismert szokása, mely szerint pihenésképp ráül a lőporos hordóra s kedélyesen pipázgat. A kirakodás — nem kis csodálkozásunkra — megtörtént minden baleset nélkül.

Augusztus hó elején Lespés ellentengernagy parancsot kapott a szomszéd Kelung lövetésére. Ennek befejezte után a khinaiak elhatározták Tamsui kikötő azonnali bezárását. Számos torpedó rakatott le, kővel terhelt zsonkok süllyesztettek el. Egyszóval vizen bejutni ide többé nem lehetett. A lakosság most már megkönnyebbülve várta az események fejlődését. Október elsején 6 franczia hajó megjelent, s értésül adta, hogy következő nap, reggeli 10 órakor az erődöket lövetni fogják. Nevezetes erődök! Egy vékony kőfallal védett ágyutelep a tengerparton, s egy halomra épült földsáncz. Az elsőben 4 harmadrendű Krupp-ágyu, a másikban 2 özönvíz-korabeli meg nem nevezhető instrumentum, aminek elsütése is veszéllyel jár. Ezeket elhallgattatni 20—30 tonna súlyú ágyukkal ugyan nem valami nagy dicsőség.

A khinai generális, Szun-khájihoá nem ijedt meg. Elhelyezte katonáit a bokrok mögé, s az ingatag erdőkből megkezdte a tüzelést reggeli 6 órakor. A francziák sem maradtak restek, viszonozták az ágyúzást, s éjjeli 9 óráig majdnem 2000 darab bombát szórtak a khinaiakra, juttatva azokból egy jó adagot nekünk európaiaknak is.

Október 8-án megtörtént a partraszállás, végződve a francziák teljes visszaveretésével. Ezen a napon nem volt tanácsos az utczán mutatkozni, mert a bombánál sokkal veszedelmesebb puskagolyó hullott mindenfelé. Házaink úgyszólván a csata színhelyén vannak, és igy nem csoda, ha a kíméletlen golyóktól sokat szenvedtek. Október közepétől kezdve nyugodtabb napjaink voltak, a csatározás megszűnt, s a kinai katonák nagyszabású védmüvek építéséhez fogtak.

Tamsui (magyarul: «friss viz») egy ugyanolyan nevű folyó torkolatánál fekszik. E folyó Kelung közelében ered és számos mellékágaktól táplálva, hamar hajózhatóvá válik. Fontossága nem kevés már annyiból sem, hogy a thea-termelö vidékeket metszi át, és érinti Észak Formóza fővárosát, Tháj-péj-fút, valamint a kereskedelmi piaczáról nevezetes Tvátutiát, torkolata pedig a kisebb járatú oczeáni hajóknak szolgál kikötőül. A francziáknak mostani szándéka műveleteiket a folyam egész mentére kiterjeszteni. Kelungnál kezdték és lassan, de biztosan haladnak előre.

Tháj-péj-fu és Tvátutiá városok közvetlen egymás mellett feküsznek. Az első székhelye a magasabb tisztviselőknek, mig a másikat többnyire thea-kereskedők lakják. E két helyet kellett legutóbb meglátogatnom, hogy a khinai újév alkalmából az összes mandárinságnak személyesen gratuláljak. Nem kis érdeklődést kötöttem a kiránduláshoz, amennyiben a mostani komplikált helyzet kíváncsiságomat meglehetősen felcsigázta.

Márczius 6-án egy helyi gőzladikot felszerelve, egy irlandi fiu társaságában megindultam. Aznap véletlenül nem esett, sőt köd sem volt, és igy teljesen élvezhettük mindazt, amit az ilyen kirándulás nyújthat. Ladikunk a dagály által is segítve, vígan sikamlott tova a most kihaltnak tetsző folyamon. Az első kanyarulónál khinai katonák nagyban hányták a földet holmi erődítményen, melynek közepéből keresztbe tett fenyőágak magaslottk ki csigával és kötelekkel.

Mint khinai kapitányunk angol hangsúlyozással magyarázta, három ágyút állítottak itt fel. Azokból kettő csak elrettentésül szolgál, de a harmadik, az már Krupp-ágyu. Innen fogják majd a khinaiak lövetni Tamsuit, ha azt egyszer a francziák megszállták. Itt hever a berekedt «Ván-nien-csing» khinai ágyúnaszád is, mégpedig légberöpitésre készen, mihelyt az ellenség közeledik. Láttunk sok zsonkot is, fa-horgonyaikhoz kötve elhagyatottan; legénysége majd csak akkor népesiti be újra, ha az ostromzárnak vége lesz.

A kanyarulatón túl tágas sikság terül el. Itt termesztik az amerikai piaczon kedvelt formóza-theát, és itt vannak az északi vidék népesebb városai is.

Kis gőzösünk Tvátutiá mellett zátonyra futott, s már kezdtünk kétségbeesni expedicziónk sikere fölött, midőn a legénység kapitányuk példájára a vízbe ugrált s egy kis erömegfeszitéssel a járművet ismét a folyam medrébe tolták. Kapitányunk a gőzsippal egy nagyot füttyentett, s ladikunk megállt a bámész néptől hemzsegő kirakodó előtt. Szolgáink gyaloghintókért mentek, mert azok nélkül nem illik hivatalos látogatást tenni; mi pedig megérkeztüket várván a parton ácsorogtunk.

A khinaiak — mint mindig — most is ártatlan kíváncsisággal fogtak körül. Velük beszélni lehetetlen volt, mert ilyen távolságra Pekingtől a köznép nem érti az udvar dialektusát. Igy hát csak egymásra mosolyogtunk. Meglepett mindkettőnket az, hogy a francziákkal folyó ellenségeskedés daczára sem részesültünk semmi tüntetésben. Apraja-nagyja barátságosan állt körül; érdekes arczu kis lányok, apró gyermeket hordva hátukon, merészen tapogatták ruháinkat. Bátorságukat megjutalmazandó, társam fehér szinü süteményeket osztott ki közöttük, mit ő egy mellette álló süteményes fatábláról szedett le. Volt öröm a kicsinyek között: a kapott ajándékot magasra tartva futottak haza felé.

A dolog komoly oldala azonban most kezdődött, fizetni kellett volna, de nem tudtuk, mennyit. A czopfos pékinas mint kérdőjel állott előttünk. Társam zsebébe nyúl, egy hongkongi 20 czentes ezüst darabot huz ki, s azt fizetésképp átnyújtja. A süteményes ujjai között forgatja a pénzt, de a várt öröm helyett arcza savanyu kifejezést ölt. Társam másodszor is zsebébe nyúl, s ezúttal egy japáni 20 czentest ad át. A kis pék megnézi, megforgatja, sőt meg is pengeti, és ime arczizmai kitágulnak, szemeit mosolyogva veti föl és visszaadja az első 20 czentest. Igy tudtuk meg a japán aprópénz előnyét a hongkongi fölött! Ezalatt hordszékeink is megérkeztek, s mi gyors menetben vitettünk Li mandarin lakása felé.

Li, a formózai tisztviselők egyik legnevezetesebbje, teljesen haladó-párti, szereti az európaiakat, s elismeri azok fölényét saját nemzete fölött. Most éppen kegyvesztetten áll, sőt hirlik, hogy halállal fog lakolni, ha a vád, mely szerint ő volna oka Kelung elvesztésének, reá bizonyulna.

Ajtójának küszöbén várakozott, s látható örömmel vezetett házába, hol egy angolosan készült lunch-csel megvendégelt. A napi eseményekről aggódva beszélt, de bizott a jövőben, s reménykedett, hogy még minden jól fog végződni. Tudatta, hogy Liu, a generalissímus, aznap a harcztérre sietett rossz hirek következtében. A francziák két nappal előbb nagy támadást intéztek a tamsuii utat elzáró khinai erődítmények ellen, miket a khinai csapatok bátor ellenállás után kiürítettek.

Li úr csodálkozott a francziák magatartása fölött. Ezelőtt, — úgymond, — ha egy bajtársuk elesett, azt rögtön hátra vitték ápolás végett, mig most halottjaikkal mit se törődtek, sőt azokat lábaikkal rúgták félre. A khinaiak vesztesége mintegy 3000 ember: 1200 halott, a többi sebesült.

Li ur bemutatott két khinai ruhába öltözött európait, kik Liu táborában a francziák ellen harczolnak. Ezeknek leírása után ítélve, a francziák nemsokára Tamsuiban lesznek. A khinaiak minden rendszer nélkül harczolnak. Sürün egy csomóba állanak, miáltal a franczia golyószórók iszonyú pusztítást végeznek köztük; ha valamelyiket hirtelen rettegés lepi meg s megfutamodik, azt valamennyi követi. A sebesülteket nincs ki gondozza. Ott hevernek mind a fűben, szomorúan pipázgatva. Ha valaki kérdezősködik hogylétük után, némán nyitják föl öltönyeiket, mutatva az alattuk tátongó sebet.

Meglátogattuk még a helytartót és a tanácsost, és sajnálkozásunkat fejezve ki, hogy Liu föhadvezórt nem interviewolhattuk meg, este visszatértünk Tamsuiba.

Cholnoky Jenő: AZ EURÓPAIAK KHINÁBAN. 1900. 27. 441. címlap

A KRISZTUS ELŐTTI és utáni első században érkeztek az első hírek Európába olyan .népről, amely igen finom kelmét, selymet tud készíteni. Ptolemaeus térképén már országuk is meg van jelölve Serica név alatt, míg a khinaiakat Seres (selyem szállító) néven emlegették. Egyéb fogalmuk nem volt az ókor geográfusainak erről a rengeteg birodalomról, amely akkor már fényes korszakokat érl. Csak a XIII. században jöttek újabb és bővebb hírek Európába a selyem országáról. Ekkor, — 1245-ben — küldte ugyanis a pápa Plan-Carpin ferencz-rendi szerzetest a rettegett Dsingisz-khánhoz békeajánlatokkal. Plan-Carpin eleget is tett küldetésének s övé az érdem, hogy az első megbízható híreket hozta Közép-Ázsia területeiről és Khináról. Utána hasonló küldetésben járt Rulmtk, aki már jóval több és világosabb megfigyelést tett, mint elődje.

De sokkal felülmulta ezeket a rendkívül kalandos életű, vállalkozó szellemű velenczei Marco Polo, aki utazásainak terjedelmére nézve még az arabs Ibn-Batutát is túlhaladta. 1269-ben utazott el Nicolo Polo bátyjával együtt mint 17 éves ifjú s Bagdadon keresztül a Pamir hágóinak vették útjukat s egy még ma is kevesektől látott úton, a Tarim medencze déli peremén át jutottak 2,5 év múlva a nagy Kublai kán udvarába, aki igen szívesen fogadta őket. Utána ilyen nagyszabású és ilyen éles látással megtett utazás egész a legújabb időkig nem történt. Szórványosan kaptunk ugyan újabb híreket Khináról, de igazán csak akkor kezdtek ismereteink e csodálatos birodalomról rohamlépésben fejlődni, amikor a portugallok először kötöttek ki Kantonban 1517-ben. Ekkor kezdődött az a folytonos alkudozás, tolakodás, alkalmatlankodás, amit az európaiak okoztak Khinának.

Békésebb volt a missziók története.

Az 1540-ben alapított jezsuita-rendnek óriási tere nyílt a térítő működésre a kelet-ázsiai partokon, ahol éppen abban az időben kezdték a portugallok a rengeteg birodalommal való kereskedelmi érintkezést megszilárdítani. Xaveri Szt. Ferencz először Japánban kezdett rendkívüli tevékenységet kifejteni, melyet utóbb Khinára is ki akarta terjeszteni, de oda bejutnia nem sikerült.

Utána sokan tettek kísérletet, hogy Khinába jussanak téríteni, de szintén sikertelenül. Végre 1579-ben Ruggiero jezsuita eljutott Makaóba, ahol megtanulta a khinai nyelvet. Makaó, Kanton kikötője előtt egy félszigeten, ekkor már a portugallok birtokában volt. A térítő innen Kantonba sietett és sikerűit is neki az első khinaiakat megtéríteni. Utána jött a nagy tehetségű Ricci, akit a természet különösen megáldott olyan tulajdonságokkal, amelyek alkalmasak nemcsak a térítők, hanem az általa hirdetett tanok megszerettetésére is. Ricci csakhamar fényes eredményeket ért el. Bár a portugallok durva és műveletlen hajósnépével sok bajuk és összeütközésük támadt ekkor már a khinaiaknak, — mégis olyan művelt és rokonszenves férfiú, mint Ricci, képes volt barátságukat a legnagyobb mértékben megnyerni. Különösen nagy segítségére volt Hsü, egy gazdag és befolyásos mandarin, aki szintén felvette a keresztény vallást. Ez a hatalmas úr, a császár kegyeltje, igen sok templomot, misszió-telepet alkotott, és segített az európai irodalom termékeit khinai nyelvre átültetni. Hsü nevét örökíti megaSang-hai melletti gyönyörű jezsuita misszió-telep, Hszü-kia-vé is, melyet rendesen Zikavejnek látunk irva. Eicci eljutott a császári udvarba is, a hol a császár rendkívüli tisztelettel fogadta, hajlékot és évi fizetést adatott neki. Halála után következett a rettenetes dinasztiaváltozás, a mikor a mandsuk elűzték a volt dinasztiát és 1644-ben Sun-csi, az első mandsu császár lépett a trónra. A jezsuiták elég ügyesek voltak, hogy azonnal felismerjék a mandsuk hatalmát s mindjárt eleinte hozzájuk csatlakozzanak. Nagy becsületben is részesültek ezután. A császár Schaal kölni jezsuitát bízta meg a kalendárium átalakításával, a mit oly kitűnően teljesített, hogy a csillagászati hivatal igazgatójává tették. Folyton nőtt a tekintélyük Pekingben. A míg Eicci csak egyetlen kis kápolnát építhetett, most már két új templomot emelhettek a keresztények.

Azonban ekkor nagy baj történt. A jezsuiták sikereinek láttára dominikánusok és lazaristák özönlöttek Khinába, hogy szintén kivegyék részüket a térítés munkájából. A jezsuiták a mély belátású Ricci felfogása szerint megengedték az ősök tiszteletét a khinaiaknak, belenyugodtak, hogy Kon-fu-cze erkölcstana tiszteletben tartassék, stb. a mi nélkül a khinai bölcseket vajmi nehéz lett volna megnyerni az új vallásnak. Ez ellen azonban az említett szerzetesek kifogást emeltek a pápánál. Az egyenetlenség nőttön-nőtt s ezzel együtt lépésről lépésre hanyatlott az új vallás hirdetőinek tekintélye a khinai tanúit emberek előtt s ma már csak a legalsóbb néposztály között vannak keresztények. Pedig a nagy Kang-hszi császár is pártul fogta a jezsuitákat, sőt elkészíttette velük a birodalom térképét. Ezt meg is csinálták a jezsuiták. Igen sok felé utaztak szabadon, a császár támogatásával a birodalomban, sőt annak még külső tartományaiban is, és így sikerűit a XVIII-ik század elején nagy terjedelmű térképeket terjeszteni a dicső Kang-hszi császár elé. Khina belső tartományainak nagy része még ma is terra incognita volna az ő térképeik nélkül.

Az a szerencsétlen küzdelem a jezsuiták és a többi térítő rendek között aláásta a keresztény térítés tekintélyét. Később ehhez járult még a folytonos küszködés a tolakodó európaiakkal, a mely különösen a jelen század negyvenes eveitől kezdődik s a mely meggyűlöltette a békeszerető khinaiakkal Európát minden lakójavai együtt.

A legnagyobb misszió-telep jelenleg Sang-hai mellett Hszü-kia-vében van. Rendkívül finom műveltségű, nagy tudományú és szent életű ferhak állanak ma a misszió élén s úgy vallásos, mmt tudományos működésük ma is a legfontosabb Khinában. Meteorológiai és csillagászati obszervatóriumuk adatai egyéb tudományos megfigyeléseikkel évenként kiadatnak s rendkívüli szolgálatokat tesznek a birodalom tudományos megismerésére.

Éjszak-Khinában Peking volt a missziók székhelye. Katholikus, protestáns ós orosz térítők versenyeznek itt a babérért, de igen csekély sikerrel. Pedig ott hirdeti a jezsuiták dicsőségét az obszervatórium, a mely a várost kerítő fal egy kiemelkedő magaslatán áll. Ők vették át a csillagászat művelését is, a melyet addig, úgy látszik, azok a perzsa csillagászok űztek, a kik Kublai-khánnal kerültek Pekingbe. Már Marco Polo is említó azt az obszervatóriumot, a melyet ezek a régi csillagászok építettek a XIII. században. Még lehet látni néhányat a régibb eszközök közül is; ezek a talán legszebb bronz tárgyak, a melyeket egész Khinában látni lehet. A jezsuiták 1674-ben Kang-hszi császár rendeletére újabb eszközöket készítettek arra a toronyszerű emelvényre, a melyet képünkön lehet látni. Az eszközök közül az egyik XIV. Lajos franezia király ajándéka. Hasonlóképen áll a dolog Tien-czinben, a hol ma is ott sötétlenek a hajdani székesegyház kormos falai; elpusztították egy idegenellenes mozgalom alkalmával s aztán nem is építették föl többé.

Mukdenben, Mandsuország székhelyén, a császárok szülővárosában, a hova ma már csak temetkezni járnak az aláhanyatlott dinasztia császárjai, valamivel több sikert értek el a misszionáriusok. Lazaristák működnek ott, a kiknek szép templomuk, árvaházuk, kórházuk, apácza-zárdájuk és iskolájuk van.

Legjobban aggódom a csönn-ting-fui lazaris-tákért. Csönn-ting-fu délre van Pekingtől, annak a tervezett vasútnak a mentén, a mely Pao-ting, Csönn-ting ós Kai-föng-fu érintésével Han-kouig volt tervezve. Ennek a vasútnak a mentén tört ki először az európai-ellenes mozgalom. Hogy mi történt velük: ki tudná megmondani ebben a zűrzavarban?

A franezia politika mindig felhasználta a misszionáriusokat befolyásának erősbítésóre. Kétségtelen, hogy elitélendő a legnemesebb vallási működésnek tolakodó politikai czélokra való felhasználása. Ez még inkább rontott a misszionáriusok dolgán.

A diplomaták Pekingben, bármilyen jó akaratú, bármilyen művelt és képzett emberek voltak, egy tekintetben hibázták a khinaiakkal való érintkezést illetően: abban, hogy őket «native»-oknak, benszülötteknek tekintették angol fogalmak szerint. Ez annyit jelent, hogy a «native» nem ember, hanem anyag, ami semmiféle kíméletet nem érdemel.

A khinai illemszabályokat soha sem respektálták; a khinaiak gondolkozásmódjába, bölcseletüknek ismeretébe soha sem igyekeztek behatolni, s ilyen módon nyerni meg rokonszenvüket. Elvűl tűzték ki úgy kicsiny, mint nagy dolgokban, hogy erőt és hatalmat kell mutatni, különben nem lehet imponálni a khinaiaknak. Mikor aztán kenyértörésre került a dolog, mégsem tudott Európa igazán imponálni nekik, éppen, mint a vallás kérdésében. Amíg Ricci és tanítványai be tudták bizonyítani, hogy a keresztény vallás tökéletesebb, a szeretet tanának morálja szebb és jobb, mint a Kon-fu-cze féle bölcselet, addig imponált a bölcseknek is, addig elfogadták a khinaiak. Amint viszályok és vitás kérdések merültek fel, a tanítás tekintélye megszűnt: «hisz ha magatok sem vagytok tisztában vallástanaitok alapelveivel, hogyan akarjátok, hogy mi higyjünk nektek ?» Ezzel a mondással szűnt meg először a vallás, aztán az egész európai kultúra tekintélye a khinaiak előtt s ezt nem volt képes helyreállítani a sanghaii konzulok sétapálezája, a melylyel a járdáról verték le kíméletlenül a khinaiakat, sem a pekingi erópai követeknek a khinai kormányhoz intézett ultimátumai.

Be kell ismernem azonban, hogy a követeknek a khinaiakkal szemben való magaviselete, és aztán a kereskedők magaviselete között ég és föld különbség volt. Az a kereskedelem, amely a khinaiak és európaiak között folyt, aligha vált az európai műveltség, a keresztény morál dicsőségére. Ezért az ellentét a két népfaj között Pekingben mutatkozott legkevésbé, ahol nem volt szabad európai kereskedőknek letelepedni.

Egy este, emlékszem, az osztrák-magyar követség egyik attaséjával mentünk haza a klubból. Khinai katonám vitte előttünk a nagy papiros lampiont. Az attasé beszédbe elegyedett khinai nyelven a katonával és kérdezgette tőle, hogy mit tart mind affelől, amit velem látott utazásom közben. Katonám őszintén megmondta, hogy neki legjobban tetszettek azok a pompás bőr-fotelek a pekingi vendéglőben, amelyeken olyan jó ízűeket aludt a szobámban, ha nem voltam otthon. Sem az európaiak, sem a házaik, sem az utczáik nem tetszettek neki. Akkor aztán arról akarta meggyőzni, hogy az európaiak mégis csak tisztábbak, mint a khinaiak? Azt felelte rá a katona, — mintha ihlet szállotta volna meg, — hogy a Pekingben levő európaiak mind gazdag úri emberek, akiket nem szabad a szegény városi kereskedő néppel összehasonlítani. A szegény ember Európában is bizonyosan épen olyan piszkos, mint Khinában.

Azokra a szép tiszta khinai alföldi falvakra gondoltam ebben a perezben, ahol még az utczákon sem látni szemetet, — meg a mi kis városaink czigánydombjaira — pláne néhány évtizeddel ezelőtt!

Ebben a tekintetben az európai követségek minden lehetőt megtettek, hogy a khinaiaknak imponáljanak. Lakásaik, kertjeik, épületeik mind kényesen tiszták, ami a csatornázatlan, burkolatlan és gondozatlan utczákhoz képest feltűnő volt és kellemes az idegennek, aki már hónapok óta élvezi a falusi kocsmák patriarkhális nyomorúságait. Igaz, hogy a követségek utcája valamivel tisztább volt, mint a többi. Itt a követségek közt nem voltak kereskedők, az utcza nem volt forgalmas és néha-néha a követ ki is takaríttatta háza előtt az utczát. A vendéglős kis tűzi fecskendőjével néha még fel is öntöztette ! A többi utcza öntözése nem európai orroknak való volt. A kocsiút és a két járda között ugyanis széles árkok húzódnak, keresztgátakkal medenczékre osztva. Ezekben a me-denczékben gyűlt össze az utczákról minden folyadék, az utczaseprök aztán ezt a levet nagy fakanalakkal rá öntözték az útra, elnyomták vele pár perezre a port, de aztán a tűző nap hevében a víz elpárolgott s hátra hagyott olyan port, amely megfertőztette a környéket.

Hiába erőlködtek azonban az európaiak. A khinai urak palotáiban, kertjeiben éppen olyan kellemes tisztaság, gondozottság vette körűi a vendéget, mint az európaiaknál. Sőt az a sok apró-cseprő kerti lugas, khinai diszítmény, szellős építmények stb. sokkal jobban tetszettek a khinaiaknak, mint az európaiak komor szobái, egyhangú angolkertjei. Csak a kényelmes bútorok, azok imponáltak nekik. Mint most kitűnt, jobb lett volna, ha az impozáns tisztaság és rend helyett némileg megerősítették volna valamelyik követség épületét. Igaz, hogy azonnal akadt volna féltékeny nagyhatalom, amelyik ezt elárulta volna.

* * *

(kezdetleges) Térképünk, melyet saját felvétele után lapunk munkatársa, Khina alapos ismerője, Cholnoky Jenő készített, Peking város mandsu részének délkeleti sarkát tünteti föl. A mandsu várost hatalmas fal választja el a khinai városrésztől. A fal közepén a Czien-mönn (Égi kapu) vezet a mandsu városba, amellyel szemben a császári palota főkapuja nyílik. Jobb felé azonnal a Követségek utczájába lehet jutni, ahol az orosz, amerikai, japán, spanyol, német és franezia követségeket találjuk. Az angol követség közvetlen a császárváros délkeleti sarka mellett van, míg az osztrák-magyar követség egészen újan épített palotája ettől valamivel északra fekszik. A Ha-ta-mönn kapun a város legnagyobb forgalmú utczájába, a Ha-ta-mönn utczába lehet jutni. Egészen északon a katholikus missziók főtemploma, a kathedrális látszik, keletre ettől a Czung-li-ja-mönn (idegen ügyekkel foglalkozó állami hivatal) épületei, ahova igyekezett Ketteler német követ, midőn valószínűleg a Ha-ta-mönn utczában meggyilkolták. A város keleti falán van az obszervatórium, ehhez közel a vizsgáztató terem, amelynek díszkapuját egyik képünkön lehet látni.

A NŐKRŐL

EURÓPAI NÖK A KHINAI CSÁSZÁRNŐNÉL. 1900. 31. 511.

Európában régi szokás, hogy valamely állam uralkodónője időnként fogadja az idegen követek feleségeit. Khinában egész másként all a dolog; ilyen fogadás még eddig mindössze csak kettő volt, a múlt évben és az idén. Hogy mi indította a császárnét arra, hogy meghívja magához az európai diplomaták nejeit, azt nem tudni biztosan. Nem más, mint a nagyon természetes női kíváncsiság, hogy szerette volna teljes díszbe öltözötten látni az európai nőket. A fogadás különben, mint egy akkor Pekingben időzött franczia író beszéli, így folyt le:

A hölgyek lady Macdonaldnál, az angol követ nejénél, mint legrégebb idő óta ott tartózkodónál, gyülekeztek. Délelőtt 10 órakor megindult a menet: tizenöt hordszék, melyek közül kilencben a hölgyek, hatban pedig tolmácsok ültek. Ezekben a palankinokban mentek a híres márványhídig; itt új, vörös színű hordszékekbe szálltak át, amilyenek csak vérbeli herczegnőket illetnek meg. Ezekben mentek be a városba. A palota közelében ismét át kellett szállniok egy díszes omnibusz-féle kocsiba, amelyet az a franczia társaság ajándékozott a császárnénak. A gyártó a port-arthuri kikötőt építette. Velük ment don Bemardo de Cologarj spanyol követ, mint a diplomáciai kar legidősebbje. Őt már nem bocsátották tovább, hanem fölkérték, bogy várjon egy pagodában, míg a hölgyek visszatérnek. Szolgálatára egy eunucbot rendeltek, megkínálták édesseggel, gyümölccsel és theával.

Ezalatt a hölgyek elérkeztek egy kis pavillonhoz, amely varóteremül szolgált. Csing herezeg fogadta őket itt, kinek nevét újabban sokat emlegették, több magas állású khinai kiséretében. Tíz peresig vártak itt, s ekkor a császárnő tudtukra adatta, hogy várja őket. Gyalog mentek keresztül egy udvaron, minden hölgyet egy khinai herczegnő támogatott könyökénél fogva, ami igen nagy megtisztelés jele.

A fogadó-teremben a császárnő egy sárga selyemmel letakart emelvényen ült, melyre három-négy lépcső vezetett. Balról tőle volt a császár, aki sovány alakjával, szenvedő, gyermekes arczvonásaival, kíváncsi és felénk nagy szemeivel inkább egy megbüntetett gyermekhez hasonlított, mint a világ legnépesebb birodalmának korlátlan urához.

A császárnő ellenben — az összes európai hölgyek tanúsága szerint — nagyon imponáló jelenség. Alakja igen előkelő és energikus. Arczvonásai finomak, majdnem európai jellegűek. Arczbőre halványbarna, nem festi magát, mint a többi khinai nők. Szeméből erős értelem sugárzik. Haja mandzsu divat szerint van fésülve. Az utazók — többnyire olyanok, akik sohase látták, úgy szokták leírni, mint kegyetlen, visszariasztó külsejű nőt, ami egyáltalán nem igaz. Ellenkezöleg, nagyon szeretetreméltó, kis termetű, de nagyobbnak látszik, mert igen magas sarkú tatár divatú czipőt visel. Rendkívül díszes ruhában várta vendégeit, sárga szinű ruhája olyasformán volt hímezve, mint a gobelinek, s cobolyprém díszítette. Igen szépek és értékesek az ékszerei, a hölgyek különösen egy gyöngy nyakékét csodálták, amelynek talán az egész világon nincs párja. Az orosz cártól kapta ajándékba.

Amint a hölgyek a trónterembe léptek és sorba álltak a császárnő előtt, hangos szóval fejezték ki üdvözletüket. Majd lady Macdonald néhány lépéssel előbbre lépett és franczia nyelven üdvözölte a császárnét, aki mandzsu nyelven válaszolt.

Beszéde nem a hölgyekhez volt intézve, hanem Csing herczeghez, aki lefordította khinaira, a tolmácsok legidősebbike pedig francziára. Ezután mindegyik hölgy fölment az emelvényre, üdvözölte a császárt, kezet fogott vele, meghajolt a császárnő előtt, aki megfogta mindegyiküknek a kezét és egy kis aranygyűrűt csúsztatott az ujjúkra, mely denevért ábrázolt: a khinaiak szerint a szerencse jelét. Elég szép gyöngyszem is volt a gyűrűben. Amint leszálltak az emelvényről, mindegyik hölgynek egy fő mandarin fogta a könyökét.

A trónteremből a kiséret a császári herczegnőkkel s az európai hölgyekkel egy ünnepi terembe vonult, ahol khinai izlésü lakoma várt rájuk, amely nagyon ínycsiklandó lehetett a khinainak, de kissé illatos az európai hölgyek kényes orrának.

A császárné a lakomában nem vett részt. Az európai hölgyek legnagyobb része is csak éppen, hogy hozzányúlt az ételekhez. Mikor ezzel végeztek, átmentek egy kis szalonba, ahol ismét a császárnő várt rájuk, s megkezdődött a társalgás a tolmácsok útján. Beszélgetés közben a császárné részletes vizsgálat alá vette külön-külön minden hölgynek a toilettjét, lábukat, kezüket, aztán fölkérte őket, menjenek át a szinházterembe, ahol külön előadást rendeztek a tiszteletükre. A kis ünnepély két óra hosszat tartott, miközben folyton szólt a zene, mely inkább hasonlított egy bádogos műhely zajához, mint Wagner muzsikájához. A császárnő eleinte külön páholyában ült, később lement a nézőtérre, s vendégeit valami tök-féle apró, száraz gyümölccsel kínálgatta.

A színházból kijövet ismét ételt szolgáltak föl, s ennek végeztével a hölgyek búcsút vettek a császárnőtől, aki megígérte, hogy másnap majd ajándékokat küld nekik. Az ajándékok csakugyan meg is érkeztek: csodaszép selyemszövetek végszámra, aranybrokát, de mind oly rikító szinű, hogy európai nő nem vehette hasznát. Egy-egy khinai tussal sajátkezüleg festett képecskét is küldött mindegyik hölgynek a császárnő, melyekre ajánlást írt a neve aláírása mellé. Végül még huszonhét különböző alakú és nagyságú fésűt is küldött.

Ez másfél évvel ezelőtt volt. Ma ugyancsak mások a viszonyok

Cholnoky Jenő A KHINAI NŐKRŐL. 1900. 36. 597.

A khinai ábéczét valamivel nehezebb megtanulni, mint a mienket, mert minden szóra külön jelük van. Összesen 6600-ra megy a közönséges használatú írásjegyek száma, de ezek közül csak mintegy 150 az egyszerű, többi ezekből van összetéve. A khinai tudósnak azonban vagy 40 000 írásjelet kell tudnia. Külön jele van például a nőnek. Ha ezt a jelet a „boríték" jelével letakarjuk, akkor az «csöndességet» jelent. A nő jele összefoglalva a cseléd jelével: perpatvart, lármát jelent.

Ha a nő, a gyerek és a magas rang jelét összepingáljuk s egy úgynevezett összefoglaló jellel egybefogjuk: akkor a «boldogság" szó jelét kapjuk; azaz a khinai akkor boldog, ha magas a rangja, van jó felesége és gyermeke.

És csakugyan, erre a háromra való törekvés jellemzi az igazi khinai férfiút. A család alapjául ő is a jó feleséget tekinti s ezzel a nő méltó helyre jut a khinai társadalomban.

Európai fogalmaink szerint a khinai nők nem valami szépek. Orruk gerincze alig emelkedik ki, az orruk csúcsa tömpe és pisze, szemük kissé ferde metszésű, kicsiny és alig mélyed be az arczba s rendesen kifejezéstelen. Arczcsontjuk kiülő, homlokuk alacsony és hátrahajló. Gyönyörű koromfekete, majdnem kékesbe játszó, fényes hajuk azonban eléggé takarja ezt a szépséghibát, noha nem viselnek rövidre nyirt homlokhajat. A termetük azonban szép. Sokkal magasabbak, erősebbek, mint a japán nők, teltebb idomaik, arányosabb testalkatuk szebb, mint a japán nők túlfinom, apró-csontú termete. Mint minden khinainak, a nőknek is rendkívül kicsiny, hosszúkás kezük van. Az a katona, aki egész utazásomon kísérőm volt, emlékül nekem adta egy darab gyökérből faragott karpereczét, amit addig viselt. Idehaza még alig találtam férfiút, akinek ez a karperecz felment volna a kezére.

A legnagyobb hiba a khinai nők termetének szépségén az elnyomorított láb. Már kis gyermekkorukban úgy fáslizzák a lábukat, hogy a lábfej csontjai összegörbüljenek s így az ujjak a sarokhoz egészen közel kerüljenek. Kegyetlen kínzás biz ez, de hát a khinaiaknak ez így tetszik. Később nem fáj a nö lába, csakhogy nem lévén talpa, egészen a sarkán jár, amelyen ennélfogva nagyon megvastagodik a bőr s az egész láb a ló patájához hasonló alakot vesz fel.

Szerettem volna egy ilyen kis lábacskát lefotografálni, de nem tudtam hozzá sem kezdeni, mert a khinai nők nagyon is szemérmesek, különösen az európaiakkal szemben. Végre Langermann barátom, sanghai gyógyszerész segített rajtam. Csodadoktor hírében áll a khinaiak előtt s igen sokan gyógyíttatják magukat vele. Egy csinos úrileánynak a lába az erős fáslizástól megsérült s a doktorhoz ment vele. Az én jó öreg barátom másnapra odarendelte a lányt a patikájába, természetesen a mamával együtt, aztán értem is elküldött. Másnap nagy sietve mentem hozzá a Honan-utczába s kiadva magamat asszisztensének, ugyancsak törtem a timsót valami mozsárban, mikor a csinos kis leányzó belebegett a boltba a mamájával. A mozsarat fotografáló kamarámra téve, háttal ültem a vizsgáló széknek, hogy az egész jelenetet csakis a «kereső»-ben láthattam. Alkalmas pillanatban aztán elcsattant a pillanatzár s az alig sérült kis láb meg volt örökítve.

A kis láb rendesen erősen be van pólyálva selyemfáslikba s ezeket aztán kis hímzett selyemczipő tartja össze.

A láb összezsugorításán kívül egyéb testcsonkítást a khinai nők nem ismernek, tehát a fűzőt sem, s térdig érö, legfelső ruhadarabjuk zakó-szerűen omlik el karcsú derekukon. Arczukat azonban festik s ez az oka, hogy a khinai vénasszony rútabb az éjszakánál. Olyan ránczos lesz a rossz fehér festéktől az arczbőrük, mint az aszalt szilva. Ajkaiknak csak a közepét festik ki élénk pirosra, hogy így a szájuk parányi piczinek lássék.

Fejük díszítésére élénk színű virágokat, ezüst és arany fésűféléket használnak, de a hajviselet vidékek szerint nagyon változik. Legcsinosabbakat láttam Sanghaiban. Itt nagyon egyszerű s a hollófekete fonatok közé csodálatosan jól illenek azok a rózsaszínű vagy sárgás, fehér virágok (esetleg papirosból), amelyeket minden rend nélkül tűznek hol ide, hol amoda.

A khinai gazdag, előkelő nők öltözéke rendkívül szép s elmondhatjuk, hogy felette áll a mi nőink legpompásabb báli öltözeteinek. Az életkor, a társadalmi állás, főképpen pedig vidékek szerint azonban nagyon különböző a női viselet. Te-an-fuban Han-kou mellett, tehát közel a Jang-cze-kianghoz, annak a hírére, hogy közeledem a városhoz, bőszült utczai csőcselék verődött össze, s gyilkos hangulatban keresték az «idegen ördögöt». Magam elég óvatosan elkerültem a várost, hanem helyettem előfogtak egy szegény kantoni nőt, akinek a beszédjét sem értették meg s a ruhája is annyira különbözött az odavalók öltözetétől, hogy idegennek nézték s rövid úton agyonverték helyettem.

Fiatal leányok szűk, alul lekötözött nadrágot viselnek, ami nagyon ízléstelen. Idősebb nők bő, szoknyához hasonló, bokáig érő nadrágban járnak, amelynek alját gyönyörű hímzés köríti.

Derekukat bő, borjú-szájú ing fedi, amely csak annyira van kivágva, hogy a nyakuk kilássék, oldalt gombolós és térdig, vagy azon alul ér. Az egyszerű felöltőket csak a nyak körűl díszíti a matróz-gallér, vagy a dekoltált ruhák kivágásának nagyságában egyszerű hímzés vagy kivarrás. Díszesebb felöltők azonban valósággal pompáznak a tarka hímzésekkel s olyan festői a ruha, hogy ahhoz fogható a mi hölgyeink garderobejában aligha van.

A legszebb női öltözeteket Sanghaiban lehet látni; nem azért, mintha ott csakugyan szebbek volnának az öltözetek, mint egyebütt, hanem mert itt a nők szabadabban járnak-kelnek, mutogatják pompás ruháikat. Különösen a Nan-king-utczai korzón este öt óra után lehet az európai fogatokban gyönyörű, ízléses női ruhákat látni.

Az ország belsejében azonban alig van az embernek alkalma rá, hogy úri nőt megpillanthasson. Uri nő ritkán jár az utczán s akkor is zárt hordozó-székben vagy kocsiban teszi meg látogatásait. Vendégségek alkalmával soha sem látni a nőket, azok egyáltalában ki vannak zárva a férfi társaságból.

Persze a tisztelt világjárók másképpen írják le a dolgokat. A kikötővárosok hemzsegnek a mindenféle színű és fajú könnyelmű nőktől, aztán meg pl. Sang-Haiban maguk a khinaiak sem élnek olyan szigorú erkölcsi törvények szerint, mint az ország belsejében. S csak ezeket a khinaiakat ismerik és irják le a kikötőkben megforduló felületes utazók, nem pedig az igazi khinait, amilyen az a birodalom belsejében, ahol még az európai czivilizáczió kinövései meg nem mételyezték.

A nők társadalmi élete Khinában annyiban különbözik a mi nőinkétől, hogy a khinai nők úgyszólván semmit sem tanulnak; írni, olvasni alig tudnak s egész életükben a gyerekszobára, a nők lakosztályára vannak utalva. Azonkívül a férfiak törvényes nejükön kívül cselédszámba menő nőket is tartanak, akiktől származó gyermekeik szintén törvényesek, de első sorban a törvényes feleség gyermekei jönnek tekintetbe.

Nincs valami jó dolga az olyan nőnek, aki nem ment férjhez, vagy akinek a férje meghalt. A rokonság ugyan gondoskodik az ilyen szerencsétlen teremtések megélhetéséről, de Khinában még annyi önálló kereset sem jut nekik, mint nálunk. Meg is becsülik a khinaiak azt a nőt, aki özvegységében az erény útján marad, nem megy többé férjhez s életét elhunyt férje siratásában tölti. Gyönyörű emlékeket állítanak az ilyen erényes özvegyeknek; rendesen faragott kőkaput építenek a sírjához vezető útra, vagy valahol a városban, ahol emlék fűződik nevéhez. Gyakori az öngyilkosság is ezek közt a nyomorultak közt; de hisz azt nem lehet csodálni. Mindenesetre túlzottak azok a mesék, amiket némely utazók terjesztenek. Különösen szeretik ezek az urak a khinaiak barbár kínzásait kiszínezni. Olvastam pl. olyant, hogy valami bőr légycsapóval olyant csapnak az elitélt szájára, hogy attól tönkre megy.

Csakugyan, Mukdenben magam is láttam egy nőt a jamenből kijönni ítéletosztás után, akinek szája jókorára föl volt dagadva; bömbölve futott végig az utczán az utczanép csúfolódása közt.

Nemsokára szerencsém volt a mandarinhoz, kérdeztem tőle, hogy miért kapott ki olyan csúnyán az a szegény nő. A mandarin aztán elmondta, hogy szigorúan meg kellett büntetni, mert már másodszor bizonyult rá, hogy pletykálkodott. A-hsing becsületes szabómester e nő pletykálkodása alapján elkergette a feleségét, mire a szegény asszony a biró elé ment panaszra, hol vizsgálat alá vették a dolgot s kisült, hogy az egész rágalom légből kapott pletyka. A pletykázó asszonynak aztán egy légy-csapó formával ütöttek a szájára, amitől az kékre-zöldre dagadt. Tudom, nem felejti el többet, hogy mi a pletykaság büntetése!

Nos kérem, ha a khinaiak a boldogságot a nő fogalmával kapcsolják össze, bizony szigorúan büntetendő az, aki a családi boldogság szentélyét haszontalan és rosszakaratú pletykával feldúlja. Talán sok boldogtalan családi életnek venné elejét Európában is egy olyan gyönge kis szájcsapó.

Bognár Endre: RÓMAI HÖLGYEK TOILETTE-TITKAI. 1906. 15. 242.

Marius és Sulla véres, dicsőséges háborúi után majdnem az egész akkor ismert világ Róma hatalma alá került s a meghódított tartományokból tengernyi kincs özönlött a világ fővárosába. Ez a hirtelen meggazdagodás majdnem teljesen átalakította a rómaiak életét, megváltoztatta régi egyszerű erkölcseit; egy-egy patriczius család élete valóban királyi lett. Ez különösen meglátszott a nők helyzetének és szokásainak megváltozásán. Áttörték azt a szűk keretet, melybe őket az ős római törvények szorították, jogokat vivtak ki maguknak, mig végre a kor szelleme őket is belevitte abba az ingoványba, melyben nem születtek többé Lukrécziák, Virginiák. A nők esztelen fényűzése is egyik oka volt Róma bukásának. Amennyi gyöngyöt termelt India tengere, illatszert Arábia, bibort Tyrus, az mind Róma piaczán fogyott el. Gyógynövényeket, fűszereket az egész világ szállított nekik. Elég belepillantanunk egy előkelő római hölgy toilette szekrényébe, melyet ők «narthekiá»-nak hivtak, hogy állításunk beigazolódjék. Ez a narthekia, a nők kelengyéjének egyik fő része, finom fából vagy elefántcsontból készült, sok rekeszü szekrényke volt. Rekeszeibe volt elrakva a számtalan kis doboz, kagylóteknő, tégely, üvegecske, melyek az úrnő csinosítására szolgáló szereket tartalmazták. Elemezzük a narthekia tégelyeinek tartalmát.

Az egyik rekeszben az arczbőr frissen tartására szolgáló kenőcsök voltak. E kenőcsök alkotórészei: hamuvá égetett csiga mézzel keverve; megégetett s porrá tőrt hangya kevés sóval és mézzel; mézbe ölt s eldörzsölt méh; tyukzsírt jól összetört vereshagymával. Nagyon szerették a római hölgyek a fényes arczbőrt; ennek elnyerése végett árpaliszt, nárcziszhagyma, gumi és méz keverékét kenték arczaikra. Az arcz kellemes teintetét tömjén, gumi, myrrha, kömény, ammoniák gyanta, rózsaolaj és árpálé keverékével igyekeztek megszerezni. Legjobban kedvelt piperekenőcsük az úgynevezett «medicamen alcyoneum» volt, melynek alkotórészei: fügebab, pörkölt bab, salétrom, illyriai kék liliom, jégmadár tojása és méz voltak.

Elterjedt szépítőszer volt a szamártej is, melynek használatát Nero neje, Poppea tette általánossá. Ez a hölgy szamártejben mosdott, fürdött, hogy szépségét, üdeséget megőrizze. Amint irják róla, utazásai alkalmával egész csorda nőstény szamarat hajtatott maga után, hogy mindennap frissen fejt tejben fürödhessék. Példájára természetesen az előkelő római hölgyek is széltében használni kezdték s napjában hétszer is mosakodtak szamártejben.

A múló időnek indiszkrét jeleit, a ránczokat, a római nők is igyekeztek mindenféle szerekkel elmulasztani; legközönségesebb szer volt e czélra a hattyúzsír, bab- és rizsliszt keveréke. Szeplőiket mézzel kevert kos-zsírral tüntették el. A bőr-hámlás nyomán támadt apró pikkelyeket rózsaolajba mártott pamutkendővel vagy kosbőrrel dörzsölték le. Repedezett ajkak gyógyítószere sikárlott juhbőr volt gubaccsal és fenyőkorommal keverve. Ha ajkukon egy-egy szőrszál kellemetlenkedett, vagy finom kis fogóval tépették ki, vagy tajtékkővel sikároltatták le.

Az arcz gondozása mellett nem hanyagolták el fogaikat sem. A narthekia rekeszeiben megvolt már a fogkefe is; a fog mosására közönségesen tajtékkő- vagy márványport használtak, s mosás után illatos vízzel öblítették ki szájukat. Szokásuk volt hibás fogaik tovább romlása ellen reggelenként a Chios szigetéről hozott «mastix»-ot rágcsálni. Ha foguk már teljesen megromlott, újjal cserélték ki, melyet fémekből a már Rómában is élő s működő fogműves illesztett szájukba. Bizony, a hamis fog nem mai találmány, mert a római XII táblás törvény már intézkedik arról, hogy senkit, ha szájában arany vagy ezüst fog van, azzal együtt eltemetni nem szabad. A beállott halál után tehát rendesen kiszedték a halottak hamis fogait.

A fürdőkben alkalmazott különféle szereket a férfiak is szívesen használtak. Úgy a magán mint a nyilvános fürdőkben ugyanis a fürdővizet mindenféle illatszerekkel szagosították, fürdés után pedig illatos kenőcsökkel kenették be testüket. E kenőcsök közül legkedveltebb volt a «susinai» kenőcs, mely méz, fahéj, liliomolaj, sáfrán és myrtuszolaj keveréke volt; drágább volt ennél a király-kenőcs, melynek alkotórészei laudanum, styrax, sáfrán, lotuszolaj, méz, bor, myrobalsamum, cassia, cardamonium, amonium, costus és fahéj voltak.

Hajviselet és szin tekintetében a régi római hölgyeknél éppn ugy változott az izlés időről időre, mint napjainkban. Azok a hölgyek, kiknek hosszúkás arczuk volt, hajukat simán a homlokra rakva viselték. Mások hagyták fürtjeiket szabadon vagy tekercsekben vállukra omolni, s a nyaknál átkötötték indiai gyöngyfüzérrel, hajkoronájukra hálót borítottak.

A hajszínben is volt divatjuk. A germánok leigázása után — kik általában szőkék voltak — nagyon megszerették Rómában az aranysárga s a tűzvörösbe hajló szinü hajat, úgy, hogy az elegáns nőknél a szépség elengedhetetlen kelléke lett. Akitől tehát e színt a természet megtagadta, mesterséges úton igyekezett megszerezni. Közönségesen mószvízzel igyekeztek hajukat szőkíteni, a gazdagok azonban aranyfestéket használtak e czélra; elgondolhatjuk, milyen csinos összegbe került a római hegyeknek ez a hiúsága. Kenték még hajukat a drága nardusolajjal s mindenféle jó illatu keleti szesszel, melytől egész napon át bódító illatot árasztottak.

Országos női kongresszus. Február 29-én Budapesten 1904. 09. 145.

országos női kongresszust előkészítő bizottság ül össze. Az egybehívandó kongresszus czélja, hogy a nők és nőegyesületek közreműködésével hathatós szervezetet teremtsen a hazai ipar pártolására. Hasonló mozgalom volt a hetvenes évek közepén is s ennek vezetését az akkori kereskedelmi miniszternek, báró Sirnonyi Lajosnak neje és Veres Pálné, az országos nőképző-egyesület nagyérdemű megalapítója vállalták el. Az akkori nőegyesületeket azonban a nevelésügy rendezése sokkal jobban elfoglalta, hogysem egy másik fontos mozgalmat is erőteljesen támogathattak volna. A mostani mozgalom is az országos Nőképző-egyesület támogatására számít főképp és annak közreműködéséve! akarják szervezni az Országos Magyar Női Szövetséget.

JAPÁN LEÁNYOK.

* * *

A kelet-ázsiai háború. 1904. 09. 143. Az orosz-japán háború még mindig tengeren tart. A szárazföldön a hadi események még most csak a seregek összegyűjtésére szorítkoznak, a mi pedig még talán hetekig is így lesz s majd csak akkor kerül szembe az orosz és japán haderő. Az orosz szárazföldi hadsereg fővezérévé kinevezett eddigi hadügyminiszter, Kuro-patkin tábornok, állítólag csak azzal a föltétellel fogadta el a fővezérséget, ha az Urai-hegyen túlra egyetlen nagyherczeget sem küldenek. A fővezér még nem utazott el Pétervárról. A háború eseményei a legutóbbi napokban csaknem kizárólag Pori-Artúr kikötőjére szorítkoztak. A japán hajóhad ennek erődjeiből ki akarja ostromolni az oroszokat, hogy szabadon mozoghasson. Állandón támadja az ottani orosz flottát. Február 24-ikéről az oroszok nagy tengeri győzelméről érkeztek hirek, több japán hadihajó elsülyesztéséről. Péterváron nagy győzelmi ünnepet rendezett az utcza, Paris népét is egész örömmámor fogta el. A port-arturi tdiadal» azonban mindössze a japánok nem sikerült cselének látszik. A japán hajóhad február 23—24-iki éjjel néhány ócska szállító hajót küldött a kikötő elé, több torpedónaszád kíséretében. A szállító hajók robbanó és gyújtó szerekkel voltak ellátva, s rendeltetésűk az lett volna, hogy a kikötő bejárata előtt elsülyeszszék és így akadályul szolgáljanak az orosz hajók mozgásának. Az oroszok ezt megakadályozták nagy ágyúzással és a négy japán szállító hajó elsülyedt. Ezek különben is erre voltak szánva. A japán torpedóhajók elmenekültek. Alexejev helytartó hivatalos jelentése sem szól japán hadihajók pusztulásáról, sőt inkább azt lehet kiolvasni belőle, hogy a rendkívüli vakmerőséggel támadtak a japánok.

A JAPÁNOK OROSZ-ELLENES LIGÁJA. 1904. 09. 142.

Az a mély gyűlölség, mellyel a japán hazafiak már jóval a mostani háború kitörése

előtt az oroszok ellen viseltettek, abban is megnyilvánult, hogy Mandzsúriának Oroszország által való megszállása óta mindenfelé oroszellenes ligák alakultak, melyeknek czélja ezt a gyűlölséget szítani s a nemzetet előkészíteni és lelkesíteni a háborúra. A legelterjedtebb ezek közt a ligák közt a « Tairó Dósikvuit nevű, melynek tagjai — mint képünkön is látható — jelvényül európai ruhájuk fölé rizs-szalmából készült suba-félét öltenek, olyasformát, a milyen a japáni parasztnép rendes viselete. Lábukon fűzős sarut viselnek, a fejükön széles japáni kalapot, karimáján a liga nevének köriratával. Gyűléseken, tüntetések czéljából tartott felvonulásokon ilyen módon öltözve szoktak a liga vezetői s tagjai megjelenni.

UTAZÁS

FARAGÓ ÖDÖN: KINÁBÓL HAZAFELÉ. III. 1882. 35. 558.

Csendes-oczeán, Germanic gőzös,

1882.. július 1-je (másodszor.)

Tegnap délben eveztünk át a keleti hosszúság 180-ik fokán, és megállapított szokás szerint egy egész napot toldottunk a naptárhoz. Mikor visszajövet a hajó ugyané hosszúsághoz er, akkor meg—mint a tengerészek mondják — egy egész napot a tengerbe hajítanak. Ez a szokás furcsának tetszik, de gyakorlatban nél-külözhetlen. Keletnek utazva az ember a nappal ellenkező irányban halad, miáltal az időben folyton nyer; ez —a földgömb körülhaj óztával — összesen 24 órát tesz ki. E különbség kiegyenlítése végett, mikor az utas a keleti hosszúság l6o-ik fokához jut, egy napot nyer vagy veszt, a szerint, a mint keletnek vagy nyugatnak uazik. Nekünk nyugatra léptünkkor keleti számitásunk szerint július elseje volt, holott nyugaton ugyanakkor még csak június 30-ikat Írtak; hogy tehát az időt kiegyenlítsük, nekünk kétszer jutott ki július elseje.

Az idő eddig rendkívül kedvezett; panaszunk csakis a hideg ellen volt. Lehetetlen az egész hajón egy kényelmes helyet találni

Maga az irás is terhünkre van, mert didergő uj-jaink alig tudják a tollat megszorítani. Vigaszunk csak az, hogy már nem megyünk északi irányban, a hajó orra egyenesen keletnek mutat, s egy pár nap múlva már inkább délnek fog tartani. A keletnek utazó hajók azért vesznek ily északra hajló irányt, hogy az utat megrövidítsék. Már pedig, hogy egy görbe ut hogyan lehet rövidebb az egyenesnél, annak megfejtése a földgömb elhajlásában rejlik. Mig az egyenlítő körül minden egyes fokra 60 földrajzi mérföld esik, addig az 50-ik szélesség alatt egy fokra 40 mérföld sem jut. Ide számitható még ama faktum is, hogy a japáni partoktól egy meglehetős sebességgel folyó tenger-áram iramlik félkör irányban az amerikai partoknak, a mi a hajóknak előhaladásukban nagy segélyül szolgál. Ezzel kapcsolatban beszélik, hogy a Kaliforniában talált indiánok ugy arczkifejezés," mint nyelvre nagyban hasonlítanak a japánokhoz. Ezt pedig ugy igyekeznek kimagyarázni, hogy némely halászbárkák elveszítve a japáni partokat, a bal szél által a tenger-áramba sodortattak s idővel az amerikai partokon hányattak ki.

Tegnap benyitva a dohányzó szobába, az asztalon egy jó rakás ujságféle papirhalmazt pillantottam meg. Közelebbi szemléletre mind megannyi amerikai hirdetménynek bizonyult. Voltak ott az amerikai leleményesség minden kigondolható módjával kiállított vasúti hirdetések : mindegyik dicsérve a maga vonalát, a Pull-man-kocsik

rendkívüli kényelmét, az ut rövidségét, stb. és ócsárolva a vetélytárs vonalait. Az egészből annyit tauultam, hogy bármely vonalon utazzék is az ember, az ut San-Fran-ciskótól New-Yorkig legalább hét napot igényel.

IV.

New-York, 1882. július 26.

Végre megérkeztem az amerikai kontinens legszebb városába, New-Yorkba, s szerencsésen megtettem a 9000 mérföld utat (6000 mérföld gőzhajón, 3000 mérföld vasúton), anélkül, hogy valami baleset történt volna velem. San Franciskóba érkeztünkkor az egészségügyi bizottság tagjai szigorú vizsgálatot tartottak fölöttünk, melynek eredménye az lett, hogy keményen megfüstöltek és késedelem nélkül partra szállani

engedtek. Alig jutottunk keresztül a vámhivatal helyiségein, midőn egy

hírlapárus gyerek lármás hirdetése tett figyelmessé : (.Vegyenek újságot uraim ! Alexandria porrá lövetese az angol flotta által» stb. Mikor Japánt elhagytuk, teljes béke honolt a földgömb hátán, és íme alig 20 napi távollétünk alatt háború tört ki. San-Franciskóban a Palace hotelbe szálltunk, mely a világon a legnagyobb vendégfogadónak mondatik. Több mint 1000 embernek adhat egyszerre lakást és élelmezést. Berendezése nagyszerű. Az amerikai leleményesség minden kigondolható neme fel van használva, hogy a kényelem netovábbja el legyen érve. A szobák elektromos lámpákkal vannak világítva. Gőzerővel hajtott öt elevátor van itt működésben. Mindenütt gőzgép, ugy hogy ott tartózkodásom alatt minden perczbtn vártuk, hogy ez a sok gőz a levegőbe röpit.

Első benyomásaim az uj világban csalódásnak bizonyultak. Hallás után azt vártuk, hogy ott az emberek fényes nappal a rendőr arcza előtt lövöldöznek egymásra; vagy hogy a felbőszült utczai tömeg a legelső lámpáson lyn-cholja meg a gonosztevőt; a vasúton meg vártunk a rettenetes indiánokra, kik az európait megskalpolják vagy egy csapat desperadosra, hogy zsebeinket megmotozzák. Mindebből mit sem láttam. Itt tartózkodásom alatt még csak egy pisztolydurranást sem hallottam. A vasúton az állomásoknál ugyan láttam egynehány ácsorgó indiánt, de azok mind békeszerető alamizsna-kérők voltak. Láttam azonban egy más nemét a veszedelemnek, amit istenkisértésnek is lehet nevezni. Ugyanis a Sierra Nevada hegyek között a vasút fölvezet 7—8000 láb magasra, onnan aztán, hogy az átellenes hegyre juthasson a vonat, egy rémísztő mélységű völgyet kellett áthidalni. Egy vashíd persze milliókba került volna, fa pedig levén nagy mennyiségben — csináltak fahidat. Erős gerendákat X alakba vetve, egymás tetejére szegeztek mindaddig, amig a szükséges magasságot el nem érték. Ezt a furcsa alkotmányt az amerikaiak trustle bridge-nek nevezik. Elrémül az ember, amint a nehéz vonat rászaladva e szédítő magas hidra, alatta az egész alkotmányt recsegni-ropogni hallja, és sülyedni érzi. Az amerikai pedig nevetve biztatja a jámbor európait, hogy hát soha se kell ott félni, mert ritkán esik az meg, hogy a hid leszakadjon . Utam San-Franciskótól New-Yorkig 10 napot igényelt; ebből 7 napot tisztán utazással, 3-at pedig a vidék szemlélésével töltöttem el. A világhírű Pullman-kocsikban éjjelre ágyat vetnek és az utas jól kialhatja magát. A Niagara-zuhatag valóban pompás látványt ád az utasnak; csak az a baj, hogy az embernek ott minden lépése pénzbe kerül. Egy napi ott tartózkodásom alatt 25 darab arany dollárt húztak ki a zsebemből.

New-York rám nem tett oly nagyszerű benyomást mint vártam, s minden jóakarat daczára sem tudnám Parishoz vagy Londonhoz hasonlítani. Hanem az a nevezetessége megvan, hogy itt jobban megtudják az embert zsebelni, mint bárhol. A hőség pedig oly rendkívüli, aminőt még Khinában sem tapasztaltam. Van egy gyönyörű nagy kiterjedésű nyilvános kertje a város közepén, mit Central parknak neveznek. Erre már büszke lehet New-York; hanem került is ám számos millióiba.

A legelső újságban is, ami kezeimhez jött, olvastam a «Magyar Egylet »-ről. Ugy látszik, hogy egyik jogtalanul kizárt tagja által be van pörölve. Olvastam egy helyreigazítást is Reményi Edétől, kinek itt és nem Budapesten tartózkodását vettem tudomásul.

Július 29-én indulok Liverpoolba a White Star vonal 5000 tonnás gőzösén a «Germanic»-en. Floridába szándékolt látogatásom abba kellett hagynom. Délről nagyon rossz hírek jönnek, a sárga láz nagy mértékben dühöng. November hó előtt nem tanácsos oda utazni.

V.

Atlanti-oczeán. Germanic gőzös,

1882 augusztus 6.

New-Yorkot múlt hó 29-én este 5 órakor hagytuk el és most az irlandi partoktól mintegy 200 mértföld távolságra vagyunk. Utunk rendkívül kellemetlen volt, s mi a hajón levő utasok csaknem kivétel nélkül tengeri betegségben szenvedtünk. Most a tenger hullámtalan, felhasználom az alkalmat és megkísérlem az írást, noha az csak részben sikerül. Ma éjjel Quenstown-nál megállunk s ott az európai málhát partra szállitják, azzal megy jelen levelem is; mi pedig folytatjuk utunkat Liverpoolba. Május 29-én indultam el Tienteinből s azóta folyton utazom. Maholnap beillek bolygó zsidónak! Hanem hát szép az utazás, csakhogy csúnyául kifárasztja az embert. Örülni fogok, ha e fáradalmas ut után megpihenhetek, és az édes haza földjét kilencz hosszú évi távollét után újra láthatom.

Ez utóbbi nevezetes expediczióra vonatkoznak képeink.

Fu-Cseu főváros igen nevezetes hely. Lakosainak száma 650 000, a thea-kereskedelem-nek itt van egyik központja s mivel Shanghai és Kanton között középhelyen fekszik s egyike az európai hajók számára megnyitott kikötőknek, rendkívül élénken látogatják. Maga a város, mint a khinai nagyvárosok átalában, nem fekszik közvetlenül a tenger mellett, hanem ettől mintegy 36 angol mérföldnyire, a Min folyó partján. A sík tengerről érkező hajók, ha a Mm folyóba akarnak menni, Wu-fu sziget mellett haladnak el, melynek hosszúsága 8 kilométer, szélessége pedig 6. E szigeten, valamint a folyó túlsó oldalán erődök vannak: Kinpai es Quan-tao. A mint a folyó szűkebb lesz, ismét ket erőddel találkozunk mindkét partján, egyik a Mingan-erőd, a másik a Fehér-erőd. Mintegy ket mérföldnyire e helytől a folyó egy Losmg nevű szigetnél elágazik; az egyik ág délnyugat fele tart, a másik jobbra, éjszaknyugot felé; ez utóbbi mellett fekszik Fu-Cseu. Ott, a hol a folyó elágazik van egy magas khinai templom (pagoda)

A FRANCZIÁK KHINÁBAN. 1884. 36. 573.

Egész Európa nagy érdeklődéssel tekint most Khinára, Kelet-Ázsia ez óriási birodalmára, hol jelenleg a francziák folytatnak

háborút. Még mindig sokat vitatják azt, vajon folyik-e már tényleg háború, mivel a formális hadüzenet egyik fél részéről sem történt

meg, vagy legalább nem érkezett el a másik félhez. A dolog lényegére vonatkozólag teljesen közönbös e diplomácziai alakiság,

mivel a francziák már tényleg betörtek a khinai birodalomba, s egy nevezetes szigeti kikötőt és egy kiváló várost ostromoltak.

Az ellenségeskedések a lapunkban már sokszor emlitett tonkingi hadjáratból eredtek. A hadjáratban győzedelmeskedő francziák

ugyanis «védnöki» jogot követeltek maguk részére Tonking, sőt az egész Annám fölött.

A khinaiak, kik e tartományt mintegy hűbéres országnak tekintették, a vereség után kénytelenek voltak ebbe beleegyezni, S így jött létre május hó elején az úgynevezett tiencsini szerződés, melynek május 11-én történt a hivatalos aláírása. E szerződést Fournier kapitány, rendkívüli franczia követ s Lin-Hong-Csarjg, Pecsili alkirálya kötötték meg, s megállapították benne többek közt Tonking határait. Megegyeztek abban, hogy a khinai csapatokat innen kivonják s egy pár tartományt, különösen az érczgazdagságáról hires Yünnant megnyitották a franczia kereskedelem számára. A kedvező szerződésnek azonban a francziák nem sokáig örvendhettek. Tévedésből vagy rosszakaratból történt-e, még nem lehet tudni, de a khinaiak ravaszságát ismerve, az utóbbi valószínűbb. A khinai csapatok, a Pekingben székelő háborús párt buzdítására, újból megkezdték az ellenségeskedéseket s egy határszéli erődnél, Lang-szonnál nagy vérengzéseket követtek el. A francziák hadvezére,Courbet altengernagy keményen megverte őket, de egyúttal kormánya nevében jelentékeny összegre menő kárpótlást is követelt. A khinai kormány megtagadta ezt s erre a hadvezér elindult a nagyterjedelmű Formoza sziget fő kikötőjének, Ke-lungnak ostromára s majd ezután a Formozával szemközt eső tartomány fővárosa, Fu-Cseu ellen vonult. Igen rövid, de ügyesen folytatott támadással nemcsak több helyet foglalt el a főváros szomszédságában, de tönkre is tette a khinaiak hajóhadát. Az ellenségeskedések a lapunkban már sokszor emiitett tonkingi hadjáratból eredtek. A hadjáratban győzedelmeskedő francziák ugyanis «védnöki» jogot követeltek maguk részére Tonking, sőt az

egész Annám fölött. A khinaiak, kik e tartományt mintegy hűbéres országnak tekintették, a vereség után kénytelenek voltak ebbe beleegyezni s igy jött létre május hó elején az úgynevezett tiencsini szerződés, melynek május 11-én történt hivatalos aláírását ábrázolja egyik képünk.

A TIEN-CSINI SZERZŐDÉS ALÁÍRÁSA. — (KHINAI RAJZ UTÁN.)

E szerződést Fournier kapitány, rendkívüli franczia követ s Lin-Hong-Csarjg, Pecsili alkirálya kötötték meg. Megállapították

benne többek közt Ton-king határait, megegyeztek abban, hogy a khinai csapatokat innen kivonják s egy pár tartományt, különösen

az érczgazdagságáról hires Yünnant megnyitották a franczia kereskedelem számára. A kedvező szerződésnek azonban a francziák

nem sokáig örvendhettek. Tévedésből vagy rosszakaratból történt-e, még nem lehet tudni, de a khinaiak ravaszságát ismerve, az utóbbi

valószínűbb, a khinai csapatok, a Pekingben székelő háborús párt buzdítására, újból megkezdték az ellenségeskedéseket, s egy

határszéli erődnél, Lang-szonnál nagy vérengzéseket követtek el. A francziák hadvezére, Courbet altengernagy keményen megverte

őket, de egyúttal kormánya nevében jelentékeny összegre menő kárpótlást is követelt. A khinai kormány megtagadta ezt s erre a

hadvezér elindult Formoza sziget fő kikötőjének, Ke-lungnak ostromára s majd ezután a Formozával szemközt eső tartomány

fővárosa, Fu-Cseu ellen vonult, s igen rövid, de ügyesen folytatott támadással nemcsak több helyet foglalt el a főváros szomszédságában,

de tönkre is tette a khinaiak hajóhadát. Az ellenségeskedések a lapunkban már sokszor emlitett tonkingi

hadjáratból eredtek. A hadjáratban győzedelmeskedő francziák ugyanis «védnöki» jogot követeltek maguk részére Tonking, sőt az

egész Annám fölött. A khinaiak, kik e tartományt mintegy hűbéres országnak tekintették, a vereség után kénytelenek voltak ebbe

beleegyezni s igy jött létre május hó elején az úgynevezett tiencsini szerződés. E szerződést Fournier kapitány, rendkívüli franczia követ

s Lin-Hong-Csarjg, Pecsili alkirálya kötötték meg s megállapították benne többek közt Ton-king határait, megegyeztek abban, hogy a

khinai csapatokat innen kivonják s egy pár tartományt, különösen az érczgazdagságáról hires Yünnant megnyitották a franczia kereskedelem számára.

A kedvező szerződésnek azonban a francziák nem sokáig örvendhettek. A khinaiak ravaszságát ismerve, az utóbbi valószínűbb,

a khinai csapatok, a Pekingben székelő háborús párt buzdítására, újból megkezdték az ellenségeskedéseket s egy határszéli erődnél,

Lang-szonnál nagy vérengzéseket követtek el. A francziák hadvezére, Courbet altengernagy keményen megverte őket, de egyúttal

kormánya nevében jelentékeny összegre menő kárpótlást is követelt. A khinai kormány megtagadta ezt, s erre a hadvezér elindult a

nagyterjedelmű Formoza sziget főkikötőjének, Ke-lungnak ostromára, majd ezután a Formozával szemközt eső tartomány fővárosa, Fu-seu

ellen vonult, s igen rövid, de ügyesen folytatott támadással nemcsak több helyet foglalt el a főváros szomszédságában, de, tönkre is tette a

khinaiak hajóhadát.

Ezzel szemben van a vámház, e pagoda állomás a kereskedelemben igen nevezetes és gyakori emlegetés tárgya. A folyó jobb partján,

mintegy félórányira e helytől, dombsorozat alatt s valóban festői helyen szintén van egy hatalmas épület: a fegyvertár, mely

Khinának legjelentékenyebb arzenálja, s e mellett van egy tábor, rendesen 500 főből álló katonasággal. Ez épületek (hasonlóan a

wool-wichi arzenálhoz) már jóformán a város szélén feküsznek s innen kezdve nyári lakok s különböző más épületek egymást

váltják fel a fővárosig, melynek, másfél akkora lakossága van, mint Budapestnek. Hozzá járul még, hogy a Min folyó egyátalán nem

könnyen hajózható, tele van zátonyokkal és örvényekkel, melyeket nem mindenki ismer, ugy hogy még csak pár évvel ezelőtt is

Mingan mellett egy angol nagy hadihajó tört össze. Az erődök jól fölszerelvék s mindenütt vannak Krupp-ágyuk. Ha elolvassuk ez

adatokat, s ha még hozzá gondoljuk, hogy Khinának a legcsekélyebb számítással 300 millió lakosa van, valódi vakmerőségnek kell

tartanunk, hogy egy franczia admirális a rendelkezésére álló kis csapattal ily erős helyet megtámadni mer. Azonban Courbet már

ismerte Tonkingból a khinaiak «vitézséget". A hatalmas erőd, Sontaj elfoglalása, a tonkingi hadjárat egyik legfényesebb hadi

ténye, az ő müve volt. Egy pánczélhajóval, 7 hadi bárkával s két torpedóval elindult meghódítani a világot, mert Khina egy egész

kis világ. Jött és győzött. Egymás után süllyesztette el a seregestül ott levő khinai hadihajókat, s összes vesztesége csak hat

halott, s huszonhét sebesült volt, mig a khinaiak közel három ezret vesztettek. A kikötőbe behatolván, két nap alatt a Mingan, Kinpai

Fehérerődöket összebombázta s a pagoda horgonyvető helyéhez is elérvén, az arzenált bombáztatta, s halomba is lövette. Az admirális különben igen vitéz ember. Az ütközet alatt a legerősebb tűzben állott, hogy könnyebben vezényelhessen s egy khinai golyó a hajó vezetőjét leterítette mellette.

A dicsőséges hadjárat különben a múlt hó vége felé történvén, egészen megbízható részletek még hiányoznak.

Talán innen ered az a hirük is, hogy Courbet

rendkívül kegyetlenül s egészen barbár módon folytatja e

hadjáratot, még a védtelen polgároknak sem kegyelmezve meg.

A francziák másrészt a diadalmas hadjáratot oly fényesnek tartják,

hogy máris reménylik a khinai kormány engedékenységét.

Bekövetkezik-e ez, vagy pedig Fu-Cseu ostroma csak kezdetét képezi

egy nagy khinai-franczia hadjáratnak? ez a legérdekesebb kérdések

egyike. Az óriási kelet-ázsiai birodalom életében egy nagy háború

fordulópontot képezhetne.

E, P,: Hughes: EGY ANGOL NŐ MAGYARORSZÁGRÓL. 1897. 07. 103.

A múlt nyáron két kiváló angol hölgy tett utazást hazánkban. Egyik E. Hughes, a cambridgei kollégium, vagyis tanárnőket képző intézet főnöke. Nagyon művelt és sokat utazott nő, aki a világnak már mind az öt részét bejárta. Nálunk vele járt úti társa szintén az említett intézetnek egyik tagja volt. Hughes úrnő rendkívül el van ragadtatva mindattól, amit Magyarországon látott, meg is irta azt, és közzé tette az említett kollégium évi jelentésében. A leirás elég érdekes, hogy tudomást vegyünk róla; éppen azért olvasóinknak is bemutatjuk, úgy amint azt Somogyi Géza znióváralljai* tanitóképezdei igazgató szives volt lapunk számára lefordítani.

*Znióváralja község Szlovákiában a Zsolnai kerületben

Látogatás a magyarok földjén.

Fölmerül bennem a kételkedés, hogy vajon térképem Magyarországa valójában az a csodálatos Magyarország-e, melyet a múlt nyáron láttam? Behunyom szemeimet és még egyszer látom a népeknek a vegyülékét, látom a tátott szájú tótot, a pallérozatlan szerbet, a sötét szemű, termetes és festői viseletű oláhot, a módos németet, a lealázott lengyelt, a megvetett zsidót, a nomád czigányt. A tizenhét millió különféle nemzetiségű lakos közül, a hajlékony, vidám, dolgos magyar kilencz milliója emelkedik ki. Feltárul előttem ama mérföldekre terjedő.gabnavetéstől zöld nagy síkság, itt-ott magánosan álló falvak által tarkázva, látom ismét annak bűvös délibábját, barmainak és szilaj lovainak csapatait. Még egyszer hallom zúgását a széles, rohanó vizű Dunának, melyet összeomlott török várak, apró falvak, egy-két méltóságos kastély, erdős halmok, gyepes síkságok, s vad szirtek szegélyeznek. Újra a Kárpátok alacsonyabb lejtőjének fenyővel borított lánczolatai mentén kocsikázom; a havon és jégen egy csúcs tetejére kapaszkodom s elmélyedek a történeti emlékekbe a budapesti kiállításon. Együtt ülök Jókaival a kertjében, rózsái között; sétálok Jókai szőlőjében egy méltóságos magyar úrral, aki Kossuthot ismerte; ismét ott ülök a négy magyar ló által vont kocsiban, melyek úgy vágtatnak, a mint csak magyar lovak tudnak vágtatni.

Egy nap díszben.

Aki Debreczent nem ismeri, nem ismeri Magyarországot. Ezt mondta nekem több magyar. Debreczen a kálvinisták Rómája, azon elemnek főfészke az országban, mely a francziaországi hugenotta elemmel rokon és mindenek fölött úgy tekintendő, mint a magyarságnak szine-java.Nagy gazdagsága mellett is mezei egyszerűséget, falusi kinézést és régies színezetet őrzött meg magán. Lakosait igazán meglepő egyszerűség és méltóság jellemzi. Elhatároztam, hogy elmegyek Debreczenbe; minek folytán egy barátom szíves volt a polgármestert látogatásomról értesíteni, ki is előzékenyen tudatta velem, hogy a város örülni fog, ha engem vendégének tekinthet.

Tizenkét órai meleg, poros vasúti utazás után elértük Debreczent, hol legfölebb egy egyszerű «Isten hozott»-ra számítottam. Azonban egész néptömeget találtunk az állomáson; a városi tanácsnak több tagja, egy az angolban jártas tanár, a kocsiknak egész sora, és egy beszéd várakozott ránk. Komoly ünnepélyességgel kocsinkhoz vezettek bennünket és a a város fő vendéglőjébe hajtattunk, ahol a József főherczeg által elfoglaltatni szokott szoba-sort tartották fenn számunkra.

A nyitott udvaron díszvacsorát rendeztek tiszteletünkre, czigányzene mellett, miközben nem kis ijedelmemre értesültem, hogy hajnali 4 óra 30 perezre föl kell kelnem, mert akkor indul a vonat a Hortobágy felé. A mondott időben a kocsiknak egész sora vitt bennünket és kíséretünket a vonathoz, és mi, kissé hosszadalmasnak tetsző utazás után, a Hortobágyra jutottunk. Igen különös hely ez. Egy síkság, mely a nagy Alföld fölé kissé fölemelkedik, mintegy 120 angol mérföld kerületű és oly sima, mint egy tekeasztal; Debreczen városának tulajdona és a városi tanács kezelteti, lovaknak, szarvasmarháknak, juhoknak, stb. nagy mértékben való legeltetésére fordittatik és oly vad, mint egy prairie. Egy négyes fogatot különösen a mi számunkra küldöttek s ezt több kettős fogat kísérte. Felhívták továbbá figyelmünket egy utánunk döczögő kis szekérre, melyen két fegyveres csendőr ült, hogy bennünket védjen, de micsoda veszélytől, nem volt egészen világos előttem.

A lovak csak afféle mezei úton haladtak, de úgy mentek, mint a szél; a lég mámorosító volt és az egész jelenet ős eredeti és festői a legnagyobb mértékben. Kint a pusztán igen dús reggelit szolgáltak fel számunkra. Láttam ezernyi juh mosását, mely e részeken mindennapi elbánás a juhokkal; aztán a vad ménes megtekintésére hajttattunk; láttam azokat nagy tömegben űzetni, láttam, amint pányva-kötéllel kettőt befogtak; a legjobb futókat megfogták és mulattatásunkra megnyergelték. Láttuk a lovasok bemutatóját; meglátogattuk a pásztorok kunyhóit, mérföldekre vágtattunk a síkságon és oly szerencsések voltunk, hogy órákon át láthattuk a bűbájos délibábot. végül egy juhnyájat, amint a juhok legelésztek. Majd dús villásreggeliben részesültünk és ezután visszatértünk Debreczen felé.

Debreezenben végig sétáltunk a nyilvános sétatéren, szemügyre vétetve ez egyszer minden szemlélő által; közösen ebédeltünk Magyarország legjobb czigány bandájának elragadó zenéje mellett, végül pedig a megtiszteltetésben és látnivalókban kimerülve, a magyar királyi czimerrel kivarrott sárga selyem takaró alatt álomba merültünk.

Egy napi utazás kezdetleges eszközökkel (primitive travel).

Mi sem lepi meg inkább az embert Magyarországon, mint az ország különböző részei közt levő feltűnő ellentétek. Budapest tökéletes földalatti villamvasútjával, ellentétet képez azon elhagyatott, műveletlen falvakkal, melyeket a Kárpátok közt láttunk. A debreczeni nap ellentétéül, hol oly remek fogaton jártunk, le fogok írni egy másik utazást, midőn díszfogat helyett tutajokon ültünk. Elhatároztuk, hogy átmegyünk a szomszéd Lengyelországba és az utazásnak igen regényes módját eszeltük ki. Egy folyó (a Dunajecz), mely a Kárpátokban ered, egy szűk szoroson küzdi át innen magát Galiczia lejtős síkja felé. Magas hegyek között, a zuhatagok egész sorozatán, melyeken csónak nem járhat, a vidék furfangos parasztjai tutajokon siklanak át.

Lementük a folyó partjára és ott néhány tutajt béreltünk ki. A tutajosok lopva egy pillantást vetve ránk, felugrottak, ruháikat lehányták és hosszú evezőikkel sziklákon és hullámokon keresztül, valóban csodálatos módon vittek bennünket. Mintegy tiz—tizenegy vízesésen haladtunk át. Figyelmeztetem mindazokat, kik a borzongást szeretik, hogy a lengyel földre tutajon menjenek.

Fájdalom, a magyarok elragadó földjén való utazás költséges és ha csak tetemesen nem fog emeltetni az angol tanárok fizetése, közülünk a legtöbb soha sem lesz abban a helyzetben, hogy egy magyarországi körutazás kényelmében gyönyörködhessék. Sokat tanultam a magyar történetből, sokat a magyarországi jelenlegi nevelésügyi, társadalmi és politikai kérdések köréből., ós az ország iránt addig is nagy érdeklődésem körútam folytán ép oly mértékben lett mélyebb, a mily mértékben világosabb. A vasutak ma már mindenfelé kiterjeszkednek; az ország erősen fejlődik ; a multak regényes bájaiból soknak meg kell semmisülnie.

Csak Norvégia és Magyarország az a két ország, melyekben utazva, éreztem, hogy nyertem az által, hogy angol vagyok. Mindenütt találtam magyarokat, akik soha sem voltak Angolországban és képesek voltak angolul beszélni ; és számtalanszor hallottam, hogy a magyarok az alkotmányos kormányformát 1222-ben(épen hét évvel a mi «Magna carta»-nk után) nyerték és azon rokonszenv, melyet Anglia Kossuth iránt érzett, minden magyarral való társalgásnak mindig biztos tárgya. Történelmileg tekintve, Magyarország századokon át oly védbástya volt, mely a törököt Nyugat-Európa elárasztásától visszatartotta. A magyarok büszkén és teljes joggal mondják, hogv ők terelték vissza a törököt.

FÜGGELÉK

„Csak a korai formavilág csúcsán alakul ki az a helyzet, hogy az építészeté lesz az irányító szerep, ezt szolgálja a gazdag ornamentika... A Csou-kor egyes motívumai azt bizonyítják, hogy az ókínai építőművészet tájmegformálás, s értelmét kizáróan csak az épületet még ennél is sokkal mgasabb fokon a gótikus székesegyházak szobor csoportjait, úgyszintén ornamentumként fogjuk fel...”

Spengler: A nyugat alkonya. I. 272

Lásd a dokumentumok japán, és kínai kertet ábrázoló ábráit..